Veronika

Csokoládé, sütemények, kirakat meg a csillogó fények. Ezek a dolgok hamar rádöbbentik az embert arra, hogy valójában merre is lehet, hova is léphetett be. Szerencsére meleg idő fogadta, és az sem volt ellenére, hogy köröskörül csokoládéhalmok csábítgatták. Egyetlen, röpke pillanatra állt csak meg a bejáratnál, majd gyorsan beljebb lépdelt nehéz bakancsaiban. Tekintete csillogott, ahogyan a kinti sötétségből a fényesség helyi paradicsomába érkezett. A kastélyba érkezése óta nem érezte ennyire otthon magát, és miután az eladólány megszólította abban a bolondos szerelésben, Endre önkéntelenül is vigyorba fulladva nézelődött a cukrászdában.
- Varázslatos hely - mondta köszönés helyett, kedvesen és az egyik párra sandított. Hova is mennének a szerelmesek, ha nem ide? Gondolatai nem fonódtak az érzések megfejthetetlen gyűrűjébe, inkább az összetört tányér, és a lány bekötött keze irányába mozdult. - Vagy inkább veszélyes lenne ez a mesés cukrászda?
Vigyorogva felpattant, kigombolta kabátját, letekerte sálját, majd maga mellé engedve felesleges ruhadarabjait, csíkos pólójában és egyszerű, már kissé kopott farmerjében visszaült a pulttal szembeni székre és nagy szemeivel csendesen nézni kezdte a kötéssel ügyködő eladó lánykát.
- Mondjuk... - gondolkodott el hosszasan a pultra könyökölve, hol Veronikát, hol pedig a semmit nézve. - ...kérek szépen egy csokis muffint, valami finom pudingos töltelékkel. Talán vaníliával, vagy ami van. Ha nincs, akkor a te kedvencedet kérném. Ha az sincs, akkor kénytelen leszel kitalálni valamit a kedves vendégnek.
Csak remélni tudja, hogy most nem tűnt sem bolondnak, sem rátartinak, sem pedig bunkónak. Csupán jókedvű, és némileg szórakozott. E kettő gyakran nem jó párosítás.
- Amúgy szívesen segítek a kezednél - bök arcával a lány keze felé, és ha az elfogadja a segítséget, akkor Endre ügyesen bekötözi neki, remélhetőleg nem túl szorosra.

Endre

Veronika

Barátságos, őszi színek. Aha. Hát rendben. Tökéletes ismerkedős, első témának tűnik a cukrászda színeiről beszélgetni. Ilyenformában csatlakozhatnának is a fogyatkozó párocskákhoz, akik a sűrű csókolózáson kívül valószínűleg másról sem tudnak beszélni, mint a hűvös időről vagy a melegséget árasztó, őszi színekről. Hibbant ez a lány? Endre rövidke gondolatán hamisan felhorkant, majd nevetni kezd, és gyors szavak hagyják el torkát.
- Csak, mint én - rázza komikusan fejét, és hálás tekintettel néz fel a pletykaéhesnek mutatkozó eladókisasszonyra.
Mugliismeret? Beadandó? Tanulás? Iskola? Órák? Araczki összehúzza világos szemöldökeit, és mimikáin bizonyára kivehetőek az értetlenkedés jelei. Óvatosan előrébb hajol, és elismerő pillantással nyugtázza a lány szavait. Ő életében nem írt még meg egyetlen kiváló dolgozatot sem, sőt, a legtöbb órájára be sem tette bakancsos lábait. Jobbnak és egyszerűbbnek tűnt kívülről szemlélni az eseményeket, lustán heverészni az otthoni könyvek felett, vagy barátokkal lógni kihalt játszótereken, háztetőkön vagy az otthoni garázsban szívni a füstöt és mugli zenére lazulni.
- Szóval a megtestesült szorgalom áll előttem? - kérdezte kíváncsian, majd kedvesen folytatta. - És még van kedve mosolyogni, kiszolgálni, veszélyesnek lenni önmagára?
És csinosnak lenni. Ezt már nem mondta ki hangosan. Soha nem tenne ilyet, főleg nem egy ilyen helyen.
Araczki megköszöni a süteményeket, majd gyorsan odanyúl a lány kacsójához, hogy elbíbelődhessen a kötéssel. Nem túlságosan ért a sebekhez, csak épp annyira, mint egy átlagos korabeli srác, de valószínűleg ezesetben ez éppen elegendő is lesz.
- Talán ez kitart egy kis ideig, csak míg bezársz, és hazamész - mosolyog Veronikára, és azonnal neki is lát az egyik süteménynek. Az illatuk mennyei, és az első harapás után az ízről is többoldalas házidolgozatot tudna írni. - Hát ez csodás!
Percekig nyammog, meg sem szólal, teljesen elkábítja a sütemények ízvilága. Nem csoda, imádja a hasát, és ez a hely - vagy Veronika - pontosan tudja, mire van szüksége. A muffinok hamar elfogynak, és Endre ezzel a lendülettel tele is érzi magát.
- Nagyon köszönöm, valami fantasztikusan jók voltak! - lelkendezik a csupaszív eladóhölgynek, majd elnyom egy ásítást. Biztosan későre jár már, de egyelőre nem szeretne nyugovóra térni. Jó neki itt. Meleg is van, a színek is szépek, és Veronika is olyan kedves.
- Mióta dolgozol itt? - kérdezi most már csak a lányra koncentrálva. Iskola, munka, meg még kedvesség is egyben. Ezek a nők! Időközben azon is morfondírozni kezd, hogy vajon mennyi idős lehet a kiszolgáló erő, mert nem tűnik sokkal idősebbnek önmagánál. Bár a külső nagyon megtévesztő tud lenni, és valószínűleg idősebb is Veronika, mint amennyinek Endre megtippelné. Húsznál biztosan nem több! Vagy mégis? Kizárt dolog.
A cserfes, ide-oda szaladgáló gondolatok mellett nincs ideje normális mondatokat kinyögni, így Veronikának muszáj elviselnie a fiú mosolygós, talán kissé zavartnak - de nem az - tűnő válaszait, néhol felvetett kérdéseit. Sok dolog úgyis majd csak éjszaka, a kevésbé szép színekkel kivarrt ágyneműje alatt fog eszébe jutni, no de nem baj, majd küldi a füst jeleket.

Leonie <3 //Nagy-nagy sorry!//

Kicsit kesernyés mosollyal nyugtázom, volt csapatkapitányi méltatásomat. Ha reálisan nézem a dolgot, nem tagadhatom le, hogy van benne igazság, ám, ha valaki az ellenkezőjét állítaná, akkor sem állna távol az igazságtól. Biztos, ami biztos, ha jó csapatkapitány lettem volna, nem mondtam volna le. Ez a saját véleményem, de igaznak gondolom. Viszont az is az, hogy nem voltam rá alkalmas. Bizonyos tulajdonságaim hiányoztak hozzá, amire nagy szükség lett volna. Jellememből adódóan, ezek nem is lesznek meg egyhamar bennem, ezért nem szándékozom mostanában visszatérni a harcmezőre.
Leoni visszautasítására nem voltam felkészülve. Azt hittem, hogy ellenállhatatlan lesz az ajánlatom, de most be kell látnom, hogy az ő helyében én sem tettem volna mást. Valóban emlékek fűznek hozzá és nem csak a közös utazás, ami önmagában is egy ritkaság,hanem még az is, hogy egyszer kviddicseztem, amire lehet, hogy soha többé nem kerül már sor, de még egy okkal több, hogy ne tartsam meg az ereklyét.
-Megértem az indokaidat és el is fogadom, de hallgasd meg az enyémeket, aztán újra felteszem a kérdést.- Nézek a vöröskére, miközben tanácstalanul forgatom a kezemben a medált. Nem tudom, hogy meg tudom-e győzni a lányt, de remélem a legjobbakat, hogy végül az érveim hatására majd belátóbb lesz.
-Ez egy kviddics medál. Abban van az ereje, hogy segít ebben a csodás sportban, amit mindketten szeretünk, de kettőnk közül te vagy, aki gyakorlod is, vagyis csak nálad tudja kifejteni az erejét. Nálam csak haszontalan ékszer lenne és a szépségén kívül másra nem igen használhatnám. Ez pedig se neki, se nekem nem jó. Ő elveszíti az erejét, én meg nem élvezhetem segítő energiáját. Olyan valakinél kell lennie, aki azt értékeli benne, ami. Azt, hogy kviddics talizmán. Tíz éve az, és ereje évről-évre nő. Ha megszakítjuk a folyamatot, legyengül. Fogadd el, máskülönben meghal a benne szunnyadó mágia!- Újra felé nyújtottam a seprűt mintázó medált a lánccal együtt és szótlanul vártam, hogy mit lép erre Leonie. Érveim megdönthetetlenek és ajánlatom visszautasíthatatlan. De ha még sem, van még ötlete a tarsolyomban.

Endre

Yar

Útnak indult egy kisebb felfedező útra, melynek célpontja az étterem lett. Itt kellemes beszélgetésbe keveredett, vagyis eddig, és remélhetőleg ezután is az lesz. Nem igazán ismeri a srácot, ennek ellenére minden érdeklődő kérdésére próbál válaszolni. Megesik azonban, hogy a másik fél nem érti.
- Annyi a köze, hogy ott van olyan, hogy általános iskola, és épp úgy, mint itt, ha megbuksz évet kell ismételned. Nekem viszont addig nem méltóztattak elmondani a szüleim semmit az életem egy meghatározó tényezőjéről, míg ki nem jártam azt az iskolát.- próbálja az imént elhangzottakat részletezni. Majd tovább folytatódik minden. Ő eszik, az ismeretlen pedig kortyolgatja forrócsokiját. Az, hogy nem ismeri, láthatólag örömteli dolog a fiúnak. Mikor elhangzik az, hogy legalább így nem előítéletes, egy gondolatkavalkád kezd el fejlődni a lány fejében. Szerencsére hamar eltorlaszolja azokkal az új gondolatokkal és kérdésekkel, hogy ki is lehet a titokzatos szőkeség előtte.
~Rellon....sokan vannak...talán túl sokan..~ indul meg ez is, ugyancsak szőke buksijában. Ezután, mivel nem hall rendesen egy kérdést, próbálja leinformálni, mi is volt az, de csak újabbakat kap, mire először megpróbál gondolatokat összefogalmazni, aztán kimondani. Erősen gondolkozó fejet vág, az evést arra a pár pillanatra be is fejezi. Végül elkezdi kifejteni véleményét.
-Ahhoz, hogy az ember bármit is elérjen kitartás és küzdeni akarás kell. Az, hogy milyen mértékben, az a kitűzött céltól függ. Nagyobb és fontosabb cél esetében mindkét említett dologból nagyobb az igény, és fordítva. Nekem kicsike céljaim vannak, hosszútávra nem tervezek. Csak homályban, vázlatokban. ami most fontos, hogy bukás nélkül végigcsináljam a sulit, utána pedig még eldöntöm mi lesz...-elmosolyodik mondandója végén, vet egy pillantást diáktársára, majd folytatja a táplálkozást, amit mindjárt be is fejez. De még pár falat hátravan. Iszik, aztán legyűri azokat is, miközben figyeli az előtte ülőt.
-Neked mik a céljaid?- érdeklődik most már ő is a másik iránt kissé, nehogy azt higgye, hogy figyelmen kívül hagyja. Mivel befejezte az étkezést, és elfogyasztotta a narancslét is, a pincér elvitte a tányért és poharat. Nem tudta, hogy innentől kezdve hogyan folytatódik a beszélgetés, vagy egyáltalán folytatódik-e.

Veronika

Endre sokat hallgat és még többet mosolyog, ahogyan az eladók gyöngye beszél, mesél, és produkálja magát. A negyedéves diák szürke tekintetét le sem veszi a pult másik oldalán színészkedő leányzóról, és időközben kényelmesen hátra is dől a székében, hogy minél jobb szögből, és a lehető legjobb pozitúrában tudja szemlélni a kész produkciót.
- Ha mindenki ezen az elven volna - feleli nevetésre álló szájjal - akkor nem volna érdemes ide betérni. Talán másoknak nem ezt jelenti a 'mindent a vendégért', de igen szimpatikus a kedves eladólány nézőpontja.
A fiú ezalatt a röpke idő alatt, amíg elfogyasztotta a muffinokat, és élvezte Veronika szenvedélyes társaságát, már sokkal jobban érezte magát, mint egész héten, amit itt töltött. Igaz az is, hogy nem sok emberrel találkozott, csupán a festményekkel diskurálhatott, meg a baglyokkal érthetett szót, de Veronika mellett szóljon, hogy mind a festmények, mind pedig a baglyok jóval lemaradtak a lány zseniálisan vicces, és őrjítően csacsogó stílusa mögött.
- Milyen megtisztelő a friss sütemény - mondta előredőlve, miután Veronika kötelességtudóan ellátogatott a távozni készülő pároshoz, és bezsebelt jó pár sarló borravalót. - Szép teljesítmény, de én mondom, megérdemled az összes ajándékpénzt.
Araczki nem szeret bókolni úton-útfélen, nála valahogy ez egészen másképp működik,  mint a mai átlag fiataloknál. Részéről csak akkor és csak ott lehet ilyesmiről szó, ahol a másik fél is komolyan gondolja, és nemcsak olyféle bizsergető fizikális vonzalomról van szó. Bár, ott nem is igen kell udvarolni, körbeugrálni a lányokat. Pár pillanatra magába zuhan, és gondolatfoszlányai száguldásába még bele is szédül. Hamar rá kell döbbennie, hogy igazából még nem is volt méltó a bókjaira senki sem, és talán ő sem volt még elegendő egyetlen boszorkánytanoncnak, muglinak, nőkezdeménynek. Ha én magam nem vagyok méltó, hogyan fogok valakit egyszer annak tartani?
- Ó, kérlek - legyint gyorsan a fiú még a lány hálájára, és kopogtatni kezd a pulton. Már csak három pár tartózkodik rajtuk kívül a kedves kis cukrászdában, és körbenézve mintha az egyik páros ismét indulóban volna. Kezdi magát zavaró félnek érezni, de még nincs kedve felöltözni, és kilépni a hűvösbe. Túl hideg van odakint, itt pedig túl kellemes.
- Nagyon illesz ide, és már most olyan érzést keltesz bennem, mintha tiéd lenne az egész kóceráj - nyugtázza lelkesen Endre a lány szavait, azután mosolyogva felhúzza a szemöldökét, majd ismét visszadől a szék háttámlájára.
- Mufurc lennék?! - kérdezi, és játszott sértődöttséggel karba fonja maga előtt a karjait. - A Navine ház dicső tagja vagyok - mondja a Rellonos magabiztosságot utánozva, majd megrázza a fejét, és kuncogva folytatja. - Elköltöztem otthonról a kedves családom miatt, és nem volt jobb ötletem, idejöttem szerencsét próbálni.
Be kellene vallania Veronikának, hogy eddig az egyetlen szerencsés dolog, ami itt történt vele, az ez a cukrászda volt. De ez most furcsán venné ki magát, és inkább magában tartja az ifjú.
- Van egy testvérem, méghozzá egy bátyám, Iván, aki nemrégiben megházasodott. - húzza a száját, ami talán mindent el is árul a szemlélőnek. - Ez mind szép és jó, de a nő csak a szüleim pénzére vágyik. Na, én itt léptem le. Engem ne azért szeressenek, ebből nem kérek.
A hangjában méreg és tehetetlenség bújkál, de hamar ismét mosolyra változik a peckes szájtartás.
- Ilyen az élet, nem? - húzza meg a vállát, és elmerengve bámulja Veronika arcát.

Katalin

Kelletlenül elhúzom a szám, ahogy meglátom a kaput, a kerítést, és a mögötte lévő épületet.
Egyik börtönből a másikba? Gratulálok Gregory, csakis te lehetsz ilyen....
Az alapjáraton kifejezéstelen, szürke szemeim, most dühösen villannak meg. Ha nem önmagam lennék, még toporzékolnék, és hisztiznék is, de ezt magamba fojtom. Senkinek, semmi köze ahhoz, mi játszódik le bennem,sőt, hogy még feljebb menjek az arrogancia lépcsőin, hozzám sincs közük.
Igen, vélhetőleg az ember nem ezt várná, egy újonnan érkezett diáktól, de annyi gond legyen, majd arra fogom, francia vagyok. Hisz nyílt titok, hogy a "csigazabálók" prűdebbek az Angoloknál is. Vagy ezt csak én látom így? Hát... végül is velük éltem, nem tévedhetek akkorát.
A tűsarkúm egyenletes kopogása töri meg a csendet, én meg felteszem magamban a kérdést,hol van mindenki? Tekintetem a kezemben szorongatott papírra vándorol, hála égnek, a betűket még a gyér világításban is ki tudom venni. Upsz, cseppet késtem, takarodó már elmúlt, de mit számít ez, hisz már hetekkel ezelőtt itt kellett volna lennem. Remélem,nem keltett akkora megbotránkozást a hiányom, hogy egyből Gregory nyakán keressenek, nem avattam be abba, hogy teszek némi kitérőt. Bár, ő meg naiv, ha azt gondolja, velem minden olyan simán megy, volt jó pár évem ahhoz, hogy rácáfoljak, és meg is tettem. Mióta anyám meghalt, és apám úgy döntött, nem kellek neki, elhatároztam, hogy nekem sem kell senki más, igen, még ő se, aki a nevére vett. Sose hívtam apának, mindig tartottam a távolságot, és ő sem erőltetett semmit, leszámítva ezt. Nem akartam, hogy közöm legyen ehhez a világhoz, a másik is épp elég pocsék volt, de a géneket nem irthatom ki magamból, igen, felettébb sajnálatos.
Megállok. Egyáltalán miért is akarok én oda bemenni, mi keresni valóm lenne ott, eddig is megvoltam varázslás nélkül, most sincs rá szükségem. A szám rágom, egyedül a szemeimen látszik, hogy magamba mélyedtem, az arcom rezzenéstelen, és komor.    

# Ophelia

Valami fura rossz érzés kavarog bennem, de nem tudnám megmagyarázni miért. Már elmúlt takarodó, nem is vagyok beosztva járőrözni, mégis a parkot járom, mint valami holdkóros, valószínűleg ezért. Bűnösnek érzem maga, amiért idekint vagyok.
Pocsék egy napom volt, amit egy kis csöndes esti olvasgatással akartam jobbá tenni, de nem jött össze. Bár általában nagyon jól kijövünk a lányokkal, most volt egy kis összezördülésünk. Igazából tudom, hogy én reagáltam túl az apróságokat, és viselkedtem lehetetlenül, de már mindegy. Majd bocsánatot kérek, és különben sem lehetek mindig nyugodt és vidám. Nekem is lehetnek rossz napjaim, és érezhetem úgy, hogy a legjobb lenne lelépni a suliból. Ez a kósza gondolat, vágülis ahhoz elég erősnek bizonyult, hogy az iskola kapuja felé ballagjak. Csak egy kicsit. Mostanában előjöttek nálam olyan kérdések, mint például, hogy mit is akarok én csinálni majd az életben. Amire egyelőre nem tudom a választ, ebből kifolyólag pedig elég nyomasztó a mókuskerék, amiben élek. Órák, kajálás, tanulás, mindennapi általános beszélgetések, járőrözések, alvás. És újra az egész. Ha legalább már tudnám, hogy miért csinálom, ha látnék magam előtt valami célt. De nem, nincs olyan dolog egyelőre, amire azt mondanám, hogy na igen, ez az, ami nekem való. És, hogy hogyan került ma napirendre ez a téma? Nemes egyszerűséggel kaptam egy H-t, a bájitaltan házi dolgozatomra. Pont az a tantárgy, amit szeretek, szerettem(?). Másrészről viszont nem akarok én ilyenekkel foglalkozni.
A hideg levegő meg is teszi a hatását, mert a jövőmről szőtt gondolatok helyett, a lefagyni készülő lábszáram jelenleg jobban foglalkoztat. Jobban is felöltözhettem volna, mert a rajtam lévő farmer, póló, pulcsi, dzseki összeállítás nem valami meleg. A kapuhoz közeledve, ténylegesen eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne, ha kiszöknék. Bár valószínűleg semmi, mivel se pénz nincs nálam, se nem vagyok túl melegen felöltözve, így max egy sétát tehetnék a faluba. De ez csak fantáziálás marad, mert egyrészt amúgy nem tenném meg, legalábbis egyedül, ok nélkül nem. Másrészt pedig cipőkopogást hallok, ami hamarosan abba is marad, és a hold sápadt fényében megpillantok a kapunál álldogálni egy lakot. El nem tudom képzelni, hogy kerül ide valaki ilyen későn, úgyhogy kíváncsian közelebb megyek az illetőhöz, aki valószínűleg még könnyebben kiszúrt engem, mint én őt, mivel világítok a pálcámmal. Közelebb érve megnyugodva konstatálom, hogy egy elsősnek kinéző lányhoz van szerencsém, nem valami baltás gyilkoshoz.
- Helló! - köszönök kissé zavartan a lánynak. - Miért ácsorogsz itt? - kérdezem aztán tőle. A hangomon még érezni, hogy nem vagyok a legjobb formámban, de egyébként kedvesen és segítőkészen állok a helyzethez.

A körmeimet vizslatva latolgatom a lehetőségeim. Megtehetem, hogy most eltűnök, amíg nem vesznek észre, aztán valahol Amszterdamban várom, Gregory mikor kezd el keresni, hogy aztán a fejemhez vágjon mindent, ami hirtelen eszébe jut.
Nem tudom, honnan veszi azt, hogy meg bírok változni, hát az a tömérdek év nem volt elég neki, hogy rájöjjön, mennyire nincs így? Nem tudom, miért hisz még bennem, sose adtam rá okot, sőt,rendesen rá is cáfoltam az álomvilágára, amiben élt, mondhatni, rávilágítottam a valóságra, de ezek szerint reménytelenül. Ő meg adta ezt az úgymond utolsó esélyt, mondván, biztos jobb lesz, ha hozzám hasonlóak vesznek körül. Hozzám hasonlóak? Ugyan már, nem hiszem el, hogy nem látta a "baráti köröm". Ennyi erővel elvonóra is küldhetett volna, nem hazudok, rám férne. De hogy itt olyan lecsúszott emberek legyenek, akik bűzlenek a bűn szagától... azt erősen kétlem. Próbáltam már mindent, tönkre akartam tenni magam, csak mert... mert azt éreztem, senkinek sem kellek, hisz miért lenne másképp? Családom nincs, az apám csak úgy eldobott magától, mint egy felesleg rongyot, bár ez még mindig a jobbik eset, legalább nem voltam kolonc, de akkor is.
Ennek következtében tanultam meg egyedül gondoskodni magamról,a nevelőapám segítségét csak nagyon ritkán kértem, és kizárólag csak, ha a kapcsolataira volt szükségem. Az érzelmeim elrejtettem mindenki elől, nem hagyhattam, hogy fogást találjanak rajtam, bármit, amivel sarokba tudnának szorítani, ebből kifolyólag, voltak akik még a rendes nevem sem tudták, nem hogy a hátterem, és ha rajtam múlik soha nem is fogják.
Az épületet fixírozva próbálok rájönni, vajon mi haszna lenne ennek az egésznek. Megtanulnám ezt az ágat használni, ami épp a kezembe van, és csak annyit tudok róla, hogy sárkányszívizomhúr, bükk és 12,5 hüvelyk. Ezek az adatok semmit nem mondanak nekem, bezzeg, ha a Gucci legújabb táskájának a gyártásszámára lennének kíváncsiak, bár... megkockáztatom, hogy itt még nem hallottak róla. Greg mesélte, hogy a mugli dolgokban nem jártasak. Muglik, röhögnöm kell, szóval ilyen alantas névvel illetik azokat, akik már többet elértek, nagyobb erőfeszítéssel, mint ők. Na igen, a féltékenység szép dolog.
- Jó estét - a szemöldököm felszalad. Oké, hogy takarodó van, és én itt állok, na de ő? Ohh...  szabályszegő, már majdnem imponál is, de egyből eltűnik a lelkesedésem, - mert volt, csak ő nem látta- mikor a hangját hallom. Nem vagyok terapeuta, és nem érdekel, mi baja lehet, tehát ezt  a kérdést az én számból nem is fogja hallani.
- Nem tudom, szerinted?- tekintek le a csomagjaimra, majd vissza rá. A szemeim gúnyosak, ahogy a hangom is. Önvédelem, ha minél előbb sikerül eltaszítanom magam mellől mindenkit, azok nagy eséllyel nem is fognak a nyakamra járni. De mivel be kell látnom, hogy egyenlőre tehetetlen vagyok, sóhajtok egy nagyot.
- Ophelia LaFonde vagyok. Pár héttel ezelőtt kellett volna megérkezzek... és elméletileg a Navine a házam. Mondd ez neked valamit?- hát bízom benne, mert nekem aztán semmit. Persze a kiállásom magabiztos, még csak az kéne, hogy lássa, elbizonytalanodtam.

# Ophelia

A lány reakcióját máskor talán komolyan venném. Elvörösödnél a hülye kérdés miatt, vagy éppen felhúznám magam a gúnyos hangnemen, mindenesetre látványosan reagálnék. Most azonban csak egy unott grimasz suhan át az arcomon, és egy cseppet sem hat meg a lány stílusa. Vagyis, de, azért belül eléggé ingerel, de kicsit negatív hangulatom erősebb. Egyébként sem lenne értelme túl komolyan venni a beszélgetésünk indítását, mert ha már egyszer a lány csak most érkezett, akkor nagy valószínűséggel amúgy is szüksége lesz a segítségemre, hogy eljusson a körletébe.
Erre ő is rájön a következő pillanatban, mert valamivel megnyerőbb hangon bemutatkozik. Arra, hogy már itt kéne lennie egy pár hete felvonom a szemöldököm.
- És akkor miért csak most jöttél? - teszem is fel azonnal az ártatlan kérdésemet. A hangom egyáltalán nem kérdőre vonó, sokkal inkább az egyszerű kíváncsiság érződik benne. Így, hogy van más akivel foglalkozhatok, a nyűgösségem kezd elpárologni.
- Bocs, semmi közöm hozzá - teszem hozzá az előző kérdéshez egy pillanattal később. Elvégre csak most találkoztunk, úgyhogy egyáltalán nem tartozik válasszal nekem. Az előzőekből tanulva, igyekeztem elejét venni annak, hogy a lány a fejemhez vágja a dolgot. Elvégre jobb a békesség. Valahogy magamban ízlelgetve az előbbi szavait, egyébként is az az érzésem, hogy ő nem az a közlékeny fajta.  
- Ezek szerint háztársak vagyunk. Ja, amúgy Turnman Katalin vagyok. - válaszolok a kérdésére, majd én is bemutatkozom.
- Felőlem mehetünk is fel a kastélyba. Ha gondolod segítek a csomagjaiddal - ajánlom fel, hogy induljunk is, mert eléggé fázok már. Amin - nem sok sikerrel -úgy próbálok enyhíteni, hogy átkarolom magam. A pálcám készenlétben van, ha Ophelia engedélyt ad, szívesen felreptetem a cuccait a kastélyba, ha meg nem..hát az az ő dolga.
- Na és merről jöttél? A LaFonde franciásan hangzik... - próbálok valamiféle könnyed kis csevejt kezdeményezni, remélve, hogy Ophelia is vevő lesz rá.

Sokkal könnyebb  lenne, ha egyszerre ki tudnék igazodni ezen az átkozott helyen, nem kéne másra hagyatkoznom. Egyáltalán  nem tetszik ez a kiszolgáltatott helyzet, de ezen remélem, senki nem fog meglepődni. A lány meg lehet akármilyen kedves, az én szívemet nem lágyítja meg. No lám, már teátrális is lettem? Hurrá, vajon mi jön még?
Persze megértem én, csapjunk le az újoncra, csak akkor van baj, ha az újonc erre egyáltalán nem vevő. Mert az újoncnak esze ágába se volt ide jönni, sőt az életének ezzel a részével se akart törődni, jól megvolt a maga züllőt kis világába. De ezt nem zúdíthatom rá, bármennyire is fura, az illemnek azért hódolok, nem hiába vagy LaFonde. Naná, tudom, hogy ez a név itt nem sokat jelent, más körökben viszont elég nagy hordereje van, amit én örömmel használok ki, különben a divathétre se jutottam volna be.
- Amszterdamban voltam, divathéten. Úgy terveztem kiélvezem az utolsó pár napom.... kicsit elhúzódott- vonok vállat, a hangom is semleges. Ez nem olyan információ, amit nem osztanék meg, hisz ha jár neten, vagy olvas divatmagazinokat, ő maga is láthatja.
- Ugyan már, ha nem akarok valamire válaszolni, nem fogok- persze, egyből bocsánatot kér, nem meglepő. Ha valakivel úgy indítok, ahogy vele az előbb, általában fülét-farkát behúzza,mellesleg van mikor teljesen jogosan, de ez nem az az eset, így nem látom okát. A stílusom ilyen, ha megszokják egész tűrhető.... legalább is Greg szerint. Vajon neki mennyi időbe telhetett? Na mindegy, igazából nem is nagyon érdekel.
-  Háztársak?- vonom fel a szemöldököm, ez a szó valamiért nem nyerte el a tetszésem.
- És pontosan mit is takar ez a háztársasság? - jobb az ilyet előre megtudni, mielőtt még ajtóstul rontanak rám, ezzel is megalapozva a gyűlöletem. Igen, nos a privát szférám nagyon érzékeny, és utálom is, ha bepofátlankodnak oda. Ugye nem kell részleteznem, mennyire nem vagyok barátkozó típus? Egyszerűen nincs szükségem rájuk. Persze a kapcsolatokat nem árt kiépíteni, de véleményem szerint, jobb ha csak a felületnél maradunk, így nem esik kár semmiben, és senkiben. Biztonságosabb.
A nevére biccentek, nálam ennyi a bemutatkozás. Ezt is csak azért, mert nem kerülne neki nagy fáradtságba, hogy rájöjjön, ez a valódi nevem.
- Megköszönném. Hiába van nálam ez a fadarab, használni nem tudom. Na nem  mintha létfontosságú lenne, nekem nem is az, csak az otthoniaknak a rögeszméje, hogy én ezt megtanuljam használni- forgatom meg a szemem unottan. Igen, ködösítek, mert ez már bőven beletartozik a nem beszélek róla kategóriába.
-  Oui. Francia vagyok. Magántanár tanította meg a magyart, de még most sem megy olyan könnyen- az akcentusomon is érződik, hogy azért vannak még problémák, de legalább megértetni sikerül magam.
- Na és, milyen az a Navine, vagy alapból a házak, gondolom nem csak az van - kérdő tekintettel fordulok felé, miközben elegánsan tipegek a házamig... gondolom én.

Csongor

Az élet apró örömei. Igen, most, hogy lejöttem a faluba, és normális úton jutottam hozzá a kávémhoz, mondhatni helyreállt a lelki békém. Jó, ez azért enyhe túlzás, ugyanis míg itt vagyok, ez sosem fog bekövetkezni.
Persze, tudom, hogy amíg nem adok egy esélyt a helynek, nem is fog változni a véleményem, de én soha nem adok esélyt, miért változtatnék ezen? A kávé azért finom, bár a nyakam teszem rá, hogy csak azért esik ilyen jól, mert nem kellett szenvednem érte. A konyhában történteket feledném, úgy ahogy vannak, mégse tudom kiűzni az agyamból, és sehol egy pláza, hogy kivásárolhassam magam. Oké, nőiesen bevallom, hogy a ruhák enyhítenek a fájdalmamon, de nem teljesen, és van olyan mély sebem, amit még maga az idő sem tud begyógyítani, hacsak, valami csoda folytán el nem vesznek az emlékeim, vagy fel nem támad anyám, vagy nem látnám minden átkozott éjszaka magam előtt a jelentet. Az egyetlen emlékem ötéves koromból, hogy a szemem előtt ölik meg, hát nem valami bizalomgerjesztő igaz?
És még tovább sajnáltatnám magam, ha nem kényszerülnék megállásra. Körbe nézek, kétszer is, aztán gondolkodni kezdek, vajon mikor került ide ez a játszótér. Mert hogy most itt állok,  és fogalmam sincs, hogyan. Kell nekem elkalandozni egy idegen helyen...
- Most komolyan szívatsz?- motyogom sóhajtva, miközben az égnek emelem a tekintetem. Oké, túlteszem magam a hogy kerültem ide kérdésen, és rá térek a fontosabbra, hogy fogok én innen visszakeveredni? Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy takarodó előtt, mert nem leszek rosszul, ha azt a szabályt megszegem, és még egy büntetést is bevállalok, ha kikerülök innen. Találomra elindulok egy irányba, de azzal sem járok sikerrel, mert ugyanitt kötök ki.
Lehuppanok az egyik hintára, és összegzem magamban a tényeket. Nézem az utakat, de innen az összes egyformának tűnik, és így fogalmam sincs, melyiken jöttem. Ez annyira igazságtalan. Most a lehet legkomolyabban mondom, hogy gyűlölöm ezt a helyet, mióta itt vagyok, csak a rossz dolgok történnek velem, erre még el is tévedek. Bravissimo.
A táskámból előkotrom a cigim, és rágyújtok. Most nem érdekel, hogy közterület, és nem szabad, próbáljanak meg visszatartani, amennyi stressz felgyülemlett bennem, nem lesz egyszerű malőr, az már biztos.

RUHA

Endre

Ophelia

Elgondolkozva, lassú, ráérős léptekkel, zsebre dugott kezekkel közelítettem a játszótér felé. Arcomon néha álmodozós mosoly, a másik percben pedig gondterhelt ráncok jelentek meg. Most azonban igyekeztem a feladatomra koncentrálni, ahelyett, hogy túlelemezgettem volna azt, amit már ezerszer túlelemezgettem.
Kék szalagos, virágos könyvjelző. Őt kellett megtalálnom. Unokahúgom, Abigél ugyanis ma délután arról küldött baglyot nekem, hogy elvesztette a kedvenc könyvjelzőjét, ami nélkül nem tudja folytatni az olvasást - voltak ilyen heppjei, igen. Felvázolta a helyzetet, miszerint a szobájában nincs, a termekben sincs, de eszébe jutott, hogy tegnap kint volt a játszótéren, és ott olvasta is a könyvét. Mivel azonban neki a mai nap halaszthatatlan dolgai akadtak (megkeresni azt a madarat, amit múltkor a szobaablakában látott), ezért rám hárult a feladat, hogy átfésüljem a játszóteret.
Én pedig, mivel jófej nagybácsi vagyok, munka után rögtön bele is vágtam az izgalmas kalandba. Ó, ez ironikus (vagy szarkasztikus? sosem tudom, melyik melyik...) megjegyzés volt, úgy érzem. Nem annak szántam, félreértés ne essék! Nagyon imádtam Abigélt, az összes dilijével együtt, és mindig szívesen segítettem neki, akármit is kért tőlem. Így semmiféle morcosság nem volt bennem most sem, hogy egy könyvjelzőt kellett megmentenem. Sőt, a séta jót is tett nekem most. Az este már leszállt, sötétedett, az utcai lámpák égtek már, mire elértem a célhelyszínt. Megálltam, hogy felmérjem, hol is kéne kezdenem a keresést. Eszembe jutott megint egy fontos részlet: Abigél hintázott.
Pillantásom a hintában ücsörgő lányra esett, ahogy elindultam a kiszemelt irányba. Próbáltam megfejteni, ismerősről van-e szó, vagy sem. Menet közben azért néha a lábam elé is néztem, olykor megálltam, ha nem voltam benne biztos, hogy mindent alaposan megszemléltem magam körül. Egyelőre semmi, így végül tényleg elértem a hintákhoz.
- Helló! - köszöntem az ismeretlennek. Már láttam azt is, hogy egy fiatal lány, és, hogy dohányzik. Ejj-ejj. Morcosnak is tűnt, de azért ha már itt volt...
- Nem láttál itt valahol egy kék, szalagos, virágos könyvjelzőt? - néztem rá segítségkérően.

Csongor

Van az a mondás, hogy Isten nem bottal ver.... Hát engem semmivel se verjen, mert esküszöm, visszaütök. Oké, ezt csak a kezdetleges dühroham mondatja velem, de úgy érzem, "húzzuk Ophelia agyát" nap van. Pardon, mit nap... hét, és ez egy cseppet sincs ínyemre. Mióta átléptem az a hülye határt, minden összecsapott felettem, visszatértek a rémálmok, és lehet akármilyen visszataszító a kisugárzásom, mindig belém botlik valaki,  és nekem mindig figyelnem kell arra, mikor, mit mondok. Konkrétan azt sem tudom, mikor került az nekem ekkora erőfeszítésbe. Ha még ez nem lenne elég, meg kell barátkoznom a ténnyel, hogy varázsló vagyok, és itt kell tanulnom, plusz magamnak kell kezelnem a kávéfőzőt. Oké, ez lehet vicces, de nem jegyeztem meg, Endre hogy csinálta, és az utolsó próbálkozásom is csúfos kudarccal ért véget, a faluba meg nem járhatok ki folyton.
Így senki ne merjen felelősségre vonni azért, mert élek a káros szenvedélyeknek. Az még LaFonde-éknál is bocsánatos bűnnek számít.
Legalább nem fogsz elhízni.
Ennyivel, na meg egy vállvonással tudta le Gregory a dolgot, mikor megtalálta a dobozt a táskámba. Oké, csak papíron az apám, de őszintén... ennél egy cseppet többet vártam tőle, de végül is egy szavam nem lehet, hisz mindent megkapok tőle... amit pénzért lehet venni. Az egyéb szükségleteim, mint mondjuk, hogy a lányaként kezeljen, vagy legalább én érezzem magam családtagnak, ha egyszer sajátom már nincs, nos ezek őt hidegen hagyják. És pontosan ezért döntöttem úgy, hogy engem is mindenki más. Egyszerűen, ha ők nem mutatnak hajlandóságot aziránt, hogy többet akarjanak látni, mint amit mutatok, hát én sem fogom megerőltetni magam.
Az órámra siklik a tekintetem, mire dühösen fújtatok. Van körülbelül egy órám, hogy megússza ezt a kitérőt mindenféle következmény nélkül. Oltári. Persze a helyzet változatlan, akárhogy is forognak a kerekek, csak nem tudom, merre induljak el.
Ráadásul megint erre tart valaki, bár ez most talán szerencsés esetnek mondható. A srác ideér, és olyan kérdést tesz fel, amire a szemöldököm magasba szökik. Oké... ez... fura, és a nyakam ráteszem, ezt ő is látja rajtam.
- Öhm... nem, nem hiszem, viszont segítek megkeresni, ha cserébe elmondod nekem, hogy jutok a kastélyba- igen, ez még mindig jobban hangzik, mint bármi más, amiben a "segíts", vagy az "eltévedtem" szó szerepel. Legalább a büszkeségem megmarad.

# Ophelia

Kicsit meglep, hogy a várakozásaimmal ellentétben, a lány nem zárkózik be teljesen és válaszol a kérdésemre. Így viszont csak attól érzem magam még bénábbnak, hogy mentegetőzni kezdek látszólag a semmi miatt. De nem tehetek róla, nem szeretem a konfliktusokat, és az első benyomásból úgy vettem le, hogy Opheliával nem lehet túl nehéz konfliktusba kerülni. Néha kifejezetten idegesít, hogy ilyen gyámoltalan tudok lenni, mert most annak érzem magam. Ami csak még jobban frusztrál, elvégre Ophelia itt az új lány, úgymond én vagyok hazai terepen, még ha az ebből fakadó alapvető magabiztosságom nem is látszik a fellépésemen.
- Az jó lehetett - villantok egy mosolyt. Igazából sosem voltam divatőrült, de azért mindig figyelemmel kísérve az aktuális trendeket, még ha jórészt nem is követtem őket. Itt úgyhogy talárban kell lenni a tanítási idő alatt, utána meg inkább a kényelem volt nálam a fő szempont. A csinosabb ruhadarabjaim akkor kerültek elő, ha szabad hétvége volt vagy valami programot csináltunk a többiekkel.
Nem tudom megállni, hogy el ne vigyorodjam amikor a lány felvonja a szemöldökét, és és visszakérdez. Számomra érthetetlen és kicsit vicces volt, hogy ilyen gyanakodva ízlelgette szót, mintha legalább azt mondtam volna, hogy mostantól aztán "öribarik" leszünk, és majd mosdóba is mindig együtt járunk.
- Ugyanabba a házba vagyunk osztva. Ennyi - válaszolok végül nagyon egyszerűen. Jobban nem tudom megfogalmazni a dolgot, annak ellenére, hogy amit elmondtam Ophelia nyilván magától is tudta.
Amint a lány elfogadja a segítségem, kimondom a varázsigét meg elvégzem a pálcamozdulatot és a lány csomagjai máris a levegőbe emelkednek.
- Pedig hasznos dolog ám ez a "fadarab". Pár év múlva valószínűleg nem szívesen mozdulsz majd nélküle - jegyzem meg a lány szavait hallva. Nem sok olyan újonccal találkoztam, akit ennyire hidegen hagyott volna a pálcahasználat és egyáltalán a mágia, mint a szemforgatásból, és a szülői kényszerből ítélve Opheliát. De abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy ez változni fog.
- Szerintem szépen beszélsz, találkoztam már itt olyannal, aki nagyon durván törte a magyart. - mesélem neki. Egyébként furcsa dolog, hogy az ember néha elsiklik egy-egy részlet felett, kiszűri mások bizonyos szokásait, egész addig, míg valaki felhívja ezekre az apróságokra a figyelmét. Ahogy Ophelia megemlíti, hogy azért még nem megy olyan könnyen neki a magyar, mintha valóban sokkal erőteljesebbnek érezném az akcentusát.
A házakkal kapcsolatos témára elemembe jövök. Nem mintha szeretném az általánosításokat, és próbálom nem az alapján megítélni az embereket, hogy melyik ház tagjai, de azért na.  
- Szerintem nagyon jó kis közösség vagyunk, segítőkészek és cukik. - nevetek fel röviden. Majd rátérek a többi házra is.
- Igen, összesen négy ház van. A rellonosokra azt mondják elég undokok tudnak lenni, de van egy jó pár ismerősöm onnan, és jófejek. Aztán van még a Levita, rájuk azt mondják, hogy ők az okoskák, az Eridonosak meg lelkesek, és jókedvűek, és barátságosak. - nem vagyok valami nagyon összeszedett, de azért remélem sikerült átadnom az egyes házak "lényegét".
Miközben beszélgetünk, lassan haladunk a kastély felé.

Niki ^^

Mintha áll az alkut játszanának. Még szerencse, hogy Leonie nem ismeri ezt a mugli műsort, különben biztos "kedves igazgató úr"-nak szólítaná Nikit a beszélgetés végéig. Egyelőre azonban nincs meggyőződve arról, hogy ez egy remek ajánlat lenne, szóval csak várja a további észérveket.
-De hiszen... - Az már valami, hogy Niki belé tudta fojtani a szót. Erre eddig nem sokan voltak képesek. Most viszont nem igazán tudja, hogy mivel ellenkezzen.
-És mi lesz, ha egyszer újra kviddicsezni fogsz? Akkor szükséged lesz a szerencsehozóra. Meg hát… nem tudhatjuk, hogy én meddig bírom. Mi van, ha valakinek leütöm a fejét, és bezárnak a varázslók börtönébe? Simán megeshet! Ott aztán még a felhőket sem látnám, nemhogy közöttük repkedjek! De ha ennyire nem akarod megtartani, valaki rátermettebbnek kéne adnod. - Nem azért ellenkezik ennyire, mert nem tetszik neki az ötlet, hogy megkaparintson egy ilyen ereklyét. Sőt! Ha valóban megkapja a nagylelkű ajándékot, be fog kuporodni egy sarokba, és csillogó tekintettel fogja simogatni a medált, miközben azt búgja neki, hogy "drágaszááágom". Ilyen sorsot pedig Niki sem kívánhatna a vöröskének.
-Mondjuk ott volt az a srác a csapatunkból.. hogy is hívták? Valami pala... - Vagy tetőcserép. Ki tudja. Egy csomó hölgyemény szokta emlegetni a szőke srácot, de törpénknek nem túl jó a névmemóriája. Meg semmiféle memóriája nem funkcionál igazán, de hát a pénztártól való távozás után ugye nem lehet reklamálni. És garanciapapírok nélkül bizony nem tud kezdeni semmit ezzel a gyári hibával.
-Ő nagy kviddicses, neki biztos kell az Erő, hogy nagyon-nagyon jó játékos legyen. - Leonie medál nélkül is elég magabiztos. Vagyis... a legkevésbé sem tartja magát kiemelkedő játékosnak, de ez nem is izgatja igazán, mert mindig minden tőle telhetőt megtesz. A trükkje talán abban van, hogy sosem idegeskedik, hanem élvezi a játékot. Kérdés persze, hogy mi az, amihez nem így áll hozzá?
-Halál? Dehogyiiis! Itt senki nem hal meg! - Megragadta Niki szavainak a lényegét. Mit neki nagy monológ, csak a megfelelő szavakat kell használni, és máris beadja a derekát. Amúgy is akarja azt a kincset, csak éppen úgy gondolja, hogy más kezében, illetve nyakában jobban mutatna.
-Akkor inkább elfogadom. – Nem is kellett annyit győzködni, ugye? De ahogy kimondja, egyből elneveti magát, és sikítva a kishölgy nyakába veti magát.
-Kösziiii! De szééép! – Átveszi a medált, és elkezd vele ugrálni. –Nézd, mim van! Nézd, mim van! – Úgy mutogatja, mintha legalábbis nem éppen tőle kapta volna.
-De… ömm… hova rakjam, hogy ne hagyjam el? – Áll le hirtelen az ugrándozással, és ijedten pislog diáktársára. Hiszen mindig mindent elhagy, hogy tudna akkor egy ilyen apróságot megőrizni?

Muszáj elmélyülnöm a város atmoszférájában. Olyan ez, mintha elcsevegnék vele, és közelebbről megismerném. Saját története van, melyet szívesen megoszt bárkivel aki erre jár. Elsétáltam jó pár kirakat előtt, és a házakban gyönyörködtem. Mindig is szerettem kicsit eltávolodni a külvilágtól, és magamban gondolkozni az élet kérdésein. De most nem ezért jöttem.
Néhány órája megbeszéltem Carlie-val egy találkozót, miután sikerült kipakolnom a cuccaimat, és berendezkedtem a szobában.
 Sosem voltam az a könnyen barátkozós fajta, de vele nagyon régre nyúlik vissza a kapcsolatunk. Azóta nem beszéltem vele, mióta elköszöntem miután leszálltunk a vonatról. Végig a leendő iskolánkról beszéltünk, és a felvett óráinkról. Emlékszem arra a pillanatra, amikor megkaptuk a levelet. Azonnal felhívott, és éles hangon sikoltozva ujjongott a fülembe. Ez az, ami nélkül képtelen lennék élni. Bármilyen idegesítő is tud lenni néha, már a részemmé vált.
Alig volt néhány napja, hogy elköszöntünk egymástól, de hatalmas hiányérzetem volt nélküle. Mivel nem egy házba kerültünk, szétváltak útjaink, de ez nem állhat természetesen a barátságunk közé.
Megálltam egy kis bolt előtt, ahol a kirakatban megakadt a szemem egy gyönyörű kitűzőn, mely egy unikornist ábrázolt. Már megint kiszakadtam a külvilágból. Hosszasan bámultam a gyönyörű állat vonásait, de ekkor felkaptam a fejem, ugyanis megpillantottam az én kedves barátnőmet a kirakati üveg visszatükröződésén.

Megint késésben vagyok. Soha nem voltam az a késős típus de az utóbbi időben mióta az önállóság művészetét gyakorolom gyakran előfordul hogy kifutok az időből. Gyorsan kikaptam a frissen kipakolt cuccaim közül egy hordhatónak tűnő nadrágot felkaptam és már indultam is. Odafelé vezető utamat nem nevezném zökkenő mentesnek mivel háromszor megbotlottam az idióta csatorna ereszekben. A fő utcza gyönyörű volt a járda csak úgy csillogott. A boltok kirakatai csábítóbbnál csábítóbb dolgokat kínáltak és egy pillanatra majdnem elfelejtettem hogy hová is tartok mikor megláttam egy kitűzőt az egyik kirakatban. Pici volt mégis könnyen észrevettem, egy  ilyen egyszarvú szerű lény volt rajta.De nem nézhettem sokáig hiszen tovább kellett mennem Evelin várt. Megszaporáztam a lépteimet de azért megpróbáltam most nem megbotlani semmibe. Végül oda értem Evelin ott állt egy kirakat előtt és hosszasan nézett valamit, végül megfordult nyilván észrevett.
-Szia Evelin, bocsi hogy késtem. Hogy vagy?-
Nem is próbálok magyarázkodni úgyis ismer. Inkább elterelem a témát. Már egy ideje nem láttam és valljuk be hiányzott. Nem szoktunk egymással túl sokat lelkizni mindig vidám dolgok voltak a témáink középpontjába. Szemügyre vettem a kirakatot amit ő annyira nézett az előbb és érdekes dolgot fedeztem fel ennek a boltnak is ott volt a kirakatába az unikornisos kitűző!
-Furcsa amikor jöttem idefelé én is láttam egy ilyen kitűzőt.Neked tetszik?-
Én soha nem voltam oda az ilyen dolgokért és eddig azt hittem ő sem. Volt valami még is ebben a kitűzőben ami érdekessé tette. Azt hittem valami egyedi de ezek szerint többet gyártottak belőle.

Megfordultam és Carlie zöld szemeibe néztem.
-Hát ezt tőled nem nagyon szoktam meg. Te aki soha nem késik sehonnan. -mondtam egy kis ironikus lejtéssel- Köszönöm a kérdést, jól vagyok főleg hogy ideértél. Nagyon örülök, hogy újra láthatlak! - egy őszinte mosolyt villantottam felé.
Sosem voltunk az az ölelkezős, puszilgatós barátnők. Sosem éreztük szükségét az érzelmek ilyen módon való kimutatását. Egyikünknek sem hiányzott, minek erőltetni. De azért fontosabb pillanatokban mi sem hanyagoljuk az ölelkezést. Mindig módjával cselekszünk, és ez az egyik dolog amiért imádom a barátságunkat.
Visszapislantottam a kitűzőre.
-Valóban? Nem is tudom, valami nagyon megfogott benne. Sosem szerettem az ilyenfajta ékszereket, de ebben akkor is van valami. -
Valóban, csak nagy ritkán hordtam ékszereket. Azok is inkább kis karkötőfélék, mint ezüstnyakláncok.
-Egyébként sikerült kipakolnod? Hogy tetszik a szobád, meg a társaság?-
Furcsa érzés volt a szobájáról faggatni.. Mindig is az volt az álmunk, hogy majd késő este együtt beszéljük meg a napot, elpletykáljuk a megszerzett kis titkokat egymásnak, a közös hálókörletben. De ez nem működhet. Talán annyira nem is meglepő, hogy külön házba kerültünk, hiszen teljesen ellentétesek vagyunk. Talán itt is érvényesül az ellentétek vonzzák egymást elv. Míg én inkább zárkózott típus vagyok, ő az aki ösztönöz engem, és biztat dolgokra. Azonban ha túlságosan beletenyerel valamibe, én vagyok az, aki kihúzza a dologból. Teljesen kiegészítjük egymást.

Szendrődy Tanár úr

Levegő.... igen, erre van most szükségem, mert különben  megfulladok. Ez a sok ember... honnan jönnek, és mégis hogy férnek itt el?
A falhoz lapulok, nehogy bármi kár essen bennem, közben elborzadva figyelem a tömeget. A nagyterem az a hely, ahová én soha többé nem teszem be a lábam, bár igazán beláthatnám végre, hogy egy iskolában vagyok, emberek közt, de... egyszerre ennyi... mintha Prada leárazás lenne, komolyan, csak ott nem érezném ennyire elveszettnek magam, amit persze nem hagyok kiülni az arcomra.
Életemben nem voltam még ekkora tömeg közelében,hisz magántanuló voltam, ráadásul, ha valami csoda folytán mégis több emberbe botlottam, lefoglaltam magam azzal, hogy a ruhájukat elemeztem. Na de itt, ez a talár mindenkinek egyforma, leszámítva a rajta levő címert, és ez idegesít a legjobban. Nem csak a szabadságomtól, de az egyéniségemtől is megakarnak fosztani? Mégis milyen.... vadállatok teszik ezt.
- Rendben, quiétude - motyogom magam elé, és tényleg azon is vagyok, hogy lenyugodjak. Mihelyst kezdenek oszladozni, én nem törődve a takarodó fontosságával, meg a szabályok betartásával, az udvar felé veszem az irányt. Nem érdekel, hogy hideg van, nem érdekel, hogy öt perc múlva mehetek is vissza, ki kell szellőztetnem a fejem, és össze kell szednem magam. Mennyivel könnyebb helyzetben lennék, ha felvilágosítottak volna az itteni életről, de nem, Gregorynak még csak eszébe se jutott.
- Cheval- fortyogok is mellé,és már-már trappolok, ami nem szokásom. Valami kútnál kötök ki, ami jelenleg a legkevésbé érdekel, így fogom magam, és leülök a peremére.
Próbálom emészteni azt a rengeteg mindent, ami így a napokban történt velem, kezdve azzal, hogy idejöttem, azon túl, hogy a kávés gép is kifogott rajtam, mert bár muglik között éltem, abszolút nem kellett használnom, ráadásul még el is tévedtem, és most ez. A legszívesebben torkom szakadtából ordítanék, de ehelyett, a lábamra teszem a könyököm, és a tenyereim közé temetem az arcom. Nem fázok egyenlőre, sőt azt sem érzem, milyen idő van, most ahhoz túl ingerült vagyok. Mellesleg ezt a hülye talárt is letépném magamról.

Alex

Majdnem csak szótlanul ül mellettem már a vége felé. Látszik rajta, hogy valami bántja Alexet vagy rosszat mondtam volna? A hullámokban rám törő rosszullétek sem könnyítik meg a kommunikációt, könnyen lehet, hogy nem válogattam meg a szavaimat. De ebben a helyzetben senki ne csodálkozzon azon, ha nem repkedek cicerói magasságokban az eszmecserénél, amikor örülök, ha egy értelmes betűt ki tudok préselni az ajkaim közül úgy, hogy ne látszódjék rajtam semmi. Gondolom meg is oldom valahogy, mert eddig nincs semmi gond, de legbelül érzem mégis rajta, hogy nem stimmel valami. Talán többet várt ettől az első találkozástól, mint amit adni akartam és tudtam, vagy nem tudom, hogy mi lehet a baj. Van velem elég, ehhez kétség sem fér, de hogy a sok közül épp most melyik, az kérdés. Mivel a rosszullétek nem múlnak, csak sűrűsödnek, ki kell találnom valamit. Hivatkozom a melegre és Alex segít előzékenyen levenni rólam a kabátot, de nem felejti el megjegyezni, hogy már rég le kellett volna vennem, akkor nem érezném, hogy túl meleg van. Magamban hozzáteszem, hogy rajtam valószínűleg nem segített volna. A pár korty tea se használ és egyre ijedtebben jövök rá a keserű tényre, hogy visszavonhatatlanul el fogok ájulni. Ekkora blamázst, itt a teázó majdnem közepén. Jó kis látványosság leszek. Egyszer már rám fogták, hogy szenzáció hajhász vagyok, hát most az Isten se mossa le rólam. Még jó, hogy a humoromat nem veszítem el még ilyen hatványozottan válságos pillanatban sem. Agyő Világ! Szép volt veled! Agyő Alex! Ne haragudj! Baromi kellemetlen lehet ez neked. De már nem látom az arcát sem, csak elmosódott foltokat, a hangokat sem hallom, aztán már a sötétet se érzékelem, mert ahhoz is tudatomnál kéne, hogy legyek. Azt se látom, hogy pillanatok alatt, hogy bolydul fel a teázó, nem látom az ijedt és elégedett arcokat. Akik örülnek belül, hogy a jó időben voltak jó helyen. Egy kis extra élmény, felár nélkül. Lefektetnek, felpolcolják a lábamat. Most, ha ébren lennék, lenne ezzel kapcsolatban is pár gunyoros megjegyzésem, de most ez is szünetel. Ám egy ilyen állandóan pörgő agy nem pihenhet sokáig. A legyezés nem sokat használ, inkább a vízszintbe helyezés. Lassan oszlik a sötét köd és fölém hajoló arcok jelennek meg előttem. Alex-é is köztük, akkor ez még nem a mennyország. Nem vagyok csalódott, jobb itt most és kicsit megnyugszom, bár a teremben én vagyok a legnyugodtabb, mégis nekem lenne jogom a legidegesebbnek lenni. Érthetetlen ez az egész. Pont fordítva működik minden. Iszom egy kis vizet a felém nyújtott pohárból és feltápászkodom. Kicsit még kába vagyok, de ez érthető. Mikor elül körülöttem a feltűnés vihara, félve pislantok Alexre.
-Ne haragudj, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak! Én sem tudom, hogy mi történt. Illetve ….talán. Elmesélem, csak menjünk innen valami nyugisabb helyre!-
Fizetek, míg Alex összeszedi magát és ha ő is akarja, távozunk a teázóból.

Köszönöm a játékot!

Veronika

A lány visszakérdez, és bár Endre nem tudja, hogy némi tudatlanság, szebben szólva finom ártatlanság bújkál szavai mögött, sejtései neki is vannak. Hiszen hasonlóan fiatal ő maga is ebben a témában, és a barátoktól-családtól, a hírekben hallottakon kívül erőtlen sugallata sincs az élet egyik legfontosabb mozgatórugójáról. Sohasem nézett másként egyetlen lányra sem, és amikor közelebbi kapcsolatba került egyik régi évfolyamtársával, akkor sem értette mitől kellene úgy odalennie.
- Én csak azt mondom, hogy példát kellene venniük rólad egyeseknek - menti ki magát a szituáció zavarából, és igyekszik nem csak a pult lapját szemlélni, hanem a kedves kiszolgáló felé is pillantani.
- Nekem is van ilyen perselyem - nevet az otthoni sárkányos pénzmegőrzőjére gondolva. - Csak az enyémnek még a bordái is látszanak. Apukám bűvölte meg régebben.
Endre kifejezetten utálta a pénzt, egészen kiskrapek kora óta megvetette, és azon kívül, hogy megvette a neki tetsző dolgokat, ingeket, pólókat, vagy egy menő seprűt, - amin lovagolni csak igazán kezdő szinten tudott - nem foglalkozott vele. Iván már más tészta volt. Az üzleti világ megszállottjaként sokszor hazavitte a munkát, a folytonos idegességet az árfolyamcsökkenés miatt,így könnyen és gyorsan elérte, hogy a kisöccs hamar ódzkodni kezdjen a bankok hatalmától.
- Áron? Ő esetleg a...? - kérdezi, ám semmi perc alatt rádöbben, hogy talán nem kellene ilyen tolakodónak lennie, és igyekszik kijavítani könnyelmű hibáját. - Ne haragudj, ehhez igazán semmi közöm, nem is tudom miért nem gondolkodtam előbb, szóval az unikornisok szépek, főleg a jó, húsos persely unikornisok.
Elvigyorodik, majd fel is nevet saját zavarán, amit az utóbbi kérdéssel, majd annak bolond kijavításával csak még mélységesebbé varázsolt. És még pálcára sem volt szüksége. Igazi balfékként viselkedtél, Endre, bravó!
- Magad készíted a süteményeket? - kérdezi kedvesen, hangjában meglepettség játszik. - Valamiért azt gondoltam, hogy manók tüsténkednek itt is, de ez pozitív csalódás számomra. Igazán értesz a dolgodhoz, mert oltári finomak voltak azok, amiket elém tettél, és - fordul hátra a párok felé - úgy látom, nemcsak nekem ízlettek ennyire. - elismerően, összehúzott ajkakkal néz fel a bolondos leányzóra, majd beletúrva szőkés-barnás hajába, felkönyököl a pultra. - Fogadok, hogy dugig van ez a hely éjjel-nappal. Legalábbis, lenne, ha 0-24-ben nyitva tartanátok.
Vigyora elárulja, hogy szívesen venné, ha a nyitvatartás az elképzelései szerint működne, de a világért sem várná el Veronikától, hogy még az éjszakáit is itt töltse, mint dolgod munkaerő.
- Az első boszorkány, akibe belefutottam, lám lám, hát nem háztársam? - nevet fejét rázva, és figyeli, ahogyan Veronika vizet tesz fel főni, majd gyorsan elszalad az egyik távozni készülő párhoz. Endre ujjaival játszik a pult lapján, míg beszélgetőpartnere, és egyben kedvenc cukrászkisasszonya vissza nem tér társaságába.
Szép dolog a szerelem. Tényleg szép lenne? A fiú egyelőre nem válaszol, inkább szemeivel próbál valamit meglátni Veronikán, keresi annak tekintetét, a választ erre az apró, jelentéktelennek is tűnhető mondatra. Tényleg így gondolja? Ő csak Iván és Andrea szerelmére tud gondolni, és ebből kifolyólag arra, hogy neki pont ez az állapot, amire nincsen szüksége. Inkább nem felel Veronika kijelentésére, csak nézi és hallgatja a lányt. Szívesen veszi az elé készített apróságokat, mélyen tiszteli azokat a nőket, akik ennyire figyelmesek, és kérés nélkül kedveskednek a másiknak.
- Köszönöm - mondja mosolyogva, és belenyúl a dobozba, rá sem nézve a teafüvek választékára. Elkészíti magának a forró italt, kevés cukorral és sok-sok citrommal ízesíti azt.
A negyedéves végignézi, ahogy Veronika a kókuszos süteményekkel ismét távozik a pult mögül, majd újra megjelenik. Kezd hozzászokni ehhez, és érdekesnek találja, hogy még tetszik is neki a helyzet.
- Kviddics - horkant fel és ujjaival kiveszi, és megnyomkodja a titokzatos teafiltert. - Ha én otthon bejelenteném, hogy kviddicssztár leszek, a családom hetekig röhögne rajtam. Nem értek a repülés művészetéhez, elég bénán kezelem a seprűt, legyen az bármily drága, és szuper, ahogy a kirakatokban reklámozzák őket. Alattam a seprűk nemigen maradnak meg... sőt, hogy úgy fogalmazzak, szokásuk ledobálni magukról, így nem egyszer volt már, hogy a hátsó kertben métereket zuhantam.
Önfeledten nevet és úgy mesél Veronikának. Jó visszaemlékeznie az elmúlt évekre,  az erőltetett menetekre és seprűlovaglásra fecsérelt délutánjaira. Az apja varázslatai nélkül sehol sem lenne már, az is szent.
- Úgyhogy tőlem sajnos, nem sajnos, távol áll a kviddics, úgy, mint az aurorság is. - kissé elgondolkodik saját szavain, hiszen anyukájától sokszor hallotta, hogy az aurorok jó emberek, biztos állással rendelkeznek, és vénséges korukig dolgozhatnak. Endrét mégsem hozta lázba, ő mindig a könyveit bújta, és a meséket hallgatta újra és újra, melyek fenséges sárkányokról, és halhatatlan lényekről szóltak.
- Engem a különleges lények érdekelnek - válaszolta meg a tervekről érdeklődő kérdést. - Különösen a sárkányok, bár meg kell mondjam, hogy csak elméleti szinten tudok róluk, a gyakorlatban aztán lehet, hogy én lennék az első, aki lemeredve könyörögne, hogy vigyék haza, vagy nem tudom.
Azután ismét a szerelem felé terelődik a szó, kétségtelen, az ifjú nem ússza meg egyszerű nem válaszolással ezt a témát. Testvére tényleg totál odavan Andreáért,  de az a nő még szépnek sem mondható, nem hogy vélaleszármazottnak.
- Á, kizárt, hogy bármi köze is legyen a vélákhoz - rázza a fejét, de azért elraktározza az információt, és éjjel, az ágyában biztosan ezen az elvétett félmondaton fog rágódni. - A tesóm nagyon szereti Andreát, és se lát, se hall, mint ahogyan az ilyenkor szokás lenni. Pedig választhatott volna mást, akit az egész család nagyon szeretett volna menyecskének, sógornőnek, egyszóval családtagnak. Nem is értem, hogy került mégis Andreára a választása annak a normálatlannak.
Endre hadarni kezdett útközben, hiszen kezdett megnyílni. Vicces, hogy egy idegennek, akinek még a nevét sem kérdezte meg, és akiről az ég adta világon semmit sem tud, csak, hogy finoman süt, és szereti az unikornisokat. Na meg van egy Áron nevű valakije.
- Jó volna - mosolyog ábrándokba veszve, és merengve emeli szájához az átforrósodott bögrét.

Elemi Mágia óra (2.)

Zötyögve állt meg az állomáson a vonat, én pedig szedelőzködni kezdtem. Leemeltem a bőröndömet, majd megtorpantam.
Vajon jól tettem, hogy visszajöttem? Vajon vár engem még valaki ebben az épületben?  
Gondterhelt lélekkel, de fagyos, érzelemmentes arccal léptem le a vonatról, az állomásra. Hideg levegő csapott meg, és az egyedüllét. Senki nem volt a peronon, egyedül utaztam. De nem hibáztathatok ezért senkit.
Megálltam, és leültem a bőröndömre, valahogy nem akaródzott tovább menni. Lehunytam a szemem, hogy átgondoljam az elmúlt három hetet.
Hazahívtak, én pedig gondolkodás nélkül csomagoltam és ültem vonatra. De nem szóltam senkinek, itt hagytam Kathie-t, itt hagytam Yar-t, egyedül csak Janey-nek szóltam a munka miatt. Amikor elindult a vonat, akkor nem voltam benne biztos, hogy még visszatérek.
Nem tudok semmit már róluk, nem írtam nekik levelet, nem kerestem őket, nem szóltam hol vagyok, s mit csinálok.
Otthon persze nem ért nagy meglepetés.
Esküvő.
Különösképpen nem rázott meg a hír, valahogy nem is érdekelt. Viszont az utolsó héten már nem bírtam.
Még hogy én a koszorús lány? Egy idegen nőnek? Nem..azt hiszem itt tört ki minden belőlem.
A fülemben csengtek a vita mondatai, szemem előtt láttam apám vérvörös arcát. Muszáj volt visszaszöknöm, nem bírtam ott maradni.
Csak egy-két hetem van regenerálódni, hisz a mostoha bátyám ideiratkozott be.
A nagy gondolkodásban észre se vettem, hogy lassan sötétedik, a fogaim hangos csattogással jelezték, hogy fázom. Teljes testem remegett, de én nem mozdultam. Az a pár hét alatt gyökeres változáson mentem át. A régi Jess eltűnt a mélységben. Helyette egy új, komor, hallgatag jött vissza az iskolába.

Vercsi

---

Köszönöm a játékot!

---

Ophelia

Igazából már a kérdés feltevése pillanatában rájöttem, hogy a "kék, szalagos, virágos könyvjelző" elég furcsán hangzott az én számból. Aztán a lány arckifejezése meg is erősítette ezt a sejtésemet. Persze, nem tettem hozzá, hogy igazából nem is nekem kellett az említett dolog.
Kicsit zavarban is éreztem magam, ám még mielőtt magyarázkodni kezdhettem volna, a lány felajánlotta a segítségét. Kicsit furcsállottam, amit cserébe kért: mondjam el neki, hogyan juthat el a kastélyba. Amikor először megpillantottam őt, közelebbről, rögtön az ugrott be, hogy ő biztosan egy diák a kastélyból, aki tett egy kis sétát a faluban, vagy akármi. Igazából annyira részletesen nem merültem bele a gondolatban, de a lány diák mibenléte megragadt a fejemben. Ehhez pedig automatikusan társítottam, hogy biztosan ismeri az utat el-vissza, jobbra-balra. Most kicsit meglepett a dolog, hogy a feltételezésem mégsem volt helytálló.
Mindenesetre egyelőre nem firtattam ezt.
- Áll az alku! - bólintottam, majd körbenéztem.
- Mi lenne, ha én a hintáktól jobbra, te pedig balra néznéd meg? - pillantottam rá kérdőn, vajon neki megfelel-e ez a felállás. Az én részemről aztán neki is láttam a keresésnek, lassan haladva. Közben néha az ismeretlenre pillantottam. Fúrta az oldalam a kíváncsiság, igen. Benéztem egy elhagyott homokozó-vödör alá - nem ott lapult a könyvjelző -, majd kiegyenesedtem, s tekintetemmel megkerestem a lányt.
- Kérdezhetek valamit? - nem vártam meg a válaszát.
- A Bagolykőbe jársz? - egyelőre ennyire voltam kíváncsi. Reménykedtem benne, hogy nem tart tolakodónak, hogy itt kérdezgetem őt. Vagy rossz embernek, aki fiatal lányokat környékez meg mindenféle ostoba indokkal, hogy aztán jól elrabolhassa őket. Hm, remélem, ez nem is fordult meg a fejében, elvégre nem nézek én ki rossz fiúnak.

Csongor

Látszólag nem tűnt fel neki, hogy momentán teljesen elveszett vagyok, ami szerencse, mert simán van bennem annyi düh, hogy kivételesen ne tudjam elrejteni, ami alapból nagyon is jól megy, nem hiába a rutin, meg az évek...
Egyetlen tizedmásodpercig tart, ahogy megrándul a szám. Igen, ez egy mosoly akart lenni, ami egy évbe, ha kétszer engedek meg magamnak, de tényleg vicces egy helyzet, mármint... na jó, inkább hagyjuk. A testtartásom még mindig merev, az arrogancia, a felsőbbrendűségre való hajlam, csak úgy lerí róla, pedig nem igazán érdekel az ilyesmi, csupán belém nevelték, ahogy sok más számomra haszontalan érzést, és megnyilvánulást is. De fel kell tennem magamban a kérdést, hogy itt mindenki ilyen? Látszólag neki sincs semmi gondja, és valahogy nem bírom elképzelni, hogy csak én legyek ennyire elcseszett. Akik eddig vettek körül..., nos azoknak csak akkor volt jó kedvük, ha tettek róla, és igen, néha én is beálltam a sorba...
Még mindig a srácra meredek, aki látszólag zavarban van. Tudom, most valamit kéne tennem, vagy kigúnyolni, vagy elkezdeni rosszul érezni magam, amiért ezt tettem vele, de semmi... az égadta világon semmi reakció nem mutatkozik felőlem. Már annyira megszoktam, hogy hidegen hagynak mások, hogy az ilyen helyzetekben nem tudok mit reagálni.
- Nekem jó- oltom el a cigim, és lassan állok fel az eddigi ülőhelyemről, hogy tartsam magam az ígéretemhez. Mert igen, akármennyire is hihetetlen, azt sosem szoktam megszegni, bár azt hozzátenném, hogy nem is gyakran folyamodok ilyesmihez, de mint most is látszik, olykor szükségszerű, és inkább leszek látszólag önzetlen, minthogy egy apró csorba is essen a büszkeségemen. Igen sekélyes vagyok, és még megannyi jelzőt aggathatnának rám, de csakis én tudom, hogy azoknak többsége alaptalan.
- Igen, bár még csak úgy 3 napja, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megutáljam, de sajnos, ha nincs véletlenül egy Prágába szóló repülőjegy nálad, egy darabig itt is maradok- most kivételesen eszem ágában sincs elrejteni a keserűséget a hangomból. Aztán érzem meg, hogy engem néz, így miután rendezem a vonásaim én is rátekintek. Oké, most én jövök... elvileg, de mégis mit kérdezhetnék egy idegentől?
- Öhm.... erre nincs- vonom meg a vállam, mert ez jobb ötletnek tűnik, mint az, hogy még az is kiderüljön, hogy nem a kiváló kommunikációs képességemről vagyok híres, ami megint nem igaz, mert bizonyos körökben teljesen otthonosan mozgok, de van egy olyan sejtésem, őt nem érdeklik az e-havi divattippek, sem a lecsúszott politikusokról szóló pletykák.