Budapest
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető offline RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Írta: 2020. április 20. 14:36
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806281#post806281][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.20. 14:36[/b][/url] Nathannak címezveMeglepően mohón veti bele magát a munkába, bár ez kívülről nemigazán nyilvánul meg. Kissé görnyedt háttal, teljesen elmerülve bámulja az előtte heverő lapot és szorgosan, homlokráncolva ír. Olykor elnyílnak ajkai, hogy pár pillanat elteltével megnyalva azokat préselje össze őket újra. Néha megáll, a toll végét kopogtatja halkan az asztallapon, ahogy némán lapozgatja magában a tudása lexikonát. Ugyanígy nézhetett ki régen, a roxforti szobájában azon az estén. Rettenetesen bosszantotta az a nyugodt beletörődés, ami mindig kiült a hollóhátas fiú arcára, mikor meglátta Sebit. Nem bírta elviselni, hogy valakit ennyire nem érdekel, hogy mit tesznek vele, hogy nem áll ki magáért. Folyamatosan a tudata mezsgyéjén kaparászott Reece tekintete és már nem bírta elviselni, hiába ő maga idézte elő. Életében először és ezidáig utoljára vette számon a számára oly becses rúnák negatív jelentését. Végigmazsolázta mindet és gondolkodás nélkül állt neki alkotni. Azokban a percekben nem érdekelte semmilyen következmény, csak a cél lebegett előtte. Reakciót akart kicsikarni és nem számított az eszköz. Viszont ahogy végzett és sikerült tiszta fejjel szemlélni az előtte lévő mintázatot, megrökönyödve tépte szét a lapot apró fecnikre. Akkor határozta el, hogy sohasem fog visszaélni a tudásával. A sors irónája volt, hogy végül Reece pár hónappal később kimutatta az érzelmeit. Ő pedig majdnem belehalt ebbe. - Nem a személytől függ. A játéktól - fűzi tovább a gondolatmenetet, fel sem nézve. Mindenki más és más odalát mutatja attól függően, hogy milyen szituációba kerül. Mindig mások a játékszabályok és az okosabbja ehhez próbál igazodni. És ha nincs is épp jó véleménnyel Alfredről, tekintve a kialakult helyzetet, azt muszáj elismernie, hogy ő az utóbbi kategóriába esik. Pontosan olyan embernek tűnik, aki betartja a játékszabályokat, míg az érdeke úgy kívánja, majd újakat alkot és aszerint játszik tovább. Sebi pedig még bőven csak ismerkedik a már eddig meglévőkkel egyelőre. Declaire... biztos benne, hogy valahol már hallotta a nevet. Vagy olvasta... a felismerés pillanatában hirtelen emeli a tekintetőt a férfi arcára, de nem mondd semmit, csupán magában illeszti a helyére az újabb kirakós darabot, amivel mégis egyre hiányosabb lesz az eddigi kép. - Mi félnivalója lehet egy kockázatelemzőnek? - kérdi, miközben baljával a hajába simít, ezzel elhessegetve a kissé hosszabb, szemébe lógó tincset. Ismernie kell a szabályokat, ha játékban akar maradni. Alfred szavai hallatán a kanapén fekvőre esik a pillantása. Próbálja végigvenni a lehetőségeket, hogy mégis mire számítson, ha beszél. Mennyi fog múlni a szavain és vajon mennyire tudja majd befolyásolni azt... viszont itt megint felrémlik előtte az előző kérdéskör; mégis van-e választási lehetősége? Kékjei ismét Alfredre találnak. - Az imént azt mondtad, hogy mindig azt választási lehetőséget. Ebben az esetben mennyiben múlhat rajtam? - teszi fel hangosan is a kérdést. Ha bármennyire is képes befolyásolni a dolgok menetét, akkor nem fogja hagyni, hogy bárkinek is baja essen a szavai miatt. A tudása miatt. Akaratlanul is egy mosoly árnyéka suhan végig az arcán. Más körülmények között nagyon is tudná értékelni a párbeszédüket, a bennük lévő mély tartalmat és egyéni gondolkodásmódot. De most csak a mellkasát nyomó mázsás súlyt érzi és homokórában hangosan kopogó szemeket. Annyi ideje van, amennyire vágyik... akkor miért érzi mégis azt, hogy fogytán van? - Ha az idő lenne az egyetlen tényező, talán így lenne. De sokkal lényegesebb az, hogy utána mit kezdünk a tudással, ahonnan már nincs visszaút. Az idő jelenleg a pajzs és a kard együttvéve. - És a kard perzselően hűvös éle Sebi tarkója felett lebeg.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 20. 16:49
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806336#post806336][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.20. 16:49[/b][/url] L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Give me a way to reach inside And find the piece of truth” Budapest, Saint bárNézőpont kérdése, ahogy a világban majdnem minden. Szerinte a játéktól függ, én továbbra is tartom, hogy kivel folyik a játék. Ezért vannak a világban viták, ezért nem tökéletes minden. Ha mindenki ugyanúgy látna mindent, abban mi lehetne az élvezet? Más véleményért, más nézőpontért még senkit nem kellett kipaterolnom innen, aligha most fogom elkezdeni, főleg, hogy tőle függök. És a felismerés fájhatna, járhatna kellemetlen érzéssel, esetleg még gyengének is érezhetném magam ettől, mégsem teszem. Miért lennék kevesebb azért, mert segítséget kérek – enyhe túlzással – egy olyan embertől, aki biztosabb a dolgában, mint én valaha lennék? A nem tudás elismerése, hogy felismered a hibát, ami benned rejtőzik, nem gyengeség, pontosan az ellentétje. Minél jobban látod tisztán ezeket, annál erősebb és tiszteletreméltóbb leszel. Mert tudod, hogy mi az, amiben erősödnöd kell, hogy mik azok a dolgok, amik árthatnak neked, ha nem vagy résen. És így már a tudás a birtokodban van, amit felhasználhatsz, hogy csak még erősebb legyél. Fejemet csóválom meg kedves mosollyal ajkaimon, de nem reflektálok, a következő kérdés sokkalta jobban leköti a figyelmemet. Lesütöm pillantásomat, miközben ajkaim elnyílnak egymástól. - Példának okáért az, ha az ügyfél felmondja a megbízást – és még csak nem is hazudok. Kockázatelemzőként a legnagyobb törés lehet az életedben, ha a cég, akivel együtt dolgozol, fogja magát és faképnél hagy. Pontosan olyan egyszerű ez, mint amilyennek hangzik, kivéve, ha részese vagy, azonban mélyebbre menőbben erről nem nagyon tudok nyilatkozni. Túl jól végzem ahhoz a munkámat mindkét oldalon, hogy ez nálam fennállhasson. Mert ahogy önzetlen emberként, úgy bár tulajdonosként sem engedhetem meg a hibázás lehetőségét, mert az végzetes lenne, ami talán visszafordíthatatlan és minden elveszhet. Túl sok mindenért, nagyon sokáig küzdöttem, nem hagyhatom sajnálatos módon, hogy valami semmirekellő vegye el tőlem ezt. Főleg nem olyan, aki még csak nem is küzd érte, egyszerűen aljas féreg módjára próbál befurakodni elmémbe, hogy csak vele foglalkozzak. Elérte. Fuss. - Azt nem mondtam, hogy mindenkinek – szemtelen mosoly ül fel ajkaimra. Whiskymet emelem fel, aprót kortyolok, szinte belenyalintok csak az aranyló italba, amely kellemesen marja végig torkomat, ahogy lefelé halad, mielőtt válaszolnék. Kékjeimet fúrom övéibe, mondandóm végéig nem is eresztem el azokat. – Miért, mire szeretnél kérni, hogy enyhíthesd az alaptalan lelkiismeretfurdalásod? – szemrebbenés nélkül hagyják el ajkaimat a szavak, melyekről a mosoly nem lankad, ugyanolyan visszafogottan pihen, mintha a csevej a tökéletes időjárásról szólna, ami kint tombol. Utolsó kortyomat is eltüntetem a kristálypohárból, amely a pillanatnyi beállt csendben, fülsiketítően koppan az asztallapon. Elégedetten szusszanok egyet, lábam a szőnyegen huppan, előre dőlök, könyökömmel támaszkodom meg térdemen, tenyerembe támasztom államat, somolyogva fürkészem azt, akitől függök. - A felesleges aggódás nem tesz jót a léleknek. Ne hagyd, hogy a fejedben kialakult képek legyűrjenek, mert az időpocsékolás – nagyot szusszanva állok fel, könnyed léptekkel sétálok az ajtóig. Az étel kellemes illata tölti meg azonnal a tágas irodát, halványan mosolyogva biccentek egyet, majd kattan a zárnyelv, én pedig az asztal egy szabad részére csúsztatom a két jókora tálcát, és ha Sébastien felpillant, elkapom tekintetét. – Ha rajtam múlik, márpedig ritkán történik olyan, hogy nem rajtam múlna, senki nem tudja meg, hogy ma itt jártál – bátorító mosolyt küldök felé, majd a fotel felé indulok. Nadrágszáram megigazgatása után foglalok helyet, vendégemre pillantok. - Jó étvágyat – az asztalon heverő könyvet veszem kezembe, majd nyitom ki a közepetáján. Megfelel.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 20. 19:54
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806353#post806353][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.20. 19:54[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg Nem tudja eldönteni, hogy az előtte ülő csak táplálja az ellenszenvet, vagy lenyűgözi. Hogy legszívesebben rombolna, törne és taposna, vagy csak csendben fürdene a társasában. Gyűlöl vagy lenyűgöz, az, amely árat belőle és amely átjárja a szobát. Hogy csak egy nagyra jutott valaki, vagy tényleg az, akinek eladja magát. Nem tudja és nem is fog erről most dönteni magában, egyelőre csak ül és mérlegel, a saját szavait, a másik szavait és tekintetét, amelyet rá emel, amelyben dolgok vannak és mégis, mintha semmi sem lenne ott. Hogy most ő van ismét górcső alatt, egy olyan tekintet előtt, amely magasról figyel. Mert szinte el is felejtette, milyen ez, milyen, amikor bizonyítani kell és nem csak a megszokásból táplálkozni. Hogy amit tesz, azt már tudják milyen, hogyan, nem kell dicséret, mert ez az elvárt minimum, afölött pedig van és csak nyeli és nyeli, táplálja a hatalmas gombócot, amelyet hizlal, ameddig egyszer ki nem durran. Mert volt idő ugye, amikor olyan apró volt, mint ahogy most a férfi talán beállítja magában, amikor igenis lefele kellett pillantani, mert úgy illik és persze, nem illett még a kérdés sem. Se joga, se hangja, se semmije nem volt, aztán egy pillanat alatt történt minden. Persze, sosem látta, de el tudja képzelni, ahogy a rideg és számító mosoly kúszott az arcára és kezét nyújtva segítette át a végső akadályon, hogy elveszhessen a fertőben. Azóta pedig nagyon sok minden történt, formálódott, nem tudja egyszerűen lesunyni a tekintetét, mert minden mozdulatát figyelnie kell és látnia, hogy mégis mit és hogyan tesz, hogyan reagál rá. Fogalma sincs, mennyire nyerő a rávezetés, vagy bármi. Tartása kényelmes, meg sem rezdül, mintha épp olyan őszinte lenne, mint sosem. Figyel a gesztusokra, a mimikára, talán még a tekintetében játszó fényekre is, hogy hol élesebbek, hol tompábbak legyenek. Igyekszik mindenre, főleg a szavakra. Nem a legegyszerűbb, lehet előtte gyakorolhatta volna a tükör előtt, mint tincseinek belövését, a tökéletes külsőt. Ülés előtt lazította ki zakójában gombját, amely még mindig szinte gyűrődésmentes. A színek egyszerűek, az éjszaka színei, mélykék és fekete, semmi hivalkodó és szemnek bántó. Az anyag sem egyszerű, érthetően gonddal választott és vásárolt, mintha nem is mulatni jött volna, hanem eleve erre készülve és ha figyelt, mindig hasonlóban láthatta, mint aki elsőre és sokadjára is arra készült, hogy ha kell, akkor a pillanatnak megfelelően jelenjen meg. - Igen, igen, pontosan így – bólint egy aprót, erre gondol. Téboly, milyen jó szó rá. Már-már majdnem meg is dicséri, de szavakkal nem teszi meg, inkább, míg beszél, figyelve őt, amit kifejti, mire is célzott, ismét aprót bólint. Kinyúlva veszi el a poharat ismét, hátrébb dőlve kortyol egy aprót, már csak megnedvesíteni ajkait, a száját, legurul az ital és visszatéve a kezét, apró mosolyra húzódnak ajkai. - Azt én nem tudhatom, neked mi éri meg teljesen, hiszen értékrended valódi mértéke ismeretlen számomra – ujjaival a pohár falán játszadozik, apró mozdulatokkal. - Én nem mutattam mást, csak szavakat. Sem erőt, sem tudást, semmi mást, és a kételkedés jogos. Azonban, mondhatnám, hogy engem. Nekem senki jött-ment nem kell, ahogy emlegettem, és cserébe bármit meg tudok adni, amely csak, mint valami teszt, lépcsőfok kell az egészhez. Őszinte leszek. Be akarom bizonyítani, hogy itt és melletted a helyem. Engedd hát, adj egy esélyt, és ha nem sikerül, akkor eltűnök oda, ahonnan jöttem. Mondhatni, ahogy te időt adtál nekem, most annak van ideje, hogy valamelyest viszonozzam – az, hogy bármi, remélhetően érthető, hogy nem csak holmi apróságra értendő, hanem hogy nem fél kezét bepiszkolni. Sőt, be akarja piszkolni. Hogy ez miért éri meg neki? Mert amit hoz utána, amely oldalról ő jön, annak jobb nem útjában állni – nem mintha ez állna fenn. Ez amolyan önös akció. - Szabad esetleg itt rágyújtani?
|
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető offline RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Írta: 2020. április 20. 21:59
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806381#post806381][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.20. 21:59[/b][/url] Nathannak címezveAprót szusszanva dörgöli meg az orrnyergét és hunyja le a szemét egy pillanatra. Ezidáig talán háromszor, ha dolga volt más által kreált kötésrúnával és mindannyiszor igen izzasztó munkának bizonyult. Az elsőnél majd egy hétig görnyedt a mintázat fölött, mert képtelen volt elvonatkoztatni a saját logikájától, gondolkodásmódjától. Minden ember egyedi és szeretik is hangsúlyozni, hogy ők mások, mint a többiek. És ezzel nincs is semmi baj. Az önálló, rendhagyó gondolatok viszik előre a világot a haladás útján. Az a fontos, hogy képesek legyünk helyén kezelni a másik véleményét, mivel az is előrébb vihet minket, olyan szemszögből láttathatja az adott témakört, problémát, ami sohasem jutott volna eszünkbe. Kellenek az egyéni perspektívák, hogy egy színekben tobzódó világban élhessünk. Kellenek az egyéniségek. Viszont az ő szakmájában ez az egyéniség, a mesterre jellemző védjegy könnyen kiismerhetővé teszi a munkáját. Ha ismered a készítőt, a művét is ismerni fogod, legyen az akármennyire is összetett. Senki sem tud megszabadulni saját magától, bármennyire is próbálkozik. Viszont Sebi nem talál semmilyen kapaszkodót, nincs meg a vezérfonál, amit követve elérhetne a probléma forrásáig. És ez a hiány egy részét megnyugtatja, viszont a másikat felettébb bosszantja. Még egyet sóhajt, miközben a még félig teli pohárért nyúl. Ajkait megnyalva kortyol bele és lehunyt szemmel élvezi ki a röpke pillanatot, míg a hűs folyadék végigszalad a nyelőcsövén. Próbálja kihasználni ezt az apró szünetet, hogy kitisztítsa elméjét, hogy megszabadulhasson a gondolatoktól, a saját logikájától, amik csak félrevezethetik munka közben. A szokatlan, idegen környezet és az ittlétének mikéntje mindezt nemigen segíti. - Szép példa. De jelen helyzetben nem hiszem, hogy ez állna fent. - Szemöldöke enyhén megemelkedik, úgy pillant Alfredre, miközben a poharat némán visszarakja az asztalra. Nem a feltételezésekre kíváncsi és ezt mind a ketten nagyon jól tudják. És elérkezett az a pillanat, mikor nem akar felesleges köröket futni, sejtelmesen utalgatni. Bosszantja a feladata, bosszantja, hogy erre kell pazarolni a tudását. A kérdés csak az, hogy tényleg azért feszélyezi mindez, mert pazarlásnak érzi. Sóhajtva, erőnek erejével engedi el a negatív érzéseket és a feszültséget. Ismét a tollba kapaszkodik és az előtte heverő rúnákra összpontosít, hogy egy újabb nézőpontból szedhesse őket darabokra. A megjegyzésre viszont kénytelen ismét felnézni. Arca kifürkészhetetlen, kékjei tompán csillognak az iroda tiszta fényében. Ha akarna se tudna szabadulni Alfred átható tekintete elől. De nem fog gyengeséget mutatni. Tisztában van az összessel és a jelleme nem tartozik ezek közé. - Nem vagyok ennyire kicsinyes. Én hozom a saját döntéseimet, nincs szükségem feloldozásra - kis szünetet hagy, de közben nem szakítja meg a szemkontaktust. - Egyenes leszek. Nem magamnak kérem a lehetőséget. Neki - mondja kimérten, miközben aprót biccent a kanapén heverő felé. Fogalma sincs, hogy ki ő. Nem tudja a nevét. Nem tudja, hogy van-e családja, mit csinál. Semmit se tud róla, mégis joga van dönteni. A döntéshez pedig szüksége van az életére. Bárki is ő, jelenleg áldozat. És akárhogy is hangzik, ő megmentő akar lenni, nem cinkos. - Olyanról nem lehet képet alkotni, amire nincs rálátásom - mondja halkan, immár újra a munkába temetkezve. Fejét jobb tenyerében nyugtatja, félig a hajába túrva, tekintete lázasan cikázik a motívumok és jegyzetek között. Nem érzékeli Alfred mozgolódását, egyedül az elé pakolt ételre emeli fel a tekintetét, pont annyira, hogy a tányérra és tartalmára fókuszálhasson. - Megnyugtató - kissé megrándul a szája széle beszéd közben. Tekintete az alvó tagra siklik és nyugtázza, a helyzet újbéli iróniáját. Ha úgy lenne, ahogy Alfred állítja, most nem ülne Damoklész lebegő kardja alatt. - Jó étvágyat - elrablás ide, vagy oda, úriember ő. Viszont ahelyett, hogy szokásos módon minden figyelmét az ételnek szentelné, olykor csipeget valamennyit belőle munka közben. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy nem épp vendégségben tartózkodik. Menekülni akar. Minél gyorsabban.
|
|
|
|
Vlad Z. Marcell INAKTÍV
offline RPG hsz: 23 Összes hsz: 191
|
Írta: 2020. április 20. 22:15
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806384#post806384][b]Vlad Z. Marcell - 2020.04.20. 22:15[/b][/url] Médi#mit_tehetnék_most | 2PM - GO CRAZY!Van az a pont, mikor az ember felnő, de megkapja a szüleitől, hogy: mert én azt mondtam, és amíg itt laksz, az van, amit én mondok. Jelenleg is ez történt esetemben is, édesanyánk azt mondta, amíg nincsenek kijavítva a jegyeim, nem találkozhatok a barátaimmal, legalábbis nem Pesten, és nem éjszaka. De ennek a mondatnak teljesen hibás a második része, nem velük élek a hétköznapokban, tehát erre az időszakra nem vonatkozik a kijelentése. Úgyhogy ma, csütörtök este egy rellonossal a nyakamon, épp sietek kifele a metróaluljáróból. Igen, egy rellonossal, akivel most találkoztam életemben először. Elég érdektelen a találkozásunk, egyik zöldike haverom is velünk tartott volna, viszont elkapott valami mágikus betegséget, és éppen a WC-n ülve tölti az elkövetkezendő egy éjszakát biztosan. - Éhes vagy öhmm….. – nem, még nem volt időnk bemutatkozni egymásnak, ezért a nevét sem árulta el. Tuti hallottam már róla, de a magyar nevekkel gyakran bajban vagyok, az övé még különlegesebb is. Általában a bulik előtt eszünk pár falatot, nem jó az első órában leinni magunkat a sárga földig, azonban, ha a lány úgy gondolja, ma kihagyhatjuk. Lepillantok rá, olyan kis ártatlannak tűnik, miért akar ennyire bevágódni a bulik világába. - Amúgy csak Dylan-t ismerted a bandából? Vagy más nevekkel is találkoztál már? – kíváncsi leszek kiket mond, ha mond egyáltalán.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 21. 15:39
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806464#post806464][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.21. 15:39[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bárMindenki azt hiszi, hogy az ok, amiért nehéz elém kerülni, annyiból áll, hogy elfoglalt vagyok, és folyamatosan mennek az üzletkötések a tömör faajtó mögött, ami mindennel védve van, ami csak szemnek-szájnak ingere. Sajnálatos módon ezt az elképzelést össze kell, hogy törjem. Nem azért nem jöhetnek hozzám, mert annyira elfoglalt ember lennék, egyszerűen nem vagyok kíváncsi a semmitérő lelkekre, a haszontalan ötleteikkel. Hasznosabban is tudom tölteni az időmet, amit nekem szánt az élet, mintsem zagyvaságokat hallgassak olyan emberektől, akik azt sem tudják, miről beszélnek. Az én időm ehhez túlságosan értékes, így szerény véleményem szerint nem róható fel nekem, hogy nem pazarlom el haszontalan emberekre. Inkább kiolvasok egy jó könyvet, esetleg a nemrég fülembe jutott ellenőrzés körül járnak a gondolataim, de mindig van valami. Unalmas ember vagyok én, mégis mindenki azt hiszi, hogy azzal, ha elém kerül, megválthatja a világot. Nem is különbözünk mi annyira egymástól, én is ugyanúgy gyalogosan közlekedem, ha megtehetem, jólmenő állásom van, kedves és önzetlen vagyok. Látod? Akárcsak te, mégis azt hiszed, hogy más vagyok. Ugyan miben lennék más? Ajkaim szavakat formálnak, a fülemmel hallom meg a dolgokat, a szememmel látom meg a tényeket, amiket elém tárnak. Mint ahogy Ruben teszi éppen a tébolyának ötletét. Elém tárja, hogy mit szeretne, kivel és hogyan. Agyam pörög körülötte, szemeimet lehunyom, hogy véletlenül se zavarhasson meg senki a gondolkodásban. Igyekszem a kockázatot a legminimálisabbra tenni, az lenne a legjobb, ha szóba sem jönne ez az opció, minthogy van benne kockázat. Márpedig túl sok is van benne, de ezt egyelőre nem köthetem vendégem orrára, akkor oda az egész szórakozásom. Szeretem nézni, ahogy erőlködik, próbálkozik, mert a kegyeimbe akar jutni, pedig talán nem is sejti, hogy mennyire felesleges köröket fut ezzel. Azzal, hogy beengedtem, már egy alapszintű bizalomról indulunk, a lehetőségek tárháza pedig minduntalan nő és nő körülöttünk, ahogy belevetjük magunkat az ittléte érdemi részébe. Csodálatos, van benne fantázia, azonban a kockázatok nagyrésze még így is feszélyez egy minimális szinten, így le kellene redukálnom. Piszkos kékjeim villannak vendégemre, amikor ismét hangja tölti be a szobát. Ajkaim elnyílnak egymástól, alig látható cselekedet, arcomra gonosz vigyor ül. Kezd érdekes lenni az a plusz, amire szükség van, hogy komolyabban elgondolkodjak rajta. Ügyes fiú vagy, Weiss. Nagyon ügyes. - Bizonyítani szeretnél, hogy elismerjelek – összegzés, semmi más. Arcomra nem ül ki semmi a gonosz vigyoron kívül. – Felajánlod magad nekem, hogy én odaadjam önmagamat, igazából a nevemet. Ördögi kör ez – szabad kezem lendül a levegőbe, azzal egyidőben, hogy lehunyom ismét szemeimet, tenyerem Ruben felé fordul, hogyha egyetlen egy mód van rá, akkor ne szólaljon most meg. Felajánlja magát nekem, hogy úgy használjam, ahogy nekem tetszik, és képes lenne bármit megtenni azért, hogy elismerjem, mint társamat. Bármit. Kezem esik a fotel karfájára, nemrég leküldött utolsó korty whiskymet ízlelgetem, míg végül kinyitom szememet, és ezzel együtt szólal meg ismét. Nagyon ügyes. - Természetesen – aprót biccentek. – Az ajánlatodat rengeteg kockázat övezi, ami aggodalomra adhat okot, mégis… – kékjeimet fúrom az előttem ülő tekintetébe, ajkaimra halvány mosoly kerül fel, ami abban a pillanatban is foszlik szerte, ahogy elmélyítem a pillantást. Hangom elmélyül, kékjeim hidegséget árasztanak. – Elfogadlak. Mától az én kezem alá dolgozol, Weiss, és nem szeretnék csalódni. Fájna, ha hamar el kellene válnunk egymástól, vagy így, vagy úgy – ugyanazzal a hideg tekintettel dőlök előre, térdeimre támaszkodva állok fel a fotelből. A cigaretta füst tölti be az irodát, könnyed léptekkel sétálok az íróasztalhoz, hogy a fiókot kinyitva egy gyönyörűen megmunkált nyelű kést vegyek elő. - Választhatsz – ujjammal húzom végig a pengét, majd pillantok fel Rubenre. – Megszeghetetlen eskü vagy vérszerződés – a lehetőség adott, sőt, a levegőben a harmadik opció is fennáll, amely érezhetően kettőnk között lebeg; megköszöni és elsétál. Ne kelljen csalódnom, kérlek. Szépen kérlek.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 21. 17:28
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806470#post806470][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.21. 17:28[/b][/url] L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Give me a way to reach inside And find the piece of truth” Budapest, Saint bárMostanában talán túl sokszor is jut eszembe, hogyha a múltban nem úgy alakul az életem, akkor ma milyen lennék. Mint egy gyerek ülök a bőrfotelok egyikében, szememet lehunyom, fejemet hátra vetem, és csak gondolkodom. A normális gyerekkor biztos sokkal többet segített volna azon, hogy ne olyan legyek mára, mint aki tényleg vagyok. Akkor talán csak Nathan létezne, a megértő és kedves Nathan, aki képes venni fagylaltot annak a gyermeknek, aki leejtette a tér közepén azt, és keservesen sír miatta. Talán. Rengeteg talán, amitől hátamon áll fel a szőr, a borzongás láthatóan fut végig rajtam, szőrszálaim merednek az égre. Gusztustalan gondolatok, az összes időpocsékolás, hallatlan, hogy egyáltalán felmeri ütni a fejét elmémben. Pillantásom vezetem vendégemre, aki a papír fölé görnyedve dolgozik elmélyülten. Vajon, ha időben tudja meg, hogy mindig van választása annak, aki belép ide, akkor is elvállalta volna? Az én nézetemben már akkor nyert ügyem volt, amikor a csuklya lekerült és egy hangja nem volt, a kezdeti megszeppenésen kívül. Még bátor is volt, ahogy elvárásokat támasztott az én embereim felé, pedig még fel sem foghatta igazán akkor, mégis mi történik. A bátorság mögött azonban, bármennyire is fáj bevallanom, a lelkiismeretfurdalása nagyon sok dolgot megnehezíthet, még akkor is, ha már rég serényen dolgozik. Ahogy belőle, úgy belőlem egy apróbb szusszanás szakad fel. - Jelen helyzetben számos olyan dolog áll fenn, ami érinti a munkámat is – természetesen a mindennapjaim része a kockázatelemzés. Anélkül az ismét a papír fölé görnyedő sem lehetne itt. Latolgattam az esélyeimet, számolgattam, és végül, a tizenkét lehetséges opció közül rá esett a választásom. Aki a tökéletes alanya lehet ennek, a múltjának, vagyis annak köszönhetően, hogy a múltban történt események hatására egy teljesen más ember ül most előttem. Mosolyom őszintén villog arcomon, hiába tudom, hogy a beszélgetésünk ezen szála már rég nem arról szól, ami könnyed csevegésnek lehetne nevezni. Ahogy a többi sem. - Remek válasz – elismerően biccentek felé egyet, igyekszem nem úgy mosolyogni, mint egy félőrült, akinek a szívéig hatolt a válasz, amit kapott. Pedig így van. Sébastien, ki is vagy te valójában? Elég időm lesz vajon arra, hogy ezt kideríthessem? Mennyi az elég idő? Órák? Napok? Vágyom én ezt? Esetleg szükségem van arra, hogy tudjam? Mindkettő. Merlinre, mindkettő. Vágyom és szükségem is van arra, hogy tudjam ki ő. Nem engedhetem el. Még nem. – Értem, értem. És neki milyen lehetőséget szánnál, ha a kérdés nem túl indiszkrét? Az élethez való joga továbbra is meg van – a könyv kissé megviselt lapjairól emelem tekintetem rá, hogy a választ, amikor elhangzik, egyenesen Sébastien szájából hallhassam és láthassam. Mert látni is akarom. – Mindenről tudunk képet alkotni – vetem oda, majd kékjeimet vezetem vissza a viseletes lapokra. Egyik kezembe fogom könyvemet, míg a másik kezem ujjai fonódnak a pohárra, a karfán pihentetem azt, ajkaimhoz emelem óvatosan. Apró korty, mindent ki kell élvezni. Lassan helyezem vissza eredeti állapotára, tekintetem ide-oda zizeg, ahogy a sorok között jár. Ahogy vendégem mélyül el a rúnák adta csodában, én úgy mélyülök el a véletlen kezembe akadt könyvön.
|
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető offline RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Írta: 2020. április 21. 20:55
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806498#post806498][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.21. 20:55[/b][/url] Nathannak címezveMunka közben az időérzéke teljesen felmondja a szolgálatot. Fogalma sincs, hogy csupán percek vagy órák teltek-e már el azóta, hogy leült az asztalhoz. Az irodában a fény ugyanolyan, nem látszik a nap tánca az égen, nem csiklandozzák a sugarai a helyiségben lévő tárgyakat. Minden ugyanolyan. Egyedül a tagjaiba settenkedő merevség és a hátába kúszó, egyre erősödő fájdalom árulkodik a percek szapora váltakozásáról, na meg a már üressé vált tányérja. Lassan tolja hátra a széket és az asztallapba támaszkodva áll fel, lassan kiegyenesítve gerincét. Nyel egyet a művelet végén, majd fel se nézve teszi a füle mögé a tollat és a jegyzeteit fogva távolodik el a bútortól. Egyedül a papírlapokra koncentrál, ahogy lassan fel-alá kezd járkálni. Szüksége van egy kis mozgásra, képtelen lenne tovább egy helyben ülni. Kissé talán a kisugárzása is megváltozik, ahogy lázasan bújja a jegyzeteit, mintha... mintha talált volna valamit? Talán. Talán megvan a séma, az alap, a logika az egész mögött, amire az alkotó ráhúzta az egész művét. Ez mindig a legizgalmasabb és a legijesztőbb rész egyben. Nem ismeri az arcot, a hangot. Nem tudja, hogy férfi-e vagy nő. Idős vagy fiatal. Nem tud róla semmit, de mégis mindent. Ismeri már a gondolkodásmódját. És ez a minden. - Ahogy én is, gondolom - oda se figyelve ejti ki a szavakat, túlságosan elmerült a munkában. Pár perccel később áll meg és emeli a tekintetét Alfredre. - Miért én? - kérdi, a munka hevétől talán kissé rekedten. Ez a kérdés eddig valahogy fel se merült benne, legalábbis azóta, hogy lekerült róla a csuklya. Pedig... rajta kívül, országszerte vannak szakértők, nagyobb tudással is, mint amit ő képvisel. Tény, hogy tehetséges és folyamatosan fejleszti magát, kutat, a régi idők feljegyzéseit tanulmányozza, hogy minél mélyebben átláthassa azt, amire az egész jövőbeli életét szánja. Miért pont ő? Rövid ideig fürkészi csak Alfred arcát, de látszik rajta, hogy nincs teljesen jelen a beszélgetésben. Szemei lázasan csillognak, baljának mutatóalja türelmetlenül kopognak a kezében tartott papírok alján. Érzi, hogy nincs messze a megoldástól és a siker eme közelsége kitaszította a kétes érzéseket a tudatából egy időre. Ahogy tekintete újra az eddig boncolgatott rúnákra siklik, a tollat elemeli a füle mögül és szorgosan kezd írni valamit, olyan átszellemülten, mintha csak most jött volna rá az élet értelmére. A felelet is várat így magára kissé. - Csak van egy olyan érzésem, hogy a te kezedben - mondja, miközben futólag vet egy pillantást Alfredre. Most veszi csak észre, azt a furcsa mosolyt, ami uralja a férfi arcát. Zavartan fordítja el a tekintetét. Nem tudná megmondani pontosan miért, de feszélyezi. Pedig lehetne szemezgetni a miértekből, annyi biztos. - Akkor helyesbítek. Nem szoktam olyanról véleményt, képet alkotni, amit nem látok teljes egészében - mondja, miközben a kezében lévő lapokat végre visszahelyezi az asztal lapjára. Tenyereire támaszkodva bámul maga elé, majd egy sóhajjal rogy vissza a székbe. - Készen van... - sóhajtja fásultan. Szíve még mindig hevesen kalapál az izgalomtól, de vállait újfent mázsás súllyal kezdi nyomni az általa szerzett tudás és az ezzel járó felelősség. Tekintetét fáradtan emeli Alfredra, így várja az elkerülhetetlent. És Damoklész kardja lesújt.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 21. 22:16
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806508#post806508][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.21. 22:16[/b][/url] L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Give me a way to reach inside And find the piece of truth” Budapest, Saint bárA percek némán kúsznak el mellettünk, észre sem veszem őket, mert itt és most, nem nekem kell, hogy kedvezzem az idő. Kivételesen nem is várom el tőle, nem követhetem el azt a botor hibát, hogy lassítsam, pedig nagyon szeretném. Túlságosan is talán. Úgy elmerül a papírlapokba, ahogy én abba, hogy arcát és minden rezdülését figyelem. Minden tollvonását szemmel követem, és az elején tudni akartam mi kerül leírásra a papírra, de most már nem is tűnik olyan fontosnak az a rengeteg minden, ami a papírokon nyugszik. Mert figyelek. Mindenre figyelek, és a könyv olvasgatása erre tökéletes ürügy. A leírt szavak eleinte lekötötték figyelmemet, de ahogy a csend ránk telepedett, és már választ sem vártam egyik megszólalásomra sem, úgy lett egyre érdektelenebb a kezemben tartott könyv, és érdekesebb a görnyedő alak, akit tökéletesen világít meg az iroda lágy fénye. Mindent tudok róla, az elém letett aktában minden egyes szava leírásra került majdnem, mégis többet akarok, de talán, ami a legjobban érdekel, az az, hogy miért nem mondott nemet? Kimondatlanul is ott volt a lehetőségek között, mégsem tette meg, a rábízott feladatba úgy vetette rá magát, mint éhező az első falat elé tett ételre. Révedezésemből ránt ki hangjával, kékjeimet emelem a lapokról rá. Mintha elgondolkodnék fürkészem arcát pár másodpercig. - Többek között – se több, se kevesebb. Ennyivel kell beérnie, mindazok ellenére, hogy volt már szó a fair játékról. Most már mindegy, hogy ki szerint a játék a fontos, ki szerint a játékban résztvevő személyek, mert jelenleg, nem oszthatok meg vele többet. És talán később sem, hiszen, ha úgy akar innen távozni, hogy senki ne tudja meg, itt járt egyáltalán, és a bélyegem rajta van, akkor felesleges ennél többet tudnia. Olyan párhuzamokat von le mindabból, ami eddig elhangzott, amilyeneket akar. Ezért képes csodálatos dolgokra az emberi agy. Halk sóhajt hallatok, pillantásom esik vissza a könyvre, mikor nekem szegezi a kérdést. Mélyet sóhajtok, lehunyom pilláimat, miközben a könyvet becsukom, és az asztalra csúsztatom. Hátra dőlök, lábamat támasztom meg térdemen, immár szabad kezem ujjai kopognak a karfán, másik kezemmel továbbra is a poharat markolom. - Mert te jártál a legkevesebb kockázattal – lehunyva tartom szememet, az utolsó kortyot tüntetem el a pohárból, de azt továbbra is tartom ujjaim között. Ahogy jobban és jobban belemerült a rúnákba, azzal arányosan indult meg úgy az idő, hogy azt lekövetni nem lehet. Kissé elvesztettem a beszélgetésünk fonalát is, kell pár másodperc, amíg felfogom mire is irányult pontosan a válasza. Szemeimet dörzsölöm meg, mielőtt fejemet előre biccenteném. - Nem játszom istent, hogy ítéletet osszak mások felett, így a lehetőséget a te kezedbe adom. Ez viszont rajtad múlik – elkapom a kékeket, egy halvány mosolyt eresztek meg. Könnyedén állok fel, közben az asztalon pihenő könyvet veszem magamhoz és lépkedek a robosztus könyvespolchoz. Hónaljamba csapva a kötetet fürkészem a sorokat, hogy megtalálhassam a helyét, vállam felett sandítok hátra Sébastienre. – Dicséretreméltó felfogás, nem minden ember gondolja így – kékjeim rebbennek vissza a polcra, majd elégedetten elvigyorodva csúsztatom be a megfelelő kötetek közé a kezemben lévőt. Éppen hogy elengedem gerincét, amikor vendégem megszólal, én pedig aprót rándulok, észrevehetetlen tán. Azzal a lendülettel nyílik ki a tömör fa ajtó, ami elválaszt minket a külvilágtól, ahogy én felé fordulok. Pár határozott lépéssel termek előtte, a papírlapokat gondolkodás nélkül kapom fel az asztalról, rájuk sem pillantva nyújtom a kezem alá dolgozónak, aki felénk tart. - Keressetek egy olyat, aki el tudja ezt tüntetni róla bármi áron, a legvégső esetben használjátok az én nevemet, a módszer sem érdekel, hogy éritek el, de mondja meg nekem, ki tette rá. Amíg nem ébred fel, ő haszontalan, vigyétek innen – kékjeim csillogása pillanatok alatt tűnt fel, az eddigi kedves és bátorító mosolynak nyoma sincs, ám megerőltetvén magamat, mégis mosolyogva pillantok vendégemre. - Elnézést kérek, de így, hogy végeztél, sokkalta sürgősebb lett az ügy – már-már valóban bocsánatkérő mosolyt ejtek meg felé, sőt… valóban annak mondanám. A kanapé felé fordulva követem végig, ahogy a másik kettő cipeli el az ernyedt testet, Sébastien felé fordulok, immár sokkal őszintébb mosollyal ajkaimon. – Sajnálatos módon meg kell várnod, amíg az egyik csapatom visszatér, hogy hazavigyenek. Remélem nem probléma – mindketten tudjuk, hogy teljesen mindegy, hogy probléma-e. Két emberem nélkül innen nem teszi ki a lábát. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha valami baj történne.
|
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető offline RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Írta: 2020. április 21. 23:37
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806512#post806512][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.21. 23:37[/b][/url] Nathannak címezveMeg nem tudná mondani, hogy miért, de hitt Alfred szavainak. Botor mód elhitte, hogy számít mindaz, amit mond, hogy adhat és kaphat is választási lehetőséget. Ezért is vetette bele magát teljes gőzzel a munkába. Talán volt egy-egy pillanat, mikor meg is feledkezett a körülményekről. Elfelejtette a kanapén fekvőt, elfelejtette a már szemet bántóan makulátlan irodát, a körülményeket és a következményeket. És mindez nem volt más, csak önámítás. Kifogások, hogy levegőt kapjon, hogy képes legyen legalább arra a rövid időre még tükörbe nézni anélkül, hogy képen akarná törölni saját magát. Pedig elmehetett volna. Mondhatott volna nemet és ezt nem kenheti Alfredre, még ha az alaphelyzetet ő is teremtette meg. Nem szegeztek se pálcát, se kést a torkának. Ő volt az, aki nem járta kellőképp körbe a lehetőségeit időben. És ezzel felelősséget vállalt saját magáért és a megrúnázott tagért is, akinek még a nevét se tudja. Mert már abban a pillanatban köze volt hozzá, amikor lekerült róla a zsák. Hiába kapott volna felejtés átkot, valami nyomasztó érzés akkor is maradt volna utána. A saját tetteiért pedig tud kezeskedni. Nem merte megkockáztatni, hogy egy olyan embert hoznak ide helyette, akinek csakis a saját élete számít, semmi más. A fáradtság ólomsúlyként nehezedik rá, ahogy lerakja a tollat a kezéből. A támlának hanyatlik és lehunyt szemmel sóhajt, engedi át magát újra a kellemetlen érzéseknek, ami már nem csak elméleti síkon jelenik meg, hanem a papírról gyakorlatban is visszaordítanak rá. Hisz végzett. Az időnek vége, ami a rendelkezésére állt, hogy az összes lehetőséget végigjárhassa és egy mindenkinek kedvező alternatívára hívja fel a figyelmet. Most már minden csakis azon múlik, hogyan tálalja... Nem veszi észre, hogy nyílik az ajtó, már csak Alfred hangjára lesz figyelmes. Szemei kipattannak és ahogy eljutnak a szavak a tudatáig, kétségbeesés szorítja össze a belsejét. Nem erről volt szó. - Ne, várj! - mondja, de akármilyen hangerőt is üt meg, valahogy mégis értelmüket vesztve szállnak tova a sürgölődés közepette. Hirtelen mozdulattal löki hátra a széket és áll fel, nem foglalkozva a hátába nyilalló fájdalommal. Pár lépéssel kerüli meg az asztalt, hogy Alfred elé kerüljön. Mindenéből árad a feszültség, gondterhelten néz a férfire, majd a többiekre, a tagra, akiért felelősséget vállalt. - Nem tudod, hogy mit csinálsz! - már-már kiáltja a szavakat, de mire bármit is tehetne, az ajtó halk puffanással csukódik be. Ennyi. Vége. Kezei remegni kezdenek a felgyülemlett feszültségtől és idegesen sétál az ablak elé. Nem lát, csak néz maga elé, ujjai a hajába siklanak, hol félúton meg is állnak. - Bolond! - mély, öblös hangja betölti a teret, ahogy ismét a férfi felé fordul. Tekintete sötét, lélegzete szapora. Az idejét se tudja megmondani, hogy mikor volt utoljára ennyire ideges. - Bármi áron?! Most ítélted halálra azt az embert! Védvonal van a kötésrúna körül, nem lehet csak úgy eltávolítani! Túl van töltve, időzített bombát csináltál belőle! Még, hogy nem játszol Istent! - megállíthatatlanul zúdítja a szavakat a másikra, balja ökölbe szorítva remeg mellette. Nem mondja el, hogy mire jutott magával a rúnával kapcsolatban és nem is biztos, hogy más össze tudja rakni mindezt a feljegyzései alapján. Minden bizalmát eljátszotta Alfred. Már csak megvetést érez. A továbbiakra nem is tud mit reagálni, amúgy is feleslegesnek tartja. Ebbe beleszólása nincsen, ez már rég nem az a helyzet, mikor választási lehetőséggel kínálnák. Hisz kiderült, hogy eddig sem volt neki.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 22. 09:04
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806533#post806533][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.22. 09:04[/b][/url] L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Give me a way to reach inside And find the piece of truth” Budapest, Saint bárA tudás, amelyre szomjaztam, értelmét vesztette, ahogy a percek vánszorogtak el mellettünk, ahogy a nap fokozatosan hagyta el az eget, amit nem azért tudunk, mert az ablakon fénylő napsugarak melengetik arcunkat, hanem az óra lassú, mégis túl gyors kattogása elárulja. Az ablak bűvölete mindössze átverés, hiszen a föld alatt vagyunk, még nekem is nehéz lenne megoldani, hogy a kellemes napfény elérjen idáig. A papírlapok kerülnek ki kezeim közül, hangom dörren, ahogy meglepő módon, most nem kérem őket, hogy tegyék, amit mondok, hanem úgy hangzik, parancsokat osztogatok. És nem érdekel. Most nem, a későbbiekben úgyis elszámolunk ezzel, csak ne most, az önérzetet toljuk félre és haladjunk. Sébastien felkiáltásra fordítom felé fejemet, mintha meg sem hallottam volna, folytatom mondandómat. Az ő önérzettel kevert lelkiismeretfurdalása sem érdekel különösebben. Fénytelen tekintettel, kemény és megmerevedett vonásokkal figyelem az ajtót, aminek zárja kattan, ahogy kilépnek rajta. Sikerült neki, így megtehetem azt, amit elvárnak tőlem azok, akiknek fontos volt a kanapén fekvő. Fáradt tekintetemet emelem vendégemre, ahogy elém kerül, csípőmet döntöm az asztallapnak, két kezemmel derekam két oldalán támaszkodom meg rajta. Fejemet oldalra biccentve hallgatom végig türelmesen a szavakat, meg sem rezdülök, pedig a szemtelenség, amelyet megenged magának, normális esetben, igenis büntetést vonna maga után. Mégsem történik semmi, csak hallgatom a szavakat, amelyek elhagyják ajkait. Monológja végén várok pár percet, tekintetemben pillanatnyi értetlenség csillan, végül elmosolyodom, ahogy az előttem állót fürkészem. Árad belőle a feszültség, és ha látni szerettem volna, hogy ki is ő valójában… nem, ki ő még, akkor sikerült elérnem. Fürkészem a kissé eltorzult vonásokat, szívom magamba a belőle áradó mindent, amit éppen érez, mosolyom halványan ékesíti arcomat. - Sébastien – hangom lágyan tölti meg a szobát, mégis tudom, hogy figyelni fog rám, mert az él, ami érezhetően a kiejtett névben van, nem hagy más lehetőséget neki. Pedig eddig is volt neki mindig. Szinte már sajnálom. – Bármi áron, mert ezt kérte tőlem. A férfi, akin a rúna van, háromgyerekes családapa, a gyermekeiért él, de így nem akar. Mint mondtam, nem játszok istent, ahhoz én kevés vagyok – szomorkás mosollyá váltok, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. – A jóváhagyásod nélkül senki nem nyúl a rúnához, de így is túlságosan benne vagy a dolgokban ahhoz, hogy téged kérjelek meg arra, tüntesd el róla, mert nem bírná a lelkiismereted. Megmentetted azt az embert, én pedig éppen hazafelé vitetem, hogy a családjával legyen, mielőtt megteszem azt, amire kért. Ettől valóban isten lennék? – fejemet hátra vetem, a plafont szuggerálom. Nagyot sóhajtok, fejem biccen előre, így vehetem észre vendégem ökölbe szorult kezét. Valóban ennyire kihoztam volna a sodrából? Nem állt szándékomban a nyers megfogalmazásom ellenére sem, a lényeg, hogy az embereim értsék, a többi aligha számít. Vajon mindezek után, mi járhat a fejében? Mindössze azért lennék bolond, mert tiszteletben tartom az egyik emberem kérését? Még akkor sem, ha a kártyák között lehet az opció, miszerint elárult, és a rúnák azért kerültek rá, mert nem végezte el a feladatot, amit rábíztak, és az üzenet kézbesítésének legegyszerűbb módjának ezt vélték. Mély sóhajt hallatok, miközben kékjeimet vezetem vissza arcára. Továbbra is a fáradt mosoly ékesíti ajkamat, szinte már türelmetlenül várom a reakciót, ami ugyan még várat magára, de ha itt és most van vége, akkor elfogadom. Kénytelen leszek, még akkor is, ha az idő már nem számít, és a kíváncsiságom ugyanúgy él. Túlzottan is.
|
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető offline RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Írta: 2020. április 22. 20:03
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806656#post806656][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.22. 20:03[/b][/url] Nathannak címezveTúlságosan is jól ismeri ezt a tehetetlenséget és másoktól való függést, ami most a belülről marcangolja. Még mindig tisztán él benne a kép, ahogy az ispotályban bámulta magatehetetlenül a fehér mennyezetet, mert képtelen volt a szoba bármely más pontjára pillantani. Hisz annakelőtte minden színes volt, kivéve neki. Akkor úgy érezte, hogy a színekkel együtt az örömöt, a vidámságot is kiszipolyozták az életéből. A gerince használhatatlan volt, még csak felülni se volt képes segítség nélkül. Nem foglalkozott senkivel, egy szót se szólt, bárki is volt bent nála, csak a mennyezetet bámulta. Éjszakánként, mikor nem láthatta senki, némán siratta önmagát és az addigi életét. A felépülés mind testileg, mind lelkileg gyötrelmes feladat volt, de végül hosszú, kínkeserves hónapok leforgása alatt sikerült a romokból egy sokkal jobb változatát felépítenie. Szembenézett a hibáival, a tetteivel és azokat nem feledve vált egy olyan emberré, aki hálás az új lehetőségért. Most mégis ugyanúgy magatehetetlennek érzi magát. Nem ismeri a körülményeket, csupán hirtelen belekerült egy olyan világba, amit nem neki szántak és mégis érvényesülni akar. Egyszerűen túl sok az ismeretlen tényező, hogy átláthassa a gesztusok jelentőségét, hogy kihallja a szavak mögötti tartalmat. Nem tud mást, csak a felszínt kapargatni. Mint egy kisfiú, akit úgy dobtak be a mély vízbe, hogy sose tanult korábban úszni. De most nem marad csendben. Már nem kis tizenéves siheder, egy akkoriban elképzelhetetlen, kiegyensúlyozott életet él, tisztában van önnön magával, az értékrendjével, amihez minden körülmények között ragaszkodik. Nem beszélve a felelősségtudatról, amivel kéz a kézben jár a nap minden percében. A neve hallatán tekintetét ismét a férfira emeli, kelletlenül, undorodva. Őszintén szólva saját magát is nagyon meglepi ezzel a heves reakcióval, amit produkál, mióta kivitték a férfit a szobából, de bőven ráér később szörnyülködni saját magán. Ez most a legkevesebb. Viszont az érzelmek hamar megváltoznak. Arcán is tisztán látható, ahogy a zavarodottság, majd az értetlenség veszi át a düh helyét. Egy darabig csak bámul Alfredre, majd hitetlenül rázza meg a fejét. - Odinra... micsoda röhej! Ennyire végletekben... - a levegőben hagyja a mondat végét, ahogy újra megrázza a fejét. Egyszerűen képtelen megérteni ezt a gondolkodásmódot és ezt az önzőséget, ami a szavak mögött rejlik. Az, hogy eredetileg kinek a szájából hangzottak el, csupán részletkérdés. Újult erővel telepedik rá ólomsúllyal a fáradtság. Sóhajt egy nagyot, próbálva elengedni a benne felgyülemlett feszültséget, majd lassan a fotel felé indul, amibe még zsákkal a fején ültették. Tompa puffanással rogy bele, a bőr halk nyöszörgéssel fogadja őt. Előre görnyedve támasztja meg könyökét a térdén és temeti arcát tenyerébe. Keze szemmel láthatóan remeg még mindig kissé. Némán hallgatja a másikat, lehunyt szemmel. Az ő engedélye nélkül? Milyen egy elcseszett filmbe csöppent bele? Ő már nagyon rég nem tetszeleg főhős szerepben, ő csak a helyes, de feledhető kedves mellékszereplő. A fiú a szomszéd házból. Tőle nem függnek emberek... Kívülről nem látszik semmi mindebből, egyedül az, ahogy ádámcsutkája fel-le mozdul, ahogy nyel egyet. - Nem tudom, hogy találnál-e másik bolondot, aki megcsinálná - sóhajtja tenyereinek rései között. Hangja végtelenül fáradtan cseng, nyoma sincs az előbbi indulatnak. A kérdés viszont az, hogy meg tudná-e csinálni? Nem... a kérdés az, hogy mindezek után, azután, hogy felelősséget vállalt, azután, hogy akaratlanul morzsákat tudott meg a férfi életéből, akinek a nevét se tudja... mindezek után hagyná-e, hogy más nyúljon hozzá ahhoz, amin órákon keresztül dolgozott? Hagyná-e, hogy helyette más mocskolja be a kezét? - Megcsinálom. A családja miatt. - Kezeit leejti az arca elől, tekintetében eltökélt fény csillan, arca ugyanolyan komolyságot tükröz, mint munka közben. Odinra és a kilenc világra... csak igazat mondjon.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 22. 20:34
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806660#post806660][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.22. 20:34[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg Minden a látszat, ebben igazat kell adnia. Látszat, láttatni és elhitetni. Hisz ismeri, tudja, nagyon mélyen van az a vonal, amely ebben fürdik a mai napig. A látszat, egy kép, amelyet ki is akaszthatsz a falra, mert megörökít egy fontos momentumot, aztán pedig ha mögé nézel, talán sehol sincs az, amelyet sugall. Vagy többet takar, fed el, sosem tudni, a rizikó nem csak a másik félnél merülhet fel, és talán botor dolog az, hogy pont ő és pont egy ilyen alakkal próbál bármit is, lehet olyasmi, amelyből csak újra és újra nyerhet. Semmit sem tud igazán, csak a képet a falon, amely felkeltette az érdeklődését és le akarja akasztani, hogy megnézze, mit írtak a hátuljára. Vannak dolgok, tettek, pillanatok, amelyek végül önállóvá válnak és maguk cselekszenek, miközben hiú ábrándként hitetik el a látszatot, hogy minden rendben, a gyeplő az ujjak között pihen. Lehet szemei becsapják őt, megérzései semmit mondóak, terve, jelenlegi „vágya” azonban erős, bár tény, megtehetné egyedül, egymaga, csendben, valahogy úgy érzi, ennyi plusz kellhet, ha már meghallotta, amit talán sokak nem. Mert járnak ide olyanok, akik valóban csak a szemüknek akarnak hinni, érezni akarnak és időt pazarolni, semmi többet, amit a külső máz adhat. Aztán ott van az is, akik egyel előrébb lépnek, de még mindig semmi. És van ő, aki a gonoszra nyúló vigyort bámulja, miközben talán olyasmit mond, amit a hirtelen felindulás számlájára írhatnak. Mert sosem mondta senki, hogy aminek hiszi magát, az talán hibásabb és sérülékenyebb, nem tökéletes. De kit érdekel, itt csak most a szavainak vannak jelentőségei. Mert ilyen ő, folyton ott van a sorok között, folyton mozog és forrong, folyton tenni akar. Nem lehet leültetni, nem lehet arra kérni, hogy álljon meg. Máskor ez áldás, most inkább átok. Unja azt, hogy mint egy eszköz, a fiók mélyén pihen, hogy senki se lássa, mégsem ostoba, hogy a nyilvánosság előtt balhézzon. Hogy romboljon, tomboljon. Valami kell. Talán ezért is rohan bele, úgy és azzal, amit cselekszik. Most vagy soha, a szavak már elhangzottak, egyszer már rányitotta az ajtót, hogy elijessze, íme, hogy mennyire fél valójában. Talán ahhoz ostoba még mindig, talán már nincs mitől, talán ahogy ő a sorok között, úgy nem olvasott eléggé. Mit számít már. Kimondta. Aprót bólint, de nem szól semmit. A kezének se kellene mozdulnia, mert nincs mit mondania egyelőre, ebben minden benne volt, mert bár ő nem úgy számol az idővel, mint a másik, mégis, felesleges köröket ritkábban. Van, megesik, egyre gyakrabban, amely nem a legjobb, de lehetne rosszabb is. A semmiben, ugye, és most fel akar törni, mászni, egy újabb szintre. Mohón akar valami újat, izgalmasnak ígérkezőt és ez a férfi hozzá a kulcs. Hogy jó vagy rossz, azt nem ő dönti el, hanem majd az idő. Ördögi kör. Milyen jól mondja. A pokol sem lehetne üresebb, amennyien fent vannak, mégsem lehet olyan vészes, mint egy sötét, gyilkos világ. Elkapja a tekintetét újra, eddig csak költői szavak voltak csupán, a lényeg pedig most érkezik. Feszült a csend és a pillanat, ujja rándul, mintha a karfába akarna kapaszkodni, de csak simul rajta, kényelmesen. Aztán, ahogy előre haladnak a szavak, ajkaira úgy ül ki a sajátos mosolya, elégedett, mégis van benne valami, amely arra utal, amelyből táplálkozik. A vörösség. - Mifélék, ha tudhatom? - csendes kérdés, talán csak azért, mert valóban kíváncsi, vagy csak saját csendjét töri meg. Fogalma sincs. Nem is érdekli. Mindenben van kockázat, veszély, a bukás gyűlöletes gondolata. Minden. És mégis, ezek mellett dönt, ahogy nem olyan rég még arról folytak a szavak, miért éri meg neki, most úgy válik válasszá az a miért. Halk szusszanás, az az apró, amikor az ember megkönnyebbül, de hogy valódi-e? Vagy inkább annak szól, hogy nem kell tépnie a száját ugyan arról? - Senki sem szeret csalódni, ahogy én sem. Azonban üres ígéret sem szép dolog, mégis, egyelőre azt mondom, ez nem szerepel a terveim között – őszintén, ez sem volt, ez sem, ebben a formában, de aligha az az alak, aki szeret visszalépni. Épp nyúlna maga is a cigarettáért, miközben követi ahogy feláll és az asztalhoz lép. Tekintete villan egyet, a hátára szegeződik, ahogy a választás kerül elébe. Talán most lepte meg igazán, gerince mentén fut végig a jeges bizsergés. Félelem, düh, a csapdába csalt állat momentuma? Behatárolhatatlan. Hisz igaz, a papír az papír, eléghet, a szavak elszállnak és ő a kockázatot úgy néz ki, egy olyan eszközzel fogja csökkenteni, amely könnyedebb megoldás, mint bármi más. Vele, élettel. Megkeresi, szemkontaktust teremt, habár ez valóban olyan momentum, amely már koránt sem olyan szórakozásból történt, mint az első belépése a bárba. - Választhatok. Elkényeztetsz, már most – emeli meg magát, hangja halk. Nincs benne az előbbiek bohóssága, nincs benne olyan, amely azt mutatja, hogy ne vehesse komolyan. Felé lépdelve csökkenti a távot végül kényelmes kartávra, miközben menet közben egy laza mozdulattal lazítja meg mandzsettagombjait, mind a zakón, mind az ingen, hogy az anyagot feljebb csúsztassa, csupasz felületet és tiszta utat biztosítva. Mert vörös. - Parancsolj – nyújtja felé a kezét, a felületet, ujjai mozdulatlanok, nem remegnek meg, tekintete a pengére szegeződik, majd vissza rá, a szemeibe. Választott. Az, hogy ezt nem vette számításba, már nem fontos. Megtörtént.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 22. 22:40
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806676#post806676][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.22. 22:40[/b][/url] L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Give me a way to reach inside And find the piece of truth” Budapest, Saint bárLehetőségek. Lehetőségek vesznek körül minket mindennap, minden percében. Tizenkettő lehetőségem volt, és mégis őt választottam, akárha egy isteni szikra jött volna elmém hátsó zugából. Az ok, amely erre a döntésre sarkalt, a valódi ok, még számomra is ismeretlen. Talán valójában egy ösztönre, talán egy megérzésre hallgattam mégis, ám most nem számít az indok olyannyira, hogy ismét mélyebben elmerüljek benne. És mégis kénytelen vagyok, mert állandóan agyam felületesebb részein kapirgál a gondolat, hogy valóban miért ő. Nem hazudtam, a legkevesebb kockázattal járt Sébastien, mint választás. Frissen kezdett tanár, ereje teljében van, lelkiismereten csinálja azt, amit, és még remekel is benne. Van híre a képességének, amivel a rúnákkal bánik, nem véletlen kerülhetett bele a szórásba, de még nem annyira, mint a többinek, akik a szemem elé kerültek. Mégis, ezek olyan felszínes okoknak tűnnek, hogy akárhányszor felbukkannak, mint magyarázat, mint indok arra, amiért így is bevállaltam a fellelhető kockázatokat – mert mindig vannak -, hogy kevésbé hiszem el őket. Mert valamiért vissza-visszatér agyamba a kérdése; miért ő? Mintha valóban isten lennék, és tudnom kellene minden kérdést megválaszolni, pedig valóban nem vagyok más, mint bárki ezen a világon. Szemrebbenés nélkül hallgatom végig, ahogy kitör belőle a dühe, a feszültség, ami talán azóta tobzódik benne, hogy meg tudta hol van, és mit kell csinálnia. Minden egyes szóra, amely elhagyja ajkait, pezsegni kezd a vérem, mert az indulat, ami hirtelen üti fel fejét bennem, nem képes nyugton maradni, pedig nagyon erre kérem. Most pedig főleg. Mert meg volt a lehetősége, hogy válasszon kimenetelt a férfinek, amikor még itt feküdt, azonban nem élt vele, egészen addig, amíg nem került egy kissé drasztikusabb helyzetbe. Én pedig mit teszek? Továbbra is fenntartom neki a lehetőséget, mert az most nem számít, hogy én mit ígértem meg a férfinak, amikor kettesben beszéltünk az esetről. Az itt most nem releváns. Sébastien kapott egy lehetőséget, azonban nem élt vele, és most, hogy a lehetőség már nem adott, két kézzel kap utána. Megcsóválnám fejemet, de szavaim, ahogy elhangzanak, úgy érnek célt is, így kissé félrebillentett fejjel mosolygok vendégemre. Zavar és megilletődöttség ül ki arcára, amiért nem is haragudhatok meg rá. Megvonom vállaimat, arcát fürkészem, míg végül mozdul, és fáradtan rogy a fotelbe, ami nyikorogva fejezi ki nem tetszését. Nagyot sóhajtok, mielőtt válaszolnék, óvatos mosolyra húzom ajkaimat. - Valószínűleg vagyok olyan meggyőző, hogy találjak egyet – de tudom, hogy a lelkiismeret fog győzni, és a tudat, hogy nem szívesen adná át másnak, amivel dolgozott. Meglepő, de mi nem is különbözünk annyira, mégis, mintha ég és föld lennénk. Esélyt sem adtam neki, hogy ellenkezzen, amikor felkaptam a lapokat és elküldtem a legilimentorokat. De vajon az sejthető-e, hogy az ajtó előtt állnak, mióta az becsukódott mögöttük? Sehova nem mentek, mert nem akartam, hogy elmenjenek. Esélyt akartam adni magamnak, hogy elmondhassam Sébastiennek azt, amit a férfiról tudni kell, hogy őt éppen hova viszik, és ezzel elérni azt, hogy maradjon. Hogy felajánlja a szolgálatait továbbra is nekem, hogy győzzön a fene jó lelke, és azzal nekem kedvezzen, mert így az egyik legjobb emberemnek nem adhatom meg az utolsó kenetet. Nem is fogom. - Gyere – az ajtó nyílik, majd a férfi lépked felénk könnyedén, mosolyogva nyújtja a papírlapokat Sébastien felé. – Elnézésedet szeretném kérni, amiért nem fogalmaztam világosabban az emberemet illetően. Ez a kettő már akkor megállt, amikor kissé megemelted a hangodat, hogy megtartsam a lehetőségedet, ami csupán a levegőben lógott egy ideig. Nem véletlen nem kértelek meg, hogy szedd le róla te – pillanatnyi szünetet tartok, türelmesen várom meg, amíg az ajtó ismét bezárul. – De tudnom kell, hogy két hét múlva is megteheted-e? – kékjeimet fúrom Sébastien fáradt tekintetébe. A mai nap utolsó kérdése, amely sok mindent fog eldönteni, és nem az én életemben. Türelmesen várom, egy tizedmásodpercre sem engedem el vendégem pillantását. Tudnom kell. Tudni akarom.
|
|
|
|
Martin Romberg Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos
osztályvezető úr offline RPG hsz: 236 Összes hsz: 637
|
Írta: 2020. április 22. 23:02
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806678#post806678][b]Martin Romberg - 2020.04.22. 23:02[/b][/url] Tobiasebédszünet | egy bisztróEgyetlen kivétellel szoktam késni - ha rajtam kívül álló okokból tartanak fel. A munkahely vitathatatlanul ilyennek számít. Elhúzódott egy ügy, és máris rohanhattam, hogy a megbeszélt talákozónkra pontosan megérkezzek. Mert végre sikerült találnunk egy időpontot, amikor mindketten ráértünk, igaz erősen keretek közé szorítva. De legalább ez is valami. Mostanában sokat volt távol, és ha futólag tudtunk is találkozni, akkor láttam rajta, hogy nincs valami jó bőrben. Nem tudom megmondani, miért éreztem így. Azt hiszem, rosszul állt neki a túl nagy nyomás, nem illett hozzá ez a pörgés, vagy csak én tudtam nehezen elfogadni, hogy rögtön a visszaérkezésem után el kellett válnunk, holott egészen frissen kezdtük újra a kettőnk közötti furcsa kapcsolatot. Sietősen loholtam be a bejáraton. Némi másodpercig torpantam csak meg, amíg biccentettem egyet a pultos irányába, közben viszont végig Őt kerestem a tekintetemmel, amíg ki nem szúrtam a jelenlévők között. Derűsebb arccal ültem le mellette, amíg kifújtam magam. Bár látszott rajta, hogy a szokásosnál komorabb a kisugárzása, ezúttal próbáltam erről tudomást sem venni. Egyelőre. Ahogy a rendelést se fontoltam még meg, pedig kötve voltam a szünetemhez. Kiment a fejemből. Annyi elég volt, hogy újra lássam, és máris kizártam a minisztériummal kapcsolatos teendőket. - Ne haragudj, volt egy kis gond. Régóta vársz? - mondhatta volna, hogy formaiságból kérdeztem, de a hangomból tényleg érződött egy kis aggódás. Szigorúan végignéztem magunkon, aztán a kínálatot kezdtem el böngészni. - Rendeltél már? - próbáltam felvenni a fonalat.
|
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető offline RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Írta: 2020. április 23. 19:00
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806718#post806718][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.23. 19:00[/b][/url] Nathannak címezveAz élet mindenki számára mást jelent. Van, aki örök életűnek hiszi magát, aki nem meri véletlenül se bepiszkítani a kezét, mert él benne a hit, a vágy, hogy a földi lét csupán egy rövid állomás, ami halál utáni életre készíti fel őket, egy örökérvényűre, a mennyben vagy pokolban, vallástól függően. Van, aki csakis a mának él, feledve a múltat és nem félve a jövőt, csak az adrenalin és a pillanatnyi örömök megélésére koncentrálva, nem törődve akár a saját maguk testi épségével sem. Van, aki megfontolt, aki előre tervez, kiegyensúlyozottan, stagnáló boldogságban, színtelen, mélység nélküli problémákkal küzdve. Viszont egy dolog mindegyikükben közös; bármennyire is tagadják, a halált mind félik, ha szembe kell nézniük vele. Bármennyire is bátran, felszegett állal néz is farkasszemet vele, az utolsó pillanatok, a saját magukkal való elszámolás igenis megremegteti az ember lábát. A halál fájdalmas, de nem annak, aki elmegy. Mindig az szenved a legtöbbet, aki marad. És jelenleg három gyermek kapná a végzetes csapást. Tudja milyen szembenézni a halállal, milyen, mikor lepörög előtte az egész addigi élete, olyan könyörtelenül tisztán, amilyen előtte sosem láthatta. Látta a félelmet, a fájdalmat a hozzátartozói arcán, mikor még nem ocsúdtak fel a döbbenetből, a gyászból. Mert hiába élte túl, addig a pillanatig, míg ez biztos nem volt, addig gyászolták. Neki megadatott a lehetőség, hogy jobb legyen önmagánál. Vajon tényleg játszhatja a hőst, a megváltót és szolgálhat hasonlóval egy másik halandó számára? Végletek... Végletekben gondolkodik, mert a jelenlévők is ezt teszik, így olyasmik fogalmazódnak meg benne, ami normál esetben soha. Dühíti ez a fajta gondolkodásmód. A férfi feláldozná magát egy ilyen felesleges dolog miatt, a családjára hivatkozva, holott mindezzel nekik okozná a legnagyobb fájdalmat. Végletek... - Ettől félek én is - mondja hűvösen. A súlyos gondolatok közé beúszik még egy kép; az anyja. Eszébe jutnak az esték, mikor gyermekként ült mellette, el-ellesve a Futhark betűit, próbálva azokat pontosan lemásolni. Eszébe jutnak a nő szavai, intelmei, tanításai, a mosolya, a dicséretek. Nem kell megváltónak lennie. Csupán jól kell csinálnia azt, amihez ért és lehetőséget nyújtani a választásra. Viszont ezt neki kell véghez vinnie, nem másnak. Nem másnak, mert ő is félti a saját családját. Ahogy kinyílik az ajtó, szemöldöke kissé megemelkedik, úgy követi végig a férfi útját. Egy szó nélkül veszi át a lapokat és tekintete egyből a teleírt oldalakra siklik, mintha csak hibát keresne rajtuk vagy bármi árulkodó jelét annak, hogy belenyúltak a munkájába. Rossz szokás. Csendben hallgatja Alfredet, de immár a szavai nem hatolnak mélyre benne, csak elemez. Szóval játszott vele, bábként rángatta, hogy a zsinór segítségével saját maga felé terelje. A gondolatra megrándul a szája széle, de más nem látszik rajta. Ügyes. Ő pedig annyira elmerült a saját dilemmájában, hogy észre se vette. De már döntött. Már tiszta a feje. Végre nincsenek végletek. A lehetőségek ennél sokkalta árnyaltabbak. - Két hét múlva? - kérdi kissé meghökkenve, kékjei ezúttal egyből megtalálja Alfredéét. Persze, minden megoldható... hogy késő lesz-e? Ki tudja. Némán, komoly arccal fürkészi a férfit, latolgatja a helyes utat. De van-e ténylegesen helyes út még? Legyen a kevésbé rossz... - Talán. De minél tovább vársz, annál nagyobb a rizikófaktor. Akár rád nézve, akár őrá. Én a helyedben minél előbb meg akarnám oldani ezt a problémát. - És azt figyelembe se vette jelenleg, hogy ő is minél hamarabb szabadulni akar ebből a helyzetből. Tőle.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 23. 19:58
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806721#post806721][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.23. 19:58[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Szeretem meglepni az embereket, az teljesen mindegy, hogy mivel. Egy szó, egy mondat, egy értéktelen valamivel, a lényeg, hogy meglepődjenek. Azt azonban nem szeretem, ha engem lepnek meg. Ki nem állhatom a meglepetéseket. Furcsa lehet, de sokat beszélgetek az embereimmel, szeretem megtudni mi jár a fejükben, miről mit gondolnak, esetleg ők mennyire látják máshogy a dolgot, mint én. Van olyan, amikor egyáltalán nem egyezik a véleményünk, mégis él mindegyik. Látod? Meglepetés. A másik nézőpont rengeteget segíthet egy ember életében, olyan részleteket vehetsz észre, amikre nem is gondolnál, ezért merül fel a mai napig, az ilyen beszélgetések alkalmával a téma; miért nem lettem legilimentor? Hiszen attól még én tudok meglepetést okozni, ők mégsem tudnak meglepni engem. Jogos a kérdés, mindig el is mosolyodom, amikor úgy fejtegetik, mintha ott sem lennék, de sajnálatosmódon a válasz mindig ugyanaz. Mert nem akartam az lenni. Mégis miért? A lényeg az, hogy az én tudatom ne lehessen látható, nem az, hogy olvashassak másokéban, amikor megteszik helyettem. Most mégis tudni akarnám mi jár az előttem ülő fejében, mégsem intézkedem aziránt, hogy megtudjam. Megtartom a homályban, vigye csak el innen messze, kiderül, amikor ki kell neki, addig is pedig hadd üldögéljen elégedetten a fotelben, mintha neki tervezték volna. A magas ló tudod miért veszélyes? Sokkal nagyobbat lehet esni, jobban fáj, és sokkalta jobban csorbítja meg a büszkeségedet, ha a porba kerülsz. Én pedig nem fogok segíteni, hogy felállj. Ha buksz, akkor egyedül teszed meg. - Maradjon titok, majd én foglalkozom velük – aprót rázok fejemen, kezem ráng meg, ahogy legyintésre emelem, majd meg is cselekszem azt. Ő mással ne foglalkozzon, csak azzal, hogy előttem ül és olyasmit tár elém, amely megérheti, még az én nézőpontomból is. A kockázatokat majd én elsimítom, ne tereljük el a beszélgetést egy olyan mederbe, ahol drága vendégem nem tud követni. Kár lenne, ha most veszteni el a fonalat. Már az asztal mögül pillantok rá, amikor ismét megszólal, ajkaimon a gonosz vigyor úgy ül, mintha soha nem akarna eltűnni onnan. Tekintetem villan, amikor az az egyetlen egy szó elhagyja ajkait, halkan nevetek fel, mégis megtölti az egész helyiséget. - Egyelőre – ismétlem meg a szót szórakozottan, halkan kacarászva magamban, pedig legszívesebben kiengedném magamból, mert a helyzet abszurditása megköveteli. Egyelőre. Milyen kedves dolog, hogy elhiszi van választása, hogy a lapokat ő osztja továbbra is, hogy a szabályokat ő írja, mint a világ közepe. Ezért kell gondolkodni, mielőtt megszólalunk. Felmerül benne, hogy az ígéreteim üresek, amely szavak szinte tőrként szúrnak szívembe, és legszívesebben itt helyben fognám meg és véreztetném ki belőle ezt a hihetetlenül szemtelen gondolatot. De türtőztetem magam, mindössze a kés kerül elő, amelynek pengéjén húzom végig ujjamat, őszinte áhítattal tekintetemben. Elszakítom a fénylő pengéről pillantásomat, Rubenre nézek, elkapom a kékeket és somolyogva követem, ahogy feláll, majd az asztalhoz lép. Ügyes fiú, csak még kicsit formálni kell, mindaz ellenére, hogy a választása igen csodálatos. Gyengéden csúsztatom kezemet Ruben kézfejére, óvatosan, mégis határozottan húzom kissé közelebb magamhoz karját, egy pillanatra sem eresztve el a kékeket. A kés hirtelen mozdul kezemben, ahogy vendégem tenyere felé fordítom azt, majd szemrebbenés nélkül, hideg tekintettel vágom bele a kétélű pengét a tenyérbe, amely így az asztalnak csattan. A penge az asztallapba fúródik, odaszegezve Ruben kezét is. Megacélozott tekintetem emelem rá, amiben semmilyen emberi nem lelhető fel jelenleg. Elérte. - Akkor ismét tisztázzuk – könnyed mozdulattal engedem el a kést, a hátam mögött terjeszkedő székbe huppanok. – Az üres ígéreteidet másnak tartogasd, ne nekem. Ha meg tudom, hogy a hátam mögött intézkedsz, ha meg tudom, hogy csak eszedbe ötlött elárulni engem, márpedig meg fogom tudni, akkor vége. Mindennek. A feltételezésed is sértő ismét, hogy esetleg csalódnál. Neked itt nincs döntési jogosultságod, mert azzal, hogy beléptél ide és engem kértél, az enyém lettél – apró szöszt szedek le zakómról, amit végül a földre dobok. Kékjeimet emelem vissza Ruben arcára, majd a karfákon megtámaszkodva állok fel, és pillantok le a kezére. Kedves mosoly kerül fel ajkaimra, miközben ismét egy fiókot húzok ki, azonban most egy egyszerű pergament veszek elő belőle. A markolatra markolok, határozott és hirtelen rántással húzom ki azt az asztallapból is és vendégem tenyeréből is a pengét. A pergament helyezem Ruben elé. - Az enyém vagy, Weiss Arion Ruben. Mindenestül.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 23. 21:46
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806747#post806747][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.23. 21:46[/b][/url] L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Give me a way to reach inside And find the piece of truth” Budapest, Saint bárMi halandók felérhetünk-e egy istenhez valaha? Vannak olyanok, akik mindenféle magyarázat, mindenféle ok nélkül elhiszik magukról, hogy azok, de mégis… Lehet-e akkora hatalmat adni egy ember kezébe, amely felhatalmazza arra, hogy emberi életek és sorsok felett hozzon döntést? Hogy megölje azt, akit meg kell, hogy életben hagyja azt, akit életben kell, és hagyja elfutni azt, aki megérdemli a második esélyt? Dönteni emberek sorsa és élete felett, mindössze azért, mert te eldöntötted magadról, vagy rólad eldöntötték, hogy felhatalmaznak ekkora emberré. Mert talán nem jár együtt a hatalommal az, hogy isten legyél, hiszen a felelősség, amely azzal jár, hogy a te szavadra bomlanak fel családok, halnak meg családapák és anyák, téged terhel. És nem pár napig, nem ideig-óráig, hanem életed végéig, és tudod mi a legrosszabb? Hogy az istenek örökké élnek. Örökre, az idők végezetéig el kellene viselned a lelkedre nehezedő súlyt és terhet, amely azért nyomja azokat, mert istent játszottál, ember helyett. Nem lehetünk istenek, nem lehetünk megváltók, akik mindent megtesznek, amikor azt kérik tőlük. Nem tudunk csettintésre halálos kórokat gyógyítani, egy apró fújásunkra nem fog virágba borulni a mező, amit a tűz leégetett, bármennyire hiszünk benne. Halkan nevetek fel. Nos, igen, alapos félelem, amely felütötte fejét vendégem gondolatai között. Ha nem ő csinálja meg, akkor találok mást, aki megcsinálja, csak a másikkal lehetséges, hogy nem lennék ennyire elnéző és vendégszerető. Ki tudja? Ma remek napra ébredtünk, a csillagok állására is foghatjuk felőlem, nem érdekel, ahogy az sem, hogy eredetileg miért mondott igent. A családja miatt? Esetleg a testvére? Vagy valóban a lelkiismerete az, amely nem hagyná, hogy ily’ módon hagyja cserben a férfit, akinek lehetőségért esedezett? Talán valóban nem is fontos az, miért mondott igent, amikor megtette. Ne fejtegessük vissza, nincs rá időnk. Szemöldököm rebben meg az asztalnál, ahogy visszakérdez. Elmosolyodom, majd lehunyom szemeimet. Szólásra nyitom ajkaimat, amikor ismét megszólal, ráncba szalad szemöldököm, kissé oldalra billentett fejjel fürkészem a fotelba rogyót. Minél tovább húzom, annál nagyobb a kockázat. Vajon miért nem állt neki rögvest pörögni az agyam ezen? Miért nem dolgozik automatikusan, ahogy mindig, mikor a kockázat kerül előre? Miért hiszek neki? Pillantásomat kapom az ajtó felé, pár másodperc múlva fordul utána fejem is, értetlen tekintettel rázom meg fejemet, majd előre biccentem azt, amikor megszólalok. – Tudod, hogy nem tehetem meg. Megkért rá, még akkor is, ha ez a halálával jár – jobb kezem mozdul magam mellől. Mutató- és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet fáradtan. Nagyot szusszanok, mielőtt Sébastienre emelném tekintetemet. - Egy hét – rohadt életbe bele, kellene az a két hét, hogy aki ezt tette, az elhiggye, hogy sikerült megfognia és vígan battyogjon be hozzám, hogy eldicsekedjen vele. Én pedig, mint vendégszerető ember várhassam tárt karokkal, hogy valóban mennyire ügyes és szembesíthessem azzal, hogy még egy ilyen és nem ússza meg. Mert mindig van lehetősége mindenkinek, azonban ha nagyon szűkösre veszem a lehetőségeimet, egy hét is elég lehet. – Ennél lejjebb sajnálatos módon nem vihetem – és ha rosszul is sül el, legalább azt az egy hetet a családjával töltötte. Mélyet sóhajtva kerülöm meg az asztalt és rogyok a székembe. Felcserélődtek a szerepek immár, és meg kell mondanom, hogy hiányzott a saját szerepem. - Mennyi az esélye annak, hogy belehal? Az egyik legjobb emberemről beszélünk, nem értékelném, ha nélkülöznöm kellene – főleg nem egy örökkévalóságra, hiszen az istenek nem halnak meg.
|
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető offline RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Írta: 2020. április 24. 13:53
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806768#post806768][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.24. 13:53[/b][/url] Nathannak címezveA dohányzóasztalon lévő kiürült whiskys poharat bámulja. Üres. Nem félig teli, nem félig üres, alig egy cseppnyi, ha maradt az alján. Elfogytak a lehetőségek, ahogy az ital az üvegpohárból. De már döntött és nem fog meghátrálni, emelt fővel végzi el azt, amire vállalkozott. Már nincsenek kérdések, dilemmák, ellenérzések. Csak a feladat, amit a tudása legjavával fog megoldani. Azon elmélkedik, hogy ez vajon egy újabb próbatétel-e. Vajon az élet azért gördítette elé ezt az akadályt, hogy kiderüljön, tényleg megváltozott-e annyira, amennyire elhiszi magáról? Hogy önámítás-e, álszentség amit csinál évek óta vagy a személyisége, tulajdonságai tényleg ennyit változtak? Előtte a hegy, mögötte a szakadék és már csak az lesz a kérdés végül, hogy mászik vagy ugrik. Viszont nem aggódik, hisz mindig a csúcson a legszebb a kilátás. Tekintete Alfredre siklik, ahogy megszólal. Sebi szemöldöke kissé megemelkedik, ahogy elemzi magában a helyzetet. Szóval legilimentorok. Erre hamarabb is rájöhetett volna, ha képes higgadtan figyelni a környezetére. A felismerés kissé megkeményíti az arcvonásait. Nem kedveli az ilyen tudással rendelkezőket, túl nagy hatalom van a kezükben. Sosem tanult ilyesmit, az okklumenciát is csupán nagyon alap szinten. Pontosan annyira ért az utóbbihoz, hogy erősen koncentrálva egy-két emléket el tud zárni magában. Ezért sem derült ki soha, hogy ki miatt bukott alá anno a seprűről... A gondolat amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan válik semmissé, ahogy kihasználva a pillanatnyi csendet, elkezdi állítgatni az elméje védelmében a bástyákat. Alfred, immár neki intézett szavaira lehunyja a szemét. Szóval nem szabadulhat ilyen könnyen ettől a találkozótól. Egy hét múlva újra idehozzák, újra szembe kell néznie magával, Alfreddal, a családapával. Egy hétig emésztheti és győzködheti magát a döntése miatt. - Végletek...- mondja fáradtan, baljának ujjaival az orrnyergét dörgölve. Lassan engedi le, hogy kékjeit végül a jegyzeteire, onnan Alfredre emelje. - Ha nem piszkálja meg valaki úgy, hogy nem ért hozzá... - néz jelentőségteljesen a férfire, majd sóhajtva teríti jegyzeteit az asztalra. - Hogy fájdalmai lesznek-e a héten? Tőle függ. Ha a levezetésem helyes, akkor ez az Imperius átokhoz hasonlóan működik. Viszont nem az elmét befolyásolja, hanem a testet. Ha nem szerzi meg azt, amit akarnak, akkor kínokat fog számára okozni a kötésrúna. Azt nem tudom megmondani, hogy mit és milyen mértékben. Késztetést érez, elemi kényszert, hogy engedelmeskedjen - mondja végig kimérten. Ujjaival beszéd közben a lapokon simít, mutatva a részleteket, hogy épp melyik részletről beszél. Hagy egy kis szünetet, hogy emészthetőbbek legyenek a szavai, majd a jegyzeteit összeszedve áll fel és lép a férfi elé, de távolságot tartva. - Ne azt keressétek, aki a rúnát rárakta, hanem azt, aki használja. Valószínűleg a mestert kényszerítették, kevésbé... szívélyes fogadtatásban lehetett része, mint nekem - kékjeivel beszéd közben fogva tartja a másikét, közben fel nyújtja a lapokat. Nagyon reméli, hogy igaza van. Bűnt követett el, de ha kényszerítették valahogy... az ember rosszabbra is hajlandó nyomás alatt. Ha viszont téved... akkor megérdemli azt, hogy Alfred elé álljon, bármivel is kelljen szembenéznie. Viszont nem mondd el minden információt, nem fog ennél jobban közreműködni abban, hogy kézre kerítsenek valakit, hisz fogalma sincs, hogy melyik oldalon is áll a történetben. - Viszont kérném a zsákot. Távoznék, ha megengeded - komolyan néz a férfire, hangja ismét fáradtan cseng. Ma már nem vágyik másra, csak, hogy elnyúlhasson a kanapén és a mennyezetet bámulva rágyújthasson, várva, hogy egy csalfa pillanatra ismét láthassa a színek satnya emlékét.
|
|
|
|
Radetzky Médi Egyetemi hallgató, Világalkotó, Aurortanonc, Végzett Diák
hercegnő offline RPG hsz: 260 Összes hsz: 493
|
Írta: 2020. április 24. 15:41
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806774#post806774][b]Radetzky Médi - 2020.04.24. 15:41[/b][/url] MarciMédi ígyNem tudom, ez hogy történt. Egyik pillanatban még a játszótéren felejtett könyvemért sétáltam, a másikban meg már egy idegen fiúval szöktem meg egészen Budapestig. Ha Berci tudná, vagy szobafogságra ítélne anyám helyett is, vagy büszke lenne rám. Nem szoktam hozzá az ilyen helyekhez, ezért igyekszem annak a nyomában maradni, akivel érkeztem. Itt a muglik között már nem érzem helyesnek a döntést, nem tudom, miért akartam ennyire bulizni jönni, de nem mutatom jelét annak, hogy beijednék. Tartom magam és amíg egy méteres távon belül tudom őt, addig nincs is mitől félnem. - Médi - nyújtom a kezem mosolyogva. Egy Radetzkytől ez sem furcsa, bemutatkozni azután, hogy az ember megszökött valakivel. Mit számít, nem igaz? Csupán formalitás. - Nemrég ettem, de ha te ennél, nem mondok nemet - lazán vonok vállat, mintha nem is most először vinnének bulizni. A szülinapi bulik és a zugpezsgőzés nem számít. - Nem. Már téged is - vigyorgok a fiúra. Így van, nem? Már lassan egy órája ismerjük egymást, az számít. - Csak fiúk lesznek? És hányan? - kíváncsiskodok. Kicsit izgulok, mert nem tudom, valójában mire számítsak. Még csak ki sem öltöztem...
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 24. 21:39
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806813#post806813][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.24. 21:39[/b][/url] L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Give me a way to reach inside And find the piece of truth” Budapest, Saint bárOlykor kényszerből kell megszólalnom hangosan, amikor a fejembe másznak bele, és ott kommunikálunk. Kényszer. Kell. Szükséges. Tartok attól, hogy megbolondulok még idő előtt, amiért állandóan van valaki a gondolataim között, és valamikor már különbséget sem tudok tenni aközött, hogy azt én gondolom-e, avagy az egyik emberem remek ötlete esetleg. Valamikor fáj. Nagyon fáj, amikor egyszerre túl sok minden történik, és néha nem is váltakoznak, hanem egyszerre szabadulnak be a gondolataim közé, mégis tudom, hogy ennyi fájdalmat megéri elviselni, mert így az információk teljesmértékű biztonságot élveznek az agyamban, amelyet véd az okklumencia. A legilimentorok pedig azonnal megérzik, ha valaki motoszkál a fejükben, így dupla védelmünk is van, mégis néha azt kívánom, hogy mindenki szakadjon ki onnan, hogy ne kelljen használnom semmit, csak hadd tárhassam ki az elmém és üljek le meginni nyugalomban egy pohárka whiskyt. Sokat kérnék? Pedig ugyanolyan ember vagyok, mint te, aki munka után hazamegy a családjához és a jól megérdemelt pihenését tölti egy fárasztóbb nap után. Nekem nem jár, igaz? Tudom, hogy nem. Vannak olyan emberek, akiknek a nyugodalom és a semmittevés kiváltsága nem adatik meg. Elfogadom, végül is, évek óta ebben és ezzel élek, talán ha el is múlna, már hiányozna. Fáradt pillantásomat emelem vendégemre. Szavai hallattán fejemet is felemelem, tekintetemben őszinte érdeklődés és kíváncsiság költözik, ami már régóta nem tűnt fel kékjeimben. Minden szavát úgy iszom, mint szomjazó az első korty vizet, füleimet simogatja a hang, amely az opciókat adja nekem. Ironikus, nemde? Nekem osztják a lehetőségeket, és nem én adom a kezébe valakinek azokat. Akkor most ki is az isten? Én, aki elindítottam ezt, vagy Sébastien, aki be fogja fejezni? Halvány mosoly kerül ajkaimra, ahogy a gondolat megfogalmazódik bennem, hirtelen lökök ki mindent és mindenkit a fejemből, hogy csak és kizárólag az előttem ülőre tudjak koncentrálni. Minden szava az agyamba furakszik, azzal a lendülettel rejtem el őket egy hátsó zugban, ahol reményeim szerint soha, senki nem érheti el. Ez lesz a mi kis titkunk, Sébastien, mit szólsz hozzá? Észre sem veszem, hogy miközben elvesztem szavai között, akaratlan lököm el magam az asztaltól és lépkedek hozzá közelebb, hogy láthassam a képeket, a levezetést, amelyeket a szavakhoz társít. - Teljesítenie kell, amit elvárnak tőle, különben kínok között fog fetrengeni. Fantasztikus – hirtelen mozdulattal dörzsölöm meg orrnyergemet, nagyot szusszanok, miközben vendégem mozgolódik. Mikor tekintettem kinyitom, már előttem áll, jegyzetei a kezében, kékjeimbe fúrja az övéit. Elmosolyodom. - Ha meg van az, aki a rárakta, meg van az is, aki ezt kérte a készítőtől. Egyelőre sokkal könnyebben indulok el a készítő nyomvonalán, mintsem egy fantomén – mélyet szusszanok, óvatosan hátrálok az asztalig, derekamat ismételten neki döntöm, fejemet előre biccentve fonom kezeimet mellkasom előtt keresztbe. Szívélyes fogadtatás. Tekintetem akaratlan villan az üres tányérokra, majd a pohárra, végül vissza rá. Aprót biccentek csupán felé, a követkető pillanatban lép be a kettő, akik hozták is, majd mielőtt a csuklya rákerülhetne, emelem fel kezemet, hogy várjanak egy pillanatot. - Egy hét múlva találkozunk, Sébastien – kezemet leeresztem, a csuklya felkerül, én pedig elégedett mosollyal ajkaimon követem végig, ahogy az opciómat éppen az ajtó felé viszik. – Csendben vigyétek vissza – ez nem kérés, ez nem szívesség, ez parancs, amely a két fejben is pontosan úgy csattan, mintha kimondtam volna. Mert szükségem van rá, a tudására, hogy megoldja azt, amit én nem tudok. Egy isten ilyet mikor vallana be?
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 24. 23:16
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806821#post806821][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.24. 23:16[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg ❝When He broke the second seal, I heard the second living creature saying, "Come." And another, a red horse, went out; and to him who sat on it, it was granted to take peace from Earth, and that men would slay one another; and a great sword was given to him.❞
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Talán rossz lóra tett és nem azért, mert az sánta és lassú, hanem mert túl gyors és vad. Talán. Talán sosem voltak a döntések lényegi részei a kezében, olyan mértékben, ahogy azt hitte. Mit számít, hiszen akaratossága az erősebb, mindig is. Ruben talán sosem volt olyannyira okos ebben, mint akarta. Nem fontos, hiszen ő másban jó, másban kell jónak lenni, másban remekelni. Mondhatni, egyszerűnek indult minden, az ő indíttatásai azok voltak és mégis, mivé váltak? Egy olyan megbeszéléssé, amelyben sokkal több minden van, mint egy lebuj, ami a fejében él. Újra és újra elfogja az, hogy lehetségesen túl mély vízbe akart gázolni és a ladik, amely megtetszett neki, nem a kikötőbe fogja vinni. Ó nem. A viharba bele, egyenesen. De úgy véli, ennek már mindegy. Tudta, hogy van ebben az emberben valami és most ha apró szeletet is, de lát és kap. Még mindig mérlegel magában és idejük ugyan lesz, szeret megfogalmazni egy első, apró véleményt, hogy aztán vagy változzon, vagy nem. Lehet ő is mindent lát, míg saját szemei be vannak csapva vagy épp másra terelve. Szereti a veszélyt, az izgalmat, minden, ami a sötéttel jár, túlságosan nyakig benne van, hogy mást is lásson. - Rendben van – bólintva egyezik bele, bár továbbra sem szereti a titkokat. Sőt. Itt azonban most nem engedik úgy szóhoz, ahogy szokás, ahogy eddig hangja kiszakadt belőle és folyamatosan mondta, mikor áttelepedtek ide. Mennyire és sokszor, bár semmit sem ért, de mondhatta. Itt viszont elnyomás van, apró és finom szinten, amely kicsit, ha nem is láthatóan, de felkavarja. Ilyen az, ha valaki nem kapja meg azonnal azt, amit, mert hozzá van szokva. Vajon tudja a másik, hogy a valódi mindenség mögött, az elkényeztetett ficsúr elhiszi, hogy bármi a kezében van? Hogy hibás gépezet? Vajon mennyit tud abból, amit előadott? Mert neki előadás volt, hogy közelebb férkőzzön. Talán ez volt a rossz ló. Nevetése furán tölti meg a helyet, egy éle van, amelytől talán a hideg is rázhatná, de aztán csak aprót érez. Nem lép azonban hátra tőle, pedig lehetségesen ez lett volna az a pillanat, amikor a harmadik opcióval kellett volna élnie. Mert neki van már egy olyan élete, amelyben fürödhet és cselekedhet, amelyet csak színesíteni akart. De Alfred kezében ott van egy ecset, amely a vöröset most a saját színeire kezdi el pingálni kissé. És ő ebbe az absztrakt, szürreális művészetbe nyújtja bele a kezét, önszántából, szinte már-már baráti mosollyal... Közelebb lép, ahogy érzi vállában a húzást, amit intéz. Tegye csak, hiszen ennek ez a módja, tekintetét állja közben, nem sejt semmit, semmi olyat, amelytől megrándulhatna ujja. Lazán pihennek azok, mintha sosem lennének képesek bántani senkit sem. Fel van készülve az apró fájdalomra, tartása nyugodt, levegővételei puhák. Így kell elaltatni a bárányt, hogy aztán a kés előkerülhessen, mert nem szennyezi be semmi majd az ízt, mielőtt... Szinte darabokra törik a pillanat, ahogy az előbb, úgy tűnik el minden a másik íriszeiből. Hideg, és végül hirtelen mozdul. Arcából a pillanat hevében és a felismerés percében tűnik el minden, ami barátságos, ami eddig lágy volt. Egy éles fájdalom tör fel benne, kézfejét egy mozdulattal szegezi az asztalhoz. Egy ordítás. Egy rövid, de állatias hang, amely kitör belőle, amely tükrözi, mi fortyog odabent valójában. Nem a kedves szavak, nem a nőket hajtó, nem az apja fia. Egy vadállat. Hangja elhal, izmai feszülnek és akaratlanul dől előrébb, hogy a kezében lévő feszültséget csökkentse. Mellkasa szaporán süllyed és emelkedik, de nem a vágytól, az más. Egy pillanatra önti el minden és sodorja egy vérvörös mezőre, ahol puhán lépkedve markolnak ujjai a kardra, amely lesújtja a világot. Valódi tagjai szinte már-már mereven hajlanak meg, az éles fájdalom az, amely a jelenben tartja. Lépked, aprókat lépked, mindenhol csak csend és mégis hall mindent. Nyöszörgés, könyörgés, egy késztetés, hogy kirántsa magából a pengét és lesújtson. De nem lehet. Ösztönös reakció, ahogy fogait összeszorítva zihál és állatias tekintetét a férfire emeli, aki könnyedén ül le. Ez a ló veszett és egyelőre nem tetszik neki a kimenetel. Viszont döntött. Újabb hullám zúg végig rajta, ahogy lassan lüktet a seb, amely egyelőre nem mozdul. Lassan húz le mindent, ami a téboly, mert nem az az, amit nyitni akar. Hanem ő. De néma marad, tekintete csak rá szegeződik. És meglátja. Megvan a plusz, megvan az, amely miatt felfigyelt. Hogy ez tetszik-e? Nem. Akarja-e. Most talán nem. Meg fogja tenni? Igen. Hibás. Szabad keze ujjai szorulnak ökölbe, majd támaszkodik meg vele az asztal lapján. Fáj, persze hogy fáj neki és most tiporták össze azt, amit eddig a kezében hitt. Sejti, hogy mindvégig tudta, mivel kell a valódi őszinteségre bírni. A valódi felére, amely még mindig ott feszíti elméjét. Lassan távolodva lépked el, ő, a tökéletesség, messzi távolba húzódik, mert mindig ott lesz a sorok között. Tényleg őt kérte. Tényleg őt kapja. Ez meg egy ár. Fájdalmas nyögés, már csak arra, ahogy a pengéhez ér. Szemeit lehunyva várja a pillanatot, amikor ereszti, üvöltése azonban most elmarad. A sebből azonnal szivárogni kezd a vér, egy folyam indul, az élet folyama, amely lassan terebélyesedik az asztal lapján. Remegő, szinte erőtlen és ernyedt kezét emeli meg, lassan, láthatóan fájó mozdulattal. Megsebezni nem érdemes a vadállatot, azonban, talán most tudja először, sok idő után ismét, hogy nem haraphat. Nincsenek könnyek, nincsenek könyörgő pillantások. Másik keze csúszik meg a saját maga okozta tócsán, piszkolja be tiszta ujjait vele. Szinte már beteges vonzalom a vörös, ahogy megborzong tőle, keveset nyúl a sajátjába. Keveset kell. Megsebezte, de vajon ez mennyit ér? Végül keze mozdul, előre tolja a levegőben. A folyam, a cseppek azonnal a pergamenre hullanak, a lap szélét is eléri egy kicsi abból, amit ott hagyott. Nem veszi le róla szemeit, felegyenesedve, csapzott tincseit túrtja hátra, mintha azt mutatná, minden rendben. Homlokát keni össze, de minden olyan természetes, mintha csak víz lenne. - Nem fogsz csalódni bennem – hangja halkabb, másabban cseng. Nem meghunyászkodó, nem félelemmel teli, hanem valódi. A sajátja, az igazi. Halk, elszánt és tettre kész. De akkor használja is. Csuklójára fogva igyekszik elszorítani valamelyest a keringést, ha már egyelőre más nem fontos. Szemeit lehunyja ismét, mintha ítéletre várna, mély levegővel szívja magába a fémes illatot, amely a sajátja. - Mindenestül – ez valahogy ijesztőbben cseng, mint annak a ténye, hogy mit tettek vele.
|
|
|
|
Dr. Riley Meyers INAKTÍV
jámborszarvas | non-binary metamorf/animágus offline RPG hsz: 469 Összes hsz: 616
|
Írta: 2020. április 24. 23:30
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806822#post806822][b]Dr. Riley Meyers - 2020.04.24. 23:30[/b][/url] AntonA kedves szinte dorombol, a kezdeti értetlen pillantásokat követően gyorsan elengedve magát és rám bízva sajgó fejét. Tényleg nagyon fájhat, ha ennyire belekábul, ritkán látom ilyen törődöttnek. Lehajolok, hogy puhán homlokon csókolhassam, előrehulló hajam alighanem csiklandozza, hiába is próbálom elkerülni - amikor frissen mosott, legfeljebb varázslattal lehet rögzíteni. Fel is egyenesedek hát, hogy folytassam az izmok lazítgatását, figyelve, hol nyöszörög és hol érzek görcsöt, feszültséget. Nevetnem kell, ahogy gyakorlatilag rongybábuvá avanzsál kezeim között, de csak mert eleve majdnem lefolyt a kanapéról és most leguggolva fonom karjaim hátulról nyaka köré, hogy megtartsam.* - Spoil, mint elrontani. Például, amikor meglepetést tervezel és aztán elszólod magad; vagy amikor valaki másnak direkt idő előtt mondod el a poént,-*mesézek, arcom övéhez simítva, még hozzá is dörgölve az enyhe borostához és mosolyogva a sercegő hangon.*- Például, hogy hoztam bort és teamécsest is. Mert bármennyire is lényegtelen, szívesen emlékszem rá, hogy ezen az estén találkoztunk először,-*tényleg nem érzem annak jelentőségét, hogy megteszünk egy vagy több kört a Nap körül, sosem kérek ilyesmit számon; s esetünkben inkább az furcsa, hogy még csak. - Segít vagy hozzak főzetet?-*kérdezem aztán, mert szívesen masszírozom tovább, de nem mindegyik fejfájáshoz elég ennyi. Jobb a fájdalom nélkül, akkor is, ha esetleg utána csak alszik vállamra biccenő fejjel.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 25. 16:50
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806886#post806886][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.25. 16:50[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
Ahogy a kés könnyedén átvágja a bőrt és a húst, majd csattan egyet, a borzongás úgy fut végig gerincem mentén, egészen agyamig, hogy ott kellemes bizsergést idézzen elő, akárha éppen a legtökéletesebb teremtés térdelne előttem és minden kiejtett szavamat, minden követelésemet olyan készségesen cselekedné meg, hogy nekem csak élveznem kelljen. És élvezem is. A csattanást követően tölti meg a körülöttünk lévő levegőt a vér jellegzetes, fémes illata. Halkan, mégis mélyen szívom be az illatot, tizedmásodpercek telnek el így, az agyamban lévő zsibbadás, mintha egy egész éjszakát végig whiskyztem volna, csak fokozódik, ahogy Ruben ordítása tölti meg a hatalmas teret, amely körülöttünk van, amelyet a vér csodája tölt meg. Halkan kuncognék fel a meglepettségén, azon, hogy egészen eddig milyen mélyen és tisztán hitt abban, hogy olyan magas lovon ül, mire leér a porba, egy virágokkal tele tűzdelt mezőre érkezne le. Szívem kihagy egy ütemet, miközben megszólalok, hangom hidegsége fagyaszt meg mindent, ami csak van bennünk és körülöttünk, kékjeim ugyanolyan hidegségről árulkodnak. Érzéketlenségem a semmiből csapott le, mert kiharcolta, pedig én mindig megadom a lehetőséget és szeretem nézni, ahogy az emberek vacillálnak, melyik a legjobb döntés. Ő döntött, a legjobb mellett, amelyet én tálcán kínálok neki, azonban sajnálatos módon, az eddig lefektetett szabályok kényelmessége és halványan való leterítése, nemigen vezetett sehova. Elbuktam, ami megbocsáthatatlan, de talán az még jobban, hogy vendégem ilyen mértékű tiszteletlenséget enged meg magának. Amikor feléd tartják a görbetükröt és nem te tartod mások elé, hogy mennyire szörnyűek, milyen borzalmas dolgokat tettek, akkor már nem olyan élvezetes, ugye? Ejnye, Ruben, beleestél a saját, hamis önbizalmadba. Szörnyű, hogy miközben ültömből pillantok fel rá, és szavaim csattannak a falakon, a tekintete ugyanazt sugallja. Engem akar. Nos, megkapott, talán nem olyan formában, mint akart volna, esetleg a kedves elképzelései engedték volna, de megkapott, és a mai naptól fogva, nem szabadul tőlem, hacsak én úgy nem döntök. Mert én döntök. A penge halkan válik el az asztallaptól, majd Ruben húsától is, élvezettel követem végig pillantásommal, ahogy kicsúszik mindkettőből. Csodálatos. A sebből kicsordul a vér, vörös szőnyeget hagyván a tökéletesen megmunkált asztalon. Ciccegve csóválom meg fejemet, miközben előkerül a pergamen. Tekintetemet le nem véve vendégemről csúsztatom elé a pergament, amelynek szélét azonnal elkapja a vörösség, amely az előttem állót élteti. A görbetükör előtt milyen érzés állni? Hogy felfogd, nem vagy sérthetetlen és halhatatlan? Szükségtelen aggodalom, mindenképpen segítek abban, hogy eljusson tudatáig az élet fontossága. És itt kezdődik minden, mert az enyém. Mosolyogva, azonban ugyanolyan érzéketlen tekintettel követem végig, ahogy vérét csepegteti a lapra, amin a szavak fokozatosan mutatják meg magukat, a vért úgy issza magába, mintha hetek óta nem evett volna. Valóban így van. Tökéletes alkalom, hogy megetessük, Ruben vére talán erre a legalkalmasabb. A vér eltűnik, a szavak előkerülnek, bensőmben pedig a nyugalom úgy terjed szét, mint a tökéletesség az asztalon, amely csak terebélyesedik és terebélyesedik, mintha fel akarná hívni magára a figyelmet. Milyen kedves, még a vére sem bír magával. Zsebkendőt húzok ki zakóm belső zsebéből, a pengét gyöngéden törlöm át vele, majd helyezem oda saját tenyeremen, ahol Rubent sebezte meg. - Van egy hely az ember tenyerében – nyomom meg kicsit a pengét, amely rögtön felsérti a puha bőrfelületet. – Nagyjából a közepe táján, ahol nem érsz csontot, porcot, vagy esetleg ideget. Ha csak fél millimétert hibázol, elveszti az illető az ujja feletti kontrollt – ámulattal figyelem, ahogy vérem kiserken, tekintetem villan Rubenre, miközben kezem ökölbe szorul és a pergamenre csepegtetem sajátomat. Ami én vagyok. Mert engem kért. - Üdvözöllek, Ruben, a világomban, amely most már a tiéd is – a mély bariton, amely betölti a szobát, keveredik a vér illatával, kezemet veszem el a papírlap fölül, zsebkendőmet tekerem rá óvatosan. Az ajtó nyílik, mosolyogva fogadom a tál meleg vizet és tiszta rongyot. – Remélem minden tetted és szavad megfontolt lesz, amit mellettem teszel. Elvárom a lojalitásodat, még akkor is, ha ez a halálodat jelenti, azonban nem akarlak egykönnyen adni, drága lovasom – szelíd mosoly kerül fel ajkaimra, megbabonázva hallgatom pár pillanatig Ruben légzését, majd nagyot sóhajtva lépkedek közelebb hozzá, álla alá nyúlva emelem fel fejét. Szó nélkül nyúlok a rongyhoz, amelyet a tál fölött csavarok ki, majd óvatosan törlöm le homlokáról a vért. - Szeretném, ha nem hoznál rám szégyent – a vér azonnal elszínezi a színtiszta vizet, mint a legtisztább lélek, amelyet valaha láttál. Lágyan csúsztatom kezemet vendégem kézfejére, a folyadék, mely mától összeköt minket, azonnal bepiszkítja kezemet, és a mozdulat ismerős lehet, talán Rubent apró borzongásra készteti, mégis, most csak a nedves rongyot húzom végig kezén, hogy a mocskot, amellyel bepiszkította a tökéletességet, amelyet hitt, eltüntessem.
|
|
|
|
Weiss Arion Ruben INAKTÍV
bastard offline RPG hsz: 297 Összes hsz: 423
|
Írta: 2020. április 25. 23:16
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806926#post806926][b]Weiss Arion Ruben - 2020.04.25. 23:16[/b][/url] Alfred - Saint bár, privát részleg ❝When He broke the second seal, I heard the second living creature saying, "Come." And another, a red horse, went out; and to him who sat on it, it was granted to take peace from Earth, and that men would slay one another; and a great sword was given to him.❞
A következő képi sorok vulgaritás, erőszakot, szexualitást és annak kendőzetlen megjelenítését tartalmazzák. Érzékeny lelkű olvasók, mélyen vallásos lelkek számára felkavaró lehet, nem ajánlott, mindenki más azt tesz, amit akar. Ha mégis kíváncsi vagy rá, kattints és élvezd a műsort. |
|
Vérvörös szimbóluma, mint erőszak, mint élet, tűz és szenvedély. Egy vörös terem agresszív és folyton feszült energiákkal tölti meg a benne ülők. Egy lassan kavargó köd, amely fojtogat, mint a vékony, de erős ujjak szorítása. Orrlyukai kitágulnak, mintha bika lenne és lebegne előtte a fátyol, pupillái egy pillanatra nagyra tágulnak, mint valami tudatmódosító hatása, nem a hideg acél benne, a húsában. Fülében dübörög az adrenalin, nem a vérveszteség lesz az, amelybe beleszédül. Gondolatai olyan vadul cikáznak, mint egy heves, nyári viharban a villámok, csak jönnek és jönnek, pedig el sem múlt a másik. Cinkelt lapok ezek, mert ő meg volt esküdve, hogy a royal flush van az ujjai között, ez azonban meglepően vált... Hosszan engedi ki a levegőt, a lüktetés egész karjában felkúszik, ha nem ő lenne, talán zokogna, könyörögne és örökre eltűnne. Azonban, ő már nagyon régóta nem olyan, aki menekül és a társadalom által elvárt normák szerint működik. Rendszerint szeret mulatni azokon, akik igazi rosszfiúként fogalmaznak magukról, közben pedig az a legnagyobb tettük, hogy elemeltek egy üveg vodkát a polcról és kisétáltak vele. Szereti, hogy a világ előbb szimbolizálja egy bőrruhás, motoros taggal a szót, mintsem azzal, ami előtte áll, vagy azzal, ahogy ő görnyed az asztal felett és vadul zihál. Sosem az öltöny, a kifinomult ízlés és kimért szavak, azok a maffia szónál keresendők, pedig tudja ő, hogy susogós mackót hordanak a legtöbben és izzadtságszaguk van. Nagyvadak, kisvadak, megint elterelődik, vadászni akar, vadászni, elkapni, vörösre festeni a szoba falait, szétszedni, mint a rossz gyerek és megnézni, mi van benne, mitől működik. Felhajtani könyékig a másik karján is az ingét, mint valami művész és alkotni. Állni egy Pollock festmény előtt, amelyben nincs egyenes, nincs logika, csak színek, mély színek és kavarodás. Hogy egy ott pihen a falán, mert vörös és mint a köd, olyan, hogy elé állva úgy érzi, tükörben látja magát. Az egészet. Pont annyi logika és mégis, van benne valami követhető, valami, ami elragadja azt, aki érti és figyeli. Mögé lát. Szinte harci dobként dübörög szíve, melynek nyomása fülében visszhangzik. Szóra hívja, cselekedetre, tettekre. Had menjen, indulhasson, engedje tarolni, engedni bármire. Ez a férfi mára egy olyan meglepetés, amelyben még nem látja a logikát és amely valamely groteszk módon sokkolta. Az ő új Pollock festménye, és éppen arra készül, hogy saját maga ecsetével fesse meg. De ahogy kikerül a penge, úgy húzódik vissza az, amit, akit kiváltott belőle. A levegő marni kezdi a sebet, ujjai merevek és elsőre talán átvillan agyán, hogy elcseszte, hogy tönkretette. Aztán rándul a kisujja, mozognak az inak és izmok, melynek hatására csak több és több csorog belőle. Nem húzódott vissza teljesen, csak megállt, kezét maga mellé helyezve figyelte őt a kék íriszek mögül, csendben, mintha várna valamire. Parancsszó? Nem, az még nem. Magyarázat? Semmit sem érne. Csak áll és vár, a mező közepén, szelet érez és megborzong újra és újra. A fájdalom eltompít mindent, újra megtanítja arra, hogy él és nem elérhetetlen. Te átkozott, ott az asztal végén, talán megbánja még, hogy mit szegezett nem csak az asztalhoz, de magához. Ahogy fordítva. Betette, csalira tűzte azzal, hogy csak ült és folyton kérdezett; miért éri meg, mi éri meg. Fortyong benne ezer és egy dolog, de végül a pergamenre tekint, követi, ahogy minden megjelenik rajta, ő pedig csak áll, arca egy árnyalattal sápadtabb, de mit számít. Ajkai rándulnak meg, arca még mindig állatias vonásokban pihen, tekintete nem szelíd, ahogy azt egy ilyen esetben elvárná bárki is, hogy fejet hajt és letérdel. Ó nem. Attól ő makacsabb, nehezen hajlik. De figyel és nem mozdul, csak ujja szorítja a saját kezén a pontot, mint a végtelen türelem. Pedig csak húzza és húzza. Továbbra is érzi, hogy szívesen sértené fel ő a másik bőrét, faragna bele szépet is, ez azonban csak a vihar szava. Számol. Lassan, megfontoltan, számol előre, ahogy tanulta. Sorokat idéz fel, mint valami vallásos, de ezekben nincs semmi áhítat és szentség. A vér illata, a pergamenen koppanó vércseppek, egy apró sípoló hang a fülében. Lehunyja a szemeit és most először rázza meg úgy a fejét, mint aki kábulatból ébred fel, álomból, hipnózis volt ez. Hallgatja a szavait, amelyek húzzák a valóságba, mintha tanítania kellene neki, hogy biztonságos egy szúrás, egy golyó ütötte lyuk. Tudja hol fáj, tudja hol csak puha, de ártalmatlan. Szavaira mégis apró, szórakozott mosoly ül ki ajkai szegletébe. Üdvözölve. Szemhéjai erre nyílnak fel lassan, tekintetét emeli el az asztaltól, a mocsokról, amivel beszennyezte és fúrja a másik szemeibe az. Üdvözli. Nem köszön, nem biccent, csak figyel és észre sem veszi, mit hoznak be közben, az ajtó mozdulását nem. És akkor újból törik. Úgy nevezi, amely nem lehet véletlen. Úgy hívja és szólongatja, amelyet épp visszaküld a sötétbe fejében, mintha... Ó, te aljas ördög. Balga szent. - Keveset beszélek, annál többet cselekszem – még mindig halk, még mindig a más. Nem tud visszabújni abba, amit ma akart hozni. És ne is kérje. Zihálása lassan már csak egyenletes, de még mindig nem kellemes ütembe vált. Alig pislog, mintha szükségtelen lenne, elengedi a kezén a pontot, ahol vörös folt jelzi, milyen erősen is tette. Holnapra lilává válik, mit sem számít. - Tehát tudod. És ez nem lep meg. Drága árad volt – pillant le tenyerére. Nem, nem a seb az. Rég nem. Némán hagyja, hogy hozzáérjen, nem rezzen össze arra, hogy közel van hozzá. Légzése válik egyenletessé, keze még mindig kitartva, mintha muszáj lenne. Csak adja a kezébe, csak engedje, de tudja, nem fogja. Nem. Arca tisztul, kezéhez ér, akaratlanul rándul most már össze, teste ösztönös reakciója. Ekkor látja a vágás helyét, tiszta, pontosan ott, ahol lennie kell, egyenes és erő volt benne. Ujjai mocorognak a tisztogatásra, a víz csak újabb löketet ad a folyamnak. Orrát már teljesen betölti a fémes illat, mint valami parfüm. - Csak azt hozhatom, amire kreáltak. Mit vársz tőlem? Minek nevezzelek? - nem meghunyászkodás ez, tapogatózás. Arca merev, mint valami szoboré, amelytől mindenki csak menekül. A pokol fattyait ábrázolták valaha így, a kegyetlenséget. Végtelen a világ és nincsenek határok. Határozottan nem tetszik neki, hogy mivé vált előtte a férfi, határozottan vágta át érzékeit. És most először sóhajt egy nagyot, vágyakozóan, mintha mindig csak erre várt volna – megint. Újra és újra. - Mikor láthatom a világod? - látni akar. Elborult. Határozottan képtelen a logikára ma este. Határozottan legyőzték; ismét. De nem végleg. A felszínt kaparták meg. Látni akarod, mit rejt a mélység?
|
|
|
|
Eördögh Lars Tobias INAKTÍV
Eat the rude | bloodhound offline RPG hsz: 287 Összes hsz: 3461
|
Írta: 2020. április 26. 14:36
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806961#post806961][b]Eördögh Lars Tobias - 2020.04.26. 14:36[/b][/url] Martin ebédszünet | egy fővárosi bisztró Cseng a bisztró ajtaja, Tobias felpillant s a könyve becsukásával tudomásul veszi ebédpartnere érkezését. Feljebb tolja orrán a szemüvegét, s az asztalon fekvő kezét nézi, amíg Martin odaér az asztalához. - Nem... tíz perce - feleli őszintén, mert végülis nem rég ez. S tudja, hogy a másikat jobban zavarja, hogy késett, mint őt. Lihegésén, fáradt külsején végigtekintve végül megenged egy gyorsan tovatűnő mosolyt. Mégiscsak jönni akart. - Mennyi időd van? Mint aki órára fizet, úgy mérik közös perceiket. Különös, nehezen behatárolható ez az egész. Mióta a fiú újra felbukkant, óvatos, tojás-táncukat járják. Sebészi precizítással kerülgetik azt, amire mindketten örökké gondolnak. Ami volt s ami lehetett volna. Elveszített lehetőségeiket. Mint ma is, a normalitás burkában rejtőzködve élik meg ritka találkozásaikat. - Egy pulled pork szendvicset, nagyon jól készítik itt - biccent a pult fölött lógó menűre. S mint aki csak erre a jelre várt, felbukkan a felszolgáló az ebédjével, egy csésze forró kávéval, egy pohárral s egy kanna friss vízzel. Tobias hátrahúzódik a széken s várja, hogy Martin is adja le a rendelését.
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 26. 17:13
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806985#post806985][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.26. 17:13[/b][/url] W E I S S A R I O N R U B E N “Give you everything you been dreaming of Just let me in” 03.20., Budapest, Saint bár Kérlek olvasd el;
A tartalom 18+-os besorolást kapott, mert olyan elemek lehetnek benne, amelyek a tiszta és aranyat érő lelkednek nem tesznek jót, így ismételten megkérlek, hogy csak akkor olvasd el, ha valóban felkészültnek érzed magad erre. Köszönöm! Tetszenek a döntéseid. Ráérsz később?;
A tudás csodálatos dolog. Olyan világokat fed fel előtted, amire gondolni sem mertél egészen addig, amíg a tudás birtokába nem kerültél. A hatalom, amely a tudással kerül a kezedbe, sok olyan dolgot idéz elő, ami veszélyesen hathat rád. Információk birtokában főleg, de a lényegen mit sem változtat; tudsz valamit, ami kell a másiknak, így veszélyben vagy, mert szomjaznak a tudásra, ami a te kezedben van. Mindez mellé a sejtés, bár nem olyan hatalommal ruház fel, mint a tudás, mégis ott van a kezedben ugyanúgy, kissé megspékelve az emberi kíváncsisággal. Mert ha valamit sejtesz, akkor ott a lehetőség, hogy vagy megcáfolják azt, vagy megerősítést nyer, és te kíváncsi vagy arra, hogy melyik áll fenn. Mert a fifty-fifty játszmákban soha nem tiszta lapok játszanak, annál sokkalta nagyobb az ember tudásszomja, így a fair játékból, ahol csak sejtesz, kerülnek elő azok a kártyák, amiket te keversz, amiknek minden egyes négyzetmilliméterét ismered és tudod. Csúnya játék ez, amely vagy dicsőséget hoz a kíváncsiságoddal kevert sejtésedhez, vagy szomorúan eloldalog, mert nem azt a hatást érte el, amit vártál tőle. Pontosan az utóbbi helyzet állt fent bennem és nálam, amikor Weiss először feltűnt a bárban. Rögvest engem keresett, megfontoltan ékelődött be az elit tagok közé, hogy végül elém kerüljön egy olyan ajánlattal, ami eltakarja, mit akar valójában; engem. Beengedtem, pedig a képek, amelyek a fejében voltak aggodalomra adtak okot, amikor elém kerültek, amikor láttatni engedték azt, ami a fejében van mélyen és mélyebben elrejtve. Megkapott. De nekem nem ő kell, hanem ami benne van, amit a képek ígértek nekem, lejjebb a maszk mögött, amit felhúzott, mikor belépett az irodába és elkezdődhetett a játék. Túl sok volt a kockázat, a rizikó kilométeres nagyságba ért fel, mégis engedtem, hogy belépjen ide, de tudtam, hogy hatalmas árat fizethetek érte. A kíváncsiság. Elvakít, és megölhet, ha nem figyelsz, ámbár botor hiba lenne a gondolatiban fel-felbukkanó képeknek eleget tennie. Lesz rá lehetősége, hogy ő szabdaljon szét engem, megadom neki, ám annak még az ideje egyáltalán nem jött el. Azt ki kell érdemelni, ahogy mindent. És amikor kiérdemeltem, hogy, ámbár csak a felszínt kapargattam meg talán, de megmutassa magát, a valódi mivoltát, a tudás a kezembe került, amely hatalmas felelősséggel jár. Halvány mosollyal tisztogatom meg fejét, melyet ügyetlen módon vérezett össze, mintha nem számítana semmi és senki. De nekem ő igenis számít, főleg most, hogy a valódi ember néz velem szemben, mert a maszk levételre került, hiába nem akarta. Sajnálatosmódon a döntésnek ezen formáját nem adhattam az ő kezébe, mert annak semmi értelme nem lett volna. Ahogy a tudás hozzám került, úgy elvárom a másiktól, hogy ezzel tisztában legyen és a továbbiakban is úgy álljon hozzá, ahogy most már hozzá kell neki. Mert az élet csodálatos meglepetésekkel van tele, még akkor is, ha a meglepetés, amit magadnak szántál, mindössze egy sejtésre alapozva, meg akar ölni, szeretné, ha kínok között halnál meg. Egyszer talán eljön ennek is az ideje, azonban a mi időnk még csak most jött el, ezt az örömöt kissé még húzni kell. Felkuncogok. Kevés beszéd, több tett. - Ez a legnagyobb probléma – hangom lágy, simogató, szinte már altató hatással lehet az előttem állóra. Szeretem ezt a hangtónust használni, akaratlan nyugodnak meg tőle az emberek, úgy hogy szinte észre sem veszik. Csak most nem ez a fő célom, de nem ám! Egyáltalán nem szeretném, hogy Ruben lehiggadjon, azt akarom, hogy tekintete vágja át a levegőt, ahogy rám emeli, lássam benne azt a vadállatot, amit őrizget, engedje láttatni mit is rejteget magában mélyen. Mert ez még a felszín. Most már biztos. A tónus mégis akaratlan jön elő. - Mindennek meg van a saját ára – szinte már kedvesen vonom meg vállamat, miközben a rongyot ismételten kiöblítem, majd kicsavarom, hogy végül óvatosan simogassam vele az átszakított felületet. Milyen pontos szúrás. Csodálatos. – Ki hogy méri azt az árat. Szerinted drága áram volt, én úgy vélem, még a töredékét sem fizetted meg azért, hogy megkaphass – öblít, kicsavar, töröl. Már rutin. A víz jobban és jobban veszi fel a vörös árnyalatot, a vér, amely Ruben kezéről patakzik át az én bőrömre, halkan kopácsol a parkettán. Mosolygó kékjeimet emelem fel rá, fejemet oldalra biccentve fürkészem az előttem állót. Kijelentés, végül két kérdés hagyja el ajkait, amire kékjeim siklanak. Vajon hogy állna neki a vörös? Alsó ajkamat nyalom meg akaratlan, ahogy a képek villannak agyamba, még a rutinszerű mozdulatok is megállnak, nem törődöm azzal, hogy Ruben vére csúszik át csuklómon egészen alkaromra, hogy eláztassa a hófehér inget, mert kezem kissé leereszkedett. Kissé talán elkalandoztam. - Nagyon retteneteseket beszélsz. Téged semmire nem kreáltak, csak már elhiszed, hogy valóban így van, mintha egy vadállat lennél, akit azért szelídítettek meg, hogy öljön. Én mást látok – folytatom a mozdulatokat, amelyek abbamaradtak, végül a rongyot hajítom a vízbe. Ujjaim vándorolnak zakómhoz, könnyed mozdulattal dobom le magamról, ahogy az inget is, majd a vízhez lépek. Nyugodtan kezdem el törölgetni magamról a vért, amely karomat ékesíti. Szebb lenne, ha az enyém lenne, nem a tied, igaz Ruben? - Azt várom tőled elsősorban, hogy ne árulj el, mert annak nagyon csúnya vége lenne. Nem szeretném megtenni – rosszallóan csóválom meg fejemet, hangomból hallgató a rosszallás, még ha arcomat nem is látja, amiért háttal állok neki. A kíváncsiság, tudod? Kiszolgáltatott pozícióban a vadállat, amely kiharcolta a másik igazi arcát. – Minek nevezz? Tudod a nevemet, lovasom, azon hívsz, amelyik szimpatikus – vállam felett mosolyodom el halványan. – Ne siess ennyire. Túl sok mindent várok el tőled ahhoz, hogy ilyen hirtelen dobjalak bele a mély vízbe. Légy türelmes, kérlek, és amint úgy érzem eljött az idő, keresni foglak. Távozhatsz – az ajtó felé intek, a vörös víz szennyezi be a padlót, ahogy kezem lendül. Zavartalan fordulok vissza az edényhez és mosakodom tovább. Az ajtózár kattanására sem figyelek fel, percekkel később veszem csak észre, hogy immár egyedül vagyok. Csodálatos nap. Virágzó. Kellemes. Örömteli. Hogy állna neki a vörös? A saját vörössége...?
|
|
|
|
Alfred Nathan Declaire INAKTÍV
offline RPG hsz: 83 Összes hsz: 103
|
Írta: 2020. április 26. 18:37
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806996#post806996][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.26. 18:37[/b][/url] L A F A Y E T T E B É L I V E A U “Your mind is a weapon, Keep it loaded” Budapest, Saint bár, just smiling
Soha nem vártam lehetetlent az emberektől. Mindig annyira terheltem meg és le őket, amiről még biztosan tudtam, hogy elbírják. A határok meghúzása ilyenkor nem rajtam múlt, az adott személy keverte a lapokat, én csak, mint csendes szemlélődő várhattam a végkimenetelt. A rúnával sem volt másképp, amikor Sébastien lépett be – kis túlzással – az irodába, hogy meghúzza a határt, amíg még elbír. Meghúzta, majd olyan könnyedén lépte azt át, mintha soha nem is állította volna fel magának. Somolyogva követtem végig a harcot, amelyet önnönmagával vívott végig, félve a tettét, mégis megcselekedvén azt. Házborzongató volt, a hatást csak akkor fokozta igazán mégis, amikor távozott, a jegyzeteit itt hagyva nekem, amiknek először nem is tulajdonítottam nagyobb figyelmet. De végül az emberi kíváncsiság győzött, és minden sort, minden egyes szót és meghúzott vonalat úgy faltam, mintha muszáj lett volna. Egy kapcsolat rúna, amelyen elindulhatunk. Hangosan tört ki belőlem a nevetés, ahogy az információmorzsák a helyükre kattantak, azonban az egy hetet még így is meg kellett várnom, hátha a gerinctelen előbújik. Nem tette meg, így a három nap és három éjjel, amelyet a könyvek és a jegyzetek bújásával töltöttem, meghozta az eredményt, aminek a kezdővonalát teljesen véletlenül vettem észre. Nem szólt róla, elrejtette, talán remélte, hogy nem tűnik fel? Mégis leírta valamiért. Végül minden a helyére kattant, nekem pedig a mosoly még mindig ajkaimon játszik. A határok kitolódtak, és a helyzet egyre csak élvezetesebb. Lassan egy órája mentek el érte, lábam akaratlan remeg meg néha, ahogy türelmetlenségem fokozódik. Az óra halk, egyenletes kattogása tölti meg az egész helyet, lábam jár a ritmusára, agyam folyamatosan jár, nem áll meg egy percre sem, hogy nyugtot hagyjon nekem. Ajkaim elé teszem ujjaimat, nekik nyomom, halkan szusszanok, az órára villan tekintetem, azonban az nem hajlandó gyorsabban, vagy akár lassabban menni. Lehunyom szemeimet, végül pálcámat felkapva szegezem az órára azt, hogy az végre elhallgasson, lerobbanjon a földre, majd a szobát teljes csend uralja. Majdnem. A férfi rezzen össze a hangra, ahogy az óra csapódik a földnek, arcára ül ki a kín, amelyet azóta minden egyes nap átél. Információ kellett volna nekik. Ám most a kocka fordult, és az információ, amit szeretnének, tálcán megy el értük. Csak győzzék kivárni.
|
|
|
|
Rothman Anton Iskolaigazgató, Auror
offline RPG hsz: 285 Összes hsz: 561
|
Írta: 2020. április 26. 21:31
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=807020#post807020][b]Rothman Anton - 2020.04.26. 21:31[/b][/url] Rileydrága a lakásomban Budanekeresden Még finom homlokcsók is jár, teljeskörű ez a szolgáltatás, igazán. Szeretem, ahogy a haja itt-ott megcsiklandoz, mikor ilyen közel vagyunk. És akármennyire beleolvadok a masszázsba, ugyanolyan jól esik, amikor így hozzámbújik hátulról. Felemelem kezem, mintha egy dróton húzná felfelé valaki és karjára simítom. - Mhm - fújom értően, hiszen világos nekem egyébként, mit jelent a spoil, hiába nem vagyok egy akkora nagy angol tudó, mint mondjuk amennyire német. Csak az volt fura, hogy ez nem fordíttatott. De kezdem összerakni, hogy akkor azért nem, mert... - Á, szóval spoiler, mint valami, amivel idő előtt lelősz valamit - bólogatok, még mindig csak mormogón beszélve. Igen, erre így magyarban nincsen ilyen külön, kompakt kis kifejezésünk, azt hiszem, szóval ez beépült a mi szavajárásunkba is. - Ja, lényegtelen? - kérdezem meglepődötten, szemem következetesen csukva tartva és csak minimálisan mozogva. - Azért... ezt megnézed? - süllyesztem nem elfoglalt kezem kord nadrágom zsebébe és kiveszek egy bézs kis szütyőt. Igen, szütyő, mert egy dobozkával nem akartam halálra rémíteni. Nem mintha ne lehetne kinézni belőlem, hogy egy eljegyzési gyűrűt valami tök random módon tálalok. Noha, aki tényleg ismer, talán sejti, hogy ugyan mindig képes vagyok meglepetéseket okozni, alapvetően elég konzervatív vagyok ezekben. Ujjam végére akasztom a kis zsákocska zsinórját és csalogatón pörgetem arcom előtt, ahonnan könnyedén elmarhatja, bármelyik pillanatban. - Segít - felelek azért közben erre is, hiszen vágyom rá, hogy folytassa. Még ha nem is most hirtelen. Meg talán mostmár készen állok kicsit helyváltoztatni is, ha kell. Ennyit igazán megtehetek az ügyért.
|
|
|
|
Sébastien Lafayette Béliveau INAKTÍV
#Barázdabillegető offline RPG hsz: 96 Összes hsz: 140
|
Írta: 2020. április 26. 22:16
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=807025#post807025][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.26. 22:16[/b][/url] Nathannak címezve ×××
Egy hét. Egy hete volt leküzdeni minden ellenérzését. Ennyi ideje volt megtanulni újra emelt fővel tükörbe nézni és elfogadni a saját döntéseit. Ennyi ideje volt felsorakoztatni az okokat, az érveket és megszilárdítani magában a gondolatot, hogy igenis ez volt a helyes. Többször megfordult a fejében a gondolat, hogy miért pont ő? Ezer féle választ generált már rá, de végül rájött, hogy egyik sem igazán fontos. Nem az számít, hogy mi volt, hanem, hogy mi lesz ezután. Mert ha másban nem is, abban sziklaszilárdan hisz, hogy nincsenek véletlenek. Valamiért oda kellett kerülnie akkor, valamiért neki kellett rájönnie a háttérben futó szálak egyikének értelmére. Hogy mi a fontos ebből? Talán a férfi, akinek még a nevét se tudja? Alfred? A hely, amiről fogalma sincs, hogy merre is található? Vagy pusztán a vívódása, a cselekedete? Nem tudja, de nyitott lesz, figyelve a jelekre. Mert nincsenek véletlenek. Egy hét. Egy hete volt felkészülni az újabb találkozásra. Kevésbé tudott koncentrálni az egyéb teendőire, az órákon is kissé szétszórtabb volt, de a zavart senki sem vette észre, ami benne uralkodott. Könnyedén fogták a bohókás stílusára és senkit sem cáfolt meg ezzel kapcsolatban. Minden szabadidejét az újabb találkozás különböző kimeneteleinek szentelte. Kutatott, olvasott, feljegyzéseket készített, hogy ne érhesse semmi váratlanul. Alapos volt, mintha csak egy előre egyeztetett időpontra várná egy ügyfelét. Viszont, ha időpont nem is volt, a kopogás visszhangja jelezte a munkájának kezdetét. A legutóbbi találkozásuk óta felszerelte a lakást pár biztonsági rúnával, ezzel lehetetlenné téve, hogy egyenesen a lakásába hoppanáljon bárki, vagy nyitóbűbájt alkalmazhassanak az ajtón. Egy pálcaintéssel és a korábbinál enyhén nagyobb feszültséggel tárta ki előttük a bejárati ajtót és tömören a türelmüket kérte. A dolgozószobájában a már kikészített kellékeket pakolta a táskájába, majd pár mély lélegzetvétel után csatlakozott hozzájuk, hogy újra a fejére kerülhessen a már ismerős zsák.
Apró fénypöttyök keverednek a sötétségbe, ahogy a kinti világosság átszűrődik a durva anyagon. Minden lélegzetvétele hangos robajjal tölti meg a falatnyi teret, el-elnyomva a körülötte lévő zajokat. A levegő egyre fülledtebb a szűk helyen. Nem látja hová lép, hogy meddig mennek, merre fordulnak, teljesen a két férfira kell bíznia magát. Viszont az odaút kellemesebb, mint egy hete, a korábbi durvaságnak már nyoma sincs. Végül tompa panaszos sóhajjal nyílik a tömör faajtó és hunyorogva fogadja az arcába toluló bántó világosságot. Baljának ujjaival dörgöli meg sajgó szemeit, majd párat pislogva járatja végig tekintetét az irodán, csak úgy, ahogy első alkalommal is tette. Egy pillanatra elidőzik a némán haldokló szerkezeten a földön, majd tovasiklik és megállapodik a házigazda arcán. - Alfred - köszönti kimérten a másikat, hangja betölti a néma csendet. Pár pillanatig farkasszemet néz a férfival, majd teljes lényével az ismeretlen ismerős felé fordul, hogy pár kimért lépéssel szelje át a köztük lévő távolságot és kezet nyújthasson neki. - Üdv, Sébastien vagyok, én fogom elvégezni a kis szertartást - barátságosabb mosoly szökik arcára, hangja nyugodt. Pontosan olyan az egész lénye, mintha csak otthon, a dolgozószobában fogadta volna az ügyfelét; kedves, nyitott és nyugtató.
|
|
|
|