Megengedhetetlen, hogy ilyen még egyszer megtörténjen. Nem vagyok hajlandó eltűrni a szemtelenség ilyesfajta formáját, ráadásul ilyen gusztustalan és tiszteletlen módon. A szemtől szemben a mai világban nem elfogadható, rendben, legyen így, megértem komolyan, de ha én megadom nekik a lehetőséget, tálcán nyújtom nekik, akkor igenis megérdemlem azt a tiszteletet, amit ezért kérek. Ostoba férgek, akik azt hiszik, ennyi elég ahhoz, hogy visszakozzak és félelemmel csillogó tekintettel esedezzek azért, hogy nehogy még egyszer megtegyék. Az én embereim hűségesek, mert tisztelnek, és a tiszteletüket oly' módon értékelem, hogy én is megadom nekik, így ha az árulás lett volna a terv, akkor tudok róla. Ráadásul tudomásom van egy-két olyan dologról az embereim múltjában, akár a jelenjében, ami igencsak tönkretehetné az életüket, de ilyenekkel nem dobálózunk, nem illik. És szerintem a fele még csak nem is tud róla, egyszerűen követnek, mert ezt látják jónak, és nekem igazából ennyi is elég.
Sétapálcámat forgatva ujjaim között fel s alá mászkálok a tágas irodában. Pillantásom zizeg ide-oda, nem tudok megmaradni a fenekemen, egyszerűen képtelenségnek hat. Igen, mindenki mondta, hogy meg kellene nyugodnom, talán még egy elenyésző félelmet is láttam megcsillanni a tekintetükben, amiért régen láttak ennyire idegesnek. Mert igen. Nagyjából én ilyenkor vagyok ideges, a fel s alá járkáláson kívül erre semmilyen jel nem utal. A delikvens a fal melletti kanapén szuszog, tekintetem zizzen rá, amikor a kilincs lenyomódik, az ajtó kitárul és hárman lépnek be rajta. Vagyis ketten, a harmadik inkább beesne, ha nem tartanák.
- Ostobák - dörzsölöm meg szemeimet indulatosan, majd az egyik fotel felé intek fejemmel. Sétapálcámat dobom oda az egyiknek, leguggolok vendégünk elé, majd a zsákot leszedve a fejéről intézek neki elbűvölő mosolyt.
- Üdvözlöm Lafayette. Alfred vagyok, a segítségét szeretném kérni, ha nem probléma - kissé megemelkedve nyújtom felé jobb kezemet, mintha nem lenne egyértelmű, hogy pár órával ezelőtt rabolták el nekem, hogy segítsen, hangom tökéletesen nyugodt és nem árulkodik semmiről. Nekem ennél természetesebb nincs is, csak ne kezdjen el kiabálni. - Esetleg egy pohár vizet, vagy valami erősebbet? - egyenesedem fel végleg, miután elengedtem kezét a kézrázás után. Diszkréten nyúlok zsebembe, hogy a benne lévő rongy zsebkendőbe töröljem tenyeremet, majd nemes egyszerűséggel rántom ki azt és folytatom a műveletet mindenki szeme láttára. Ch. A tömör fa íróasztalig hátrálok, csípőmet döntöm neki, a cselekvés végeztével hajítom egyszerűen a kukába a zsebkendőt. A következő pillanatban pedig az iroda kiürül, csak hármasban vagyunk bent. Milyen idilli.
Ha nem tud segíteni, mit is csináljak?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=805786#post805786][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.16. 21:06[/b][/url]

Megengedhetetlen, hogy ilyen még egyszer megtörténjen. Nem vagyok hajlandó eltűrni a szemtelenség ilyesfajta formáját, ráadásul ilyen gusztustalan és tiszteletlen módon. A szemtől szemben a mai világban nem elfogadható, rendben, legyen így, megértem komolyan, de ha én megadom nekik a lehetőséget, tálcán nyújtom nekik, akkor igenis megérdemlem azt a tiszteletet, amit ezért kérek. Ostoba férgek, akik azt hiszik, ennyi elég ahhoz, hogy visszakozzak és félelemmel csillogó tekintettel esedezzek azért, hogy nehogy még egyszer megtegyék. Az én embereim hűségesek, mert tisztelnek, és a tiszteletüket oly' módon értékelem, hogy én is megadom nekik, így ha az árulás lett volna a terv, akkor tudok róla. Ráadásul tudomásom van egy-két olyan dologról az embereim múltjában, akár a jelenjében, ami igencsak tönkretehetné az életüket, de ilyenekkel nem dobálózunk, nem illik. És szerintem a fele még csak nem is tud róla, egyszerűen követnek, mert ezt látják jónak, és nekem igazából ennyi is elég.
Sétapálcámat forgatva ujjaim között fel s alá mászkálok a tágas irodában. Pillantásom zizeg ide-oda, nem tudok megmaradni a fenekemen, egyszerűen képtelenségnek hat. Igen, mindenki mondta, hogy meg kellene nyugodnom, talán még egy elenyésző félelmet is láttam megcsillanni a tekintetükben, amiért régen láttak ennyire idegesnek. Mert igen. Nagyjából én ilyenkor vagyok ideges, a fel s alá járkáláson kívül erre semmilyen jel nem utal. A delikvens a fal melletti kanapén szuszog, tekintetem zizzen rá, amikor a kilincs lenyomódik, az ajtó kitárul és hárman lépnek be rajta. Vagyis ketten, a harmadik inkább beesne, ha nem tartanák.
- Ostobák - dörzsölöm meg szemeimet indulatosan, majd az egyik fotel felé intek fejemmel. Sétapálcámat dobom oda az egyiknek, leguggolok vendégünk elé, majd a zsákot leszedve a fejéről intézek neki elbűvölő mosolyt.
- Üdvözlöm Lafayette. Alfred vagyok, a segítségét szeretném kérni, ha nem probléma - kissé megemelkedve nyújtom felé jobb kezemet, mintha nem lenne egyértelmű, hogy pár órával ezelőtt rabolták el nekem, hogy segítsen, hangom tökéletesen nyugodt és nem árulkodik semmiről. Nekem ennél természetesebb nincs is, csak ne kezdjen el kiabálni. - Esetleg egy pohár vizet, vagy valami erősebbet? - egyenesedem fel végleg, miután elengedtem kezét a kézrázás után. Diszkréten nyúlok zsebembe, hogy a benne lévő rongy zsebkendőbe töröljem tenyeremet, majd nemes egyszerűséggel rántom ki azt és folytatom a műveletet mindenki szeme láttára. Ch. A tömör fa íróasztalig hátrálok, csípőmet döntöm neki, a cselekvés végeztével hajítom egyszerűen a kukába a zsebkendőt. A következő pillanatban pedig az iroda kiürül, csak hármasban vagyunk bent. Milyen idilli.
Ha nem tud segíteni, mit is csináljak?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=805816#post805816][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.16. 23:22[/b][/url]

Fiam, lásd el a lakást riasztó rúnákkal, sosem lehet elég óvatos az ember, főleg ebben a szakmában. - Hangzik el a mondat minden hónapban, mikor hazalátogat Budanekeresdre. És minden alkalommal ugyanaz a válasz; Sebi elmosolyodik és nyom egy csókot anyja homlokára. Mindig szórakoztatja a nő aggodalma és nem is tudta soha ezt elég komolyan venni. Nincs világra szóló hírneve, hogy bárki is pont őhozzá szeretne betörni, ellopni az ötleteit, a munkáit. Nincs az egész országot behálózó kliensköre. Csupán egy kis lakás, visszatérő felkérőkkel és újakkal, akiknek a korábbi elégedett ügyfelek ajánlották.
Sébastien, nem a munkádat kell, hogy féltsd, hanem saját magadat. - Sóhajtja a nő mindig, beletörődve Sebi nemtörődömségébe. Olyan mulatságosnak hatott eddig ez a mondat, pedig pontosan tudja, hogy van alapja. Minden nap küzd a hibái eredményével és próbál olyan életet élni, hogy ne ismétlődhessenek meg a múlt hibái. Évekig sikerült, de egyszer minden elmélet megdől.
Épp a konyhában hódolt kedvenc hobbijának, aminek meg is adta a módját; zene és alkoholmentes sör kíséretében pirította a zöldséget, rotyogtatta a mártást és forralta a vizet a tésztának. A helyiség levegője a különféle illatoktól volt terhes. Zümmögött a páraelszívó, minek zaja eggyé olvadt a zene ritmusával. Szorgosan járt a keze, koncentrált, hogy véletlenül se rontsa el a már maga elé képzelt ételt. Talán meg se lepődött volna, hogy mindezek mellett kirámolják a háta mögött a lakást. De nem. Nem a lakás kellett. Hanem ő.
Hirtelen sötétült el minden, az utolsó, amire emlékszik, az a fakanál tompa puffanása volt a földön. Azt már nem tudná megmondani, hogy ő maga követte-e. Csupán nem rég tért magához, feje még kótyagos. Nem esett pánikba, ahhoz még túl tompa. Pislog párat, de a szöveten alig szűrődik át némi fényfoszlány, a levegő sűrű, meleg. Próbál figyelni maga körül a hangokra, elcsípni egy-két kulcsszót, hogy mit keres ott, ahol épp van, hogy mit akarnak tőle, de semmi érdemleges. Csak a főnököt emlegetik.
Menet közben össze-összeakad a lába, de csak vonszolják töretlenül előre. Néhányszor felnyög, mikor egy-egy erőteljesebb rántással igyekeznek gyorsabb tempóra ösztökélni, de ezen kívül egy hangot se ad ki és nem is szegül ellen. Fogalma sincs, hogy mi lesz, de annyi minden jóravaló könyvben, filmben kiderül, hogyha egy elrablást az ember fia túl akar élni, célszerű együttműködőnek lenni.
Ahhoz képest, hogy eddig milyen modortalanul vonszolták, egész kellemes az érkezés. Minden apró információmorzsát elraktároz, közben helyezkedik kicsit ültében. Hirtelen érkezik végül a világosság, kellemetlen grimaszba húzódnak a vonásai, ahogy résnyire nyitott szemmel próbál fókuszálni az előtte elterülő látványra. Pislog párat, majd az arcszerkezete is normalizálódik, csupán a szemöldöke csúszik kicsit feljebb.
- Sébastien, ha kérhetem. - Megrándul a szája széle kissé a kinyújtott kezet látva, de végül elfogadja, jelenleg nem is igen tehetne mást. - Tudom, némely kultúrában kevésbé vagyok járatos, de nálunk időpontot szokás foglalni. A sürgős is megoldható - mondja, miközben le sem veszi a tekintetét a férfiról. Próbálja kiolvasni a jeleket, figyelni a legapróbb gesztusokat is, hogy beazonosíthassa, hogy mire számíthat. A hangjában sincs semmi él, csupán tényeket közöl.
A víz jó lesz, köszönöm. Az ideút kiszárította a torkom - megenged magának egy kis mosolyt, a helyzet iróniáját illetően. Viszont felettébb szeretné tudni, hogy hol is van az az itt, de egyelőre ezt a kérdéskört még tartogatja, előbb a környezetet méri fel, amennyire a helyzete engedi.
- És miben segíthetek, Alfred? - Tekintete lassan visszavándorol a férfire. - Apropó, remélem, hogy az embereid elzárták a gázt. Felettébb kellemetlen lenne, ha felrobbanna a lakásom, míg itt vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=805827#post805827][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.17. 09:20[/b][/url]

Ha kérheti. Természetesen lehet kérni, a lehetőség mindig mindenkinek adva van, ámbár meglepő, hogy még ő kér tőlem egy ilyen egyszerű dolgot, amikor a kérés joga egyelőre nálam kellene, hogy legyen. Aprót bólintok a kézrázás után, tehát akkor Sébastian. Óvatos mosoly bujkál szám szegletében, a kezemben ragadt csuklyát dobom félre, helyére kerül a zsebkendő, és ahogy csípőm az asztalnak koccan, érdeklődő tekintetemet emelem újdonsült vendégemre. Talán egy kicsit hirtelen jött a látogatása, de amit eddig láttam, annyira nem viselte meg. Helyes. Nagyon helyes. Vannak kevésbé drasztikus módszerek is, persze, hogy vannak, csak az időpont, ami még ha sürgős is, már késő. Nekem most van szükségem az információra, most akarom tudni, hogy mi ez, ha esetleg kiderülhet, ki és miért tette fel. A nemtudás lehet áldás, mert ha nem tudsz valamit, akkor min is kellene izgulnod, igaz? De én szeretek tudni dolgokat, legfőképpen olyan dolgokat, amikben érintett vagyok.
- Észben fogom tartani - kissé lefelé sandítva mosolyodom el. Tehát időpont. Ha nagyon szigorúan nézzük, akkor foglaltam időpontot, sőt, még el is hoztam a helyszínre, hogy ne fáradjon vele. Csak sajnos nem egy párhuzamos univerzumban élünk, ahol ez működőképes lehet, s mintha egy apró rosszallást éreznék vendégünk hangjában. Szusszanok egyet. Beképzelném, mert én igenis neheztelnék az illetőre, aki éppen ételem megfőzése közben ráncigálna el a saját otthonomból? Lehetséges. És ez mindegyik emberre ráhúzható lenne, mégis, Sébastien hangja nyugodtabbnak hat, mint amit elképzelni tudnék egy ilyen helyzetben. Végül is, legalább nem kiabál. A zárnyelv halkan kattan, a férfi egy jókora pohár vízzel lépked vendégem mellé, tálcán nyújtja felé. Bólintok egy aprót, mert ez a minimum, miután végig rángatták, holott elég lett volna egy kábítóátok. Miért kellett a csuklya? Nem egy elbaszott filmben vagyunk, vagyis ahogy én tudom, még nem kerültünk bele. És megint a tegeződés fertője visz el minket egy olyan útra, amitől áll a szőr a hátamon, amikor ismét megszólal. Szemöldököm ráng meg, arcomról eltűnik a mosoly, egy apró köhintést engedek meg magamnak, ökölbe szorult kezem lendül szám elé közben.
- Tegeződhetünk, igen. És elzárták - szólalok meg végül a bennem tomboló mérget mindenhogy elrejtve. Én kérek segítséget, ezt nem szabad elfelejtenem. - Egy emberem eltűnt, majd mikor megtalálták egy rúna volt a lapockáján. Értékelném, ha ránéznél és elmondanád mi ez, minden másról a végén beszélhetünk. A delikvens a kanapén fekszik - mert ha nem tudok érdemi segítséget kapni, akkor kell egy B terv. Gyűlölöm a B terveket, azok jelentik azt, hogy az A tervben nem vagy biztos, esetleg magadban sem vagy az, így kell egy bebiztosítás. Ezt nem engedhetem meg, amikor valaki igenis úgy akar a közelembe jutni, hogy az embereimet rúnáztatja meg. Gyáva és tiszteletlen viselkedés ez, aminek a böjtje lassan, de biztosan utol fogja érni az illetőt, attól függetlenül, hogy ki volt az.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=805987#post805987][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.18. 21:57[/b][/url]

Tucatnyi kérdés zakatol a fejében, de az egyik halk mellékzöngeként újra és újra elhangzik; Miért éppen ő? Rajta kívül azért még egy jó tucatnyi bejegyzett rúnakészítő van az országban szétszórva, nálánál sokkal tapasztaltabbak és ügyesebbek. Tény, hogy tehetséges, de még fiatal. Ki tudja, talán pont ezért. Azt hihették, hogy a zsenge koránál fogva még megkenhető, még kísérletezni akar, pengeélen táncolni a törvényes és törvénytelen között. Talán, ha egy évtizede nem bukott volna le a seprűről, ha nem kapott volna akkora, jól megérdemelt pofont az élettől, így lenne. Talán... De ő már merőben már ember, mint aki középiskolásként volt. Megfontolt. Türelmes. Segítőkész. Szabálykövető.
Feltűnésmentesen nyel egyet és megnyalja kiszáradt ajkait, miközben nézi a férfit és az irodának tűnő helyiséget. Tisztaság és rendezettség üvölt a falakról és ugyanezt az eleganciát sugározza magából Alfred is, de mégis van valami nyomasztó is benne. Tenyerei sikamlósak, de csupán ez az egy mutatja, hogy feszélyezve, kényelmetlenül érzi magát ebben a szituációban. Viszont félni nem fél, nem talált elég indokot rá, hogy megtegye. A férfi segítséget kér tőle, míg együttműködik, nem lesz baj. Hogy ez a hozzáállás lesz-e a veszte, majd kiderül.
Feltekint a tálcával közeledő tagra és próbálja kitalálni, hogy ő volt-e az egyik, aki idehurcolta. Nem mintha bármi jelentősége lenne, de szeret tisztában lenni a körülötte folyó dolgokkal, főleg, ha ő is érintett. Ahogy a férfi melléér, tekintete a pohárra siklik, majd néhány feszült pillanat után leemeli és Alfredre pillantva kortyol bele és a hideg folyadéknak sikerül teljesen kitisztítani az elméjét.
- Sajnálom, sosem értettem a magyaroknak ezt a közlésformáját - mosolyodik el kissé a pohár mögött, majd lassan engedi lejjebb azt, úgy hallgatja figyelmesen ittlétének okait. Ahogy Alfred előrébb halad a mondandóval, úgy válik egyre feszültebbé a pohár oldalán ujjainak néma dobogása. Tekintete egy pillanatra a kanapén heverőre siklik, majd a fodrozódó vízre mered, miközben élesebben szívja be a levegőt. Nem felel azonnal, előbb meg kell emésztenie az információkat. Most volt nála ellenőrzés és természetesen mindent rendben találtak, mert mindenre kínosan ügyel. De ez...
- Ezek szerint az engedélye nélkül helyeztek fel rá testrúnát - jelenti ki, amolyan összegzés gyanánt. Félig megemelt szemöldökkel emeli Alfredre a tekintetét, majd ismét a kanapé felé fordítja. Ezt már most jelentenie kéne, mielőtt csak ránézne a rúnára, mert azután már köze lesz hozzá. Ha nem is ő készítette, már közreműködőként vesz részt az egészben. De mégis van választása?
Sóhajtva hunyja le egy pillanat erejéig a szemét, majd a poharat az asztalra helyezve áll fel lassan és sétál az alvóhoz. Óvatos mozdulatokkal térdel le és húzza fel a pólót épp annyira, hogy jól kivehesse a sötét vonalakat.
- Odin óvjon meg... - sóhajtja maga elé. Elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy a képébe ordítsa az egyértelműt; ezt bizony ártó szándékkal hozták létre. Valahol naivan reménykedett, hogy egy egyszerű igazság-rúna az, ami napokon belül felszívódik. Túl könnyű és legális lett volna.
- Szükségem van papírra és valamilyen íróeszközre. Precíz munka és időbe telik, míg visszafejtem - közli rezignáltan hátra sem pillantva, tekintetét végig a tökéletesen kivitelezett munkán tartva. Gyalázatos dolognak tartja, hogy valaki ilyesmire pazarolja a tehetségét.
- És szükségem lesz némi információra is róla, hogy merre járt, vagy hova küldted, kivel érintkezhetett, hogy vannak-e ellenségeid. Hátha rá tudok jönni, ki készítette vagy legalább, hogy mi lehetett a szándéka, akkor gyorsabban juthatunk eredményre - mondja, majd félig Alfred felé fordul, hogy lássa a reakcióját.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806007#post806007][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.19. 01:32[/b][/url]

A legnagyobb probléma az emberi fajjal, hogy borzasztóan önzőek vagyunk. Nem csak másokkal, de bizonyos esetekben még saját magunkkal szemben is, ami igencsak érthetetlen, mégis jelen van a világban. Ráadásul nem is kis mértékben, amire az ember csak legyintene, majd mosolyogva tovább lépne, hanem belénk van ivódva, talán genetikailag, hogy önzőek legyünk. A hajléktalan előtt kidobni az ebéded maradékát a kukába, mert eszedbe sem jut odanyújtani neki. Összeszedni a zacskót, a papírfecnit a parkban, amik mellet elsétálsz? Ugyan miért a te feladatot lenne, nemde? Erre vannak azok az emberek, akik a napi betevőjükért szedik össze a szemetet, hogy te ismét eldobhasd, mégis, legalább csak pár perc erejéig tiszta és élhető környezetben cseveréssz a szeretőddel a telefonban. Mert önzőek vagyunk, és észre sem vesszük. Miért is tennénk, amikor az a hályog, ami azt meri mondatni minden emberrel, hogy ő mennyire önzetlen, eltakarja az egyértelmű tényeket, amik az ilyen és ehhez hasonló döntéseink mögött bújnak meg. Minthogy, ha kérsz valakitől, akkor azt illik meghálálni, és választásod sem lenne, mert automatikusan várnak érte valamit. Kivéve most. A felesleges kérdésektől mindig is borzongás futott végig rajtam, de elfogadtam, hogy az ember második legnagyobb bűne, az önzőség után, a kíváncsiság. De most nem kérdez. Örvendeznem kellene, esetleg kissé óvatosabban hozzáállni a dologhoz?
Lényegtelen, mert minden egyes felesleges kérdéssel csak az időt húztuk volna, nekem pedig az éppen nem áll rendelkezésemre, amikor valaki ilyen undorító módon próbál meg keresztbe tenni nekem, amit nem hagyhatok. Nyilvánvalóan. Éppen ezért nem húzhatom sokáig, a szavak, amik inkább tényközlések, könnyedén hagyják el ajkaimat, a még fotelben ülő arcát fürkészem bármilyen olyan jelért kutatva, ami megingathat abban, hogy örvendezzek. Ám a jel nem arcán jelentkezik, hanem a pohár oldalán doboló ujjaiból. Feszült lenne? És ami mégis fontosabb kérdés; ez árthat nekem? Tekintetem emelem vissza Sébastien arcára, aprót bólintok a megállapítására. Bizony, hogy engedély nélkül, és ami a legrosszabb, hogy az én engedélyem nélkül, ami elfogadhatatlan. Bárki is volt ez, bárki is merészelt ilyen bátor, vagy botor, tettet megcselekedni, sokat fog érte bűnhődni.
Nagyot szusszanok, amikor feláll. Sétapálcámat akasztom az asztallap szélére, karjaimat keresztbe fonom magam előtt, miközben végig követem mozgásának minden milliméterét. Onnantól, hogy feláll, odáig, hogy lehúzza a férfi pólóját, és megszólal. Lehunyom szemeimet, agyam megállás nélkül pörög az opciókon, amiket tehetnék, arcomra azonban semmi nem ül ki. Ez a reakció nem jó. Nagyon nem. Szemeimet továbbra is lehunyva tartom, halvány mosoly játszik ajkaimon, amikor megszólalok.
- Csak remélhetem, hogy ezen reakciód után sem kívánod jelenteni. Senkinek – a mély bariton, ami megtölti a szobát, nem fenyegető. Eszem ágában sincs fenyegetni azt, akinél jelenleg a tudás van, és el is ismerem azt. Pillantásom emelem rá, de végül, egyáltalán nem elsietve a dolgot mozdulok meg, hogy vendégem kérésének eleget tehessek. A felső fiókból veszek elő mindent, majd kényelmesen sétálok Sébastien mögé, mivel, ha már felém fordul, nyilván látja is, hogy éppen felé nyújtom a kért eszközöket. Halvány mosoly játszik ajkaimon, miközben visszahátrálok az asztalhoz. Fejemet előre biccentem, kezeimet ismét keresztbe fonom mellkasom előtt, de nem szólalok meg egyelőre. A kis monológ, amit várna tőlem, igencsak mélyre menő, és pontosan olyan dolgokra kíváncsi, amiket nem adhatok ki, vagy jelenlegi állás szerint engem is érdekelne. Ellenségek. Nem szeretem őket így hívni, inkább valami visszafogottabb szó kellene ide, mint mondjuk a vetélytárs, ami tökéletesen meg is felel ide. Szemeimet lehunyom, arcom és kisugárzásom is a teljes nyugalmat sugározza kifelé, még szerencse, hazugság lenne mást mutatni, amikor valóban higgadt vagyok. Nagyot sóhajtok, végül felemelvén fejemet kapom el Sébastien tekintetét.
- Annyi időt kapsz, amennyire szükséged van, azonban sajnálatos módon ezeket az információkat nem oszthatom meg veled – őszinte, már-már kedves mosoly ül fel ajkaimra. – Tudom, hogy balga módon éppen főzés közben rángattak el otthonról, így ha nem haragszol meg érte, hozatnék neked valamit. Esetleg, ha elmondanád... – tekintetem villan a fekvőre, az előbbi kedvességnek nyoma sincs, mosolyom is hirtelen tűnik el arcomról, ahogy mozgolódni kezd. Vajon azért kapta, mert nekem dolgozik, vagy azért, mert másnak nem végezte el a rábízott feladatot? Fertelmes kérdések, ám zöldjeim így is a fekvőn maradnak, hogyha esetleg pánikolni kezdene, bár aligha hiszem. Lehet túl nagy volt az adag? Végül is, mindegy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806090#post806090][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.19. 19:56[/b][/url]

A kérdés az, hogy van-e akkora ereje, hogy képes legyen szemen köpni saját magát, mindazt, ami szerint az elmúlt tíz évben élt. Rengeteg megkérdőjelezhető döntése volt korábban, amiket könnyen lehetne a kamaszos hévre fogni, lehetne állítani, hogy csupán annyira züllött, mint akárki más is az ő korában, az ő eszével, az ő kinézetével. Régen meg is tette. Elég volt egy ártatlan mosoly, egy elejtett mondat pont jókor, jó helyen. Nem szorult mások segítségére, viszont roppantul élvezte, mikor mások fordultak őhozzá. Önző volt, hatalomra éhes, mindent akart és könnyűszerrel fogta arra, hogy csupán azt követeli vissza, amit az élet elvett tőle nagyon korán. De ez mind hazugság. Nem a sors iránti düh vezérelte. Egyszerűen csak vágyott rá és adott volt minden, hogy meg is tegye. És ez bizonyult a legszörnyűbb motivációnak.
Viszont mára ez a fajta vágy kihalt belőle. Nem azért segít másoknak, mert viszonzást vár. Képes volt felülemelkedni saját magán a legnagyobb gödör mélyén, amit valaha is ásott magának. Tanult a hibáiból és lehetőséget gyártott magának egy jobb életre. Úgy telt az elmúlt évtized, hogy mosolyogva segített összeszedni az utcán a szétszaladt gyümölcsöket. Meglátta a hajléktalant a falnak rogyva és odaadta az érintetlen szendvicsét. Megtanult látni, nem csak nézni az évek során, ezzel vezekelni korábbi bűneiért.
De volt egy dolog, amiben biztos volt mindkét életében; sosem lesz törvénytelen. A kérdés az, hogy a mostani nyomás alatt képes lesz-e állni saját maga tekintetét és belehazudni önnön arcába, képes lesz-e áltatni magát. Szinte pislogás nélkül bámulja az összefutó vonalakat, amiket talán már oda se nézve tudna tökéletesen felidézni.
Alfred hangja tereli vissza a valóságba és tükörsima arccal pillant a férfi arcára. Keres valami apró rezdülést, bármit, amiből következtethet. Bármit, ami elárulja, hogy mi lesz ezután.
- Csupán egy kérdés. Mit tettél volna, ha nemet mondok a... felkérésre? - kérdi kissé tán feszültebben, mint korábban. Nem azért, mert félne, rég nem félti már saját magát. Nem... csupán tudni akarja, hogy volt-e választása. Hogy végül megéri-e majd szemen köpni magát és a nézeteit egy ismeretlen miatt.
- De gondolom jobban járok, ha nem teszem. - Egy pillanatra lehunyja a szemét és a következő pillanatban kékjei ismét a kötésrúna halmazt vizsgálják. Ahogy megkapja a papírt, térdére téve kezdi felrajzolni a mintázatot, miközben próbálja minden mellékzönge nélkül hallgatni a férfit. Számított erre a válaszra, nem is ül ki semmilyen reakció az arcára. Csupán kissé homlokráncolva néz hol a lapra, hol az előtte heverő tag bőrére.
Ahogy Alfred hangja elhal, először őrá pillant, majd követi a tekintetét. Nem mozdul egyelőre, figyel minden apró mozdulatot. Rengeteg kérdés tolul a nyelve hegyére, de erőnek erejével nyeli vissza majdnem mindet.
- Mit fogsz csinálni vele? - tudja, hogy nem rá tartozik. Tudja, hogy jobb lenne, ha nem kérdezne, ha nem mászna bele ennél jobban, de... nem tud mit tenni, hisz ha akarta, ha nem, már mindennek a részese.
Sóhajtva áll fel és halad el Alfred mellett, hogy ne is kelljen a kelleténél többet az ébredezőre néznie. Próbál csakis arra koncentrálni, mai miatt itt van. Az íróasztalhoz sétál és egy pillantással kér engedélyt, hogy elfoglalhassa azt.
- Nem tudom mennyi időbe fog telni, az ilyen kötésrúnák túlságosan sok tényezőből épülnek fel. De kíváncsi lennék, hogy számomra mit jelent az általad kínált idő... - néz rá, kissé megemelkedett szemöldökkel, közben megrándul a szája széle. - Halat ennék.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806103#post806103][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.19. 21:14[/b][/url]

Ha életed egy olyan szakaszába érsz, amikor úgy érzed, révbe értél, és már nem tudsz mást tenni, mint kiülni a gusztustalanul kedves kis házad teraszára megiszogatni a limonádédat, akkor az, hogy mire vágytál az életedben, vajon számítani fog-e? Mi, emberek, rengeteg mindenre vágyunk, néha túlságosan is a vágyaink rabjai vagyunk, ami nem baj, hiszen ezen vágyak nélkül lennénk egyszerű ösztönlények. Mégis, ha leültetnének és szembesítenének a vágyaiddal, amiket el akartál érni az életedben, mert a lehetőségek adottak voltak hozzá, akkor büszkén felelnéd azt, hogy az összeset elérted? Kötve hiszem, és nekem ne hazudj. Sok mindenre vágyunk, sok mindent szeretnénk, és még több mindenhez vannak lehetőségeink, de ha ezekkel a lehetőségekkel nem élünk, akkor teljesen mindegy, az élet hányszor gördíti elénk azt. Mert vágyakozni mindenkit tud, de tenni értük, elérni azokat, már teljesen más lapra tartozik, hiszen ha neki nem kellett megküzdenie az elismerésért, akkor nekem miért kellene? Ugye, mennyire egyszerű felfogni így a világot? Hátborzongató lehet szembesülni ezekkel, amikor vidáman iszogatnád a limonádédat, de az élet, bár lehet habostorta, de a cseresznye mindig hiányzik a tetejéről.
Mosolyogva nyújtok felé mindent, amit kért, és mikor elveszi tőlem, hátrálok az asztalig, ajkaimon ugyanaz a mosoly játszik. Könnyed mozdulattal döntöm csípőmet ismét az asztallapnak, nagyot szusszanva hajtom le fejemet. Lassan, már megfontoltan emelem pillantásom végül vendégemre, amikor a kérdés felhangzik. Halk nevetésem tölti be a tágas irodát, a könyv halmok fogják fel azt. Fejemet hátra vetem, miközben a visszafogott nevetés csillapodik. A tökéletesen festett plafont kezdem el szuggerálni, amelyen a védelmi intézkedések tökéletesen látszanak, mintha már hullámozna az egész felület. Mint a bensőm. Törni és ölni akartam, amikor elém hozták a férfit, mindent felégetni magam körül, megbüntetni azt, aki ezt tette, aki azt hiszi, hogy ezt büntetlenül megteheti velem. Pillanatokra vesztettem el a fejemet csupán, mégis éppen elég volt ahhoz, hogy rájöjjek; nem hagyhatom, hogy elérjék azt, amit akarnak. Nem fognak gyengének látni.
- Ha nemet mondasz, akkor a csuklya visszakerül, hogy véletlenül se tudhasd meg hol vagyunk – bátorítóan mosolyodom el felé, mielőtt folytatnám. – Valószínűleg a segítséged után is így fog történni, azonban nem kapsz felejtés átkot mellé. Mindig adok választást – egyetlen egy olyan apró jel sem látszik rajtam, amely arra engedhetné következtetni Sébastient, hogy hazudnék. Nem kenyerem a mismásolás, főleg nem egy olyan helyzetben, ahol a segítséget én várom el mástól, és jelenleg éppen ez a helyzet. Kiszolgáltatottnak kellene éreznem magam? Aligha. A segítségkérés nem egyenlő a gyengeséggel, mert a szabályokat ugyanúgy én írom, akár tetszik, akár nem.
Tekintetemből eltűnik a csillogás, ahogy a férfit szuggerálom. Nem mozdul meg többet, ujjaim engednek ki ökölszorításomból. A kérdés meglep, arcomra talán ki is ül egy pillanatra, azonban a kedves és bátorító mosoly még így sem tűnik el onnan. Bátor.
- Még nem döntöttem el – vonok aprót vállaimon. Le nem veszem róla szemeimet, ahogy feláll, majd az asztalhoz indul, aprót biccentek, hogy csak nyugodtan, majd ahogy ő helyet foglal, lököm el magam az asztaltól. Kényelmes léptekkel közelítem meg a dohányzóasztal köré tett bőrfotelok egyikét, könnyedén helyezkedem rajta, végül ismét Sébastienre pillantok. – Leginkább attól függ, hogy mit tudsz mondani – ha visszavezeti nekem, ha meg tudja tenni, akkor mindent az fog eldönteni. Túl sok módszer, túl sok lehetőség áll itt most fenn, de dönteni márpedig tudni kell, és én meg fogom hozni a döntést, ha odajutunk. Még akkor is, ha ez egy emberem elvesztésével jár. Mert akkor már nem az én emberem.
- Számodra az idő nem fontos, amit itt töltesz, mégis megpróbálom az összeset kínálni, ami kellhet. Amennyire csak vágysz – emelem nadrágom térdrészéről tekintetemet vendégemre. - Kielégítő a válasz? - aprót bólintok a rendelésre, ami már le volt adva abban a pillanatban, hogy kiejtette a száján. A száján, ami olyan információkat fog velem megosztani hamarosan, amikre szükségem van. Amiket vágyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806133#post806133][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.19. 23:42[/b][/url]

Az embert a döntései határozzák meg. Az, hogy mi lapul meg egy-egy választás mögött, hogy mi vezetett odáig, nem számít. Csak az a lényeges, amit mások a saját szemükkel láthatnak. Mindegy, hogy jó ember vagy-e, ha a társadalom számára megkérdőjelezhető útra lépsz egy rád kényszerített helyzetben. Teljesen mindegy, mert ők látják, mert ők akkor már tudják, hogy minden korábbi mosoly, kedves szó, gyengéd érintés nem volt több, mint hazugság. A jó mindig múlandó, természetes, míg egy rossz lépés béklyóként követi az embert egész életében.
Feszült figyelemmel várja Alfred válaszát. Tudni akarja, hogy lökték vagy ő maga lépett gondolkodás nélkül a rossz ösvényre. Míg eddig kínosan ügyelt a makulátlanságára, most önnön kíváncsisága ejtette a vászonra a mocskot. De tudja, hogy már teljesen mindegy, hogy volt-e választása vagy sem. Mert ő már döntött, még mielőtt megtudhatta volna a feltételeket. A lehetőségeket. Saját magát hozta kínos helyzetbe önnön tükörképe előtt. Arról nem is beszélve, hogyha kiderül, büntethetővé válik, a közreműködésért. Egy bizonytalan lépés miatt vált ingoványossá a talaj a lába alatt egy pillanat alatt.
- És mennyire vagy fair játékos emellett, Alfred? - Csupán kíváncsiság cseng a hangjában, rosszallásnak nyoma sincs. Ki tudja, lehet, hogy ugyanígy cselekedne, ha a férfi helyében lenne. Viszont úgy nehéz nyilatkozni, hogy fogalma sincs, hogy mégis hol a helye a másiknak. Mégis mennyire illegális mindaz, amit a hétköznapjaiban művel? Mennyi vér tapadhat a kezéhez vagy a beosztottjaiéhoz? Rengeteg a megválaszolatlan kérdés. Koránt sem egyformák az erőviszonyok. Lehetnének egyáltalán? Alfred is biztosan kockáztat azzal, hogy idehozatta, de ha az egymásról tudott információkat nézzük, közel sem annyit, mint Sebi. Pedig a tudás az ő fejében van. Rajta múlik, hogy mennyit és hogyan árul el.
- Magyarul rajtam múlik - mondja, miközben komoly arccal néz felé Alfredre. Ahogy leül, hátradőlve mered a papírlapra. Ha nem teszi meg, akkor talál mást, akit talán kevésbé érdekel a dolog kimenetele. De már résztvevővé vált és ha ki is hátrálna, a lelkén száradnának a következő lépések, még ha előtte homály is fedné őket. Ha eddig lett is volna, mostanra elfogytak a lehetséges menekülőutak.
Sóhajtva hajol előre és kezdi el a munkát. Keze szorgosan jár a lapon, ahogy elemeire bontja a kötésrúnákat. Vannak teljesen egyértelmű elemei, amik mindennapiaknak mondhatóak, csak nem épp más testén, pláne nem engedély nélkül. Undorító, alávaló megoldás, mégis elegáns és hatásos.
- A vágy és a szükség jelenleg két teljesen eltérő aspektus, nem gondolod? Az időm itt annyi, amennyire Te vágysz és amennyire Nekem van szükségem. A mennyiség azonos, de az érzete nem is lehetne különbözőbb - mondja végig kimérten, fel se tekintve a munkából. Több szempontból is megvizsgálja a betűket, egyesével vesz számba minden egyes jelentést, ami csak az eszébe jut. Próbál gyorsan dolgozni, hogy a vágyott és szükséges idő mindkettejük számára a minimumra korlátozódhasson.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806202#post806202][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.20. 09:32[/b][/url]

Az opció maga elég egyértelmű, nekem mégsem jutott eszembe, hogy esetleg nemet mondhat. Miért mondana? A kérdése előtt igent mondott, már akkor, amikor a csuklya lekerült a fejéről, és félelem helyett kíváncsiság csillant meg kékjeiben. Természetünknél fogva kíváncsiak vagyunk, a kíváncsiság az, amely hajt minket előre, hogy többet és még többet tudhassunk meg. Mert a kíváncsiság egyfajta tudásvágy. Nem vagy kíváncsi arra, ami nem érdekel, de Sébastien az, ezért a lehetőség, hogy nemet mondd, olyan valótlannak hat, mintha csak csúnya tréfát szeretnének velem űzni. És ahogy a követkető kérdés is elhangzik, a bátorító mosoly ajkaimon szélesebb lesz, immár az én tekintetemben is kíváncsiság csillag. Honnan ennyi bátorság? Talán érzi, esetleg már tudja is, hogy bármennyire is nála van a tudás, ami nekem kell, én mindig előtte járok pár lépéssel? Sok mindent tudok róla, míg ő a nevemen kívül mást aligha, és ez így is van jól, mégis… Az egyenlő játék csak úgy éri meg, ha valóban egyenlők a felek, nemde? De ki dönti el, hogy a két játékos, aki éppen a játékban van, egyenlő és az egyiknek nincs semmiféle helyzeti előnye a másikkal szemben? Ha saját magunknak kell eldönteni, akkor már most elbuktunk.
- Az attól függ kivel játszom – ha nem ismerném magam, ha nem tudnám milyen vagyok, már elhinném, hogy valóban egy zavart mosoly kerül ajkaimra, miközben piszkos kék tekintetemet emelem a férfira. Mély levegőt véve fúrom pillantásom Sébastien kékjeibe. – Alfred Nathan Declaire, kockázatelemző, állok rendelkezésedre – apró mozdulat, ahogy meghajtom fejemet felé. Az ajtó nyitódására sem pillantok el róla, végül halvány mosollyal ajkaimon nyúlok oldalra, hogy levegyem a tálcáról whiskymet. Tenyerem közepébe helyezem a poharat, ujjaimat megfeszítve emelem ki onnan, aprót szusszanva, félig lehunyt szemekkel nézem az aranyló, még ide-oda mozgó italt, miközben arcommal egyvonalba emelem azt.
- Nem rajtad múlik, hanem a rúnákon. Ha úgy tetszik, te vagy a szószólójuk, de az, amit mondani fognak, egyáltalán nem rajtad áll – pár másodperc múlva veszem el arcom elől a poharat, ajkaimhoz emelem, apró kortyot engedek meg magamnak. Eszem ágában sincs könnyíteni a lelkiismeretén, ha esetleg rájönne, mi lesz a férfival, talán még az előtt, hogy kiderülne a rúnák mégis miről hablatyolnak nekem. Neki. Igazából nem számít, hiszen, amit neki mondanak, azt én is meg fogom tudni vagy így, vagy úgy, az csak vendégemen múlik, hogy melyik megoldással szeretne élni. Mert természetesen vannak drasztikusabb megoldások, mindig vannak, ám azokat én ma, a jókedvemre tekintettel, szeretném elkerülni. Csodálatos napnak nézünk ma elébe, nem szívesen rontanám el egy ilyen tettel. Egyik lábamat támasztom meg másik térdemen, a térdrészen megtalált apró kifeslést szuggerálom. Ez undorító, és elképzelésem sincs, hogy kerülhetett oda. Hangot is adok nem tetszésemnek, a ch hang átszeli a szobát, mint éles penge a húst, végül elhal. Fejemet hátra vetem, mosolyogva, kissé talán ábrándosan hallgatom Sébastien szavait.
- A határvonal igencsak homályos alapvetően is a kettő között, néha túlságosan elmosódhat, ha az ember nem figyel – ajkam széle remeg meg, ahogy igyekszem visszafogni mosolyomat, a kelleténél ne legyen szélesebb. Az már sértő. – Nézd fordítva. Az időt Te is vágyhatod, hogy megszerezd a tudást, ami a rúnában van, míg nekem szükségem lehet az időre, hogy ez a tudás a birtokodba jusson, így közvetetten az enyémbe is. Máris nem olyan más – biccentem előre fejemet, kíváncsian fürkészem az alakot, amely az íróasztalomnál ül. Előre görnyed, elmerül a munkájában, amiért megküzdött, amire vágyott, hogy végül ma, egy ilyen helyzetbe hozza az a tudás, amelynek a birtokában van. Vajon megéri neki? Kíváncsiság. Így megéri. De a bűnösség maga, melynek íze túl sok embert térít el a rossz útra, megbirkózik-e vele? Nyújtjak segítő jobbot, vagy csak hagyjam, hogy a lelkiismerete oldja meg, így egy olyan mélységbe taszítva, amiből lehet nincs kiút? Szélsőséges lenne? Lehetséges, és mégis benne van a pakliban. Aprót kortyolok a hűsítő italból, fejemet a támlának döntöm, szemeimet lehunyom. A tudása kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806281#post806281][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.20. 14:36[/b][/url]

Meglepően mohón veti bele magát a munkába, bár ez kívülről nemigazán nyilvánul meg. Kissé görnyedt háttal, teljesen elmerülve bámulja az előtte heverő lapot és szorgosan, homlokráncolva ír. Olykor elnyílnak ajkai, hogy pár pillanat elteltével megnyalva azokat préselje össze őket újra. Néha megáll, a toll végét kopogtatja halkan az asztallapon, ahogy némán lapozgatja magában a tudása lexikonát.
Ugyanígy nézhetett ki régen, a roxforti szobájában azon az estén. Rettenetesen bosszantotta az a nyugodt beletörődés, ami mindig kiült a hollóhátas fiú arcára, mikor meglátta Sebit. Nem bírta elviselni, hogy valakit ennyire nem érdekel, hogy mit tesznek vele, hogy nem áll ki magáért. Folyamatosan a tudata mezsgyéjén kaparászott Reece tekintete és már nem bírta elviselni, hiába ő maga idézte elő. Életében először és ezidáig utoljára vette számon a számára oly becses rúnák negatív jelentését. Végigmazsolázta mindet és gondolkodás nélkül állt neki alkotni. Azokban a percekben nem érdekelte semmilyen következmény, csak a cél lebegett előtte. Reakciót akart kicsikarni és nem számított az eszköz. Viszont ahogy végzett és sikerült tiszta fejjel szemlélni az előtte lévő mintázatot, megrökönyödve tépte szét a lapot apró fecnikre. Akkor határozta el, hogy sohasem fog visszaélni a tudásával. A sors irónája volt, hogy végül Reece pár hónappal később kimutatta az érzelmeit. Ő pedig majdnem belehalt ebbe.
- Nem a személytől függ. A játéktól - fűzi tovább a gondolatmenetet, fel sem nézve. Mindenki más és más odalát mutatja attól függően, hogy milyen szituációba kerül. Mindig mások a játékszabályok és az okosabbja ehhez próbál igazodni. És ha nincs is épp jó véleménnyel Alfredről, tekintve a kialakult helyzetet, azt muszáj elismernie, hogy ő az utóbbi kategóriába esik. Pontosan olyan embernek tűnik, aki betartja a játékszabályokat, míg az érdeke úgy kívánja, majd újakat alkot és aszerint játszik tovább. Sebi pedig még bőven csak ismerkedik a már eddig meglévőkkel egyelőre.
Declaire... biztos benne, hogy valahol már hallotta a nevet. Vagy olvasta... a felismerés pillanatában hirtelen emeli a tekintetőt a férfi arcára, de nem mondd semmit, csupán magában illeszti a helyére az újabb kirakós darabot, amivel mégis egyre hiányosabb lesz az eddigi kép.
- Mi félnivalója lehet egy kockázatelemzőnek? - kérdi, miközben baljával a hajába simít, ezzel elhessegetve a kissé hosszabb, szemébe lógó tincset. Ismernie kell a szabályokat, ha játékban akar maradni.
Alfred szavai hallatán a kanapén fekvőre esik a pillantása. Próbálja végigvenni a lehetőségeket, hogy mégis mire számítson, ha beszél. Mennyi fog múlni a szavain és vajon mennyire tudja majd befolyásolni azt... viszont itt megint felrémlik előtte az előző kérdéskör; mégis van-e választási lehetősége? Kékjei ismét Alfredre találnak.
- Az imént azt mondtad, hogy mindig azt választási lehetőséget. Ebben az esetben mennyiben múlhat rajtam? - teszi fel hangosan is a kérdést. Ha bármennyire is képes befolyásolni a dolgok menetét, akkor nem fogja hagyni, hogy bárkinek is baja essen a szavai miatt. A tudása miatt.
Akaratlanul is egy mosoly árnyéka suhan végig az arcán. Más körülmények között nagyon is tudná értékelni a párbeszédüket, a bennük lévő mély tartalmat és egyéni gondolkodásmódot. De most csak a mellkasát nyomó mázsás súlyt érzi és homokórában hangosan kopogó szemeket. Annyi ideje van, amennyire vágyik... akkor miért érzi mégis azt, hogy fogytán van?
- Ha az idő lenne az egyetlen tényező, talán így lenne. De sokkal lényegesebb az, hogy utána mit kezdünk a tudással, ahonnan már nincs visszaút. Az idő jelenleg a pajzs és a kard együttvéve. - És a kard perzselően hűvös éle Sebi tarkója felett lebeg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806336#post806336][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.20. 16:49[/b][/url]

Nézőpont kérdése, ahogy a világban majdnem minden. Szerinte a játéktól függ, én továbbra is tartom, hogy kivel folyik a játék. Ezért vannak a világban viták, ezért nem tökéletes minden. Ha mindenki ugyanúgy látna mindent, abban mi lehetne az élvezet? Más véleményért, más nézőpontért még senkit nem kellett kipaterolnom innen, aligha most fogom elkezdeni, főleg, hogy tőle függök. És a felismerés fájhatna, járhatna kellemetlen érzéssel, esetleg még gyengének is érezhetném magam ettől, mégsem teszem. Miért lennék kevesebb azért, mert segítséget kérek – enyhe túlzással – egy olyan embertől, aki biztosabb a dolgában, mint én valaha lennék? A nem tudás elismerése, hogy felismered a hibát, ami benned rejtőzik, nem gyengeség, pontosan az ellentétje. Minél jobban látod tisztán ezeket, annál erősebb és tiszteletreméltóbb leszel. Mert tudod, hogy mi az, amiben erősödnöd kell, hogy mik azok a dolgok, amik árthatnak neked, ha nem vagy résen. És így már a tudás a birtokodban van, amit felhasználhatsz, hogy csak még erősebb legyél. Fejemet csóválom meg kedves mosollyal ajkaimon, de nem reflektálok, a következő kérdés sokkalta jobban leköti a figyelmemet. Lesütöm pillantásomat, miközben ajkaim elnyílnak egymástól.
- Példának okáért az, ha az ügyfél felmondja a megbízást – és még csak nem is hazudok. Kockázatelemzőként a legnagyobb törés lehet az életedben, ha a cég, akivel együtt dolgozol, fogja magát és faképnél hagy. Pontosan olyan egyszerű ez, mint amilyennek hangzik, kivéve, ha részese vagy, azonban mélyebbre menőbben erről nem nagyon tudok nyilatkozni. Túl jól végzem ahhoz a munkámat mindkét oldalon, hogy ez nálam fennállhasson. Mert ahogy önzetlen emberként, úgy bár tulajdonosként sem engedhetem meg a hibázás lehetőségét, mert az végzetes lenne, ami talán visszafordíthatatlan és minden elveszhet. Túl sok mindenért, nagyon sokáig küzdöttem, nem hagyhatom sajnálatos módon, hogy valami semmirekellő vegye el tőlem ezt. Főleg nem olyan, aki még csak nem is küzd érte, egyszerűen aljas féreg módjára próbál befurakodni elmémbe, hogy csak vele foglalkozzak. Elérte. Fuss.
- Azt nem mondtam, hogy mindenkinek – szemtelen mosoly ül fel ajkaimra. Whiskymet emelem fel, aprót kortyolok, szinte belenyalintok csak az aranyló italba, amely kellemesen marja végig torkomat, ahogy lefelé halad, mielőtt válaszolnék. Kékjeimet fúrom övéibe, mondandóm végéig nem is eresztem el azokat. – Miért, mire szeretnél kérni, hogy enyhíthesd az alaptalan lelkiismeretfurdalásod? – szemrebbenés nélkül hagyják el ajkaimat a szavak, melyekről a mosoly nem lankad, ugyanolyan visszafogottan pihen, mintha a csevej a tökéletes időjárásról szólna, ami kint tombol. Utolsó kortyomat is eltüntetem a kristálypohárból, amely a pillanatnyi beállt csendben, fülsiketítően koppan az asztallapon. Elégedetten szusszanok egyet, lábam a szőnyegen huppan, előre dőlök, könyökömmel támaszkodom meg térdemen, tenyerembe támasztom államat, somolyogva fürkészem azt, akitől függök.
- A felesleges aggódás nem tesz jót a léleknek. Ne hagyd, hogy a fejedben kialakult képek legyűrjenek, mert az időpocsékolás – nagyot szusszanva állok fel, könnyed léptekkel sétálok az ajtóig. Az étel kellemes illata tölti meg azonnal a tágas irodát, halványan mosolyogva biccentek egyet, majd kattan a zárnyelv, én pedig az asztal egy szabad részére csúsztatom a két jókora tálcát, és ha Sébastien felpillant, elkapom tekintetét. – Ha rajtam múlik, márpedig ritkán történik olyan, hogy nem rajtam múlna, senki nem tudja meg, hogy ma itt jártál – bátorító mosolyt küldök felé, majd a fotel felé indulok. Nadrágszáram megigazgatása után foglalok helyet, vendégemre pillantok.
- Jó étvágyat – az asztalon heverő könyvet veszem kezembe, majd nyitom ki a közepetáján. Megfelel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806381#post806381][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.20. 21:59[/b][/url]

Aprót szusszanva dörgöli meg az orrnyergét és hunyja le a szemét egy pillanatra. Ezidáig talán háromszor, ha dolga volt más által kreált kötésrúnával és mindannyiszor igen izzasztó munkának bizonyult. Az elsőnél majd egy hétig görnyedt a mintázat fölött, mert képtelen volt elvonatkoztatni a saját logikájától, gondolkodásmódjától. Minden ember egyedi és szeretik is hangsúlyozni, hogy ők mások, mint a többiek. És ezzel nincs is semmi baj. Az önálló, rendhagyó gondolatok viszik előre a világot a haladás útján. Az a fontos, hogy képesek legyünk helyén kezelni a másik véleményét, mivel az is előrébb vihet minket, olyan szemszögből láttathatja az adott témakört, problémát, ami sohasem jutott volna eszünkbe. Kellenek az egyéni perspektívák, hogy egy színekben tobzódó világban élhessünk. Kellenek az egyéniségek.
Viszont az ő szakmájában ez az egyéniség, a mesterre jellemző védjegy könnyen kiismerhetővé teszi a munkáját. Ha ismered a készítőt, a művét is ismerni fogod, legyen az akármennyire is összetett. Senki sem tud megszabadulni saját magától, bármennyire is próbálkozik. Viszont Sebi nem talál semmilyen kapaszkodót, nincs meg a vezérfonál, amit követve elérhetne a probléma forrásáig. És ez a hiány egy részét megnyugtatja, viszont a másikat felettébb bosszantja.
Még egyet sóhajt, miközben a még félig teli pohárért nyúl. Ajkait megnyalva kortyol bele és lehunyt szemmel élvezi ki a röpke pillanatot, míg a hűs folyadék végigszalad a nyelőcsövén. Próbálja kihasználni ezt az apró szünetet, hogy kitisztítsa elméjét, hogy megszabadulhasson a gondolatoktól, a saját logikájától, amik csak félrevezethetik munka közben. A szokatlan, idegen környezet és az ittlétének mikéntje mindezt nemigen segíti.
- Szép példa. De jelen helyzetben nem hiszem, hogy ez állna fent. - Szemöldöke enyhén megemelkedik, úgy pillant Alfredre, miközben a poharat némán visszarakja az asztalra. Nem a feltételezésekre kíváncsi és ezt mind a ketten nagyon jól tudják. És elérkezett az a pillanat, mikor nem akar felesleges köröket futni, sejtelmesen utalgatni. Bosszantja a feladata, bosszantja, hogy erre kell pazarolni a tudását. A kérdés csak az, hogy tényleg azért feszélyezi mindez, mert pazarlásnak érzi.
Sóhajtva, erőnek erejével engedi el a negatív érzéseket és a feszültséget. Ismét a tollba kapaszkodik és az előtte heverő rúnákra összpontosít, hogy egy újabb nézőpontból szedhesse őket darabokra. A megjegyzésre viszont kénytelen ismét felnézni. Arca kifürkészhetetlen, kékjei tompán csillognak az iroda tiszta fényében. Ha akarna se tudna szabadulni Alfred átható tekintete elől. De nem fog gyengeséget mutatni. Tisztában van az összessel és a jelleme nem tartozik ezek közé.
- Nem vagyok ennyire kicsinyes. Én hozom a saját döntéseimet, nincs szükségem feloldozásra - kis szünetet hagy, de közben nem szakítja meg a szemkontaktust. - Egyenes leszek. Nem magamnak kérem a lehetőséget. Neki - mondja kimérten, miközben aprót biccent a kanapén heverő felé. Fogalma sincs, hogy ki ő. Nem tudja a nevét. Nem tudja, hogy van-e családja, mit csinál. Semmit se tud róla, mégis joga van dönteni. A döntéshez pedig szüksége van az életére. Bárki is ő, jelenleg áldozat. És akárhogy is hangzik, ő megmentő akar lenni, nem cinkos.
- Olyanról nem lehet képet alkotni, amire nincs rálátásom - mondja halkan, immár újra a munkába temetkezve. Fejét jobb tenyerében nyugtatja, félig a hajába túrva, tekintete lázasan cikázik a motívumok és jegyzetek között. Nem érzékeli Alfred mozgolódását, egyedül az elé pakolt ételre emeli fel a tekintetét, pont annyira, hogy a tányérra és tartalmára fókuszálhasson.
- Megnyugtató - kissé megrándul a szája széle beszéd közben. Tekintete az alvó tagra siklik és nyugtázza, a helyzet újbéli iróniáját. Ha úgy lenne, ahogy Alfred állítja, most nem ülne Damoklész lebegő kardja alatt.
- Jó étvágyat - elrablás ide, vagy oda, úriember ő. Viszont ahelyett, hogy szokásos módon minden figyelmét az ételnek szentelné, olykor csipeget valamennyit belőle munka közben. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy nem épp vendégségben tartózkodik. Menekülni akar. Minél gyorsabban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806470#post806470][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.21. 17:28[/b][/url]

Mostanában talán túl sokszor is jut eszembe, hogyha a múltban nem úgy alakul az életem, akkor ma milyen lennék. Mint egy gyerek ülök a bőrfotelok egyikében, szememet lehunyom, fejemet hátra vetem, és csak gondolkodom. A normális gyerekkor biztos sokkal többet segített volna azon, hogy ne olyan legyek mára, mint aki tényleg vagyok. Akkor talán csak Nathan létezne, a megértő és kedves Nathan, aki képes venni fagylaltot annak a gyermeknek, aki leejtette a tér közepén azt, és keservesen sír miatta. Talán. Rengeteg talán, amitől hátamon áll fel a szőr, a borzongás láthatóan fut végig rajtam, szőrszálaim merednek az égre. Gusztustalan gondolatok, az összes időpocsékolás, hallatlan, hogy egyáltalán felmeri ütni a fejét elmémben. Pillantásom vezetem vendégemre, aki a papír fölé görnyedve dolgozik elmélyülten. Vajon, ha időben tudja meg, hogy mindig van választása annak, aki belép ide, akkor is elvállalta volna? Az én nézetemben már akkor nyert ügyem volt, amikor a csuklya lekerült és egy hangja nem volt, a kezdeti megszeppenésen kívül. Még bátor is volt, ahogy elvárásokat támasztott az én embereim felé, pedig még fel sem foghatta igazán akkor, mégis mi történik. A bátorság mögött azonban, bármennyire is fáj bevallanom, a lelkiismeretfurdalása nagyon sok dolgot megnehezíthet, még akkor is, ha már rég serényen dolgozik. Ahogy belőle, úgy belőlem egy apróbb szusszanás szakad fel.
- Jelen helyzetben számos olyan dolog áll fenn, ami érinti a munkámat is – természetesen a mindennapjaim része a kockázatelemzés. Anélkül az ismét a papír fölé görnyedő sem lehetne itt. Latolgattam az esélyeimet, számolgattam, és végül, a tizenkét lehetséges opció közül rá esett a választásom. Aki a tökéletes alanya lehet ennek, a múltjának, vagyis annak köszönhetően, hogy a múltban történt események hatására egy teljesen más ember ül most előttem. Mosolyom őszintén villog arcomon, hiába tudom, hogy a beszélgetésünk ezen szála már rég nem arról szól, ami könnyed csevegésnek lehetne nevezni. Ahogy a többi sem.
- Remek válasz – elismerően biccentek felé egyet, igyekszem nem úgy mosolyogni, mint egy félőrült, akinek a szívéig hatolt a válasz, amit kapott. Pedig így van. Sébastien, ki is vagy te valójában? Elég időm lesz vajon arra, hogy ezt kideríthessem? Mennyi az elég idő? Órák? Napok? Vágyom én ezt? Esetleg szükségem van arra, hogy tudjam? Mindkettő. Merlinre, mindkettő. Vágyom és szükségem is van arra, hogy tudjam ki ő. Nem engedhetem el. Még nem. – Értem, értem. És neki milyen lehetőséget szánnál, ha a kérdés nem túl indiszkrét? Az élethez való joga továbbra is meg van – a könyv kissé megviselt lapjairól emelem tekintetem rá, hogy a választ, amikor elhangzik, egyenesen Sébastien szájából hallhassam és láthassam. Mert látni is akarom. – Mindenről tudunk képet alkotni – vetem oda, majd kékjeimet vezetem vissza a viseletes lapokra. Egyik kezembe fogom könyvemet, míg a másik kezem ujjai fonódnak a pohárra, a karfán pihentetem azt, ajkaimhoz emelem óvatosan. Apró korty, mindent ki kell élvezni. Lassan helyezem vissza eredeti állapotára, tekintetem ide-oda zizeg, ahogy a sorok között jár. Ahogy vendégem mélyül el a rúnák adta csodában, én úgy mélyülök el a véletlen kezembe akadt könyvön.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806498#post806498][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.21. 20:55[/b][/url]

Munka közben az időérzéke teljesen felmondja a szolgálatot. Fogalma sincs, hogy csupán percek vagy órák teltek-e már el azóta, hogy leült az asztalhoz. Az irodában a fény ugyanolyan, nem látszik a nap tánca az égen, nem csiklandozzák a sugarai a helyiségben lévő tárgyakat. Minden ugyanolyan. Egyedül a tagjaiba settenkedő merevség és a hátába kúszó, egyre erősödő fájdalom árulkodik a percek szapora váltakozásáról, na meg a már üressé vált tányérja.
Lassan tolja hátra a széket és az asztallapba támaszkodva áll fel, lassan kiegyenesítve gerincét. Nyel egyet a művelet végén, majd fel se nézve teszi a füle mögé a tollat és a jegyzeteit fogva távolodik el a bútortól. Egyedül a papírlapokra koncentrál, ahogy lassan fel-alá kezd járkálni. Szüksége van egy kis mozgásra, képtelen lenne tovább egy helyben ülni.
Kissé talán a kisugárzása is megváltozik, ahogy lázasan bújja a jegyzeteit, mintha... mintha talált volna valamit? Talán. Talán megvan a séma, az alap, a logika az egész mögött, amire az alkotó ráhúzta az egész művét. Ez mindig a legizgalmasabb és a legijesztőbb rész egyben. Nem ismeri az arcot, a hangot. Nem tudja, hogy férfi-e vagy nő. Idős vagy fiatal. Nem tud róla semmit, de mégis mindent. Ismeri már a gondolkodásmódját. És ez a minden.
- Ahogy én is, gondolom - oda se figyelve ejti ki a szavakat, túlságosan elmerült a munkában. Pár perccel később áll meg és emeli a tekintetét Alfredre. - Miért én? - kérdi, a munka hevétől talán kissé rekedten. Ez a kérdés eddig valahogy fel se merült benne, legalábbis azóta, hogy lekerült róla a csuklya. Pedig... rajta kívül, országszerte vannak szakértők, nagyobb tudással is, mint amit ő képvisel. Tény, hogy tehetséges és folyamatosan fejleszti magát, kutat, a régi idők feljegyzéseit tanulmányozza, hogy minél mélyebben átláthassa azt, amire az egész jövőbeli életét szánja. Miért pont ő?
Rövid ideig fürkészi csak Alfred arcát, de látszik rajta, hogy nincs teljesen jelen a beszélgetésben. Szemei lázasan csillognak, baljának mutatóalja türelmetlenül kopognak a kezében tartott papírok alján. Érzi, hogy nincs messze a megoldástól és a siker eme közelsége kitaszította a kétes érzéseket a tudatából egy időre. Ahogy tekintete újra az eddig boncolgatott rúnákra siklik, a tollat elemeli a füle mögül és szorgosan kezd írni valamit, olyan átszellemülten, mintha csak most jött volna rá az élet értelmére. A felelet is várat így magára kissé.
- Csak van egy olyan érzésem, hogy a te kezedben - mondja, miközben futólag vet egy pillantást Alfredre. Most veszi csak észre, azt a furcsa mosolyt, ami uralja a férfi arcát. Zavartan fordítja el a tekintetét. Nem tudná megmondani pontosan miért, de feszélyezi. Pedig lehetne szemezgetni a miértekből, annyi biztos.
- Akkor helyesbítek. Nem szoktam olyanról véleményt, képet alkotni, amit nem látok teljes egészében - mondja, miközben a kezében lévő lapokat végre visszahelyezi az asztal lapjára. Tenyereire támaszkodva bámul maga elé, majd egy sóhajjal rogy vissza a székbe.
- Készen van... - sóhajtja fásultan. Szíve még mindig hevesen kalapál az izgalomtól, de vállait újfent mázsás súllyal kezdi nyomni az általa szerzett tudás és az ezzel járó felelősség. Tekintetét fáradtan emeli Alfredra, így várja az elkerülhetetlent.
És Damoklész kardja lesújt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806508#post806508][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.21. 22:16[/b][/url]

A percek némán kúsznak el mellettünk, észre sem veszem őket, mert itt és most, nem nekem kell, hogy kedvezzem az idő. Kivételesen nem is várom el tőle, nem követhetem el azt a botor hibát, hogy lassítsam, pedig nagyon szeretném. Túlságosan is talán. Úgy elmerül a papírlapokba, ahogy én abba, hogy arcát és minden rezdülését figyelem. Minden tollvonását szemmel követem, és az elején tudni akartam mi kerül leírásra a papírra, de most már nem is tűnik olyan fontosnak az a rengeteg minden, ami a papírokon nyugszik. Mert figyelek. Mindenre figyelek, és a könyv olvasgatása erre tökéletes ürügy. A leírt szavak eleinte lekötötték figyelmemet, de ahogy a csend ránk telepedett, és már választ sem vártam egyik megszólalásomra sem, úgy lett egyre érdektelenebb a kezemben tartott könyv, és érdekesebb a görnyedő alak, akit tökéletesen világít meg az iroda lágy fénye. Mindent tudok róla, az elém letett aktában minden egyes szava leírásra került majdnem, mégis többet akarok, de talán, ami a legjobban érdekel, az az, hogy miért nem mondott nemet? Kimondatlanul is ott volt a lehetőségek között, mégsem tette meg, a rábízott feladatba úgy vetette rá magát, mint éhező az első falat elé tett ételre. Révedezésemből ránt ki hangjával, kékjeimet emelem a lapokról rá. Mintha elgondolkodnék fürkészem arcát pár másodpercig.
- Többek között – se több, se kevesebb. Ennyivel kell beérnie, mindazok ellenére, hogy volt már szó a fair játékról. Most már mindegy, hogy ki szerint a játék a fontos, ki szerint a játékban résztvevő személyek, mert jelenleg, nem oszthatok meg vele többet. És talán később sem, hiszen, ha úgy akar innen távozni, hogy senki ne tudja meg, itt járt egyáltalán, és a bélyegem rajta van, akkor felesleges ennél többet tudnia. Olyan párhuzamokat von le mindabból, ami eddig elhangzott, amilyeneket akar. Ezért képes csodálatos dolgokra az emberi agy. Halk sóhajt hallatok, pillantásom esik vissza a könyvre, mikor nekem szegezi a kérdést. Mélyet sóhajtok, lehunyom pilláimat, miközben a könyvet becsukom, és az asztalra csúsztatom. Hátra dőlök, lábamat támasztom meg térdemen, immár szabad kezem ujjai kopognak a karfán, másik kezemmel továbbra is a poharat markolom.
- Mert te jártál a legkevesebb kockázattal – lehunyva tartom szememet, az utolsó kortyot tüntetem el a pohárból, de azt továbbra is tartom ujjaim között. Ahogy jobban és jobban belemerült a rúnákba, azzal arányosan indult meg úgy az idő, hogy azt lekövetni nem lehet. Kissé elvesztettem a beszélgetésünk fonalát is, kell pár másodperc, amíg felfogom mire is irányult pontosan a válasza. Szemeimet dörzsölöm meg, mielőtt fejemet előre biccenteném.
- Nem játszom istent, hogy ítéletet osszak mások felett, így a lehetőséget a te kezedbe adom. Ez viszont rajtad múlik – elkapom a kékeket, egy halvány mosolyt eresztek meg. Könnyedén állok fel, közben az asztalon pihenő könyvet veszem magamhoz és lépkedek a robosztus könyvespolchoz. Hónaljamba csapva a kötetet fürkészem a sorokat, hogy megtalálhassam a helyét, vállam felett sandítok hátra Sébastienre. – Dicséretreméltó felfogás, nem minden ember gondolja így – kékjeim rebbennek vissza a polcra, majd elégedetten elvigyorodva csúsztatom be a megfelelő kötetek közé a kezemben lévőt. Éppen hogy elengedem gerincét, amikor vendégem megszólal, én pedig aprót rándulok, észrevehetetlen tán. Azzal a lendülettel nyílik ki a tömör fa ajtó, ami elválaszt minket a külvilágtól, ahogy én felé fordulok. Pár határozott lépéssel termek előtte, a papírlapokat gondolkodás nélkül kapom fel az asztalról, rájuk sem pillantva nyújtom a kezem alá dolgozónak, aki felénk tart.
- Keressetek egy olyat, aki el tudja ezt tüntetni róla bármi áron, a legvégső esetben használjátok az én nevemet, a módszer sem érdekel, hogy éritek el, de mondja meg nekem, ki tette rá. Amíg nem ébred fel, ő haszontalan, vigyétek innen – kékjeim csillogása pillanatok alatt tűnt fel, az eddigi kedves és bátorító mosolynak nyoma sincs, ám megerőltetvén magamat, mégis mosolyogva pillantok vendégemre.
- Elnézést kérek, de így, hogy végeztél, sokkalta sürgősebb lett az ügy – már-már valóban bocsánatkérő mosolyt ejtek meg felé, sőt… valóban annak mondanám. A kanapé felé fordulva követem végig, ahogy a másik kettő cipeli el az ernyedt testet, Sébastien felé fordulok, immár sokkal őszintébb mosollyal ajkaimon. – Sajnálatos módon meg kell várnod, amíg az egyik csapatom visszatér, hogy hazavigyenek. Remélem nem probléma – mindketten tudjuk, hogy teljesen mindegy, hogy probléma-e. Két emberem nélkül innen nem teszi ki a lábát. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha valami baj történne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806512#post806512][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.21. 23:37[/b][/url]

Meg nem tudná mondani, hogy miért, de hitt Alfred szavainak. Botor mód elhitte, hogy számít mindaz, amit mond, hogy adhat és kaphat is választási lehetőséget. Ezért is vetette bele magát teljes gőzzel a munkába. Talán volt egy-egy pillanat, mikor meg is feledkezett a körülményekről. Elfelejtette a kanapén fekvőt, elfelejtette a már szemet bántóan makulátlan irodát, a körülményeket és a következményeket. És mindez nem volt más, csak önámítás. Kifogások, hogy levegőt kapjon, hogy képes legyen legalább arra a rövid időre még tükörbe nézni anélkül, hogy képen akarná törölni saját magát. Pedig elmehetett volna. Mondhatott volna nemet és ezt nem kenheti Alfredre, még ha az alaphelyzetet ő is teremtette meg. Nem szegeztek se pálcát, se kést a torkának. Ő volt az, aki nem járta kellőképp körbe a lehetőségeit időben. És ezzel felelősséget vállalt saját magáért és a megrúnázott tagért is, akinek még a nevét se tudja. Mert már abban a pillanatban köze volt hozzá, amikor lekerült róla a zsák. Hiába kapott volna felejtés átkot, valami nyomasztó érzés akkor is maradt volna utána. A saját tetteiért pedig tud kezeskedni. Nem merte megkockáztatni, hogy egy olyan embert hoznak ide helyette, akinek csakis a saját élete számít, semmi más.
A fáradtság ólomsúlyként nehezedik rá, ahogy lerakja a tollat a kezéből. A támlának hanyatlik és lehunyt szemmel sóhajt, engedi át magát újra a kellemetlen érzéseknek, ami már nem csak elméleti síkon jelenik meg, hanem a papírról gyakorlatban is visszaordítanak rá. Hisz végzett. Az időnek vége, ami a rendelkezésére állt, hogy az összes lehetőséget végigjárhassa és egy mindenkinek kedvező alternatívára hívja fel a figyelmet. Most már minden csakis azon múlik, hogyan tálalja...
Nem veszi észre, hogy nyílik az ajtó, már csak Alfred hangjára lesz figyelmes. Szemei kipattannak és ahogy eljutnak a szavak a tudatáig, kétségbeesés szorítja össze a belsejét. Nem erről volt szó.
- Ne, várj! - mondja, de akármilyen hangerőt is üt meg, valahogy mégis értelmüket vesztve szállnak tova a sürgölődés közepette. Hirtelen mozdulattal löki hátra a széket és áll fel, nem foglalkozva a hátába nyilalló fájdalommal. Pár lépéssel kerüli meg az asztalt, hogy Alfred elé kerüljön. Mindenéből árad a feszültség, gondterhelten néz a férfire, majd a többiekre, a tagra, akiért felelősséget vállalt.
- Nem tudod, hogy mit csinálsz! - már-már kiáltja a szavakat, de mire bármit is tehetne, az ajtó halk puffanással csukódik be. Ennyi. Vége. Kezei remegni kezdenek a felgyülemlett feszültségtől és idegesen sétál az ablak elé. Nem lát, csak néz maga elé, ujjai a hajába siklanak, hol félúton meg is állnak.
- Bolond! - mély, öblös hangja betölti a teret, ahogy ismét a férfi felé fordul. Tekintete sötét, lélegzete szapora. Az idejét se tudja megmondani, hogy mikor volt utoljára ennyire ideges. - Bármi áron?! Most ítélted halálra azt az embert! Védvonal van a kötésrúna körül, nem lehet csak úgy eltávolítani! Túl van töltve, időzített bombát csináltál belőle! Még, hogy nem játszol Istent! - megállíthatatlanul zúdítja a szavakat a másikra, balja ökölbe szorítva remeg mellette. Nem mondja el, hogy mire jutott magával a rúnával kapcsolatban és nem is biztos, hogy más össze tudja rakni mindezt a feljegyzései alapján. Minden bizalmát eljátszotta Alfred. Már csak megvetést érez.
A továbbiakra nem is tud mit reagálni, amúgy is feleslegesnek tartja. Ebbe beleszólása nincsen, ez már rég nem az a helyzet, mikor választási lehetőséggel kínálnák. Hisz kiderült, hogy eddig sem volt neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806533#post806533][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.22. 09:04[/b][/url]

A tudás, amelyre szomjaztam, értelmét vesztette, ahogy a percek vánszorogtak el mellettünk, ahogy a nap fokozatosan hagyta el az eget, amit nem azért tudunk, mert az ablakon fénylő napsugarak melengetik arcunkat, hanem az óra lassú, mégis túl gyors kattogása elárulja. Az ablak bűvölete mindössze átverés, hiszen a föld alatt vagyunk, még nekem is nehéz lenne megoldani, hogy a kellemes napfény elérjen idáig. A papírlapok kerülnek ki kezeim közül, hangom dörren, ahogy meglepő módon, most nem kérem őket, hogy tegyék, amit mondok, hanem úgy hangzik, parancsokat osztogatok. És nem érdekel. Most nem, a későbbiekben úgyis elszámolunk ezzel, csak ne most, az önérzetet toljuk félre és haladjunk. Sébastien felkiáltásra fordítom felé fejemet, mintha meg sem hallottam volna, folytatom mondandómat. Az ő önérzettel kevert lelkiismeretfurdalása sem érdekel különösebben. Fénytelen tekintettel, kemény és megmerevedett vonásokkal figyelem az ajtót, aminek zárja kattan, ahogy kilépnek rajta. Sikerült neki, így megtehetem azt, amit elvárnak tőlem azok, akiknek fontos volt a kanapén fekvő. Fáradt tekintetemet emelem vendégemre, ahogy elém kerül, csípőmet döntöm az asztallapnak, két kezemmel derekam két oldalán támaszkodom meg rajta. Fejemet oldalra biccentve hallgatom végig türelmesen a szavakat, meg sem rezdülök, pedig a szemtelenség, amelyet megenged magának, normális esetben, igenis büntetést vonna maga után. Mégsem történik semmi, csak hallgatom a szavakat, amelyek elhagyják ajkait. Monológja végén várok pár percet, tekintetemben pillanatnyi értetlenség csillan, végül elmosolyodom, ahogy az előttem állót fürkészem. Árad belőle a feszültség, és ha látni szerettem volna, hogy ki is ő valójában… nem, ki ő még, akkor sikerült elérnem. Fürkészem a kissé eltorzult vonásokat, szívom magamba a belőle áradó mindent, amit éppen érez, mosolyom halványan ékesíti arcomat.
- Sébastien – hangom lágyan tölti meg a szobát, mégis tudom, hogy figyelni fog rám, mert az él, ami érezhetően a kiejtett névben van, nem hagy más lehetőséget neki. Pedig eddig is volt neki mindig. Szinte már sajnálom. – Bármi áron, mert ezt kérte tőlem. A férfi, akin a rúna van, háromgyerekes családapa, a gyermekeiért él, de így nem akar. Mint mondtam, nem játszok istent, ahhoz én kevés vagyok – szomorkás mosollyá váltok, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. – A jóváhagyásod nélkül senki nem nyúl a rúnához, de így is túlságosan benne vagy a dolgokban ahhoz, hogy téged kérjelek meg arra, tüntesd el róla, mert nem bírná a lelkiismereted. Megmentetted azt az embert, én pedig éppen hazafelé vitetem, hogy a családjával legyen, mielőtt megteszem azt, amire kért. Ettől valóban isten lennék? – fejemet hátra vetem, a plafont szuggerálom. Nagyot sóhajtok, fejem biccen előre, így vehetem észre vendégem ökölbe szorult kezét. Valóban ennyire kihoztam volna a sodrából? Nem állt szándékomban a nyers megfogalmazásom ellenére sem, a lényeg, hogy az embereim értsék, a többi aligha számít. Vajon mindezek után, mi járhat a fejében? Mindössze azért lennék bolond, mert tiszteletben tartom az egyik emberem kérését? Még akkor sem, ha a kártyák között lehet az opció, miszerint elárult, és a rúnák azért kerültek rá, mert nem végezte el a feladatot, amit rábíztak, és az üzenet kézbesítésének legegyszerűbb módjának ezt vélték. Mély sóhajt hallatok, miközben kékjeimet vezetem vissza arcára. Továbbra is a fáradt mosoly ékesíti ajkamat, szinte már türelmetlenül várom a reakciót, ami ugyan még várat magára, de ha itt és most van vége, akkor elfogadom. Kénytelen leszek, még akkor is, ha az idő már nem számít, és a kíváncsiságom ugyanúgy él.
Túlzottan is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806656#post806656][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.22. 20:03[/b][/url]

Túlságosan is jól ismeri ezt a tehetetlenséget és másoktól való függést, ami most a belülről marcangolja. Még mindig tisztán él benne a kép, ahogy az ispotályban bámulta magatehetetlenül a fehér mennyezetet, mert képtelen volt a szoba bármely más pontjára pillantani. Hisz annakelőtte minden színes volt, kivéve neki. Akkor úgy érezte, hogy a színekkel együtt az örömöt, a vidámságot is kiszipolyozták az életéből. A gerince használhatatlan volt, még csak felülni se volt képes segítség nélkül. Nem foglalkozott senkivel, egy szót se szólt, bárki is volt bent nála, csak a mennyezetet bámulta. Éjszakánként, mikor nem láthatta senki, némán siratta önmagát és az addigi életét.
A felépülés mind testileg, mind lelkileg gyötrelmes feladat volt, de végül hosszú, kínkeserves hónapok leforgása alatt sikerült a romokból egy sokkal jobb változatát felépítenie. Szembenézett a hibáival, a tetteivel és azokat nem feledve vált egy olyan emberré, aki hálás az új lehetőségért.
Most mégis ugyanúgy magatehetetlennek érzi magát. Nem ismeri a körülményeket, csupán hirtelen belekerült egy olyan világba, amit nem neki szántak és mégis érvényesülni akar. Egyszerűen túl sok az ismeretlen tényező, hogy átláthassa a gesztusok jelentőségét, hogy kihallja a szavak mögötti tartalmat. Nem tud mást, csak a felszínt kapargatni. Mint egy kisfiú, akit úgy dobtak be a mély vízbe, hogy sose tanult korábban úszni.
De most nem marad csendben. Már nem kis tizenéves siheder, egy akkoriban elképzelhetetlen, kiegyensúlyozott életet él, tisztában van önnön magával, az értékrendjével, amihez minden körülmények között ragaszkodik. Nem beszélve a felelősségtudatról, amivel kéz a kézben jár a nap minden percében.
A neve hallatán tekintetét ismét a férfira emeli, kelletlenül, undorodva. Őszintén szólva saját magát is nagyon meglepi ezzel a heves reakcióval, amit produkál, mióta kivitték a férfit a szobából, de bőven ráér később szörnyülködni saját magán. Ez most a legkevesebb. Viszont az érzelmek hamar megváltoznak. Arcán is tisztán látható, ahogy a zavarodottság, majd az értetlenség veszi át a düh helyét. Egy darabig csak bámul Alfredre, majd hitetlenül rázza meg a fejét.
- Odinra... micsoda röhej! Ennyire végletekben... - a levegőben hagyja a mondat végét, ahogy újra megrázza a fejét. Egyszerűen képtelen megérteni ezt a gondolkodásmódot és ezt az önzőséget, ami a szavak mögött rejlik. Az, hogy eredetileg kinek a szájából hangzottak el, csupán részletkérdés.
Újult erővel telepedik rá ólomsúllyal a fáradtság. Sóhajt egy nagyot, próbálva elengedni a benne felgyülemlett feszültséget, majd lassan a fotel felé indul, amibe még zsákkal a fején ültették. Tompa puffanással rogy bele, a bőr halk nyöszörgéssel fogadja őt. Előre görnyedve támasztja meg könyökét a térdén és temeti arcát tenyerébe. Keze szemmel láthatóan remeg még mindig kissé.
Némán hallgatja a másikat, lehunyt szemmel. Az ő engedélye nélkül? Milyen egy elcseszett filmbe csöppent bele? Ő már nagyon rég nem tetszeleg főhős szerepben, ő csak a helyes, de feledhető kedves mellékszereplő. A fiú a szomszéd házból. Tőle nem függnek emberek... Kívülről nem látszik semmi mindebből, egyedül az, ahogy ádámcsutkája fel-le mozdul, ahogy nyel egyet.
- Nem tudom, hogy találnál-e másik bolondot, aki megcsinálná - sóhajtja tenyereinek rései között. Hangja végtelenül fáradtan cseng, nyoma sincs az előbbi indulatnak. A kérdés viszont az, hogy meg tudná-e csinálni? Nem... a kérdés az, hogy mindezek után, azután, hogy felelősséget vállalt, azután, hogy akaratlanul morzsákat tudott meg a férfi életéből, akinek a nevét se tudja... mindezek után hagyná-e, hogy más nyúljon hozzá ahhoz, amin órákon keresztül dolgozott? Hagyná-e, hogy helyette más mocskolja be a kezét?
- Megcsinálom. A családja miatt. - Kezeit leejti az arca elől, tekintetében eltökélt fény csillan, arca ugyanolyan komolyságot tükröz, mint munka közben.
Odinra és a kilenc világra... csak igazat mondjon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806676#post806676][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.22. 22:40[/b][/url]

Lehetőségek. Lehetőségek vesznek körül minket mindennap, minden percében. Tizenkettő lehetőségem volt, és mégis őt választottam, akárha egy isteni szikra jött volna elmém hátsó zugából. Az ok, amely erre a döntésre sarkalt, a valódi ok, még számomra is ismeretlen. Talán valójában egy ösztönre, talán egy megérzésre hallgattam mégis, ám most nem számít az indok olyannyira, hogy ismét mélyebben elmerüljek benne. És mégis kénytelen vagyok, mert állandóan agyam felületesebb részein kapirgál a gondolat, hogy valóban miért ő. Nem hazudtam, a legkevesebb kockázattal járt Sébastien, mint választás. Frissen kezdett tanár, ereje teljében van, lelkiismereten csinálja azt, amit, és még remekel is benne. Van híre a képességének, amivel a rúnákkal bánik, nem véletlen kerülhetett bele a szórásba, de még nem annyira, mint a többinek, akik a szemem elé kerültek. Mégis, ezek olyan felszínes okoknak tűnnek, hogy akárhányszor felbukkannak, mint magyarázat, mint indok arra, amiért így is bevállaltam a fellelhető kockázatokat – mert mindig vannak -, hogy kevésbé hiszem el őket. Mert valamiért vissza-visszatér agyamba a kérdése; miért ő? Mintha valóban isten lennék, és tudnom kellene minden kérdést megválaszolni, pedig valóban nem vagyok más, mint bárki ezen a világon.
Szemrebbenés nélkül hallgatom végig, ahogy kitör belőle a dühe, a feszültség, ami talán azóta tobzódik benne, hogy meg tudta hol van, és mit kell csinálnia. Minden egyes szóra, amely elhagyja ajkait, pezsegni kezd a vérem, mert az indulat, ami hirtelen üti fel fejét bennem, nem képes nyugton maradni, pedig nagyon erre kérem. Most pedig főleg. Mert meg volt a lehetősége, hogy válasszon kimenetelt a férfinek, amikor még itt feküdt, azonban nem élt vele, egészen addig, amíg nem került egy kissé drasztikusabb helyzetbe. Én pedig mit teszek? Továbbra is fenntartom neki a lehetőséget, mert az most nem számít, hogy én mit ígértem meg a férfinak, amikor kettesben beszéltünk az esetről. Az itt most nem releváns. Sébastien kapott egy lehetőséget, azonban nem élt vele, és most, hogy a lehetőség már nem adott, két kézzel kap utána. Megcsóválnám fejemet, de szavaim, ahogy elhangzanak, úgy érnek célt is, így kissé félrebillentett fejjel mosolygok vendégemre. Zavar és megilletődöttség ül ki arcára, amiért nem is haragudhatok meg rá. Megvonom vállaimat, arcát fürkészem, míg végül mozdul, és fáradtan rogy a fotelbe, ami nyikorogva fejezi ki nem tetszését. Nagyot sóhajtok, mielőtt válaszolnék, óvatos mosolyra húzom ajkaimat.
- Valószínűleg vagyok olyan meggyőző, hogy találjak egyet – de tudom, hogy a lelkiismeret fog győzni, és a tudat, hogy nem szívesen adná át másnak, amivel dolgozott. Meglepő, de mi nem is különbözünk annyira, mégis, mintha ég és föld lennénk. Esélyt sem adtam neki, hogy ellenkezzen, amikor felkaptam a lapokat és elküldtem a legilimentorokat. De vajon az sejthető-e, hogy az ajtó előtt állnak, mióta az becsukódott mögöttük? Sehova nem mentek, mert nem akartam, hogy elmenjenek. Esélyt akartam adni magamnak, hogy elmondhassam Sébastiennek azt, amit a férfiról tudni kell, hogy őt éppen hova viszik, és ezzel elérni azt, hogy maradjon. Hogy felajánlja a szolgálatait továbbra is nekem, hogy győzzön a fene jó lelke, és azzal nekem kedvezzen, mert így az egyik legjobb emberemnek nem adhatom meg az utolsó kenetet. Nem is fogom.
- Gyere – az ajtó nyílik, majd a férfi lépked felénk könnyedén, mosolyogva nyújtja a papírlapokat Sébastien felé. – Elnézésedet szeretném kérni, amiért nem fogalmaztam világosabban az emberemet illetően. Ez a kettő már akkor megállt, amikor kissé megemelted a hangodat, hogy megtartsam a lehetőségedet, ami csupán a levegőben lógott egy ideig. Nem véletlen nem kértelek meg, hogy szedd le róla te – pillanatnyi szünetet tartok, türelmesen várom meg, amíg az ajtó ismét bezárul. – De tudnom kell, hogy két hét múlva is megteheted-e? – kékjeimet fúrom Sébastien fáradt tekintetébe. A mai nap utolsó kérdése, amely sok mindent fog eldönteni, és nem az én életemben. Türelmesen várom, egy tizedmásodpercre sem engedem el vendégem pillantását. Tudnom kell. Tudni akarom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806718#post806718][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.23. 19:00[/b][/url]

Az élet mindenki számára mást jelent. Van, aki örök életűnek hiszi magát, aki nem meri véletlenül se bepiszkítani a kezét, mert él benne a hit, a vágy, hogy a földi lét csupán egy rövid állomás, ami halál utáni életre készíti fel őket, egy örökérvényűre, a mennyben vagy pokolban, vallástól függően. Van, aki csakis a mának él, feledve a múltat és nem félve a jövőt, csak az adrenalin és a pillanatnyi örömök megélésére koncentrálva, nem törődve akár a saját maguk testi épségével sem. Van, aki megfontolt, aki előre tervez, kiegyensúlyozottan, stagnáló boldogságban, színtelen, mélység nélküli problémákkal küzdve. Viszont egy dolog mindegyikükben közös; bármennyire is tagadják, a halált mind félik, ha szembe kell nézniük vele. Bármennyire is bátran, felszegett állal néz is farkasszemet vele, az utolsó pillanatok, a saját magukkal való elszámolás igenis megremegteti az ember lábát. A halál fájdalmas, de nem annak, aki elmegy. Mindig az szenved a legtöbbet, aki marad. És jelenleg három gyermek kapná a végzetes csapást.
Tudja milyen szembenézni a halállal, milyen, mikor lepörög előtte az egész addigi élete, olyan könyörtelenül tisztán, amilyen előtte sosem láthatta. Látta a félelmet, a fájdalmat a hozzátartozói arcán, mikor még nem ocsúdtak fel a döbbenetből, a gyászból. Mert hiába élte túl, addig a pillanatig, míg ez biztos nem volt, addig gyászolták. Neki megadatott a lehetőség, hogy jobb legyen önmagánál. Vajon tényleg játszhatja a hőst, a megváltót és szolgálhat hasonlóval egy másik halandó számára? Végletek...
Végletekben gondolkodik, mert a jelenlévők is ezt teszik, így olyasmik fogalmazódnak meg benne, ami normál esetben soha. Dühíti ez a fajta gondolkodásmód. A férfi feláldozná magát egy ilyen felesleges dolog miatt, a családjára hivatkozva, holott mindezzel nekik okozná a legnagyobb fájdalmat. Végletek...
- Ettől félek én is - mondja hűvösen. A súlyos gondolatok közé beúszik még egy kép; az anyja. Eszébe jutnak az esték, mikor gyermekként ült mellette, el-ellesve a Futhark betűit, próbálva azokat pontosan lemásolni. Eszébe jutnak a nő szavai, intelmei, tanításai, a mosolya, a dicséretek. Nem kell megváltónak lennie. Csupán jól kell csinálnia azt, amihez ért és lehetőséget nyújtani a választásra. Viszont ezt neki kell véghez vinnie, nem másnak. Nem másnak, mert ő is félti a saját családját.
Ahogy kinyílik az ajtó, szemöldöke kissé megemelkedik, úgy követi végig a férfi útját. Egy szó nélkül veszi át a lapokat és tekintete egyből a teleírt oldalakra siklik, mintha csak hibát keresne rajtuk vagy bármi árulkodó jelét annak, hogy belenyúltak a munkájába. Rossz szokás.
Csendben hallgatja Alfredet, de immár a szavai nem hatolnak mélyre benne, csak elemez. Szóval játszott vele, bábként rángatta, hogy a zsinór segítségével saját maga felé terelje. A gondolatra megrándul a szája széle, de más nem látszik rajta. Ügyes. Ő pedig annyira elmerült a saját dilemmájában, hogy észre se vette. De már döntött. Már tiszta a feje. Végre nincsenek végletek. A lehetőségek ennél sokkalta árnyaltabbak.
- Két hét múlva? - kérdi kissé meghökkenve, kékjei ezúttal egyből megtalálja Alfredéét. Persze, minden megoldható... hogy késő lesz-e? Ki tudja. Némán, komoly arccal fürkészi a férfit, latolgatja a helyes utat. De van-e ténylegesen helyes út még? Legyen a kevésbé rossz...
- Talán. De minél tovább vársz, annál nagyobb a rizikófaktor. Akár rád nézve, akár őrá. Én a helyedben minél előbb meg akarnám oldani ezt a problémát. - És azt figyelembe se vette jelenleg, hogy ő is minél hamarabb szabadulni akar ebből a helyzetből. Tőle.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806747#post806747][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.23. 21:46[/b][/url]

Mi halandók felérhetünk-e egy istenhez valaha? Vannak olyanok, akik mindenféle magyarázat, mindenféle ok nélkül elhiszik magukról, hogy azok, de mégis… Lehet-e akkora hatalmat adni egy ember kezébe, amely felhatalmazza arra, hogy emberi életek és sorsok felett hozzon döntést? Hogy megölje azt, akit meg kell, hogy életben hagyja azt, akit életben kell, és hagyja elfutni azt, aki megérdemli a második esélyt? Dönteni emberek sorsa és élete felett, mindössze azért, mert te eldöntötted magadról, vagy rólad eldöntötték, hogy felhatalmaznak ekkora emberré. Mert talán nem jár együtt a hatalommal az, hogy isten legyél, hiszen a felelősség, amely azzal jár, hogy a te szavadra bomlanak fel családok, halnak meg családapák és anyák, téged terhel. És nem pár napig, nem ideig-óráig, hanem életed végéig, és tudod mi a legrosszabb? Hogy az istenek örökké élnek. Örökre, az idők végezetéig el kellene viselned a lelkedre nehezedő súlyt és terhet, amely azért nyomja azokat, mert istent játszottál, ember helyett. Nem lehetünk istenek, nem lehetünk megváltók, akik mindent megtesznek, amikor azt kérik tőlük. Nem tudunk csettintésre halálos kórokat gyógyítani, egy apró fújásunkra nem fog virágba borulni a mező, amit a tűz leégetett, bármennyire hiszünk benne.
Halkan nevetek fel. Nos, igen, alapos félelem, amely felütötte fejét vendégem gondolatai között. Ha nem ő csinálja meg, akkor találok mást, aki megcsinálja, csak a másikkal lehetséges, hogy nem lennék ennyire elnéző és vendégszerető. Ki tudja? Ma remek napra ébredtünk, a csillagok állására is foghatjuk felőlem, nem érdekel, ahogy az sem, hogy eredetileg miért mondott igent. A családja miatt? Esetleg a testvére? Vagy valóban a lelkiismerete az, amely nem hagyná, hogy ily’ módon hagyja cserben a férfit, akinek lehetőségért esedezett? Talán valóban nem is fontos az, miért mondott igent, amikor megtette. Ne fejtegessük vissza, nincs rá időnk. Szemöldököm rebben meg az asztalnál, ahogy visszakérdez. Elmosolyodom, majd lehunyom szemeimet. Szólásra nyitom ajkaimat, amikor ismét megszólal, ráncba szalad szemöldököm, kissé oldalra billentett fejjel fürkészem a fotelba rogyót. Minél tovább húzom, annál nagyobb a kockázat. Vajon miért nem állt neki rögvest pörögni az agyam ezen? Miért nem dolgozik automatikusan, ahogy mindig, mikor a kockázat kerül előre? Miért hiszek neki? Pillantásomat kapom az ajtó felé, pár másodperc múlva fordul utána fejem is, értetlen tekintettel rázom meg fejemet, majd előre biccentem azt, amikor megszólalok. – Tudod, hogy nem tehetem meg. Megkért rá, még akkor is, ha ez a halálával jár – jobb kezem mozdul magam mellől. Mutató- és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet fáradtan. Nagyot szusszanok, mielőtt Sébastienre emelném tekintetemet.
- Egy hét – rohadt életbe bele, kellene az a két hét, hogy aki ezt tette, az elhiggye, hogy sikerült megfognia és vígan battyogjon be hozzám, hogy eldicsekedjen vele. Én pedig, mint vendégszerető ember várhassam tárt karokkal, hogy valóban mennyire ügyes és szembesíthessem azzal, hogy még egy ilyen és nem ússza meg. Mert mindig van lehetősége mindenkinek, azonban ha nagyon szűkösre veszem a lehetőségeimet, egy hét is elég lehet. – Ennél lejjebb sajnálatos módon nem vihetem – és ha rosszul is sül el, legalább azt az egy hetet a családjával töltötte. Mélyet sóhajtva kerülöm meg az asztalt és rogyok a székembe. Felcserélődtek a szerepek immár, és meg kell mondanom, hogy hiányzott a saját szerepem.
- Mennyi az esélye annak, hogy belehal? Az egyik legjobb emberemről beszélünk, nem értékelném, ha nélkülöznöm kellene – főleg nem egy örökkévalóságra, hiszen az istenek nem halnak meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806768#post806768][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.24. 13:53[/b][/url]

A dohányzóasztalon lévő kiürült whiskys poharat bámulja. Üres. Nem félig teli, nem félig üres, alig egy cseppnyi, ha maradt az alján. Elfogytak a lehetőségek, ahogy az ital az üvegpohárból. De már döntött és nem fog meghátrálni, emelt fővel végzi el azt, amire vállalkozott. Már nincsenek kérdések, dilemmák, ellenérzések. Csak a feladat, amit a tudása legjavával fog megoldani.
Azon elmélkedik, hogy ez vajon egy újabb próbatétel-e. Vajon az élet azért gördítette elé ezt az akadályt, hogy kiderüljön, tényleg megváltozott-e annyira, amennyire elhiszi magáról? Hogy önámítás-e, álszentség amit csinál évek óta vagy a személyisége, tulajdonságai tényleg ennyit változtak? Előtte a hegy, mögötte a szakadék és már csak az lesz a kérdés végül, hogy mászik vagy ugrik. Viszont nem aggódik, hisz mindig a csúcson a legszebb a kilátás.
Tekintete Alfredre siklik, ahogy megszólal. Sebi szemöldöke kissé megemelkedik, ahogy elemzi magában a helyzetet. Szóval legilimentorok. Erre hamarabb is rájöhetett volna, ha képes higgadtan figyelni a környezetére. A felismerés kissé megkeményíti az arcvonásait. Nem kedveli az ilyen tudással rendelkezőket, túl nagy hatalom van a kezükben. Sosem tanult ilyesmit, az okklumenciát is csupán nagyon alap szinten. Pontosan annyira ért az utóbbihoz, hogy erősen koncentrálva egy-két emléket el tud zárni magában. Ezért sem derült ki soha, hogy ki miatt bukott alá anno a seprűről... A gondolat amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan válik semmissé, ahogy kihasználva a pillanatnyi csendet, elkezdi állítgatni az elméje védelmében a bástyákat.
Alfred, immár neki intézett szavaira lehunyja a szemét. Szóval nem szabadulhat ilyen könnyen ettől a találkozótól. Egy hét múlva újra idehozzák, újra szembe kell néznie magával, Alfreddal, a családapával. Egy hétig emésztheti és győzködheti magát a döntése miatt.
- Végletek...- mondja fáradtan, baljának ujjaival az orrnyergét dörgölve. Lassan engedi le, hogy kékjeit végül a jegyzeteire, onnan Alfredre emelje.
- Ha nem piszkálja meg valaki úgy, hogy nem ért hozzá... - néz jelentőségteljesen a férfire, majd sóhajtva teríti jegyzeteit az asztalra. - Hogy fájdalmai lesznek-e a héten? Tőle függ. Ha a levezetésem helyes, akkor ez az Imperius átokhoz hasonlóan működik. Viszont nem az elmét befolyásolja, hanem a testet. Ha nem szerzi meg azt, amit akarnak, akkor kínokat fog számára okozni a kötésrúna. Azt nem tudom megmondani, hogy mit és milyen mértékben. Késztetést érez, elemi kényszert, hogy engedelmeskedjen - mondja végig kimérten. Ujjaival beszéd közben a lapokon simít, mutatva a részleteket, hogy épp melyik részletről beszél. Hagy egy kis szünetet, hogy emészthetőbbek legyenek a szavai, majd a jegyzeteit összeszedve áll fel és lép a férfi elé, de távolságot tartva.
- Ne azt keressétek, aki a rúnát rárakta, hanem azt, aki használja. Valószínűleg a mestert kényszerítették, kevésbé... szívélyes fogadtatásban lehetett része, mint nekem - kékjeivel beszéd közben fogva tartja a másikét, közben fel nyújtja a lapokat. Nagyon reméli, hogy igaza van. Bűnt követett el, de ha kényszerítették valahogy... az ember rosszabbra is hajlandó nyomás alatt. Ha viszont téved... akkor megérdemli azt, hogy Alfred elé álljon, bármivel is kelljen szembenéznie. Viszont nem mondd el minden információt, nem fog ennél jobban közreműködni abban, hogy kézre kerítsenek valakit, hisz fogalma sincs, hogy melyik oldalon is áll a történetben.
- Viszont kérném a zsákot. Távoznék, ha megengeded - komolyan néz a férfire, hangja ismét fáradtan cseng. Ma már nem vágyik másra, csak, hogy elnyúlhasson a kanapén és a mennyezetet bámulva rágyújthasson, várva, hogy egy csalfa pillanatra ismét láthassa a színek satnya emlékét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806813#post806813][b]Alfred Nathan Declaire - 2020.04.24. 21:39[/b][/url]

Olykor kényszerből kell megszólalnom hangosan, amikor a fejembe másznak bele, és ott kommunikálunk. Kényszer. Kell. Szükséges. Tartok attól, hogy megbolondulok még idő előtt, amiért állandóan van valaki a gondolataim között, és valamikor már különbséget sem tudok tenni aközött, hogy azt én gondolom-e, avagy az egyik emberem remek ötlete esetleg. Valamikor fáj. Nagyon fáj, amikor egyszerre túl sok minden történik, és néha nem is váltakoznak, hanem egyszerre szabadulnak be a gondolataim közé, mégis tudom, hogy ennyi fájdalmat megéri elviselni, mert így az információk teljesmértékű biztonságot élveznek az agyamban, amelyet véd az okklumencia. A legilimentorok pedig azonnal megérzik, ha valaki motoszkál a fejükben, így dupla védelmünk is van, mégis néha azt kívánom, hogy mindenki szakadjon ki onnan, hogy ne kelljen használnom semmit, csak hadd tárhassam ki az elmém és üljek le meginni nyugalomban egy pohárka whiskyt. Sokat kérnék? Pedig ugyanolyan ember vagyok, mint te, aki munka után hazamegy a családjához és a jól megérdemelt pihenését tölti egy fárasztóbb nap után. Nekem nem jár, igaz? Tudom, hogy nem. Vannak olyan emberek, akiknek a nyugodalom és a semmittevés kiváltsága nem adatik meg. Elfogadom, végül is, évek óta ebben és ezzel élek, talán ha el is múlna, már hiányozna.
Fáradt pillantásomat emelem vendégemre. Szavai hallattán fejemet is felemelem, tekintetemben őszinte érdeklődés és kíváncsiság költözik, ami már régóta nem tűnt fel kékjeimben. Minden szavát úgy iszom, mint szomjazó az első korty vizet, füleimet simogatja a hang, amely az opciókat adja nekem. Ironikus, nemde? Nekem osztják a lehetőségeket, és nem én adom a kezébe valakinek azokat. Akkor most ki is az isten? Én, aki elindítottam ezt, vagy Sébastien, aki be fogja fejezni? Halvány mosoly kerül ajkaimra, ahogy a gondolat megfogalmazódik bennem, hirtelen lökök ki mindent és mindenkit a fejemből, hogy csak és kizárólag az előttem ülőre tudjak koncentrálni. Minden szava az agyamba furakszik, azzal a lendülettel rejtem el őket egy hátsó zugban, ahol reményeim szerint soha, senki nem érheti el. Ez lesz a mi kis titkunk, Sébastien, mit szólsz hozzá? Észre sem veszem, hogy miközben elvesztem szavai között, akaratlan lököm el magam az asztaltól és lépkedek hozzá közelebb, hogy láthassam a képeket, a levezetést, amelyeket a szavakhoz társít.
- Teljesítenie kell, amit elvárnak tőle, különben kínok között fog fetrengeni. Fantasztikus – hirtelen mozdulattal dörzsölöm meg orrnyergemet, nagyot szusszanok, miközben vendégem mozgolódik. Mikor tekintettem kinyitom, már előttem áll, jegyzetei a kezében, kékjeimbe fúrja az övéit. Elmosolyodom.
- Ha meg van az, aki a rárakta, meg van az is, aki ezt kérte a készítőtől. Egyelőre sokkal könnyebben indulok el a készítő nyomvonalán, mintsem egy fantomén – mélyet szusszanok, óvatosan hátrálok az asztalig, derekamat ismételten neki döntöm, fejemet előre biccentve fonom kezeimet mellkasom előtt keresztbe. Szívélyes fogadtatás. Tekintetem akaratlan villan az üres tányérokra, majd a pohárra, végül vissza rá. Aprót biccentek csupán felé, a követkető pillanatban lép be a kettő, akik hozták is, majd mielőtt a csuklya rákerülhetne, emelem fel kezemet, hogy várjanak egy pillanatot.
- Egy hét múlva találkozunk, Sébastien – kezemet leeresztem, a csuklya felkerül, én pedig elégedett mosollyal ajkaimon követem végig, ahogy az opciómat éppen az ajtó felé viszik. – Csendben vigyétek vissza – ez nem kérés, ez nem szívesség, ez parancs, amely a két fejben is pontosan úgy csattan, mintha kimondtam volna. Mert szükségem van rá, a tudására, hogy megoldja azt, amit én nem tudok.
Egy isten ilyet mikor vallana be?