Lina

- Igen, szerintem ő már sok mindent megélt. Kicsit irigylem a lazaságát, az optimizmusát, és hogy lepereg róla szinte minden negatív dolog, na meg a türelmét... jó neki - mondtam sóhajtva a lánynak. Tudtam, hogy ezen a téren van még mit fejlődnöm, de azon voltam, hogy minél többet tanuljak és tudtam, hogy idővel akár többet is elérhetek az életben, csak kitartás és kellő elszántság kellett hozzá.
- Ez így van. Azért, ha segítségre van szükséged, szólj nyugodtan - tettem hozzá megnyugtatásul, bár szerintem ő is tudta, hogy mindig számíthat rám.
- Tényleg köszi, imádom ezt a csokit - feleltem neki vidáman. Jól esett, hogy támogatott mindenben és hogy mindig képes volt meglepni valami pozitív dologgal.
- Legközelebb folytatjuk a tanulást is, de most képtelen lennék rá, ne haragudj. Sokan jelent, hogy meghallgattál - válaszoltam a lánynak, miközben a csokit majszoltam. Nagyon ízlett, most is ugyanolyan finom volt, mint amikor először kóstoltam. Végre jobb hangulatba kerültem lelkileg, reméltem, hogy Majával örökre meg fog maradni a barátságunk, mert vele nagyon jól éreztem magam és tényleg önmagamat adhattam neki, sőt, már fél szavakból is megértettük egymást.
- Izgulsz a vizsgák miatt? - kérdeztem tőle, hiszen rohamos léptekben közeledett az év vége. Sokat tanultam, hogy sikerüljön teljesítenem a vizsgákat, de ennek ellenére még mindig nem éreztem azt, hogy valóban mindent tudnék, és rendkívül aggódtam, hogy vajon évfolyamot fogok-e majd lépni. Szerettem volna minden téren fejlődni, ezért is tűztem ki célomul, hogy jövőre még jobban belehúzok és talán akkor jóslástan terén is nagyobb sikereket érhetek majd el.

Dráma 2.0


  Rossz volt látnia, hogy a fiú mennyire letört. Úgy érezte, hogy a szíve ketté hasad, a mellkasát pedig elönti a méreg, hogy ezt bizony ő okozta. Megint. Mint mindig. Mást sem csinált eddig, csak fájdalmat okozott a fiúnak. Pedig nem akart, nem, egyáltalán nen ez volt a célja. Csak a szeretetével úgy tűnik inkább megöli a körülöttelévőket.
  Tudta, hogy nem kéne, mégis újra megszólalt. Mert nem akarta, hogy a fiú megint otthagyja. Az agya csak kattogott, és próbálta lebeszélni magát arról, hogy megint teljesen hülyét csináljon magából, hiszen North egyértelműen jelezte, hogy nem akar már tőle semmit. De a szíve egyszerűen nem hagyta. És tessék. Ez lett a végeredmény. Egy versrészlet, amit a lány tökre nem értett. Sőt, amit megértett, az sem tűnt valami szívderítőnek. Éppen ezért értelmezte rosszul a lány.
  - Ez meg mit akart jelenteni? - kérdezte, és arca grimaszba fordult. Egymás húsába marnak? Marmint hogy folyton bántják egymást? Ésésés lehullunk? Talán ebbe fognak belehalni? Kinyírják egymást? Értette ő azt, hogy nem valami kedves ember, és hogy a szerettei gyakran elhagyják, de ezt nem kell ilyen durván kijelenteni. Neki is vannak érzései.

Dráma 2.0


  Meg kellett tudnia, vissza kellett kérdeznie. Mert akárhogy is próbálta értelmezni azt a részletet amit hallott, mindig valami nagyon is negatív jött ki belőle. Aztán az első mondatoknál átkozni kezdte magát, hogy nem hagyta, hogy North inkább csak menjen a saját útjára. A pumpa pedig hol egyre feljebb ment benne, hogy az értetlenség vette át a helyét. Kezdte úgy érezni, hogy a fiú teljesen megzavarodott, és egyáltalán nem tudja, hogy mit akar.
  Aztán továbblépett a versrészleten, és kitört mint egy vulkán. A szöszi először nagy szemekkel nézte a fiút, mert egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy ez most álom, vagy valóság. Annyiszor szerette volna már különböző emberektől hallani ezeket a szavakat, hogy mostanra már fel is mondott ezekkel az álmokkal.
  Nem tudott megszólalni, a hosszú monológ végén egy pillanatig csak állt, mintha az, hogy megmozdul lerombolná a falakat, és az egész képzelet, a pillanat összedőlne, és semmivé válna. De a szöszi vállalta a kockázatot, és reszketeg léptekkel indult el a fiú felé, majd mikor érezte, hogy biztosabb a lába, gyorsabb tempóra váltott. A fiú nyakába vetette magát, és ajkait a fiúéra tapasztotta. Szorosan összehunyta a szemét, és kezével a sötét fürtökbe túrt. Nem akarta, hogy végetérjen a pillanat.
  Elhúzódott egy kicsit, de nem túl messzire Northtól.
  - Ne akard eldönteni, hogy ki az, aki elég jó nekem, jó? - kérdezte, de ez inkább volt fenyítés, mint igazi kérdés.
  - Szeretlek North West, és az utóbbi hónapokban sem szűntelek meg szeretni - nézett mélyen a fiú szemébe. Amióta az eszét tudja nem hagyták el ilyen szavak a száját. Most pedig úgy érezte, hogy a legmegfelelőbb embernek mondta ki őket.

Dráma 2.0


  Az érintése, a hangja minden úgy érte, mintha egy hosszú téli álomból végre felébredt volna. Testrészeit átjárta a melegség, pláne akkor, amikor meglátta a fiú mosolyát. A szíve szinte vajként olvadt szét közben.
  - Ez az, amiben jó vagyok - vont vállat egy pajkos mosoly kíséretében. Tudta, hogy most valószínűleg az egész társalgó őket nézi, de nem érdekelte. Csak az számított, hogy North végre megint ott volt neki, és még szereti is. Ez egy olyan tény volt, amit az esze nehezen tudott feldolgozni, a szíve mégis már régóta tudta. Ahogy azt is, ami pár pillanattal előbb elhagyta az ajkait. Ő is szereti a fiút.
  Újra közelebb hajolt hozzá leküzdve azt a kis tért is, ami kettőjük közé szorult, és lágyan, mint akiknek van idejük akár az örökkévalóságig is, megcsókolta őt.
  Belemosolygott a csókukba, ahogy újra tudatosult benne, hogy milyen szituációból is indult az egész. - De neked menned kell feladni magad. Nem szeretném, hogy miattam ne kapd meg a kijáró büntetést - vigyorgott rá. - Várni fogom, hogy vissza gyere - tette még hozzá, azzal megfordította a fiút. Beharapta az alsó ajkát, és úgy nézte mosolyogva, ahogy North eltávolodik. Ő pedig szinte a menyországban járt.

Will

Leendő terapeutám

A reggel egy idegen ágyban érte.
Mikor kinyitotta a szemét, nagyon lassan eszmélt csak rá a világra, ahogy a nap sugarai résnyire nyitott szemébe szűrődtek át a szőke szempillákon. Először el sem jutott az agyáig, hogy mi történt, miért fekszik a gyógyszerszagú szobában, aztán észrevette a mellette ülő gyógyítót, és minden a helyére került a fejében.
- Ru..?! - esett kétségbe, mikor rájött, hogy szobatársa nincs ott, ahova még az éjjel feküdt, de aztán felfedezte, hogy a fiú az egyik közeli ágyon pihen. Csendben is maradt inkább, mert nem akarta felkelteni, hiszen neki is egyértelműen szüksége volt a regenerálódásra. Sóhajtva dőlt vissza a párnára, aztán végighallgatta a magyarázatot, és mikor addig jutottak, hogy hamarosan jönni fog egy pszichológus, akkor akaratlanul is összerezzent. Két lehetőség jött szóba, és egyiktől sem volt túl boldog, de tény, hogy a süteményes colos még mindig szimpatikusabb megoldásnak tűnt.
Bólogatott mindenre, amit a gyógyító mondott, de nem beszélt igazán az egyetlen elhangzott szó után. Még mindig nehezen mozogtak a fogaskerekek az agyában, hála a rengeteg nyugtatónak, amit belenyomtak. Nem tudta, hogy mit fog mondani a szakembernek, ha ideér, csak abban volt biztos, hogy ez a nap a fájdalmas szembenézések napja lesz.

Sebastian Jared Selwyn

Dr. Meyers

Az elkerülhetetlen nem sokáig váratott magára - a pszichológus, aki csakhamar megjelent az ajtóban, egyrészt szorongással töltötte el Sebastiant, másrészt némi megkönnyebbülést jelentett számára a személye, mert nagyon nem akart a másik szakemberrel beszélgetni. Nem állt jól azzal, hogy ha nőkkel kellett kommunikálnia a szigorúan hivatalos kapcsolattartáson túl, márpedig úgy tűnt az eddigiek alapján, hogy egy terápia azért ennél nagyobb nyitottságot igényel.
Mondjuk Sebastiannak a nyitottsággal is gondja volt.
Szótlan követte a szemével, ahogy a férfi közeledett és leült az ágya mellé. A pillantása egy villanásnyira Rurura vándorolt a másik ágyon, megállapodva a rövidre nyírt haj maradékain, és vonásain szinte szomorú fintor futott végig, de aztán figyelmét ismét az érkezőre irányította.
- Mintha kávét itattak volna velem - felelte, némi gondolkodás után magyarázatot is fűzve hozzá. - Kétszer ittam, mindkétszer rókáztam tőle.
Nem igazán tudta, hogy mit mondhatna még, úgyhogy inkább kérdezett.
- Ön lesz a terapeutám? - kérdezte, mintha amúgy nem lenne egyértelmű, de arra megfelelt ez is, hogy kitöltse a csendet.
Egyelőre még nehéz volt elképzelnie, hogy valóban együtt dolgozzon a férfivel a probléma megoldásán, hiába határozta el az éjjel, hogy megpróbál tenni valamit a fejlődés... gyógyulás? érdekében. Nehezen tudta elhinni, hogy ebben tényleg segíthet valaki, akinek soha köze nem volt olyan élményekhez, amikkel neki kellett megbirkózni, és akinek ráadásul továbbra sem mondhatja el a probléma felét, avagy Seth és az emlékek ügyét. Ennek ellenére csendben várta a továbbiakban, hogy mi lesz, és tényleg nagyon igyekezett, hogy ne küldje el a fenébe, ahogy a reflex parancsolná.

Dr. Meyers

- Bármi jó, ami nem kávé... vagy veritaszérum - felelte Sebby, csak félig-meddig viccelve, mert még mindig eléggé homályos elképzelései voltak a pszichológus valódi munkájáról, mert Zójára, még ha magyarázott is neki bármit, dacból sosem figyelt. - A kakaó tökéletes lesz, főleg, ha van némi pillecukor is - jelent meg az arcán egy egészen halovány mosoly, egy apró töredéket megmutatva a férfinak a régi Sebastian maradékaiból. Igaz, már az édesség sem vonzotta egy ideje, de megszokás nagy úr, ha más nem, hát beszélgetés közben legalább.
A választ hallva bólintott, aztán félig kérdő, félig "úgyis tudom a választ" hangsúllyal szólalt meg újra.
- Gondolom, hogy abszolút semmibe sincs beleszólásom - vetette fel. Nem voltak illúziói, bár csak ebben a pillanatban esett le neki, hogy valószínűleg a gyengélkedőt sem hagyhatja el egyhamar. Valószínűleg riasztóbűbájokkal figyelik, nehogy ismét elboruljon valami a fejében, és esetleg megpróbálja a teáskanállal vágni fel az ereit. Hm, melós lenne.
- Ez sokkal hivatalosabbnak hangzik így, mint amire számítottam - felelte, ráncokba szaladt homlokkal. A szerződés és a tárgyalás szavak miatt sokkal kevésbé tűnt az egész egy beteg kezelésének, mint amennyire egyébként gondolta. - Megfelelnek a könyvek, de azért pár kérdésem lenne. Most akkor itt senki sem várja el, hogy a zsebkendőmet szorongatva elsírjam a bánatom, miközben egy kanapén heverek? - érdeklődte, mert nagyon úgy tűnt, hogy nem ilyesmiről lesz szó. Sajnálatos módon tényleg most először nyitotta ki a füleit, hogy meghallgassa egy szakember szavait, így abszolút a nulláról kellett kezdeni vele. Egyedül a PTSD-vel volt tisztában nagyjából, mert arról Seth miatt olvasott bőven, de minden mást módszeresen kizárt az életéből.
- A kötéseknek meddig kell maradniuk? Felteszem, nem okoztam nagy kárt, ha még itt vagyok, szóval már nem látom értelmüket... - emelte meg aztán szemléltetésképp a karját. Kicsit sajnálta, hogy a gyógyítót elfelejtette az előbb megkérdezni erről, mert határozottan zavarta a sok géz, aminek ráadásul valószínűleg már kevés funkciója van. - Illetve a bátyám be lesz ide engedve, és ha igen, akkor mikor jön? - tette fel az utolsó kérdését is, bár ebben már tényleg nem volt biztos, hogy a pszichológus tud válasszal szolgálni.

Dr. Meyers

Enyhén félrebillentette a fejét a válasz hallatán, ami a gyengélkedőről való távozását illette. Kissé kétségesnek tartotta, hogy úgy általában bármit is ér az ideiglenes megfigyelés, hiszen ha valaki elszánta magát, akkor egyszerűen ki kell várnia, hogy kiengedjék, nem igaz? Persze ő most nem törte ilyesmiben a fejét, az tény, a lehetőségek viszont így is végigpörögtek az agyán. Végül nem is tudta megállni, ki ne mondja.
- És ez tényleg hatásos szokott lenni? - érdeklődött némi szkepticizmussal a hangjában. Arra viszont, hogy a holmiját be akarták neki hozni, csak a fejét rázta meg.
- Nem kell semmi, maximum valami könyv, hogy ne unatkozzak - felelte. Sebastian sosem kötődött igazán a tárgyakhoz, így most sem érezte, hogy szüksége lenne bármire is abból az alig néhány holmiból, amit az iskolában töltött ideje alatt felhalmozott, lévén korábbról semmije sem maradt.
A magyarázatot aztán némileg megkönnyebbülve hallgatta, még ha tudta is, hogy nála eleve nem opció a veritaszérum, még ha meg is szeretné valaki próbálni így bírni beszédre. Viszont a doktor szavaiból egyenesen következett egy újabb kérdés.
- Akkor hogy kezdődik a terápia? Már a célokon és a szerződésen túl.
Tényleg érdekelte a dolog, hiszen igyekezett rávenni magát arra, hogy részt vegyen ebben az egészben, de ehhez nem ártott, ha fel tud készülni lélekben arra, hogy mi következik.
A géz kapcsán már csak bólintott egyet, mert nem akarta magyarázni, hogy nem fáj a karja, csak húzódik rajta a bőr, és egyébként is tudja mozgatni az ujjait, de mivel neki nem volt különösebb tapasztalata medimágia terén, belátta, hogy jobb, ha ezúttal nem okoskodik. Amúgy sem volt abban a helyzetben.
- Rendben - kapta meg a doktor arra az engedélyt, hogy ott legyen, mikor Sebastian találkozik a többiekkel. Nem igazán tűnt fel neki, hogy ez nem kérés volt, hanem tény, ezért úgy vette, hogy máris megkapta az első döntési lehetőséget, ami kifejezetten jólesett neki. Arról már nem is beszélve, hogy meglehetősen kétségbeesett volt annak kapcsán, hogy mi fog történni, ha bejön valaki hozzá látogatóba, úgyhogy valójában még hálás is volt azért, mert az orvosa ilyen szépen megelőzte, hogy esetleg kérnie kelljen, hogy vele legyen. Bár kétségtelen, hogy Sebbynek nem jutott volna eszébe magától igazán ez az opció, és inkább megpróbált volna egyedül keresztülvergődni az egészen.
A névlista viszont komolyan gondolkodóba ejtette. Az nem volt kérdés, hogy Agatha bejöhet-e hozzá, bár volt egy olyan sejtése, hogy van mitől félnie az anyatigris kapcsán, de Ricsivel határozottan nem akart most szembenézni.
- Richárd nem jöhet be - felelte hát végül. Nem tudta volna elviselni most azt a nézést, amit kapott volna, elvégre a másik épp csak nemrégiben figyelmeztette arra, hogy hova vezethet a függés. Na nem mintha magától nem tudta volna, de így azért ez mégis egészen más. - Rurut viszont írjuk fel - tette aztán hozzá, majd mikor kapcsolt, hogy ez valószínűleg kevéske segítség volt az idegen doktornak, a másik ágyon alvó fiú felé billentette a fejét jelzésképpen. - Ruarc.
Az már csak a reflexszerű terelés következménye volt, hogy következőnek egy témához abszolút nem kapcsolódó kérdést tett fel.
- Na, és hogy működnek a védővarázslatok?

Dr. Meyers

- Mintha ezután visszaengednének a diákok közé - felelte olyan hangon, amihez csak a szemforgatás hiányzott, hiszen biztos volt benne, hogy most már tényleg nem fogják neki engedni, hogy az Eridon toronyban lakjon a kiskorú diákokkal. Meg tudta érteni egyébként, de azért úgy ennyit a környezetváltozásról.
A célokkal kapcsolatos magyarázatot viszont figyelmesen hallgatta, és néhány másodpercig töprengett rajta, mielőtt megszólalt volna.
- Tehát ha jól értem, akkor a közös munka nem feltétlenül egyszerű beszélgetés és a problémák előadása, hanem egyfajta rendszerben való gondolkodás? - összegezte, hogy mit sikerült leszűrnie az elmondottakból. Ez a szemléletmód szimpatikus volt számára, de kétségtelen, hogy nem hatotta meg még így sem, hogy nem hallgatott annak idején Zójára, aki valószínűleg hasonló dolgokat próbált meg elmagyarázni neki. Az akkor volt, ez meg most van.
Arra, hogy Ricsi megkapja a doktor elérhetőségét, Sebastian csak egyszerűen vállat vont, mert nem igazán tudott mit hozzáfűzni - neki teljesen mindegy volt, hogy a másik kettő mit beszél egymással, amíg neki marad ideje arra, hogy megszokja a gondolatot, hogy ismét beszéljen a többiekkel is.
- Nem, a macskámat Sherlocknak hívják - rázta meg a fejét. Sajnos azt meg sem kellett kérdeznie, hogy tudja, hogy a cica nem jöhet be a gyengélkedőre, pedig szívesen látta volna. Meg is torpant egy időre a beszédben, aztán bizonytalan hangon adott egy darabkát a történetéből Dr. Meyersnek.
- Kiraktam őt a szobából, mikor... tudja. Nem akartam sokkolni. Róla ki gondoskodik most? - kérdezte végül. Valószínűleg erre Ruru is választ tudna adni, ha a mellette ülő férfi nem is tudja a megoldást, de ha már eszébe jutott, akkor meg is kérdezte. Ráadásul jó átvezető volt az előtte elhangzottak felől a terelés irányába.
Amikor a férfi felmutatta kilenc ujjal rendelkező kezét, akkor Sebastian egy pillanatra annyira kizökkent a gondolatmenetből, hogy csak pislogni tudott. Kicsit kétségbe is esett, hogy ugyan mit tolhatott el a varázslatok közül, de mire végigpörgette magában a hibalehetőségeket, addigra  már Riley megrázta a kezét és előkerült a hiányzó testrész.
- Wow. Metamorfmágus? - kérdezte kíváncsian, mert az ilyesmi ritkaságnak számított, és nagyon érdekes mágiaágnak. Legalábbis Sebastian egészen különleges tulajdonságnak találta, de számára minden, a hagyományostól eltérő mágiatípus érdeklődésre adott okot.
- Remélem, azért nem gyakran szokta sokkterápiával gyógyítani a betegeit - szusszant, de érezhetően csak tetetett volt a bosszúsága, mert valójában nagyon is mókásnak találta a dolgot. Nos, igen, végül is Seth mellett nőtt fel.
- Mindenesetre jó tudni, hogy működnek, legalább akkor sem fog senki ránk törni, ha velem foglalkozik - vette elő aztán a praktikusabbik énjét, noha belül még mindig remekül szórakozott, csak épp a legutóbbi találkozás óta tudta, hogy hamvába holt kísérlet, ha viccelni próbál a férfivel - és nem a doc hibájából.