Bence

- Nos, örülök, hogy megismerhetlek HaEgBence - egy üdvözlő mosolyt villantott felé, olyat, melyben feje oldalra billent és fogai kibújtak rejtekükről. Leginkább a másik torkából feltörő megbánó sóhaj ellen szólt.
Miután a fiú visszahúzta kezeit a lány is inkább óvón könyvei köré fonta sajátját, nehogy ismét kicsússzanak és a földre essenek a rakoncátlan kellékek. Szorosan mellkasához szorította azokat, apró ujjainak vége bele is fehéredett, de bőre sápadtsága miatt nem lehetett kiszúrni igazán. Talán csak ha az illető nagyon figyelne, de miért bámulná valaki a lány kacsóját?
A képekről való elmélázás Csermely fejében hirtelen, éles kanyart vett, mikor majdnem könnybe lábadt a szeme, de a fiú az utolsó pillanatban kirángatta abból a szomorú gondolatcsapdából, még ha erről Bence mit sem tudott.
Amikor az ékszer került szóba, a lány izgatottabb lett, készségesen elhúzta tincseit és felfedte Zorut társa előtt. Egyik lábáról a másikra billentette teste súlyát, aztán vissza, míg társa reakciójára várt, mert biztos volt benne, hogy még soha nem látott ilyet a rellonos. Igazából még ő sem találkozott hasonló célt szolgáló ketyerével, pedig érdekes helyeken is megfordult néhanap. Nem gyakran, de egyszer-kétszer lesz egy kis kiváltsága az ember lányának.
- Zoru azt érzékeli, amit normális esetben a szememmel éppen láthatnék, és erről tájékoztat többek között. De különben nagyon lepcses szájú, folyton mondja a magáét.
- Hallottam ám! - mordult rá a mütyűr, habár a másik nem hallhatta, csak, hogy valamiért ismét széles mosoly terült el Csermely arcocskáján.
- Ne kérj bocsánatot - szólt rá, megrázva fejét - Nem szép dolog a elsőre megformált véleményedért bocsánatot kérni, mert az olyan, mintha visszavonnád, és ha visszavonnád, akkor azt hiszem meghazudtolnád önmagad. - Gondolkodott el, ruhája szegélyével játszva.
- Bár ami azt illeti talán én is csúnyán fogalmaztam. Inkább az érzést értem meg. - tette hozzá egy kevés szünet után.

Sebi

Aranyos kissrác. Még hozzá képest is egész pici, pedig őbsem valami óriás, a maga kb. 160 centijével. Fogalma nincs, hogy postosan hány centi, de nem is nagyon izgattja. - Azt sajnos nemtudom, hogy pontosan hány óra, de azt igen, hogy még tart a vacsora. Ha gondolod, szívesen elkísérlek a nagyterembe, majd az Eridon tornyába - mosolyog vidáman. Imád másoknak segíteni, főleg, hogyha ő kezdeményezhet. Ő maga sem tusja, hpgy ez honnan jött, de egész egyszerúen ilyen természet. -Addig is mesélhetnél magadról - szól végül - Honnan jössz? Vannak testvéreid? Sportolsz valamit? Szeretsz olvasni? - zúdította rá szegényre, a sok kérdését. Nem szándékosan csinálta, csak ilyenkor mindig előjön az a fecsegő és kíváncsi természete.

Hirtelen fordul el, és bár nem akar olyannak tűnni, mint akit nem érdekel a másik, de muszáj megtenni. Kezét arca elé emeli, nagylevegő, és tüsszent. A csarnok nagy, így igencsak visszaveri az amúgy halk, diszkrét hangot. Szipog párat, vár még kicsit, majd leereszti a kezét, megtörli a nadrágjában, és hálát ad, hogy nem hatot tüsszent egymás után.
- Ne haragudj! – szólal meg, majd váratlanul sikerül még egyet tüsszentenie, aprót, apróbbat, mint a másik, de lecsapott. Nem volt ideje megemelni a kezét, de a vállához hajolt, kicsit megemelte, így az fogta fel az egészet. Végül megrázza csak a fejét, ujjával megdörzsöli orrát, és ismét csak a lányra figyel. Tavasz van, szeret ilyenkor már csak pulóverben járni, de reméli, nem fázott meg. Lehet, csak a kissé nyirkos kőfalak van az egész.
- Ó, no nem baj. Majd keresek egy órát. – reméli, valamelyik központi helyre csak kitettek egyet, vagy ha mégsem, ír a szüleinek, hogy küldjenek utána egy órát, ami működik itt, hogy tudja az időt. Sose gond az, ha tisztában van vele, nélküle kicsit el fog késni mindenhonnan. - Jaaa! Hogy tart. Akkor megköszönném az idegenvezetést. Mondanám, hogy meghívlak valamire, de… nem én teremtem elő az ételt. – neveti el magát, miközben becsatolja a táskát, és visszaveszi a vállára. A mesélésre nem mond nemet, így már felpakolva pillant rá, és egyezik bele a dologba. Csak akkor indul, ha ő is.
- Nem olyan messziről amúgy. A Balaton közelében élek, egy kisvárosban, vagyis annak a külváros részében. – kezd bele, és még mutogat is hozzá, mintha a levegőben le tudná rajzolni a térképet.  – Három lánytestvérem van amúgy, az ikrek és a kisebbik, Bori. Én pedig a kakukktojás. Az olvasás pedig az én sportom.  – fejezi be, majd gondolkodik, van-e még érdekessége, de nemigen talál. Egyelőre. - Na és te, melyik évfolyamon vagy? Mesélhetsz te is bármiről. – érdeklődik, ha már nem tud ő maga újat előállítani.

Choi Min Jong

Eltelt már jó néhány hónap, amikor a Rellonos újdonsült ismerősével jókat mókázott az átmeneti szállásukon, avagy kidekorálták a mosdót a másik iskolában. Akkor Choi megígérte Rachel-nek, hogy megrajzolja neki a lábára a kívánt sárkányos tetoválását és azt is megemlítette, hogy nagy valószínűséggel a Bagolykő Mágustanoda diákja lesz. A hírek szerint ez sikerült is neki, ráadásul a Levitások prefektusa lett, szóval nagyon tudhatott valamit, ha már most ilyen nagyszerű sikereket ért el az elején. A lány bagolyban üzent neki, hogy találkozzanak a Harsogó portrék folyosóján, hogy egyeztessenek a tetoválással kapcsolatban, mivel az előző helyen már nem sikerült nekik egyeztetni.
~ Remélem, hogy eljön a megbeszélt helyre. Jó lenne, valami őrültséget is csinálni vele, mert a mosdó dekorálást is élveztem! Igaz ijesztően indult az egész, révén, hogy az elején nem szólalt meg, csak magával ragadt, de aztán később kiderült, hogy jó fej srác! ~ -gondolta magában Rach, miközben várt a fiúra a folyosón. Fekete nadrágot, fekete cipőt, világoskék blúzt viselt, haját pedig kiengedve hagyta.
- Ó, Matilda! Miért kísértesz még? Miért nem hagysz már magamra?! Mondtam már neked, hogy nem akarlak többé látni! Hagyj végre békén!
- Jaj, Bence! Hogy mondhatsz nekem ilyet? Hisz tudod jól, hogy nélkülem sehol sem tartanál! Nekem köszönhetsz mindent! Ugye nem felejtetted el az egyezségünket? Egyébként is, minket már az egész élet összeköt, úgyse szabadulhatsz tőlem!
Rachel ezt a felemelő párbeszédet hallgathatta, amíg türelmesen várt a fiúra, nem szeretett volna belefolyni a társalgásba, hiszen nem az ő dolga volt, hogy mit beszél egymással a kedves páros, másrészt nem is érdekelte annyira, hogy belefolyjon a dolgaikba, inkább arra koncentrált, hogy kibírja addig visszadumálás nélkül, amíg megérkezik Choi.

Rachel

Meglepett a bagoly, de eszembe sem volt kihagyni a lehetőséget, hogy megint találkozzak Rachellel. Igaz először nem értettem pontosan, hogy ki is ő, meg mit is akar, de hamar beugrott, mert nem mindennap dekorálok mosdókat csinos lányok, kellemes társaságában. Szóval miután tisztáztam magamban, hogy ki ő, el is indultam a levélben említett helyre.
A gondot csak az okozza, hogy ez a kastély nagyon nagy, új vagyok, és persze bármikor el tudok tévedni. Jó pár alkalommal kell útbaigazítást kérnem, és egyértelmű, hogy nem vagyok a prefektusok gyöngye ebből a szempontból - sok másból sem, Rachellel való első találkozásom a jó példa erre - de azért igyekszem titkolni a helyzetet. Ami sokat segít, hogy a festmények az említett folyosón valóban hangosak, így az utolsó néhány sarkon már csak a hangokat kell követnem. Mennék gyorsabban is, de a felügyelők miatt nem kockáztatok. Eddig békén hagytak, ezután se szeretném ha zaklatnának.
Én még iskolai egyenruhában és talárban vagyok, de ahogy nézem Rachelnek már volt ideje átöltözni... Na igen, a kastélyban lakásnak is megvannak az előnyei. De én nagyon kedvelem a lakásomat is a faluban.
- Szia! - köszönök rá a lányra, próbálva túl harsogni a vitázó portrékat. - Csendesebb hely nem volt? - kérdezem vigyorogva, bár ennek a zajnak is meg van a maga előnye... Kihallgatni biztos csak nehezen tudnak minket. Persze használhatnunk valami bűbájt is, hogy kizárjuk a sok felesleges zajt, de a helyzet az, hogy a változatosság kedvéért fogalmam sincs, hova tettem a pálcámat.

Rach ^^

Úgy vettem észre, hogy Rachelnek nagy szenvedélye lehetett a fényképezés, ha ilyen őszintén és ilyen nyíltan beszélt erről a témáról, s a hozzá fűződő viszonyáról. Nagyon sok érdekességet tudtam meg tőle, és főképp új nézőpontot ismerhettem meg.
- Wow, te aztán értesz ehhez – adtam hangot elismerésemnek. - Fényképeztél is már mondjuk rendezvényen?
Az apukámmal valóban jobb volt a kapcsolatom, mindig is apás voltam, már kicsinek is. Az ,hogy apu Kalocsáról ide költözött, az nekem mindennel felért, mégha a munkája miatt nem is láthattuk egymást annyit, de a hétvégéink java része csak a miénk volt.
- Hát, én valami pici állatot gondoltam, ami nem is rovar, meg nem is hüllő, apu nem szereti őket – feleltem, valóban jó ötletnek tűnt, de hát mit tegyek, apu már csak ilyen. Valami picike, zárt részen tartható kéne, ami nem mászkálja össze végig a lakást. Majd ellátogatok a varázslény-kereskedésbe. – Valami varázslényre gondoltam.

Choi Min Jong

- Szia! Örülök, hogy végül eljöttél! -köszöntötte Rach a fiút nagy lelkesedéssel, majd hozzátette:
- Öhm, nem találtam, tudod még ez a legjobb hely megbeszélések gyanánt!
- Ó Márta! Miért nem szeretsz már? Mit ártottam neked? Ugye visszafogadsz kegyeidbe? Én még mindig szeretlek téged!
- Hagyj már békén Áron! Megmondtam már neked világosan, hogy mást szeretek! Nem foglak visszafogadni, térj már észhez és hagyj békén!
- De jó, látod ezt kell folyamatosan hallgatnom! A szerelmi drámákat! -mondta oda a fiúnak, hiszen már a feje tele volt ezekkel a csodálatos történetekkel...már nagyon unta az egészet és várta, hogy megérkezzen a partnere és felszabadítsa ebből a kegyetlen helyzetből.
- Ugye tudod, hogy miért vagy itt? Ígértél nekem valamit! -mondta élcesen a szemeit forgatva, miközben Choi-ra nézett.
- Gratulálok a prefektusághoz! -említette meg neki kedvesen a Rellonos, mert valóban büszke volt rá, hogy mióta itt van, ilyen szép eredményt ért el, de remélte, hogy nem szállt a fejébe a dicsőség és kapható lesz még egy kis rosszalkodásra, vagy csínytevésre a közeljövőben, hiszen megőrizhetné még magából azt a részét, amit a másik suliban ott hagyott a mosdóban. Remélte, hogy nem szállt el vele a ló, amikor kinevezték prefektusnak, mert úgy ismerete meg őt, hogy egy belevaló, vagány srác, aki nem fél megtenni semmit sem és egyáltalán nem tart a következményektől. Persze azt tudta, hogy ez a poszt következményekkel és felelősséggel jár, de azért azt remélte, hogy megőrzi majd régebbi énje egy darabkáját és mit sem törődve a dolgokkal belemegy egy újabb őrültségbe, bár ezt előre nem láthatta, szóval minden leendő következmény a fiún múlott.

Rámosolygok a lányra aztán szétnézek, melyik portrék élnek szerelmi életet. Nem szeretem az ilyen vitákat, na meg ez a fajta civakodás rossz emlékeket idéz fel bennem. Próbálok hát inkább Rachelre figyelni, és arra, hogy mit is mond. Hegyezni kell ám rendesen a fülem, de szerencsére megértek mindent.
- Te választottad ezt a helyet... - jegyzem meg felhúzott szemöldökkel. Nem hiszem, hogy bárki kényszerítette, hogy itt várjon rám. De végül is mindegy. Vagyis majdnem. Semmi kedvem őket hallgatni - Nem tudsz valami varázsigét, amivel kizárhatnánk a vitájukat? - kérdezem reménykedve. Ha nem, hát az sem baj. Egyszerűen megfogom a kezét és a folyosó egy másik részére húzom, ahol kevésbé vészes a helyzet. Persze itt is van vita bőven, de érezhetően jobban szeretnék maguknak megtartani a felek, hogy mi is a pontos probléma, így jóval halkabban teszik, mint azok korábban.
- Öööö... tényleg? - nézek rá meglepetten. Aztán elgondolkozom, miről is beszélhet. - Ah...! Valamit rajzolni... - mondom megvilágosodva, bár az igazság az, hogy nem emlékszem pontosan mit meg miért, de ha olyan fontos majd megmondja újra.
- Áh! Hülyeség! - intem le a prefektusággal kapcsolatban. Tökre nem érdemlem meg. Tudom, hogy Lin csak azért bízott meg ezzel, mert idősebb vagyok mint a többség, na meg mert jó szomszédok vagyunk. Más ötletem legalábbis nincs a dologra. De nemet meg nem mertem mondani. Be szeretném végre fejezni az iskolát és többet tanulni a művészetekről, szóval ez a legkevesebb. Bár így belegondolva, emlékszem, annak idején féltékeny voltam Beckyre, hogy ő prefektus lett én meg nem. S talán emiatt sem hittem el Carolnak, hogy Teo bá mellém állt volna. De ez megint olyasmi, amin nem kéne agyalnom.

Choi Min Jong

- Igen, én választottam! -felelte a fiúnak, aki abban a pillanatban továbbhúzta, mielőtt megszólalhatott volna.
- Jó lenne, de én csak egy számot ismerek, ami továbbsegítene minket,
ezt dúdolva még mindig jobb mint a portrékat hallgatni:
https://www.youtube.com/watch?v=31tiWX-8bdc
- Hülyeség? -kérdezett vissza Rach, mert nem gondolta volna, hogy a srác nem gondolta komolyan  a prefektusi kötelességeit. Bár ha jobban belegondolt, akkor rájöhetett arra, hogy nem lesz már olyan komoly követője a sok lazaságban, amiben idáig részt vett, hiszen, idáig nagyon laza volt.
- Szóval most, hogy prefektus lettél, akkor minden kötetlenségnek vége van? -érdeklődött a lány szomorúan, majd hozzátette:
- Tudod tartozol nekem még egy tetoválással, méghozzá a lábamon egy sárkánnyal, ugye nem felejtetted el? -kérdezte Rach érdeklődve, mert nagyon izgult, hogy vajon a fiú tartja -e az ígéretét, vagy sem.
- Egyébként hogy érzed magad az iskola falai között? Remélem, hogy megtaláltad a számításaidat! -tette hozzá a lány.
- Na még ilyet! Ne mondd, hogy nem szeretsz! Tudom jól, hogy nagyon odavagy értem!
- A fenéket! Hagyj már békén! Nem érzek már irántad semmit! Felejts el légy szíves! Idővel majd találsz magadnak mást!
- Ó igen! Ez aztán az igazi szerelmi élet! Nagyon örülök neki, hogy ezt hallgathatom egész délután! Elegem van ebből! -mondta határozottan legyintve, mert már nagyon unta az egész szövegelést, elege volt ezekből a különleges megjegyzésekből és ezt nem félt  a környezete tudtára adni.

Egyszerűen muszáj arrébb húzni, hát nem lehet ilyen lármában normálisan beszélgetni. Nem is értem, miért itt akart találkozni. Ez valami fura női logika lehet. Mindenesetre sikerül egy csendesebb folyosó szakaszra érni, és így azt is megtudom, hogy varázsolni nem tud, énekelni viszont igen.
- Wow... oké... ez ha elég hangosan énekelsz, akkor jó lesz - vigyorgok rá, és elismerően bólogatok, mert a dal egész jó, s ha már nem varázsol tényleg az az egyetlen dolog, ami tehet, hogy jó hangosan énekel.
Ha tudom, hogy a prefiségről akar beszélni... hát lehet kihagyom. Nem a kedvenc témám. Ezért is inteném le, de azt hiszem félre ért egy kicsit.
- Öhm... gondolom igent kéne mondanom... - húzom el a számat egy pillanatra a feltételezésén, aztán körbe nézek, s bár nem látok senkit sem, mégis közelebb hajolok a lányhoz, hogy a fülébe súghassam - ... de az igazság az, hogy az volt hülyeség, hogy engem választottak erre a posztra...
Aztán visszahúzódom és rákacsintok, hogy értse, eszembe sincs másképp viselkedni. Bár az itteni mosdók nem szorulnak festésre, azért van pár dolog, amit el tudnék képzelni... Csak ugye a felügyelők... Na de egyszer csak elmennek ők is.
Ami pedig a sárkányos tetoválást illeti... Próbálok úgy csinálni, mint aki emlékszik, de hát nem az volt a közösművészetünk csúcsa, amikor ezt ecseteltük és hát le is kellett lépnem, mielőtt rajta kaptak volna, így nem csoda, ha ez kicsit kiesett.
- Ah... jó, hogy emlékeztetsz - felelem végül a köztes utat választva - Amúgy miért szeretnél tetoválást, és miért pont a vádlidra? Miért pont sárkányt?
Érdeklődöm és kíváncsian várom a választ, ha már én vagyok az előrajzoló. Mondjuk, szerintem, egy tetováló szalonban jobbat készítenének neki, de ezen nem fog múlni. Ha pedig nem akar, nem kell válaszoljon. Én szimplán csak kíváncsi vagyok, mert bár több lyuk van a fülemben, mint bárkinek akivel eddig találkoztam errefelé, meg a nyelvem is át van szúrva, arra sosem gondoltam még, hogy tetoválást varrassak magamra. Az iskola pedig... Megint egy olyan téma, amire elhúzom a szám.
- Nem egészen olyan, mint vártam... De valamit valamiért - vonom meg a vállam a tömör válaszom után és bízom benne, hogy ért ennyiből és nem várja, hogy sokat meséljek. Mert bár rettentően élvezek sok mindent, és igyekszem örülni, hogy előbb-utóbb azt is tanulhatok majd, amit tényleg szeretnék, most hogy hullafáradt vagyok nehezebb a derűs oldalát látni a dolognak. Na meg az újból felhangzó mondatfoszlányok sem tesznek jót a kedvemnek.
- És ha nem akar mást? - kérdezem csendesen, a mellettem álló lány valószínűleg nem is hallja, hiszen ő maga is megjegyzést tesz az elhangzottakra, aztán megrázom a fejem. - Mi lenne ha keresnénk egy nyugodtabb helyet? - fordulok Rachel felé, s kérve pillantok rá. Szerintem mindkettőnknek jobb lenne.

Choi Min Jong


- Uhh, szörnyű hangom van, úgyhogy inkább befogom a szájukat ezeknek a folyamatosan trécselő festményeknek:
- Silencio! -mondta ki hangosan, határozott a némító bűbájt, miközben a pálcáját a pletykás nép felé irányította és végre elérte azt, hogy csend legyen a folyosón. A portréknak ez nem igazán tetszett, de nem tudtak mit csinálni, más elfoglaltság után kellett nézniük beszélgetés helyett.
- Azt hiszem, hogy ezután nem ártana rájuk szórni egy kis felejtés átkot, mert tuti, hogy be fognak árulni minket a prefektusoknak vagy a tanároknak. -fordult a fiúhoz, mikor végzett a varázslattal. Jól tudott bánni a pálcával aranyvérű családja révén, de ritkán élt ezzel, jobban szerette úgy megoldani a dolgokat, hogy legyen bennük kellő kihívás.
- Ez vicces igen, hogy téged választottak erre a posztra, ne feledkezz meg magadról azért sose és légy mindig olyan, amilyen voltál, ne add fel a másik énedet, unalmas folyton jónak lenni. -válaszolta a Rellonos a srácnak, mert nem szerette volna, hogy esetleg elszaladjon majd vele a ló és megfeledkezzen magáról, bár erre kicsi volt az esély, de nem zárta ki ennek a lehetőségét sem a későbbiek folyamán.
- Azért szeretnék a lábamra, mert ott jól néz ki és pont akkorára gondoltam, ami átéri a bokámat, mivel Rellonos vagyok így a sárkányra esett a választásom, és régebben is ilyet szerettem volna csináltatni, mert számomra sok mindent szimbolizál az a lény. -válaszolta Rachel, majd a végén sóhajtott egy nagyot, remélte, hogy teljes körű magyarázatot adott a fiúnak a tervezett tetoválásával kapcsolatban, de szívesen megválaszolta volna még az esetleges további kérdéseket.

Kriszti

- Igen, fényképeztem már elég sok témában, van egy albumom is, amelyben a képeket őrzöm. -válaszolta a lánynak, majd arra gondolt, hogy nemsokára beszerez egy másik albumot, hogy legyen mibe elhelyezni a fotóit, amelyek jobban sikerültek, ha betelne az előző.
- A kereskedésben biztosan találsz megfelelő lényt magadnak, ott nagy a választék. -válaszolta a lánynak, mert ötlete sem volt jelenleg, hogy melyik állattal járna jól Kriszti, de ha szétnéz az üzletben, akkor biztosan megtalálja a hozzá való kedvencet.
- Én mindig kedveltem a hüllőket, a siklót pedig szintén egy kereskedésből választottam ki magamnak, szerencsére semmi gond nincs vele és rendesen el tudom látni. -jelentette ki Rach, majd arra gondolt, hogy milyen gyorsan megy az idő, mert már két éve nála lakik a kedvence, azaz a terráriumában, egyelőre nem nőtt sokat, valószínűleg ez lesz a normál és végleges mérete. Ritkán evett, csak időnként kellett rágcsálóval megetetni, egyébként nem igényelt különösebb törődést, mert a nap nagy részét átaludta. A Rellonos néha elvitte "világot látni" egy kicsit, az volt neki a kikapcsolódás, már ha egyáltalán élvezte a dolgot, bár nem adta jelét annak, hogy a séta ellenére lenne.
- Sok időt kell ahhoz még eltöltened itt, hogy rájöjj, milyenek is az emberek, azt tanácsolom, hogy az ismerkedések elején légy óvatos, ne bízz meg senkiben vakon, de szerintem ezt magadtól is tudod. -javasolta Rachel a lánynak témát váltva, mert úgy volt vele, hogy jobb ha tudja, mire számíthat és nem mindenki olyan, amilyennek mutatja magát, bár talpraesettnek tűnt, azért a jóhiszeműség megvolt benne.

Rach^^

- Majd megmutatod egyszer? – érdeklődtem, hátha Rach megengedi, hogy megnézzem majd valamikor a fényképalbumát. Kíváncsi voltam, hogy milyen a lány stílusa, biztos egyedi és szép lehetett.
- Nekem se lenne bajom velük, de apu frászkarikát kapna, és annak nem örülnék. Így is sokat dolgozik, elég idegesség neki a munkahelyén helytállni – szóltam hozzá a hüllő-kérdéshez. Én inkább gyík-párti voltam. Na, kaméleon lenne az utolsó, amit tartanék. A rejtőzködő képessége egyedülálló, és nem szeretném, ha nem találnám meg a kis pajtást, úgyhogy jobban járok valami olyan kedvenccel, ami észrevehető.
Rach további tanácsaival teljes mértékig egyet is értettem. Bogolyfalván sem bíztam én meg mindenkiben, nagyon nehezen barátkozom, de el kell kezdenem beilleszkedni, megismerkedni a hellyel, ahol elkezdem a tanulmányaimat, ha betöltöttem már a tizennégyet.
- Persze, ezt apu is mondta – főleg azok után nem bízok az emberekben, hogy anya és Balázs úgy orvul magunkra hagytak minket, anélkül, hogy megpróbáltak volna küzdeni, vagy valami. Nem is szerettek minket igazán, és… még mindig haragudtam rájuk. Reméltem, hogy itt pozitívabb kapcsolatokban lesz részem, de nem fogok senkit úgy olyan szinten közel engedni magamhoz. Nem szabad, különben felhasználhatják a gyengeségeinket.
- Neked nehéz volt az első év?

Noémi

~ Elegem van mindenből! ~Kiáltok fel magamban. Az utóbbi pár napban nagyon feszült vagyok, közeledik az első kviddics meccsem, és még mindig tapasztalatlannak érzem magam. A seprűm már megvan, de most meg az időjárás nem kedvez a magánedzéseimnek. Esőben semmiképp nem szeretnék kimenni, akármennyire is öltöznék fel, repülés közben könnyen megfáznék, ami végképp nem lenne jó a jövőhéti játékot nézve. A mérkőzésen a lehető legjobbat szeretném nyújtani, de ez így nem fog sikerülni, ha továbbra se tudok lemenni a pályára gyakorolni.
Hosszasan gondolkodtam, míg korgó hasam nem ébresztett rá a tudatra, hogy lassan sötétedik, és a reggeli almámon kívül, még semmit nem ettem. A nagyterembe nem szeretnék menni, most ott nagyon nagy a tömeg, s egyáltalán nem vágyom zsúfoltságra. Van ám, a sárga házban is egy konyha, de az se tetszene igazán, ha valamelyik csapattársammal találkoznék. Már csak a konyha jöhet szóba, és ott aligha lenne valaki, hisz mindenki parázik a felügyelőktől. Na jó, nem mindenki, vegyük például a Rellonosokat, szinte senki sincs ott, aki ne kötne bele szívesen egy felügyelőbe. De most ők is hajtanak az idei pontversenyre is, ezért itt, az év elején nem hiszem, hogy mínusz pontokat akarnának gyűjteni. Én se akarom bajba sodorni, se magamat, se pedig házamat, de ez most nagyon nem izgat. Egyszerűen csak egyedül akarok lenni, és csillapítani éhségemet, mert hát az se lenne túl szép, ha elájulnék valahol a kastélyba. Na, aztán a gyengélkedőn biztos nem engednék meg, hogy játszhassak az Eridon ellen.
Nos, ahogy én azt elterveztem, nem vártam túl sokat, és már el is indultam a Nyugati szárny felé, ahol csendesen végigsétáltam az első emelet folyosóján, de mivel felügyelőt nem láttam, bátran lépcsőztem le, a földszintig. Ott, aztán megkerestem a konyhát, ahova belépve, rájöttem, hogy soha nem voltam még itt.
Túl sok kedvem nem volt főzni semmit, meg hát nem is tudok... Ezért egy házi manótól elkértem valami bolognai szerűséget, s nekitámaszkodva egy asztalnak, belekezdtem annak elpusztításába. Rájöttem, hogy már nagyon hiányzott, hogy egyek, gyomrom az első néhány falattól egyenesbe is állt. Ránéztem a bejárati ajtóra, de nem jött be senki rajta, úgyhogy nyugodtan állapítottam meg, hogy egy felügyelő sem látott meg. Különben, ha ez nem így lenne, akkor már hamarabb berontott volna a konyhába, és kiszabott volna valami büntetőmunkát.

Sebi
-Egészségedre - mosolyog, majd int a fiúnak, hogy kövesse. Szépen egyesével lépdel a lépcsőfokokon felfelé, hogy a fiú, a csomagjaival is tudja tartani az iramot. -Én még itt nem igazán találtam órát, de lehet, hogy csak én vagyok vak - mondja nevetve. Igazából ő maga sem tudta, hogy miért nem késett el még soha sem. De ezek szerint, nagyon jó a belső órája.
-Másod éves, kviddics csapattag vagyok. Veszprém belvárosában élek anyummal, nevelőapummal és a bátyámmal. Szeretek gitározni és olvasni. A vérszerinti apámat nem ismerem, de úgy őszintén nem is szeretnék vele talalkozni. Viszont idejár a féltesóm is, Lanetta, aki szintén Eridonos, és egy évvel felettem jár. Ja, és utálom, ha a felnötteken kívül bárki is Rebekának hív. - sorolja el magáról, a szerinte legfontosabb adatokat, és tényeket.

Kriszti

- Nos, persze, miért is ne? -reagált a lány kérdésére, nem gondolta volna, hogy ennyire érdeklődni fog az album iránt, de azért jó érzéssel töltötte el, hogy megmutathatja majd neki a jobban sikerült fotóit.
- Valamikor kerítünk rá sort és akkor megszemlélheted őket! -tette hozzá még, mert most már tervbe volt nála véve, hogy a közeljövőben megmutatja neki a képeit.
- Mit dolgozik apukád? -érdeklődött a lánytól, mert még nem esett szó az édesapja munkásságáról, de azt már leszűrte Kriszti elmondásából, hogy imádja őt és nagyon jó a kapcsolatuk.
- Jól mondta apukád, mert sosem árt az elővigyázatosság, hiszen elsőre nem tudhatod, hogy kivel hoz össze éppen a sors és az emberek nagyon sokfélék errefelé. -magyarázta neki Rach, bár nem akarta kiokítani, de úgy érezte, hogy jobb, ha újra elmondja neki ezt és ha már az apukája is ezen a véleményen volt, akkor biztosan hallgatni fog rá a lány.
- Nem volt olyan vészes az első évem. Tulajdonképpen az nehezebb volt, hogy hátrahagytam a barátaimat és a családomat, így ritkábban találkozom velük, de bagolyban tartjuk a kapcsolatot és amikor tehetem, akkor szünetekben hazautazom látogatóba. Itt is szert tettem néhány barátra és a tanulás sem okoz különösebb gondot, idén vezetőségi segítő lettem, beléptem a színjátszókörbe is és blogolni is szoktam, szóval már egész otthonosan érzem itt magamat. Szerintem neked sem lesz gondod a beilleszkedéssel, menni fog az! Ha kell segítség, csak szólj nyugodtan! -bátorította Krisztit a Rellonos és amit mondott, azt komolyan is gondolta.
- Attól pedig ne tarts, hogy nem lesz állatkád, biztos, hogy fogsz olyat találni, amit meg is tarthatsz, csak egy kis kompromisszum kell hozzá! -mondta Rachel, miközben kedvesen a leendő háztársára mosolygott.

Még egyszer megdörzsöli az orrát, biztos, ami biztos alapon, de amilyen hirtelen jött, úgy el is illant. Nem allergiás fajta, így nem, bőre szokott vörös árnyalatot venni, kipattogni, ha valami olyanhoz ér, de az sem sűrűn fordul elő. A tüsszögés meg inkább nátha időszakban kínozza, vagy ilyen apró eseteknél, amikor nem is várja. Azért a zsebébe túr mégis, és kihalászik egy kissé gyűrt, de még tökéletes zsebkendőt, majd elfordítva kicsit magát, kifújja az orrát. Nehogy valami oda nem illő dolog pihenjen ott, megelőzi. Egy kis törlés, szipogás, és végül a zsepi megy oda, ahova kell. Vissza a zsebébe.
- Köszönöm! – mondja végül, miután mindennel végzett, és ismét visszapillant a lányra. Egy kicsit igazgat a táskája pántján, mert igencsak vágni kezdi a vállát, azonban nem akarja ledobni sem, hogy húzza maga után. Nem mutatna épp szépen, és az összes koszt felszedné vele a földről, ami nem lenne épp okos dolog. Hagyja ott, kicsit megküzdve vele, de kitartva.
- Óóó, pedig azt hittem, sok helyen ki van rakva egy-egy, hogy biztos ne késsen el senki, sehonnan. Otthon is van kirakva pár, és ha valamelyik netán rosszul járna, akkor lehet nézni a többit. – reméli, ő majd megleli az ittenit, ha szüksége lesz rá. Ha nem, akkor majd alkalmat kerít neki a faluban, amiről meséltek neki még a vonaton. Úgy is be kell járnia.
- Aaa kviddics! Nekem anya nem szeretné, hogy benne legyek. Nem tudom miért, néha játszottam már, nem is annyira vészes. Vagy nagyon az? Milyen itt? – érdeklődik, mert hát az otthoni feleannyira sem komoly, mint ami itt mehet. Bizonyára van benne rizikófaktor, és ez az, ami miatt kíváncsi rá nagyon. Ha soha nem is veszik be a csapatba, érdekelni még érdekelheti. Reméli, lesz meccs mostanság.
- Veszprém nincs is messze a Balatontól. Az állatkertbe már voltunk ott! Szép hely. – emlékszik vissza egy pár évvel ezelőtti kirándulásra. - Sajnálom, nem akartam, hogy kellemetlen dologról mesélj. – jegyzi meg azért, mert hát nem mindenki szeret az ilyesmikről beszélni nyíltan. Vagy ha meg is teszi, odabent nem a legjobb. - Rendben van, akkor nem foglak úgy hívni, Rebi! – ad szavat neki, és megállva picit, leteszi a táskát, mert már eléggé görcsöl tőle a válla. Nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz, idefele nem tűnt annak, vagy csak annyira elmerült mindenben, hogy észre se vette?
- Kicsit megállhatunk, ha nem baj? – érdeklődik, miközben a sajgó tagot átmozgatva masszírozza meg.

Sebi

-Tudod, még most, nem soká lesz az első meccsem. De egyébként ha jó a csapatod, akkor élvezetes a játék, még úgy is, hogy kissé veszélyes - mosolyog biztatón a fiúra. - Jövőre talán meggyőzheted anyud, és a legközelebbi válogatásra eljöhetsz - mondja, hiszen minél több az ember, annál jobb, legalábbis szerinte. De lehet, hogy mások nem így vannak ezzel.
-Igen, mi is elég sokat járunk a Balatonhoz nyaralni, mert közel van, meg szép meg minden ilyesmi. Egyébként nem baj, nem te kérdeztél, én mondtam el önként. - mondja, hogy ne legyen bűntudata a fiúnak. Egyébkémt tényleg nem csinált nagy ügyet az egészből, de azért mégsem a legkellemesebb társalgási téma. Gondolataiból Sebi kérdése rángatta vissza a valóságba. - Persze, hogy megállhatunk. Segítsek valamit?- fordul a fiú fellé.

Rach^^

Arcomra halvány mosoly ült ki, örömöm jeléül, s nagyon vártam már jó előre a pillanatot, hogy láthassam Rach fotóit. Ízléses, szépen elrendezett, elegáns stílusra tippeltem elsőre, ahogy eddig ismertem őt, bár ki tudja, lehet, okoz még meglepetéseket a nagylány.
- Varázsbaj-elhárítóként dolgozik, és elég sokáig, de sokszor a papírmunka tovább tart, mint megoldani egy-egy esetet. Képzeld, legutóbb azt írta, hogy egy amputoportált fiatal párost kellett helyre tennie, mert meg akartak lógni a mérges apuka elől – meséltem vígan, tudom, hogy nem a legneveltebb dolog így beszélni mások bajairól, de örültem, ha apu megosztott velem ezt-azt a munkájával kapcsolatban, amikor tudott velem foglalkozni. – Szóval, apu sosem unatkozik. És a te apukád?
Ez igaz. Emiatt is építettem ki nehezen kapcsolatokat a előkészítőben, nem sok társamat ismertem, mert nem szerettem volna, ha kigúnyolnának azért, mert kvibli az anyám, és ott hagyott minket, és a tesómat is hozzá ítélték… ettől komolyan tartottam.
- Rach, kérlek, ne mondd el a többieknek, hogy csak háromnegyed részt vagyok aranyvérű. Apu félvér, anya kvibli – nem mondtam el a többit, mert még én magam sem tudtam továbblépni, anya tette, hogy csak úgy ott hagyta apát, és engem is elhajított a francba, nagy károkat hagyott maga után. Talán idővel enyhülni fogok, ha nagyobb leszek, ki tudja. Most még túl friss. – Szeretném helyreállítani a tönkrement értékeket, hogy tehetném ezt meg?
Abban biztos voltam, hogy lesz állatkám, hisz apu imádott engem, és ragaszkodott hozzám, elvégre csak én voltam neki, az apai családrésztől messze voltunk, az anyai meg… nos, ha az anyai nagyszüleim tudnának arról, ami történt, kiskanállal kéne felkaparni becses, szépen ívelt állukat a fényesre vikszelt kúriapadlóról.

Kriszti

- Izgalmas munkája lehet apukádnak a papírmunkát leszámítva. -felelte Rach kedvesen, majd amikor Kriszti megosztotta vele az egyik esetet, mivel vizuális típus volt, nem volt nehéz elképzelnie ezt a kényelmetlen helyzetet, amit az imént hallott.
- Az én apukám auror, nagyon szereti a munkáját és jó is benne. Szerencsére arra is figyel, hogy a munkája mellett elég időt szenteljen a családjának, a hobbija pedig a varázspóker, amit én is szívesen űzök. A bátyámmal játszik a legtöbbet, ő is szereti ezt a fajta kártyajátékot, szóval ez nálunk amolyan családi hagyomány. -válaszolt a Rellonos a lány kérdésére.
- Hm, szerencséd, hogy nagyrészt aranyvérű vagy. -jelentette ki kurtán komorabb arccal, mert nem kedvelte a muglikat, a félvéreket pedig még csak-csak elviselte, nem örült volna, hogyha kiderül a lányról, hogy varázstalan, akkor nehezen folytatta volna a társalgást, egyszerűen belé rögzült ez a dolog, hogy utálja a muglikat, már a szülei is így nevelték tiszta aranyvérűként, hogy azok ellenségek. Persze ezt a gondolatmenetét nem fejtette ki újdonsült diáktársának, mert nem akarta megbántani ezzel és szerencséjére nagyrészt aranyvér csörgedezett benne.
- Rendben, nem mondom, de valóban jobb, ha ezt nem hangoztatod. -tette hozzá Rachel immár kevésbé kimérten és a lány szemébe nézett:
- Sajnos a származásodat nem tudod helyreállítani, még akkor sem, ha fejre állsz...viszont azért tehetsz, hogy a nemesebbik énedet éltesd és hogy jobb ember légy. Tehát azt javaslom, hogy inkább az aranyvérűek társaságát keresd és légy büszke arra, hogy nagyobb részt te is az vagy! A többi pedig felejtős! -tanácsolta Rach, nem volt benne biztos, hogy tetszeni fog a javaslata a lánynak, de rajta állt, hogy megfogadja -e amit mondott neki. Büszke volt rá, hogy tiszta aranyvérű volt, de nem mindig viselkedett ehhez méltóan, bár ezt nem kötötte mindenkinek az orrára, viszont a kihívásoknak nem tudott ellenállni.

Rach^^

Rachel apukája sem unatkozott ezek szerint, bár én még sosem kártyáztam, csak a csokibéka-kártyákat gyűjtögettem nagy szorgalommal. Két doboz is tele volt vele már.
- Azt hogy kell játszani? – nem voltam annyira műveletlen, hogy ne hallottam volna már a kártyajátékok nevét, de annyiféle variánsuk létezett, megannyi szabállyal, így képtelen voltam megkülönböztetni őket, hogy nem láttam és nem próbáltam ki. Pedig biztos tök jó szórakozás lehet, és vicces is. Főleg, hogyha tétje van, ha-ha.
- Én is így érzem – bólintottam, valóban szerencsésnek éreztem, hogy több varázstalan nem nagyon van a családban, én odáig, meg vissza voltam a mágiáért, létezni sem tudnék a varázsvilágon kívül. Nem is igazán a vérségi minőség miatt nem örültem volna, ha kitudódik, hanem ha kiderül, hogy mégis milyen következményei voltak. Nem akartam sajnálkozó tekinteteket többé, és azt hallgatni, hogy ó, te szegény pici lányka, és társaik. Hallgattam egy életre elégszer.
- Mielőtt félreértenél… nem szeretném, ha utánanéznének, miért csak az apámról beszélek, és az anyámról miért nem. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Tovább akarok lépni, és nehéz lenne, ha folyton felemlegetnék – suttogtam, mikor végre megtaláltam a megfelelő szavakat, és csak azért vettem vissza a hangomból, hogy fixre ne legyen sírás a vége. Mások előtt nem. Otthon a macimnak lehet. – Rendben. El sem tudnád képzelni, mennyire szeretném már, ha megszoknám, hogy ketten vagyunk csak apuval.

Megérti ő a szülők féle aggódást, csak hát, lassan lázadó kórba ér, meg minden, meg amúgy is. Érdekli a dolog, kit ne érdekelne. A mágia nélküli világnak ott a foci, a kosár, meg a többi nagy, világot átmozgató sportág, amiknek a gyerekek csodálóik lehetnek, és űzhetik. Persze, az itteni kicsit veszélyesebb, de sok mód van, ami meggátolja a nagyobb gondokat. Próbált annak idején érvelni, de nem ment sokra vele, azóta pedig nemigen próbálkozott, tudja jól a választ már akkor is, ha csak említi a dolgot, burkolva. A lényeg, a lényegben, hogy ő is olyan, mint a többi kissrác, rajong, lelkesedik, ki akarja próbálni. Teljesen átlagos. Nem kötelező élsportolóvá válnia, egy-két alkalom után úgyis megtudná, megy-e neki, vagy sem. Inkább a lány mondandójára koncentrál, mintsem elvesszen a gondolatai között.
- Hűű! Akkor gondolom biztosan izgulsz miatta. Én lehet nem is tudnék aludni. – jegyzi meg mellékesen a dolgot, majd már vissza is kanyarodik. - Nem volt kétséges, hogy élvezetes. Néztem már párszor, ha a közelben volt valami kisebb bajnokság, vagy esetleg rangadó, akkor elmentünk megnézni, mert jó volt a hangulat. Egyszer a családommal, a többire meg inkább az ismerősünkkel. Anyáékat nemigen kötötte le, a lányok meg.. lányok. Mármint.. – pislog párat - Ne haragudj! Nem úgy értettem. A testvéreim sem épp sportrajongók, inkább azt nézték, ki a helyesebb.. – erre már grimaszol, mert annyira tipikus. Szerinte. Mindegy is. Reméli, nem sértette meg, vagy nem vette magára a célzást, amit nem is neki célzott. Hű de bonyolult.
- Remélem, tényleg megengedi anya.. Addigra talán magasabb leszek! – reménykedik a dologban, mert hát, most nem épp valami nagy ember, és nem sok szerep maradna neki. Terelőként egész mulatságos lenne, az biztos. Elbírná az ütőt, de maga az ütés.. Megrázza csak a fejét gondolatban, és elhessegeti a gondolatot.
- Melyik részén voltatok? Dél, vagy az északi part? – érdeklődik, immáron a táska nélkül, kicsit megpihenve. Ha kidobálná a táska tartalmának felét, tök jó lenne, de sajnos azt nem teheti meg, mert szüksége van rá. Na meg hogy nézne ki, ha zoknikat szórna szét..
- Ááá, nem kell. Mindjárt jobb lesz! – bólint, és még kicsit mozgatja a vállát, hogy helyrebillenjen.

Sebi

-Igen, eléggé izgulok, de azért az alvás még megy. Egyébként én is elég sok meccset néztem végig, főleg a bátyámmal, aki szintén játszik. - meséli izgalommal telve. Halálosan izgult, de azért az éjszakái viszonylag nyugodtan teltek. Egy pillanatra megdermedt a lányos kijelentés hallatán, de mivel szinte azonnal ki is javította magát, inkább csak elmosolyodott - Nincs harag, néha mindenkivel előfordul, hogy elöbb jár a szájja, mint az esze. Egyébként nekem is volt pár ilyen osztálytársam - vigyorog visszagondolva az általános sulis osztálytársnőire.- A fiúk ebben A korban iszonyatos gyorsan tudnak nőni. Például volt egy osztálytátsam, aki hatodikban szinte a vállamig sem ért, de mire eljött a ballágás, majdnem egy fejjel magasabb volt mint én. - mondja visszagondolva akkori legjobb barátjára. Szinte születésüktől fogva ismerték egymást, majdnem szomszédok voltak és mindent együtt csináltak. Azóta is tartja vele a kapcsolatot, bár személyesen csak ritkán találkoznak. A srác úgy tudja, hogy Rebi egy zene tagozatos gimibe jár.
-Attól függ, hogy melyik évben. Voltunk mindkét parton de a tihanyi apságban tett kirándulás hagyta bennem a legnagyobb nyomot.- Mindig is lenyűgözték a kastélyok, várak, templomok és apátságok. Ezért is volt az, hogyha nyaralni memtek, akkor az volt az első, hogy megnézte az adott városban található ilyesfajta építményeket.
-Rendben - bólint végül.

Noémi

Csendesen tömöm befele a kaját, igyekezve, hogy a manókat semmiképpen ne zavarjam meg, amikor bejön a Levitás csaj. Na, ez nem lehet igaz! Már fontolóra vettem, hogy szépen leteszem a tányéromat, amikor megszólított. Na, ebből már nem fog kisülni semmi jó, hisz jól tudom, hogy amikor zaklatott vagyok, senkivel se tudok jó pofizni. Sőt, általában el is küldöm őket melegebb éghajlatra, bár mostanában igyekszem az érzéseimet kordában tartani.
- Helló. -Motyogom oda, csendben a lánynak, hátha nem lesz valami beszélgetős kedvében, ha látja, hogy velem most nem éri meg beszélni. De, úgy tűnik, hogy csalódnom kell, mert már egyből egy szúrós megjegyzéssel kezd.
- Igen? Na nem baj. Sose volt bajom a testsúlyommal. -Kacsintok rá a lányra, és eszem tovább a vacsorámat. Valahogy jobban akartam visszavágni, de nem jutott eszembe semmi frappáns válasz.
Mikor láttam, hogy mit kér, csak akkor döbbentem rá, hogy ki is ő. A nevét sajnos nem tudtam, de akkor már világossá vált, hogy az arca ismerős valahonnan. Fogalmam sincs, hogy honnan, de azt tudom, hogy ő tipikusan az a lány, akiben egy egész világ omlik össze, ha egy héten keresztül egyszer sem vesz fel magassarkút, vagy ha elfolyik a szemfestéke, vagy letörik a körme. Na, azért ilyet is ritkán látni, tulajdonképpen itt, a Bagolykőben még nem láttam hozzá hasonlót, hiszen nagyon kevesen törődnek az ilyen dolgokkal, végül is varázslók vagyunk...
- És te azt, hogy tudod megenni? -Kérdezek rá arra a valamire, amit egyesek ételnek hívnak.- Ha én csak olyat ennék, akkor már rég éhen halnék.

Elképzelni sem tudja, hogy milyen lenne, ha ő állna egy meccs előtt. Nem az a nagyon izgulós fajta, legalább is, az esetek többségében nem sikerült eddig. Vagy nem volt akkor nagy horderejű, hogy kiváltsa belőle. Egyszer sikerült annyira rápörögnie, hogy belázasodott, és lemaradt az egészről sikeresen. Kicsi volt, és élete első komolyabb kirándulása állt előtte, és hiába bizonygatta, hogy ő jól van, maradnia kellett. Azóta maximum forgolódott csak éjjelente, semmi több. Mintha a láz csak akkor akart kibabrálni vele. El tudja képzelni, hogy egy meccs előtt is jelentkezhet.
- Ááá! Akkor neked van gyakorlatod, látásban. Nekem otthon nem nagyon, de láttam meccseket ugye. Na azok milyenek voltak! Majd kimegyek ide, és megnézem, hogy remekelsz. – ígéri meg, mivel amúgy is tervezte, hogy megnézi magának a dolgot. Hátha egyszer ő is oda felkerül a levegőbe, ha úgy hozza a sors. Sosem tudhatja, és rossz Jóslástanból is, amit eddig látott belőle. Nem neki való a csészebámulás, meg gömbsimogatás. Kinek mi.
- Hú, akkor örülök. Nem akartalak megbántani! – nyugszik meg, hogy nem sikerült olyanba lépnie, amit nem tudott volna megmenteni. Vagy csak nehezen. Amúgy nem szokta szapulni a lányok dolgait, inkább nem foglalkozik velük szimplán, az a legegyszerűbb. Legalább nem csak ő volt az, akinek vannak élményei. Mondjuk, neki biztos több, hiszen több lánnyal kerülhetett kapcsolatba eddig, de nem akar már jobban belemenni, elég volt súrolnia a dolgot. Jobb, ha így is marad.
- Az én ismerősöm egy nyár alatt nőtt meg majd’ 180 centisre. Én évek óta gyúrok a növésre gondolatban, és elértem 5 centit.. Lehet, hogy én pont a kivétel leszek. Apa sem nagyon magas, de nem is kicsi. Azt csak nekem sikerült. – húzza el a száját, mivel nem épp kellemes neki a dolog, azonban megtanulta, hogy nem érdemes mérgelődnie folyamatosan. Majd lesz, ami lesz, ez ellen nem tehet semmit, nem tud belenyúlni. Amit a természet leírt, az úgy is marad, hiába hisztizik. Megkíméli magát.
- Áhh! Az csak jó. Mi hajóval szoktunk menni a másik partra, azzal a legjobb. Lassú, de tök élvezetes. – lelkesedik a dologért még így, ilyen messze, és immáron vállát pihentetve. Szereti a mugli dolgok nagy részét, és a család is ki volt párral békülve. A hajókázás erre tökéletes volt. Szerette nézni a vizet, érezni a szelet. Lehet, hogy kalóznak kellene állnia.
- És amúgy milyen az Eridon? Mesélsz nekem kicsit róla? – érdeklődik végül, hogy mégis hova csöppent.

Sebi

-Így is lehet fogalmazni -nevet. Tényleg elég sok meccset látott már, főleg a bátyjával nézett sokat- Hát, azt nem tudom, hogy mennyire fogok remekelni, de... - Hagyja, hogy a mondat második fele a levegőben lebegjen. Nem igazán bízik magában, mert az mégis más, mikor a testvérével járszik, mint mikor egy csapat másik játékossal. Ráadásul, ha elszúrja, akkor azon az egész meccs sikere múlhat.
Küld egy biztató mosolyt a fiú felé, üzenvén, hogy tényleg nem haragszik. Hiszen néha tényleg mindenkivel előfordul, hogy olyat mond, amit igazából nem gondolt át rendesen.
- Csak várj türelmesen. Elöbb vagy utóbb majd csak megnyúlsz - mosolyog kedvesen. Nem valami jó jóslástanból, de ehhez nem is kell annak lennie. Ez borítékolható mindenkinél.
-Én ha hajókázunk, tengeribeteg leszek, szóval nem sűrűn szállunk vízre - Megborzongava gondol vissza, arra, mikor először szállt hajóra. Gyorsan elhessegeti az emléket, és válaszol a fiú kérdésére - Mire vagy kíváncsi?

Beletrafált a dologba, miszerint meccslátásból Rebi a tapasztaltabb. No nem kell ehhez doktori diploma, se semmi, csak egyszerű logika, semmi több. Pedig nem teljesen volt mugli a közeg, ahol felnőtt, a lehetőség adott lett volna, hogy ő maga is sportoljon, űzze a kviddicset apróbb korától, csak épp ugyanaz volt a nóta, mint most is. Nem, és nem. Pedig szóba is hozta annak idején, többször is, mint ahogy a gyerekek szokták, amikor el akarnak érni valamit, azonban célba sosem ért. Édességet, képregényt, játékot előbb sikerült kicsalnia, ha úgy hozta a sors. Nem sokszor tette, de előfordult.
- Biztos nagyon jól! Én tudom. Vagyis, csak tippelek, de általában jól szoktam. – erősíti meg, mert az esetek nagy részében valóban így volt. Így sikerült. Most meg majd az ég tudja. - Izgulni fogsz, ezt tény, de szerintem pont ez a löket fog segíteni benne. Legalábbis nekem segíteni szokott, mert olyankor jobban figyelek. -  az, hogy ezt tanácsként, vagy csak azért mondja el, hogy a másik ne izguljon annyira, maga sem tudja megmondani pontosan. Tény, hogy annak fogja fel, aminek szeretné, de ő nem épp az az ember, aki épp a tanácsokkal szép számban áll, a tapasztalat pedig, ebben a témában a nullánál is apróbb. No de mindegy is, inkább lapoz maga is, és hanyagolja a dolgot. Ha valami eszébe jut, szívesen közli majd, inkább rágódik a többi dolgon, vagy épp szón.
- Hát… remélem, tényleg így lesz! Nem szeretnék nagyon magas lenni, csak.. magasabb. Legalább egy fejjel. – vagy kettővel, de az egy a biztosabb. Ha. Ha úgy adódik, addig pedig csak vár, és majd újdonsült szobájának ajtószárfáján fogja húzogatni a vonalakat, sikerült-e már elhagyni az előzőt. Otthon is szép gyűjteménye volt ebből, elejét szülei kezdték meg, majd ő folytatta, azonban egy ideje vészesen mindig ugyanoda esett a vonal.
- Óóó… az nagyon kellemetlen tud lenni. Egy barátom is az, és.. láttam milyen. Szerencsére én nem, de nem is minden hétvégén tettük. – azonban elég sokszor. Volt egy pici, családi hajójuk, mint sokaknak akik ott élnek, vagy ezzel a hobbival élnek. Imádott beugrálni a tó egy mélyebb pontján a vízbe, csak úgy, mintha az csak egy medence lenne, nem pedig a feneketlen mélység. Mondjuk, nem díjazták az elején, de jó úszó vált belőle, így végül már hagyták, de mindig figyeltek, és lesben álltak, ha jönnie a baj.
- Mindenre! Tudom, tág fogalom de olyanokra, hogy milyenek arra a diákok, van-e olyan dolog, amiről tudnom kell. Az olyan, nincs leírva, de mindenki használja szabály. Ilyesmik, meg ami vicces, vagy érdekes. – fordítja kicsit tágabbra a kérését, mert természetesen nem egy disszertációt kért az Eridon házáról.