Gellért

Rach épp Lilla szobájának ajtaján kopogtatott, hátha "otthon" találja a lányt, de sajnos nem járt sikerrel, mert nem válaszolt senki sem a belépési szándékára.
~ A fenébe, hol lehet Lilla? Viszonylag rég beszéltünk, jó lett volna csevegni egy kicsit, most mihez kezdjek? Nincs kedvem itthon ülni, dög unalmas az egész. ~ -ezek a gondolatok cikáztak végig a Rellonos agyán, úgyhogy sikertelen hadművelete után visszatért szobájába, majd arra gondolt, hogy mászkál kicsit a kastély falai között, mert nagyon unta az egyedüllétet és egy kis környezetváltozás jót tett volna neki amúgy is, így nekikezdett útjának.
Rachel fekete nadrágot, világoszöld felsőt, fekete csizmát viselt, haját hátrafogta, így indult neki a sétának, mely egyenesen a bejártani csarnokhoz vezetett. Nem is értette, hogy miért pont itt kötött ki, de megszállta egy régi emlék ezzel kapcsolatban, ugyanis itt segített Timinek megtalálni az elveszett macskáját.
~ Kedves lány volt, szerencsére előkerült a kis kedvence is, igaz, már rég nem találkoztunk, de ez a hely előhozza az emlékeket az emberből. ~
A lány szerette az állatokat, főleg a macskákat, de egyelőre nem tudta volna elképzelni, hogy saját állata legyen, amelyet gondozni kell, mert még magát is nehezen látta el, hát még egy másik élőlényt! Talán egyedül a halak jöhettek volna szóba nála, azok ugyanis kevesebb gondozást igényelnek, csak heti egyszer vízcserét és táplálékot, az pedig könnyen és egyszerűen megoldható. A Rellonosnak egy siklója volt jelenleg, melynek egy nagyobb terrárium volt az otthona, igaz, nagy törődést nem igényelt, néha kivette "járkálni" és ellátta élelemmel, de ezen felül semmi dolga nem volt vele. Ha nagyon nem volt társasága, akkor néha beszélt hozzá, de amúgy nem volt semmilyen más kötelezettsége feléje, ami nagyon megnyugtató volt számára, hiszen ezer más dolga volt.
Ezekkel a gondolatokkal tűnődve állt a lány a bejárati csarnokban, nyugodtan el tudott mélázni, hiszen rajta kívül jelenleg senki sem tartózkodott a helyiségben, mondhatni csend és hullaszag uralkodott a teremben, melyet a lány egyáltalán nem bánt.

Rachel

~ Még mindig nem tudom, merre menjek ~tűnődöm magamban. Tényleg nem. Először járok ezen a helyen, honnan is tudnám? A levélben az állt, hogy itt. De hol van az itt? Jó, valószínű, hogy jó helyen vagyok, sőt ez egyértelmű. De ezután merre menjek?
Tele vagyok kérdésekkel, miután beléptem az iskola kapuján. Lehetőleg, magába a kastélyba szeretnék bejutni, de nem tudom, hogy. Talán azon a nagy ajtónál kéne próbálkoznom, de nem vagyok biztos magamban. Ez az egyetlen épp-kézláb ötletem, úgyhogy szép lassan elindulok a bejárat felé, hátha csak úgy kinyílik magától. Végül is ez mágia. Azért jöttem ide, hogy mágiát tanuljak, akkor csak kinyílik az az ajtó magától.
Mikor már közelebb értem, rájöttem igazam volt. A hatalmas kapu csak úgy kinyílt előttem, mintha távirányítóval mozgatnák. De persze tudtam, hogy ez nincs így.
Amikor átléptem a küszöböt lélegzetelállítóan szép helyiséget találtam magam előtt. Nos, én arra számítottam, hogy egy picit középkoribb, lehangolóbb helyre jövök. De ez nekem így első ránézésre jónak néz ki. Tetszik a dizájnja, ami nálam fontos. Mindig is szerettem, ha valami jól nézett ki a szobámban, vagy akár egy idegen helyen.
Nos, az első lépésem meg is van. Picit beljebb sétáltam és észrevettem, nem egyedül vagyok. Hál' Istennek, végre van kitől megkérdeznem, merre tovább. Távolról már kivehettem, hogy lány az illető és megközelítettem. A kérdezősdivel sosem volt gondom, mindig is szerettem ismerkedni, új barátokat szerezni. Remélem ez most sem lesz másképp és könnyen szerzek barátokat, nem pedig magamban fogok lógni a folyosókon, már ha eljutok odáig.
- Helló! -köszönök mosolygósan a lánynak- Tudsz egy kicsit segíteni? Most vagyok itt először és nem pontosan tudom, merre menjek. -Remélem, hogy van ideje a lánynak és nem terhelem azzal, hogy segítséget kérek.

Gellért

A lány mélyen elrévedt gondolataiban, melyekből egy ismeretlen rántotta ki egy gyors kérdéssel, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy merre menjen. Rach kicsit hátrébb hőkölt a csodálkozástól, mert nem gondolta, hogy rajta kívül még más is lesz ebben a helyiségben, mivel annyira elhagyatott és kihalt volt még az imént, másrészt, ha lenne is itt valaki, kicsi lett volna rá az esély, hogy megszólítsa, mégpedig most éppen ezt történt vele.
- Szia! Hát attól függ, hogy hová szeretnél menni! -nézett végig a másikon, aki körülbelül vele egykorú lehetett, és mivel nagyon tanácstalan volt, gyanította, hogy egy újonccal van dolga. Nem mintha ő maga nem lett volna az, hiszen nem is olyan régen érkezett meg a kastély falai közé, de néhány helyszínt bejárt már, így tisztában volt azzal, hogy ezek a szobák pontosan hol találhatók. Visszaemlékezett arra az időszakra, amikor megérkezett az iskolába, abban az időintervallumban még ő sem tudott semmit, általában ő is másoktól kért útbaigazítást, aztán a mentoraihoz fordult kérdés esetén, akik mindvégig nagyon segítőkészek és kedvesek voltak vele, ez pedig igazán jól esett neki, mivel akkoriban még senkit sem ismert és úgy érezte, hogy legalább nem egyedül kell megküzdenie a kezdeti nehézségekkel.
~ Vajon hová akar menni? Melyik házhoz tartozik? ~ -morfondírozott magában a Rellonos, majd a fiúra nézett és egyenesen rákérdezett:
- Melyik házba osztottak be?
Rachel úgy gondolta, hogy nem árt ezt tudni, mert mindegyik ház máshol található, aztán még a végén rossz helyre irányítja és ő lesz a bűnös, ezt pedig nagyon nem akarta. Úgy volt az egész dologgal, hogy azért mégiscsak bemutatkozik, ha már megszólították és beszédbe fog elegyedni a másikkal:
- Egyébként Rachel vagyok! -nyújtotta karját a másik felé, hiszen a kézfogás hozzátartozik a bemutatkozáshoz, az illendőségre pedig nagyon is adott, mert mindig is elvárták tőle a szülei, hogy mindig a megfelelő viselkedés dukál különböző társalgási helyzetekben. A Rellonos úgy látta, hogy nem néz ki a másik sem emberevőnek, sem barátságtalannak, de azért még óvatos volt vele szemben, mert még egyáltalán nem ismerte, de egyelőre azt gondolta, hogy még új itt és segítségre szorul.

Rachel

Míg vártam a lány válaszára elgondolkodtam, hogy mennyi mindent hagytam most hátra, azért, hogy most itt legyek. Otthon maradtak a szüleim, az öcsém, és a barátok. És most itt vagyok. Arra várok, hogy útbaigazítsanak és elfoglaljam helyemet az iskolában.
Mikor megkaptam a választ, picit elképedtem. Na ez jó kérdés. Én se tudom, hogy hova szeretnék eljutni, csak azt tudom, hogy valahova nagyon. Elképesztően tanácstalannak éreztem magam és talán még egy kicsit ciki helyzetben is voltam.
~ Mit gondoltam? Megkérdezem, hogy hogy tudok eljutni valahova, de azt nem tudom, hogy hova?!
Szerencsémre a lány már egyből előhozakodott egy kisegítő kérdéssel, amivel talán most egy picit talpra is tudok állni. Maga a ház neve nem ugrott be hirtelen, de azt tudtam, hogy a levél, ami ide invitál itt lapul a vállamon lévő táskában. És abban pontosan le van írva, hogy melyik házba kerültem.
- Uh. Várj egy picit, nem tudom pontosan, de mindjárt megmondom -és azzal levettem a vállamról a táskát, és előkerestem magát, a papírost- Azt mondja, hogy... ööh... -picit kényelmetlennek éreztem a helyzetet- Navine! -húztam ki magam, mikor megtaláltam a választ a kérdésre.
Na, ezzel meg is volnánk, de ezzel ismét jött egy helyzet, ami megint csak az én figyelmetlenségemből adódott. Elfelejtettem bemutatkozni.
- Gellért -mondtam, majd kezet ráztam vele- Szőke Gellért.
Miközben vártam a válaszra, felmerült bennem egy kérdés, amit jó ha megkérdezek, csak úgy, ismerkedés képen.
- Egyébként te régóta vagy itt? -kinézetről nem nézett ki túl idősnek, amolyan velem egykorúnak- Vagy te is csak elsőéves vagy? -érdekel a válasza, ha ez annyira nem is fontos.

Gellért

- Ó, szóval Navinés vagy, akkor a Déli Szárny felé kell venned az irányt, ott egy eldugott folyosón található egy portré, Madleine, ő fogja kérni a jelszót is, utána belépést nyerhetsz a házba. Sajnos a jelszót nem tudom, mert az titkos, mindenki csak a saját területét ismeri, de szerintem lesznek ott háztársak, akik elárulják neked a jelszót a belépéshez. -válaszolta neki Rachel, közben arra gondolt, hogy még nem is járt soha abban a házban, de azzal szerencsére tisztában volt, hogy merre helyezkedik el az épületben.
- Én is új vagyok itt, mondhatni, nemrég érkeztem ide, elsős diák vagyok, Rellonos. -magyarázta neki Rach, és ilyenkor mindig belegondolt abba, hogy nagyon hiányzik neki az otthona, de szerencsére elvan itt is, mert megismerkedett pár emberrel, akikkel egész jó barátság alakult ki és így nem volt teljesen magára utalva. Otthon is nagy népszerűségnek örvendett, mindig voltak körülötte barátok, akikre lehetett számítani és itt is jól érezte magát újdonsült ismerősei társaságában. Csak akkor unatkozott, ha épp senki sem ért rá, de ezt érthető is volt, mivel sok szorgalmijuk volt és egyébként is mindenkinek megvolt a maga gondja, elfoglaltsága, így a lány se várta el másoktól, hogy mindig csak vele foglalkozzanak, még ha az empátiakészség szempontjából nem is állt a helyzet magaslatán.
- Biztos sikerül idővel beilleszkedned, a házad sok jóindulatú, segítőkész emberből áll, úgyhogy nem fogod magad egyedül érezni. -tette hozzá Rachel, miközben még az előző gondolatai hatása alatt volt, igaz, hogy az ő háza nem erről híres, de akikkel idáig találkozott, azok mind rendesek voltak vele a mentoroktól kezdve egészen a diákokig bezárólag, de persze ettől függetlenül akadtak olyanok, akik más értékeket képviseltek, de egyelőre azokkal nem hozta össze a sors. Egyedül egy rejtélyes diák volt pimasz vele, aki még a tiltott repülés alatt ráküldött egy cirkeszt, amiből nagyobb baja is származhatott volna, de még most is égett benne a vágy, hogyha megtalálja az elkövetőt, akkor jól megleckézteti majd, de úgy, hogy azt is megbánja, hogy a világra jött.
Rach ennek hatására kissé elkomorodott, kezét ökölbe szorította, gondolatban már megtépte az idegent, de aztán visszazökkent a valósába és megpróbált úgy csinálni, mintha meg sem történt volna ez a negatív elmélázás.
Nem igazán volt ínyére az, hogy a karácsonyi szünetben nem tudott hazamenni, de tudta, hogy most muszáj kitartania, nemsokára úgyis év vége és hamarosan újra találkozhat a családjával. Igazából szívesen jött az iskolába, de nem gondolta, hogy ekkora hiányérzete lesz, már ami a szeretteit illeti, viszont most szembesült ezzel az érzéssel, de tudta, hogy felül kell kerekednie önmagán és a kitartás a nyitja mindennek.
- Honnan jöttél? -tette fel a kérdést a Rellonos, mert kíváncsi volt rá, hogy melyik országból való a fiú, ugyanis már sok diákkal elegyedett szóba, akik a világ különböző pontjairól gyűltek itt össze.

Benedek

Korgó gyomor, elhúzott száj, grimasz. Olyan régen volt már ebéd, hogy arra sem emlékszik Izzy, mit is evett. Talán valami főzelék volt... vagy mártásos? De volt dinnyés szörp, az biztos, ezzel pedig megnyerte őt magának a manósereg. Most viszont még a porcicák alatt is keresi a kis szorgosokat. Éhes, de már az Eridonban se lelt semmi ehetőt így elég hamar rádöbbent: irány találni valamit így az este közeledtével. Nagy sóhajjal robogott le a toronyból, át a klubhelyiségen, majd leiszkolt a földszintre. Miért is? Hát a nagyobbik konyhát kereste! Nagy erőkkel, rohanva, egy-két páncélba bele is ütközve érkezett meg az ajtóhoz, amin úgy esett be gyakorlatilag. Nem is ő lenne, ha nem így sikerülne.
A helyiségben körbenézve azonban szomorúan tapasztalja a kihaltságot.se a szorgoskodó kis kezeket nem látja,se egy manót elsuhanni, sőt, még más diákokat se egyelőre. Egyébként egészen rendszeres már, hogy ezen időtájban ő itt kotor valami nasiért. Rendes szokott lenni és a kis kedvenceinek is visz ilyenkor nasit, azonban az utóbbi időben már Ádám bácsinál lakva töltötte az idejét és a konyha kimaradt a repertoárból. Meg a tanára kifejezetten jól főz, sőt, Izabella imád enni és ez a "pótapuval" kombinálva tökéletes életforma ott.
A gondolatra csak még inkább megkordul a gyomra, így a szekrények felé veszi az irányt. Hogy előkotorjon egy tányért egyelőre. Vagyis a cél ez lenne, de ahogy sorra nyitja majd csukja a berendezést, csak lábast, fazekat, evőeszközöket, bögréket, poharakat talál. Hihetetlen, hogy még egy tányérhoz sem elég egyedül. Bár nem meglepő.
- Hol vagytok manócskák? Segítség...

Izabella

 Nem sokkal ebéd után már azon kattog az agyam, hogy valami nassolni való után kellene járni. Még nem voltam ebben a helyzetben itt a kastélyban, mert otthon ebben az esetben annyi dolgom volt, hogy bementem a konyhába, és vettem valami édességet a szekrényből. Emlékezetem szerint, mintha olyasmit mondtak volna, hogy a földszinti konyhában mindig van ilyesmi. Erőt veszek magamon, hogy kedvemmel ellentétben lemenjek oda. Nyer bennem a finomság utáni vágy, a lustaság felett, így felkapok egy cipőt és egy pulcsit, és már robogok is a konyha felé a folyosókon. Útközben kicsit eltévedek, de sikerül megtalálnom a konyhát. Belépve látom, hogy nem vagyok egyedül. Nassolni amúgy is társaságban jó. A lány felé közeledek, bemutatkozás céljából. Nem is vesz észre, annyira keres valamit, ezért még út közben köszönök neki, ne érjem olyan kellemetlen.
- Szia! Remélem, nem ijesztettelek meg. Én Partay Alfréd Benedek vagyok, elsőéves Navinés. Szólíts Benedeknek. Te is nassolni valóért jöttél ide? -
 Bemutatkozás után feltettem neki egy olyan kérdést, ami egy kicsit buta kérdésnek tűnhet, hiszen ebéd után pár órával mit is kereshetne.
- Akkor egy hajóban evezünk. Én is ezért jöttem. Nem tudom, hogy működik a rendszer, mert most vagyok ebben a konyhában először. Mintha azt mondták volna, hogy csak kérni kell hangosan, megjelenik a kívánt étel. Lehet, csak meg akartak viccelni ezzel a dumával. -
 Kérdően nézek a lányra, hiszen abban reménykedek, hogy ő megtudja nekem mondani, ez mennyire igaz, amit mondtam. Amíg várom a válaszát, én lehuppanok az asztal melletti székre. Meglepődök, hogy itt, még a legegyszerűbb szék is milyen kényelmes. Biztos valami bűbájjal érik ezt el.

Rachel

Örültem, hogy Rachel tud segíteni, így könnyebb a dolog, ez egyértelmű. Annak viszont már kevésbé, hogy nem tudom merre van a "Déli Szárny". Homlokomat ráncolva elgondolkodtam, hogy pontosan most merre is van dél és akkor valószínű, hogy arra lesz a helyiség is amiről a lány beszélt. Mindenesetre nem kérdeztem erre rá, nem akartam nagyon tájékozatlannak tűnni.
Viszont amikor Rachel megemlítette a portrét, elcsodálkoztam. Még, hogy egy portrénak nevet adnak, ráadásul még ő kéri a jelszót, na, ilyet biztos, hogy nem láttam. Biztos, hogy ez is mágia, akár csak az ajtó.
- Rendben, köszi. -mosolyodtam el.
Még nem indultam, hogy felfedezzem az eldugott folyosót, hisz még vártam a lány válaszára, s minden bizonnyal nem csak ennyi lesz a szóváltásunk, ő is ismerkedőnek tűnik.
- Akkor nem csak én vagyok, az egyetlen újonc. -vigyorodtam el- Rellon? Azt hiszem már hallottam róla. Az összes házról olvastam valamit. -mielőtt elindultam picit komolyabban utánanéztem, hogy hova fogok jönni.
Egy mosollyal fogadtam, hogy igazam lett, és tényleg elkezdtünk egy leheletnyivel komolyabban beszélgetni. A lány kimondottan kedves, és segítőkésznek tűnt. Erről tanúskodik a megjegyzése is.
- Persze, ezt én is remélem. Szeretek társaságban lenni és nem csak egy szobában ülni, egész nap. -picit fel is bátorított, amit Rachel mondott a háztársaimról. De viszont nem nagyon bírtam tovább állni, picit fáradt is voltam az út után, ezért néhány lépést arrébb ballagtam, letettem táskáimat a lábam mellé, s neki dőltem a korlátnak.
Aztán a lány már egy kicsit személyesebb kérdést tett fel, ami arról árulkodik, hogy neki is érdeke az ismerkedés.
~ Ha ilyen gyorsan megy minden, akkor elég hamar nagy baráti körre tehetek szert ~elmélkedtem magamban.
- Innen, Magyarországról. A fővárosból. -válaszoltam őszintén- És te? -már csak azért is érdekelt, mert lerítt róla, hogy nem teljesen magyar származású, de nekem ezzel semmi gondom sincs.

Gellért

A lány látta, hogy Gellért fellelkesült, miután meghallotta, hogy nem ő az egyedüli újonc itt, ez még az újdonság varázsa, vajon ugyanilyen lelkes marad az iskolával szemben, ha eltöltött már itt egy kis időt és sikerült beilleszkednie?
~ Biztosan könnyű dolga lesz barátokra lelnie, pont abba a házba került, ahol tárt karokkal várják az embert, bár én sose válnék meg a házamtól, hiszen pont attól olyan erős és rejtélyes, hogy tele van színes, abnormális és érdekes egyéniségekkel, ott aztán mindenki megtalálhatja a saját körét, ha úgy akarja és pont attól érdekes az egész, hogy nem tudja mire számítson az ember egy Rellonossal kapcsolatban. ~
- Akkor ezek szerint már tanulmányoztad az itteni dolgokat, de ne vedd túl komolyan ezeket az információkat, mert semmi sincs kőbe vésve, magyarán semmi sem az, aminek látszik. -mondta sejtelmesen a lány, miután már a korlátnál álltak, ő egyáltalán nem fáradt el, de odébbállt az új jövevénnyel, mert nem akarta körbeharsogni az egész termet, amúgy is hülyén nézett volna ki, ha ordibálva cseverésznek egymással a távolság miatt.
- Először a Gólyalakba fogsz kerülni, de ha összehaverkodsz pár háztársaddal, akkor kérvényezheted, hogy velük szeretnél lakni és akkor külön szobád lesz. Erősen ajánlom, nekem megváltás volt ez, mivel a közös helyiségben nem tudtam nyugodtan aludni, mivel eléggé zajosak a diákok és nincsenek igazából tekintettel a másikra, úgyhogy azóta vagyok kipihentebb, mióta átkerültem az új helyemre. Amúgy is jó buli együtt lakni azokkal, akiket amúgy is kedvelsz! -világosította fel a srácot a Rellonos, ám a legutóbbi kijelentése csak féligazságot tükrözött, mivel egyedül csak Lillát ismerte, akivel jó barátságban volt, a másik lányt nem is nagyon látta még, sokszor gondolkodott rajta, hogy egyáltalán létezik -e, de néhány holmiját látva el is vetette ezt a felvetést, lehet, hogy magának való, vagy épp az ellenkezője, sose bír egy helyben megmaradni és azért nem futottak még össze eddig.
- Szeretek egyedül lenni, ha olyanom van, de egyébként társasági ember vagyok, megszoktam, hogy otthon is körbe vagyok véve barátokkal, nekem ez a természetes. -reagált Rach a fiú kijelentésére, majd belegondolt, hogy mennyire hiányoznak most a barátai és a családja, és hogy milyen messze vannak tőle. Emiatt kicsit elszomorodott, de nem mutatta ki, inkább gyorsan témát váltott és a következő kérdésre adott választ:
- Eredetileg Amerika az otthonom, apám odavalósi, anyu pedig koreai, mi már ott születtünk a testvéreimmel. Aztán később apám kapott egy jó munkalehetőséget Magyarországon, azóta itt tengetjük a mindennapjainkat, nem mondom, hogy nem mennék vissza, ott jobb volt, de már megszoktam a helyzetet.
~ Ez van, amire nincs ráhatása az embernek, azon kár idegeskednie, attól nem lesz jobb, csak felesleges negatív dolgokra fordítja az energiáit, miközben saját magát emészti fel.~
- Na és van már valami elképzelésed a jövőddel kapcsolatban? -tett fel egy újabb kérdést Rachel, úgy gondolta, hogy biztos nincs, mert miért is lenne, de vannak olyan egyéniségek, akik már akkor tudják, hogy mivel szeretnének foglalkozni a későbbiekben, mióta szinte a világra jöttek...nos, a lány nem tartozott közéjük, egyelőre elképzelése sem volt a jövőjére nézve, remélte, hogy majd alakul valahogy a dolog és később talán okosabb lesz ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban.

Rachel

- Annyira nem, csak szerettem volna tudni, hogy pontosan hova jövök. Tudod, az az ember vagyok, aki mindig, hónapokkal előtte már készülődik egy utazásra, összeír mindent, amit vinni akar. -mikor ezt elmondtam, muszáj volt a következő kijelentésre is reagálnom- Persze, ez érthető. Minden ember más, hacsak egy kicsit is.
Örülök, hogy Rachel jobban "körbevezet" így elméletben, legalább tudom, hogy mire számítsak, mi lesz úgy, avagy mi lesz másképp, mint eddig.
- Aha, értem. Remélem több barátot is sikerül majd találnom, házon belül és kívül. Nekem ezzel aligha lesznek gondjaim. Én bárhol el tudok aludni ha kellően fáradt vagyok. -mondom viccelődve.
~ Azért jó, hogy a lány is mond dolgokat magáról, végül is így teljes egy ismerkedős-beszélgetés.
Jól jött most, hogy találkoztam vele, hisz ezeket a dolgokat, legrosszabb esetben csak később, saját bőrömön tapasztalhattam volna meg.
- Persze, talán ezzel mindenki így van. Otthon nekem is sok barátom volt, aztán pedig, mint már tudjuk, idejöttem.
Kíváncsian hallgattam Rachel beszámolóját hazájával kapcsolatban. Mindig is szerettem beszélgetni más nemzetiségű emberekkel, talán ehhez az is hozzájárult, hogy nagyon szerettem az idegen nyelveket. Mindig is érdekelt más nemzetek kultúrája.
- Amerika? Az szuper. Gondolom akkor beszéled az angolt, meg a koreait is. Én szerintem nagyon jó, ha egy ember több nyelven beszél. Visszatérve Amerikára, oda én mindig is szerettem volna eljutni, de eddig nem sikerült. Angliában, Franciaországban, meg Ausztráliában vannak rokonjaink, oda szoktam utazgatni nyaranta. -mondom Rachelnek- És milyen Amerika? Mitől jobb, mint itt? -kérdeztem a legnagyobb kíváncsisággal.
Később fura kérdést kaptam. Ilyet csak a nagyszüleim szoktak tőlem kérdezni, amikor találkozunk.
- Nos, tulajdonképpen még nem tudom. Kiskoromban kviddicsezni akartam, de még odáig sem jutottam el, hogy valamikor is hosszabb távon repüljek egy seprűn. Szóval fogalmam sincs. -mondom- És neked van valami elképzelésed?
Én még mindig le voltam ragadva az Amerika-Korea témánál, s nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá az ázsiai országra is.
- Egyébként te akkor már voltál Koreában? Vagy csak Amerikában és Magyarországon laktatok?

Gellért

- Jó neked, hogy bármilyen körülmény között el tudsz aludni, nekem mindig gondot okozott zajos környezetben elszenderedni.
~ Persze, hiszen a szüleim mindig tiszteletben tartották, hogy az éjszaka alvásra való és ne zavarjuk egymást, a szobáink is milyen jól el voltak szeparálva egymástól és milyen nyugodt volt minden! Hiányzik a szobám! ~
A lány megtudta, hogy Gellért otthon is nagy népszerűségnek örvendett a sok barát hallatán, hát igen, ki az aki szívesen hagyná ott őket, amikor olyan jól elvoltak és mindig lehetett számítani rájuk?
- Persze, ez nem kívánságműsor, most itt kell lenni, ez van.
Rach szívesen gondolt szülőhazájára, nagyon hiányzott neki, de megígérte magának, hogy egyszer visszatér oda, remélhetőleg nem jön közbe semmi sem.
- Nagyon szerettem ott lakni, más az egésznek az atmoszférája, egy gyönyörű kertvárosban laktunk Fairview-ban, idilli környezetben, hatalmas, családi házban. A környékünkön nagyon kedvesek voltak az emberek, minden család ismerte egymást, összetartott a közösség. Nekem azért volt jobb ott, mint itt, mert ott születtem és szerettem ott élni, igaz itt is elvagyok, vannak új barátaim is, de ha lenne rá lehetőségem inkább visszamennék. Koreában nem jártam még, anyám már Amerikában élt, amikor megismerkedett apámmal, szóval az kimaradt. Oda is elmennék egyszer kíváncsiságból már csak a származásom miatt is, de mindig is Amerika lesz az igazi otthonom. -válaszolta Rachel, mert valóban szülőföldjéhez húzta a szíve és Koreához a származásán kívül semmilyen kapcsolat nem fűzte, úgyhogy az semleges volt számára.
- Igen, angol, magyar és koreai nyelveken beszélek, de a jövőben szeretném majd elsajátítani a franciát is, abból egyelőre csak pár szót ismerek. -válaszolta a Rellonos, majd egyből az egyik ismerősére gondolt, aki kente-vágta azt a nyelvet, csak se ideje, se energiája nem volt megtanítani neki, ugyanis nagyon lekötötték a teendői.
- Elég sok helyen vannak rokonaitok, milyenek azok a helyek? Angliáról azt hallottam, hogy ott elég búskomor az időjárás, valóban így van? - kérdezte Rach, majd karját összefűzve ő is nekitámaszkodott az egyik oszlopnak, így folytatta a csevegést.
A mi szeretnél lenni, ha "nagy" leszel kérdéssel megfogta Gellért, mert halvány fogalma sem volt erről, de a válasz alapján a fiúnak sem volt egyelőre elképzelése a jövőjével kapcsolatban.
- Egyelőre még gondolkodom ezen, nem tudom, hogy mi lenne a jó. Szeretek sprotolni, íjászkodni, érdekel a fotográfia és a varázspóker is, de még nem biztos, hogy ezek közül bármelyik is szerepelni fog a jövőképemben...aztán ki tudja? -a Rellonos minden hobbiját felsorolta, ezekkel szívesen foglalkozott, végül is nem bánta volna, ha lehetősége adódik majd a későbbiekben is akár komolyabban űzni valamelyiket.
- Mi a hobbid? -kérdezett vissza röviden, mert a hosszabb hangvételű beszélgetés során érdekelte, hogy Gellért mivel szokta elütni a szabadidejét, már ha volt neki.

Én professzorom

Rian

Bianka

Yarista

Bence

A hangok iszonyatosan zavarták őt. Ha nem lett volna szüksége a kezeire, melyeket mindig készenlétben tartott mellkasán, akkor már rég a fülére nyomta volna ujjait, hogy csak Zorut legyen képes meghallani. Olyan sokan beszéltek körülötte, és mind egyszerre, a szavak összefolytak, de néhány foszlány még így is érthetően találta meg a leányt. Nagyrészt róla csacsogtak. A vak szó többször belekúszott fülébe, visszhangként kongott a falakról, még ha Csermely próbálta is elültetni a nemtörődömség magját, kicsit bántotta a dolog. Úgy nézhették, mintha valami különc lenne, egy furcsa teremtmény. Talán mások is így vélekedtek róla, csak nem akarták az arcába mondani. Lebiggyesztette ajkait és lehajtotta fejét, hagyva, hogy kissé túlnőtt frufruja eltakarja szemeinek egy részét.
Amikor az utolsó tanórájának is vége szakadt és még így is túl sok, unalommal kecsegtető hosszú órákat látott maga előtt, melyeket nem tudott mivel kitölteni, a könyvtárban pedig ilyentájt rengeteg diák gyülekezett, ezért inkább amellett döntött, hogy egy másik úton indul vissza a házba, csakhogy több folyosót is megismerhessen a kastélyból. Pontosan tudta, hogy merre járt, ám nem számolt ilyen lármás akadályokkal, melyek teljesen elvették az ember kedvét nemcsak a felfedezéstől, de magától az örömtől és boldogságtól is.
A közelről támadt, hirtelen és hangosabb tanács megrémítette a lányt, vállai megugrottak, kezeiből kihullottak a könyvek, egy újabb téma, melyről a festmények hamarosan pletykálni tudnak majd.
Az előbb hallott beszéd forrásához fordult, legalábbis megpróbált minél pontosabban arra fordulni, ez különbözött kicsit a többitől. Az eddig fület bántó kerepelés a fojtott suttogások normális beszédénél hangosabb példányai voltak, míg a későbbi egy nyílt üzenet. Egyenesen neki.
- Azt hiszem igazad van képúr... - bólintott, lágy mosolyra húzva ajkait. Ki gondolta volna, hogy egy festmény még lehet kedves? Mert, hogy szinte egészen biztos volt abban, hogy műalkotásról volt szó. Elvégre melyik másik diák tenné be a lábát erre a borzalmas folyosóra?

Eliza
Ma este


Ma reggel, amikor felkelt Kamilla mellől nem gondolta volna, hogy e nemes napon is tele lesz programokkal. Igazából egy kis pihenésre vágyott még azután is, hogy teljes mértékben kialudta magát, de ebben az iskolában egyelőre nem volt rá lehetősége. Aztán, hogy a későbbiekben mennyi szabadideje lesz, azt még meglátja, de a kötelező köröket nem szívesen hagyta hátra. Azok csak tornyosulnának, ami senkinek se lenne jó.
Még mielőtt találkozott volna Elizával lepakolta cuccát a gólyalakba és frissített magán. Még sem állhatott egy ismeretlen lány elé csapzottan, milyen benyomást keltett volna a másikban.
Eleinte meglepetten állt a lány előtt még meg is kérdezte volna, hogy ez milyen szokás, hogy körbe vezetik az iskolában, de nem tette. Nem volt ugyan ínyére, hogy dadust kapott, de nem lenyelte a békát. Csakis azért mert nem akart hiszti gépnek tűnni pont egy lány előtt. Szóval csendesen és néhány pár elmorzsolt szóval tűrte a mai napot. Mondhatnám, hogy a végére nem kezdte élvezni az egészet, de akkor hazudnék ugyanis kellemeset csalódott a kísérőjében. Már csak azért is, mert nem rótta fel azt, hogy olyan szótlan.
A nap végére Nimród kellően megunta a sétafikálást és felvetette azt az ötletet, hogy majd mások folytatják a többivel, mondván úgyis lesz idejük és ennyi mindent egy nap alatt képtelenség megjegyezni. Bár ha a lány nem egyezett bele ő, akkor is felhagyott volna a nézegetéssel.  Így is későre járt és a vacsorát totálisan lekésték mind a ketten, ami nem volt olyan létfontosságú lévén, hogy a nagyteremben zajlott, de akkor is éhes volt már Nimród és szerintem Eliza is.
- Gondolom, van valami konyha szerűség, menjünk, oda összedobunk valami kaját magunknak. –higgadt, rekedtes hangon adott ötletet egy tökéletes lezárásra. Kérdőn pillantott a vele egy idős lányra, majd szó nélkül elindult találom irányba. – Egyébként, tudsz főzni? –jobb válla felett pillantott vissza rá és megvárta, hogy Eliza mellé érjen.

Igen, szép esténk van! Fehér ing, vörös nyakkendővel, fekete testhez álló nadrággal, és mind lenből. Hófehér tincsek lebbennek, ahogy a bejárati ajtó bezáródik Neko mögött, fülében talán egyetlen igaz barátjától kapott ajándék csilingel. Szereti ezt a csecsét. Teljesen igényeire van szabva, és csilingelése olyan halk, akár egy szélcsengőé...
Gondolatainak most parancsol megállj-t, és megrázva a fejét kissé sóhajt. Erre nem gondolunk. A kastély minden fala olyan, mintha nem is képek, de háromdimenziós fülek lógnának rajta. Már az ő idejében is elég pletykások voltak a festmények. Na de sebaj!
Megborzong a hidegtől, elég huzatos elvégre itt, és egy bögre forró csokit kap elő szinte a zsebéből - tudományosan bebizonyította magának, hogy az minden bajt megold! Fázol? Szomorú vagy? Unatkozol? Boldog vagy? Vársz valakit? Nos, ezekre mind-mind jó a forró csoki. Persze, lehet, hogy más-más ízesítéssel, de azért még mindig a mennyei manna!
Szórakozottan kortyolgat a bögréből, míg várakozik. Úgy volt, hogy levélben küldött értesítőt arról, hogy ma érkezik, de hát a fene jobban tudja, mikor jön a "fogadóbizottság". Amúgy is, elég szabadelvű mind a két fél, elfelejtődik, vagy elkóborol, vagy elkerülik egymást... Semmmmmi gond. A kastély elég nagy, hogy szórakoztató legyen megkeresni a másikat, nem? Könnyedén dudorászik egy sort, kiélvezve a csarnok akusztikáját, majd beletúr a tincseibe. Hát, még hajlandó várni mondjuk egy tíz percet, ha addig nem jön erre senki, akkor lehet hogy odébbáll, mert amikor az ember magában kezd el unalmában beszélni - ki hinné el, hogy a másik csilingelés a csarnokban Ego-hoz tartozik? - az sokak szerint ijesztő, és menekülésre készteti őket. Csokibajszát lenyalintja, majd igen lassú léptekkel indul neki a lépcsőknek, minden másodpercet húzva. Talán mert várakozással telik, ezért tűnik igen hosszúnak egy perc is.

Hoshi Neko Silver

A lány, aki épp erre járt


Rach egyedül kóválygott a kastély falai között, nem szeretett volna sokáig csatangolni, mert egy órahosszát sétálgatott már egy kis feszültséglevezetés gyanánt, ugyanis a vizsgaidőszak eléggé megviselte. Sokat tanult, hogy áthidalja az összes megmérettetést lehetőleg jó jegyek kíséretében, nehogy szülei megszólják, de tudattágításba befektetett energiának nagy ára volt, mert totálisan kiszipolyozta az agyát a sok magolás, készülés. Már ezer éve nem érezte ennyire fáradtnak magát a lány, de mindenképp szeretett volna évfolyamot lépni, és tisztában volt vele, hogy a családjának is meg kell felelnie, és igencsak össze kell szednie magát, ha nem akar nagy letolást kapni otthonról.
A Rellonos nem igazán figyelt a külvilágra és a körülötte zajló eseményekre, teljesen belefeledkezett az őt érintő dolgok átgondolásába, azt pedig csak remélte, hogy nem téved el közben a kastélyban, hiszen olyan területeket is megjárt már, ahol előtte még sosem tartózkodott. A nagy elmélázásból hirtelen visszatérve a bejárati csarnoknál találta magát, nem is értette, hogyan került ide, hiszen nem is erre akart jönni, bár igazából teljesen mindegy volt, hogy merre vezet az útja, mert kizárólag a saját gondolataival volt elfoglalva.
A helyiségben megpillantott egy különös alakot, aki nagy lazán iszogatott valamit, úgy tűnt, mintha várna valakire, bár nem tűnt valami magabiztosnak, azt se zárta ki a lány, hogy esetleg eltévedt, vagy életében még sosem járt erre. Eléggé elegánsan festett a fiú, Rachel pedig odasétált hozzá, mert kíváncsi volt, ki lehet az illető, megenni pedig csak nem fogja, bár meg tudná védeni magát, hiszen mégis csak egy Rellonos.
- Helló! Eltévedtél, vagy vársz valakire? -szólította meg érdeklődően az idegent, amikor odaért hozzá, majd keresztbe tett karokkal megállt előtte és várta a választ, ha egyáltalán kap, mert lehet, hogy a másik szó nélkül elsétál mellette, ki tudja? Az emberek érdekesek és sokszor kiszámíthatatlanok.

[A hölgy, aki megmentett... ]

Az előcsarnokban való üldögélésnek sok előnye van. Tényleg. Sok ember elmegy akárki mellett anélkül, hogy két pillantást szánnának az illetőre, kivéve ha nem akarnak tőle valamit. Mert hiába. Az emberek napi átlagos beszélgetéseiben az olyan szavak, melyeket másokhoz intéznek, alig 20 százalékban tartalmaznak olyan információt, ami nélkül kevesebbet tudnánk a másikról. Persze, fontos, hogy lekéste a vonatot, vagy hogy a kedvenc kávéját drágították... De tényleg ez a legfontosabb? És ha később kiderül, hogy pszichopata? Szóval igen... Neko elmélázva lötyögtette meg a maradék csokiját a bögre alján, tűnődve, hogy vajon most édeset vagy inkább fehéret szeretne-e inni. Szerencsére a nagyon sorsdöntő kérdéstől egy hang mentette meg.
Kissé kábán pislantott egyet felfelé levendulaszín szemeivel, majd miután nyugtázta, hogy neki szóltak, az ismerős féloldalas vigyor kúszott a szájára. A legtöbb ember csak simán kisfiúsan kópésnak, vagy sármosnak találják. Akik ismerik őt, tudják, hogy még van idő visszavonulót fújni.
-Szia! Nem és talán. - áll fel, majd elkapva a hölgy kacsóját egy alig csókot hint rá, mint egy gáláns lovag - Hoshi Neko Silver, drága. - majd a jelvényre pillantva hozzáteszi. - Bizony, még a Rellonos pincékben se tévednék el soha. Annak idején igen sokáig koptattam itt a padokat, de aztán... Kinőttem belőle. Csak nem vizsgákról? - oldalra billenő fej, majd egy furcsa hessentő kézmozdulat, hogy aztán egy igazán édesen illatozó, pillecukros forró csokit nyújtson a lány felé. - Akkor egészségedre, és persze gratulálok. Már csak a Rellonos büszkeség miatt is tudom, hogy sikerültek a vizsgák.
Aztán kicsit befogja, na nem azért, hogy a másik levegőhöz jusson, vagy legyen ideje feldolgozni a sok szót, amit Neko volt szíves rázúdítani a gyanútlan jótevőjére. Inkább csak azért, hogy saját magának is levarázsolhasson egy kis forró csokit. Éljen a felnőtt kor, meg a pálca nélküli varázslatok ideje! Régen mennyit bohóckodott, mikor a csokitól ragacsos mancsához ragadt a pálca! Egyszer véletlenül pacalos forró csokit csinált zavarában emiatt... Megesik az ilyen.
-Oh, és persze, bemutatom Ego-t. A macskám.
Ezzel maga mellé int, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy most nem nézik teljesen hülyének, vagy olyannak, aki épp a muszájkabátos embereket várja a mentőből, hogy visszavigyék a gyógykeze... szóval a kórházba, hanem tényként elhiszik, hogy ott tényleg egy macsa van. Hát de ez van. Szegény Ego sok mindenen keresztül esett az itt töltött évek alatt, talán job is, ha a gazdája csak olykor sejti, merre jár.

Hoshi Neko Silver

A titokzatos idegen

A lány nagyon meglepődött ezen a hagyományos és udvarias üdvözlési formán, kicsit meg is illetődött, amikor a fiú elkapta kezét, hogy csókot hintsen rá és gáláns lovagként viselkedhessen, bár meglepődése főként abból fakadt, hogy nem igen találkozott még az iskolában ehhez hasonló magatartáshoz, általában a fiatalok csak intenek egymásnak, ritka a fizikai érintkezés köztük, bár az érzelmesebb fajtáknál gyakrabban előfordul egy-egy oldalra puszi vagy ölelés üdvözlésként.
- Örvendek! -válaszolta a fiúnak egy mosoly kíséretében, majd bemutatkozott ő is:
- Rachel Octavia Amber vagyok, elsős, Rellonos, bár már nem sokáig mert nagy valószínűséggel szintet évfolyamot lépek, mivel a vizsgák nagy része sikerült, igaz sokat tanultam rá, de megérte. Ezek szerint ide jártál te is? -érdeklődött a Rellonos, hiszen az illető tisztán és érthetően kifejtette, hogy jól ismeri az iskolát, mivel itt tanult. A lány tudta, hogy ez egy idióta kérdés volt részéről, hiszen ha egyszer már elmondta a srác, hogy ide járt, akkor miért kérdezi meg még egyszer....ez olyan, mintha a húgától megkérdezné, hogy tanul -e, amikor éppen azt csinálja...miért kérdez rá az ember arra, amivel amúgy is tisztában van?
- Köszi, az italt, ez az egyik kedvencem.
A zöldike örült a finom, forró italnak, jó ízűen kortyolgatta, majd hozzátette:
- Jó neked, hogy már nem kell pálca a varázsláshoz, még hosszú út áll előttem, mire odáig eljutok, de remélhetőleg belejövök majd ebbe is.
A lány szeme kikerekedett és csodálkozva nézett, hogy hol lehet a macska, mert semmit sem látott, hiába nézett körül gyorsan a srác körül...olvasott róla, hogy vannak olyan típusú emberek, akik kitalálnak maguknak egy képzeletbeli barátot, ami lehet személy, vagy állat is, lehet, hogy ő is pont ebben a szindrómában szenved...nem mert rákérdezni, hogy hol van a cicus, csak vigyorgott, mint a vadalma, bár tudatában volt annak, hogy első reakciója kapcsán a fiú már kikövetkeztethette, hogy kicsit furcsállja a helyzetet.
- Nekem egy siklóm van, de egyébként imádom a macskákat! -tette gyorsan hozzá, mert nem akarta, hogy a titokzatos idegen azt higgye, hogy dilinyósnak gondolja, mert szó sem volt erről, csak nem tudta hova rakni ezt az egészet, és ki tudja mit élt már át a srác élete során, hogy egy képzeletbeli barátra szorul...hacsak nincs arra más magyarázat, hogy a cicusnak hűlt helye van. Lehet, hogy mire kimondta a nevét gyorsan elillant valamerre, mert a macskák gyorsak, aztán még nem kapcsolt a fiú, hogy nincs már mellette.

[Rachel Octavia Amber]

Lám, úgy tűnik a falak közül Nekoval együtt az udvarias lovagiasság is elment. Sebaj, legalább itt az ideje, hogy a kastélylakók mindenféle plátói érzelmet tapasztaljanak meg! Olyan szép a romantika, miért ne lehetne a húrjain játszani? Bár belegondolva, Neko kinőtt már a mindenféle szappanopera játékokból, ahol mindenki a másikéba szerelmes... Szerencsére.
A válaszra csupán bólogat, hiszen előre sejtette. A csarnokban lévő pontverseny állását elnézve az jutott eszébe, hogy annak idején még a Navinések voltak igen előre törőben, aztán eljött Neko ideje is, amikor a lustulás meg lógás helyett ő is pontszerzésbe fogott... Hát igen. Más idők járnak már.
- Bizony. Annak sok éve. - legyint, mintha semmiség lenne. - Most igazából nem is tudom, meddig maradok. Remélem, elég ideig, hogy mindeni megjegyezze a nevem. - vigyorogva kacsint, mintha egy nárcisztikus seggfej lenne, majd elkuncogja magát. - Na jó, nem. Mert a végén a pszichológus nem bírná a napot, mégha 48 órából is lenne. - most aztán végképp felnevet. - Bizony. Nagy szívtipró voltam, fanklubbal, saját rádióval, meg titkos belépővel a Rellonos körökbe. Azt hiszem visszagondolva nagy fejfájás lehettem a tanárok körében.
A forró csokis megjegyzésre nem szól. Ez természetes. A csoki finom, serkenti a boldogsághormonokat. Szóval nem is kérdés, hogy a csokit csak szeretni lehet. Aki nem szereti... Nos az nem lehet jó ember. Kivéve, ha valami egészségügyi oka van. Olyan nincs, hogy a csokit nem szereti valaki!
-Hát bizony, sok fura kísérletbe került, míg a pálcám félretéve mertem varázsolni. Tudtad, hogy a tisztító meg a lángra lobbantó varázslat egészen hasonlít? Hát én nem tudtam. - gyászos arca sok fura történetre emlékeztet, másoknak nevetséges, de hát a haja megpörkölődött akkor, és egy hónapig nem mert sapka nélkül mászkálni, szóval neki nem éppen...
A macskás megjegyzésre még mindig ugyan azt a reakciót kapja. Arca kisimul, lila szemei felcsillannak, és hátravetett fejjel nevet, na nem a lányon, hanem azon, hogy ez a reakció mindennapos, és hogy nem sértődött meg. Sajnos a bolondos ámokfutóból gyárilag kihagyták a sértődés lehetőségét is. Talán jobb is így.
- Na várjál csak... - azzal lehajolva a lábánál megfog valamit, és felemelve a lány felé nyújtja, mégha a kezében bögre is van, másikkal tud tapogatni. - Egy fekete hosszúszőrű cukiság volt... De ugye az ember egója egy idő után úgy megnő, hogy... hát nagyon.
Hogy a kezében tartott macska tényleg ott volt - és mivel két keze közt jó nagy rés van, látszik, hogy a macska a toronyszobából való kiköltözés után is csak csokidiétán élt - hal csilingelés jelezte. kicsit billegett Neko keze, nem egy könnyű dolog, ha a saját Ego-dat emelgeted, főleg ha az elég nagy és jobban szeret a saját mancsán állni. És persze annak az oka, hogy simogatni lehet, az csak az, hogy meg lehet győződni, nem annyira őrült, mint tűnik. De hogy miért átlátszó szegény... Hát az egy másik történet.
- Nyugodtan simogasd meg, nem harap, minden oltása megvan, és amúgy is ártamatlan. Még az egereket sem hajlandó megfogni... - húzza el a száját. - Viszont a kígyóra mindenképpen kíváncsi vagyok! - jelenti meg mint egy hadvezér a támadást. - Szóval legközelebb mindenképpen hozd el, hogy megnézhessem! Kígyómániás vagyok, csak ahonnan jöttem, anyám egyértelműen kijelentette, hogy soha de soha, semmi kígyó. - komikusan lebiggyeszti a szája szélét, és drámai sóhaj következik. -Úgyhogy ha már sajátom nem lehet, legalább a tiédban ugye szabad gyönyörködni?

Hoshi Neko Silver

Az érdekes beszélgetőpartner

A lány megtudta, hogy a fiú még itt lesz egy ideig, nagyon kíváncsi volt rá, hogy miért jött vissza az intézménybe ilyen sok idő elteltével, úgyhogy köntörfalazás nélkül kerek-perec rákérdezett:
- Mi szél hozott ide? Valami célja csak van annak, hogy újra itt vagy.
Hallgatta, ahogyan a srác mesél néhány régi emlékéről, például arról, hogy nagy népszerűségnek örvendett az iskola falai között, és kiderült róla az is, hogy odavoltak érte a lányok meg vissza. Ezen nem csodálkozott a lányka, hiszen teljesen rendben volt a kinézete és érdekes személyiség volt, nem az a szokványos valaki, amit nagy pozitívumként könyvelt el magában.
- Ezek szerint főleg szép emlékeid vannak erről a helyről és az emberekről, hát szerintem elég közvetlen vagy, így gyerekjáték lesz barátokat, ismerősöket szerezni. Ismersz esetleg valakit innen a régi időkből? -a lányt érdekelte, hogy tartózkodik -e olyan személy az intézményben, akit a fiú ismerhet, nem mintha bármi hasznát vette volna ennek az információnak, egyszerűen csak kíváncsi volt.
- Nem tudtam, hogy hasonít ez a két varázslat, hiszen teljesen más a nevük és a jelentésük is, miért kérdezed? -Rach látta, hogy a fiú elég komor lett hirtelen, úgyhogy sejtette, hogy valami balul sült el akkoriban és ennek persze ő is részese volt, de nem ismerte a részleteket, azt gondolta, hogyha beszélgetőpartnere úgy gondolja, akkor beavatja ebbe a témába, ha nem akkor pedig semmit sem veszít, tiszteletben tartja a döntését.
A srác hirtelen lehajolt és belemarkolt a levegőbe, majd feléje nyújtotta a "semmit", ezt Rachel nem tudta mire vélni, de amikor meghallott egy halk csilingelést szabad kezével megérintette a dolgot és levegő helyett selymes, szőrös állatkához ért a kacsója.
- Ó, ez tényleg egy macska! -sikított fel, hiszen teljesen másra számított és hatalmas kő esett le a szívéről, hogy újdonsült ismerőse nem egy eszelős őrült volt.
- Hogyhogy átlátszó? És miért Ego a neve? -simogatta tovább lelkesen, majd hirtelen lerakta maga mellé a forró csokit a földre és megkérdezte a sráctól, hogy ölbe veheti -e.
- Nem is tudtam, hogy szereted a kígyókat, mondjuk ez hülye feltételezés volt, hiszen most találkoztunk először. Persze, nagyon szívesen megmutatom, amikor ráérsz! Időnként szoktam sétáltatni is, azaz a nyakamba veszem, vagy kézben szállítom a kastély falai között, hogy ő is "világot láthasson". -a zöldike örült, hogy a fiú ilyen lelkes lett a kígyó hallatán, hiszen nem sokan voltak oda érte, legalább valaki tudja értékelni a természet lényét, amely ugyan nem volt veszélyes, de sokan undorodtak tőle, viszont a lány csupán a szépséget és nemességet látta benne.

[Rachel Octavia Amber]

-Hát, keresgélek, de amint tudom, merre keresgéljek, majd rájövök... - zagyva beszéde mit sem változott az évek során. Kitérési művészet, ha az embereket össze tudod zavarni, és tovább fenntartani mégis a beszélgetést. - És peersze, emlékeim főleg szépek vannak! A rengeteg forró csoki télen-nyáron, könnyek, táncok, bálok, ajándékok... Húú, a régi szép idők... - elhallgat, majd fejet ráz. - Ettől most tök öregnek érzem magam. Nem? Mintha a matuzsálem lennék... - színpadias ajakbiggyedés, egy síró bohócot láthatnak, hölgyeim és uraim... Aki bírja, az ne nevessen! - És hogy van-e még itt ismerős.. Hááát... Még csak első napja vagyok itt, és elvileg várnia kellett volna itt valakinek... De hát én sem arról vagyok híres, hogy mindig ott vagyok, ahol mondom. - vigyor. - Szóval remélem, hogy lesz pár ismerős arc, mert ha nem, akkor tényleg tök öregnek fogom érezni magam.
Nos igen. A varázslatok. Neko igen drámaian körbenéz, mintha valami nagy titkot mondana el.. Lássuk be, aki külön hordja a saját Ego-ját, annak lehet ez tényleg annak számít, nem? Egy 'kis' hívság nem árt...
-Leöntöttek a folyosón forró csokival... És én meg lazán menőzni akartam, hogy legyintéssel letisztítom magam. Hát, imponáltam a hölgynek, csak nem a csillogóan tiszta szerkóval, hanem... Kokszos mivoltommal... Akciófilmbe illően hiányos öltözékben...
A végén már ő is beleröhög a mondókába, de hát el lehet képzelni az idillikus pillanatot, amikor a csábítás... valami másba fordul át. Na jó, lehet nem idilli, de hogy igencsak maradandó élmény, az biztos.
-Naná hogy macska, méghozzá a leglustább fajtából. Egy balesetből kifolyólag lett szegény ilyen, legalább nem látni, mennyire dagi a drága. És ego... Hát, mert a  saját egóm nem fért el bennem, hát belé is került egy kicsi. Egészen a tenyérbeférős kora óta. - kacsint. - Nyugodtan simizd, élvezni fogja. A fennséges mivolta lényegében megköveteli, hogy imádják. - nézi szórakozottan, ahogy a lány le is telepszik Ego-val az ölében, így Neko is melléül, miután mindkettőjük alá egy plédet varázsol. - Akkor legközelebb feltétlen sétáljunk össze ha nálad a drága! Hogy hívják? Mennyi idős? Mióta van meg?
Záporoznak a kérdések, de hát Neko az állatkertben is a pillangóház után a hüllőházba futott. Senki se mondta, hogy értelmet kell benne keresni. Elég, ha jól érzed magad vele, nem?

Hoshi Neko Silver


- Te jó ég! Hát mit vagy kit keresgélsz ennyire? -tette fel kérdését csodálkozva Rach, hiszen el sem tudta képzelni, hogy mi a srác célja az intézményben. Valamit nagyon titkolhat ha már rébuszokban beszél, de úgy gondolta, hogy nem firtatja tovább a dolgot, mert valószínűleg nem fogja az orrára kötni valódi szándékát.
A lány elcsodálkozott azon, hogy a srác ennyire idősnek gondolja magát, hiszen nem nézett ki vénembernek, de azzal is tisztában volt, hogy sokan nem tudnak szembenézni igazi korukkal és a valóságnál öregebbnek látják magukat még akkor is, amikor a kívülállók a koruknál fiatalabbnak nézik őket, mert egyszerűen nem hiszik el, hogy fiatalabbnak néznek ki mint amennyi a valódi életkoruk. Rach nem tudta behatárolni, hogy a srác most túloz -e vagy csak nem tudja elfogadni az igazi életévét.
A Rellonos érettebb volt lelkileg, mint társai, szülei mindig nagy felelősségre nevelték, nagy volt rajta a nyomás, már csak a húga miatt is, de nem bánta, hogy nem olyan komolytalan mint az korosztályában lévő társai, igazából ez sok helyzetben előnyére is vált.
- Egyébként a bátyám is nagy népszerűségnek örvend a lányok körében. -tette hozzá vigyorogva, amikor a macskát simogatta az ölében, alatta meleg pléd volt már a fiúnak köszönhetően, így nem a hideg kőre kellett leülnie. Ami tény az tény, a srác valóban figyelmes volt, legalább volt még olyan ember a földön, akiből nem veszett még ki az udvariasság és ezt nagyon díjazta.
A cicus mocorgott egy kicsit az ölében, majd kényelmesen elhelyezkedett és mozdulatlan maradt, amiből Rachel arra következtetett, hogy elszundikált.
- Mi jót szoktál csinálni szabadidődben? -érdeklődött Rach, hiszen ha már összefutottak, úgy volt vele, hogy nem árt közelebbről megismerni a srácot.
A fiú kissé a bátyjára emlékeztette, hiszen ő is vagány volt és jóképű, gondolatban már el is képzelte, hogy milyen jó barátok lennének, de aztán visszazökkent a valóságba, nem akart sokáig elgondolkodni, hiszen úgy nevelték, hogy mindig figyeljen oda a másikra.
A srác hiányos öltözékes sztoriján a zöldike nagyokat kuncogott, mivel nagyon mókás volt ez a történet, amelyet beszélgetőpartnere elmesélt.
- Hát ez valóban vicces sztori!
A lány reagált a fiú kérdésére a kígyójával kapcsolatban:
- Nagini a neve, persze szólok, ha sétálgatok vele, de hogy talállak meg? Dobjalak meg egy bagollyal? -érdeklődött Rach, miközben Ego az ölében szundikált nyugodtan és békésen, ami egy igazi vérbeli macska szokása.

[A kígyólány - Hebi no on'nanoko]


Elegánsan elereszti a füle mellett a kérdést. Nem válaszol rá, mert azzal saját magáról is többet kéne mesélni, és hát.. Az most nem. Oda lenne a titokzatossága! Így csak elmosolyodik, és törökülésbe csapja hosszú lábait.
-Hát igen. Nem nagy titok egyébként. Nem csak jóképűeknek áll a világ, mert a legtöbb aki azt hiszi, ez elég, sajnos orraesik. Kell valami plusz. Bennem megvan. - ezzel vigyorogva megemelgeti a szemöldökét, mintegy önfényezésképpen. - Persze, neked se lehet okod a panaszra. Gondolom, nálad is sorban állnak, azért a kígyó. - neveti el magát. - De nem tudom, hogy hízelgő-e, hogy hasonlítok valakire. Látnom kéne ahhoz, hogy eldöntsem.
Szórakozottan pödörgeti hosszú fehér tincseit, majd kicsit megpöcköli a fülében lévő csengős ékszert.
-Mi jót? Hát... Utóbbi éveimet a művészet különböző ágainak szenteltem. Értsd úgy, hogy zenéltem, valami avantgárdnak mondható festményeket pacsmagoltam, meg szobrászkodtam. Közben pedig az itt tanultakat is hasznosítottam. Márpedig itt amire lehetett, arra beiratkoztam. ahhoz képest, hogy mennyit lógtam, csoda, hogy bármi is megragadt. - kuncog fel. - Lássuk csak.. Olvasok, táncolok, meg... Hát képzeld el, hogy mivel ütötték el idejüket a gazdag nagyurak az Austen könyvekben. Hát ilyesmit. És te? Hogyhogy Rellon? Rokon is suliba jár?
Egyből pár kérdést szegény Rachel felé dob, de hát nem tehet róla, képtelen a fejébe verni, hogy vannak emberek, akik nem beszélnek annyit, mint ő. És az elmúlt pár év után kicsit jól esik a friss társaság, a más nézőpont, és az új ismerettség. Elgondolkozva billenti oldalra a fejét.
-Megeggyezünk, hogy melyik nap kéne sétálgatnod, megmondod, merre szoktál, és véletlen majd én is arra járok. - vigyor csillan, fehér-fog villantós - Megfelel? Nem vagyok nagy bagolypárti, a legutóbbi baglyom is dezertált, és más gazdához állt. - fancsalít. - Ego is csak a csokim miatt marad velem. - von vállat.

Hoshi Neko Silver

Mr. Rejtély

A fiú elegánsan hallgatott a nemrég feltett kérdésére...valahogy ezen nem csodálkozott a lány, hiszen idáig sem mesélt bővebben a témáról, tehát volt takargatni valója, de nem erőszakoskodott, tudta, hogy az emberek nem szeretnek belemenni olyan dolgokba, amik már az intim szférájukban helyezkednek el, hiszen legmélyebb titkaikba nem engednek semmilyen belátást nyerni.
- Ó, Mr. Ego megszólalt! -harsant fel Rach, mikor meghallotta a srác válaszát. Az nem kétség, hogy a fiú nem szenved önbizalomhiányban, sőt, nagyon is erős jellem, azta!!!
- Nos, abban hasonlítasz a bátyámra, hogy nagy egója van, valamint sorban állnak nála a lányok, szóval egy rossz szava sem lehet. Abban igazad van, hogy kevés a szépség, ha nincs mögötte tartalom. -válaszolta neki Rach, majd szomorúan belegondolt, hogy mennyi lányt megszívatott már Nathan, aki senkit sem vett komolyan, szinte mindenkit a játékszerének tekintett. Persze ezt a negatív tulajdonságát már nem hasonlította a sráchoz, hiszen nem volt vele tisztában, hogy hogyan kezelte a nőket, van aki megbecsüli őket és az igazit keresi, van aki pedig csak játszadozik velük. A bátyja még nem érett meg komoly kapcsolatra, de nem adta fel a reményt, hogy később benő majd a feje lágya.
- Művészet...én a fotográfiát szeretem, abból is a fekete-fehér képeket, melyek minden körítés nélkül visszaadják puritán módon a valóságot, valamint a jól elkapott pillanatokat, hiszen úgy készül az igazi értékkel rendelkező kép. Diane Arbus az egyik kedvenc fotográfusom. -folytatta a lány, de elharapta mondanivalóját, hiszen ez általában senkit sem érdekel, max. az igazi művészeket, úgyhogy inkább elhallgatott és nem folytatta lelkesítő beszédét a fotográfiával kapcsolatban.
A festés és a szobrászat messze állt tőle, mert nem volt valami jó kézügyessége, de ennek ellenére megpróbálkozott a rajzolás csiszolásával, több-kevesebb sikerrel. A zenéhez a zongorázás kötötte, hiszen azon a hangszeren játszott, de énekelni már nem tudott, mert egyszerűen nem volt jó hangja. Az olvasás és a tánc már közelebb állt hozzá, hiszen szívesen művelte mindkettőt szabad perceiben.
- Miért a Rellon? Nos, ide osztottak be! Egyébként is szeretem ezt a házat aranyvérűként és szeretnék majd egy sárkányos tetoválást is később, egy nonfiguratívat. -válaszolta Rachel komoly és elszánt tekintettel, majd folytatta mondandóját:
- Nem jár ide semmilyen rokonom egyébként. -felelte, mert nem tudta elképzelni, hogy miért kéne ahhoz rokon, hogy bekerüljön a Rellon házba...mindeközben a cicus még mindig békésen durmolt az ölében.