Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Nagy peckesen kidüllesztette mellkasát, majd szemügyre vette magát a kirakatban. Ócska pennák, nevetséges mugli ketyerék, molyrágta vackok – még szerencse, hogy egyvalaki különb mindez evilági hiábavalóságnál. Zsebéből előhúzta pálcaként használt fakanalát, majd az övébe tűzte – így majdnem olyan, mintha kardja volnék. Gyémánt s rubin, ezüstmarkolattal. Már csak egy tömör aranyóra kellene - épp evégett tévedt is ide.
Hirtelen elhatározással belépett a boltba, majd szigorú pillantással nézett körbe a poros helyiségben. Ami azt illeti, kényes királyi ízlésének nem tett jót ez a sok pormacska: még a végén kiújul az asztmarohama. Kutatva nézett körbe, hogy megtalálja a bolt eladóját, de biz nem látott senki emberfiát. Köszönni csak azért nem köszönt, mert mégiscsak úgy illik, hogy az alattvaló üdvözölje az uralkodót – ennyi alázat pedig e világvégi, hitvány kis boltocska mélyén is elvárható volnék. Megköszörülte hát a torkát, ami úgy hangzott, mintha egyszerre húsz sertésnek lenne tüszős mandulagyulladása.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

- Na, idefigyeljen – kezdte meg szónoklatát unottan, amikor a hitvány eladó vitát kezdeményezett a hiányzó irhaszőnyegről. – A bolti dolgozóknak kötelességük udvariasan, tisztelettudóan beszélni bárkivel, s ha az illető épp király, akkor… be kellene fejeznem ezt a mondatot? – vetette oda hetykén, s lesújtó pillantásokkal méregette a közönséges ficsúrt.
– Nem csoda, hogy csak eddig vitte – dörmögte hozzá fitymáló, halkabb hangon, s tekintetével látványosan végigmérte a bolt rozoga, poros bútorait.
Azonban szemlátomást nem volt haszontalan a korábbi beszélgetés, mert az eladó (igaz, hitvány módon sóhajtva egyet, mintha nem öröm, hanem teher lenne a kiszolgálás) súlyos, szép órát emelt ki a pult alól. Át azonban nem adta. Thege kérdő pillantást vetett az eladóra, s zsebéből ékszerésznagyítót vett elő – ötvenkilencedik születésnapjára kapta a falu egyik legismertebb ócskásától.
- Innen sárgaréznek nézem, gyönge kópiának – motyogta elgondolkozva, elvárásainál kevésbé leereszkedőn. – Ahogy látom, kopott is kicsit, és alighanem bársonypárna sincs hozzá… - ciccegett majdnem-szakértőként. – Mutassa csak – mondta, s várakozóan az óra felé nyúlt. Pénzzel teli erszénye még mindig a pulton hevert.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A miskolci ócskapiacon frissen vett cipő – marhabőrnek árulták, de mindenki láthatta, s még Ágost is sejtette, hogy teljesen szintetikus anyag – kényelmetlenül nyomta a felség lábát, amikor az hazafelé tartott a közeli muglifalu buszmegállójából. Zihálva tért le az útról, s rogyott le a falu mellett elterülő kis tó stégjére, melynek korhadt deszkái vészjóslóan recsegtek hájhurkái alatt. Úgy érezte, egy lépést sem tud továbbmenni. Ami azt illeti, nem is akart.
Levette hát gyönyörű cipellőit, s tyúkszemekkel, vízhólyagokkal tarkított alsó csülkeit jólesően belemártotta a tavacska hűs vizébe, miközben elégedetten cuppantott egyet. Szemlátomást nem tűnt fel neki, hogy lábszagának kigőzölgése még a közelben ívó halakat is elriasztotta. Tornáztatta kicsit lábujjait, s érezte, ahogy a hűvös víz csökkenti a fájdalmat a sarkán, a talpán, a lábujjain, a lábfején s minden olyan porcikáján, ami érintkezésbe lépett a kelleténél négy számmal kisebb – ámde leárazott – cipővel. Némi kotorászás után előhalászott zsebéből egy kis papírzacskót, benne egy sajtos fornetti utolsó hírmondójával. A kis pogácsát összemorzsolgatta ujjaival (ezzel elérte, hogy a szája mellett az ujja is sajtkrémes legyen), majd egy részét a tóba szórta, előcsalogatva egy nád mögött rejtőző, pimasz hattyúcsaládot. A hattyúk kegyetlen pillantása megrémítette, éles csőrüktől félve gyorsan kivette lábait a vízből, míg a bestiák elpusztították a maradékot, majd odébbálltak. A vadkacsáknak szánta a morzsát, ha jönnek haza Afrikából.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem volt túl izgalmas a stégen üldögélni: a korhadt deszkák szálkái kellemetlenül átszúrtak polisztirol nadrágján, a nádas felett pedig fenyegető gomolyagban rajzottak a szúnyogok (pár testesebb példány pedig a feje felett). A pimasz hattyúk távozása után visszadugta lábait a hűs vízbe, hogy ismét enyhüljön a fájdalom. Hamisan dudorászott közben (bár ő úgy gondolta, Pavarotti is példát vehetne róla).
Alighogy eltelt egy szűk fertályóra, léptek hangoztak fel háta mögött, s nemsoká a stégre lépett valaki – olyasvalaki, akit még sosem látott sem a faluban, sem a kastélyban, sem palotájában. Hóka arc, barnás haj, teljesen jelentéktelen küllem. Hamar le is emelte királyi pillantását az arcról, ám amint elhangzott a „csókolom”, már nyújtotta is kezét. Hadd csókolja meg, ilyen kegyet sem osztogat mindennap!
- Jer hát akkor ide, fiú, a kézcsókra – köszöntötte a jövevényt, bár addigra az már elhelyezkedett tőle pár lépésnyire, kényelmes törökülésben. A köszönése illendő volt, viselkedése megfelelő: úgy tűnt, végre egy illemtudó kölyköt hozott ide a sors. S ő is utálta e hosszú nyakú csirkefogókat: micsoda hasonlóság!
- Azok hattyak – javította ki a fiút. – Fattyú – fattyak, hattyú – hattyak. Ezt mindenki tudja – vetette oda már kissé fitymálóan. Ostoba imposztor – kuncogott fel magában, s megvakart egy viszkető anyajegyet a tomporán. Hát igen, nem lehet mindenki nyelvész.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Csodálkozva, seprűszerűen szétálló szemöldökét alaposan megemelve végigmérte a férfit, aki egy perce azt állította, hogy „itt ő a király.” Gúnyosan felkacagott, ujjai megérintették az övében tartott fakanalat, de egyelőre nem húzta elő, minek. Ami azt illeti, ennek a koszos kis suhancnak illene több tiszteletet tanulnia minden vásárlóval szemben, de… ezzel szemben különösen. Érdektelenül, unott fejjel hallgatta, amíg a hitvány eladó az órát mutatta be.
 - Azt majd én tudom, hogy mi az antik, ha megengedi – közölte gőgösen.  Szerencsére az eladó végül átadta a zsebórát, így nagyítójával egészen közelről is megvizsgálhatta. Habár sejtelme sem volt az órákról, halk motyogással és fejcsóválással vizsgálgatta az amúgy igen szép metszésű portékát. Talán így olcsóbban odaadják.
- Megvizsgáltatták egy szakértővel… Szóval maguk nem azok, nagy kár. – sóhajtott. – Bár ezt amúgy is sejthettem volna, mikor ide beléptem – tette hozzá fintorgó arckifejezéssel. A baljában tartott órára sandított, s úgy határozott, hogy megveszi. Habár királyként nem kéne érte fizetnie, de ma különösen nagylelkű hangulatban volt. Valahogy úgy rémlett, a lator százharminc galleonra taksálta az értékét… Egy vagyon. Negyedennyit sem ér, ezt bizonyára az a szemtelen eladó is tudja.
- Mit is mondott, mennyibe kerül? Harminc galleonra emlékszem… Csakhogy… Figyelembe véve a sok kopást és az óraszerkezet elhasználtságát, kétlem, hogy ennyit érne – ingatta a fejét meggyőzően. – De mivel különösen kegyes vagyok ma az alattvalóimmal, húsz galleont adok érte – közölte. Az aranyórát óvatosan a pultra helyezte, pénzzel teli erszénye mellé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A göndör hajú, hitvány eladó kellemetlen, unott hangon okoskodott tovább, s ez Ágostot kezdte egyre jobban idegesíteni. Mintha érdekelné nevetséges, hitvány kifogása azzal kapcsolatban, hogy nem ért az órákhoz! Ha meg valóban nem ért, ne tudálékoskodjék már folyamatosan, főleg nem őfelségével szemben, igazán bosszantó. Ennél már csak az volt a vérlázítóbb, hogy azt állotta hazudni, százharminc galleonba kerül az a hitvány óra, hát hiszen világosan emlékszik már, hogy harmincat mondott az a szemtelen lator. Csodálkozva meredt az eladóra, de mielőtt bármit is szólhatott volna, az megszólalt újra. Azt mondta – bár nem teljesen ezekkel a szavakkal –, hogy nem érdekli, hogy az óra jóformán roncs: arany-arany. De még erre sem reagált, amikor az eladó váratlanul meggondolta magát, s kijelentette, nyugodtan elviheti húszért a portékát.
- Nocsak, nocsak, mi ez a pálfordulás? – mosolygott gúnyosan Ágost, s elvette az eladótól a feléje nyújtott árut. Erszényéből előhalászott húsz aranyérmét, s a pultra szórta a pénzt (tegnap jött meg a nyugdíja, így ma nagyvonalúan költekezhetett). – Tán rájött végre, kivel áll szemben? Ideje volt… Mindenesetre sokáig tartott, mert maga szemtelen is, ostoba is – ingatta a fejét. A zsebórát palástjának (fürdőköntösének, 90 százalékkal le volt árazva az Aranypókban, s Ágost nem vette észre, hogy azért, mert a fenekén hatalmas szakadás van) zsebébe helyezte, és az ajtó felé indult.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Épp szerda volt, azaz munkanap. Ez alapvetően nem túl sokat jelentett Ágostnak – mindenki tudta, hogy nem nagyon csinál semmit az iskolai manók időszakos felügyelőjeként és ételkóstolóként, igaz, nem is nagyon keresett. Épp a konyha egyik elrejtett zugában üldögélt egy lekvárosüveg felett, terjedelmes tomporával kényelmesen elterpeszkedve egy selyemhuzatos széken. Kurta ujjaival teáskanalat markolt, s erősen koncentrált a lekvárosüveg szögletes sarkainak felfedezésére, ahol több grammnyi édes baracklekvár bújt meg. Ez nem volt egyszerű feladat, így néha az egyik gyűrűsujjával is be kellett segítenie.
Természetesen ma sem volt semmit felügyelni, a manók főztek, Ágost pedig fel-alá járkált, megdézsmálta a tálak tartalmát és úgy általában jelen volt. Munkája annyiból állt, hogy sorban megkóstolta a manók főztjeit, néha pedig összegyűjtötte még a szennyes konyharuhákat is, de nem túl gyakran, mert az ilyen mégsem méltó egy királyhoz. Valószínűleg „állásának” köszönhette, hogy még nem halt éhen, jövedelme nem lévén (ha csekélyke nyugdíját leszámítjuk). Mára már végzett azzal, hogy műanyagdobozokba adagolja a reggeli maradványait, amit a manók előzékenyen félretettek számára. A dobozokat táskájába tette - ez a mellette lévő széken hevert. A lekvárosüveg lassan teljesen kiürült, így Ágost indulásra készen tápászkodott fel a székből, amikor lépteket hallott. Ilyesmi ritkán fordult elő, ha épp a konyhában „dolgozott”, alig-alig vetődött ide valaki. Milyen különös.
Határozott léptekkel indult a betolakodó szőke ifjonchoz, aki már helyet is foglalt az egyik asztalnál.
- Kérem, mit óhajt a konyhában? Igazán nem szép a diákoktól, hogy megzavarják a manók munkáját – jegyezte meg. – Ki maga egyáltalán? – mérte végig a behatolót. Ami azt illeti, diáknak elég nagy volt már.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Egészen közel lépett a férfihoz, amikor is az mentegetőzésbe kezdett. Erre a király voltaképpen cseppet sem volt kíváncsi, lévén torkig volt alattvalói hitvány kifogásaival. Mintha nem tudná, hogy a manókat tilos zavarni, igazán oktalan egy teremtés!
- Az engem nem nagyon érdekel, hogy diák-e maga, vagy mifene, de az illemet tudhatná: köszönhetne belépéskor – vetette oda zordul. Mogorvaságát azonban hamarost éktelen felháborodás váltotta fel. Teljesen elképedt, amikor – még belegondolni is szörnyű, hogy ily hitvány emberek is élnek manapság! – a szőke kezet nyújtott neki.
Rámeredt a kinyújtott kézre, arca vöröses árnyalatúvá színeződött. Hirtelen azt sem tudta, mit reagáljon. Ezért bitófa járna, az hétszentség!
- Kezet nyújtanál a királynak?! – hüledezett. Ő is kinyújtotta a kezét, de nem rázta meg a férfiét (aki Yaristának hívta magát, milyen pórias név!), hanem szertartásosan a férfi orcája elé tolta. – Jóváteheted ezt az éktelen modortalanságot a kézcsókkal – tette hozzá némileg barátságosabban (de azért így is lekezelő hangnemben). – Én Thege király vagyok, a magyar trón ura és az ország apostoli királya – mondta, nem kissé fennhéjázó stílusban. – S ha már szóba hozta: nem bánom, hogy itt van, már amennyiben megtiszteli fényességemet némi alázattal.
Gőgös arccal, leereszkedő tekintettel mérte végig a férfit. Az teljesen átlagosnak tűnt, sőt, normálisnak (már amennyire normális lehet, ha valaki leül egy király előtt). Elkelne pár ilyen szolga a Thege-kastélyba is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Még hogy nem látta, ejnye – ciccegett. – Tán már erről is én tehetek? A legkevesebb, hogy körülnéz, ha idegen területre ólálkodik – mondta leereszkedően (azaz számára teljesen átlagos stílusban), majd fennkölt pózt vett fel ültében. Aranytrónus járt volna a feneke alá, a fenyőpozdorja deszka rideg keménysége nyomta elkényesedett tomporát. - Igen, király vagyok, engedelmeddel – mosolyodott el, a mondat második felét pedig gőgösen elengedte a füle mellett. Annál inkább elkerekedett a szeme, amikor a férfi nyilvánosan megtagadta – azaz megtagadta – a kézcsókot. Mielőtt azonban felháborodhatott volna – már épp készült volna arra, hogy szabadon maradt, pirospozsgás kacsójával arcul csapja a hitvány latort, amikor az váratlanul magyarázkodásba kezdett. De milyen udvarias, fellengzős magyarázkodásba! Szinte már-már imponált neki a férfi viszonylag udvarias, tekintélytisztelő modora, hogy azt mondja, ilyen alacsony származású száj nem érheti e végtagot.
- Oh, milyen udvarias alattvaló! – mosolyodott el Ágost, közszemlére téve nem éppen méltóságához illő fogsorát.  – De nem akarom megsérteni – tette hozzá, s mellényzsebéből egy aranyfonallal hímzett zsebkendőt vett elő. – Íme, itt látható felséges keszkenőm, színarany fonallal, színarany guzsalyon, színarany rokkán készült – mondta gőgösen, s kezére simította az értékes vászondarabot. – Most már kézen csókolhat, hiszen pór származású szája nem ér közvetlen királyi hámrétegemhez – tette hozzá. – Ami pedig a konyhát illeti… Nos, aligha hinném, hogy a magaféle cselédnépségnek köze van ahhoz, mi járatban a király – mondta kimért fintorral. – Inkább az a kérdés, hogy maga mit settenkedik itt. Amondó vagyok, rosszban sántikál – kacarászott, majd virsliujjaival egy süteményt halászott elő a zsebéből, s majszolni kezdte nagy elánnal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Azt majd inkább hadd döntsem el én, mi az idegen terület – mondta gúnyos fintorral, s megvetően horkantott. E hang, valamint az arcára kiülő lefitymáló mosoly – ráadásul a helyenként göndörödő félhosszú, nyakára hulló fürtök – kísértetiesen emlékeztették egy kifejlett mangalicára. A fintort azonban hamar harag váltotta fel, amikor a hitvány lator megtagadta a kézcsókot – kinek hiszi magát ez az orcátlan kis senki? Még hogy koszos szája nem csókolhatja királyi keszkenőjét… Hah!
- Vagy úgy – szólalt meg, s ennyiben ki is merült mondanivalója. – Való igaz, ki kell érdemelni a kegyet, hogy valaki a király kezéhez akár csak hozzá is érhessen – s egy efféle neveletlen imposztornak ez nyilván nem adathat meg – kacarászott, majd nagy műgonddal összehajtogatta az aranykeszkenőt és zsebre tette. – Ami pedig a cselédséget illeti, nos, maga is cseléd. A világ királyokból és cselédekből áll – vagy úgy is fogalmazhatok: valakikből és senkikből – tette hozzá sértett gőggel. – S ha némi birtokod van is, azt javaslom, vigyázz a nyelvedre, nehogy felségárulásért elvegyem tőled, s elkobozzam a legutolsó juhodat is – mondta fenyegető hangsúllyal.
A hitvány azonban azt is mondta, hogy enni jött – hogy micsoda? Hát ilyen orcátlanságot sem hallott soha: enni a királlyal egy asztalnál?! A "király" levegő után kapkodott, és majdnem cigányútra ment a sütemény. Ágost szemei összeszűkültek, és a szemben ülő alattvalóra meredt.
- Hallja, nem csupán szemtelen maga, de buta is – kommentálta. – Már a gondolata is fáj, hogy vannak olyan alattvalóim, akikben csak a gondolatszikra felmerül, hogy a királlyal egy asztalnál ehessenek… De ez nyilván az oktatás hibája. Ha hazaértem a palotámba, utasítom a kancellárt egy teljes illemkódex összeállítására, amit térítésmentesen juttatok el magának – mondta nagy kegyesen. – De ami a kártyajátékot illeti, azt hiszem, belefér egy menet. Noha bátorkodom megjegyezni, hogy a mahagónifából készült kártyát jobban kedvelem, nemes ujjbegyeimnek kellemesebb tapintást biztosítanak.