---------------------------------------
Rozsos Annamária
egy évnyitó előtti du. a folyosón
---------------------------------------

A kis navinés erről mit se tud, pedig ha tudna, talán nem szorítaná annyira azt a szegény könyvet. De így csak markolja, mert akkor is nagyon megijedt, és abból meg nagy harag lett, ahogy ez már szokása az emberi természet irracionális oldalának. Nem annyira a tanárra mérges - hát még mikor holnap kiderül a számára is, hogy amúgy ő az igazgató, akkor csak puffogni fog az évnyitón egy darabig -, hanem a ládára meg a varázslásra meg magára meg arra a tejfölszőke beképzelt majomra a tanár háta mögött meg a tanárra is, na, hát majdnem ráejtett egy bazi nehéz ládát. Hát vagy nem, de ezt ő meg nem tudja. Mindegy is. A másik láthatólag nem rendült meg, ettől meg csak dühösebb lesz. Tegyük hozzá, ebben a hangulatban aranyt szóró koboldoktól is csak mérgesebb lenne.

 - Semmi baj, köszönöm. - ettől függetlenül igyekszik udvarias maradni, és a hangjára is ügyelni. Mármint, most már van hangja, de nem beszélünk gúnyos-lenéző-káromkodós modorban egy tanárral. Mondom, nem beszélünk.

 - Remélem, sikerül majd kipakolnia. - fordítok: beilleszkedni, azt sikerül majd. Ilyen félresikerült udvarias frázisokkal zárna a kislány. - Viszontlátásra. - énekli el az óvodásként belévert hangsúly szerint ezt a nagyon hosszú szót, és két sötét pillantás után elindul tovább a folyosón. Ezek után egy darabig most megy itt utoljára, legalábbis nagyon reméli. A mennyezetet többet fogja fürkészni ezentúl, az is biztos. Ki tudja, jobb félni, mint megijedni, mert a Bagolykőben tényleg minden megtörténik.

Kriszpin

Bárcián
az évnyitó előtti egyik reggel

Kriszpin

Bárcián
az évnyitó előtti egyik reggel

Te kis... Te!

Kriszpin
*magyaráz*

Bárcián
az évnyitó előtti egyik reggel

Igazgató úr

 Jól értem a ki nem mondott szavait? A mosolya mögött ott van a megértés a mondataiból kicsendül némi rokonszenv tetteim iránt. Nagyon furcsa, eddig ilyen érdekes emberrel, mint ez az igazgató még nem találkoztam. Eszi a tortám, rám hagyja, hogy deviáns legyek, vagyis önmagam. Egekre, már most kedvelem!

- Uram, azt megígérhetem, hogy minden kihágásom ez után is csak ennyire lesz komoly. Értük a büntetéseket, bármik legyenek is, vállalni fogom. Mindig is tudatában voltam annak, hogy tetteimnek következményei lesznek. De mindig lesz nálam elfekvőben egy-egy adag friss sütemény.

 Mosolygok rá Főnökömre csillogó szemekkel. Talán ez kicsit erős utolsó mondat lett, de egye kánya, ha már megbecsülik az ember keze munkáját, az aduásszá válhat. Szeretek főzni, sütni és enni, ahogy látom ő is. Csuda tudja, még talán egyszer fenn fogunk együtt vacsorázni és megtárgyaljuk miként segíthetnék még többet az Iskolában, kamatoztatva gyógyító végzettségemet.

- Úgy tudom ön sokat önkénteskedett, mielőtt körünkbe érkezett. Azt szeretném megkérdezni, hogy merre felé és milyen területeken?

 Térek át egy kicsit iskolamentes témára. Nem tudom miket és hol tevékenykedett, de mindig is foglalkoztattak az ilyesfajta emberek mindennapjai. Kíváncsi vagyok van-e olyan téma az édességeken és az iskolán túl ami emberként is megalapozhatja kapcsolatunkat. Remélem kiderül.

Rubya professzor
kora este az asztalomnál

Kriszpin

Viktor
  

Kelemen úr

Hosszú ideig ácsorogtam a pszichológus rendelője előtt, ujjaim már a kilincsre fonódtak, és elhatároztam, hogy összeszedve minden bátorságomat, átlépem a helyiség küszöbét, és bejelentkezek a doktornőhöz egy alkalomra, amikor majd kiönthetem a lelkem, s kibeszélhetem magamból mindazt, ami velem történt.
Szükségem lett volna arra, hogy valaki meghallgasson, hogy valaki átérezze mindazt, amit nekem is át kellett élnem. S mivel én képtelen voltam gyógyírt találni a problémáimra, vagy elfelejteni a múltat, abban reménykedtem, hogy talán egy hozzáértő szakember tudna rajtam segíteni.
Mélyről vettem a levegőt, azután ki is fújtam, s már lenyitottam a kilincset, hogy beljebb vetekedjek a helyiség küszöbén, mikor eszembe jutott, hogy titoktartási szerződést írattak alá velem, s tulajdonképp erről az egészről senkinek sem mondhatok egyetlen szót sem.
Félő volt, hogy ha az iskolai pszichológus megtudja, mi történt velem, akkor majd jelentést tesz az igazgatóságnak, aki pedig felkeresi a megfelelő szerveket, s abból később majd apámnak lenne kára. A másik lehetőség az volt, hogy engem néznek ostoba, tévképzetektől szenvedő alanynak, s kiírnak jó néhány tablettát, meg pár hónapos kezelést valami elzárt intézetben. Valahogy egyiket sem akartam megkockáztatni, így gyorsan vissza is csuktam az ajtót, majd sarkon fordulva, megindultam a fejetlenség folyosóján, hogy azon túljutva, eljussak a színjátszókör próbaterméig, s megnyugvásként inkább végig nézzek egy próbát, s inkább azon törjem a fejem, mint sem valami ostobaságon.
A folyosón persze ezúttal sem volt síri csend, a festmények ide-oda inogtak, mintha csak direkt akarnának a földre pottyanni. Távolabbról még mintha egy csapat elsős rikácsolását is hallottam volna, szerencsére hangjuk hamarosan elhalt, s már csak saját lépteim hangját hallottam. Nem sokkal később azonban újabb léptek csendültek fel, s ahogy hátrapillantottam, egy jól fésült, fiatal férfi közeledett a távolból, hóna alatt egy mappával.
Különös, nem láttam még erre. Röpke gondolat suhant át elmémen, majd folytattam utamat a próbatermek felé, s kicsit fel is gyorsítottam a lépteimet. Egészen addig nyugodt voltam, míg csak saját lépteim gyorsasága volt jellemző a folyosóra, de amint meghallottam, hogy a férfi is felgyorsít, úgy abban a pillanatban összeszorult a gyomrom, s heves kalapálásba kezdett a szívem.
Úgy éreztem, mintha az a férfi követne, s talán a történtek miatt túlságosan is paranoiássá váltam, mégis, szinte menekülőre fogtam, s egymás után sietve kapkodtam lábaimat. Mindeközben folyton csak az járt a fejemben, hogy ha most nem állok szembe a férfivel, akkor talán örökké menekülhetek majd előle, így a közeli saroknál balra fordultam, s hirtelen meg is torpantam annak takarásában, hogy kivárjam az ismeretlent.
Ujjaimat pálcám markolatára fontam, s felkészültem arra, hogy ha szükséges, akkor megvédjem magam, akár varázslattal is.
A lépteket már egyre közelebbről hallottam, érezhetően gyorsította lépteit, s mindeközben már szaporábban vettem a levegőt, s rettegve vártam a találkozást.
- Ki maga, és miért követ engem? – Hirtelen léptem ki a fal takarásából, s pálcámat a férfira szegeztem. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet, talán csak egy új tanár volt, nem tudom, de abban a pillanatban nem is gondolkodtam ezen, csupán válaszokat akartam. Pillantásomat mélyen fúrtam a férfi íriszeibe, s követeltem a magyarázatot.

Kelemen úr

Idegesen tartottam kezeim közt a pálcát, melynek vége megremegett, s ebből is érezhette a velem szemben álló férfi, hogy nem voltam a helyzet magaslatán. A szívem olyan hévvel zakatolt, hogy minden dobbanását hallottam, szinte pulzált a bordáim közt, s mint a láncra vert rabmadár, szabadulni próbált.
Tengerkék íriszeimet dühösen fúrtam a férfi barna pillantásába, s noha melegséget sugárzott, nem hihettem egy pillantásnak. Nem bízhattam benne, és nem tudhattam, ki lehet Ő.
Éppen csak egy kósza pillantással mértem végig tetejétől a talpáig, hogy lássam, kivel is van dolgom. Az elegáns öltönybe bújtatott, jó vágású fiatal férfi nem igazán tűnt ijesztőnek, ellenben hallottam már báránybőrbe bújt farkasokról, így ez a kép nem téveszthetett meg.
- Engem csak ne nyugtasson, miért követett? – Idegesen szóltam vissza, s bár megpróbálta eltolni a pálcámat, nem engedtem kérésének, még néhány pillanatig egyenesen felé tartottam a varázseszközt, s farkasszemet néztem az előttem álló férfivel.
Ő persze maga volt a megtestesült nyugalom – már csak ez is bosszantott – s a tekintete túlságosan baráti volt, nem beszélve a hanghordozásáról, mely végig higgadtnak tűnt. Erőszakosság jelét nem láttam rajta, s mikor hallottam, hogy ki is ő valójában, majd elnyelt a föld szégyenemben.
Leeresztve a pálcámat, meglágyultak vonásaim, s már nem úgy fürkésztem tekintetét, mintha ő lenne a vadász az éjszakában, s rettegnem kéne tőle bármiért is. Csak egy szimpla auror volt, még csak nem is engem követett, hanem erre volt dolga. Én meg úgy viselkedtem előtte, mint valami ostoba, hisztérikus, elmeroggyant fruska.
- Kelemen Farkas? Nagyszerű…tehát még csak nem is engem követett, remek. – Hangomban mintha némi csalódottság ült volna meg, ezt talán furcsának is tarthatta a férfi, s persze nem is volt egészen hétköznapi reakció.
- Hogy lehettem ennyire ostoba. – Inkább csak költői gondolat volt ez, mint sem, hogy reakciót vártam volna rá, meg is ráztam a fejemet, majd újra a férfire pillantottam.
- A legilimencia termet? Még jobb, az éppen erre van…Ajh, Merlinre. Most biztosan egy őrült, paranoiás libának tart, igaz? – Egészen elszégyelltem magam előtte, mégis hogy lehettem annyira ostoba, hogy azt képzeltem, utánam jön.
Ez is csak annak volt ékes bizonyítéka, hogy még mindig nem tettem túl magam a történteken, s bizonyára már tévképzetek zavarták az elmémet, melyek nehezítették a mindennapjaimat.
- Nézze, sajnálom, tényleg. Talán túl sok krimit olvastam az elmúlt időszakban, és az zavart meg. – Valahogyan próbáltam kimagyarázni a kínos helyzetet, hisz mégis csak én támadtam le a szerencsétlen férfit, aki ráadásul auror. S ha az igazgatósághoz fordul, nekem végem.
- Kérem, ne haragudjon rám, és ha lehetne, megtenné, hogy nem mondja ezt senkinek? Nem szoktam így viselkedni, én csak..nem is tudom , hogy mi ütött belém. – Egy mosollyal próbáltam palástolni legbelső érzéseimet, s közben a férfi íriszeit kutattam tekintetemmel.
- Esetleg kárpótolhatom valamivel? Mondjuk szívesen elvezethetem a legilimencia terméhez. Egyébként Götze Ilda vagyok, és magam is aurornak tanulok. – Mutatkoztam be, s a kezemet nyújtottam kézfogásra.
- És Ön, miért töltötte itt az elmúlt fél évet, ha szabad kérdeznem? Nem sűrűn találkozni aurorokkal ezeken a folyosókon. – Jegyeztem meg, egy halvány mosoly kíséretében, és érdeklődve pillantottam Farkasra.

Igazgató úr

Péntek délután, tanítás után

Az utolsó órám után fáradtan baktatok le a tanáriba. Még nem olyan régen kezdődött el a tanév, de már unom az egészet. Fogalmam sincs, hogy a többi fiatal tanárt mennyire tisztelik, de nekem meglehetősen nehezen megy a fegyelmezés, aztán így persze, hogy sem kedvem, sem pedig önbizalmam nincs az egészhez. Jobban ment nekem a bestiagondozás, csak borzasztóan figyelmetlen voltam akkor az egy alkalommal. Komolyan mondom, hogy sokkal több önbizalommal mennék oda a sárkányokhoz is, mint az ötödikesekhez órát tartani.  Anyu tudott fegyelmet tartani, de neki sem tetszett ez a pálya. Szerintem ez ilyen családi dolog lehet nálunk, mert Lettit meg Vikit sem tudnám elképzelni, hogy tanítsanak.
Gyászos fejjel nyitok be a tanári szobába, odaköszönök az éppen jelenlévőknek, majd nyűgösen lerogyok a székemre. Egy dühös mozdulattal az asztalra hajítom az éppen kezemben lévő cuccokat, amik rendezetlenül hullnak szerteszét az asztallap tetején. Eddig úgyis rend volt rajta, jó lesz ez így.
Alsó ajkamba harapok, majd vágok egy grimaszt és lagymatagon könyöklök fel az imént elhajított cuccok mellé. Van közte két szorgalmi, amit még ki kéne javítanom. Ezekkel nincs bajom, ezt lehet egyedül is csinálni. Ekkor tekintetem egy, az asztalom szélén pihenő borítékra téved.  Milyen furcsa, ide nem is szoktam postát kapni. Homlokráncolva emelem fel, hogy megnézzem a címzést: határozottan az én nevem áll rajta. Ismerős az írás, de hirtelen nem tudom hová tenni. Néhány finom mozdulattal feltépem a borítékot és egy rajzot találok benne. Magamról.
Hirtelen minden nyomasztó dolog kiszáll a fejemből és meredten nézek – az amúgy gyönyörűen sikerült- rajzra. Amit sikerült túllendülni a kezdeti, négy-öt másodperces sokkon, ismét megnézem a borítékot. Találok is benne egy rövid üzenetet Choi Min Jongtól. Azt írja, hogy nem bírt kiverni a fejéből.
Nos.
Valószínűleg a közelben lévő kollégáknak nem fog sikerülni semmilyen értelmes dolgot kiolvasni a tekintetemből, mert teljesen lefagytam ezt olvasván. Huh. Tikkelésszerűen pislogok párat, majd ismét a rajzra pillantok.
Húha.


//MJ engedélyével Ő találta ki, hogy Tőle jöjjön ^^ Kattittarajz//

Erdős-Prinz Vivien
délután a szekrényeknél

Kelemen úr

 - Sebastian Selwynt? Ismerős, hm azt hiszem, hogy már láttam Őt párszor az épületben, de személyesen még nem volt hozzá szerencsém, így ebben nem segíthetek. De mivel Ön úgyis régebb óta koptatja az iskola padlózatát, talán jobban is tudja, hogy hol találja meg, akit keres. – Halovány mosoly telepedett meg az arcomon, ezzel igyekeztem leplezni azt a zavart, amit még mindig amiatt éreztem, hogy hülyét csináltam magamból a fiatal férfi előtt.
- Igen, elképzelhető hogy ott lesz, de a könyvtárnál is próbálkozhat, vagy a nagyteremnél, netán az udvaron. – Elég sok lehetőség volt arra, hogy ugyan merre is találhatja meg a férfit, hisz nagy volt ez az épület, s még a szobájukban kuksolók is legalább napi egy alkalommal kidugták az orrukat a friss levegőre. Persze ezt nem tudhattam biztosan, ellenben úgy éreztem, hogy valahogy mégis csak kárpótolnom kell a férfit, amiért olyan durván letámadtam , s meggyanúsítottam valami olyasmivel, amit már paranoiából adódóan képzeltem az adott helyzetbe.
- Hogyan? Áh, dehogy, ilyesmiről szó sincs. – Mosolyt kellett erőltetnem az arcomra, ahogy Farkas íriszeit kémleltem, s bevallom, hogy megrémisztett a szavaival. Félő volt, hogy talán rájön a titkomra, valamit majd megsejt, és akkor színt kell majd vallanom. De vajon tényleg ennyire átlátszó voltam, vagy Ő volt ennyire jó emberismerő?
- Sajnos, vagy nem sajnos, túl élénk a fantáziám, és hajlamos vagyok túlzásokba esni, főleg ha egy adott mű hatása alatt vagyok. – Tovább mosolyogtam, s ezt követően nyújtottam a kezemet kézfogásra, de látva arcvonásait, nem voltam benne biztos, hogy örült a testi kontaktusnak.
- Én is örülök, Farkas úr. – Az elvárt viselkedést követően magam is visszahúztam a kezemet, s hogy ne csak ácsorogjunk a folyosó közepén  - amit a végén még valaki félreért- inkább elindultam lassú léptekkel a legilimencia terme felé, s ha a férfi is követett, akkor igyekeztem mellette lépdelni, ha nem, abban az esetben megálltam.
- Vérfarkastámadások erre? Huh, ez most egészen váratlanul ért, nem is tudtam erről. – Láthatta, hogy némi döbbenet ült ki az arcomra, hisz korábban nem történtek efféle izgalmak az iskola körül, azonban jó pár évet külföldön töltöttem, így bármi megtörténhetett az idő alatt.
- Londonból jöttem, egész pontosan a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképzőből, talán már hallott róla. De valójában Székesfehérvári vagyok, és az első három tanévemet is itt töltöttem, csak azután édesapám hivatásából adódóan külföldre kellett költöznünk. – Hirtelen lendültem bele a társalgásba, s azon kaptam magam, hogy máris az apámról társalogtam, pedig nem éppen kellett volna hangoztatnom a foglalkozását, s azt hogy mi is történt Londonban. Emiatt inkább gyorsan lakatott tettem a számra, s egészen elcsöndesedtem néhány másodperc erejéig.
- Na és Ön? Hol végezte a tanulmányait, és milyen az auror szakma? Én is azt tanulom, és egyszer szeretnék ebben tevékenykedni, de még nem döntöttem el, hogy egész pontosan melyik területen. Ön nyomozó igaz? Nem tudna beavatni néhány ügy részleteibe? – Hirtelen felcsillantak a szemeim, s talán a sors sodorta az utamba a férfit, hogy általa még többet tanulhassak. Mindenestre, ahogyan ránéztem, érezhette pillantásomból az őszinte érdeklődést, s talán azt is, hogy sokkal oldottabbá váltam a beszélgetésünk közben.

Kelemen úr

Egyszer apám azt mondta, hogy soha ne hazudjak senkinek, viszont olykor füllenteni szabad, de csakis mértékkel, ügyelve arra, hogy az hihető legyen. S bár igyekeztem megfogadni a tanácsát, és talán Kelemen számára még valósnak is tűnhetett a magyarázatom, arra már nem voltam felkészülve, hogy konkrétan rá is kérdez majd a műre, ami aztán újabb hazugságot szül, avagy apám szavaival élve füllentést.
Egészen meglepett, s el kellett ismernem, hogy ez a férfi rendkívül tehetséges nyomozó lehet, hisz ha egy szimpla diáklány gondolatait így meg tudja zavarni egyetlen kérdésével, akkor vajon mit tehet a bűnözőkkel?
- Öhm, ami azt illeti, több könyvet is olvasok párhuzamosan - Ez volt a beetető fázis, s arra szükséges, hogy míg beszélek, addig is eszembe juthasson egy könyv címe, amit még olvastam is.  – Makrancos Valér Az ismeretlen köztünk van című könyvét, nem tudom, hogy ismeri-e. Elég hátborzongató történet, ami arról szól, hogy egy iskolában diákok tűnnek el, egyik napról a másikra többen, majd a történet végén kiderül, hogy egy sötét varázsló gyűjtötte maga köré a tanoncokat, hogy azokat később felhasználja a kormány ellen és puccsot kíséreljen meg velük. – Halovány mosollyal körvonalakban vázoltam a sztorit, ami talán elegendő magyarázat lehet paranoiás viselkedésemre. Legalábbis csak mertem remélni, hogy a férfi nem kezd majd faggatózásba, ugyanis engem kötött a titoktartás, nem akartam apámnak sem kellemetlenséget ezzel, s amúgy sem kívántam megosztani a problémáimat egy idegennel.
- Tehát a Kelement használja, elnézést hogy rosszul mondtam. – Jegyeztem meg javító szándékát követően, majd kíváncsian hallgattam végig elbeszélését arról, hogy mi is történt, amíg távol voltam. Egészen izgalmasnak tűnt a vérfarkas történet, noha nem lettem volna a helyében, hisz kinek lenne kedve találkozni egy vérfarkassal, amiről legendák ezrei zengnek rémtörténeteket.
- Nem mondhatnám, mivel korábban is itt tanultam, így inkább cserediákprogramként tudtam be a dolgot, mintha csak kiruccantam volna egy kis időre. Talán csak annyiból, hogy itt kellett hagynom a barátaimat, ez egy kicsit megviselt, és most hogy visszatértem,  már nincs itt annyi ismerősöm, mint korábban. Ilyen szempontból egy kicsit nehéz.- Sóhaj hagyta el az ajkaimat, s magam is meglepődtem azon, hogy milyen őszinteséggel szóltam Kelemenhez, aki legnagyobb meglepetésemre rendkívül jó társaságnak bizonyult.
- Komolyan? Ezek mind nagyon jó hírnévnek örvendő iskolák. – Komoly érdeklődéssel hallgattam a férfit, tekintetem is megcsillant, ahogy szóba jött az aurorság, s egészen felvillanyozott annak a gondolata, hogy egy igazi nyomozótól tanulhatnék. Nem mintha az édesapám nem lett volna jó mester erre a szakmára, de ő nekem mégis csak az édesapám volt. Más aurorral találkozni azonban egészen felemelő érzés volt, s őszinte érdeklődéssel töltött el.
- Ez most komoly? Komolyan segítenél? Mármint segítene? Lehetnék gyakornok? – Hirtelen olyan lehetőségek armadáját zúdította rám a férfi, hogy elpattant egy húr, mi a földön tartott. Arcomra széles mosoly kúszott, s nagy örömömben Kelemen nyakába ugrottam – ami meglepő annak fényében, hogy korábban még pálcát szegeztem rá.
- Igen, akarom, jaj de jó lenne…öhm bocsánat. – A hirtelen rám törő jó kedv hátterében észre kellett vennem, hogy viselkedésem már súrolt egy határt, s valószínűleg Kelement is kellemetlen helyzetbe hoztam. Már csak emiatt is, gyorsan elengedtem vállait, s hátrébb lépve, elnézést kérően fúrtam pillantásomat a tekintetébe.
- Ne haragudj, vagyis haragudjon csak tényleg régóta vágyam, hogy auror lehessek, és az ilyen lehetőségeket nem szokták csak úgy tálcán kínálni. Vannak hallgatók, akiknek éveket is várni kell arra, hogy egy igazi nyomozó mellett tanulhassanak. És számomra egészen meglepő ez, hogy most lenne lehetőségem, és túlságosan magával ragadtak az indulataim, az örömöm. Most akkor gondolom ezzel mindent elrontottam, igaz? Biztosan meg van a gondolatod rólam, s egy ostoba, paranoiás és hangulatindagozásban szenvedő lánynak tartasz? Vagyis tart? – Beszéd közben annyira restelltem a viselkedésemet, hogy olykor letegeztem a férfit , aki tulajdonképp nem tűnt annyira idősnek ahhoz, hogy magázódnunk kelljen, ellenben nem mertem kérni, hisz mégis csak ő volt az idősebb.

Bori az elmúlt hetekben kikészült. Gyakorlatilag nem is engedték tovább, hogy a főcsapattal szerepeljen, a beugrókhoz tették, mert a másik srác mellett szoszo lenyugodott, és nem kapott pánikot – annyira.
A fiolához, ami csak imitáció volt, rettegett hozzányúlni, meg úgy egyáltalán a problémásabb kellékekhez. A szemei karikássá váltak az alváshiánytól, általában csak akkor tudott végre kidőlni, amikor már a szervezete átvette felette az irányítást, és kidőlt.
Akárhogy bizonygatta neki a rendező, sajnos igaza volt: Bori fóbiás lett, és alvászavaros is. Emellett ott volt az az aprócska zűr a fejében, hogy nem szívesen adta volna le a projektfeladat végéhez közeledve Ingridet, a műbabáját, és hiába mű, ő már teljesen az övének érezte, az összes hozzátartozó gonddal, feladattal együtt.
Az orvosokat is utálta, úgyhogy ennél borzasztóbb már nem is lehetett volna számára a helyzet, mikor a rendező végül is meghozta a döntést: márpedig ő pszichológushoz fog járni, úgyhogy ez ellen semmit sem tehetett, mert a szülei is beleegyeztek.
Nem is tudom, kit féltsek jobban… a Mácsai tanárnőt, vagy utána a környezetét, ha vége a kezelésemnek…
Lassan. Nagyon lassan vette rá magát, hogy „alkalomhoz illően” kiöltözzön, és le is caplasson a Navine-toronyból az Átriumba, ahol a rendelő terpeszkedett.
Bár ez az utóbbi szó inkább rá jellemző, mikor tanulni kéne.
Ezt a csigatempót tovább folytatta a benyitással, és még jó, hogy volt két perce az időpontig. Menni, vagy húzni a nyúlcipőt, ez itt a kérdés.
 - Jó napot! – köszönt nagyot nyelve, miután végre betette kis patáit a rendelőbe, és szembenézett egyik félelmével. – Időpontra jöttem… szóval…
Nos, ritkán látni ilyennek a sárga lányt, de egy biztos, felbecsülhetetlen pillanat. Kevés dolog van, amitől kimondottan kiveri a víz, vagy megszeppenésre készteti, hogy visszavegyen az egyébként kissé naggyá vált arcából, ez a délelőtt pedig éppen ilyen alkalomnak számított.
Ne is szépítsünk a száraz tényeken: Bori félt.
Nem magától a helytől, hanem attól, hogy esetleg valami nincs rendben vele. Utált betegnek lenni, akármilyen értelemben is.
 - Bocsánat, én csak… jó, őszinte leszek, a rendező szerint nem normális, ami azon a vacak papíron áll – nyújtotta át a kérelmet, amin Bori problémái szerepeltek, és az említett kis kölök természetesen ezt nem volt hajlandó beismerni, hogy ez gond lenne. Jó, a projektbabás rész az már nem volt ráfirkantva, de azért még ezt megkérdezheti, ha már túlestek a lélekturkáláson.

Bori

Mácsai tanárnő hellyel kínálta, és itallal. Habozott. Hol az italra nézett, hol a tanárnőre. Ezt jó néhány percig eljátszotta, az ötödiknél úgy döntött, inkább vall, mielőtt még cikisebb helyzetbe kerülne.
 - Bocsánat, inkább nem. A teától álmos lennék – ingatta a fejét, de leülni azért leült még, azért így mégis kényelmesebb, és kevésbé „hivatalos” ez a procedúra.
Az az összevont szemöldök nem sejtetett semmi jót, úgyhogy Bori magában fohászkodott Merlinhez, hogy ha lehet, akkor minél kevésbé nézzék őrültnek, vagy betegnek.
 - Mert aztán a normálist annyira körül lehet határolni… ez hülyeség… bocsánat, butaság – forgatta a szemeit értetlenül.
Tagadott. Tagadta, de fáradt volt, szeretett volna egy jót aludni, csak éppen nem mert. Ahogy nem mert senki mástól sem semmilyen italt elfogadni egész addig, amíg le nem futtattak rajta egy diagnosztika-bűbájt, hogy méreg – és bájitalmentes.
- Inkább az a nem normális, aki azt a senkiházit egyáltalán iskolaérettnek, vagy bármilyen formában közösségbe engedhetőnek merte nyilvánítani… - morogta mérgesen. Nem szokott ennyire megnyílni, de ha Norbiról volt szó, az a bicska máris nyílt helyette a zsebében, képzeletben persze.
 - Nem tudom, mit kéne gondolnom. Sok a dolgom, és úgy érzem magam, mint egy holdkóros zombi, de nem alhatok, annyi a dolgom – kertelt. Félt bevallani, hogy félt elaludni, és mástól elfogadni innivalót. Mindig a saját üvegét vitte magával az elmúlt időszakban, és azt is úgy, hogy rendszeresen tisztította, ellenőrizte, hogy kizárólag víz legyen a tartalma.
Mondhatni, eljutott a fóbia-szintre, ami már egészségtelen rá nézve. – Egyszerűen nem tehetem meg, hogy elalszom, különben nem…
Nem biztos, hogy felkelek… főleg időben.

Viktor

Bori