Ideje nagy részét a Könyvtárban töltötte. Beette magát az ismerős kopottas szélű kötetek világába, a könyvek jellegzetes illatával körülölelve. Puszta kikapcsolódás és fantáziatágítás céljából, mint mindig. Szeret elmerülni abban a kettős világban, amit a lapokról visszakacsintgató betűk tárnak az ember szeme elé, na meg amit a befogadó ebből megteremt a saját fejében. Mert lehet itt azon filozofálgatni, hogy vajon pontosan mire gondolhatott az író, költő, mikor lefirkantotta a sorokat... de nem érdemes. Hisz mindenkit egyedi felfogással áldott meg a sors, minden elolvasott sor más-más világot teremt meg, hiába egy azon történet íródott le.
Nem sokkal korábban indult meg a Könyvtárból barangolni a folyosók rengetegében, szorongatva az egyik kikölcsönzött könyvet. Azt sem tudja pontosan, hogy hogyan keveredett ide. Épp a történet egyik mellékszálán elmélkedett, aztán a következő pillanatban már a vircsaftot találta maga körül. Egy ideje már a képpel szemben, a falnak dőlve az árnyékban ácsorog és csendben figyeli az eseményeket. Talán közbe kéne szólni, talán meg kéne próbálni békíteni... de hogy pont ő? Minek? Így legalább van némi történés is. Inkább lassan már fogadásokat köthetne és meggazdagodhatna. Persze, csak a licitáló emberek hiányoznak a képletből.
Szeme sarkából hamar kiszúrja a közeledő szőkeséget, de annyiban is hagyja. Nem fog feleslegesen konfrontálódni, az nem az ő világa. Bár ez a nézőpont elég hamar megváltozik, ahogy csak a hajzuhatagot kapja premier plánban, a verekedők helyett. Szóra nyitná a száját egyből, de a mellette lévő festménylakó megoldja a problémát. Talán még le is pacsizna vele, ha ezt egy vászonnal ki lehetne úgy vitelezni, hogy ne nézzék egyből félőrültnek.
-Hellyel nem tudlak kínálni, sajnos popcorn sincs nálam. De fogadhatunk, ki marad alul hamarabb. - Még egy lezser mosolyfélét is megereszt mellé, de véletlenül sem moccanna meg. Csak tovább nyomorgatja a könyvet baljához és szabad kezével a homloka közepén igazgatja a csoda steampunk szemüvegféléjét.

Havasi

  Scar egy újabb furcsa dologra lett figyelmes, amikor egy folyosón akart keresztül vágni. Mindig ez van. Kezdi megszokni a dolgokat, és erre csak úgy az arcába ugrik még valami különös. Most éppen egy festményen belül verekedtek össze. A lány persze rögtön elkezdte nézni, csak akkor valaki a háta mögül megszólalt. Egy kép. Egy festmény azt mondta neki, hogy menjen arrébb, mert nem látja a bunyót. Mint amikor a haverjai focimeccset néztek. Persze ő erre hogy a fenébe ne állt volna arrébb. Mégis csak egy festmény mondta.
  Már épp elmerült volna a kép nézésébe, amikor megint megszólaltak mögüle. Már majdnem visszaszólt a festménynek, hogy addig beszéljen, amíg meg nem fordítja a fallal szemben, amikor rájött, hogy valahogy ez nem ugyanaz a hang. Hátranézett a válla felett, és egy srácot vett észre az árnyékban. Régen ijesztőnek találta volna, ha valaki csak úgy nézte volna, és megszólítja, de az utóbbi években kezdte megszokni a szokatlant is. És ez még csak a közelében sem volt az igazi szokatlannak.
  - Éppen azon gondolkodtam, hogy talán a zöldnek fejbe kéne vernie azzal a lámpával a másikat, és meg lenne oldva az ügy. - válaszolta, miközben visszafordult, hogy tovább tanulmányozza a képet. Közben a kezével apró mozdulatokat tett, hogy tulajdonképpen melyik dologra is gondolt. - Min veszekednek? - kérdezte. Bár a legkevésbé sem érdekelte annyira. Inkább fejezték volna be, hogy tudja ki nyer. Mert persze a belsőjében valami rögtön a zöld ruhásra voksolt. Nem is értem, hogy mi...
  Scar hátrafordult, hogy csatlakozzon a fiúhoz. Mellé ment, és nekidőlt a falnak. Szinte azonnal kiszúrta a könyvet a kezében. - Mit olvasol? - mondta csak úgy a mindennapi beszédhangján, és újra a bunyóra összpontosította a figyelmét.

Mit lehetne ilyenkor tenni? Furcsa, vagy sem a gesztus, az még furább lenne, ha csak szótlanul bámulnának egy irányba. Legalább is ez motiválta, hisz alapjáraton nem ő az, aki kapcsolatot teremt másokkal. Maga se érti hogyan, de van egy fajta kisugárzása, ami arra ösztökéli a népet, hogy haverkodjanak vele. Vagy csak megsajnálják, ha már napok óta egy szót sem szól és csak a könyveivel járkál a folyosókon, mint valami szellem. Pedig ő azt is élvezi, szeret elmerülni egy másik világban, vagy csak fejben tovább boncolgatni egy érdekesebb témát, amit elkapott két cselekményszál között. Viszont aki nem olvas, az nem is értheti ezt meg. Főleg, hogy ennek ellenére nem egy elveszett lélek, megvan a maga társasága, valahogy sosem kell túlzottan erőlködnie, ha épp kivételesen megunná a könyvek adta fantasztikumot.
Jelen esetben sem más a helyzet, több opció is rendelkezésére állt volna. Mondjuk akár odébb is csusszanhatott volna, ha megunta a szőke fürtök bámulását maga előtt és a kép nélküli rádióműsort és ha derogált volna hallatnia a hangját. De megvan benne is az a gyerekes felfogás, miszerint ő volt itt előbb, tessék hozzá igazodni. Na meg szerencsére türelemmel is megáldotta a sors, ki is várhatta volna, míg a néma szuggerálása hatást fejt ki. Viszont így csak érdekesebb ez a szituáció is.
-Az csalásnak minősülne. Ez egy régi módi nemesi pusztakezes harc. Nemesi, mert amúgy a sárban birkóznának, mint a disznók. - Hangja elég semleges, viszont a mellettük lévő festményből nemtetsző cöccögés hallatszik. Valószínűleg nem tetszett neki a hasonlat.
-Én is csak nemrég csatlakoztam be. Vagy nőügy van a dologban, vagy az utolsó korsó sörért küzdenek. - Eltippelgetne még egy darabig, viszont annyira nem érdekli őt sem. Itt a küzdelem a lényeg, nem a kiváltó ok. Erre lehet asszociálni a kocsmahangulatú kiabálásokból is, amik visszhangoznak a folyosón végig.
-Mikor mit. - Villant egy félmosolyt a lányra és nyújtja a könyvet, hogy meg lehet szemlélni. Vékonyka kötet Máraitól. Érdekesen ambivalens a barátságról szóló fejtegetése a jelenlegi állapotokkal.
Elég mosott rongynak nézel ki. - Egyszerűen ténymegállapít, csak az arcát elnézve a másiknak. Éles váltás, de kezdi unni a végeláthatatlan küzdelmet. Ez így már nem mondható izgalmasnak.

Havasi

  A lány kérdezett pár dolgot miután felfedezte, hogy van valaki mögötte. Csak semlegesen érintette a témát, hogy a festmények éppen valamin verekedtek. Miután a fiú válaszolt rájuk, egy félmosoly jelent meg a lány szája sarkában, de mielőtt a srác mellé ment, már el is tüntette. Pont, mintha ott sem lett volna.
  - Még nem olvastam... - vette kezébe a könyvet, és megvizslatta, sőt még bele is lapozott. Elég réginek tűnt a borítása, és a lapjai is. Egy pillanatig próbálta türtőztetni magát, de aztán inkább engedett a kísértésnek, és fejét a könyvbe bújtatva szaglászta a lapokat. Pont olyan illata volt, mint amilyenre számított. Régi fa illata keveredett az állott szaggal. Ennek édes egyvelegét csak az igazi könyvmolyok tudták értékelni.
  De csak visszaadta neki a példányt. Igazán beleolvasott volna, mivel magyarul nem annyira volt szokása a könyvek lapozása. Az angol, eredeti könyveket becsülte nagyobbra.
  - Remélem nem ezzel a szöveggel szoktad a csajokat felszedni. - mosolyodott el a lány a saját nyomorán. - Elég szar napom volt. Enni az egész. - jelentette ki. Gondolkodott rajta, hogy talán be kéne mutatkoznia, vagy valami, de úgy gondolta, hogy amíg a fiú nem érez magában ilyen és hasonló indíttatásokat, addig ő sem erőlteti. Most csak jó volt ez a dolog. Egy teljesen ismeretlennel elbeszélgetni csak úgy a semmiről.
  - Te tudod, hogy pontosan merre is vagyunk? Mert nekem nem rémlik, hogy merről jöttem, vagy merre kéne mennem. - húzta el a száját. - Esküszöm, ez a kastély olyan mint egy elvarázsolt kísértetház. Ez a harmadik évem, de még mindig simán eltévedek! - újabb fáradságból eredő mosolyt villantott.

Zója

 A sajnálat szó hallatán egy pillanatra visszatér eredeti énem szilajsága és szememben fel is csillan a tiltakozás szikrája, hogy azután olyan hirtelen illanjon el, mint ahogyan megjelent. Nincs értelme kikérem magamnak a szánakoást, hisz való igaz kibabrált a sors velem de rendesen, nem csak pár pofont, nagy verést adott nekem.
 Zójára nézek, figyelem miként reagál, tudom magában ő is átgondolja mi lenne, ha... Ha ez mind vele esett volna meg, így hangolódik talán rám... Nem tudom, de a kérdés, amit feltesz ezután, az kardként a csontomba vág. Metsző a név éle, a hagok szilánkok, minden szó jelentése pengeként hasít. Rosszabb mint egy arculcsapás.

- Nem tudom, hogyan élte meg, mert nem voltam mellette. A temetés után elutaztam, magányra vágytam, össze kellett szednem magam. Ami mint a mellékelt ábra mutatja, remekül sikerült. Megigérte megvár és meg is értette mi zajlott le bennem, tudta nem őt büntetem. Csak nem akartam, hogy lássa az agóniámat.  Most pedig, hogy visszatértem, elhagyott, mert nem szeret már. Jogosan persze...

 Önirónia és tömény malícia, tessék, lásd ez vagyok én. Nincs mit szépítsem, Ádámot nem érdemeltem meg, csak azt amit kaptam, azt viszont teljesen. Mit kapálódzom? Nincs helyem ezen a világon, hisz céltalan az életem. Családom nem lehet, a férjem nem szeret, a családom darabokra hullott. Egy mozdulat elég volna, egy lépés a semmibe, egy vágás az erekre, és ennyi...Ezt fogom tenni.

E.Ákos

Nem kért ebből az egészből. Se a mágiából, se ebből a középkorban leragadt kastélyból, se az itteni emberekből. Semmiből, amihez anno az anyjának is köze volt. Nem kérte, mégis így alakult. Különösebben nem is hatja meg a dolog, ez van, elfogadta. Idejött, bejár órákra, utánaolvas mindennek, aminek csak lehet, felzárkózik a többi ripacshoz, sőt, él benne az a tudat, hogy jobb is lesz valamennyinél. Nem mintha maximalista lenne. Hisz most sem erőlteti meg magát, soha nem is tette, nem is fogja valószínűleg. Nem, csupán a kíváncsiságát elégíti ki és az unalmát űzi el. Nagyon tanulnia sem kell -legalább is eddig- elég, ha az órákon odafigyel. Szerencsére ésszel nem fukarkodott a sors, mikor ő került sorra az osztogatásnál.
Viszont nem csak ennyiből áll az ittléte. Vannak barátai, amihez szintúgy a kisujját sem kellett mozdítania. Úszott az árral, közben meg mellé kerültek az emberek. Furcsa, de nincs ellenére a dolog. Olykor jól is jönnek az emberek, ha másra is vágyik, mint a könyvei, vagy épp a saját maga társasága. De még mindig nem állt le ennyinél. Gondolta ha már ez van, akkor kihozhatna belőle többet is, mondjuk egy suli utáni tevékenységgel. Persze, megfordult a fejében a kviddics, mint lehetőség, de azon nyomban el is vetette. Ő meg a sport két külön dolog. Egyrészt a tériszony problémáival ütközik, másrészt amilyen fizikai képességekkel meg lett átkozva, az első edzőmeccs után áshatták volna a sírját. Meg egészen egyszerűen nem az ő műfaja. A színészet viszont annál inkább. Na nem mintha nagy tapasztalatokkal rendelkezne, de egyszer mindent el kell kezdeni. Titkon mindig is érdeklődött eme világ iránt. És úgy látszik, most képes is lesz beteljesíteni ilyesfajta törekvéseit. Egyel kevesebb pont azon a bizonyos bakancslistán, ami olyan népszerű az utóbbi időben.
De még semmi sem biztos. Mert ki lenne az a hülye, aki mindenféle jött-mentet felvenne anélkül, hogy letesztelné? Máshogy nem is lenne értelme, akkor talán ő sem lenne itt. De itt van, nem mintha tudná mire számítson. Ezernyi gondolat száguld a fejében, különböző lehetséges szituációkat taglalva, de ahogy jönnek, úgy engedi is tova őket. Majd kiderül. Most ne fog előre eltervezni semmit, nem is tudna. Legalább egyszer az életben felmérheti, hogy a spontán reakciók mennyire mennek neki.
Habozás nélkül lép be a terembe, lesz, ami lesz alapon.

E.Ákos

Kivételesen egész jól lefoglalja ez a kis jelenet, még csak nem is unja, nem érzi a késztetést, hogy ennyi elég volt, indulni kéne tovább. Van ebben valami kedvére való humor, amit talán nem is tudna megmagyarázni, hogy pontosan miből is áll. Ő érzi és érti, ahogy a többi festményt elnézve, talán nincs is ezzel egyedül. Bár ők ugyan azon kor szülöttjei, mint a csatározók, talán ezért lehet. Így igazából nem is igazán érdekli, hogy a lány lecövekel mellette, vagy megy tovább a dolgára. Mindkét megoldással megelégedett volna. Vagy ki tudja melyik lett volna a dominánsabb.
- Ha szereted az elemző, filozófiai témája regényeket, akkor biztosan elnyerné a tetszésed. – Nem akar ő különösebben ajánlani semmit, nem szokása teleshopot játszani. Csupán egy egyszerű megjegyzés, az egyik könyvszeretőtől a másiknak. Mert ez ebből az egyszerű kis mondatból kiderült. Na meg erősen bizonyítja eme felfedezést a szimatolás is, amin képtelen nem elmosolyodni egy picit. Épp csak sejteni lehet, de ott van. Viszont nem mond rá semmit, ő is szokott ilyet, csak talán nem ennyire feltűnően. Ezért szeret a könyvtárban olvasni és nem csak azért bejárni, hogy kikölcsönözzön pár darabot. Nincs is jobb annál, mikor beeszi magát két könyvespolc közé, levackolódik a földre és a terjengő dohos könyvlapok illatától körülölelve elrepülni a betűk rengetegének birodalmába. A kocsmaharc előtt pontosan ezt is csinálta.
A megjegyzésre csak egy sejtelmesebb mosoly kíséretében von vállat. Nem szokott ilyesmit művelni, de ezt nem kell tudnia a szőkeségnek. Sosem ő volt az, aki kapcsolatot teremtett. Így sem maradt viszont sosem egyedül. Valami vonzza az embereket, megtartani meg sokkal egyszerűbb őket. Már akire hajlandó időt és energiát szakítani. Ugyan így van ez az olyasfajta kapcsolatokkal is. Barátnője sem volt még, nem is érdekli még igazán ez a dolog. Ha majd jön, nem mond nemet, dehogy ő nem fog ilyesmi után kajtatni, az is biztos.
- Ezt valahonnan sejtettem. – Na igen, nem véletlenül mondta azt, amit. Viszont nem ő az, aki majd érdeklődni fog, hogy ugyan mi a baj. Ha kell, meghallgatja, abban igen jó, viszont külön kérdezzen is… sosem szerette megjátszani magát. Ha nem érdekli, hát nem érdekli. Az álszentségnek szerinte semmi haszna sincsen. Na meg talán a világ szerint is.
A kérdésre viszont elgondolkodik és tarkót vakargatva néz körbe. Lévén ácsorog már itt egy ideje, neki sem tiszta, hogy merre is lenne az arra. Főleg, hogy neki legalább megvan az a kifogása, hogy csak most jött. Viszont próbál visszaemlékezni arra a hevenyészett útvonalra, ami megvan benne. Több, de inkább kevesebb sikerrel persze.
- Miért pont kísértetház? – Már ha az eredeti szólást vesszük alapul, furcsa a változtatás. - Amúgy nem vagyok biztos benne. Egyáltalán nem ismerem még ki magam itt. De talán… arra. – Mutat balra, nem épp a legmagabiztosabban. Arra se emlékszik, hogy a lány merről jött, hisz csak egyszer előtte termett és kész.

Zója

 Elgondolkozom a Kollegina szavain és ettől talán még rosszabbul kezdem magam érezni, mint mielőtt beléptem volna a helységbe. Egy önző, lelketlen és pont ezen jelzők miatt hitvány némber volnék csupán, aki magát előtérben tartva mindenekfelett elhagyta azt, aki őt a legjobban szerette? Elsöprök arcomból egy kóbor, kócos tincset. Mostanában nem volt erőm még fésülködni sem. A tükröm nem barátkozott velem, az arc amit mutatott olyan üres, fakó és élettelen nézett rám, mint egy halott. Inkább kerültem és fekete lepellel lefedtem.

- Ha így is volt, szólhatott volna, hiszen nem csak hűséget, őszinteséget is esküdtünk egymásnak. Nem mondott ellen, nem tiltakozott, nem ragadta meg a kezem és húzott vissza magához és nem is keresett. Lemondott rólam félúton, csak elfelejtette közölni velem. Amikor visszatértem, mert életképessé tett az eltelt majd egy év, akkor mondta el.

 Pár pillanat hallgatás után belátom mit sem ér itt lennem, hiszen a döntést már magamban meghoztam. El kell mennem, de most másként és talán véglag. A megfelelő alkalom elérkezett arra, amit már többször majdnem megtettem. Nincs már értelme itt lennem, ezért felkelek ültömből.

- Önző vagyok ezt elismerem, ő viszont feladta, és ezért csalódott vagyok és azt hiszem feladom én is. Köszönöm, hogy meghallgattál! További kellemes napot és minden jót neked! Szia!

 Miután elismerem vétkemet, s ezzel egy lépéssel megváltásomhoz közelebb kerülök, elköszönök, majd kisvártatva suhanó léptekkel távozom, magam mögött hagyva az elmondott szavak súlyos terhét. Megkönnyebbülve sétálok vissza szobám rejtekébe, ahol előkészítek mindent a Kastély elhagyására és vele együtt talán a reményére is.

Kamilla *-*
Életvitel projekt, aka családalapítás
Szentmihályi Leopold <3

Meg a kisfiunk *.*

Az egész ott kezdődött, hogy Kamilla imádja a babákat, erre itt ez a lehetőség. Csak társat kellett rá találni, és tessék, na kit lel meg a szentem? Hát Szentmihályit, ugye milyen jó ötletei vannak ahhoz, kit válasszon a gyereke apjának? Őszintén megvallva már a startnál akadtak fennakadások. Mert az, hogy mi legyen a kisfiú neve, igenis nagy probléma. A szőke mondta ami tetszett neki, Norbi kapásból elutasította őket, és így volt ez fordítva is. Végül aztán mégis az eridonos győzött, mert Kamilla meg nem akart tovább erőlködni. És Leopold lett. Komolyan, ki nevezi el a vérét Leopoldnak?? Próbál ő arra gondolni, hogy ott a Leo lehetőség, és az még jól is hangzik, meg tök menő, de.. De akkor is. Szóval miután ezt lejátszották Barbi előtt, mindketten nagyon figyeltek arra, hogyan kell jól tartani egy gyereket. Olyan, mint egy lexikon, amiből kapásból hiányzik olyan négy - öt fejezet, de jó lesz.
Kilépnek, azért még mindig durcázik a név miatt. Mert ő nem tudja felfogni, egyszerűen képtelen rá, hogy nem is olyan rég, nem szívesen ugyan, de beleegyezett, hogy így nevezzék el ezt a kis törékeny, ártatlan csöppséget. Hát van szíve annak az embernek, mi lenne, ha igazi lenne a drága, és akkor Leopoldként kéne felnőnie. Az iskolában csúfolnák, hogy Leopárd, vogy, hogy Kobold, mert igenis azt is ki lehet hozni belőle.
- Nézz már az arcára, hát úgy meg van szeppenve tőle. - megrázza fejét, minden figyelem a gyerekre terelődik. Kikerekednek szemei, amikor az ura elkezdi azokat a furcsa akármiket csinálni.
- Add már ide. Még a végén kárt teszel a lelkében. - kinyújtja mindkét kezét a gyerekért, ő az asszony a háznál, ő hordja itt a nadrágot. Vagy szoknyát. Teljesen mindegy.
- Kezdem úgy érezni, hogy két gyereket fogok nevelni. - ó igen, lassan eljut az agyáig a felismerés, hogy ez bizony így lesz, de amúgy nem igazán bánja, mert van egy babája. A másik meg.. Hát az egy nagy baba.

E.Ákos

Havasi úr

  Scar megnézi a könyvet, megszagolgatja, majd visszaadja a gazdájának. Nem az ő műfaja ez az elemzős okostojásos könyv. Inkább a horror, a fantasy. Bár mostanság nem sok ideje akad eme hobbi űzésére. Meg talán az is szerepet játszik, hogy most ő maga éli meg azokat, amiket eddig a könyvekben olvasott. Mintha napról-napra újabb felfedezéseket kéne tennie ahhoz, hogy életben maradjon itt. Regén szerette volna, ha a könyvek valósággá változnának, és elvinnék őt kalandokra, de mostanság valahogy úgy érzi, hogy már most sok amit kap, és tartana egy kis szünetet. Csak hogy nem tud. Szeretne újra amerikában lenni a barátai társaságában. Fogalmuk sincs, hogy a lány hová tűnhetett. De ha visszamenne, biztos hogy régi ismerősként üdvözölnék, és megint csinálnának valami extrémet, és belevalót.
  A srác hangja szakította ki elmélkedéséből. Hogy szarul néz ki? Az enyhe kifejezés. Igazából örült neki, hogy a sötét hajú nem kérdezett bele a dologba. Nem lett volna sem akaratereje, sem pedig kedve hozzá. Igazán jól jött a fiú társasága. De lassan vissza kellett vonulnia, így megkérdezte, hogy vajon merről is jött.
  - Kísértetház, mert vannak benne kísértetek, és megmagyarázhatatlan dolgok. Bár a ház lehet nem pontos. Inkább kastély. - gondolkodott el. Abszurd. Komolyan ez a lényeg? - Akkor amarra megyek tovább. Te maradsz? - kérdezett rá. Neki ugyan teljesen mindegy volt, de úgy gondolta, hogy ennyit még igazán jártathatja a száját.

Bence

Rohanok fel a kastélyba, mint egy őrült. Gyakorlatom volt Pesten és pont az indulásom előtt 5 perccel hoztak egy súlyos, de nagyon is érdekes esetet. Emiatt pedig késésben vagyok, mert persze, évközben is folyamatos felvételt hirdettem a színjátszókörbe, ami akárhogy is nézem, nem akar olyan jól menni, mint szerettem volna. De mivel, van egy jelentkezőm, nem akarom elszalasztani a lehetőséget. Az órám negyedszer pityeg, hogy hééé inzulin, de mikor van nekem időm az ilyesmire? Enni sem tudtam, szóval csak szaladok, és átkozom a rendszert, hogy nem lehet az iskolán belülre hoppanálni.
Még szerencse, hogy a próbaterem a földszinten van, ha lépcsőzni is kéne, tényleg kiköpném a belem... Na de mindegy. A nagy lelkesedében megállni sem bírok rendesen az ajtó előtt, tovább csúszok, úgy fordulok vissza és tépem fel az ajtót, mint valami őrült, kabátban, a vállamról leeső táskával, lihegve. A térdemre kell támaszkodnom, hogy kifújjam magam, s közben felnézek, hogy megállapítsam, a srác, már itt van, én meg bizony, elkéstem. Mégsem tudok rögtön megszólalni, mert ki kell magam fújni egy kicsit.
- Bo.. bo... bocsi, a... a ... késésért... - mondom végül, még mindig levegőért kapkodva, aztán felveszem a táskám a földről, majd kiegyenesedem, úgy nézek a fiatal srácra - Régóta vá... vársz? - Kérdezem tovább, miközben a kabátomból kibújok. Alatta most rendes mugli cuccok (farmer, fehér ing, kék pulcsi, rajta a prefektusi jelvényem) vannak, a városban ez volt célszerűbb. Majd kezet nyújtok.
- Bálint - mutatkozom be - Tényleg bocs. Vágjunk is bele, jó? - kérdezem, bár nem igazán várok választ. A színpadnak támaszkodom, és úgy kérdezem tovább. - Mi motivál, hogy a színjátszókör tagja legyél? Van valamilyen tapasztalatod? Miben érzed magad igazán jónak?
Faggatom tovább, és remélhetőleg a válasz alatt, végleg kifújhatom magam.

Bálint

Igazából fel se venné talán azt se, hogyha órákat késne is a másik. Türelemmel bőkezűek voltak vele, mikor osztogatták, így csak komótosan sétálgat a színpad előtt, bámészkodik mindenfelé, majd végül megállapodik valahol középen, a színpadnak támaszkodva. Elképzeli, hogy tele van a terem, ő meg valami fura gúnyában adja elő magát fent. Sosem volt ilyesmivel gondja, igazából szinte bármit rá lehet sózni, panaszkodás nélkül megcsinálja, ha megy neki. Nem is érti miért érzi egyesek magukat feszengve ilyen helyzetekben. De, talán érti. Félnek attól, hogy kinevetik őket, hogy cikizni fogják utána, ezért inkább beleolvadnak az átlagba, hátrahagyva az egyedi megmozdulásokat. Viszont ha valaki képes magabiztosan előadni magát egy átlagostól eltérő szituációban, akkor mások sem találhatnak rést rajta, amivel cukkolhatnák.
Alig észrevehetően rezzen össze és kapja a fejét az ajtó felé, ahogy kiszakítja a gondolataiból a betoppanó srác. Félig felvont szemöldökkel méri végig a helyzetet és megfordul a fejében, hogy ez már akkor része e a meghallgatásnak, vagy sem? Elég lestrapáltnak néz ki, legalább, mintha egy csapat oroszlán elől menekült volna. Végül inkább csendben löki el magát a színpad oldalától és megindul felé. A bocsánatkérésre csak vállat von, nem tűnik úgy, hogy nagyon meghatotta volna a dolog, sőt.
- Elvoltam. - Miatta igazán nem kellett volna rohanni, de ezt azért nem teszi hozzá. A névre biccent, majd el is fogadja a felé nyújtott kezet.
- Bence. Vagy Milán, mindegy, mindkettőre hallgatok. - Megereszt mellé egy lezser mosolyt, majd akkor visszamegy Bálinttal a színpad elé és megáll vele szemben. A kérdéseken kissé elgondolkodik, nem szólal meg egyből. Ez túlságosan is jellemző rá.
- Tartozni szeretnék valahová. A kviddics, meg úgy a sportok nem igazán tartoznak az erősségeim közé. A diáktanács nem igazán vonzz, ezzel szemben a színészkedéssel valahol mindig eljátszottam gondolatban. Tapasztalatom még nincs ezen a téren, gondoltam most, vagy soha. - Hagy egy kis szünetet egy halványabb mosoly kedvéért. - Játszom több hangszeren is, bár ez nem tudom mennyire számít ennél. Véleményem szerint viszont elég jól elő tudom adni magam, a szavakkal sem volt soha problémám. - Mása sincs, csak az esze és annak előadása, ami persze szavakban történik. Elég jó a meggyőző képessége is, pont emiatt. Viszont ennél többet hirtelen nem tud nyújtani, lévén nem volt még ilyen szituációban.

Benedek
előzmény

Örül, hogy Benedek végre érti, mit akart, és épp ezért vidáman is indul kifelé a Társalgóból. A fiú követi, így Nyeste a korábbi kérdés kapcsán, hogy normális-e hogy mozognak a festmények, a lépcsők felé veszi az irányt, és előbb a Harsogó portrék folyosóján vezeti át a fiút. Időnként rá-rápillant, hogyan reagál a másik, reméli, hogy nem ijed meg a fiú a festményektől. Nyeste annak idején nagyon élvezte, amikor erre járt. Most is szereti. A portrék beszélnek helyette is, nem is kell megszólalnia. Sokszor egész jó társaságot nyújtanak.
Persze aztán tovább mennek, egyenesen a déli-szárnyba. Ahol aztán Nyeste a Trófeaterembe nyit be. Kitárja az ajtót s előre engedi a fiút, aztán belép utána, s várja, mit is mond Benedek, hogyan vélekedik erről a helyiségről.
Nyeste szeret idejárni. Sokat rajzol, s lassan az összes serlegen szereplő nevet tudja, s gondolatban elképzeli milyen lehetett az illető. Meg is festett pár ilyen elképzelt alakot, de persze nem mutatta még meg senkinek sem. Most viszont csak nézelődik, és persze leginkább a fiút figyeli és várja, hogy mondjon valamit.

Nyeste

 Nyeste vidáman lép ki a társalgóból, én ugyanolyan kedvvel követem őt. Furcsa helyeken vezet el engem. Ahogy egyre jobban haladunk, a festmények annál jobban kommunikálnak, nem hogy egymással, de még nekünk is beszélnek. Épp hogy meg sem szoktam a mászkáló embereket, állatokat a festményekben, ilyen helyekre hoz. Szerintem kicsit élvezi, hogy zavarba hozhat. Ez is egy olyan tulajdonsága Nyestének, ami tetszik benne. Egy terem ajtajánál megáll, kinyitja az ajtót, majd beinvitál. Elképedve néztem, ahogy beléptem. Egy trófeákkal teli teremben vagyunk, kezdek értetlenkedni miért is hozott ide. Nem hiszem, hogy vagánykodni, felvágni szeretne egy általa szerzett címmel vagy kupával, ami ki lehet itt állítva. Nem úgy ismertem meg, inkább az ellentétje a lány.
- Nagyon szép. Miért hoztál ide? Bár értem miért vagyunk itt. A lányok mindig szeretik a csillogó dolgokat. -
 Az utolsó mondatot mosolyogva mondom, reménykedve abban, hogy nem sértem meg vele. nem is áll ezzel szándékomban.
- Miért kedveled ezt a termet? Sűrűn szoktál ide járni? -
 Fordulok hozzá kíváncsian, komoly arccal kérdezem tőle. Érdekel a dolog. Mindig is érdekelnek, hogy az emberekből egyes dolgok mit váltanak ki, és miért. Valahogy ezért is vettem fel mugli létemre a mugliismeretet.

Benedek

Meglepetten pislog a másikra, hogy nem egyértelmű miért vannak itt. No nem. Nem azért, mert az ő nevével is van itt egy kupa, ami hirdeti, hogy tavaly iskola első lett. Azt Nyeste még nem fedezte fel. Idén még nem nagyon volt lehetősége ide jönni... Szóval neki egyértelmű volt, hogy ez a legjobb hely az iskolában, hiszen minden egyes kupa egy-egy műalkotás, közben meg a történelem része. Persze nem olyan hatalmas dolog ez, mint amiről korábban Benedekkel beszélgettek, de Nyestének valahogy fontossá vált, hogy tudja, kik jártak ide előtte, mit tettek és hogyan. Egy-egy dolognak már számtalanszor elhatározta, hogy utána néz, igaz, egyszer sem jutott el odáig, de a szándék a fontos. Az álmodozás, a nevek mellé egy-egy arc párosítása jobban lekötötte.
Most pedig, hogy azt kérdezi a másik, mi olyan különleges ebben a teremben, hát nem is tudja, pontosan, hogyan fogalmazza meg. Lehajtja a fejét, az ujjaival a talárja szegélyén kezd játszadozni.
- M..mmm...mert én, én, én... - megrázza a fejét - b...b...b...butaság! - vágja rá inkább, aztán az ajtóhoz lép, nem fogja ezt most elmagyarázni a fiúnak, nem tudja, hogy értené-e. Na meg, soha senkinek nem említette, akkor miért pont most tenné?
- M... m... mmmen...n...nnnjünk a..a...a....a... - nagyon gondolkozik, hogy hova is mehetnének, de nem sok minden jut eszébe, vagy éppen túlságosan is sok dolog. - a...a...a nnnn....Navinébe! - mondja ki végül, bízva benne, hogy a másik belemegy. Vagy ha nem, akkor nem tudja. De igazából mindegy is. Meggondolatlanság volt idehozni a másikat. Legalábbis úgy látszik.

Nyeste

 Láthatóan nagyon zavarba jött Nyeste. Nem tudom mivel értem el ezt nála. Lehet, az értetlenkedésemmel, hogy miért jöttünk ide, Ezzel azt akartam elérni, hogy miért fontos számára ez a hely. Teszek egy próbát, hogy maradjunk, és mondja el nekem miért fontos számára ez a hely. Erőltetni nem szándékom, ha nem akarja most elmondani, akkor elmehetünk, nem erőltetem ezt.
 - Nyeste, szeretnék bocsánatot kérni tőled, ha úgy jött le számodra, hogy nem jó ez a hely, vagy ilyesmi. Kíváncsi vagyok arra, miért fontos számodra ez a hely, a trófeaterem. A történelem, a kastély története lehet. Tényleg kíváncsi vagyok rá, szeretném ha elmondanád. Érdekel téged engem, téged mi mozgat, mi foglalkoztat. Nem akartam rossz érzést kelteni benned. Ha most nem szeretnél erről beszélni, nem erőltetem. Úgy döntesz elmehetünk vissza a házba, de itt is maradhatunk beszélgetni. -
 Komoly tekintettel nézek Nyestére. Legszívesebben megölelném, de ez kicsit sok lehet, annak a tekintetében, hogy csak most találkoztunk először. nem is szeretnék tolakodó lenni. Szépen lassan, óvatosan. Láthatóan megváltozott a lány kedélyállapota, nem akartam egyáltalán megbántani.

E.Ákos

Benedek

Nem tudja eldönteni, hogy most miért alakult ilyen furán ez az egész. Ő amikor először nyitott be akkor is pislogott nagyokat és egyik kitüntetéstől a másikhoz rohant, hogy mindent szemügyre vegyen. Aztán persze lenyugodott, rájött, hogy van ideje bőven felfedezni. A korábbi beszélgetés alapján talán azt várta a fiú is hasonló lelkesedéssel kezd majd el nézelődni, s a tény, hogy ez elmaradt... nos igen, zavarba hozza. Ezért is dönt úgy, hogy talán mégsem volt jó választás ez a hely és jobb ha elmennek, az ötletét azonban nem sikerül olyan gyorsan megvalósítani, mint szeretné. A fiú ugyanis, bocsánatot kér, majd egy igen hosszú - Nyestének legalábbis hosszú lenne - monológba kezd. A vörös lányka szégyenlősen rázza meg a fejét, hogy nem haragszik, de inkább nem szól közbe.
Kicsit megnyugszik, bár valahol furcsállja, hogy a másik ennyi mindent szeretne róla tudni, mégis, a tény, hogy nem annyira rossz a helyválasztás megnyugtatja. A történelemre bólogat. Az egy nagyon fontos ok. A többit meg...
Beharapja az ajkait, úgy gondolkodik, aztán bólint egy nagyot.
- Ssssszépek! - közli nemes egyszerűséggel. Magában arra jutott, hogy azt az elfoglaltságát, amiben arcot próbál rendelni a különböző nevekhez (még) nem osztja meg. De a művészeti értékekre talán rávilágíthat. Neki is indul az egyik vitrinhez lép s rámutat egy abban díszelgő serlegre.
- F..f...fffából vvv...vvan... egy t..t...tömmm...tömb...bb...ből f...f...fffarrrragták - próbálja elmagyarázni és bízik benne, hogy a fiú is látni fogja, mennyire ügyes munka, még akkor is ha kicsit nyers a kimunkáltsága. Persze, Nyestének pont emiatt tetszik. De azzal is tisztában van, most már egészen biztosan, hogy nem mindenben fognak egyformán gondolkodni.

Nyeste

 Megnyugodott a lány, és nem csak látszólag. Kicsit megzavarhattam, nem akartam ezt, főleg nem megbántani. Tetszik nekem is ez a hely, érdekelnek is ezek a dolgok, csak látom Nyestén, ő arra számított, hogy jobban kimutatom az érdeklődésem.
  - Ezen a helyen minden személy neve megtalálható, aki valami verseny kiírást megnyert az iskola történetében? -
 Érdeklődök tőle kellő komolysággal. Látom rajta, nagyon szeret itt lenni, és legfőképpen érdekli is, ami itt van. Szerintem még egy-két ember után is kutatni szokott, amelyik szimpatikus számára.
- Néztél már utána valakinek, csupán szimpátia miatt, akinek a nevét itt olvastad? -
 Az egyik régi kupánál termett, csillogó szemekkel mondja nekem a legfontosabb információkat. Szemmel láthatóan lázba hozza a dolog, hogy bemutathatja nekem. Ez tetszik benne, és jól is áll neki. Most látom először igazán boldognak. Bár csak ma ismertük meg egymást, úgy érzem, mintha régen ismernénk a másikat. Ilyen érzés még nem volt bennem, csak mesélték, hogy létezik ilyen, akik átestek már ilyenen.
- Nem lehetett kis munka ezt megcsinálni, de megérte. Szép. Értem, miért jársz ide. Nem csak a szép tárgyak miatt, hanem a hely hangulata, szelleme miatt. Utóbbit átvitt értelemben gondoltam, itt ezt is említeni kell, ebben a kastélyban. -
 Mondandóm első felét komolyan mondom Nyestének, hiszen ezt komolyan veszi, gondolja. A második felét már mosolyogva, hiszen tényleg így van, eben a kastélyban az is megtörténik, ami a mugliknál, csak elvont fogalomként használnak. Megérte idehozni engem Nyestének, ennek örülök is, már engem is megfertőzött, amivel őt megfogta ez a hely.

Bence

Örülök, hogy nem akadékoskodik, amiért késtem, és annak is, hogy elvolt. A bemutatkozáson gyorsan esünk túl és a nevére én is csak bólintok, magamban meg eldöntöm, hogy Bence lesz, aztán már kérdezgetem is. Nem kapok rögtön választ, de nem is baj. Szimpatikus, hogy meggondolja mit is fog mondani, és az is, hogy végül őszintén válaszol. Bólintok is neki, megértem, ha a kviddics nem az erőssége. Én mondjuk szívesen játszanék, de engem nem engednek...
- A zenei tudás mindig jól jön. Milyen hangszeren játszol? – válaszolok, majd faggatom tovább, és kiszélesedik a mosolyom a magabiztosságát látva. – Oké... akkor hmm... Tudsz valami jó verset, monológot, szövegrészletet, amivel lenyűgözöl? – Kérdezem némi gondolkodás után, aztán úgy döntök szélesebb választási lehetőséget adok neki. – Vagy inkább improvizáljunk egy szituációt? Esetleg te egyedül valamit?
Kérdőn nézek rá, rábízva, hogy mit is szeretne, aztán ahhoz alkalmazkodom. Ha versel, vagy más egyéni produkciót választ, akkor intek neki, hogy menjen fel a színpadra, én pedig lentről hallgatom figyelem őt. Ha pedig velem együtt szeretne valamilyen szituációban részt venni, akkor együtt megyünk fel, de a kezdést ebben az esetben is meghagyom neki. A magabiztos szövege után nagyon kíváncsi vagyok, mire is képes, de az biztos, hogy magasra tette a lécet.

E.Ákos