Botond

Kényelmes volt itt a kanapén, leszámítva azt, hogy nem látok tisztán, és könnyezek. Ha valaki meglátna, biztosan híre megy ennek az egésznek. Szipogok még párat, majd megtörlöm a szemeimet, és visszahajtom a fejemet a lábaim közé. Úgy sem fogok visszajutni a szobámba, kénytelen-kelletlen leszek itt tölteni az éjszakát. Ám, amint ez a gondolat átfutott az agyamon, valaki megszólalt előttem. Ijedtem ugrottam egyet, és remegve húztam össze magamat, úgy pillantva arra a foltra, amit az idegenből látok.
– Eltévedtem, és amikor befordultam a folyosóra nekimentem egy páncélnak. Leesett a szemüvegem, és valahogy idebotorkáltam… Azóta nem mozdultam el innen. –magyarázkodtam az idősebb srácnak. Csak annyit láttam, hogy egy ember nagyságú folt guggol előttem, és megérint a vállamnál. Valami azt sugallta, hogy nem kell annyira félnem tőle, de nem mertem rá fogadni. Aztán eltűnt előlem, követtem a szememmel, és láttam, hogy leül mellém. Halványan elmosolyodtam, és felé fordítottam a fejemet. – Még időben visszaindultam a szobámba, de már mondtam, hogy miért nem értem el oda. Inkább itt maradtam, még mielőtt sérülést szenvednék. –mivel nem tudom, hogy kivel is beszélgetek, nem merek tőle segítséget kérni. Talán olyan személy, aki csak még nagyobb bajba sodorna, vagy kihasználja azt, hogy nem látok. Mindenesetre, figyelem, már amennyire látom azt a foltot, és várakozok, hátha kitalál valamit. – Dominic vagyok, te? –barátságosan nyújtottam felé a kezemet. Legalább a nevemet megtudja, mást úgy is csak akkor mondok, ha megbizonyosodtam arról, hogy nem fog nekem ártani.

Domi

---

 Nem akart a frászt hozni a srácra, így nagyokat pislogott, amikor remegve nézett fel rá. Még szerencse, hogy nem hatalmas hangerővel állított ide, vagy csörtet, mert akkor biztosan nagyobb ijedelmet okozott volna. Ennyit sem akart, így csak sóhajtott egyet.
- Hé, hé, nem kell félned. - próbálta csitítani a kedélyeket, miközben a fiúcska is válaszolt a kérdésre, hogy hogyan került ide. Más esetben, ezt talán mesének venné, de valahogy most látja rajta, hogy tényleg nem akarattal maradt itt. A szemüveg említésére pillant zsebe felé, ahova tette a talált tárgyat és előhúzta. Talán nem is kell gazdát keresni, mert meg is lelte, a lehető leghamarabb.
- Áá, értem értem. Akkor talán kedvet javítok, ha azt mondom megtaláltam a szemüveget. Csak az egyik szára csálé, nincs nagy baja. - adta a kezébe, hiszen ha már nagyon közlekedni sem tud nélküle, akkor nyújthatná akármerre is. Neki a látása tökéletes, nem tudja, milyen lehet rossz szemmel boldogulni, de el tudja képzelni, hogy eléggé szörnyű dolog, főleg, ha ilyen helyzetbe kerül. Ahogy leül, már próbált egy sokkal barátságosabb képet mutatni, nem a prefektust, aki minden alkalommal büntet, hanem azt, aki segíthet neki. Tovább szőtte a szót, figyelve fordult felé, ügyelve, hogy a termoszt azért ne rúgja fel, és bólintott párat.
- Megértem. Így tényleg jobb, hogy semerre se mentél, a lépcsők veszélyesek. Szerencse az is, hogy pont erre jöttem és nem más kapott el. - tűnődött el azon, hogy más prefik vajon hogyan viszonyulnának a dologhoz, de inkább nem szólt semmi egyebet. Nem akart ráijeszteni sem, aztán pedig végképp nem akart senkit sem minősíteni, mások hogyan viselkednek. Mindenki más, nincs két egyforma ember és ezt nagyon jól tudja. A kérdésre éled fel a merengésből, rázza meg a fejét és megfogva a kezét, kezet ráz vele.
- Én Botond. Melyik házban vagy? Mert ha lenyugszol egy picit, szívesen visszakísérlek a körletedig. - ajánlja fel a lehetőséget, miközben felveszi a termoszát, lecsavarja a kupakot és belekortyol. Hosszú éjszakája lesz. Vagyis, már van.

Botond

Vettem egy mély levegőt, és bólintottam a kijelentésére. Hiszek neki, más választásom nem nagyon van, és ha már úgy is összeismerkedek vele, akkor minden bizonnyal még a segítségét is kérhetem abban, hogy juttasson vissza a szobámba. Mikor megemlíti, hogy megtalálta a szemüvegem, hálásan elmosolyodom, majd érzem is, hogy a kezembe teszik. Nem habozok tovább, fel is teszem, hogy jobban szemügyre vehessem azt a személyt, aki úgy mond a megmentőm. Nem kicsit lepődtem meg, hogy ennyire fel kell néznem. Mellette eltörpülök.
– Köszönöm, hogy megtaláltad, na meg, hogy vissza is adtad. Más nem biztos, hogy megtette volna. Hálás vagyok, és nem baj, hogy csálé, a lényeg, hogy nem csak foltokat látok. –inkább legyen csálé a szemüvegem, mint hogy vakoskodjak. Úgy is nem sokára vissza kell mennem a szobába, és az alváshoz meg nem kell. Reggel meg csak annyira teszem fel, hogy utána a kontaktlencséket be tudjam tenni, és kész is.
– Akkor te ilyen prefektus vagy, vagy minek mondják? Mert ha igen, akkor tedd a dolgod, nyugodtan megbüntethetsz, hiszen szabályt szegtem. –normális esetben szabadkoznék, hogy már pedig nem állt szándékomban megszegni a takarodóra vonatkozó szabályt, de most felesleges. Kedves volt velem, felesleges kibúvót keresnem. Legalább ezzel is megmutatom, hogy tisztességesen vállalom a felelősséget.
– Levitás elsős vagyok. Azt nagyon megköszönném, mert bár tudom, hogy merre kell menni, veled csak biztonságosabb. Úgy értem, ha elkapnának megint, csak rosszabb lenne. Na, és te melyikben vagy? –kérdeztem vissza mosolyogva, és már nem is látszik rajtam, hogy meg lennék ijedve. Kíváncsi vagyok, hogy melyikben van, mert eddig csak Levitásokat és Navinésokat ismerek. A másik házból még senkivel sem találkoztam. Tuti azért, mert valami rejtélyes emberek vannak benne.

Nyomozás

Egy ideig félredöntött fejjel bámul Matildára; próbálja eldönteni, hogy most igazat mond neki a lány, vagy sem. Végül arra jut, hogy ez egy teljesen lehetséges helyzet: nincs elég fény, nem igazán tudod megfigyelni a veled szemben állót, így Matilda magyarázata szilárdlábakon áll meg elméjében. Elfogadja, sőt arra is bólogatpárat, hogy önmagában unalmas volna helyrepofozni ezeket az albumokat. Segítenek Laggerrel egy (vélt) iskolatársuknak, ez így teljesen rendben van.
Lagger megjegyzésére elfutja a kuncogás, két kezével takarja el a száját, hogy csak alig-alig szűrődjön át a nevetgélése. A maffiás megjegyzésen szórakozik ennyire jól, természetesen és már teljesen felszabadultan, ha lehet ilyet mondani egy ilyen nyulambulam leány esetében. Igazán viccesnek találja továbbá azt is, hogy Lagger feltételezi, talán Matilda is maffiatag. Pedig, ha igaz lenne, szaladhatnának, ki merre lát, mert a bűnszervezetekkel nem jó packázni.
Végül az albumhalmot ketté, illetve háromba osztják el, bár kutatói vágytólégve Lagger meg ő kapják a nagyobb oszlopokat. Valójában ő és Lagger égnek a vágytól, hogy leleplezzék ezt a rejtélyes könyvtárost, Matilda így-úgy már "látta" . A lapokat előbb összegyűjti, aztán a Matildáról lelesett módszerrel elkezdi kutatni, melyik utolsó név melyik elsővel állítható sorrendbe, s a megfelelő helyekre igyekszik betuszkolni a rakoncátlan lapokat, hogy később könnyebb legyen a helyükre illeszteni őket. Közben persze figyel másik két társára is, az elhangzó kérdést is megválaszolja tisztességesen.
-Én Svédországból, Stockholmból és a Levitába osztottak be.- ami azt illeti, ha eddig nem is figyeltek fel rá, most talán mégis megüti a fülüket a kissé pattogós-erős akcentusa és néha a szósorrend és -használat is kétes nála, de azért elég derekasan helytáll, igyekszik. A kedvenc tantárggyal kapcsolatos kérdés hallatán egy pillanatra megáll a lapok rendezgetésében és kicsit tűnődve pillant Matildára.
-Még nem tudom. Eddig magántanárom volt, ami a varázslást illeti, de mugli iskolába jártam, úgy hogy később tudnék erre rendesen felelni. De azt hiszem, a bűbájtan tetszett legjobban azok közül, amire oktatott a tanárnőm.- neki fel sem tűnik a nyelvbotlás, ami Lagger fülét szinte rögtön megüti és rá is kérdez Matildánál, hogy akkor ez most hogy is van? Erre már ő is érdeklődve fordul egy perc erejéig Matilda felé, ám mindez, ami most elhangzott, újraéleszti nemrég kelt gyanúját, hogy Matilda takargat előlük valamit, így lázasan kezd lapozgatni a harmadik könyvben. Hirtelen megforgatja helyben, majd a másik kettő orra alá dugja. Igazából ő nem látja olyan nyilvánvalóan a hasonlóságot a régi Matilda és a mostani között, ezért is hangzik el részéről a következő, elmés megállapítás:
-Miért titkoltad, hogy így hasonlít rád? A testvéred? Bár őt is Matildának hívják a könyv szerint... Áhá, az unokanővéred, ugye?- izgatottan néz Matildára olyan arcot vágva, mint aki megütötte a lottó főnyereményét.

Évnyitó-záró, Tika és Eric
Bocs, hogy ilyen későn írtam, teljesen elfelejtettem. ^^"

Hiába nézelődött, vizslatta a népet, nem igen látott ismerős arcokat. Olyat legalábbis nem, akivel jó, illetve beszélőviszonyban van. Nem zavartatta azonban magát, leült a Navine asztalához, és várt. Az ajtó felé pillantgatva kémlelte a termet, díszeket, elrendezést, és diákokat. Nem kellett sokáig egyedül ücsörögnie, nemsokára lehuppant mellette valaki egy üres helyre. Mikor odapillantott, Sharlotte-ot vélte felfedezni. Széles vigyor terült szét arcán a lány láttán, örült az ismételt találkozásnak.
- Szia! Ó, nekem nagyon jól. Nagyon örülök, hogy találkoztam a szüleimmel, meg tesómmal, jó volt velük. Anyum is alig kiabált apummal, ami kész csoda, hisz korábban szinte napirenden volt minimum két-három ilyen alkalom... Mondjuk, lehet azért nem, mert végre készen van konyha. A házunkban nem sok minden változott, de ami igen, az nagyon. Számomra legalábbis... Voltunk még a nagyszülőknél látogatóban, irtózatosan jó volt! Még Morzsit is vittük, a kutyánkat, de még az axikat is! Mármint, a két gőténket, azaz axolotlunkat. Bár kicsit megviselte őket a helyzet, de túlélték... Rengeteget meséltem nekik a Bagolykőről, mindenről beszámoltam, amiről úgy gondoltam lehet! Ó, de te is mesélhetnél, neked hogy telt a szünet? Voltál valamerre? Milyen volt? - tette hozzá gyorsan, mikor észrevette, mennyit beszélt. És ez még kevés ahhoz képest, amennyit eleve szokott. Mióta itt van a Bagolykőben, igyekszik visszafogni magát, több-kevesebb sikerrel. ~ Ahhoz képest, hogy a Navinések milyen szűkszavúak, elég lepcses szájú vagyok. Mondjuk, könnyen meg is lepődök bármin, és eléggé tudnak zavarni mások ügyes-bajos dolgai is, már ha van hozzá közöm. Na mindegy... ~ fut át az agyán, egy szájhúzás, és némi lágy fintor kíséretében.
Nemsoká jött az igazgató beszéde is, amit figyelmesen hallgatott végig, és a tapsviharokból is kivette a részét. Majd miután a finomabbnál finomabb ételek is megjelentek az asztalon, szedett magának ebből abból. Pár falat után azonban ismét Tikához fordult.
- Jó étvágyat! Min merengsz amúgy? Úgy látom, mintha teljesen másutt járnál... - mosolygott. Nem sértésnek szánta, csak kíváncsi volt, merre kalandozott a lány. Persze csak akkor akarta tudni, ha van bármi köze hozzá, vagy Tika szívesen beszél róla.

Ophelia LaFonde

 - Ül.
Csak aprót int a pálcájával, a lány térdei összecsuklanak, ő maga pedig puhán lehuppan a kanapéra. Ha mond valamit, az úgy is lesz. A felsőbbrendű viselkedés pedig egyenesen elfogadhatatlan; elvégre, ezekkel a diákokkal is pont úgy kell bánni, mint a kutyáival otthon. A legelején kell kifejezni, ki a főnök a háznál.
 - Nekem sincs szükségem egy tízévesre, elhiheted.
Alapvetően nem ilyen undok ő. Nem, Dwayne valahol mélyen egy együtt érző és elbűvölő ember, mint bárki más. Bár jelenleg nem húzza fel magát ezen a hangnemen, inkább elképesztően komikusnak találja, ahogy ez a pöttöm lányka pattog itt neki.
Mintha bármit is jelentene a véleménye.
De hát, ilyen ez a serdülőkor. Majd kinövi.
 - Akkor abból a korból is kinőhetnél, hogy feleselsz. Hol nőttél fel, ólban?
Kérdez vissza szemrebbenés nélkül, most már némileg meghökkenve a lány viselkedésén.
 - Mindegy - lendül tovább ezen a kis nézeteltérésen - Az igazgatód bízott meg rá.  Nem én. A kérdés az, hogy együttműködsz vagy duzzogsz és pontot vonok le a házadtól minden alkalommal.

Zora

 Tiffany még egy hete sem érkezett meg az iskolába, de már is otthonosan mozgott a falak közt. Sok éjszakai út eredménye képpen egész jól kiismerte a kastélyt, s megtanult hangtalanul és vigyázva közlekedni.
 Az az napi órái is eseménytelenül teltek, számára legalábbis még nem volt semmi érdekes, ami tényleg felizgatta volna. Miután egy fél órát forgolódott a szobájába és a klubbhelyiségbe útnak indult-ezennel a konyha felé. Általános, egyszerű göncöket rángatott fel magára: szoros gatya, laza top és sport cipő. Vörös loboncát kibontva hagyta, így elterítette fehér vállát, s kihangsúlyozta szeplős arcát, jég kék szemeit.
 Hamar leért a keresett ajtózhoz, és pár másodperc múlva bent is volt a sűrgő-forgó manók közt. Egy kisebb csoport azonnal le is rohanta, és pukkedlizve elkisérték a legközelebbi asztalhoz, majd már el is kezdték hozni a finomabbnál finomabb dolgokat. Mikor már fél konyha ki volt pakolva a lány elé, tőle szokatlan kedvességgel megköszönte a kis lényeknek, majd töklé és csokoládés puding mellett döntött. Ezeket maga elé húzta, s elmélázva kezdte kanalazgatni az édességet, miközben az asztalon hagyott ételeket rakosgató manókat nézte.

Tiffany Elswood

   A mai napom ismételten a megszokott egyhangúságban telt el. Reggel kelés, aztán öltözés, reggeli és órák. Napközben ebéd, aztán még néhány óra, és végül ezek után péntek lévén egy kis pihenés. Egész héten rosszul aludtam, álmatlan éjszakákkal kellett szembenéznem, hogy mi okból, az számomra is ismeretlen. Néhány óra alvással kellett túl élnem az egész hetet, plusz még nem ártott volna egy kissé kinyitni a tankönyveket - nem csak porfogás céljából -, és belelapozgatni, hogy majd ne legyek én is a vizsgaidőszakban a vizsgák körüli őrület megszállottja. A vicces az egészben az, hogy ezt minden tanév elején elhatározom, és pontosan addig tart. Az év elejéig. Aztán az első néhány hétben vagy mindig közbejön valami, vagy szívesebben csinálok mást. Most, amikor éppen időm engedné, olyan fáradtan mászkálok az iskolában, hogy örülök, hogy az órák nagy részét túlélem. Ma délután is, amint a tanítás véget ért, már mentem is vissza a Navine toronyba, és eldőltem, mint egy darab fa, ugyanakkor körülbelül egy óra alvás után megint kipattantak a szemeim a drága diákok zajára. Ezért sem szeretem a tömeget, mindenki megzavar mindenkit, és nem hagynak elég életteret egymásnak az emberek.
   Néhány órán keresztül még szenvedtem, próbáltam visszaaludni, mondanom sem kell, sikertelenül. Mikor aztán a fő közösségi helyszín vacsora után áthelyeződött a klubhelyiségbe, az esélyeim lecsökkentek nullára. Felvettem egy fekete buggyos melegítőt, egy rózsaszín toppot, és a tetejére egy sötétszürke pulcsit egy ugyanilyen tornacipővel párosítva. A konyhába igyekeztem valami ehetőt és természetesen egy bögre kávét keresni, ha már kihagytam az esti étkezést. A manók természetesen mindkettőben szívélyesen a segítségemre siettek, és miután az első bögre kávémon túl voltam, visszanyertem a lélekjelenlétem egy bizonyos százalékát, és körülnéztem a helyiségben. Egy elsős-forma kislány ücsörgött az egyik asztalnál, nem mondom, hogy elveszettnek tűnt, de abban is biztos voltam, hogy nem teljesen találja a helyét. Közelebb sétáltam hozzá, és egy műmosolyt varázsolva az arcomra, megszólaltam.
   - Hát te meg mit keresel erre?
   Ami azt illeti, semmi kedvem sem volt a jópofizáshoz, de legalább a látszat legyen meg, hogy egy segítőkész prefektus vagyok. Majd rájön a kislány később, hogy mennyire nem jókor találkoztunk. Ebben az állapotban nem vagyok képes rá, hogy a kedves-Zora legyek.

Katniss

A délelőtt ma a társalgóban találja egy gombolyag kötnivaló fonallal és egy szép pár kötőtűvel. Elhatározta, hogy megtanul kötni, noha a kézügyessége majdnem egyenlő a nullával. Azért csak majdnem, mert írni még tud szerencsére, és persze a pálcikaemberek, hogy ne sértődjenek meg, őket is le tudja pingálni elég szépen magához képest. Most azonban nagyobb fába szándékozik vágni a fejszéjét és ez eddigi, fél órás munkásságán is meglátszik: fonaltekervények nyüzsögnek össze-vissza körülötte és két lépésnyi környezetében legfőképpen, ő is már itt-ott bele van tekeredve ezekbe az alattomos kis anyagkígyókba. Lassan ott tart, hogy vagy odavágja az egészet, vagy sírva fakad, mert még a kezdőszemek felszedésével sem boldogul. Eég bonyolult ez a kötés, pedig elolvasott jó néhány vonatkozó szakirodalmat a témával kapcsolatban és az alapokat betéve tudja: hogyan szedjük fel a kezdőszemeket, hogyan kössünk sima kötéssel, hogyan fordítottal, hogyan szaporítsunk, hogyan fogyasszunk. Mindezeket átvette, de ugye ahogy a példa is mutatja, amikor gyakorlatra kerül a sor, elvérzik az esetek többségében. Most is.
-Először áthúzom a kisujjam mögött a szálat... megtekerem a mutatóujjamon.... Nem megy. NEM MEEEEEEEEEEEEEGY!!!- ez már visítás volt és eljött az a pont, hogy most teljes erőből odavágta az egész gombolyagot, meg a kötőtűket, felhúzza lábait maga elé a sárga szőnyegen és pityeregni kezd saját sikertelenségén.
Néhány festmény a fél órás ügyködése alatt keményen próbálta osztani az észt neki különböző technikákat ecsetelve, valamint rettenetesen kritizálták a fonaltartását és ügyetlenségét. Így nem csoda, ha hamar feladja ahelyett, hogy tovább próbálkozna és inkább enged a pityergés kísértésének. Körbepislogva a társalgóban, azért lassacskán lenyugszik, csak a könnyeit nem törli még le az arcáról, hátha megint rájön egy kis szipoghatnék. Az asztalokat és foteleket nem akarta összegabalyítani fonalakkal, a párkány kicsi volt ügyködése helyszínének és valahol az elhozott könyveket is kellett tárolnia, végül itt kötött ki, a kandalló előtti sárga szőnyegen. A képalakok egyike-máika továbbra is fontoskodva magyarázza, hogy nem így kell csinálni, hanem úgy, rossz a kéztartása, túl lazára akarja hagyni a szemeket, mert ők látják ám. Végül már annyira bosszantja a sok okoskodó, hogy inkább a fülére tapasztja kezeit és hangos "Lálálá"-zásba kezd, hogy ne hallja a nem kívánt jótanácsokat.

Zora

 Teljes nyugodságban kanalazza a pudingot, mikor egy lány téved be a konyhába. Tiff látja rajta, hogy igen kótyagos, így nem szól hozzá. Mondjuk amúgy sem elegyedne most beszélgetésbe senkivel, főleg, hogy a lány nagyobbnak tűnt nálla, s az egyetlen amiben a vörös reménykedett az az, hogy a másik nem prefektus. Ezen az első héten már a harmadik...vagy negyedik büntetés lenne. Talán sikerült rekordot döntenie: Egy hét alatt szerzett legötbb büntetés. Még büszke is lenne rá. Elvigyorodott e gondolaton, majd arca vissza is komorul, mikor az ismeretlen megszólalt.
- Csak kaja -emeli fel a kis pudingos tálat, és vissza fordul, próbálva "finoman" jelezni, hogy nincs beszélgetős kedvébe. Nincs türelme jópofizni, meg kedves lenni, de tudja, hogy ha túl goromba a végén tényleg kap egy külön díjjat. Így inkább csak belebámul a tálkába, és tovább eszi az édességét.
 Vesz egy mély levegőt, majd végül ugyancsak hamis mosollyal megfordul, és végig méri a jövevényt.
-És te? Mi járatban erre? -kérdi erőltetett kedves hangnembe. Megfordul a székén úgy, hogy mostmár szembe legyen a lánnyal.

Maffiatagok

//bocsánat a késlekedésért, kicsit hosszú hetem volt //

Zora és Chaske
Április 1. este

Valljuk be, az Északi szárnytól egészen a Nyugatiig van egy kis táv. Mi ketten, Zorával ezt elég hamar megtettük. Biztosan motivált minket az új gyógyító megismerése, aki a pletykák szerint egy szót se tud magyarul, mégis elég jól el kommunikálgat a gyógyulni vágyó diákokkal.
Mielőtt benyitottam volna levettem a kapucnit, remélhetőleg a bajtársam is így tett. Itt már egyáltalán nem tartottam attól, hogy valaki megláthat mivel a diákság körében az uralkodott, hogy a Gyengélkedőt minél jobb elkerülni. Vettem egy mély levegőt, majd benyitottam. Zora is érkezett utánam gondolom, mivel az ajtó becsukódott. Őszintén remélem nem a gyógyító haragja csukta be azt ajtót, mert akkor el fog párologni nagyon hamar a gyógyulási vágyam és megoldom másképp.
Szépen lassan kezd megcsapni az az illat ami az ilyen helyeken szokott uralkodni. Nem leszek tőle rosszul, nem támad ingerem arra, hogy megmutassam a menüt, egyszerűen csak zavar. Elméletileg el kell múlnia, mert ezt egyáltalán nem akarom kezeltetni.
Szét nézek, keresem a gyógyítót. Aki a hallottak alapján egy indián, megáldva valami különleges képességgel a gyógyítás terén. Komolyan, keresve sem találhattunk volna jobbat. Bár, ki áll szóba két vén csoroszlyával akik a Navine prefektusai? Az egyik orvosságos szekrénybe pillantok, pontosabban az üvegbe és találkozom önmagammal. Hajamból a festékanyag már rég kiveszett, bőröm feszessége pedig alulról szagolja az ibolyát, csak, mert megakartuk viccelni a szigorú Rellont. Egyáltalán vevők ők a viccre ha már a kastély ügyesen átpakolt a prefektusuknak?
- Nem maradhatunk így. -
Jelentem ki Zorának, kissé kétségbe esve. Az ő szempontjából talán ez jó lehet, meg lehet a Czettner ikreket különböztetni. De remélem nem ilyen megkülönböztetési alapra vágytak. Sóhajtva egyet a legközelebbi ágyon foglalok helyet, várva az isteni csodát ami visszaadja a külsőmet. Mert így nem fogok maradni, az fix. Lefizetjük az összes gyógyítót, éjfélkor füvekre vadászunk a réten, szóval bármit megcsinálunk csak kapjam vissza önmagamat. Még meg is köszönöm Uffnak, ha vissza változtat. Na meg nem tart itt két hétig, rettegésben kell tartani a kastély lakóit, mert túl sok lett a rellonosok által kiadott büntetés. Nem szabad lemaradni.

Domi & Alexa

---

Már sokkal jobb a fiú helyzete, hiszen már a szemüvege segítségével ismét láthat rendesen. Örült ennek, hiszen így sokkal könnyebb lesz majd kísérnie, mindkettőjüknek egyszerűbb, hiszen Botond sem biztos még a helyeket illetően, ketten pedig csak többet tudnak összehozni, mint külön-külön.
- Ugyan, semmiség. Amúgy is le akartam adni valahova, ahol átveheti a gazdája. Na igen, a lencséje nem sérült, az  a jobbik eset. Hamar rendbe lehet hozni, csak arra kell vigyázni, hogy ne a rossz irányba hajlítsa vissza az ember. – ő csak napszemüveget javított meg hasonló módszerrel, akkor sikerült is, még bírta a strapát. Amikor ráült, már nem. A kérdésre bólintott egyet, hogy ő lenne az egyik a sok közül. Bár még egészen friss, és tanulja a legtöbb dolgot, nagyjából tisztában van mindennel, a szabályokkal meg főleg.
- Igen, az lennék. Büntetni kéne, de itt nem értem jogosnak, mert vakon nem indultál el azonnal. – húzta el a száját, mert olyanról nem hallott, hogy valakit azért büntettek, mert eltévedt. Vagy lehet, hogy csak ő nem akar ilyenért bármit is adni. Inkább érni hagyta a dolgot magában, figyelt tovább a fiúra, visszatéve a földre a termoszt, letörölve a kávébajszát. Arra, hogy háztársak, csak pozitívan reagált, elmosolyodott, hiszen arra tökéletesen tudja az irányt, nem kell nagyobb keresgélésbe kezdenie.
- Nem kell sokat keresni, mert magam is oda tartottam, hiszen magam is az vagyok. Házbélivel van dolgod. – mosolygott még mindig, és már épp intézte volna a kérdését a fiú felé, amikor a női hang elért hozzá. Az irányába fordulva szusszant csak, állt fel, hogy válaszolhasson, hiszen a tanerő épp feléjük tartott. Tudja jól, mit kell tennie, nem is ücsörögtek itt sokat, elsősorban csak azért nem indult még el, mert nem akarta azonnal hajtani a fiút.
- Igen, tudom, hogy az, de nemrég kapta csak vissza a szemüvegét, eddig azzal volt a probléma, hogy nélküle nem látott. Illetve, mivel eléggé rémült volt, hagytam, hogy lenyugodjon kissé. – válaszolt tisztelettudó hangnem a nőnek, hiszen valóban, eléggé ráijesztett a fiúra, és csak jót akart neki. Arra, hogy segítséget nyújthatna a fiúnak egy varázsige elsajátításában, elsőre csak karját vakarta, hiszen bizonyára a tanárnő nem tudja, hogy nem épp a legjobb ember lenne segítségnyújtás esetén. Elmélet még rendben, de a többit még saját maga érdekében sem vállalja.
- Valóban sok, de csak az elméletben segítek neki. A pálca nem az én kezembe való. – válaszolt csak eddig, majd Domira nézett, hiszen ő már indulásra készen állt, nem volt már itt okos dolog maradni, már csak azért sem, mert a rájuk lelt professzorasszony világosan megmondta, hol kell lenniük. Nem is akart maradni már, így csak várt, hogy indulhassanak, miközben visszanézve a nőre, bólintott.
- Rendben, asszonyom. Amúgy is menni akartunk, ezzel nem lesz gond. Már minden rendben. Menjünk. – tekintett le a fiúra, biztató mosollyal, majd felvette a földről a termoszát, hogy minél előbb elhagyhatták a helyet.

Runa

Vidáman, szinte már táncolva haladtam a folyosón kis sasszékkal ugrálva. Micsoda boldog nap. A feltűnő jó kedvemet egy bagoly váltotta ki, aki hírt hozott Rosyról, a legjobb barátnőmről, hogy hamarosan visszatér az iskolában. A gondolatra az arcomon a mosoly, ami már amúgy is az egyik fülemtől a másikig ért, de ha ez lehetséges most még feljebb szaladt. Ez persze nem azt jelenti, hogy az általában a búkomorság jellemző rám sőt, ellenkezőleg, az esetek kilencven százalékában mosolyt lehet látni az arcomon. Útközben egy fülbemászó dallamot dúdoltam. Észre s e vettem és a társalgóban találtam magam. Furcsán kihalt, pedig ez a hely általában zsúfolt és teli van élettel. Ugyan a festmények kitartóan fecsegnek valamiről. Pergő nyelvvel és egymás szavába vágva magyaráznak valami kötési technikákat. Kinek szólnak ezek az egyáltalán nem kedvesen megfogalmazott tanácsok?
-Mi történt?-Kérdezem, a festményeket. Mire az egyikük, elkezdd hadoválni valamit egy fekete hajú lányról, meg arról, hogy milyen bénán köt és, hogy ő próbálta ellátni tanácsokkal, de ez a lány egyáltalán nem hallgatott rá. Még tovább ecsetelte volna a történteket, de udvariasan belé fojtottam a szót, ugyanis most akad fontosabb dolgom is, mint, hogy ennek az amúgy sem jó modorú képnek a locsogását. Erősen meresztettem a szememet, hogy megtaláljam azt az illetőt, akiről a festmények meséltek. Egyszer csak megpillantom őt. Fekete haja puhán omlik a vállára, a teste görnyedten hever és két kezét szorosan a fülére tapasztja, gondolom a kéretlen tanácsok miatt. Óvatosan közelítem meg, még csak az hiányzik, hogy halálra ijesszem szegényt, aki már amúgy is szenved. Nesztelenül suhanok és hamarosan el is tűnik a távolság kettőnk között.Tudom, hogy nem kellene, de a kezem, mintha önálló életet érve felemelkedik és puhán a lány hátára vándorol, ahol körkörös mozdulatokat végez. Nem bírom, ha valakit szenvedni látok. Régen láttam egy játékot. Azt hiszem véres húszasnak hívták. Borzalmas volt, addig játszották, míg a csontjuk fehérje kivillant a bőrük alól. Még most is megborzongok a gondolattól.
-Szia, Katniss vagyok. Mi a baj?-Kérdezem lágyan. Ekkor, észreveszek valamit. Két kötőtű hever a földön nem messze a lánytól. Anyukám szabadidejében gyakran kötött nekem minden félét. Pulcsit, sálat, sapkát, bármilyen ruhadarabot képes volt egy kötőtű és fonalak segítségével készíteni, minden varázslat nélkül. Bámulatos volt. Engem is próbált tanítgatni. Sohase leszek olyan tehetséges, mint ő, de azért az alapokat sikerült elsajátítani. Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy jobb tanár lennék, mint azok a szó szerint lelketlen hárpiák, akiket eddig kellett hallgatnia. Óvatosan felveszem és elteszem a zsebébe, később, ha akarja, akkor jó, ha kéznél lesz, de egyelőre nincs rá szükségünk. Az első, amit most tenni fogok, az, hogy beszélgetek vele. Megkerülöm és legugolok a lány elé. Ahogy belenézek, abba a szempárba beugrik egy emlék. Avtivityzés a könyvtárban, az elhatározás, hogy megismerem őt, ami sajnos nem jött össze. Mérges is voltam magamra. Kaptam egy második esélyt. Még egyszer nem szalasztom el!
-Runa, ugye te vagy az, emlékszel, találkoztunk a Levitában az activity partyn.-Remélem ő is rám ismer. Az arcmemória jobban működik az embereknél, mint a név memória. Tapasztalatból mondom!  A szemei könnyesek és duzzadtak. Egy zsebkendőt nyújtok felé és várom, hogy megszólaljon és, ha kell legyen neki valaki, akinek vagy akivel sírhat...

Botond, és az ismeretlen nő...

---

– Ha azt vesszük, akkor leadtad, csak pont a gazdájának. Nem kockáztatok, inkább hazaküldöm a szüleimnek, hogy vigyék el az optikushoz. Addig meg ott a kontaktlencse. –próbáltam már a bajlódást a szemüvegemmel, de annak az lett az eredménye, hogy eltörtem. Még egyszer nem szeretném megtenni, inkább rábízom egy szakemberre. – Nem fogsz ez miatt bajba kerülni? Elvégre szabályszegőt fogtál, bárhogyan is nézzük. –mosolyogva kérdeztem rá a dologra, de örültem, hogy nem büntetne meg. Az, hogy most egy másik prefektustól mit kaptam volna, jelenleg nem érdekel. Botond fogott meg, nem más, és ez a nagy szerencse.
– Ez aztán a nagy szerencse. Akkor tényleg nem kell sokat keresgélnünk. Meg, nem igazán tudom, hogy egy másik házba járó diáknak, meg szabad-e mutatni, hogy merre is van a házam. –jegyzem meg halkan, aztán felkelek a kanapéról. Lépni, viszont nem lépek, mert egy ismeretlen nő közeledik felénk. Jobban mondva, csak számomra fedi homály a kilétét, mert ahogyan azt látom, Botond ismeri. Biztosan egy tanár lesz, de majd csak később fogom megismerni, feltéve ha olyan tantárgyat tanít, amit felvettem.
– Azt a varázslatot még nem ismerem, nem mintha már ismernék valamit. Nekimentem az egyik páncélnak, miközben siettem vissza a körletembe, és akkor esett le a szemüvegem. Nehezen ugyan, de sikerült elérnem ezt a kanapét. Nem mozdultam el, mert féltem, hogy nagyobb kárt teszek magamban, ha megpróbálok visszajutni a körletembe. Pár perce csak, hogy Botond megtalált, és éppen visszaindultunk. –ugyan nem kérte, de megmagyaráztam a nőnek, hogy miért is vagyunk itt. Ha nem is hiszi el, akkor is ez az igazság. Még váltanak néhány szót, és indulhatunk is tovább. – Jó éjszakát, és elnézést kérek a kellemetlenségekért. –fordultam vissza egy pillanatra a nő felé, majd ismét magam elé néztem, és lépkedtem Botond mellett. Ha már kellő távolságban vagyunk, felnézek rá, mert a kíváncsiság nem hagy nyugodni. – Ki volt ez a nő? Meg mi történt, hogy felmentett mára?

Leonie
beköltözés, 3. felvonás, március 29. éjjel fél 12 és háromnegyed 12 között.

A bejárati csarnok és a folyosó
- Igen-igen, ő lesz az, Zelei Viki. Ő a másod-unokatesóm. - Vidáman bólogat, hiszen ez azt jelenti, hogy a kislány beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és naphosszat fel-alá rohangál a kastélyban, hogy minél több bagolykövessel ismerkedhessen meg. Persze előfordulhat, hogy Leonie-hez már csak a híre jutott el, Keith-t az se érné váratlanul.  
- Találkoztál már vele? - Semmi kétsége nincs afelől, hogy a két lány remekül kijönne egymással; Leonie-t könnyebb a réten babázva elképzelni, mintsem egy unalmas mágiatöri órán a mágusok nemzetközi kapcsolatait magolva.  
Aztán, mikor már a festményeket nézik és Leonie a részletes tárlatbemutatás helyett Keith érdeklődési köréről kezd kérdezősködni, a srác nem áll meg egy aprócska pillanatig tartó csalódott tekintetet, de ezt a Vörös talán már nem is látja, hiszen időközben a titokzatos folyosó felé fordulnak.
- Imádom. Eddig egy művészeti suliba jártam otthon, ezért jöttem csak másodikban...Te foglalkozol valami ilyesmivel? - A hanghordozása az utolsó mondatig őrzi az előbbi mély gyönyörködést, majd egyszerűen hagyja magát továbbrántani és ad a lánynak egy fültől-fülig vigyort. Őszintén reménykedik, hogy fog találni olyan diákot, akivel közösen élhetnek a művészet tiszta szenvedélyének, hozzászokott már ahhoz a társasághoz - de ha Leonie véletlen nem ért ehhez, hát az se baj, majd Keith mesél neki, feltétlenül mesél, mondjuk ha túljutnak a Harsogó portrék folyosóján.
- Mi ez a hely? - Kérdi hangosan, befogva az egyik fülét. Nem túl valószínű, hogy elér a lányhoz a hangja, a portrék kellemetlen ordítozása mindent elnyel. A dumapartijuk különösen sértő most, az éjszaka kellős közepén, és bár Keith töretlen érdeklődéssel megbámul minden festett alakot, mégis kihasználja az első adandó alkalmat, hogy beforduljon egy ajtón.

Konyha

- Imádom ezt a helyet! - Közli lelkesen, az ember az arcára nézve azt várná, hogy ugrálni és tapsikolni kezdjen, de ehelyett folyton csak húúú-zik és vigyorog. Pedig a merész kijelentését még az ajtóból teszi - ahol természetesen már rutinszerűen felkapja a lányt, hogy átlépje vele a küszöböt - az igazi ámulat csak a konyha belsejében éri, mikor két manó fut oda hozzájuk, hogy kielégítsék az igényeiket. Nincsenek most itt sokan, a legtöbben a kastélyt takarítják, a konyhában csak néhány mosogat, meg seper, méretre szabott kis seprűjükkel.
- Leonie, húú! - Be kell vallani, hogy kifejezőképessége mesés, pedig az ezt követő percekben ez csak fokozódik - ügyetlenül hagyja, hogy a bőröndjét a falhoz tolják és, hogy lesegítsék róla a felismerhetetlenségig koszos, hófehér utazóköpenyét, miközben úgy forgatja a fejét, mint egy kisgyerek.
Két perccel később már az asztalnál ül, türelmesen várva a sonkás szendvicsére, a muffinra és a forrócsokira, immár kabát és bőrönd nélkül, a manókat ugyanis lehetetlenség volt lebeszélni arról, hogy felvigyék a cuccát az Eridonba - kis híján szívrohamot kaptak, ha belegondoltak, hogy Keith a sáros kabáttal összekoszolhatja a frissen suvickolt márványlapokat.
Az összes hirtelen bevált változás ellenére Keith továbbra se néz ki teljesen hétköznapinak, legalábbis az emberek általában nem feltétlenül gondolják ezt, ha meglátják őt a mostani élénk színű, furcsa alakzatokkal telenyomott selyemingében, amin ráadásul úgy tűnik, hogy a körök és a szaggatott szélű fogaskerékhez hasonlító minták kedvük szerint pulzálnak és gördülnek erre-arra az anyagon. Ezen kívül csak egy tiszta, igen újnak látszó világos trapéznadrágot visel, néhány pecsétgyűrűt és még néhány nyakláncot, amik a szokásostól kissé eltérő kivágással rendelkező ing belsejébe futnak.
- Leonie, muszáj elvinned a nagyterembe, a trófeaterembe és az erkélyre is! - Közli szenvedélyesen, miközben olyan csillogó szemmel néz az őt épp kiszolgáló manóra, mintha legszívesebben örökbe fogadná.
- Milyen érdekes helyek vannak még? Ismersz bagolyköves történeteket?

Bea és Chaske

Április 1. este


   Az biztos, hogyha nem húzunk fel kapucnis pulcsikat, nem egy kisebbet elijesztettünk, és még több nagyot nevetésre késztettünk volna az ide tartó utunk alatt. Siettünk, ahogy tudtunk, egyrészt remélve, hogy így kisebb az esélye neki, hogy elkapnak, másrészt pedig azért csak nem szerettünk volna elporladni, amíg eljutunk a gyógyítóhoz. Hallottam róla néhány pletykát, állítólag valamilyen szinten félelmetes, és közel sem olyan személy, akit az aggódó szülők egy iskolába helyeznének el gyógyítóként. De hát mi most eléggé rá vagyunk kényszerülve bárkinek a segítségére, aki egy kicsit is ért a bájitalokhoz, és vissza tud minket varázsolni a régi, fiatal önmagunkba nyuszifogak meg minden nélkül, tehát nem igazán vagyunk abban a helyzetben, hogy válogathassunk. Legalább mivel a pletykák szerint nem is nagyon beszél a bácsi magyarul, nem fog mindenféle keresztkérdést feltenni, és ezzel csökken a lelepleződésünk kockázata. Még akár arra is gondolhat, hogy egyfajta diákcsíny volt, így bolondok napja alkalmából.
   Szorosan Bea mögött lépek be, az ajtót gyorsan be is csukom, szerintem egyikünknek sincs szüksége felesleges nézelődőkre. Elvégre egy kicsit feltűnő lenne, ha azt beszélnék, két igencsak idős nénit láttak belépni az iskolán belül található gyengélkedő ajtaján. Bár igaz, nem sokan járnak erre, hacsak nincsenek rákényszerülve, mint mi, és/vagy nem kergette őket ide büntetőmunkára az egyik kedves kis prefektus.
   A miután megszabadultam a kapucni után a pulcsitól is, körülnézek a helyiségben. Régen jártam erre, valahogy a közelmúltban részint nem voltam eleget a kastélyban ahhoz, hogy bármilyen kalamajkába keveredjek, ezen kívül meg igyekeztem elzárkózni a fizikai sérülésektől. Ebből is látszik, hogy mint mindenki, én is változok. Megérzem ezt a számomra orrfacsaró szagot, ami a kórházakat, rendelőket és alapból, az orvosok, gyógyítók jelenlétét jelzi, és elfintorodok. Követem Bea pillantását, és a kezdeti sokk után elvigyorodok. Hihetetlen, hogy a rellonosok ennyire nem értik a tréfát, és mindenféle bűbájjal felszerelték az irodát.
   - Nem, nem maradhatunk így, de azért én még mindig azt mondom, hogy megérte.
   Válaszolom neki. Nem vagyok már annyira kétségbeesve, legalább szereztünk magunknak (és a sárkánykáknak) egy mozgalmas napot. Na meg itt állunk, nem lehet már túl messze a segítség. Azért tény, hogy Zoénak megmutattam volna magamat, életünkben talán először különbözőek vagyunk. Ennek ellenére talán nem lenne célszerű idő előtt elporladni, ezért mikor úgy érzem, a vigyorgásból elég volt, odasétálok a Bea melletti ágyra, és lehuppanok rá.
   - Szerinted mikor végzünk?
   Tudom, hogy annak ellenére, hogy a gyógyító teljesen nem lehet tisztában vele, hogy mit is tettünk, amiért ez a büntetés, azért nem lesz túl könnyű a visszaváltoztatásunk. Főleg, hogy kiknek a bűbájaival állunk szemben. Őket ismerve egy nagyon is hosszú, és nem biztos, hogy fájdalommentes folyamat lesz. Csodás kilátások.

Tiffany Elswood

  Hagyom, hogy a manók kivegyék a kezemből az üres kávésbögrét, és amíg újratöltik, harapok egyet a fánkból. Túl édes... Egy fintorral visszarakom a tányérra, de mikor megkérdezik, nem kérek mást helyette. Lehet, hogy nem is vagyok igazán éhes, inkább csak fáradt. Ránézek az apró manó arcára, és egy széles mosollyal megköszönöm nekik a fáradozásaikat mindkettőnk nevében, majd elküldöm őket pihenni. Úgyis nemsokára kelhetnek, hogy kitakarítsák az egész kastélyt utánunk, diákok után, és annak ellenére, hogy nekik ez a dolguk, erre teremtették őket, úgy gondolom, hogy túl nagy dolog lenne elvárni, hogy még ilyenkor is a mi kívánságainkat lessék. Persze, tudom, nagy örömmel megtennék, de azért ők is élőlények és szükségük van a pihenésre.
   Odasétálok az egyik konyhaszekrény mellé, viszonylag közel a lányhoz,  és nekidőlök a kávémat kortyolgatva. Érzem, ahogy a koffein megteszi a hatását sokkal éberebb vagyok, viszont a hangulatom még mindig nem változott. Nem is vártam, hogy majd a forró italtól fog, a célom az ébrenlét elérése volt.
   - Ugye tudod, hogy az iskolában van vacsora is? Van egy szép, tágas termünk rá, ahova az összes kisdiák egyszerre befér a tanárokkal együtt.
   A magam részéről nem sűrűn látogatom, tekintve, hogy ott általában a legnagyobb a tömeg az egész kastélyon belül. Legtöbbször korán megyek, hogy az elsők között bejussak, és végezzek még mielőtt megtelik, vagy pedig ellátogatok ide. Nem azt mondom, hogy a kislánynak nem szabad, nyilvánvalóan a konyha mindenkié, még ha a tanárok nem is nagyon szeretik látni, hogy külön kiszolgáltatjuk magunkat a manókkal. De az tény, hogy elmúlt a takarodó ideje. És egy ilyen kislánynak nem kellene és nem szabadna egyedül mászkálnia a nagy és sötét kastélyban.
   - Oh, ami engem illet, csak a kötelességemet végzem.
   Meglepően kedvesen mosolygok rá, majd kortyolok még egyet a kávémból. Mostanra az egész konyha elcsendesedett, a manók hallgattak rám, és elvonultak aludni, vagy legalábbis pihenni. Jól tették, nekem is ez lenne az első, amit csinálnék, ha tudnék. Kár, hogy az insomnia nagyon is nagy hatással van rám.

Katniss

Lassan úgy érzi, a nyelve elzsibbad a sok lálálázástól. Már a karjai is kezdenek szúrni. Még annyival sincs megszokva, hogy huzamosabb ideig feltartsa őket, vagy éppen félmagasságban a fülére szorítsa gyenge kis kacsóit. Ez onnan is látszik, hogy a karjai remegnek, de nem a sírástól, nem is a félelemtől vagy egyéb érzelemtől, hanem az edzetlenségtől. Határozottan rosszulesik most neki, hogy ilyen durván osztják ki, volt, aki lehülyézte, mondván, még ennyit sem tud megcsinálni, hogy felszedjen pár kötéshez alkalmas szemet. Nem csoda, hogy eltört a mécses és pityereg egy fél óra próbálkozás után. A haja szerencsére eltakarja profilból egy kicsit a kivörösödött szemeit.
Hirtelen egy kéz körkörös mozgását, simogatását érzi meg a hátán, amitől összerezzen, rögtön utána megmerevedik, majd arra fordul arccal, könnyes pillái mögül a semmiből előtermett lányra nézve. Szipog még egyet, majd az egyik kezét leveszi a füléről és megtörölgeti a szemét úgy nagyjából, közben a másik pracliját is leereszti. A hátsimogtás most sokban rásegít, hogy ne vigye el a cica a nyelvét Katniss bemutatkozását követően. A hangja is olyan lágy, kedves, szinte bíztatja, hogy válaszoljon. Akadozva, de végül is megpróbál értelmesen válaszolni Katnissnek.
-Én csak meg... meg akartam tanulni kötni, de... mindegyik kép csúfot űz belőlem. És tudom,... hogy nem jó a kézügyességem... és csak könyveket... tudok visszamondani, de... nem esett jól, hogy még le is szidtak.- nyökögi egészen töredezetten, de érthetően, közben Katniss megkerüli őt és leül vele szemben. Kissé meglepett szemekkel pislog rá, amikor Katniss felismeri őt az activityről, de bólint egyet, hogy nyomatékosítsa, helyesen emlékszik a lány, találkoztak a játékon és őt valóban Runának hívják.
-Igen, emlékszem. Nagyon ügyesek voltatok mind a játék alatt.- most már összefüggőbben és kicsit nyugodtabban beszél, mert erőt vett magán és abbahagyta a szipogást és az egerek itatását, helyette inkább most Katnissre figyel. Hálás neki, hogy ilyen kedves vele, pedig még csak látásból ismerik egymást. Most igazán örül, hogy ennyire rendes, nagyszívű emberekkel került egy közösségbe. A zsebkendőt egy „Köszönöm szépen”-nel elfogadja és felitatja a szemeiről, s alattuk a könnyeket, ezek után pedig végképp igyekszik lecsendesülni.
-Ne haragudj. Általában nem szoktam csak úgy bömbölni, de most kicsit lefárasztott ez a sok tanács, amit kaptam. Próbálok megtanulni kötni, mert régen az anyukám is kötött, és mostanában eszembe jutott, hogy jó lenne megtanulni, de még a szemfelszedés sem megy, hiába elolvastam a szakirodalmat.- egy sóhajtással fejezi be rövid beszámolóját, közben törökülésbe helyezkedik Katniss előtt és megpróbál rámosolyogni, de csak egy vérszegényre futja az előbbi, fancsali kedve miatt. Eldöntötte, hogy barátokat szeretne idén találni az új iskolájában és ezért megerőlteti magát, mert általában a mosolygáshoz is félős, nehogy félkegyelműnek gondolják, vagy ki tudja.
-Mi járatban vagy errefelé? – időközben nem állja meg, hogy azért meg ne nézze Katniss arcát magának alaposabban. A (szerinte) nagy szemei olyan őszintén csillognak és bizalomgerjesztően, de lehet, hogy csak neki tűnik úgy most.

Vanília
április 2.

Hajnali öt van, Keith pedig már megint ébren. Ez a negyedik napja a kastélyban és egyben az első, amikor nem magától kelt fel ilyen korán; a húga levele ébresztette, amiben egy eredeti kis Coltrane rajz található, meg egy sok jót kívánó levél, a húga jól ismert gyöngybetűivel. Persze Keith eztán már lelkesen pattan ki az ágyból; hogy is aludhatna tovább, hisz ma van első tanítási napja!
Felkapva féloldalas, alaktalan táskáját csendesen oson ki az ideiglenes szobájából, majd a toronyból; körülötte még mindenki mélyen szuszog, vagy horkol, az Eridon még főnixekkel és gonosz mágusok legyőzéséről álmodik.  
Már az iskolai talárját viseli, bár kilátszik alóla az egyik tarka, fényes inge és világos trapéznadrágja. Festés helyett a mai reggelt a kóborlásnak és 1-2 könyv beszerzésének szenteli, amit a nagybátyjával járó őrült kavalkádban elfelejtett megvenni - csak bízik benne, hogy a könyvtár már nyitva van ilyenkor.
Mélyen az órarendjébe bújva, olykor alig hallható dudorászással fordul le a sarkokon, 1-2 trükkös lépcsőt már egész ügyesen, alig odafigyelve, reflexszerűen kerül ki, mintha tényleg itt lenne már hónapok óta - ő maga legalábbis teljesen úgy érzi, hiszen épp a szünet végén jött, mikor a diákok elkezdtek visszaszállingózni a kastélyba, így egész sokukkal megismerkedhetett már a nagytermi ebédek és vacsorák közben. Otthon érzi magát.
- Szuper. - Motyogja vigyorogva, mikor a könyvtár elé ér. Csak SVK és önismereti könyvre lenne szüksége, de leginkább az elsőre, mert nagyon úgy néz ki, hogy egy biztos Weaver tanár úrral fogja kezdeni az évet - naivitását jelzi a reménykedő mosolya, ő még hisz abban, hogy Weaver egy humánus, emberszerető élőlény.
Ábrándos mosollyal bandukol a sorok között, sokkal inkább a hatalmas, fölé magasodó könyvtornyokat nézve, mintsem keményen keresgélve.
Mire szórakozottan elér a megfelelő részlegig már három könyv van nála, két művészeti és egy izgalmasnak tűnő regény. Évfolyamtársához, pontosabban évfolyamtársába érkezve már öt könyv van nála, amiket sikeresen ki is ver a saját kezéből, mikor elmélyült nézelődése közben lendületesen nekimegy a szőke lánynak.
- Ó, jézus...- Motyogja "nem igaz, már megint" arccal, miközben hátrébb lépve hagy magának néhány másodpercet, hogy túlléphessen a hirtelen sokkon.  
- Igazán sajnálom. - Még a lehajlása is tele van bűnbánattal, mikor gyorsan felpakolja magára frissen szerzett könyveit, meg esetleg azt a könyvet, amit a lány ejthetett el miatta.
- Nem gondoltam, hogy találok itt valakit...Kissé elkalandoztam. - Magyarázza már elmosolyodva, miközben érdeklődve fürkészi iskolatársa arcát. Süt róla, hogy érdekli, mi szél hozhatott erre valakit, aki nála azért sokkal normálisabbnak tűnik.    

Keith

-Hogy találkoztam-eee? – Kérdezi szörnyülködve, mintha Keith legalábbis leragadt volna a Föld lapos elméletnél. Hiszen egyértelműbb nem is lehetne, hogy ők ketten Ririvel hatalmas barátnők és játszópajtik. Már csak az hiányozna, hogy odamenjen a sráchoz, és megkocogtassa a homlokát: „Hahó, van odabent valaki?” De a kis vöröskében van annyi lélekerő, hogy visszafogja magát.
-Imádom a kis Szotyit. Legszívesebben hazavinném magammal, de biztos hiányozna az anyukájának, szóval nem tehetem meg. – Igazán elszontyolodik egy pillanatra, amiért nem veheti gondozásába a kislányt, de csak felvillan előtte egy boldogító gondolat, mint úgy általában mindig.
-Úúú! – Mondja. – Úúúúú! – Teszi még hozzá, miközben befarol Herci elé, aki még mindig pont úgy néz ki, mintha belevezették a kettőhúszat. Annyi, hogy nem rángatózik, mint ahogy azt a filmekben látta.
-Legközelebb játszhatnánk együtt! Azt mondta, van új kifestője, és kipróbálhatnánk! – Lelkesen tornázik az úriember auráján, és egészen biztos benne, hogy a srác legalább olyan nagy vágyat érez a közös kifestőzéshez, mint ő. Hiszen látszik, hogy érdeklődik a művészet iránt! A kettő pedig szorosan kapcsolódik egymáshoz, ugyebár…
-Akkor Neked tudnod kell festeni! Majd mutasd meeeg! Anyukám is ilyesmikkel foglalkozik ám, úgyhogy biztos jól kijönnétek. Én kevésbé örököltem a művészi hajlamokat. Leginkább az a baj, hogy nincs türelmem leülni, és szöszmötölni egy képpel vagy szoborral vagy ilyesmi. De táncolni szeretek, csak az sem megy művészi szinten. – Az ő higanymozgása pedig igazán Csillag Születikbe való. Tud almát szedni, búvárkodni, de még permetezni is, és ezeket a figurákat mind kedvenc bátyjától tanulta. Egészen bizonyos benne, hogy egy-egy iskolai bálon hódítani lehetne velük.
-De például jól állok modellt! – Igaz, hogy a harsogó portrék miatt egyetlen szavát sem lehet már érteni, de nem számít, mert ő sem igazán fogja fel, mit kérdez tőle újdonsült pajtása. Ugrik kettőt, amivel éppen a Konyha ajtajához ér, és superwoman pózba vágja magát. Ő így festetné le magát. De mire közölhetné az úriemberrel, mi lenne a teendője, az már fel is kapta, és átcipelte a küszöbön. A kis törpicsek nem állhatja meg, hogy ne visítson örömében, mert ez az egész olyan vicces. Hozzá is tenné, hogy ha már ilyen kedves a srác, akkor repítse egészen az asztalig, de hirtelen annyi manócska tolul a képbe, hogy elfelejti, mit akart, és inkább nevetve próbálja meg mindegyiket külön üdvözölni, s mire feleszmél, már ott ücsörög ő maga is a szőkeség mellett, kakaóra és túrós rétesre várva.
-Aztaaa! Neked milyen jó az inged! – Feltérdel a padra, és teljes testtel Keith felé fordul, majd elkezdi őt tapizni. Nem olyan igazi cukros néni módjára, inkább csak ámuldozva a klassz cuccokon, amit pajtása visel. S mintha a srác ott sem lenne, vagy legalábbis csak egy baba volna, megfogja a kezét, és elkezdi közelről tanulmányozni a gyűrűket, majd meg is próbálja őket leszedegetni. Persze idővel feltűnik neki, hogy legalább engedélyt kérhetne a műveletre.
-Óóó! Izééé… - Kínos kuncogás, és enyhén kipirulva elengedi a kezét. – Felpróbálhatom? – Csak pár másodpercig érzi magát valóban zavarban, amit maga sem tud hova tenni, mivel a szekrénybe már biztosan nem férne be. De mikor végre megérkezik a kívánságuk, újra visszazökken.
-Elviszlek persze! Oda is, meg még egy csomó helyre! Itt minden tele van izgalmas dolgokkal – Ez olyannyira igaz, hogy a vöröske is egyből lázba jön tőle. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy képtelen megülni a hátsóján, és felpattanva, hevesen gesztikulálva kezd beszélni. Ami csak akkor lehetne jobb, ha nem lóbálna egy szelet túrós rétest a kezében, amivel minden egyes mozdulatnál beteríti Keith-t.
-Az iskola környéke a legjobb! Van itt tó is meg erdő, ahol még én sem jártam sosem! Vagy a faluban, képzeld, van kísértet járta ház is! Igaz… - Kap észbe hirtelen – Az tilos a diákoknak! Oda ne menj! – Mindezt akkora szigorral adja elő, amekkora csak telik tőle.
-Kérsz rétest amúgy? – Nyújtja felé a már megrágott darabot, miközben visszahuppan a padra.

Leonie
beköltözés, 3. felvonás, március 29. éjjel fél 12 és háromnegyed 12 között.

A lelkes üdvözlő manótömeg feloszlása után a széken ücsörögve, alkarját az asztalra támasztva, ámuldozva vizsgálja a régimódi konyha nagyságát, mikor Leonie másodpercekkel később lehuppan mellé és rögtön alapos tanulmányozás alá veti a ruháját. Keith felvont szemöldökkel, vigyorogva nézi a Vöröst, nem ellenkezik akkor se, mikor a lány a kezéhez nyúl, és a gyűrűit kezdi babrálni.
- Várj...- Kezdi rögtön, mikor a lány ráeszmél arra, mit is csinál, és villámgyorsan elengedi Keith-t, aki reflexszerűen azonnal utána kap a kezének.
- Persze, tessék. - A vigyorból egy szelídebb mosolyra vált, és a lány kezébe adja mind az öt gyűrűjét; a bal kezén hármat viselt, a kis, középső és hüvelyk ujján, kéket zöldet és türkizt, míg a jobb kezén a mutató-és gyűrűsujján pihent egy vörös-narancssárga páros.
- Ha akarod, neked adom az egyiket. - Közli széles-széles vigyorral az újdonsült ötletét. Belegondolva tényleg szívesen adja, de különösebben hiányozni se fog neki, tucatnyi gyűrű lapul még a bőrönd mélyén. Ha boldog, nagyon adakozóvá válik, márpedig ő általában boldog. Folyamatosan újra és újra felvillanyozza Leonie lelkesedése; ő maga is nevet, miközben folyamatosan tisztogatja az arcát és a haját a ráfröccsenő túrótól, aztán könnyedén harap egy falatot a rétesből anélkül, hogy kivenné azt a lány kezéből.
- Hogyhogy nem voltál még az erdőben? Mióta is vagy itt? Majd együtt elmegyünk! Hallottam, hogy hatalmas birtokon terül el a suli. Képzeld csak, micsoda képeket lehet itt festeni! - Lelkesen bólogat, miközben automatikusan ő is a lány felé nyújtja a félig befalt sonkás szendvicsét, ami még a túrós rétes után is finom. Gyorsan eszik, de már elég régen volt vacsoraidő.  
- Te voltál már a kísértetházban? - Kérdezi játékosan csábítgató jelleggel. Egyelőre nem gondolja komolyan, hogy tényleg az lesz az első, amit majd megnéz a faluban, de Leonie-nak maximum az érdeklődését sikerült felkeltenie azzal, hogy elmondta, mennyire tiltott hely.
Néhány korty forrócsoki után, ami a kinti hideg, téli este után kellemes melegséggel árasztja el, jóleső sóhajjal tolja gőzölgő poharát a lány felé. Az a furcsa érzése van, mintha még mindig délután lenne, nehéz, de izgalmas elképzelni, hogy körülöttük mindenki alszik, és maximum néhány ismeretlen, járőröző prefektusnak fognak feltűnni a folyosón rohangálva.
- Nem is tudom, Véda hogy tud megbízni Ririben. Sose téved el a birtokon? Délutánonként biztos vigyáznom kell majd rá. - Ezzel egy kicsit visszakanyarodik az előző témához; akkor az elvárhatóbbnál egy kissé lelkesebben egyezett bele a közös kifestős játékba, de úgy néz ki, hogy Leonie-nak, vagy Leonie ötleteire nem nagyon tud nemet mondani.

Keith

Minden leánygyermek álma, hogy gyűrűt kapjon. És hogy egyszerre ötöt is? Úgy vigyorog, mintha óriásnyalókát lóbálnának az orra előtt. Persze, sokkal hatásosabb lett volna, ha mindeközben Keith féltérdre ereszkedik, de hát ő sem érthet mindenhez, ugyebár… Leonie így is roppant lelkesen vizslatja meg az ékszereket, és mindegyiket felhúzza jobb kezének ujjaira.
-Ugye szerinted is jól állnak? – Kérdezi derűsen, miközben kicsit megrázza kacsóját, hogy megmutassa, igazából az összes lötyög rajta. Mintha egy kifejlett malamut nyakörvét próbálná egy csivavára rakni. Annyi a különbség, hogy Leonie nem olyan idegesítő, mint az a lábtörlő.
-Tényleg megkapoooom? Úúúú, köszönöööm! – Örömében beleveti magát a szőkeség nyakába, és ezzel egyúttal le is sodorja a padról. Az esés azonban a legkevésbé sem úgy sül el, ahogy azt egy romantikus könyvben ábrázolnák. Ugyan a srácon landol, de sikerül határozottan beletérdelnie a büszkeségébe. A gyűrűk szanaszét gurulnak, és talán Keith más részei is velük tartanának, ha nem lenne rajta nadrág.
-Óóó, te jó ééég! – Sikkant fel ijedten, miközben ma már másodjára mászik le a sérültről. – Jajajj, ugye nem fáj nagyon? Ne haragudj! – Mivel lányból van, maximum csak megpróbálhatja átérezni, de fogalma sincs, mekkora károsodást okozhatott. Remélhetőleg nem szakította meg egyetlen mozdulatával a Coltrane vérvonalat.
-Jajj, kérjek rá jeget? – Hajol egészen közel a sráchoz csupa aggodalommal arcán. Állítólag a jég használ, ha valaki beüti valamijét. – Egyébként a vöröset szeretném. – Teszi hozzá édesen ártatlan mosollyal arcán, miközben a manóktól, akik hamar össze is gyűjtötték az ékszereket, visszaveszi őket. Majd nagy-nagy bocsánatkérő szemekkel, tulajdonosuk kezébe nyomja őket az említett kivételével. Már persze, ha az úr még él, és hajlandó is folytatni a kommunikálást.
-Biztos jól vagy? Van itt indián gyógyító bácsi, aki tud segíteni, ha kell – Valóban aggódik diáktársa sorsáért, vagyis inkább leendő gyermekeinek sorsáért, akik talán meg sem születhetnek eztán… de azért, hogy oldja a hangulatot kicsit, gyorsan áttér a kísértetházas témára, miközben /ha már egyszer felkínálták/ beleharap a szendvicsbe is.
-Én voltam ám a kísértetházban! – Büszkén kihúzza magát. – De el is kaptak, és büntetőmunkáznunk kellett. Pedig nem is csináltunk semmi rosszat, csak játszottunk apa ajándékával. Eleresztettünk egy csomó kiskatonát, és nagyon vicces volt ám, csak Mira nem értékelte... – Méltatlankodik nagyban, mert ő olyan ártatlan volt az ügyben, mint egy ma született fehércápa. S míg az eseten gondolkodik, automatikus elfogadja a felé tolt forrócsokit, hogy bekortyoljon. Roppant idilli a hangulat ahhoz képest, hogy mint felelősségteljes prefektusnak, már régen ágyba kellett volna rugdosnia újdonsült ismerősét.
-Szerintem Véda néni nem engedi el olyan messzire Ririt, hogy elveszhessen. – Vigyorog Keith-re, majd betöm egy jó nagy adag rétest a szájába. Mármint a sajátjába, hiszen Hercit már így is eleget molesztálta.
-É’ ’ívzse’ vigyádnég.. – A lényeg, hogy roppant kulturált a hölgyemény. Gyorsan lenyeli a falatot.
-Vagyis no… én szívesen vigyáznék Ririre délutánonként. Meg kéne enni, olyan aranyos! – Egy pillanatra felcsillan a szeme, mintha valóban elgondolkodott volna az ötleten, de helyette inkább a forrócsoki után nyúl, hogy belekortyoljon. Nem mintha nem állna ott előtte a kakaója.
-Magunkkal kéne vinni az erdőhöz. És akkor Te lefesthetnéd, ahogy mi játszunk – El sem tud képzelni jobb kompozíciót ennél. És el is várja, hogy Keith helyeseljen rá, különben nagyon szomorú volna.

Runa

A módszerem beválik, hiszen a kezem alatt levő izmok fokozatosan lazulnak el. Hamarosan már a hangján is látszik, hogy lassan megnyugszik.
-Runa, szakirodalommal nem mész semmire, az elmélet itt nem segít. Bár én nem vagyok a kötés nagy mestere, egy-két dolgot, megmutathatok neked, ha akarod, de elmagyarázni nem tudom.-Hiába, a kötés is azon dolgokba tartozik, ahol az elméleti részt akár sutba is lehet dobni, mert itt egyedül csak a gyakorlati résszel mész valamire.
-A festményekkel pedig ne is törődj, faragatlan népség.-Az egyik már épp tiltakozásra nyitotta volna a száját, de egy gyilkos pillantással belé fojtottam a szót. A kép természetesen rögtön visszavonulót fújt, hiszen még ők is tudják, hogy Katniss-sel nem érdemes összeveszni, mert a vitatkozó fél húzza a rövidebbet! A gyors rendre utasítás után ismét Runára fordítottam minden figyelmemet. Örülök, hogy az Activityre emlékszik, így nem egy ismeretlennek lát.
-Nálunk is az anyukám szokott kötni pulcsit, sálat meg egyéb ilyen cuccokat.-Pici mosoly suhan át az arcomon, mikor hideg téli estéken ültünk a meleg kandalló körül, rajtam az egyik kötött pulcsim és szemben velem anya épp egy sálat készített apának, akinek az ölében ültem. Szorosan hozzábújva öleltem, ő meg vidám történeteket mesélt sárkányokról, varázslókról és gyönyörű hercegekről, akik megmentik a királylányt. Volt, hogy varázspálcájával egyet suhintva életre keltette a szereplőket é ők 3D-ben ugráltak előttem, néha egy-egy meselény még integetett is nekem. Aztán a kószakép elszáll.
-Jó kérdés, igazából nincs konkrét dolgom, csak nagyon örülök és ezért úgy döntöttem, hogy keresek valami nyüzsgő helyett. Te még biztos nem ismered Rosyt, majd, ha jön, bemutatlak neki. –A nyakamban levő nyaklánc Rosy említésére, erősebb sárga árnyalatot öltött, szikrázó fényei ide-oda cikáztak a nyakamon.
-Sőt, ha van kedved egyszer elátogathatsz Rainbowba is.Rosy,Aileen és én lakunk benne. Rosy a legjobb barátom itt.Neked van legjobb barátod?-Kérdezem meg, hiszen valahol el kell kezdeni az ismerkedést, hát akkor innen kiindulva fogunk haladni, de az biztos, addig nem megyek el, amíg meg nem ismerem ezt az értékes lányt, kinek hollófekete haja kísértetiesen hasonlít Hófehérkére. Fura lehet, hogy mesehőshöz hasonlítom, de hát ez van.

Nyomozó maffiózók

Matilda keresztanyás válasza nagyon mulattatott. A kezembe támasztottam a homlokomat,  és csendesen vihogtam, csak a vállaim rázkódása árulta el, hogy nem relaxálok, vagy ilyesmi. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a lány elkezdett válaszolni a kérdésemre. Igen, ez egy kicsit hosszabb folyamat volt, megspékelve egy kicsi "ööö"-zéssel, amivel szinte elárulja, hogy elszólta magát. Ha kihagyta volna a bizonytalankodós részt, én kétlem, hogy gyanakodtam volna a teljesen logikus válaszára. Viszont még faggatni se kezdhettem, amikor Runa rávetette magát az egyik albumra, és valami egészen furcsát talált. Én már bele sem szóltam a dolgok mozgásába, csak rám nem jellemző módon csendesen hallgattam őket. Matilda vallomása, vagy milye eléggé elgondolkodtatott. Nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy ki tudjuk deríteni, mit akart mondani azzal, hogy ő az egyetlen Matilda a családban, de azért mulattatott, hogy nekem kell lerántani a leplet a turpisságról. Pár másodpercig tétováztam, nem akartam butaságot mondani, de Matilda szinte bíztatóan rámtekintett, és ez megadta a kegyelemdöfést.
 - Hát, akkor minden jogunk megvan azt hinni, hogy te vagy az a bizonyos banya - mondtam tárgyilagosan, és igyekeztem nem mosolyogni. - De ez továbbra sem zárja ki a keresztanya mivoltodat.
Azért az érdekelt volna, hogy mi értelme volt ennek az egésznek, de előbb meg akartam tudni, hogy helyes volt-e az okfejtésem. Egyébként sejtettem, hogy Matildát az unalom hajtotta, bár, ki tudja?

Tanévnyitó/Tanévzáró
Mint új tanár, úgy érezte kötelező rész vennie az évnyitón. Az alkalomra szeretett volna jó benyomást kelteni, ehhez pedig a legjobb párosítás a megszokott talár és köpeny. Az iskolába érkezése előtt sikerült is egy fekete talár beszereznie és külön erre az alkalomra szerte volna felpróbálni. Miközben lefelé igyekezet a lépcsőn, alig várta, hogy láthassa a Nagytermet. Sokat hallott már az ilyen iskolákról, és úgy tudja, hogy a nagytermeik a legkülönlegesebbek. Mikor már az eső emeletre ért, az izgalma inkább átváltott félelemé. Attól félt, hogy elkésett, ugyanis már egy diákot sem nagyon látott lefelé jövet. Odaért a Nagyterem kapujához, egy nagyot nyelt és nekitámaszkodott az ajtónak. Meglepetésére az óriási fakapu meg sem mozdult. Még erősebben próbálta tolni, a végén már annyira nekifeszült, hogy elcsúszott a padlón. Gyorsan felpattant a földről és nekidőlt az ajtónak. Mily furcsa is volt, de a nagy kapu egyszerűen kitárult. Kisé meglepett arccal besétált a terembe. De amit ezután látott az még jobban meglepte. A hatalmas csarnokban már diákok százai ültek négy hosszú asztalnál és a terem végében lévő varázslót figyelték (már aki figyelte). Észre vette, hogy egyesek a plafont bámulják. Ő is felnézett. Tető szinte nem is volt a fejük fölött, csak a csillagos ég. Csak egy kis idő után jött rá, hogy hosszasan nézi az elvarázsolt plafont. Bal oldalról megkerülte a négy asztal. Miközben a tanárok felé igyekezett,megfigyelte, hogy az itteni asztalon zöld terítő van és sárkányszerű alakok vannak belevarrva. Végül, még mindig kábultan, megérkezett a tanári asztalhoz és leült egy hölgy kollégája mellé. Próbált figyelni az igazgató beszédére, de a terem varázsa még mindig elbűvölte. Kis idő múlva felfigyelt rá, hogy kollégái valami fényes robbanásról beszélnek. Megpróbált még több információt megtudni, de többet nem nagyon beszéltek arról.
   

Lehull a lepel

Hárman könnyebben megy a kutatás, mint ha Matildának egymagában kellene kínlódnia ezekkel az albumokkal javítgatás címszó alatt. Még izgalmassá is válik a feladat, hiszen most kideríthetik, hogyan néz ki „a banya”, azaz újonnan kinevezett könyvtárosuk. Rendkívüli lelkesedéssel vág bele a feladatba, a többiek mintájára lapozza az értékes köteteket, böngészi a neveket, közben pedig összegyűjti, rendszerezi, majd helyükre rakja a kiesett oldalakat. Nem nehéz így haladni, főleg, hogy közben Matilda még rákontráz Lagger viccére a maffiózókkal kapcsolatban, s eljátssza, hogy ő most bizony a keresztanya. Ő részéről csilingelő nevetéssel jutalmazza a nagyon is élethű előadást, még röviden össze is csapja kétszer-háromszor a két tenyerét elismerésképpen. Láthatóan Lagger is értékelte a frappáns kis színészkedést, nem hiába remeghetnek a vállai; mivel a hőmérsékletet megfelelőnek érzi, esélyesen nem a fázás az ok.
A beszélgetés tovább folyik, ám egy adott ponton Matilda furcsa kis nyelvbotlást követ el, minek következtében Lagger rögtön lecsap az információ töredékre. Ez neki fel sem tűnt volna, ám így márő is hegyezi a fülét, mereszti a szemét, vajon mit felel erre Matilda, de közben szunnyadó nyomozói érzékei is felpörögnek és kutatni kezd az előtte fekvő maradék pár albumban, s bizony az egyik oldalon megleli Gryllus Matildát fényképpel együtt. Hogy mennyire hasonlít erre a Matildára! Ezért is osztja meg rögtön az észrevételét másik két társával és feltételezi hangosan is, hogy talán rokon a két leányzó, illetve utóbbi, Gryllus már nő a javából bizonyára. Ám Matilda elneveti magát ahelyett, hogy elkezdené magyarázni a rokoni kapcsolatot. Ezt ő nem nagyon tudja értelmezni, ezért is pislog csodálkozóan, bár a buksisimogatásra oldalra dönti a fejét és aranyosan elpirul kissé. A fényviszonyokat tekintve azonban ez lehet, hogy nem is tűnik most fel, de a kérdő arckifejezése talán annál inkább. Először nem is érti, mire akar kilyukadni Matilda, így Lagerre pillant segélykérően, hogy gyújtson fényt az ő gyermeki kobakjában is. Lagger pedig eleget is tesz ennek a néma kérésnek, bár inkább Matilda biztató pillantásától ösztökélve.
-Óh! – csodálkozó-felismerő „Óh” ez, ráadásul van benne egy tetemes adagnyi, leplezetlen öröm is.- Te vagy a könyvtárosunk? De hát... De hát.... Nem értem. Miért kerestetted meg önmagad? Ez kicsit... furcsa, nem?- ismét Laggerre pillant, vár tőle valamiféle véleményt vagy elmésséget, akármit. Vagy csak ő furcsállja a dolgot?

Miss Tökéletesség

Mivel korainak találtam még a lefekvéshez az időt, elhatároztam, hogy kicsit körbejárom az iskolát. Az éj leple alatt majdnem bárhova el lehet jutni, ha óvatosak vagyunk. Miért járnak az állatok éjjel vadászni? Miért van olyan sok éjjeli állat? Mert nem veszik észre őket. Én is éjjel megyek vadászni, egy kis kalandra. Csak azt remélem, találkozom valakivel, aki társam lehetne. Az elhatározás megvan, még csak egy ötlet kell, amin az egész iskola röhöghet. Amit majd negyven év múlva is névtelenül fognak emlegetni. Az unokáimnak dicsekedhetnék, hogy mekkora csínyt követtem el diákkoromban. Lesz amiért büszke legyek magamra. Egész érdekes volt a séta a Fecsegő Dámák freskójának folyósójáig. Az éjszaka elrejtett, nem találkoztam egy prefektussal sem, sőt még azzal az öntelt rabszolgahajcsárral sem. Szerencsére. Még mindig zavar, hogy a felelőtlensége miatt kaptunk büntetést. Meg is halhattam volna, ha Lotte nem tompítja az esésem. Két órán át nevetett rajtunk. Ez a dolga a prefektusnak? Idéntől szerencsére javul a prefektusi gárda minősége, mivel a kis vörös Szerelmem, meg Kiva is bekerült. Lesz itt rend. Soha nem gondoltam volna, hogy a gyerekes Leonie egyszer prefektus lesz. Kicsit az is furcsa, hogy terelőként játszik. Komolyan ilyen idegesítőek ezek a Dámák? Ha megszólalok, biztos lebuktatnak valamelyik éjjeli bagoly prefektus előtt. Mi volt ez a hang? Most már értem miért mondják az öregek, hogy ne fesdd az ördögöt a falra. Ki lehet az? Ha előbújik, tuti nem Amira, mert ő megvárná, hogy szenvedjek. A szívem a torkomban kalapált. Csak azt tudom remélni, hogy Leonie-val fogok összefutni. Vagy esetleg Kivával. Akkor biztosan megúsznám a büntetést, szerencsére. Ha jól hallom, a lépések közelednek. Bezzeg ilyenkor a dámák csendben vannak. Sose bízz meg egy freskóban, úgy is átver. Menekülési utak száma nulla. Szuper. Ugye nem csaphatnak ki emiatt? Lehet, hogy ez az utolsó sétám a kastélyban?

Mister Tökéletlenség <3

Hamar rám esteledett a parkban, akarom mondani a réten üldögélve. Olyan mélyen süllyedtem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, rég eljárt az idő felettem, ahogy szokták mondani, bár lehet, hogy az másra vonatkozik?! Mindenesetre az a lényeg, hogy késő van és a takarodó is elmúlhatott, hiszen egy lélek sincs az épületben. Kihalt az egész. Elfelejtettem már, hogy milyen érzés lopakodni, kerülni a világos helyeket a folyosón, összerezzenni minden nesztől, mert ki tudja ki ugrik eléd a következő sarkon, amit egyelőre a sötétség leple takar, sajnos előlem is. Mielőbb vissza kéne jutnom a Levita toronyba legalább, több esélyem lenne a túlélésre ott, a saját prefik között, mint itt. Bizonytalan voltam, és a torkomban dobogott a szívem. Tényleg öregszem, ha a stressz már ennyire kikészít, és az eset bizonyítja, hogy nem nekem való már éjszaka csatangolni a folyosón. Óvatosan osontam a hűvös falhoz lapulva, mikor azt hittem, hogy menten kiugrok a ruhámból.
- Na de kérem! Ne tapadjon rám ennyire, teljesen elnyomja az arcomat! Elkenődik az arcfestékem. - Hallatszott egy méltatlankodó hang a hátam mögül. Meghűlt bennem a vér, és sebesen agyalni kezdtem, ha az illető hang tulaja egy prefi, hogyan vágom ki magam a büntetés alól. ~De várjunk csak! A hátam a falnak lapul, nem lehet mögöttem senki, hacsak...hacsak nem egy...igen, nem lehet más. ~ Megkönnyebbülve fordultam fejemmel a hátam mögé, de fikarcnyit sem láttam. Megtapogattam az orrom előtti felületet, erre a hang még erélyesebben rám rivallt.
- Már megkértem kisasszony, hogy ne macerálja az arcomat!- Halkan elvigyorodtam, mert az jutott eszembe, hogyha a hang egy erőteljes bariton lett volna, akár Révay professzort is sejthetném benne, de női hang volt, és a felület teljesen lapos volt, sőt, tovább tapogatva a kezem keretbe ütközött. ~Szóval csak egy festmény. ~
- Ó, elnézést kérek, de semmit nem látok ebben a sötétben. - Mentegetőztem, de hatástalan volt.
- Mert nem kéne itt sétálgatni ilyen késő este, még a ruhám fodrát is meggyűri. Remélem, hogy nem ússza meg ezt a kalandot!- Hangzott válaszul a jókívánság, mire elhúztam a számat egy rosszalló fintorra és sietősebbre vettem a lépteimet, de a fal közelségét is igyekeztem kerülni. Egy ideig viszonylag nyugalomban közeledtem a cél felé, mikor egyértelmű szuszogás ütötte meg a fülemet. Éreztem, tudtam, hogy ez már nem a fecsegő dámák egyike lesz, hanem hús-vér emberi lény. Legjobb védekezés a támadás, ez volt az egyetlen esélyem a megúszásra. Bátran belerivalltam a sötétbe.
- Hé! Te! Mit keresel takarodó után a folyosón?! Nevet, házat, évfolyamot! -
Reméltem, hogy beválik a csel és a renitens elszalad, ha meg egy prefi, ő sem ismer fel a sötétben. Utólag beismerem, nem volt egy elmés ötlet, de csak erre telt.