Pontosan tud mindent. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy álljak hozzá ehhez az egészhez - hiszen ha tudja, akkor mindenről tud, minden kis szarról amin átmegy ilyenkor az ember... vagyis. Minden kis szarról, amin átmegyek. Nincs általánosítás. Szóval érti és átérzi, mi van, és nyilván így jobb, meg minden, közös gyógyulás és feldolgozási folyamat meg ezek. Akkor sem tudom, mi van ilyenkor, mármint benne. Sajnálat? Szánalom? Megvetés? Ezekre nincs szükségem...
- Ah... aha. - Bólintok, ahogy processelem az infót, hogy nem ért mindennel egyet. Ems amúgy is egy elég öntörvényű nő. Mondjuk nem biztos, hogy pont ebben kéne annak lennie, de mindegy. Ahogy gondolja. - Örülök, hogy eljársz. Tök király. Sajnálom, hogy... emiatt is járnod kell valahova. - Mármint, hogy miattam még ezzel is bajlódni kell, de úgyis érti, mert a félmondataimat is érti, és még jobban be tudja fejezni őket, mint én. Tényleg nem tartok még a jóvátételnél, de vannak olyan emberek, akiknél egyszerűen muszáj előbb elkezdeni; mint például Ems, vagy Mini, akit egyébként simán lecsukhattak volna, mert adott pénzt, amit én szerre költöttem, és ez is tulajdonképpen bűnrészességnek számít. Mondjuk az szerencse, hogy az apja auror, meg hogy volt annyi eszem, hogy ezt az infót ne említsem meg kedves rendőr kollégáinknak.
Amikor Ems itt van, általában eláraszt valamiféle nyugalom. Kurva kellemes egyébként, mert magától a ténytől, hogy a nappalimban henyél és zabál, olyan, mintha ez a hely még inkább a sajátom lenne, így... az "otthonom" (fúdeklisés ez a szó). Pusztán attól, hogy itt van. Ilyenkor minden más kizáródik az életemből és full nyugodt leszek. Nem érdekel, hogy kivel vagyok gyáva felvenni a kapcsolatot, nem érdekel, hogy ki kószál körülöttünk mint egy kibaszott fekete hiéna, nem érdekel, hogy sokszor fogalmam sincs, hova a picsába is tartok tulajdonképpen. Ha Ems itt van, akkor úgysem történhet semmi baj.
- Ja... én sem tudom. Majd... ez még úgyis korai. - Ennyivel próbálom elintézni. A bűntudat, mint olyan, egyébként baromira új, mert nekem sosem szokott bűntudatom lenni. Most, amióta elkezdtem ezt az egész szart, van. Asszem' egyszerre kaptam meg 23 évnyi bűntudatot, nem kellemes. Mondjuk itt nyilván nem magamat kell sajnálni, hanem azokat, akikhez köze van ennek a benyomásnak. Akikhez kapcsolódóan megjelent ez a cucc. A lista egészen hosszú.
Kellemetlenebb vizekre evezünk. Black. Sosem volt eddig szó Blackről. A fogaim összekoccannak, észre sem veszem, hogy kicsit csikorgatom őket, mikor Ems egyszerűen közli: ez egy tény, hogy lefeküdtek.
- Feltétlen tudnom kell róla, húgi? - Kérdezem visszafogva a feszkót, mert nem akarok kiabálni, nem akarok ideges lenni emiatt, de a szervezetem instant reagál így annak a köcsögnek az említésére, akkor is, ha csak úgy random van róla szó. Egy ilyen szövegkörnyezetben pláne olyan, mintha benzint öntenél a parázsra. - Baromi szívesen hallgatnék bármi ilyet, ha nem... róla lenne szó. Komolyan. Így viszont nem nagyon tudom elviselni.
Elég, ha csak annyit említek, hogy a lecsúszásaim ehhez a köcsöghöz voltak köthetőek, de... nem, mert én csináltam, én döntöttem úgy, hogy ehhez nyúlok és én basztam el. Nem ő a hibás. Ennek ellenére gyűlölöm, és félek tőle, mint a tűztől, mert akárhányszor láttam a pofáját (az utóbbi években összesen kétszer), erős ingerenciám támadt rá, hogy öntudatlanra szívjam magam és megfulladjak a saját hányásomban. Ettől az sem különbözik, ha beszélünk róla, mert ugyanúgy látom magam előtt, mert minden kibaszott négyzetcentiméterét ismerem az embernek minden szögből és minden fényviszonyban. Pontosan látom magam előtt a részleteket, és azt is tudom, mikor ugrik meg a hangja, mikor beszél, és azt is, hogy mikor csuklik el röhögés közben. Úgyhogy ebből nem, tényleg köszönöm, de nem kérnék, ha lehetséges. Emilynek elég hallgatnia ezt, nekem nem kötelességem, mert vége van.
Egy jól irányzott mondattal Emily eléri azt, hogy hirtelen rengeteg füst kerüljön a mellkasomba - épp beleszívtam a cigibe, mikor mondta, próbáltam levegő után kapni, aminek az lett az eredménye, hogy köhögőrohamot kapok, és még be is könnyezek. Kurvajó. Felszisszenek, mikor végeztem a fuldoklással, és úgy fordulok a húgom felé, mint valami vadállat, hirtelen megvillan újra ez az énem - az a Colton, aki, miután együtt lelépett a párocska, féltékenyen fújt az egész világra és nem tudta elviselni, hogy valaki jobb nála.
- Nem nevetek, Ems. - Jegyzem meg halk hangon, szinte el is vicsorodok. Érzem, hogy az arcom valami furcsa kifejezésbe torzult, tényleg mint egy állat, aki a territóriumát félti, és kész harapni. - Ne mondj ilyeneket. - Pár pillanatig farkasszemet nézek vele, csak utána hunyom le őket, és elfordítom a fejem.
Csak nyugalom. Egy, kettő, három, négy. Egy, kettő, három, négy. Ems van itt. Akit szeretek. Egy, kettő, három, négy. Nem akart semmi rosszat. Csak viccelt. ...három, négy. Nem gondolta komolyan. Viccelődött. Minden oké. Nem direkt taposott rá a tyúkszememre. Nyugi, Cole. Senki sem lesz elvéve tőled, azért sem, mert senkit sem birtokolsz. Nyugalom. Egy, kettő, három, négy.
A gyerekvállalás azért már valamivel könnyebb téma, még akkor is, ha ezen is az áttétes Black-daganat nyomait érzem. Fél szemmel pillantok Emsre, karattyol a keresztelőről meg hogy megnézné a gyerekeit, de egy félmondat üti meg a fülem. Hallgatok pár pillanatig.
- Miért, még nem találtál nekik apát? - Kérdem fojtott hangon, de igyekszem elvenni az élét. Nem támadó. Nem akarok az lenni, Emsszel nem. Kényes és szar helyzet állt elő ezzel a köcsöggel, de ez nem a mi hibánk. Sosem volt a mi hibánk. Senkinek sem a hibája.
A kérdésére azért kicsit összefacsarodik bennem valami, mert emögött az van, hogy ő ebben nem biztos. Szomorú, halvány félmosoly jelenik meg az arcomon.
- Nagyon szeretnék melletted lenni, ha ilyesmire adod a fejed. - Kicsit talán el is gyengül a hangom, de azért nem vagyok nyálas, hiszen még mindig ott van ezen az egészen a kurva Black keze nyoma, de ha ez a kettő úgy döntene, közös porontyokat hoz a világra, akkor jelentős dühöngés után megpróbálnék ott lenni. Ezt tudom. Megpróbálni mindenképp megpróbálnám.
- Nem lesz túl boldog kiállítás. - Fűzöm azért hozzá. - Mondjuk azt már megszokhattad, hogy nem vagyok egy pillangós tájképfestő, szóval...
A tetoválásokra terelődik a szó, Ems pedig közelebb lép, és mutat valamit, amit eddig még nem láttam. Meglepődök. Kissé elnyílnak az ajkaim, ahogy nézem a fehér mintát a hasán, sőt, még az ujjammal is megérintem a bőrfelületet, aztán felpillantok a húgomra.
- Tényleg nagyon szép munka. Illik hozzád, Emily. - Visszapillantok a szépen kidolgozott vonalakra, a virág szirmaira. - Ez, ami ez a virág, ez tökre ott van benned, Ems. Szép, kiegyensúlyozott, finom, de határozott. - Ezen a nyelven értek. Egy festményt, egy képet vagy egy tetoválást számomra nem kell megmagyarázni, mert értem, de el akarom mondani, mit gondolok erről; ennek kapcsán ki tudom mondani, amit a húgomról gondolok.
- Nekem is vannak újak. Nézd. - Azzal pedig lekapom a pólóm, s bár így láthatóvá válik pár új, mély hegem, a bal oldalamon lévő Jézus alak (én csak így hívom, amúgy csak egy szépfiú), a jobb oldalamon látható női alak és, mikor megfordulok, a bal lapockámon feszülő hullám minta.
Adiran nevére megint betriggerelek egy pillanatra, az arcizmaim megrándulnak, de egyébként tartom a pókerarcot.
- Nem biztos, hogy mindegyiket eltüntetném. A combomon lévőt mondjuk igen. - Fintorgok. - Meglátom.

Teljesen jól elvagyok, rajzolatok meg minden ilyemi. Nem zavartatom magam, itt az embernek várni kell. Valami furcsa zaj üti meg a fülem, kicsit megzavar, de tulajdonképpen fel sem fogom, mi az, ahogy felnézek, kezemben a vázlatfüzetemmel és a grafittal.
A ceruza halk koppanása hallatszik a váró kövezetén. Egyből nem jövök rá, de már összekapcsoltam valahol magamban - a hangot, amely zavaró tényező volt, és amiről talán azt hittem elsőre, hogy csak képzeltem. Megpillantom először a széles vállakat, a hajat, az orvosi köpenyt. A szívem egy pillanatra teljesen megáll, aztán vadul dobolni kezd, kurvasok hormon szabadul fel bennem épp, ezt állapítom meg. Felfogom, hogy kit nézek.
Mi a faszomat keres ez egy MUGLI KÓRHÁZBAN?
Ő nem vesz észre rögtön. Ohh, nem... csak belemerül a rendkívül fontos irataiba, valamit olvas. Lever a víz, és annyi időm sincs, hogy elkapjam a tekintetem, mielőtt felpillant. Összenézünk.
Remegni kezdek az idegességtől, észre sem veszem, de rögtön talpon vagyok, felpattantam, a vázlatfüzetem pedig a földön landolt, de kihagyott az agyam. A váróteremben rám terelődnek a tekintetek a hirtelen mozgás miatt.
- A kurva... - megformálom a szavakat, de az agyamat elöntötte valami, azt sem tudom, hogy ténylegesen kimondom. Megfeszülnek a tagjaim, egy másodpercig csak így meredek rá, a kezeim ökölbe szorultak.
Egy pillanat alatt termek ott, úgy suhanok át a termen, mintha legalább tudnék hoppanálni - a testem és a lassan, kemény munkával visszaszerzett izmaim megfeszülnek, ahogy az öklöm az orra felé repül, anélkül, hogy bármit is tehetnék ellene. Egyetlen gondolat dobol a fejemben: dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg...
Ha nem védekezik, akkor csak elkezdem ütni. Nem gondolom át, hogy ő most milyen minőségben van itt jelen, és hogy én hogy vagyok itt. Azt sem, hogy ért a verekedéshez, és egy pillanat alatt képes lenne eltörni a karom. Azt sem, hogy még annyira sem vagyok erős, mint akkor voltam, mikor még ismertük egymást. Csak ütöm, és a lehető legtöbb kárt akarok benne okozni.

Nem tud máshova nézni. Tudtam, hogy így lesz, mindannyian tudtuk - már akkor tudtam, mielőtt felhívtam volna a dílerem, tisztábban voltam vele és éreztem, hogy négy nap elég lenne, hogy romba döntsem őt, mindent felégessek körülötte. Nem tudja elszakítani tőlem a tekintetét.
Hamar lendülök felé, leszarom az orvosi köpenyt és hogy ő itt fontos ember, amíg én csak egy nyomorék függő, aki élősködik az embereken, leszarom, hogy ő fontosabb nálam itt. A fülem kívánná az orra roppanásának hangját, a szemem a látványt, ahogy egy pataknyi vér csörgedezik lefelé az orrlyukából, és összepöttyözi azt a gyönyörű, makulátlan orvosi köpenyt. Szép lenne a pöttyökkel, hiszen mind tudjuk, hogy megérdemelten potyognának le az orrából. Elsöpri a kezem, aztán egyszerűen elkapja a csuklóm, de hamar elengedi, időm sincs felfogni, hiszen én már rögtön szabadítanám ki a kezeim - egyszer csak megérzem a vállamon a kezét, erősen és határozottan fog, mire igyekszem olyan durván és erősen kitépni magam a kezéből, ahogy csak tudom.
- Te hozzám ne érj. - Sziszegem, és még bele is rúgok, ha tehetem, a lábába. Nem akarom, hogy véletlen is átöleljen, vagy csak arra hasonlítson, amit csinál. De nem enged el. Még közelebb húz.
- Black, ENGEDJ-... - kezdeném emelt hangon, de esélyem sincs befejezni, mert megszólal. Azt mondja: nyugodjak le, és a nevem, a nevem az ő szájából undort kelt bennem, felkavarodik a gyomrom. Megérzem a szagát, mire próbálom eltolni magamtól, agresszíven és erősen, amennyire ez tőlem telik.
Az erőszakos mondatra felpillantok rá, aztán harsányan felnevetek.
- Mondta ezt az MMA-s... gratulálok, Black, hiteles. - Szinte köpöm a szavakat. Ismét megpróbálom ellökni magam tőle, mert emellett legszívesebben ütném tovább, és olyan dolgokat csinálnék vele, amivel sosem tudnék elszámolni magamban.
- Ha nem engedsz el azonnal, te áruló köcsög, szarrá töröm azt a kibaszott szépfiús képedet, érted? - Sziszegem halkan, olyan halkan, hogy a körülöttünk lévő nagy felbojdulásban talán csak ő hallja.

Kifújom a füstöt a vörös kis ribanc említésére, ez felér valami sóhajszerűséggel is. Bólintok.
- Ja... minden azzal a kis picsával kezdődött. - Megcsóválom a fejem. - Remélem, kirohad a gerince. Khm. Akarom mondani... - Próbálom elviccelni a dolgot. - Remélem, gyönyörű életet él szivárványok és unikornisok között, és boldogan élnek majd drága édesanyánkkal, amíg meg nem halnak, ámen. - Szusszanok. Jó lenne, ha azért csaltam volna legalább egy mosolyt az arcára ezzel. - Azóta kicsit túlvagy rajta? Már azokon, amit csinált. - Mert valljuk be, van min túl lenni. Mind tudjuk, hogy Valery egy őrült, megátalkodott kurva, pont úgy, mint az anyja, csak még számítóbb és sunyibb kiadásban - és sajnos okosabban. Minden szavával ártott, mindannyiunknak ártott, és sejtem, hogy ezt baromi nehéz bárhogyan is feldolgozni. Már azt, hogy a fél családunk pszichopata.
Persze hamarosan jön egy kis közjáték, megint amiatt a köcsög fasz miatt, én pedig abban a pillanatban megbánom a heves reakciót, ahogy kijött. Sóhajtok. Újragyújtom a cigarettám, ami idő közben már rég elaludt, úgy ülök le a kanapéra, hogy mélyen megpróbáljak Ems szemébe nézni, és ismét magyarázkodásba fogjak. Mert beszélnem kell, ha nem akarom, hogy megint minden szarul végződjön.
- Ems, én... nem haragszom rád emiatt. - Az első dolog, ami tisztázandó. Pipa. - Nem haragszom rád, és soha nem is fogok haragudni rád miatta. Ugyanolyan érzés nekem ezt hallgatni, mint neked volt, mikor mi a szomszéd szobában... tudod. Tökre elfogadom, hogy ez az életed része. Fos helyzet, nem tehetünk róla. Én is ezt csináltam volna, ha a helyedben lennék. Érted? - Sóhajtok egyet. Még egy kicsit. - Nem haragszom rád. Ez az egész nem ellened irányul. Azon nehéz változtatnom, hogy egy önző, egoista, hatalommániás faszkalap vagyok. Ez nem miattad van. Nem azért, mert ti... együtt vagytok. Azért, mert ilyen vagyok. Nem kell törődni vele.
Tök jó, hogy ez kijött belőlem, és végre sikeresen megfogalmaztam. Sokáig nem voltam rá képes, hogy ezeket kimondjam, vagy hogy egyáltalán kívülről lássam az egészet, de kurvára próbálkozom. Csak fél perc múlva jövök rá, hogy ezt nem most kellett volna, hanem már sokkal előbb. Hogy a lehető legrosszabb pillanatban sikerült leküzdenem a saját egóm, hogy végre kimondjam, amit akarok. A lehető legrosszabb pillanatban. Onnan jövök rá, hogy egyszer csak azt mondja: nem működött. Aztán csak annyit: ő nem én vagyok.
Fordul velem egyet a szoba erre, vicc nélkül. Lehet, hogy csak a fű, ki tudja, de az tuti, hogy ebbe most beleszédülök. Elképedek, de az arcom, mint oly sokszor, kifejezéstelen marad. Legalább a húgom tudja, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem érzek semmit.
- Micsoda? - kérdem halkan. Pislogok párat, amíg felfogom. Nyelek egyet. A düh, a tomboló harag egy másodperc alatt égeti fel az ereimet, árad szét a testemben, az elemi gondolatom, hogy meg kell találnom, és csinálnom kell vele valamit. Egy pillanatig tart. Bosszúvágy. Mert ez árulás. Minden tekintetben árulás, kétszeres, háromszoros árulás. De csak egy pillanatig tart. A kép kiélesedik előttem, és látom a húgomat, ahogy mosolyog.
- Ems... jól vagy? - Odalépek hozzá, és átkarolom. Magamhoz vonom. EZT rontottam el. Legutóbb EZT rontottam el. Nevettem. Nem kinevettem, de nevettem, mert kurva dühös voltam. Nem hagyom neki, hogy még egyszer elvegye tőlem a húgomat. Nem hagyom neki, hogy ne tudjam beletenni ezt az egészet egy dobozba. Egyelőre. Dühönghetek, félhetek, izzadhatok és kaphatok pánikrohamot, ha Emily nincs itt. De most nem erre van szüksége. Arra van szüksége, hogy valaki végre kibaszottul mellette álljon, és én azért vagyok józan, azért nem használok, hogy ezt meg tudjam tenni. És eljött az ideje, hogy megtegyem. Szóval akármilyen dühös is vagyok, és akármennyire is szét tudnék roppantani bármilyen csontot, aminek köze van Black szervezetéhez - most Emilyt ölelem.
- Sosem kellett volna, hogy én legyél. Sosem erre volt szükség. Te te vagy. Te úgy vagy jó, ahogy te vagy. Adrian pedig ezt nem látja. Szóval megbaszhatja. - Motyogom a hajába. Annyira erősen kell koncentrálnom, hogy mégse jöjjön elő belőlem az ösztönállat, hogy az valami hihetetlen. De a pszichológusommal nagyon sokat beszéltünk arról, mit kell(ene) tennem ilyenkor. És én megtanultam. Bár biztos nem vagyok benne olyan jó, mint lehetnék, ha már régóta gyakorolnám.
Később Ems már a kajával lendül tovább a témán, én pedig sóhajtok ezen a kis közjátékon. Örülök, hogy van étvágya. Nekem kicsit elment. De a kedvéért azért megpróbálom.
- Dehogynem, bármikor szívesen zabálok a kishúgommal. - Mondom, ő pedig eltűnik a konyhában. Van pár pillanatom egyedül.
Fogalmam sincs, mit csináljak. Fogalmam sincs, mi legyen. Csak el akarok menekülni ez elől az egész elől. Döntéshelyzetben vagyok. És nem akartam abban lenni. Lehunyom a szemem. Nyugalom. Holnap elmegyek Ivánhoz. Előveszem a telefonom, és írok neki egy sms-t. Holnap elmegyek hozzá. Minden oké.

Látom rajta, hogy meghatódik. Nem most kellett volna ezt mondanom. Akkor kellett volna, amikor még nem volt késő, faszom. Most tudtam legyőzni csak úgy nagyjából az egészet, és még így sem változott a véleményem a faszijáról, a dühöm Black irányába. Egy cseppet sem változott. Még mindig egy mocskos büdös árulónak tartom, egy még nálam is önzőbb fasznak, aki sosem lesz képes megtalálni a boldogságát a hülye nyálas, érzelmes szarságai miatt. Egyszerűen nem elég erős hozzá, és ebbe a kurva boldogságkeresésbe az én húgom megy tönkre épp, a szemem láttára. Az hagyján, hogy én is rohadtul tönkrementem, és épp próbálom takarítani a romokat utána.
És aztán azt mondja, hogy "nem akarja elrontani". Rögtön megcsóválom a fejem és egy kicsit közelebb húzom magamhoz. Hülye Fisherek, hülye Fisherek vagyunk.
- Ebből elég, kisasszony - mondom játékosan, de mégis komoly a hangom. - Nem rontasz el semmit. Ha minden jól megy, lesz még sok kerek napfordulóm. Most ez a fontos, nem a kibaszott drogmentesség. - Motyogom szinte szelíden a hajába, miközben tovább ölelem. - Ez sokkal fontosabb, mint bármi. - Nyomatékosítom, miközben megsimítom a hátát.
Azért nem vagyok benne biztos, hogy teljesen megértette, mit akarok mondani. Elkezdhetnék most persze a tetkóimról beszélni, meg ezekről a hülyeségekről, amiknek semmi jelentőségük nincs, de nem fogok, mert meg akarom hagyni neki a lehetőséget, hogy ő dumáljon. Ő mondja el, mi van benne. Ő mondja el, hogy szarul érzi magát. Ő mesélje el, hogy mi történt. Akkora szüksége van rá, tudom, mert már évekkel ezelőtt is szüksége volt; és hiába minden pszichológus, ha a bátyja kell neki. És tudom, hogy Adrian biztosan nem hallgatta meg elégszer, és azt is, hogy Adriant konkrétan bármivel _halálosan meg lehet bántani, annyira, hogy utána ne legyen hajlandó enni, annak ellenére, hogy kibaszott cukorbeteg - hogy mindenki őt sajnálja. Tudom, hogy Emily nem kapott elég figyelmet. Sem tőlem, sem Blacktől, sem apánktól, és senkitől sem, aki számított. És ezért eléggé gyűlölöm is magam.
El akarja terelni az egészről a figyelmünket, ahogy látom, hiába mondom neki, hogy nem kell. Kimegy a konyhába, gondolom valami kajáért, én pedig lehunyom a szemem, és úgy döntöm hátra a fejem - szívok egy utolsót a cigimből, aztán a hamutálba pöccintem. Szerencsére ahhoz eléggé lelazultam ettől a cigitől, hogy ne tudjak azonnal útra kelni és megkeresni azt a köcsög árulót. Ez nagyon jó. Bizzeg a telefonom, kaptam egy sms-t. Várnak holnap az Addiktológián. Megkönnyebbülten felsóhajtok.
Hirtelen észlelem a mozgást a perifériámból, látom, hogy Ems az - egyszer csak rám veti magát és átölel. Sír. Lehunyom a szemem, erősen lehunyom, és rögtön átölelem őt én is, magamhoz húzom, és el sem fogom engedni, amíg nem akarja. Nyelek egyet.
Black. Nem fogod megúszni, hogy ezt tetted velünk.
- Sírj, Ems... - motyogom halkan. - Sírd ki. Itt vagyok. Beszélj, ha akarsz, de nem muszáj. - Ismét nyelek, összeszorult a torkom, és csak ölelem, meg simogatom a hátát. Én, amikor sírok, sosem tudok beszélni. Ritka, hogy sírjak, de volt már rá példa. Ez Fisher betegség, asszem'. Apánk se tud olyankor dumálni.

Álszent köcsög, aki le se szarja, hogy mi történik körülötte, és kurvára nem érdekli, hogy mit tesz az emberekkel. Épp csak nem köpöm le, mikor megszólal.
- Oh, ne hazudd, hogy érdekel. - Pillantok rá. A tekintetem, a halk beszédem, minden olyan, mint egy penge, ami igyekszik Adrian húsába vájni. Az egyik arcizmom megrándul, egy pillanatra vicsort képezve az arcomra. Olyan vagyok, mint egy habzó szájú állat, ami át akarja harapni a másik torkát. Valljuk be, hogy kurva ijesztő lehet, főleg az addiktológiai osztályon.
Azt fogják hinni, hogy visszaestem.
Nyelek egyet, elhúzódok tőle, mikor elenged, és csodával határos módon nem ugrom rá újra. Rögtön az ajtó felé lesek, affelé az ajtó felé, ahol a pszichológusom rendel, de az ajtó csukva van. Nem látta, hogy mit csináltam. Ez a szerencsém. Távolabb lépek még egy lépést, megigazítom a pólóm, ami nagy rám - régen, mikor izmosabb voltam, passzolt, most kevésbé király. Ismét felszalad az ajkam egy pillanatra, ahogy elvicsorodom, de legalább annyi eszem volt, hogy a fejemet lehajtottam. Bár ez akkor is látni fogja. Mondjuk az nem zavar...
Azt mondja, nem lennék rá képes. Lassan felemelem a fejem. Black magasabb nálam és izmosabb, de ettől még nem vagyok esélytelen, akkor sem, ha sokkal jobban ért nálam a verekedéshez. Nem az esélyeimet latolgatom, félreértés nem essék. Tudom, hogy annyira dühös vagyok, hogy bármeddig tudnék küzdeni azért, hogy fájjon neki. A szemébe nézek.
- Azt gondolod? - Érdeklődve emelem meg a szemöldököm én is. Halvány mosoly. - Kevésbé ismersz, mint gondoltam.
Nézek rá, itt vagyunk egy kibaszott váróban, és még mindig kapjuk a ránk-ránk terelődő kíváncsi tekinteteket, a biztiboy is rajtunk tartja a szemét. Mondjuk engem sosem érdekelt kifejezetten a nyilvánosság. Tudom, hogy Black sosem tenne feljelentést testi sértésért. Ahhoz túl nagy mártír. Közel hajolok az arcához.
- Kibaszott áruló. - Halkan súgom neki, miközben alaposan szemügyre veszem a vonásait, mintha csak vizsgálgatnám, mintha még sosem láttam volna árulót. - Mondd csak, milyen érzés? Jó? - A mosoly még mindig az arcomon játszik. - Jó érzés, hogy mindkettőnket romba döntöttél, te geci? Lefogadom, hogy tetszik.

Igen, dühös vagyok. Kurva dühös vagyok, és legszívesebben szétszaggatnám Blacket, de egyrészt nem lenne épp elegáns, ha valami ilyesmit követnék el rajta érzelmi okokból - az például sokkal jobb lenne, ha hidegvérrel tehetném -, másrészt pedig nem, köszönöm, nem szeretnék a böriben kikötni, akkor már inkább a halál, de a szabadságom az enyém. Emiatt sem lenne átgondolt lépést például úgy tökön rúgni, hogy összerogyjon, aztán addig ütni, amíg le nem szednek róla. Igen, nem lenne túl átgondolt.
Látom, hogy méreget. Mit nézel, mi? Halványan mosolygok. Hogy milyen szánalmas lettem? Ezt nézed? Hogy mennyire vékony lettem ahhoz képest, amilyen voltam, hogy mennyire beesett az arcom? Hogy már kevésbé vagyok vonzó? El kell akkor keserítselek, drága Adrian. Sosem voltam vonzó. Manipulatív, az voltam. Vonzó sosem.
Amit mond, nem lep meg, talán csak egy pillanatig. Még fel is vonom a szemöldököm egy másodpercre - sokkal inkább lesz érdeklődő az arcom, mintsem felháborodott, dühös vagy sokkos. A zsebemből egy jojót veszek elő. Iván javasolta, még az elején - foglald le a kezed valami mással, mint a pipatömés, a körömrágás, a kényszeres matatás és remegés. Már egész komoly kis trükköket tudok.
- Oh, igen? - Kicsit oldalra döntöm a fejem. - Mesélj, szerinted mikor voltam a legszánalmasabb? Komolyan kérdezem. - Felpillantok rá. - Te nem láttál a legszánalmasabb időszakaimban, Black. Lehet, hogy voltam szánalmas, alpári, utolsó köcsög, aki nem élt máson, csak mások sajnálatán - lehet, hogy láttál vért izzadva sajnálatot kisajotolni bárkiből, aki a közelemben van - de sosem láttál még annyira szánalmasnak, amennyire az tudok lenni. - Csinálok egy dupla csavart a jojóval. - Szerintem például... - kezdem csevegő hangnemben, és már csak egy rágó hiányozna a számból, hogy teljes legyen a kép - ...akkor voltam az egyik legszánalmasabb, mikor izzadva és prüszkölve sírva, remegő kezekkel loptam el apám spórolt pénzét a széfjéből. Nyilván nem vagyok rá büszke, de ha már így szóba került - biztos jól esik hallani, hogy mennyire gyenge és elesett voltam, és mennyire tudom sajnáltatni magam. Szeretnéd, hogy folytassam? - Tripla forgatás. Ejjha, lehet, hogy még négyszeres is menne? Meg sem várom, amíg Black válaszol. Folytatom. Persze azért arra figyelek, hogy ne hallja minden barom, amit mondok.
- Esetleg kíváncsi vagy rá, hogy milyen volt, mikor majdnem kinyírtam saját magam? - Felemelem a karom, amin szinte ordítanak a mély sebek hegei. - A kádban tértem magamhoz, már kurva sok vért vesztettem. Volt benne víz, a kádban, de már kihűlt. Mellettem megtaláltam a véres konyhakést. Mindenhol vér volt. Vér, és ondó. - Elmosolyodom, mintha szórakoztatna a saját sületlenségem. - A falakon is, az egész lakásban. Fenomenális volt. A poén az, hogy kurvára megijedtem, és nem akartam meghalni. Nagyon szerettem volna élni. Szétvagdosott tagokkal kúsztam ki a hányásos, ondós, poros földön, nyílt sebekkel a nappaliig. Az egyik szomszédom hívta ki rám a mentőket, tudod, az a csaj, aki kitömeti a saját halott macskáit. - Szusszanós nevetés. Amikor a legőrültebb, legszánalmasabb szomszédot segít rajtad egyedül. A jojó tovább száll a levegőben, majd hirtelen visszahúzom. - Szóval nem, szerintem nem múltam most alul magam. Persze javíts ki, ha úgy gondolod, tévedek.

Látom a hatást, nem vagyok vak. Nyilván nem tudom pontosan, hogy most mit is ébresztettem benne - gyilkos indulatot, depressziót, szorongást vagy irritáltságot, fogalmam sincs, de látom, hogy nem pozitív. Legszívesebben egyébként rágyújtanék itt, helyben, de nyilván beltérben nem, meg amúgy is. Mondjuk az tuti, hogy ez után a beszélgetés után láncdohányosba fogok kapcsolni.
Ahogy nézem ezt a szánnivaló tekintetet, egyre csak a húgom szavai visszhangoznak bennem. Ne bántsd... bátor volt... BÁTOR... Hát persze... Rendkívüli bátorságra vallanak a sorozatos lépései. Mondjuk magamról sem állíthatom, hogy bátor vagyok. Nem, én kurva gyáva vagyok, félek a sérüléstől, mint a tűztől, félek mindentől, minden kis szartól, ami visszaránthat, félek az elköteleződéstől, az emberektől. Mindentől. Nem állítom, hogy bármiben is jobb vagyok, félreértés ne essék. Azt állítom, hogy akármennyire is hiszi Black, hogy ő önfeláldozó és ő bátor - nem az. Ez pedig kicsit jól esik.
A kérdésére megemelkedik kicsit a szemöldököm. Boldogabb. Hát... határozottan nem állítom, hogy a bosszúvágy kitöltése tiszta boldogságot eredményez, elvégre azért kezded, mert fosul érzed magad, nem?
- Ha te ettől jobban érzed magad... - megvonom a vállam - ...akkor igen, boldog. - Pár pillanat szünetet tartok. - Most az a kérdés, hogy mitől is éreznéd magad jobban - attól, hogy mekkora geci ez a Colton, mekkora szadista köcsög, hogy kegyetlenül beszél veled és ez igazolja, amit csináltál, vagy... vagy ténylegesen a boldogságomtól. - Elmosolyodok. Olyan vagyok hirtelenjében, mint egy fogkrémreklámban, mert ezt a mosolyt nem tudtam volna visszatartani.
Adrian egyetlen dologra nem számított, még akkor sem, ha felfogta, hogy miért vagyunk az Addiktológián - arra, hogy számot kellett vetnem magammal, és be kellett ismernem, milyen vagyok. Látnom kellett, mennyire szánalmasan tudok viselkedni, hogy mennyire ki voltam szolgáltatva ennek az egésznek; hogy milyen önző vagyok és mennyire csak az érdekel, érdekelt, hogy nekem jó legyen. Mostanra jelentős különbség, hogy a húgom, Mínea és Cat is érdekel. Szerencsémre Adrian védett pozícióban van. Őt sosem bántottam a függőségemmel, nemes egyszerűséggel azért, mert nem voltunk kapcsolatban, mikor függtem, mikor belecsúsztam az egészbe.
Blackből dőlni kezdenek a szavak, én türelmesen végighallgatom, és közben az dörömböl a fülemben, amit Emily mondott: ne bántsd... Szusszanok egyet. Mondjuk arra azért nem számítottam, hogy ilyen hamar térdrekényszerítem. Tulajdonképpen nem is ez volt a célom, csak annyi, hogy ne tudjon tovább támadni. Nem támadsz meg egy olyan embert, aki épp kitárulkozott neked, legalábbis akkor nem, ha Black vagy.
- Hé-hé-hé. Először is, nem miattad jutottam oda, ahol most vagyok, akármennyire is szeretnéd, hogy még jobban fájhasson neked. Ez csakis az én hibám. - Még a mutatóujjam is feltartom. - Én csúsztam bele, én döntöttem úgy, hogy belecsúszok. Ja, mert gondolom rájöttél, miért is vagyok ezen a csudálatos helyen. - Csak mint prezentálás, mutatok körbe a váróban. - Másodszor pedig, én most épp csak egy dolgot szeretnék. - Egy picit közelebb kell lépnem, legyűröm az undorom és az ütési kényszerem, csak hogy halkan, még halkabban tudjak hozzá beszélni, és még mindig hallja. - Képzeld el, mikor együtt voltunk. Képzeld el az összes érintést, az összes vigyorogva egymás mellett kiterülést, az összes filmet, amit megnéztünk, az illatom a párnádban, a nálad hagyott rajzaim, hogy amikor szétnézel a szobádban, azt látod, hogy körülveszlek. Képzeld magad elé a szívásnyomokat, amiket rajtad hagytam, azt, amikor a pulcsidat hordtam nyilvánosan az ebédlőben, és felvette az illatom. Képzeld el, hogy megcsókollak és végigsimítom a combod... - Kis csend... - Aztán képzeld el, hogy ugyanez a kéz Shayleen combjait simítja, ő pedig kéjesen felnyög.
Fel vagyok készülve rá, hogy ütni fog. Hagyni fogom, hogy megtegye. Nem érdekel, ha lila lesz a szemem vagy ha felszakad a szám. Hagyni fogom.

Érzem a mellkasomon, az oldalamon és a vállamon, ahogy Ems könnyei és taknya-nyála egybefolynak, ahogy keservesen sír rajtam. Ölelem, még csak a hátát sem nagyon simogatom, csak tartom magamhoz, hogy tudjon sírni. Nagyon sokáig nem szólal meg. Mindenféle gondolatok bugyognak bennem egyébként, annyira sok minden, hogy nehéz lenne különválasztani őket. A düh, a fájdalom - mert fáj, hogy így kell látnom a húgomat, akármennyire is kellett már neki, hogy sírhasson -, mindenféle.
Kicsit talán irigy vagyok. Emsre. Lehunyom a szemem, ahogy ez eszembe jut. Nem azért, amilyen helyzetben van, nem azért, amit megcsinált vele ez a fasz. Csak az jutott eszembe, hogy józanul én soha egy könnycseppet sem ejtettem Black után, egyetlen egyszer sem. Ha szarul éreztem magam, egyszerűen nyúltam valamiért, ami elvette az emlékeim és a gondolkodásom arra az estére. Persze lehet, hogy benyomva ordítva sírtam, franc se tudja, mert nem emlékszem rá. Az ember-... Én megkönnyebbülök, ha sírok, mint általában mindenki utána. Így viszont még mindig bennem van az a sok szar, amit ez a köcsög hagyott maga után. Nem jön ki. Megrekedt. Olyan, mint egy betokosodott, gennytől dagadó pattanás, amit hónapokig vagy évekig nem tudsz kinyomni.
Finoman megsimítom Ems vállát. Ebből is látszik, hogy ő egészséges. Ki tudja adni magából ezeket a szarokat. Én bezzeg balta arccal töltöttem meg a pipát és ütöttem ki magam, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy az a szemét elérhető közelségbe került. Erősen le kell hunynom a szemem megint, és kicsit jobban magamhoz szorítom Emilyt. Sóhajtok egyet.
Régen azt gondoltam, hogy aki engem otthagy, legyen az bárki, az mindenképpen áruló. Eleinte viszont próbáltam kapcsolatba lépni a húgommal, nem tartottam árulónak, mert tudtam, hogy az én faszságom miatt lépett le, és azt is, hogy túl sok volt, amit megcsináltam vele, hogy az ő lelkének - mert neki, neki biztos hogy van, szerencsés alkat - egyszerűen sok, amilyen tudok lenni. Mikor egy idő után már nem beszéltünk, akkor azért vádoltam egy kicsit, de nem tartott sokáig. Emiatt viszont sírtam. Nyelek egyet, ahogy eszembe jutnak az akkori gondolataim.
Black más. Ha valaki engem szeretni akar, akkor szeressen. Nem feltételekkel. Nem csak akkor, ha jófiú vagyok. Akkor engem szeressenek, és ne azt, akit formálni akarnak belőlem. És Black nem értette, mert egy barom idióta, hogy miután hajnalig bulizok és szétcsapom magam, és kiszívatom a nyakam, utána hozzá megyek haza, mert csak annyit fogott fel belőle, hogy fááj. Azt már nem, hogy ide, a Műhelybe is jöhettem volna aludni a jöttmentekkel, és azt sem, hogy magamat fullosan szétcsapva (bár ez a fogalom akkor még mást jelentett számomra) is tudtam, hogy hol lakik, és elvergődtem odáig. Emlékeim szerint pedig, azon kívül, hogy folyamatosan láttatta velem, hogy neki ez szar, egyszer sem mondta, hogy ne csináljak ilyet. És akkor miért is ne csináljam? Ha neki nem ér meg egy kérdést? Ha neki ez csak addig fontos, amíg fájhat neki? Ha valaki azt akarja, hogy fájjon, akkor talál rá más indokot. Ha hűséges lettem volna, akkor talált volna mást, ami szar lehet neki.
Lassítom a légzésem, aztán Emily hajába temetem az arcom. Annál többet nem tudtam tenni, hogy ezerféleképp megüzentem neki, hogy mi a prior. Hogy a kibaszott Adrian Black feliratú pulcsiban masíroztam az iskolában, hogy mindenki tudja és lássa, ki a faszhoz tartozom. De ez nem számított, mert az volt a fontos, hogy neki végre fájhatott valami. Az már senkit sem érdekelt, hogy én miért csinálom azt, amit. Az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy miért csapom magam szanaszéjjel, az egyetlen másodperc erejéig sem érdekelte, hogy megkeresse amögött az okot, hogy mindenféle kevésbé vonzó emberrel fetrengek. És az sem érdekelte, hogy mindegyiket hazaküldöm, és egyikkel sem alszom együtt. Az miért lenne fontos kérdés, hogy Allan Fisher drogozik? Az miért lenne fontos, hogy sokszor a detox határán voltam? Az kit érdekel, mikor már epét hányok, mert semmit sem eszek egész nap, csak alkoholt iszom? Az kinek számít, hogy teljesen tönkreteszem magam? Kit érdekel az oka? A lényeg az, hogy neki fáj.
Ems megszólal, hosszas sírás után. Hallom a hangján, hogy hogy érzi magát, és először még csak az sem érdekel, amit mond, csak húzom magamhoz. Csak lassan jut el a tudatomig, hogy mire is kér pontosan, kicsit összeszorul az arcom. Tehetek-e mást, mint a bántás? Ha odamennék, és kedves szavakkal próbálnám elmondani, mire gondolok, az is fájna neki. Tudok-e mást, mint bántani ezeket az embereket? Akkor miért ne tegyem szándékosan?
- Igyekszem. - Motyogom a hajába, mert ígérni nem tudok semmit, és nem is fogok. Nem szabad, mert az ígéret pontosan olyan számomra, mint az árulás - ha valamit megígérek, és nem tartom be, árulóvá válok.
Bátor volt? Adrian? Bátor? Szusszanok, és finoman bólogatok. Ő így érzi. Lehet más a véleményünk erről. Én tudom, hogy az egészet, mindet gyávaságból tette. Jobb, ha Ems azt gondolja, hogy nem.
- Megpróbálom megtenni, ami tőlem telik, Ems. - Ez az egyetlen út, hogy talán kicsit megnyugtassam. A lelkiismeretem - ha van olyanom - sem fog ordítva vergődni, ha véletlen tényleg megteszem, és Emily is tudja és érti, hogy nem tudom megígérni, amit kér, de igyekszem majd.
- Ne, ne. Ne már. Nem kell bocsánatot kérni. Nem haragszom. Komolyan. - Még mindig ölelem, és most elkezdem egy kicsit ringatni is - ő is ezt csinálta, mikor bajom volt, és nagyon meg tudott nyugtatni. Próbálom utánozni, mert tudom, hogy ő jó volt ebben. Ha csak ennyit tudok tenni, akkor ezt fogom. Ha többet, akkor azt is megpróbálom.

Felsóhajtok. Utálja. Igen, az "igyekszem" tényleg nem jó megfogalmazás, úgyhogy javítom is magam, valami olyanra, amit már könnyebb elfogadni, neki is. Bólintok rá, hogy ez jobban tetszik neki, pár pillanatig még csendben vagyok, mert azon filózom, hogy tudnám normálisan elmondani, amit akarok.
- Tényleg nem tudok semmit ígérni. Tudod te is, milyenek az ígéretek. Nem akarok csalódást okozni magunknak, ha elvesztem a fejem. De megteszek minden tőlem telhetőt. - Le akarom tisztázni a dolgokat előtte is, mert lehet, hogy szar lesz neki ezt hallani, hogy benne van a pakliban, de nem akarok mégegyszer hazudni a húgomnak. Nekem ez nehéz, mert tipikus hazudozó vagyok. Nem azt akarom, hogy sajnáljon, vagy hősként kezeljen, mert próbálok igazat mondani, egyszerűen csak annyit, hogy többre tartom magunkat annál, hogy megpróbáljam mindenféle álomképpel tömni a fejét arról, hogy egy csapásra megváltoztam én is, meg a Blackhez való hozzáállásom is. Mind tudjuk, hogy ez nem igaz. Akkor sem, ha azt mondom, hogy soha többé nem fogom bántani Blacket.
Annak örülök, hogy itt tudok lenni a kishúgomnak, talán most először az életünkben. Lehet, hogy ő máshogy látja amúgy - lehet, hogy segített neki már a puszta jelenlétem, és hogy képes vagyok faarccal elviccelni minden komoly szitut, de ez most más, asszem'. Szusszanok. Igenis nem könnyű, hogy ne minden rólam szóljon, mert ilyen ember vagyok. Hát most próbálok nem olyan lenni. Ennyit tudok tenni. Igyekszem.
- Fáradt? - Kérdezek vissza csendesen. - Pedig meg sem bontottuk az alkoholmentes - fintor - pezsgőt, amit vészhelyzetek esetére tárolok a hűtőmben. - Dobom fel, hogy miattam folytathatjuk az estét. - Sőt, ha te is akarod, tökre dumálhatnánk még. Akár erről is, komolyan. - Ringatom közben, azt nem hagyom abba. Azt akarom, hogy tudja, hogy tényleg tudni akarom, mi van.
Elmosolyodok halványan a dicséretre, egy pillanatra erősebben magamhoz szorítom, nyomok egy puszit a hajába.
- Volt kitől tanulnom, csak eddig balfasz voltam hozzá, hogy utánozzam - motyogom amolyan Coleosan. Ringatom tovább. - Örülök, hogy elmondtad, Ems, meg hogy... szal' hogy ezt így... megosztod velem, vagy... nemtom'. Érted. - Totál béna vagyok abban, hogy normálisan kifejezzem, amit akarok, de ezt már megszokhattuk. A lényeg az, hogy a húgom értse, és ő úgy is érteni szokott, hogy nem tud a fejembe mászni. Megteszi anélkül is, csak úgy, minden mágia nélkül.