Levente

A másik gondolatai követhetetlen gyorsan szövődtek, csak foszlányos darabokat kapott el - megkísértette, hogy csak pár pillanatra ebbe a gondolaterdőbe merészkedjen, hogy hallja a rengeteg zúgását, de nem engedett neki. A másik tudomása és engedélye nélkül nem engedte volna meg magának ezt, helyette beérte azzal a pár, feléje sodródó, letépett levéllel, amit egyébként sem tudott kizárni. Nem akar tolvajjá válni, mások képzeletét fosztogatni, olyan helyekre törni be, ahol semmi keresnivalója, mert nem lapulhat olyan kincs elméjük mélyén, ami megérné, hogy végleg elidegenítse magától az embereket.
Csak azzal, amit tudatlanul adhat, gyermeki örömet ébreszthet - még ha a derű bújkál is, a mosoly és a tekintet elárulja neki, pedig egy régi könyv világának töredéknyi részét igézte csupán ide. De valahol minden történet ilyen apró, lényegtelennek tűnő dolgokkal kezdődik, nem? Apróságok fedték fel előtte a másik először nem is sejtett mosolyát, s most nevetését is, amit hanyagul, váll fölött dobtak hátra felé. Ő pedig még azelőtt elkapta, hogy a földre eshetett volna, eltéve a többi töredék mellé.*
- Óhajod számomra parancs.-*Hajtott fejet atipikus Dorkája kívánsága előtt, nem adva jelét, hogy meglepte vagy zavarba hozta volna. Ilyesmiben azért volt némi gyakorlata, elvégre az Eridonban lakni egyet jelentett egyfajta elég pszihedelikus éjjel-nappal álommal, főleg, ha az egész vörös krém tetejére odatette még az ember cseresznyeként Keith-t meg Leonie-t. Persze, ez sem nyújtott teljes védettséget, de nem is lett volna jó, ha már semmin sem tud meglepődni, inkább csak könnyebben elfogadta a vele szembejövő és integető furcsaságokat.

Az ismeretlen elkalandozott - úgy ücsörgött az asztalkánál, mint egy türelmetlen kisgyerek és Gil eltöprengett rajta, vajon mennyi idős lehet, de csak annyiban lehetett biztos, hogy elmúlt tizenhét. Az első benyomása kaparászta a tudata felszínét, amikor még nyoma sem volt mosolynak az arcon, ami könyv mögé rejtőzött előle. Csendes, de nehezen leplezett öröme volt, hogy sikerült előcsalogatnia, s hogy lopva figyelhette, amint a kék szemek egészen kicsit elkerekednek a csésze láttán. Mielőtt azonban Gil tölthetne, a másik hirtelen felpattan és elkezdi magáról lehányni a ruhát. Esélye sincs megakadályozni, se a névtelent, se azt, hogy meglepetése kiüljön az arcára, csak térdel ott, kezében az asztal felett tartott kannával és enyhén sokkos pislogással figyeli a számára érthetetlen reakciót, mígnem némi tekergés után vendége megtalálja amit keresett. Egy koi tetoválása a rejtély kulcsa, de tekintete akaratlan is továbbsiklik róla a számos színes minta, vonal és felirat kusza összevisszaságát követve. Virágok, levelek, csillagok, krikszkrakszok, koi, matrjoska baba... Komolyan emlékeztetnie kellett magát, hogy még mindig a teázóban ül (nem mellesleg a levegőben tartva a kannát, egyik kézzel a fogantyúját markolászva, másikkal a fedőjét tartva, ahogy ledermedt az előbb) és még mindig kiszolgál, úgyhogy talán illendő lenne nem most kezdeni a másik őrült galériájának katalogizálásába. Azonban nem tudott rögtön, zökkenőmentesen visszatérni félbehagyott feladatához, úgyhogy az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia, hogy a csésze helyett az asztalra töltsön az Irish creamből. Ez kicsit kijózanította, hirtelen üveggolyó módjára ezerfelé szaladt gondolatait is többé-kevésbé egy mederbe terelte, mire a másik lehuppant mellé, a tea felé nyúlva és egy pillanatig lélegzet-visszafojtva várt, de az nem kortyolt bele.
- Amennyiben igényt tartasz társaságomra, maradhatok.-*A vendég kívánságai az elsők, nem az ő bolond ötletei - talán ezért is volt annyira furcsa, hogy teljesen szabad kezet adtak neki, bár bizonyos értelemben továbbra is valaki máshoz próbálta alakítani a dolgokat; az ízt, az illatot, a hangulatot, a díszletet... Előbb csak nagy vonalakban, de folyton újabb és újabb apróságokat talált, amiket beleilleszthetett a képbe.

[Viktor]

Nézelődés és keresgélés közben letekerem nyakamból a sálat, és inkább a kezemben tartogatom tovább. Előrébb lépek párat, hátha jobban belátom a területet, az nem jött össze, de legalább sikerült megtalálni egy tökéletes asztalt. Kissé el van dugva, vagyis az egyik sarokban van az ablaknál, így a fény csak úgy száguldozik befelé rá. Már indulnék is oda, amikor hallom, hogy nyitódik mögöttem az ajtó. Megtorpanok, de nem fordulok meg, mert szinte biztos vagyok benne, hogy Viktor az. A női megérzésem legalábbis ezt sugallja. Nem is kell sokáig várnom, hogy megbizonyosodjak róla. Valaki odalép mellém, és köszön. Ha meg se szólalt volna, akkor is tudtam volna, hogy ő az. Rémesen árulkodó jel az illata, amit annyira szeretek, de ő ezt nem tudhatja, mivel soha nem dicsértem, vagy ilyesmi. A kislányos "rajongásomat" megtartottam magamnak, és Dongónak. Általában szerencsétlen kutyának kellett végighallgatnia, ha éppen valami lelki nyomorom volt. Az évek alatt egész jól belejött, és ma már remekül tűri, hogy esetleg ölelgetem, ha olyanom van. Eleinte mindig eliszkolt, sőt volt, hogy morgott is.
Na de kanyarodjunk vissza Viktorhoz.
- Szia! - köszönök vissza, miközben rá nézek, és egy széles mosolyt küldök felé. Ő is mosolyog, mint mindig. Eddig csak nagyon kevés alkalommal láttam úgy, hogy komoly volt. Szinte mindig csak mosolygott, azzal a jól ismert mosolyával. Viktort nem tudom szomorúan elképzelni. A két "dolog" üti egymást.
Mosolyom még szélesebb lett a bók hallatán.
- Köszönöm szépen! Leülünk? - kérdem, és a kinézett asztal felé mutatok. Viktor rábiccent, majd odasétálunk. Lesegíti a kabátomat, kihúzza a székemet, én pedig helyet foglalok, miközben megköszönöm neki a segítséget. Nagyon bírom, hogy ennyire udvarias. Manapság már egyre kevesebb férfi büszkélkedhet ezzel a tulajdonsággal. Ahogy Viktorra emelem a tekintetem elfog valami kellemetlen érzés. Valami azt súgja, hogy ez a beszélgetés nem lesz kellemes, és talán csalódást is fog okozni. Megeshet, hogy attól félek, hogy Viktor lepattint? Valószínű. De még ez is megeshet. Azt csicseregték a madarak, hogy egy másik mestertanonccal nagyon megtalálták a közös hangot. Igazság szerint teljesen megérteném, ha egy fiatalabb, hozzá jobban illő lányt választana. Már megkaptam néhány embertől, hogy Viktor fiatalabb, bohóbb személyiség. Én komoly vagyok és idősebb nála, és emiatt nem illünk össze. Beültették a bogarat a fülembe... De küzdök ez ellen a "kritika" és a belső hang ellen, amit az súgja, hogy "Hagyd őt békén!!!"
- Jól eltűntél. Merre jártál? - töröm meg én a csendet, mivel úgy fest Viktornak nincsenek ilyen tervei. Kényelmetlenül érzem magam, és ideges is vagyok. Próbálom lenyugtatni magam és ezt úgy eszközölöm, hogy a sálamat gyűrögetem és piszkálgatom.

Lilith

Egy röpke pillanat volt csak, amíg összehúzott szemmel nézett a lányra, elgondolkodva azon, hogy milyen szerzettel futott össze megint, mert gyanús volt neki a pálca nélküli varázslás emlegetése - nem voltak jó emlékei a dolog kapcsán. Ennek ellenére túllendült a dolgon, mert nem látta okos dolognak az esetleges húrfeszegetést.
- Ha kérsz a manóktól akkor biztos, hogy megcsinálják - biccentett Avery, akinek meglepően jó tapasztalatai voltak ezzel az aprónéppel kapcsolatban. Mivel ételre alapvetően nem költött csak kivételes esetben, ezért ha valami olyat kívánt meg, ami nem szerepelt az aznapi menüben, akkor néha meglátogatta a konyhát, és ahol az első döbbenet után rájött, hogy bármit megcsinálnak neki. Nem gyakran ugráltatta a manókat, mert valahol még mindig benne élt mélyen a megrögzött mugli, aki szerint előbb-utóbb tuti fel fognak lázadni a parancsolgatás ellen, de ezt nem mondta volna meg senkinek. Majd kinövi.
Elmosolyodott a lány álmodozó arckifejezésén. Látott már ilyet, régen, az iskolában is, mikor a vidékről bejárók vágyakozva nézték azokat, akik busz helyett a város felfedezésére indultak, és meg tudta érteni az érzést. Nem volt mindenki városba való, de ideig-óráig bárkit le tudott nyűgözni a forgatag.
- Metróztál már valaha? - kérdezte a lányt kíváncsian, mert éppenséggel Pest sem volt rossz ebből a szempontból, de Párizs igazán kuriózumnak számított. - Azt mondják, jók, igen - bólintott a fiú aztán, mert ő végképp nem tudta volna megcáfolni az állítást a fürdőkről. Valahogy sosem jutottak el ilyen helyre, mert a szüleinek nem volt rá idejük, nekik meg nehéz lett volna vizes környezetben vigyázni a kicsikre, miközben még ők sem voltak Alexisszel különösebben nagyok.
Kortyolt a vajsörből, lenyelve a maradékot is a pohárból, aztán letette azt, és tenyerébe támasztotta az arcát, miközben újra Lilith-et kezdte figyelni.
- Nem rossz. Vannak órák, amik kifejezetten tetszettek, bár a többségéről az a véleményem, hogy felesleges, vagy legalábbis számomra az. De a könyvtár nagyon jó, rengeteg könyv van, amikből lehet tanulni, én jobban is preferálom, mint az óralátogatást - mondta, mert bár elsősként nem nagyon tehette még meg, hogy nem ment be valamire, de időről-időre megpróbálkozott azért vele. - A tanárok is egész jó fejek, de van pár rémesen fura fazon - fintorodott el egy picinykét a bájitaltanra gondolva.
Még mesélt egy darabig, de miután beleunt, ismét csönd lett, de ez úttal nem túl hosszú időre.
- Nincs kedved valami nyugodtabb helyen folytatni a beszélgetést? - kérdezte a lányt semleges hangon, kihasználva, hogy a háta mögött az előbbi zaklató banda most éppen ismét célkeresztbe vett valakit, és kitört az ordibálás. - Véletlenül van kulcsom az egyik fenti szobához - jegyezte meg olyannyira rezzenéstelen arccal, hogy ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy esetleg még hátsó szándékai is lehetnek.

Vanda

A találkozásnak több oka is volt, amelyek hamar napvilágot fognak látni. Bár a legfőbb ok, a tisztázás. Több mindent meg kell beszélniük, amire eddig Viktor nem szakított időt, és igazán nem is akart, mert nem akart ő ezzel foglalkozni. De most már nem menekül tovább. Rendbe teszi az életét és a nőügyeit. Tiszta lappal indul neki az életének, amely gyökeresen megváltozott az utóbbi időben, és a változás még nem is fejeződött be.
 - Bocsi, hogy eltűntem, nem azért, mert csak annyit akartam, hanem teljesen elhavazott az életem. A záróvizsgáimra készültem, meg a tanári pályázatomat állítottam össze. Megérte, a következő tanévtől én is tanítani fogok... Meg ideköltözött az öcsém, mert ő is varázsvérű lett. - Közli a legújabb jó hírt, de nem igazán arról kell most beszélniük, hogy ő tanítani fog-e vagy sem, mert az mellékes, hogy mit csinál a jövőben az ő szempontjukból mindaddig, ameddig nem tanul.
 - Mi újság veled? Láttam te vezeted az Edictumot és egy pletyka is felröppent benne rólunk... Meglepett, hogy hagytad megjelenni. - Nem úgy tűnt, hogy Vanda nem félne a következményektől, amik azzal járnának, ha kiderül bármi is. Ez a kétoldalúság nem tetszik Viktornak. Ő jobban szereti azt, ha valaki egyenes, és nem pedig az csinálj,a hogy mond valamit, aztán pedig az ellenkezőjét teszi. Vandától pedig ezt látta ezzel... Mondhatni, hogy csalódott benne. Na, meg egy-két pletyka is a fülébe jutott, amik rombolták a róla kialakított képet, de nem akar ismételten pletykára alapozni, inkább rá is kérdez.
 - Én vagyok az első diák, akivel khm... összemelegedtél, vagy volt már más is? Hallottam ezt, meg azt tudod... És érdekelne az igazság. - Nem beszél erről a témáról annyira könnyedén, a tilosban járás részben azért jó dolog, amikor belógsz valami tiltott helyre, vagy kicsit lázadsz a szabályok ellen, de azért ő lelkiismeretesnek lett nevelve és a Vandával való viszonya nem a jó buli kategóriás tilosban járás. Bár tagadhatatlanul jól érezte magát a szőke negyedvélával. De ugyanakkor a lelkiismerete is mardosta. Akkor is, és utána is.

[Viktor]

Mintha nem az a Viktor ülne velem szemben, akiért annyira nagyon odavoltam. Úgy tűnik, hogy az alatt az idő alatt, amíg nem találkoztunk kicsit átformálódott. Azt nem mondom, hogy jobban néz ki, mert eléggé megviselt és fáradt feje van, de azért nem romlott a helyzet. Még mindig olyan aranyos a mosolyával és a tekintetével, mint volt. Viszont nem látom benne azt, amit ezelőtt láttam. Mintha eltűnt volna az érdeklődése az irányomban. Őszintén, ez egy kicsit bánt, de számítottam rá. Megkapta amit akart, és jó férfihez híven tovább is lépett. Gratulálok Vanda, ez a te formád! Most össze kellene törnöm lelkiekben, mert eddig valami álomképet alkottam arról, hogy mi lesz vele és velem, de ez most elreppent. De egyáltalán nem ezt érzem, hanem valami mást, de én se tudom eldönteni, hogy mit.
A kérdésemre egy szép hosszú válasz érkezik, amit mosolyogva hallgatok végig. Örülök a sikerének és annak, hogy elérte amit szeretett volna, végre tanár lesz. Az is nagyon szuper, hogy az öccse ideköltözött hozzá, és végre nincs egyedül.
- Gratulálok! Örülök neki, hogy összejött a tanárság! - Elgondolkodom rajta, hogy felé nyújtom a jobb kezemet, így gratulálva neki, de az annyira közömbös gesztus lenne, hogy inkább elvetettem az ötletet. Helyette azonban semmi mást nem tudtam kitalálni, így csak mosolyogva ültem vele szembe, és hallgattam. Kicsit megdöbbentett a kijelentése és hangnem, amit használt.
- Igen, nekem sikerült megszereznem a főszerkesztői posztot... - közlöm közömbösen, mert nem tetszik ez a kérdőre vonás. Lehet, hogy ebből még a végén veszekedés lesz?! - Ami a pletykát illeti. Úgy voltam vele, hogy jelenjen csak meg, olvassák csak el, és gondolják azt, hogy megint valakinek szárnyal a fantáziája. Mindenki tudja, hogy a pletyka, az azért pletyka, mert a fele nem igaz. - vonom meg a vállam, és nem magyarázkodom tovább. Persze minden pletykának van némi valóság alapja, de általában szépen kiszínezik őket az emberek. Bennem az futott végig amikor elolvastam, hogy ha nem engedem megjelenni, akkor az körülbelül felér egy vallomással, hogy igen, ez igazság. Ha ezt a szerkesztők megtudják, akkor órákon belül az egész iskola tudta volna, hogy nem engedtem megjelenni ezt a cikket. Butaság lett volna részemről, de ezek szerint Viktor ebbe nem gondolt bele. De miért is várnék tőle bármi ilyesféle gondolkodást, hiszen férfi...
A következő kérdésnél az én pofám szakadt le Viktoré helyett. Arcomra olyan szintű csodálkozás ült ki, mint még talán soha. Hirtelen meggondolatlanságból felállok, átnyúlok az asztalon, és egy méretes pofonnal díjazom Viktort.
- Nem tudom hol hallottál ekkora marhaságot, de megnyugtatlak, hogy te voltál az első diák, akivel félreléptem. Sajnálom, hogy ennyire könnyűvérűnek nézel. Nem képzeltem volna rólad, pont rólad nem, hogy ennyire nem ismersz, és ilyeneket elhiszel rólam. - rosszallóan megrázom a fejem, majd a kabátom után nyúlok. Nincs hangulatom tovább hallgatni az osztásait, és azt, hogy kb. mindenért engem hibáztat. Régen aláztak meg ennyire, még jó, hogy nem nagyközönség előtt tette. Negyedvélaságom kezd a felszínre törni. Egész nyugodt személyiség vagyok, de ha felidegesítenek, akkor az nagyot szól, de most türtőztetem magam, mégiscsak egy nyilvános helyen vagyunk.
Viktor most húzta le magát nálam teljesen. Rá kellett jönnöm, hogy ő még mindig csak egy kisfiú. Nekem pedig egy férfira van szükségem.

Vanda

Noha, a lelkesedés azért nem tűnt el nyomtalanul Vanda irányába, még most is hatással van rá, ahogyan itt ül a szőke szépség vele szemben, a sok infó, amiket még nem tud biztosra megkoptatják a szemében a rajongás fényét. Na meg valamelyest meg is változott. Még ugyan valamennyire kisfiú maradt, de kezd érettebbé is válni, és az érettség a rajongás eltüntetője.
 - Köszönöm, sokat tettem is érte. - Egy halvány mosoly, nem igazán szeret azért az érdemeiről beszélni, kivéve ha egy-egy csúcs meghódításáról van szó, akkor bizony a kisfiús lelkesedéssel képes elmesélni az egész expedíciót, kisfiús zavartsággal, de széles vigyorral. Azonban most nincs széles vigyor, hiszen Vandával nem éppen vigyori témákról beszélget.
 - Nem tűnt, mintha éppen úgy gondolnák, hogy csak valakinek szárnyal a fantáziája... - Egyhangúan rántja meg a vállát, hisz ő Vandának, de akkor is furcsállja a dolgot. Sajnos elég bizalmatlan tud lenni a női nemmel szemben sok esetben, amire ha nem adnak okot, akkor fel sem üti a fejét, de ez esetben azért bár hisz Vandának, nem egészen érti a gondolatmenetét és némi plusz dolgot is mögélát, ami igazából nincs is ott. A nőkkel talán ezért sem bonyolódott annyira mély érzelmi kapcsolatba, az anyjába vetett hite még kisgyerekkorában megtört, így ritka az az eset, amikor egy számára kétes ügyben hisz egy nőnek. Kivéve azokat az embereket, akiket húgaként kezel, ők egy másik bizalmi kategóriába soroltak át a cím megszerzésével.
Az előbb is emlegetett bizalmatlanság, gyanú látás a legjobban azonban a következő kérdésénél bukik ki, amire persze Vanda tőle elvárható hevességgel reagál. Pofonnal, és egy kis monológ utáni elviharzással. Nem lepi meg a reakció Viktort, ismerte már ennyire Vanda természetét. A pofonra sem dühvel reagál, ő egész jól viseli, ha egy lány pofozkodásra adja a fejét, már kapott egy párat életében ugyanis.
Azonban a meglepettség ugyan elmaradt a reakció miatt, de a következtetés levonása nem, és ez a fajta heves reagálás bizony részben egy beismerő vallomás. Viktor néha túl sokat olvas regényeket, amik hatással is vannak rá.
Na, de Viktort nem olyan fából faragták mégis, aki ilyen esetben azért nem megy a lány után és kér bocsánatot azért, mert tahó volt. Bár a konfliktusokat alapvetően szereti inkább elkerülni. Egy lánnyal vitát kezdeni öngyilkos küldetés, ezt ő már régen megtanulta. Az apja sem tudott soha győzni az anyja ellen. Én is megmondom neked kedves olvasóm, ha fiú vagy, akkor legyen annyi eszed, hogy nem szállsz vitába egy nővel, ha meg lány vagy, akkor a konfliktuskezelés alapjait sajátítsd el.
 - Hé, Vanda! Várj! Ne rohanj úgy el! Sajnálom, ha megbántottalak, nem állt szándékomban. - Tudja, hogy most nagyon is elrontotta az egészet, amiben a legrosszabb az, hogy szerintem valahol tudatos volt. Egyfajta teszt. Mint ahogy a kötelet is teszteli, mielőtt arra bízná az életét, úgy egy kapcsolatot is tesztelni kell, de ez rövid távon elbukott. Viktor sem kész még arra, hogy megbízzon benne teljesen feltétel nélkül, ő ehhez még tényleg túl gyerekes.

Erik.

Egyáltalán nem reagált a fürkészésre - akármire is gondolt az imént, nem jött zavarba a kitartó meredéstől, inkább csak türelmes kíváncsisággal várta, hogy beszélgetésük folytatódjon. Az embert pedig elbizonytalanította ez a nyugalom - elvégre ott a bájitaltan, a bestiák, a gyógynövények, a reptan és társaik, amikhez tényleg nem kell pálca. Még csak titkolózónak sem tűnt, hiszen minden kérdésre válaszolt és nem rejtette véka alá véleményét.*
- Ha nem szabad manók, nem akarok.-*Jelentette ki határozottan, elutasító mozdulatot téve kezével, érezhetően ellenszenvesnek találva az ötletet, hogy csak a saját kis szeszélyéért ugráltassa őket, elvégre ha minden nemzet konhyájáról kínálnak valamit, akkor a választék nem kicsi. Aztán kortyolt egyet, enyhén összevont szemöldökkel kelletlenül konstatálva, hogy már csak egy pici maradt belőle, és az is langyosra hűlt. *
- Londonban és Pesten. De a londoni jobb.-*Bővebb kifejtés nélkül is sejthető volt, hogy járt a kék metró vonalán és cseppet sem ragadta magával a nosztalgikus érzés. Valószínűleg nehezére esett a koszréteg alatt rejlő értékek felismerése, de nem ment bele mélyebben a miértekbe, ha nem kérdezték. Akadt érdekesebb témájuk is.*
- Sose jártam iskolába.-*Ingatta fejét, a tanárokról, órákról, vizsgákról és a többiről hallva. Az órakerülés gondolatára is értetlen, furcsálló arcot vágott, bár a kifejezés enyhült, ahogy Avery a könyvtárat és könyveket említette. Némán töprengett pár pillanatig, mielőtt felelt volna, mint aki megpróbálja lefordítani az egészet, egy másik világra.*
- Arra tanítottak, hogy ne utasítsak el semmilyen tudást, mert hasznomra lehet. Most nem tudom megítélni, mi lesz majd.-*Persze, ez nagyon furán hangozhat az ő szájából, elvégre az ilyesmi inkább illik meglett, hosszú szakállú varázslókhoz és hajlott hátú boszorkákhoz, mégis, az, ahogy mondta, jelezte, hogy hisz benne. Ha az ember belegondolt, alapból annak sincs értelme, hogy Nagy-Britanniából idáig utazott, egy Európában teljesen őrültnek számító nyelvet tanul, mégis ezt az utat választotta.
Egy darabig még feltett egy-két kérdést, a furább tanárokról, a prefektusokról és szellemekről, de a fokozódó kiabálás egyre inkább zavarta és úgy tűnt, nin ezzel egyedül. Arra, hogy Averynek "véletlenül" van kulcsa, épp csak hangyányit rándult meg szája széle, mintha mosolyt tartana vissza, egyébként komoly, megfontolt arccal tanulmányozza az utolsó korty bort poharában. Végül felhajtja, s előredőlve engedi a poharat vissza az asztalra, a fiú tekintetét keresve.*
- Véletlenül van.-*Elhajolva odaintette a pincérnőt, kifizetve az italaikat és a vacsoráját, mielőtt kabátját karjára vetve követte volna Averytaz emeletre.

GILBERT

Még aprócska kölyök voltam - s bár méretben mostanra sem lettem sokkal hatalmasabb jelenség -, mikor először megláttam Szabolcsot, ahogy szinte feldobja már akkor látványosan nyurga testét egy fa egyik ágáról a másikra, s megy egyre magasabbra és magasabbra. A torkomat ott és akkor marni kezdte a savas irigység, és módszereim azóta sokkal kifinomultabbak lettek, ott és akkor könnyekkel és hisztivel próbáltam rávenni egyrészről arra, hogy jöjjön le - mivel azt gondoltam, utána soha nem jutnék fel -, illetve arra, hogy rakjon fel, esetleg vigyen fel ölében. Nos, egyikre sem volt hajlandó. Utáltam magam. Utáltam a lábaimat, amik alig tartottak el a földtől már akkor is, utáltam rövid karjaimat, amikkel a legvékonyabb ágakat tudtam csak magamhoz ölelni, s utáltam őt is, amiért más, mint ami én vagyok.
Dőreség lenne azt állítani, hogy nem okozott a lelkemen is mély sebeket minden lila folt, amik egy-egy lepottyanással a testemen megszülettek. Meg azt is, hogy nem volt eszméletlenül nehéz, annyira, hogy néha fel akartam adni. Aztán amikor elérkezett az a vékony vonal, ami meghúzza a határt a feladás előtti utolsó pillanat, illetve a siker első pillanat között, akkor... egyszerűen sikerült. Felmásztam az ezer éves telkünk ezer éves cseresznyefájának legmagasabb ágára, és abban a pillanatban, ahogy a tavaszi szellő hűsen körbeölelt, én megszűntem utálni magam. Megszűnten gyűlölni a rövid lábaim, megszűnt minden haragom az aprócska felsőtestemmel szemben, és megszerettem minden szeplőt, ami a fehér bőrömet cikornyázta. Akkor lettem igazán Levente, az a Levente, aki néha elveszett, de mindig visszatalált hozzám, én pedig mindig visszataláltam hozzá.
Az emberek gyakorta döbbennek meg ezen. Hogy felfedem magam, hogy minden szégyenérzet nélkül vetkőzök és ölelek, szeretek és szólok, hogy odaadom magam az első pillanatban, mindenféle várakozás hiányában. Mert szeretem magam, és szeretném, ha mindenki tudná. Ha mindenki érezné, amit én érzek.
Az arcukra kiülő kifejezést nem egyszer véstem emlékezetembe, s nem egyszer hozom elő szomorúbb napjaimon, hogy derüljek rajta. Derűt okoz, amin ők akkor derülhettek, amin ők akkor megbotránkoztak, amin ők akkor... az érzelmek teljes skáláját mutatták be. Senkit nem hagytam még hidegen, és nem teszem most ezekkel a nagy kék szemekkel sem.
Nem hallom, mire gondol, s nem tudhatom meg valószínűleg soha, csak sejtéseim lehetnek. Arcát szégyentelenül fürkészve, ahogy ő karomat nézi, azt hiszem, jól tettem, hogy eljöttem ma hozzá, és minden pillanatban, amit a társaságában töltök, úgy döntök, jól döntöttem.
- Levente vagyok - szólalok meg aztán hirtelen, látszólag minden kapcsolat nélkül az előzőekhez, bár a fejemben már régóta türemkedett egyre előrébb és előrébb, de eddig nem éreztem a megfelelő, tökéletes pillanatot. Most jött el. S mintha meg sem történt volna, az ajkaimhoz emelem a csészét, szemeit lehunyva kortyolok bele a meglepetésembe. Nem sokáig, másodpercek töredékéig ízlelgetem, még mindig lehunyt szemmel harapok alsó ajkamba. Nem tudom, mennyi idő telik el így, hogy mennyire lehet ez megint érdekes, de egyszerűen nem állom meg.
- Hozzád jöttem, nem mehetsz el... - szólalok meg aztán, mindenféle utalás nélkül arra, hogy ízlett-e, amit kaptam; pontosan tudom, hogy tisztában vele szavak nélkül is. Ha meg nem, akkor is sejtheti.
- Valójában... érted jöttem - pontosítok előző szavaimon, miközben megpaskolgatom a hozzám legközelebb eső helyet, ahol el tud helyezkedni. - Szeretném, ha nem tudnál ellenállni az amúgy egészen biztosan ellenállhatatlan ajánlatomnak - szinte gyöngyöző kacajjal jönnek ki a szavak a torkomból - biztos nem gondol őrültnek.... -, de arcomra komoly ábrázatot próbálok varázsolni, miközben tovább kortyolgatom a teámat.
- Szeretném, ha néha nálam dolgoznál - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még bármivel elijesztem. Megérkeztem az ingoványos talajra, pedig még a tea negyedénél sem tartok.

Levente

Az első pillanat talán tényleg döbbenet volt még, hiszen alig ismerte a névtelent és minden ilyen váratlanul érte, minden új arc merőben új volt számára. A kötöttségek nélküli, zabolátlan lélek viszont alig kicsivel később már inkább lenyűgözte, semmint megbotránkoztatja, s azért is nyílnak tágra szemei, hogy minél többet lásson belőle. Számára a világ mindig is sokkal érdekesebb volt, mint saját maga, s ahogy az ő csodálkozását eltették derűnek, úgy lopkodta össze magának mások darabkáit, szilánknyi érzéseit, töredéknyi mozdulatait, egy fényt, egy árnyat, egy színt mindenből és mindenkiből. Hajlamos volt elveszni két pillanat közt, ha valami olyan kínálta magát előtte, mint az idegen és ha megállíthatja az időt, valószínűleg még sokáig nézte volna a tarkaságot, szétcincálva a legkisebb részletekig és újra összerakva, de nem volt ilyen opciója. El kellett engednie a vonalakat és színeket, főleg, ahogy magán érezte a másik tekintetét - rajtakapták és bár teljesen önként fedték fel előtte a rajzokat, nem vethetette le csak úgy a neki kiosztott szerepet és visszatért a teához. Újabb kísértéssel lett hát gazdagabb, ami majd üres perceiben visszajár incselkedni vele.
- Gilbert, szolgálatodra.-*Biccentett könnyed udvariassággal, bár nem tudta, Levente látta-e, mert amikor felpillantott, épp lehunyt szemmel ült, arcán olyen kifejezéssel, ami sajátos elegye volt álmodozó élvezetnek és csipetnyi meglepetésnek. Az egész múló, illékony, mint az égen hajszolt felhők földön futó árnyéka, de összetéveszthetetlen és apró, cinkos mosolyt csalogatott szája szélére. Más lehet, hogy a pénzben látta munkája gyümölcsét, őt az ilyen, lényegtelennek tűnő pillanatok vonzották a teázóban. Mert tényleg csak percekben, néha órákban mérhető szerepet kapott valaki más életében, de igyekezett úgy kitölteni ezt az időt, hogy adjon valamit és ezáltal vissza is kapjon egy kicsit. Most pedig kiváltképp örült ennek a sikernek, s tálcáját szorongatva visszavonulni készült, mielőtt megállították volna a szavak - akár a varázsigék, visszakényszerítették az asztal mellé, sem tiltakozásra, sem gondolkodásra nem hagyva lehetőséget. Elfeledtette vele, hogy az előbb még Levente szokatlan, egzotikus varázsának ellenállhatatlanságától tartva távolság után sóvárgott - nem sok, csak pár lépésnyi kellett volna, de késő. A történelem ismétli önmagát, ő pedig hagyja magát sodortatni a pillanattal, meg sem próbálva kapálózni, tapasztalatból tudja, hogy felesleges. Ha nincs meghatározott szerepe, amihez igáig ragaszkodott, eleve nem áll fel és akar távozni, mert nem éri be egy névvek és egy mosollyal, hajtotta a mohó kíváncsiság, ami sokszor lett már a veszte, mégsem tanul belőle.
- Értem?-*Visszhangozta bizonytalanul, kicsit elveszetten, Levi arcát fürkészve, mintha vonásaiból kiolvashatná a miértet, de újra eszébe jutott, hogy a másik nem szereti ezt és elkapta a tekintetét. Mellé telepedett, invitálásának eleget téve, és a kannán úszkáló koikat nézte, de a nevetést hallva nem bírta megállni, hogy legalább egy pillantást ne vessen lopva, szinte csak szeme sarkából figyelve az árnyjátékot, ahogy a vonalak kacagásból komollyá egyenesednek, ahogy a vidám hangok csöndbe hullanak és az ajkak a csésze mögé rejtőznek, de a szeplők tovább somolyogtak. Ők már tudták, mi következik, míg vele fordult egyet a világ és elárasztották fejét a gondolatok.
Mit mondhat az, aki egy csepp vizet kért és felajánlják neki az óceánt, vagy akinek ölébe hull az ég az összes csillaggal? A könyvesbolt talán kicsi volt, zsúfolt és zegzugos, de a küszöbtől az utolsó pókhálóig a sarokban könyv-illatú, tele suttogó szavakkal, történetekkel, versekkel, képekkel, lapok zizzenésével, tintában szúként percegő gondolatokkal... A kérdés megfoganásának pillanatában már vesztésre állt és lélekben csak egy irónikus mosollyal tudta nyugtázni, hogy elbukott.*
- Szeretném, ha néha nálad dolgoznék.-*Felelte aztán, kusza kacskaringót rajzolta ujjával az asztal szélére, elgondolkodva.*- De a teázót is szeretem.-*Arról nem is beszélve, hogy most már az év végéig megvoltak a beosztások, ő pedig megbízható volt és akart is maradni. Végül felpillantott, Levi szemébe nézve és egy kis mosollyal ismerte be vereségét.*
- Ha meglesz az új órarendem, csak találunk megoldást.-*Volt egy olyan sejtése, hogy ha Rutherford kisasszonynak lenne is ellenvetése, a mellette ülő őt is seperc alatt meggyőzné róla, hogy számára nélkülözhetetlen és okvetlen el kell engednie, vagy...ki tudja, mit talált volna ki? Lehet, hogy meg sem kellett volna szólalnia, csak hosszan, kérlelően tágra nyílt szemekkel nézni.

Gwen Laura Kimiko Jones

Nem vagyok túl vidám mostanság. Úgy váltogatom a helyszíneket is, mint a ruháimat, csakhogy ha már itt kell maradnom, amíg fel nem fordulok, legalább úgy tegyem, hogy előtte egyedül felfedeztem egy-két helyet.
Ezúttal ide térek be. Fintorogva körbenézek, majd leülök egy kétszemélyes asztalhoz. Alighogy így teszek, megrohamoz egy pincér a maga bárgyúra sikerült mosolyával. És az a ruha! Úristen, a gyászruhákat is szebbnek tartom ehhez képest.
Halkan kérek egy csésze áfonyás teát, s míg a férfi készségesen bólint, meg intézkedik, unottan várok rá, az asztalra könyökölve.

Sheela Lengrond

Lejöttem egy picit a faluba. Nem tudom mi húzott ide, de nagyon fáradt vagyok. Nem aludtam sokat az éjszaka. Segítenem kellett az egyik rellonos barátnőmnek, Líviának. Nem tudom mi értelme volt, de megérte. A Fő utcza egyik boltjára réved a tekintetem. A felirat azt hirdeti, hogy itt egy kávézó és egy étterem egyben. Kívülről aprócskának tűnik, de belül a tértágító bűbájnak hála hatalmas tér fogad. Hangulatos kis hely, tele pillangókkal. Körbenézek és látom, hogy minden asztalnál ül valaki. Meglátom az egyik navinés diákot, aki egyedül ücsörög. Nem tűnik túl boldognak, de megpróbálkozom felvidítani, hátha sikerül. A lány már sokszor láttam az iskolában, de még nem beszéltünk. Odalépkedem az asztalához.
- Szia! leülhetek? - kérdezem illedelmesen, de mielőtt válaszolhatna már húzom is ki a széket és ülőhelyzetbe helyezkedem - A nevem Gwen, Gwen Jones - próbálom viccesre venni a figurát, ezért úgy mutatkozom be, ahogy a James Bond szokott.
Gyorsan odasiet mellém egy pincér. Nem mondom, elég magas és kinyalt.
- Hozhatok valamit? - kérdezte.
- Egy forró fehér csokit szeretnék - válaszolom és felírta a rendelésemet. Gyorsan elment, majd odasúgom a lánynak - Mindegyik pincér ilyen...
A mondatot nem tudom befejezni, mert megjön a rendelésem.

Gwen Laura Kimiko Jones

Erre a helyre is véletlenül találtam rá egyébként. Ha céltalanul bolyongok, mindig úgy végződik, hogy belebotlok valamilyen új helyszínbe, és mivel most van egy kis pénzem, ez a hely nagyjából megfelel. Természetemhez híven sok negatívumot látok itt, ezért azt hiszem, büszkén kijelenthetem magamról, hogy az optimisták rémálma vagyok.
Megigazítom magamon farmerdzsekimet, amit a piros rövid ujjúhoz vettem fel. Nadrág gyanánt egy csőszárú farmert viselek. Miközben a ruhámmal "szórakozok", odajön hozzám egy lány. Alighogy megkérdezi leülhet -e, már el is rendezkedik a széken. Szóra nyitom szám, s lám, csukhatom azonnal vissza... Nem örülök annak, hogy idejött, a tekintetemből azt is kiszűrheti, hogy a poénkodása nálam fabatkát sem ér. Ugyanaz az elkeseredett, hűvös barna szempár köszön vissza rá, ami előzőleg fogadta.
- Örülök, hogy otthon érzed magad és idetelepedtél a lapos hátsófeleddel úgy, hogy még válaszolni sem tudtam a kérdésre! - szólok be, majd gunyoros mosolyra húzom a szám - Miben gondolod, hogy te nem különbözöl ezektől a "Pingvinektől"? - Öltözködésben talán még igen, de személyiségben nagyon sok hasonlóságot véltem felfedezni. Miközben sértő mondatokat vágok a fejéhez, megérkezik a sötét színű áfonyás teám. A pincér lerakja elém a csészét, a tekintete legmélye pedig olyan, mintha köszönetet várna el érte. Igen, az illedelmes emberek jó szokása ez, ám az enyém nem. "Köszönöm" helyett egy fűszeres megjegyzéssel illettem, mire háborogva odébb áll a következő vendéghez.

Sheela Lengrond

Elkezdem inni a forró italomat, ami nagyon finom. A lány közbe hozzám szólt, de nem így vártam a választ. A hangja ahelyett, hogy kedves lenne, inkább gúnyos. Sok ilyen emberrel találkoztam, de eddig mindet megtörtem és most is megtöröm. Valami olyasmiről beszélt, hogy hasonlítok a a pingvinekre. Nem tudom milyen pingvinekről beszél.
- És téged hogy hívnak? - kérdezgetem az ismeretlent. Vagy legalábbis próbálok vele kommunikálni - - És van hobbid? Esetleg szeretsz kviddicsezni? Mert ha igen, akkor játszhatunk egyet. Benne vagyok a csapatba cserejátékosként. Fogó poszton vagyok.
Időközben kijön ugyanaz a pincér, aki az előbb. Letette elé a csészét, amiben sötét színű tea van. A pincér egy köszönöm-re vár, de miután rájön, hogy ettől a lánytól nem kapja meg, sértetten tovább áll. Ebben a pár percben betudtam határolni a lány személyességét. Na, nem mintha elítélnék bárkit is elsőre, de találkoztam már ilyen emberekkel. Ők általában szeretnek egyedül lenni és ha más emberekkel beszélnek, akkor gúnyosak és elutasítóak. Én azért tovább próbálkozom.
- És mi van a családoddal? A szüleid is mágusok? Esetleg van testvéred? Ő nem jár ide a Bagolykőre?

Gwen Laura Kimiko Jones

Bizalmatlan vagyok a lánnyal szemben. Nem nehéz behatárolni, hogy milyen ember vagyok egész pontosan, megtörni már annál inkább. Makacs vagyok, ha azt hiszi, pár érdeklődő szóval és nézéssel beszédre bírhat, akkor téved! Beszélni beszélek magamról, ám közel sem annyit, mint általában a többiek teszik.
- Lengrond - pár percnyi habozás után dadogva kinyögöm a vezetéknevem. A keresztnevemet elhallgatom, nem akarom hogy rájöjjön és egy nap felkeressen a házamon belül. A játékkal kapcsolatos kérdésre megcsóválom a fejem. Engem nem érdekel a kvidiccs, szerintem amúgy is hülyeség!
Amikor aztán megemlíti a családot, összeszorul a torkom. Nehéz múltam volt, nem jöttem ki tökéletesen velük. Egy olyan hitet követtek, ami az őrületbe kergette őket - szó szerint - ezért nem tudtak úgy szeretni, ahogy azt elvártam volna, no meg sokszor bántottak. Ezek mély sebeket hagytak hátra lelkemen, amiknek nagy része még most sem tudott igazán begyógyulni.
- Róluk nem beszélek - lehorgasztom fejem. Hosszú hajamat nem fogtam össze semmivel, ennek folytán lágyan vállamra omló hullámos fürjeim eltakarják arcomat. A mondatot fogcsikorgatva préselem ki magamból. Érzem, hogy kissé indulatosabb leszek, de korántsem amiatt, mert megtörni készülök. Nem, semmiképp sem "hódolok be" egy ilyen senkiházi előtt!

Sheela Lengrond

Látom, hogy nincs kedve beszélgetni. A pillantása azt tükrözi, hogy bizalmatlan. Mondjuk megtudom érteni. Én se tálalnék ki magamról mindent egy idegen lány előtt. Megtudom érteni, ha nem akar beszélni. Néhány dologról nekem is nehéz. Pár percig néma csendben ültünk egymás mellett. Egyikőnk se szólalt meg. Néha belekortyoltam az italomba. A forrós innivaló égette a torkomat. Nem sokat törődtem vele, mert azért jól esett a kissé hűvös napon. Hirtelen maghallom a dadogó, kisegér hangját, amint kiejti a vezetéknevét. A névről és a megjelenéséből arra következtetek, hogy Indiából származik. Nem sokat tudok erről az országról, csak azt, hogy nem ehetnek tehenet, meg hogy fura a vallásuk. Mást nem, mivel nem figyeltem annyira a mugli iskolában. Pár perc múlva ismét megszólal, de csak annyit mond, hogy nem akar a családjáról beszélni. Lehet, hogy akkor őt is valami nagy trauma érte, mint engem? Lehet, hogy Ő is elvesztette a szüleit, mint én? Vagy csak rosszul bánnak vele? Minden eshetőség a fejembe volt, de egyiket sem akartam megkérdezni. A kávézóba éppen egy rellonos csapat lépett be. A csengő csilingelni kezdett, ezzel megzavarva a gondolatmenetemet.
- Tudod, én sem szeretek a családomról beszélni - válaszolom és egy kicsit elszontyolodom. Nemrég már sírtam egy másik diák előtt, de most nem fogok.
Gyorsan intettem a legközelebbi pincérnek, aki oda is jött hozzánk - Egy fekete erdőt kérnék és egy csokicsúcsot - mondom a rendelésemet, a pincér meg szorgosan jegyzetel - És te kérsz valamit? Én fizetek.

[Viktor]

Sajnos az alatt a kevés idő alatt, amíg még nem voltam tanár elég sok diák csapta nekem a szelet. Már akkoriban is hárítottam a dolgot, mivel reménykedtem benne, hogy megkapom az állást. De, azt be kell vallanom, hogy nem küldtem el őket melegebb vizekre, hanem olykor kicsit hagytam őket udvarolni. Ez még senkinek se okozott problémát, se nekik, se nekem nem fájt a fejem azok után. De egy idő után meguntam, hogy diákok próbálkoznak, és kedvesen megkértem őket, hogy hagyjanak fel ezzel a jó szokásukkal. A tanárok és a falulakók közeledését azonban olykor-olykor viszonoztam is. De ez nem azt jelenti, hogy valami könnyű nőcske vagyok. Na de ezt nem is tiltja semmilyen törvény. Bár az igaz, hogy munkatárssal nem jó dolog ilyen vagy olyan kapcsolatba bonyolódni. Valaki mindig megüti a bokáját, aztán ha szakításra vetemednek, akkor utána jön a kellemetlen hallgatás egymás társaságában. Mert hiába is akarják elkerülni egymást, nem fog menni, mivel egy helyen dolgoznak. Ami itt még jobban nehezíti a dolgot, hogy egy bentlakásos intézményről beszélünk, bár én sose laktam benn. Már az elejétől fogva lenn éltem a faluban. Először a lakásban, majd pedig Karácsony óta a régi vadászházban.
Ahogy tanár lettem megváltoztak a dolgok. Már csak minimális szinten se engedtem közeledni őket. Vagyis, hogy teljesen pontos legyek, amíg megmaradtak a normális kedveskedések szintjén, addig nem szóltam semmit. De voltak olyanok, akik nyíltan kijelentették, hogy mit szeretnének. Mondjuk várható volt, hogy az iskola kemény csávói majd bepróbálkoznak, legalább egy menet erejéig, de őket is elküldtem. Nem kell nekem a fejfájás és idegeskedés. Egészen addig így voltam a dolgokkal, amíg meg nem ismertem Viktor. Ő azonnal levett a bájos, kisfiús mosolyával a lábamról. Bele is mentem sok dologba, amivel ha kiderült volna megüthettem volna a bokám, de nem érdekelt. Annyira nagyon nem érdekelt... Most pedig ott tartunk, hogy itt gyanúsítgat, és úgy érzem, hogy ez az egész ügy halálra van ítélve. Hogy őszinte legyek, most jutottam el arra a szintre, hogy feladom. Nem várok rá tovább, hanem szépen továbblépek, és ezt a mostani viselkedésének köszönheti.
Lábammal kilököm a széket, és már lépek is ki az asztal mögül, közben pedig már bújok is bele a kabátomba. Felkapom a sálamat az asztalról, és a nyakam köré tekerem. Elindulnék a pult felé, de ekkor Viktor bocsánatot kér. Rosszallóan megrázom a fejem.
- Hagyjad Viktor...ezt már elrontottad, tök mindegy. Szerintem nincs többet miről beszélnünk. További sok sikert...- hangomból némi gúny sugárzik, és ez az arcomra is kiül. Igyekszem lenyugtatni magam, és egy hatalmasat sóhajtok. *Nyugalom Vanda, fő a nyugalom* -kántálom magamban. Még mielőtt távozok teszek egy utolsó megjegyzést.
- Én tényleg szerettem volna tőled többet. De ha már most így vélekedsz rólam, akkor nincs értelem tovább folytatni. Bizalom, Viktor....bizalom... - egy mosolyt erőltetek arcomra, melyről lerí, hogy megjátszott. Odalépek Viktorhoz, majd adok egy puszit az arcára, végül mielőtt elhúznám az arcom, suttogva közlöm, hogy: Viszlát Kolléga!
Elhúzódom, majd az ajtó felé indulok.

Csárdáslegény ^^

Tildus


Samu nem kevés bosszúságot okozott nekem a hétvégém fénypontjaképp. Otthon élveztem, hogy hétvégén szabad vagyok, ettem, ittam, és pihentem mint egy jóllakott ovis kissrác. Lexi nem tudom, hol járt, Elliotról se tudtam, de az volt a lényeg, hogy az enyém volt a ház. Az utóbbi időben alig volt lehetőségem rá, hogy egyedül lehessek, úgyhogy ez már kellett. Aztán mikor már félálomban voltam, valaki dúlva-fúlva becsörtetett a házba, becsapva maga után minden ajtót. Eléggé harapós hangulatban vonszoltam ki magam a folyosóra, és bekopogtam az unokahúgom szobájába. Bogárka csurom vizesen, gyilkos pillantással nyitotta ki az ajtót. Sau sikeresen ráöntött egy tálca vegyes italt, de nem csak rá, hanem egy asztalnyi vendégre is, akik elkezdtek balhézni, és másik két asztaltársaságnak kellett őket leszedni a csaposról.
Na itt lőttek a napomnak, úgyhogy visszaballagtam a szobámba, és felöltöztem rendesen. Cipőt, meg kabátot is húztam, és duzzogva bár, de átcaplattam a csárdába. Egy fokkal jobb kedvem lett ahogy ránéztem nemrégiben felújított tulajdonomra. Végre megszűnt a szag, meg a kupleráj az épület körül. Mióta tisztább a környezet, meg a belső rész is, sokkal több vendégünk van, már gondolkozok rajta, hogy be kéne újítani még egy felszolgálót.
Már másfél óra is eltelt azután, hogy beértem, és rendbe hoztam amit kellett, mikor megjelent egy kedves ismerős. Nem nagyon figyeltem, hogy miért jött, mert közben ki kellett szolgálni pár vendéget a pultnál, de a hangjára felfigyeltem rá. Felvontam a szemöldököm, és elmosolyodtam annak ellenére, hogy ő valami fájdalmas fintorral nézett rám. Nem tudom, hogy honnan vette ezt az okosságot, mert hát nálunk inni lehet, nem enni, de szerencséje, hogy a dolgozóknak mindig van hátul valami, amiből ehetőt lehet varázsolni. Bólintottam neki, és befordultam a raktárszerűségbe, és nekiláttam egy jól összerakott szendvicsnek. Samut közben háromszor kiküldtem, hogy ne ott igyon sutyiban. A szendvicset tányérra tettem, majd egy szalvétát melléhelyezve indultam el Tilda, és valami szunyókáló férfi asztalához.
- Tessék hölgyem - mosolyogva raktam le elé, aztán elhúztam a szomszéd asztaltól egy széket, és leültem mellé. - Jó étvágyat! Na és mi járatban? Hiányoztam?
- Amúgy van valami az arcomon, hogy így fintorogsz rám? - vigyorogva végigsimítottam az arcomon, majd kényelembe helyeztem magam a széken, előre dőlve figyelve a lányt.

Jamie

Tildus

Amikor letettem Tilda elé a szendvicset, és leültem, belső késztetésem lett arra, hogy felpattanjak, és visszamenjek magamnak is készíteni egyet. De a lustaság jobban bennem volt most, hogy felkeltettek még mielőtt eltudtam volna aludni, meg biztos voltam benne, hogy amint enni kezdenék, valaki elrángatna, hogy fussam neki körbe a helyet, és szolgáljam fel neki a fél italkészletet.
Ahogy magyarázkodásba kezdett, muszáj volt nevetnem. A hangzavarban ez nem volt zavaró, sem feltűnő, mások is nevetgéltek körülöttünk. Annyira furcsán beszélt, hogy igazából semmit nem értettem meg belőle, de biztos úgy volt, ahogy mondta.
- Nem baj, egyél, rád fér - vigyorogva jobban odatoltam elé a tányért, és a fejemmel a szendvicsre böktem. Még egy perc, de biztos, hogy megeszem előle...
Feltűnt, hogy már megint grimaszolt pár mozzanatnál, elsőre viszont eszembe sem jutott más azon kívül, hogy velem lehet gondja, vagy valami olyan szagot érez, amihez nincs hozzászokva. Mint például az ital, és a részeg emberek szaga. Na ahhoz nekem is kellett egy kis idő, hogy megszokjam.
- Bottal? - furcsán pislogtam rá. Ez a lány tiszta lökött, de pont ezt bírom benne. Úgy tűnt, hogy zavarba jött, én meg élveztem minden szavát, mosolyognom kellett rajta. - Szóval félsz a bogaraktól... - állapítottam meg, mintha ennek bármi fontossága lett volna, pedig nem, semmi. Maximum ha azt akarom, hogy a nyakamba ugorjon, az orra alá dugok egy nagy, szőrös pókot.
- Fáj valamid? - közben leesett, hogy furcsán forgatja a nyakát. Lett volna tippem rá, mit csinált amitől fájhatott.
Tekintetem a bejárat felé terelődött mikor egy lány jött be. Bogi jött vissza, már száraz ruhában, és száraz hajjal. Ez eléggé megnyugtatott, és le is vettem magamról a kötényt, közben pedig visszaterelődött figyelmem Tildára.

Jamie

GILBERT

Megannyi emberi fordul meg a könyvesbolt falaki között minden édes, átkozott, szeszélyes és nehéz nap. Megannyi ember nyomja le a bronzból öntött kilincset, s megannyi ember első lépteit kíséri dallamos csengőszó, hogy aztán elhaljon jelenlétük valahol a falak  között a porban és régi történetekkel átitatott levegőben.  Néha megmaradnak másodpercekre, percekre, órákra, s talán még a másnap is hordozza emléküket, talán gondolataim között ott kavarognak valahol örökkön örökké, talán elég egy pillanat, s mintha soha nem is léteztek volna.  Egy dolog azonban igaz volt mindenkire, akit oda sodort a sors; soha nem éreztem, hogy értenék.
Betértek. Levették a polcról a kellő kötetet, beleolvastak, néha elvitték, néha visszahozták. Én pedig megsirattam mindegyiket, akárcsak a gyermekem lenne, s rég látott szeretőként örültem mindenek, ami visszakerült hozzám. Mert senki nem értette.
Lélegeztek. Én éreztem, hogy az öreg lapok, szavak és történetek között az élet kering, ahogy mellkasom egyszerre emelkedik, s szívem úgy pumpálja a vért ereimben, ahogyan az ósdi, repedező és málladozó falak között kering a létezés.
Szüksége volt magányra és társaságra, szüksége volt vidámságra, és éreztem, ha bánatot árasztott minden sarokból. Szerettem vele lenni, szerettem mindent megosztani vele, s szerettem megóvni minden pillanatát attól, hogy valami bántódás érje. De kevés voltam. Egyedül nagyon kevés.
Megbújtam és várakoztam. De senki nem értette, és én féltem, rettegtem, hogy rossz kezekbe kerül, rettegtem, hogy valaki kárt tesz benne, hogy nem becsüli meg, és a dobogó szív, az élet egyszerűen elillan a sorok és betűk közül, mígnem végül szürke lesz minden, ami addig pezsgett, s kiszürkülök vele együtt én is.
Aztán megjelent. Először az illatát hagyta ott, apró árnyakat és emlékeket magáról, lépteinek puha hangját és zöngéjét, amit örömmel zenélt vissza a picinyke csengő az ajtó fölött, és mindig pezsegni kezdett a levegő, ha ott járt. Nem tudtam, ki ő, de nagyon vártam, hogy megpillanthassam, hogy halljam hangját, hogy mondjon nekem akármit, bármit! Aztán megtörtént.
Páni félelem lett rajtam úrrá, mikor a pillanat közelgett, féltem a csalódástól, hogy az ígéret, ami maga után hagyott, majd nem váltja meg magát, és féltem, hogy szemébe nézve nem azt látom, amit annyira reméltem. Aztán elvarázsolt. Mesebeli csodalénynek tűnt, mintha nem is evilágról származna, úgy adott nekem még többet is, mint remélhettem valaha. A gondolatától aludni nem tudtam, csak egy járt a fejemben; meg kell szerezzem magunknak. Tudtam, hogy csak nyerhetek, nem volt kétségem, mégis félve jöttem el hozzá. Amikor pedig újra megpillantottam a fekete pillák közé bújtatott kék íriszeket, teljesen elvesztem a gondolatban, hogy esetleg velünk lesz, hogy annyira fog ő is vigyázni arra, amit én óvtam, amennyire tudom, hogy más nem lenne képes. Egyszerűen csak tudom.
- Érted - szólalok meg hát halkan, hogy újra hallja, hogy újra elmondhassam neki. Aztán csak néztem. Néztem, ahogyan les, néztem, ahogy nézi a kannát, s ahogyan ujjaival összerajzolja az asztal lapját láthatatlan, s titokban elképzeltem, hogy szerződésünket írja alá kimondatlan is. Már nem igen volt visszaút. Ezerszer is elmondhattam volna neki, mennyire köszönöm, de nem lett volna elég a világ összes szava sem rá. Szívesen öleltem volna meg, s suttogtam volna a fülébe meseszép dolgokat hálám jeléül, de féltem, hogy elriasztanám. Csak rámosolyogtam. Szeplőimtől utolsó vörös szempillámig minden mosolygott arcomon.
- Vannak ellenajánlataim, de igazán boldoggá tennél, ha elmondanád, mit szeretnél cserébe... - hiszen ajánlatról is szó volt. Eszembe sem jutna, hogy egy ilyen nagy dolgot kérjek tőle fizetség nélkül. És ebben a pillanatban ő van előnyben, mert tulajdonképpen nem igen van olyan, amit ne akarnék neki megadni.  Egy dolog riaszt; a magyarázat. Riaszt, mert nem tudnám megadni. Riaszt, mert azt hiszem, nem lenne elég az, hogy érzem. Egyszerűen csak érzem, hogy ő az, és senki más nem lehet. Mert nincs is magyarázat, mert nincsenek okok, csak az egyszerű, pőre, keszekusza, veszélyes érzéseim.
- És köszönöm az üzenetet... - térek még ki egy régen elfeledett témára is, amit a könyvemben találtam. Azóta is benne van, a részévé vált. Akárcsak a korty tea, ami lekúszik torkomon menet közben, hiszen egy ilyen kincset kár lenne kihűlni hagyni.

Vanda

Ha azt kérdeznék, hogy ki az év balekja, akkor valószínűleg Viktort lehetne minden szó nélkül megválasztani, hiszen ez az egész nem igényel magyarázatot. Oda van egy tanáráért, na meg egy menyasszonyért is. Egyik jobb, mint a másik. Bár a tanári státusz már nem galiba, de amit most csinál bizony rendesen elrontja az esélyeit arra, hogy bármi is kisüljön ebből az egészből.
 - Tudom... - Csak ennyit nyög ki Vanda szavaira, mi mást is mondhatna? Kérjen még egyszer bocsánatot, esdekeljen érte? Még persze azért helyrehozhatná, tud ő úgy teperni egy lányért, de ez a kiakadás, ez a dráma ráébresztette őt arra, hogy neki erre nincs szüksége. Az anyja is egy drámai hősnő volt mindig is és ezt akarta elkerülni a legjobban. Nem bírja Viktor a nagyon heves vitákat, amelyekben a bolhákból elefánt van csinálva. Az nem neki való. Ő ehhez túl gyerek még, túl csapodár és persze túl laza is. Most is akármennyire is sajnálja, nem tudja igazán felnőtt férfi módjára kezelni a helyzetet, csak annyit tud tenni, hogy lazán kezeli, és túlteszi magát rajta.
 - Tudom, hogy egy hülye barom vagyok és tényleg sajnálom. Neked is minden jót, talán egyszer majd felnövök... - Szomorú arckifejezés ül ki rá, a megszokott kisfiús mosoly most nincs sehol. Hülye, mert nem tesz semmit, de tudja, hogy így teszi a leghelyesebben. Most magában is rendeznie kell dolgokat és nem hitegetni valakit, hogy aztán azt még inkább pofára ejtse. Legalább ennyiben úriember maradt, ha másban nem is. Ilyenkor az apja valószínűleg nem lenne rá büszke, én sem vagyok rá. De hát mindenkinek vannak baklövései, nem igaz? Nekem is volt már egy pár.
Amikor Vanda elindul az ajtó felé Viktor már nem nyúl ismét utána, nem látja most értelmét, hagyja, hogy kisétáljon az ajtón a vélavérű szépség. Részben szánva, részben nem a délutánt. Jobb a tiszta víz a pohárban, még ha az a pohár onnantól már nem éppen közös pohár.

Tildus

Tilda az a lány, akit a furcsasága tesz vonzóvá. Nem olyan értelemben persze, hogy fognám, és hazavinném, ugyan már...annál jobb Lexine mellett lenni, hogy minden lányt felszedjek, akivel váltok pár mondatot az életem során. Majdnem minden emberben van valami, amitől érdekes lesz, szóval igen, ilyen értelemben vonzó. Mondjuk szép is mellette...
- Még szerencse, hogy kiirtottuk a bogarakat innen - nevettem fel újra. Az átalakítással járt a rovarirtás is. Bele lehet unni abba, hogy az ember minden nap legalább öt csúnya állatkát tipor össze, és a vendégek ilyen véleményen vannak. Főleg a hölgyikék, akik sikongatva vonják ilyenkor magukra a figyelmet. Mekkora szerencse, hogy az én asszonyom inkább fiús.
- Tanítsd meg őket - ha már ilyen magasröptű beszélgetésbe bonyolódtunk, menjünk még mélyebbre benne. Nem nehéz ekkor már totálisan elveszíteni a beszélgetés eredeti szálát, de nem is érdekelt. Az jobban foglalkoztatott, hogy mi a francért fintorog annyit. Még evés közben is vágta a fejeket, így rákérdeztem arra, ami a bogarak után másodjára eszembe jutott.
- Ó Tilda, Tilda. Meg sem lepődök rajta. Én is szeretem a könyveket...a polcon látni, de hogy valaki ekkora könyvkukac legyen... - megforgattam a fejem. Sosem értettem, mit esznek annyira az emberek a könyvekben. Nem hogy inkább megélnék amiről olvasnak. Oké, nem vagyok az olvasás ellensége, de arra még egy szépszemű leányzó sem tudott rávenni, hogy fél óránál több időt töltsek a betűrengetegen.
- Ha szeretnéd, kipróbálom a nyakadon a masszázstudásomat. Beindíthatnám a Jamie féle masszázsszalont, hm? - vigyorogva pillantottam rá, várva a reakcióját.

Jamie

Tildus

Kissé furcsán néztem már a végén Matildára amikor nekiállt magyarázni róla, hogy a bogaraknak milyen lenne olvasni. Én sem lennék bogár, Tilda meg nem lehetne, mert ő már túl bogaras hozzá. Azért az ilyen pillanatai eltántorítanak kissé attól, hogy jobb barátságot ápoljak vele, félő, hogy túl hamar lefárasztana az ilyen dumákkal. Vajon tisztában van vele néha, hogy amit beszél, az tök értelmetlen?
- A szádat inkább evésre használd - ingattam a fejem miközben ezt mondtam neki. Persze a mosoly az arcomról nem fagyott le, az nehezen sikerül. Szeretem, mikor jó a kedvem.
- Szerintem a valódi csodák a nők, de kinek mi - vontam meg a vállam egy pillanatra. Inkább egy kissé kancsal szőke lány, mint egy könyv, lehet az felőlem bestseller is, vagy akármilyen "csudibudijóóó". Betűk, bogarak...van még ennél érdekesebb beszélgetés? Az tuti, hogy ha valaki hallotta, miről beszélgetünk éppen, az vagy nagyon jólivottnak, vagy szimplán hülyének nézett minket.
- Persze! A kezeimre még nem panaszkodtak - vigyorodtam el. Felálltam az asztaltól, és kérdés nélkül elvettem a lány elől a tányért. Pár lépéssel a pultnál termettem, ahol leraktam a tányért, és az unokahúgom kezébe nyomtam a kötényemet. Küldtem neki egy puszit, majd visszafordultam Tildához, és a kezemet nyújtottam neki, miközben felé tartottam.
- Hölgyem, jöjjön velem fel. Nyugi, nem akarlak bántani - megnyugtatóan néztem rá, tényleg hátsószándék nélkül vártam, hogy elfogadja a kezem, és ezzel megindulhassunk az emeleti szobácskák felé.

Levente

Nem emlékszik az első könyvére - hogyan is emlékezhetne, amikor amióta az eszét tudja, történetek, versek, mesék vették körbe? Talán Benedek Elekkel kezdődött, talán Lázár Ervinnel, talán Weöres Sándorral, de az is lehet, hogy Grimmel, vagy épp Radnótival. Mert este, a sötétben hallgatni Nagyanyó puha, duruzsló, titokzatos hangját egészen babonázó volt. Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, s csakugyan, a szavak szépen lassan elcsitítottak benne mindent, nem maradt más, mint zümmögő, halk zenéjük, ami elringatta, csak hagynia kellett, hogy finoman hullámzó felszínükön lebegjen, s úszott, úszott egyre messzebb, állj meg, állj meg, te vagy a legszebb, fekete hattyú, szépnyakú! Mikor ő már hiába kapaszkodott paplana szegletébe, hogy ne sodorják magával álmai, néha még akkor is hallani vélte, ahogy a nyugodt, mély hang mesél tovább, mint az éjszakában mormolva őrlő tenger, vagy mint a megállni képtelen, titkokat görgető folyó.
Amikor megtanult olvasni, akkor vált teljesen menthetetlenné, rabul ejtették a könyvek és onnantól két nagy, öröknek tűnő szerelme-szenvedélye közt őrlődött. Ha tehette, rajzolt, kihasználva minden óvatlan, szabad percet, s éjjelekbe nyúlóan olvasott, pokróccal a fején, aprócska lámpa fényénél. Sosem tudott választani közülük, mert mindkettő a gondolat egy-egy formája volt, és a színekről, alakokról, fényekről éppúgy nem tudott volna lemondani, ahogy sem a ritmusról, sem a zenéről és mélységről, amit a szavak kínáltak. Az a csoda, amit felfedezni vélt egy-egy régi kötetben, ami elámította egy könyvtárban, elidegenítette a világtól, de valahogy sosem bánta, mert néha egy papírkötésű, hajlékony fedél jelentette alatta a vékony jégréteget, ami megtartotta. Menedék volt, amikor a legkevésbé tudott szembenézni a valósággal, bár pontosan tudta, mi lappang a lapok túloldalán, ha el is takarták épp.
Amikor felfedezte a könyvesboltot, éjszaka volt - munkából tartott hazafelé, de megállította a kirakat és a nyitott ajtó, amin besurranva percekig csak állt a küszöbön és itta a látványt, az álmos könyvillatot, az apró, talán csupán képzelt neszeket. Nem akarta felriasztani hirtelen mozdulattal, mert a helyiség lassan, egyenletesen lélegzett és félálomban alig vett tudomást látogatójáról. Megvárta, hogy beljebb invitálják, s amint a polcok közt felfedezőútra indult, tekintetével cirógatta a színes gerinceket, ezerféle betűt és mintát, lassan haladva előre és igyekezve minden apró részletet emlékezetébe vésni. Maga sem tudja, mennyi ideig bolyongott körbe-körbe, mint aki eltévedt az elvarázsolt erdőben, míg ráakadt egy könyvre, ami után már nagyon, nagyon rég sóvárgott és nem bírt ellenállni a kísértésnek. Olyan óvatosan húzta ki testvérei közül, mintha ködből lenne, ami egy erősebb szorítástól elmállik ujjai közt - régi kiadás volt, tisztelettel  simította díszes, kicsit kopottas fedelét, barátkozva vele. Végül kabátja alá csúsztatta, s tolvajként osont ki vele, bár a kölcsönzésért járó apró, réz fillérek ott vöröslöttek a pulton, senkinek sem akarta felfedni féltett kincsét.
Levente elcsípett gondolatai, érzései ezt a varázst idézték - a maga módján olyan volt, mint a Könyvek hercege, aki épp saját kis kacsalábon forgó palotájába invitálta. Nem akart visszhangnak tűnni, de nem értette teljesen, hogyan esett épp rá a választás, hiszen alig pár mondatot, ha váltottak.*
- Csak így? Semmi három próba? Se hétfejű sárkány?-*kérdezte aztán, mert ez a helyzet annyira idegen volt számára. Soha senki nem kereste pont őt, legfeljebb a véletlen -vagy épp az elkerülhetetlen- hogy nyakába zúdítson ezt vagy azt. Mégis, ezt az őszinte örömöt, amit beleegyezése váltott ki, nem lehetett hamisítani, ahhoz túl erős és túl egyértelmű. Mindössze reménykedhet, hogy nem kell majd letörnie, hogy nem okoz csalódást, mert fogalma sincs, mit lát benne a másik. A kérdésen gondolkodva újabb vonalakat rajzol a sima fára, mérlegelve, mit, hogyan feleljen.*
- Mit szólnál a fele királyságodhoz?-*Pillantott aztán fel, egy negyed mosolyt megkockáztatva, ha már a királykisasszony kezét ilyen nagylelkűen elengedte.*- Az éjjeli feléhez. Ha nem kell visszatérnem épp a kastélyba, lent maradnék a faluban, addig se maradna őrizetlen a bolt.-*Jó lett volna egy zug, ahol néha meghúzhatja magát, ahol nincsenek emberek, vagy ha épp hulla fáradtan nem kell még az iskolába gyalogolnia és megmászni a végeérhetetlen lépcsősorokat az Eridon toronyig. Ráadásul nem is mindig volt másnap tanítása, így feleslegesen tette meg oda-vissza az utat, ha eltekint a reggelitől, mert a vacsoráját már jóideje idelenn költötte el. Ugyan fennállt annak veszélye, hogy így viszont alvás helyett egész éjjel olvasni fog, de úgy döntött, most az egyszer Eridonos lesz és vállalja a kockázatot.
A következő pillanatban viszont eme elhatározása ahogy jött, úgy kámforog el, mert helyét zavar veszi át - kívülre talán nem olyan feltűnő, mert épp csak pír színezi az arcát, de madárként rebbenő tekintete elárulja.*
- Igazán nincs mit.-*Igen, ezerszer lepörgette már ezt, és nem is maga a papírfecni hozta zavarba, hanem az, hogy ha bárki rákérdez arra, miért csinálta, legfeljebb tátogni tud bölcsen. Nem azért, mert ne lett volna ideje megfejteni, miért is tette, de ezeregyedszerre sem tűnt elfogadhatóbb indoknak, hogy "nagyon szép a mosolyod, ha elveszítenéd, gyere hozzám és megpróbálom újra elővarázsolni". Ha valaki nem ismeri, sosem magyarázza ki magát előtte és nem akarta elveszteni Levi furcsa, neki ítélt bizalmát.

Jamie