Vivien


Ücsörög. Egymagában ücsörög azon az átkozott padon. Semmi mást nem csinált az egész szünet alatt csak unatkozott és olvasott. Kezdte úgy érezni magát, mint egy öregasszony. Tennie kell valamit, különben belehal ebbe. Bár a múltkori szobás dolog után kicsit fél még kimozdulni a birtokról, de most szüksége van valamilyen más légkörre. Az, hogy kirabolták és felforgatták a szobáját, pont elég ok arra, hogy kicsit magába forduljon.
Így hát felkapta magát és elindult volna, ha a kabátja nem akad be a pad egy kiálló deszkájába. Azzal a lendülettel, ahogy felpattant, vissza is huppant és szépen ki is szakadt a kabátja zsebe. Mivel már ez sem igazán tudta meghatni inkább továbbment, bár még ő sem tudta hova.
Úgy gondolta, lenéz egy kicsit a faluba, hátha talál valami érdekeset, vagy valakit akivel lehet beszélgetni. Végigsétált a kis utcán, egészen le a térig. Nem tudta merre menjen tovább. Először a Pillangó varázsba akart bemenni, de azt már egészen unta. Na jó, nem unta, csak már többször volt ott mint máshol.
Így útja inkább a cukrászda felé vezetett, csokira volt szüksége.
Belépett az ajtón, és annyi édességet látott,mint még soha.
Gyorsan körbenézett, üres helyet keresve magának, meg is akadt a szeme a helyiség sarkától nem messze. Gyorsan átszelte a helyiséget, de ahogy elment az egyik asztal mellett, a kiszakadt zsebe beleakadt az asztalba, és rántotta magával az egészet. Ahogy rántotta magával az asztalt, úgy esett vissza ő is a földre. Reménykedett benne, hogy semmit nem tört össze, bár mintha fél szemmel úgy látta volna, hogy az asztal még üres, és egy feketehajú lányka ül a széken mellette.
Inedra azonnal összekapta magát, már amennyire tudta, és megpróbált felállni.
-Jajj ne haragudj, annyira sajnálom. Mostanában ilyen béna vagyok.
Amint kicsit leporolta magát, észbe is kapott.
- Bocsi, Inedra vagyok a bénák bénája. - mondta nagy zavarában, miközben felállította az asztalt.

Ruci: http://www.polyvore.com/cgi/set?.svc=twitter&id=67758616

Mesélő bácsi


Ruci: http://www.polyvore.com/cgi/set?.svc=twitter&id=67758857

Veronika

- Hmm... "mondja" Mary a sok finomság hallatára. - Igazán jól hangzik. - Teszi hozzá egy vigyor kíséretében. Mikor Veronika a vizsgaidőszakról panaszkodik, Mary a következőt veti fel a lánynak:
- Mi lenne, ha a műszakod lejárta után elmennénk egyet korizni? Akkor felszabadulnál egy kicsit, közben nem izgulnál annyira, és utána tanulnál egy jót? Akkor talán nem fogsz annyira ezen görcsölni, és kicsit elengeded magad! - reméli, hogy Veronika rábólint a dologra. Elvégre, mit árthat? Folyton csak tanul, lehetetlen, hogy ne verődött volna a fejébe az egész. Csak izgul szegény. És ha kicsit elengedi magát, nem izgul majd annyira, és utána frissen, kipihent aggyal ismételheti át, vagy tanulhatja meg azt a kicsit, amit még nem sikerült.
- Ugyan, semmi gond. - mosolyog bátorítóan a lányra. És látva a pirulást, hozzáteszi:
- Viszont ha mindenképp szeretnél kiengesztelni, azzal tudsz, ha mesélsz, ki ez a srác? - egyáltalán nem szemrehányásnak szánta, sőt! Veronika, mint ahogyan a bálon is megállapította, nagyon jól nézett ki azzal a sráccal. És Mary örült, ha Veronikát örülni látja. Nem tudta miért, de örült neki. Mary nagyon megszerette Veronikát, ő olyan igazi barát volt számára. Olyan barát, amilyen még nem volt neki. Aki mindig mosolygott ha meglátta, aki soha egy rossz szót nem szólt hozzá, aki mindig kedves volt, és akit tényleg érdekelt a hogyléte. Persze, voltak Marynek korábban is barátai, de előbb-utóbb mindig kiderült, hogy nem igazi barát, megszakadt a kapcsolat, vagy épp internetes volt, és soha az életben nem látták egymást. Összesen két tartós, személyes barátsága van. A két személy pedig a tíz évvel idősebb nővére, és a fél évvel fiatalabb unokahúga.
Hmm... Nem igen tudok dönteni... Tudod mit? Rád bízom magam. A döntés a tiéd, megbízom az ízlésedben! - vigyorog rá Mary. Aznap nagyon sokat mosolyog, tök jó napja van. Hogy mi az oka? Azt nem tudja. Csak azt, hogy imádja a sulit, a mágiát, és most már Bogolyfalvát is!

Ágota <3

TESÓ

*Már jártam jó párszor ezen a folyosón, de valahogy soha nem ütötte meg orromat ez a finom bor illat. Igaz mindig csak átrohantam rajta és soha nem figyeltem sem az illatokra sem a képekre. Most viszont végre úgy sétálok a kastély falai között, hogy sehova nem rohanok. Régen volt már ilyen, mindig volt valami dolgom. Prefektusi teendők, vagy éppen kviddics edzés, vagy valami fantasztikus házi dolgozat valamelyik tantárgyból. Mondanom dem kell, hogy kicsit túlhajszoltam magam mostanában és hát kezdtek kimerülni a tartalékaim is. Pont ezért tett jót ez a kis karácsonyi pihenés a szervezetemnek. Régen éreztem magam ilyen kipihentnek és minden bizonnyal sokára is fogom. Nemsokára egy újabb meccs elé néz a csapatunk, aminek én valahogy most nem tudok örülni. El vagyok keseredve a múltkoriak miatt. Alig van pontunk és úgy érzem, hogy egyáltalán nem tehetünk róla. Az első meccsen egyszerűen senki nem kapta el a cikeszt, a második meg a hóvihar miatt kivitelezhetetlen lett. Borzalmas, még soha nem álltunk ilyen rosszul amióta itt vagyok a suliban. Ilyen gondolatok cikáznak a fejemben, miközben leülök az egyik padra, egy romantikusan vacsorázó páros alá.


Öltözék

Elizabeth

Szeréna

Hamar túlteszi magát a sokkon, hogy most aztán nem lesz itt német csevegés, bármennyire is szeretné. Vagyis… lehetne, de az igen egyoldalúvá sikeredne, ha elkezdené anyanyelvén osztani újdonsült ismerősének az észt. Oké, tényleg nem tragédia, hiszen fél perc múlva már nem is emlékszik rá, hogy ma elhangzott volna akár egyetlen német szó a közelében. Sokkal jobban el van foglalva azzal, hogy nekik itt és most karácsonyozniuk kell, meg ajándékot csomagolni és minden mást, amit egy ilyen csodás ünnep megkíván. Még az sem tűnik fel neki, hogy Szeréna ódzkodik az érintéstől. Számára annyira természetes a fizikai kontaktus, eszébe sem jut, hogy másoknak kifogásuk lehet ellene. Elvégre nem leprás ő, és egyéb betegségei sincsenek, amiért üvegfal mögé kéne zárni.
-Te már kész vagy vele? – Hüledezik egy sort, mintha legalábbis most jelentették volna be, hogy feltalálták a soha el nem fogyó táblacsokit.
-Nekem valamiért mindig az utolsó pillanatra marad minden – Túljátszott méltatlankodással forgatja szemeit. Persze, ez abszolút nem az ő hibája, hiszen annyira zsúfolt egy vörös törpe élete, ugyan hol lenne ideje ilyesmikre?
-Volt? – Kerekednek el a szemei, de egy pillanat alatt rájön, hogy egy boldog ünnep közeledtével talán nem kéne olyan témát feszegetni, ami a másiknak fájó pontja lehet. Egy pillanattal később tehát, ha Szeréna nem hajlandó kifejteni a miérteket, inkább maga kezd könnyed fecsegésbe.
-Bátyám az nekem is van. Tudod, ők ikrek Nadine-nal. De kicsit sem hasonlítanak egymásra. Nyilván… - Ingatja a fejét vigyorogva – Az egyik fiú, a másik meg lány… de a jellemük is teljesen különböző ám. – Látható imádattal beszél a családjáról. Bár jó kérdés volna, kit nem szeret ez a kishölgy, de a rokonság különösen piedesztálra van emelve a szívében.
-Hűű, apukád versenyzett? – Derül fel még inkább az arca, és közelebb mászik beszélgető partneréhez. Valószínűleg nem azért, hogy jobban halljon, csak nem bír megülni a hátsóján túl sokáig.
-Hol? Kikkel? – Sosem hitte, hogy valaha hatalmas rajongója lesz a repülésnek, de ez az iskola már az elején belerángatta a sűrűjébe. Bár nem is tiltakozott ellene igazán. A lényeg, hogy folyjanak az események, ő pedig pont benne legyen a sodrásban.
-Nálunk anya grafikus. De inkább amolyan mugli módra. Azt mondja, hogy jobban szereti mágia nélkül a képzőművészetet. Egy kép álljon úgy, ahogy megfestik, és ne mászkáljon arrébb. – Idézi, anyuci méltatlankodó hanghordozását utánozva.
-Apa pedig játékgyárban dolgozik. – Jelenti ki büszkén. Ránézésre ez lehet Leonie álmainak netovábbja is. Volt honnan örökölni…
-Szeretnéd látni, mit küldött? – Kérdezi izgatottan. Felguggol, és összecsapja tenyereit.
-Még én sem bontottam ki, mert a bátyám ajándékának szántam. De olyan kíváncsi vagyok, hogy jó lesz-e! – Megfogja a legnagyobb dobozt, és maguk közé húzza. Ha Szeréna figyel, hallhatja, hogy odabent bizony mocorog valami. Vagy inkább valamik? Sok-sok valami…

Fáradt voltam. Úgy éreztem magam, hogy ha megállnék valahol, akkor egy helyben állva is el tudnék aludni, de inkább nem csuktam be a szemem, és nem is nagyon álltam meg.
Nem volt jó ez az év. A nyakamba szakadt az SVK, maga az ötödikes lét, és ráadásul a melodimágiát is gyakorolnom kellett. Már csak arra vágytam, hogy végre levizsgázzak, Seren visszajöjjön, ha még egyáltalán visszatér valaha, és jöjjön  szünet, amikor el fogok bujdosni valahova a világ végére, lehetőleg egymagam.
Azonban addig sem állt meg az élet, Hajnal összes kajája is elfogyott, így időt kellett szakítanom arra, hogy lejöjjek a Bestiába bevásárolni.
Komolyan, mióta Kon nem dolgozott itt, hiányzott a helyből az a bizonyos hangulat, amiért szerettem ide jönni vásárolni, de azért a bácsi is kedves volt, aki most kiszolgált. Fizettem hát, és indultam is kifelé, út közben viszont elvonta a figyelmem pár szép kaméleon, bár hogy ki tartana otthon ilyet, arról fogalmam sem volt. Mindenesetre megcsodáltam a színeiket, egy pillanatnyi kikapcsolódásként a rohanás közben, aztán már fordultam is volna kifelé az ajtón... csakhogy épp akkor lépett be valaki, akit lendületből sodortam el. Repült a szatyrom is, remélhetőleg nem a lány fejére, de legalább őt elkaptam és megmaradtunk a lábunkon.
- Hoppá - jegyeztem meg, miközben elengedtem őt, és rendbe szedtem magam, a szatyromért nyúlva.

Sétálgattam a faluban - megint -, és úgy döntöttem, bemegyek a kisállat kereskedésbe, vagyis a Mindenki bestiája nevű varázslény kereskedésbe. Kíváncsi voltam, milyen háziállatokat tartanak a varázslók. És természetesen, hogyha akadna valami olyan, akkor azt meg is venném. Nem mintha nem lenne már így is egy baglyom...
~ Hmm... Hallottam valami pici, szőrös, gömb alakú lényekről... Mi is volt a nevük? ~ Gondolkozom. ~ Valami törpe valamik... Oh, pedig már itt van a nyelvem hegyén... Valami G betűs... Törpe G... Törpe Go... Törpe Gorm... Nem... Megvan! Törpegolymókok! Ha odaérek, megkérdem, árulnak-e olyat, és ha igen, veszek kettőt... Egyet magamnak, egyet a tesómnak. Feltéve, hogy nem kerül sokba az eltartásuk, és láthatja őket a nővérem is, és persze, tényleg olyan édik. ~
Éppen elérem az üzletet, és mentem volna be az ajtón, amikor valakinek nekimentem. Egy pillanatra összerándítottam magam, és úgy nézett ki, hogy hanyatt vágódok, de valaki elkapott.
- Elnézést, bocsánat! - mondom szabadkozva. - Elnézést... Nem esett baja? - kérdeztem aggódva, bár a nő nem nézett ki rosszul, láthatóan nem okoztam neki komoly kárt. De mivel sokszor nekimegyek embereknek, megijedtem, hogy baja esett a másiknak.

Csend volt. Az a fojtogató, minden cseppjében sűrű, iszonyatos és elemésztő csönd, amit csak azok ismernek, akik túl sokat vannak egyedül. Az a fajta, mikor már a saját lélegzeted sem hallod, mert beburkol valami szörnyű érzés, mikor a szívedet sem érzed dobbanni, és már-már azt hiszed, hogy meghaltál.
Ültem a földön, mellettem egy üveg, aminek az alján nem rég még lötyögött valami, de nem igazán szerettem a piát, pár kortynál több nem is kellett, még ha bírtam is volna. Ez is csak azért volt velem, hogy ne legyek egészen egyedül. Nem is olyan rossz társaság egy üveg, lehet nézegetni.
Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy lejöttem ide, és elbújtam a világ elől a vitrinek között, ahol olyan ritkán jár bárki is. Néha felnéztem egy-egy serlegre, elolvastam a nevet. Feledésbe merültek már ezek a diákok, senki sem tudja itt, hogy kik ők, és néha úgy éreztem, hogy bár kint járok, de engem sem látnak. Eléjük állok a katedrán, de nem vagyok ott a számukra, hallják a hangom, de nem érdekli őket. Mindenkinek van élete, de nekem nincs. Tehetnék érte, hogy legyen, de nincs értelme.
Valahogy feleslegesnek éreztem magam a világban, mert már senki sem volt mellettem. Tényleg senki. Senki... Egyedül pedig semmi értelme küzdeni. Mégis mentem és csináltam a dolgom, talán valahol azért, hogy annyira elfáradjak, hogy már gondolkodás nélkül tudjak egy pillanat alatt elaludni, álmaim pedig rég nem voltak már. Nem is tudtam, hogy mit keresek egyáltalán még itt.
Könnyű kifelé azt mutatni, hogy nincs semmi baj, hogy csak fáradt vagyok. De nem találtak már rám az emberek a sötét folyosókon soha, mikor a kastélyban kószáltam, felelevenítve rég elfeledett emlékeket, lassan csak szellemmé válva. De ha kellett hát mosolyogtam, és talán nem is látták, hogy valójában odabent folynak a könnyeim. Nem engedtem el magam, nem hagytam, hogy bárki is így lásson. Elbújtam, de nem volt, aki bújtasson, hát meglapultam, mint a vad, amit űznek, és egy évtizedig visszatartott könnyek láttak napvilágot. Mint most.

- Semmi baj, én kérek elnézé... - itt elakadtam és felkaptam a fejem, hogy döbbent arckifejezéssel a lányra nézzek. - Te lemagáztál - konstatáltam a dolgot, ami kellően furcsa volt nekem ahhoz, hogy teljes értetlenséget szüljön az arcomon.
Az, hogy tanársegéd voltam még nem jelentett semmi különöset, mint ahogy az sem, hogy tanítottam őt is, hiszen így, hogy láttam az arcát, már felismertem. Ettől még nem kértem senkitől, hogy magázzon, mert én is ugyanúgy diák voltam, csak egy kicsit idősebb.
- Tudod nyugodtan tegezhetsz. Ötödikes vagyok - tisztáztam ezt a lány szemébe nézve, hátha ő elsősként ezt nem tudta ennek előtte. Ne legyen itt semmilyen félreértés kérem szépen, nem szeretném, ha legközelebb le lennék tanárnénizve.
Megpróbáltam elállni a lány útjából, de egyszerre léptünk, megint egymás elé kerülve, ekkor viszont már én is elmosolyodtam.
- Úgy tűnik nem tudjuk kikerülni egymást - mondtam, majd lecövekeltem az egyik polc mellett, megkapaszkodva, hogy a lány egészen biztosan biztonságosan elmehessen mellettem. - Na most indu... AU AZ ANYÁD!
Természetesen ez utóbbi már nem a navinésnek szólt, hanem a teknősnek, ami volt olyan szíves az ujjamba harapni. Elkaptam a kezem a rácstól, és átkoztam magam, amiért óvatlan voltam, de csak egy egészen kicsit vérzett a mutató ujjam, ebből nem is csináltam problémát.
- Van egy zsepid? - néztem fel a másikra várakozóan, mert azért jó lett volna valamivel elállítani a vérzést.

Gilbert ma már vacsorakor elkezdte tervezni ezt a kalandtúrát- a bőséges étel után szalvétába csomagolt némi pirítóst meg sajtot, mellé még zsebébe dugott egy almát, biztos, ami biztos alapon. Nem a leggyakrabban viselt, könyvlapokból készült, hanem egy másik álarcot választott, mert valahogy jobban illett a hangulatához, ha már sétára indult. Csak pénteken és szombaton kockáztatott ilyeneket, annak tudatában, hogy képes akár egész éjjel tévelyegni és csak hajnalra találni vissza a körletébe, márpedig sajna azon emberek közé tartozott, akik alvás nélkül teljesen hasznavehetetlenek voltak és akár a tanári katedrán is elnyomta az álom- vagy épp állva, ami egy fokkal még kínosabb volt. Most is épp a kastély egy igen kihalt részén kóválygott, cikk-cakkban lődörögve a folyosón, a páncélokat és portrékat nézegetve.*
- Gilbert, remélem tudod, mennyire helytelenítem ezt az egészet.-*Hangzott egy félig zsémbes, félig aggodalmas hang a hóna alól.*
- Pontosabban, hogy önt is magammal hoztam. De ne aggódjon, nem felejtem ott sehol, ahogy eddig sem.-*Helyesbített a fiú, miközben komótosan tovább ballagott, holott már takarodó után járhatott az idő, azonban ez valahogy nem tudatosult benne. Erre a hétre vége a tanításnak és szeretett volna egy kicsit kikapcsolni, esetleg tovább edzeni, hogy ha lassan is, de megtanulja végre a kastély útvesztőjét. Legalább annyi esze volt, hogy macskaléptekkel közlekedjen.*
- Merem remélni.-*Tette hozzá a hang láthatatlan gazdája, mielőtt elhallgatott, nem feszegetve tovább a témát. Gil egy folyosóelágazásnál tanácstalanul hajába túrt, a sarok mögül lesve jobbra, majd balra, nem mintha különbség lett volna a két elé táruló kép közt. Végül a balt választotta, mert ha már a szerencséje bal, akkor jobb annak az irányába menni. Kisvártatva egy terembe ért, megtorpanva és hunyorogva nézve körül- itt gyérebb volt a világítás, mégis, a homályban rengeteg dolog csillogott körötte, medálok, kupák, kitüntetések, tablók és ezer egyéb. Elsétált köztük, a nagyobb feliratokat olvasva, furcsa, szinte táncszerű fordulatokkal, mielőtt apróságokhoz szokott szeme észrevett volna valamit. Csak egy cipő kilógó orrát, semmi egyebet, de elég volt ahhoz, hogy lassan arra vegye az irányt. Két magas szekrény közt asztalszerű vitrin húzódott, onnan kandikált elő az alig látható darabka valakiből. Leguggolt, benézve a sötét zugba, szótlanul szemlélve a lányt és majdnem üres üvegét, majd egy hirtelen ötlettel behúzódott mellé, igaz, leginkább a másik szekrény oldalához dőlt, minél nagyobb teret hagyva neki. Térdeit felhúzva ölébe ejtette a naplót, csendre intve az értetlen és álmos szőke hölgyet, aki egy vállrándításnak megfelelő kis fintorral reagált, eltűnve a napló borítójáról.

Ezért nem szoktam inni. Ha a vérembe alkohol kerül, akkor lelassulok, kevésbé tudok figyelni, és nem veszem azonnal észre magam körül a zajokat, vagy a közeledő embereket. Most sem hallottam meg a lépteket, amik az ajtótól vezettek egészen a búvóhelyemig, és már csak akkor eszméltem fel, mikor egy álarcos arc nézett szembe velem.
Az első mozdulatom az volt, hogy a pálcám után kapjak, de ó, a fenébe is, túl szűk volt a hely, és a kapálózásnak csak egy könyökbeverés lett a vége, én pedig elszalasztottam a pillanatot, amikor meglepetésszerűen lehetett volna támadni és ráadásul lelkiismeret furdalás nélkül, mert a fiú mozdult és leült mellém, én pedig közben fejben összeraktam, hogy ki is az. Nem lett volna szép dolog egy elsőst teljesen leamortizálni, az azért nem az én stílusom.
Kába voltam még a sírástól, de most már visszanyeltem a könnyeim, és észrevétlen próbáltam letörölni az arcomról a maradékot, de mikor rájöttem, hogy ez szinte lehetetlen, és a fiú úgyis látott, akkor felhagytam vele, és rá se nézve sziszegtem bele dühösen a sötétbe.
- Ha valakinek el mered mondani, hogy így találtál itt, akkor centis cafatokra szedve küldelek fel bagolycsemegének.
Épp a maszkja volt az, ami elárulta nekem, hogy ki is ül mellettem, mert az elsősöket egyébként nehezen jegyeztem meg, de ő egyértelműen kilógott közülük. Az meg, hogy ő felismert-e egyáltalán, és bizonyítja az előbbi gondolatmenetemet, miszerint senki se lát, az már olyan mindegy volt.
A gondolatra nem tudtam mit tenni, újra gyűlni kezdtek a szememben a könnyek, és nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy fogjam magam és keressek egy másik búvóhelyet, sem ahhoz, hogy visszatartsam őket. Küzdöttem, mert gyűlöltem a helyzetet, amibe kerültem, hogy valaki gyengének lát, de már mindegy volt, ha akarom még az után is dönthetek úgy, hogy rituálisan kivégzem, ha már kisírtam magam. Így aztán fogtam az üveget, újra meghúztam az utolsó kortyot is eltüntetve, majd feljebb húztam a lábam, és a térdemet körbeölelve fordultam félig a mellettem lévő szekrény oldalához, hogy legalább az takarja az arcom, amíg összekuporodva hangtalan potyognak a könnyeim. A srác meg csináljon, amit akar. Nem-ér-de-kel.

Csak a szabadkozásom után tudtam megnézni rendesen az arcát.
Öhh... - nyitottam a szám a meglepődött arckifejezésére, amit mélységesen meg is értek, most hogy rendesen láttam, ki is áll velem szemben. Természetesen a szám kinyitásával párhuzamosan a görcsös, levakarhatatlan vigyor is kiült az arcomra, melyet mélységesen gyűlölök, mivel hogy ez nálam egy igen csak félreérthető arcmimika, illetve gesztus. Nem a mosoly, hanem az a bizonyos vigyor, ami mindig kiül az arcomra, ha zavarban vagyok. Illetve, ha nem csak picit vagyok zavarban... Szegély csajt lemagáztam. Ez láthatóan kicsit meglepte. Én meg ehhez még egy önelégültnek látszó - feltételezem annak látszó - vigyort is társítok hozzá. De nem tehetek róla. A génjeimben van... Ha ideges, és zavarban vagyok, akkor mindig elszorul a torkom, és elkezdek vigyorogni, bárhogy küzdök ellene. Így a másik fél mindig félreért. Ha például felidegesítenek, és mérges vagyok, akkor is ez a vigyorgás lesz úrrá rajtam, a másik fél meg azt hiszi, hogy tetszik nekem a dolog, és élvezem, pedig ellenkezőleg van a helyzet. Olyan mintha nevetnék, pedig közben vagy majd szét/fel robbanok, vagy úgy érzem, elsüllyedek szégyenemben. Főleg a vigyor miatt. Mármint főleg azért szoktam zavarban lenni. Nem mintha a zavaromra, és mérgemre egyaránt nem tenne, több lapáttal is... De a végén nagy nehezen kinyögtem:
- Bocsi! - mondtam a lánynak. - Tudom, hogy lehet tegezni, csak hirtelen nem ismertelek meg. Mármint az arcod sem nagyon láttam, és a hangodból arra következtettem, hogy elmúlhattál már 25 is... Nem mintha a saját testvérem is nem 24 lenne, ennél fogva tegezném le az ilyen korúakat... Öghmm... - Torkom köszörülöm. - Még egyszer bocs. Igen, úgy tűnik nem. - teszem hozzá mosolyogva, mikor megint majdnem egymásba botlunk. - Jajj, nagyon fájt? - kérdem, mikor megharapja a teknős. - Persze van, tessék. - Nyújtok át neki egy finom puha, rongyzsepit.

A lány első reakciója olyan volt, mintha tetten érte volna- a pálcája után kapott, egy hangos és fájdalmasnak tűnő koppanás kíséretében, ami úgy tűnik, épp elég időt biztosított, hogy átgondolja és letegyen a támadásról. Nem mintha Gil egy pillanatig is jelét adta volna félelemnek vagy menekülési vágynak, szimplán beszusszant a sarokba, némán szemlélődve. Igazából nem nagyon tudott racionális magyarázatot adni tettére, ám nem is törte magát, egyszerűen úgy érezte, hogy most oda szeretne ülni. Nem néztek egymásra, inkább hallása árulta el a másik mozdulatait, ahogy a padlót fürkészte maga előtt, amíg az ingerült sziszegésre meg nem moccant, elmosolyodva és hintázva egyet, térdeit átfogva.*
- Nem mintha egy olyan senki szava számítana, mint az enyém-*jegyezte meg halkan, meglehetősen magas, még gyermeteg hangon,*- de egyébként sem állt szándékomban.-*Az órákon többnyire hallgatott és megpróbált nem vonni magára több figyelmet a kelleténél, végezte a dolgát, csendben és rendesen, de nem jelentkezett vagy kereste a lehetőséget, hogy kitűnjön. Persze, tudta, hogy ő Lyra Castle, de egyébként nem nagyon jutottak el hozzá a kastély pletykái és rémhírei, így számára leginkább egy pötty volt egy nagy, fehér térkép közepén, egy név, amitől elindulhat, ha akar...és ha engedik.*
- Nem sok madár lakna jól.-*Tette aztán hozzá, némi gondolkodás után, végignézve magán. Még mindig ugyanolyan vékony és kisfiús volt, mint amikor megérkezett, most épp tornacipőben és melegítőben, amit egy egyértelműen teljesen más szetthez tartozó és két számmal nagyobb, kapucnis pulóver egészített ki. Nem húzta rajta össze a cipzárt, így világosan látszott alatta egy elnyűtt, sötét póló, ákombákom motívummal az elején. A szemlélődő nem lehetett biztos benne, az eredeti design része, vagy később, festés során került-e oda.
Ahogy a lány elfordult, nem szólt, nem tett megjegyzéseket és a beszélgetést se erőltette, még csak nem is nagyon mocorgott- talán egy egészen kicsit közelebb húzódott, elválva a szekrény oldalától, de egyébként olyan csendben ült, mint aki voltaképp ott sincs. Valamiféle kimondatlan egyezség volt ez most, kettejük között, mert ha nem is értette a könnyek okát vagy ismerte a másik fájdalmát, érezte a súlyt.

Ha megígérem, hogy nem nézlek...ülhetek veled?

Csak egy töredékmásodpercre dermedtem le, mikor a fiú senkinek definiálta magát, de nem válaszoltam semmit. Na és, mi van akkor, ha éppen azt mondta ki, amire én is gondoltam magammal kapcsolatban? Véletlen lehetett, és ez amúgy is egy elég gyakran hallott mondat. Vagy legalábbis azt hiszem...
Furcsa volt hallani a gyerek hangját, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna beszélni ez előtt, bár ha őszinte akarok lenni, akkor kisebb bajom is nagyobb annál, hogy egy-egy diákkal foglalkozzak, még akkor is, ha maszkban jönnek órára. Ez a tény engem nem zavart, nekem mindegy volt, akár fűszoknyában és kókuszmelltartóban is érkezhetett volna bárki, amíg rendesen végzi a munkáját. Mégis, most valami furcsa érzés lopózott lassan a többi közé, valami ami a fiút lengte körül. Az okozhatta, hogy még nem nevetett ki, nem hagyott itt, és úgy általában nem csinált semmit, mint aki... mint aki megérti.
És mégis, túl sok volt ez most nekem, az elmúlt időszak ott fájt bennem, és csak lassan csillapodott a felindultságom, miközben kapargatni kezdtem a körmömmel a szekrény oldalát. Nem éreztem, hogy figyelnének, ez pedig megnyugtatott, és valóban, mikor titokban oldalra pillantottam, a fiú maga elé nézett, nem rám. Bölcs dolog tőle.
- Egyáltalán miért ültél le ide? - kérdeztem aztán kissé rekedt hangon, miközben talán egy kicsit jobban ellazult a tartásom. Már elég idő eltelt, nem fojtogattak a könnyek, talán el is apadtak valahol, de megmozdulni még mindig nem akartam. Nem volt meleg a padló, de kifejezetten hideg sem, és jól esett egy látszólag biztonságos zugban ülni, még ha furcsa módon jelenleg még egy idegent is eltűrtem itt magam mellett. De Gilbert valahogy tényleg olyan volt, mintha ott sem lenne, szinte még a lélegzetét se lehetett hallani. Megtöröltem hát az arcom a pulóverem ujjába, és visszafordultam az eredeti pozíciómba, hogy néha még kicsit szipogva, én is bámuljak magam elé.

Valóban meglepően toleránsan viselkedtek vele a tanárok, ami furcsa bogarát érintette, sőt, valaki még meg is dícsérte az egyik tollas, bagolycsőrös maszkját. Jó volt úgy, hogy senki sem akarta okvetlen lefeszegetni az arcáról, mindenképp felfedni, amíg betartotta a szabályokat és figyelt az órákon. Persze, az is lehet, hogy szimplán ignorálták, azonban nem volt oka igazán boncolgatni a dolgot. A jobbjáról halk kaparászás hallatszott, majd Lyra feltette az előbb képzeletbeli vállrándítással mellőzött, nagy Kérdést: miért? Elgondolkodva tekergette egyik lenőtt tincsének végét, mert most nem volt gomb a ruháján és helyettesítenie kellett valamivel, kicsit játszva a csigával, ami visszaugrott a kuszaságba, amint elengedte.*
- Azt hiszem, mert nem találtam okot, miért ne.-*Bökte ki végül, nem fűzve hozzá további magyarázatot, a lányra bízva, hogyan értelmezi. Ő csupán látott valakit, aki úgy tűnt, nagyon egyedül van és fáj, neki pedig valahogy természetesen jött, hogy mellé üljön. Nem próbálta faggatni vagy vigasztalni- tapasztalatai szerint ez előbbi nem vezetett jóra, az utóbbiban pedig csapnivaló volt, így nemes egyszerűséggel tényleg csak ült. Kicsit olyan volt, mintha megkínálta volna a társaságával- kartávolságon belül maradt, de meg sem kísérelte ráerőltetni magát.
- Zsebkendőt?-*Kérdezte aztán, zsebében matatva egy kicsit, egy tiszta, szépen összehajtott anyagdarabot véve elő, hogy nagyjából félútra csúsztassa kettejük közé. A kendőn voltak színes foltok- festéknyomok, amik már nem fogtak, de képtelenség volt kimosni őket. Ő orrfújás helyett többnyire a maszatjaira használta, ahogy a tanára mondogatta odahaza, ugyanis ha nekiállt rajzolni vagy festeni, akkor teljesen megszűnt számára minden a képen kívül, ilyenkor pedig egy orrvakarásnak is katasztrofális következményei lehetnek. Továbbra sem nézett a lányra, helyette pár másodpercet szentelt arra, hogy a padló mintájának szabályosságára próbáljon rájönni, de a sötétben sokkal nehezebb volt megkülönböztetni a színeket. Aztán összehúzta magán a pulóverét, mert a hűvös padlótól kicsit fázósabb lett- talán kétszer is körbeérte volna a ruha, amiből most épp csak ujjai hegye lógott ki.

Joggal mondhatom magara, hogy ügyetlen vagyok. Vagy inkább béna? Mentségemre szolgáljon, hogy a sajgó fejem minden számításomat keresztül húzta, így már az az egyszerű művelet, hogy megmossam a fogaimat sem ment túl egyszerűen. Kabaré lett az egészből és persze egy adag szennyes. Amikor az ember nagyon másnapos legszívesebben mindent félretenne és lemondana aznapra, aztán pedig a semmittevés mocsarában dagonyázna egész nap egy kancsó víz mellett. Ezt tenném én is. Csak fetrengenék ha már aludni nem tudok. Hányingerrel küszködve és most már helyesebbnek látva, pucér felsőtesttel sikálom a fogaimat már körülbelül egy fél órája, mindig újabb és újabb adaggal, mert a kinyomott adagok nagyobb része a pólómon landolt nem egy alkalommal és egy folytonosan megismétlődött, vagy leköptem habbal magam. Bénázások egész sora teszi ki a reggelemet. Miközben a fogamat súrolom hasam nagyot korranva jelzi, hogy ideje harapni valamit. Lelki szemeim előtt látok is egy szép adag tükör tojást pirítóssal és erőt ígérő narancslével, de szemeim pillanatok alatt összefutnak és egész felsőtestem libabőrös lesz. Most talán nem kéne reggelizni. Fintorogva lemosom a fogkrémet fogkefémről és a helyére rakom, majd öblögetek vigyázva, hogy ez az adag most ne a nadrágomon landoljon, mert elég félreérthető lenne. Szám tartalmát sikeresen a mosdónak postázom, majd egy gyors arcmosás után elzárom a csapot és hangosan felsóhajtok, hogy egy zaj forrással kevesebb akarja szétrobbantani a fejemet. Kócos hajamat hátratűrve, magabiztos léptekkel és kissé imbolygó világképpel hagyom el a fürdőszobát, hogy újra felsőt találjak magamnak, vagy kitúrjak egy régebbit a szennyestartóból. Az idő nagy részében egyedül vagyok a szobában most, hogy Benjamin eltűnt a cuccaival együtt, így nem tudok senkitől sem felsőket kölcsön venni. Ásítva megállok a nyitott szekrény előtt és megcsappant létszámú felsőim között kezdek nézelődni, majd egy zöld - fekete hosszú ujjú mellett  döntök. Kihúzom a kupac aljáról és sietősen belebújok. Zsebeimet megtapogatva nyugtatom meg magam, hogy mindenem megvan, ami szükségeltetik a mai napra. Egy doboz cigaretta, az öngyújtóm és egy levél gyógyszer, amit a gyengélkedőről hoztam el, még amikor a karom eltört. Nem feküdtem bent sokáig, sőt csak 5 percet. Egy varázslatnak köszönhetően a javasasszony tökéletesen helyre tette a karomat, majd bekötözte, hogy  hagyjam lógatva egy ideig ne erőltessem meg. Nem értettem, hogy egy gyógyult kart miért nem szabad megerőltetni, de ráhagytam.
A szobából kilépve felkészülök a klub helységben uralkodó káoszra és nyöszörgések hangjára, de ehelyett a teljes csend fogad. Úgy látszik az újévet mindenki az ágyban indítja egy vödör mellett, fejfájósan. Persze a rendetlenség nem maradhatott el itt sem, olyan az egész mintha egy nagyobb vihar felforgatott volna mindent. Törött üvegcserepek roppannak szét a talpam alatt, ahogy próbálom magamat átlavírozni a retek tengeren. Halk nyöszörgések zaja üti meg minden irány felől, ahogy lassan elérkezem a Rellon bejáratához. Ébredezik a jó nép. Apropó nép, mutatóujjamat a számba téve ellenőrzöm, hogy minden fogam épségben van-e, mert valami verekedés rémlik az egész éjszakából, csak a hely kétséges még. Ujjamat hamar kihúzom a számból, miután ellenőriztem, hogy az összes fogam meg van-e és elhagyom a Rellont lassan. A klub helységen kívüli élet már valamivel zajosabb, mint a benti. Fejüket fogó, jajgató diákok mindenfelé amerre a szem ellát, akik tolonganak. Ha lassított felvételben nézném az egészet olyan lenne mint sok nagyon lelassult flipper golyó, amik nem tudják hova guruljanak, mert sehol sem találják a helyüket. Én valamivel gyorsabb tempót diktálva, menekülve a tömeg elől indulok el az egyik lépcső felé és a társalgó felé veszem az irányt. Belül legalább ötvenszer figyelmeztetem magam, hogy figyeljek oda és próbáljak meg ne pofára vágódni, majd nemsokára leülhetek. Fejem lüktet a kiszáradástól és minden zajtól, ami körbevesz. Ajkaim szárazak, nyelvem pedig olyan mint egy szanaszét száradt szivacs, amit nem akarnak kidobni. Hajamat ismét hátratűröm ahogy veszem sorra a lépcsőket, bár van az a gyanús sejtésem, hogy csak körbe-körbe kóborolok, azt sem tudom hol vagyok. Ennyire béna huszár már csak nem vagyok és Laurával ellentétben a tájékozódási készségem egész jó. A rohamléptű lépcsőzés elején lábaimban több erő volt, mint egy Duracell elemben, de úgy látszik ez az elem hamar lemerült, ugyanis most már ólomsúlyú lábakkal vonszolom magamat, de célomhoz legalább elértem. Hangosat szusszanva lépek be a társalgóba, ahol a beszélgetés nem ordibálva zajlik, hanem csendesen. Becsukom magam mögött az ajtót és a többieken végig sem nézve sietek oda egy üres fotelhez és rogyok le rá. Kezeimet a térdeimre támasztom, fejemet pedig a tenyerembe hajtom és úgy meredek a szőnyegen egy pontra, mintha az lenne a világon a legérdekesebb dolog. Lehet, hogy az csak én nem tudom értékelni?

Kezem újra az üvegért nyúl, amit alig pár másodperce tettem le, miközben elnézek az ünneplő társaság felé. Lehet, hogy azért ilyen felhőtlenül boldogok, mert már annyira berúgtak, hogy semmi sem számít a világon? Vagy azért mert tényleg van okuk ünnepelni. Vagy... túl sok a vagy. Mindig több lehetőség van mindenre, sőt gyakorlatilag a lehetőségek száma végtelen. Egyes esetek kivételével persze. Ha tőlem megkérdeznék, hogy mit ünneplek így egyedül magamban, azt mondanám, hogy az unokahúgom születését, ugyanis karácsony napján hivatalosan is nagybácsi lettem. Bár ez tökéletes hazugság, ugyanis hidegen hagy a baba. Nem tahóságból mondom, de ugyanúgy nem érzek iránta semmit, akár a többi ember iránt. Laura kedvéért majd mosolygok és gratulálok, na meg persze most iszom rá, de csak elméletben. Gyakorlatban meg azért iszom, hogy fogyasszam a készletet és holnap kegyetlenül másnapos lehessek. Alaposan az üveg fenekére nézve kortyolgatom a kesernyés italt, hogy aztán újra visszakerülhessen az asztalra. Cigarettámból egy nagyobb slukkot elpusztítok, miközben a velem szemben egyedül ücsörgő lányra téved a tekintetem. A lányok általában nem járnak sehova egyedül. Mindig párosával járkálnak, kivéve amikor valamelyiknek randevúja van, vagy máshol találkoznak, esetleg az egyik lány mélyen maga alatt van. Bár nem, akkor is kettesével járnak, mert az egyik vigasztalja a másikat. Ez az ötlet kilőve. Akkor a drága lánynak vagy randevúja lesz, de kötve hiszem, mert egy ilyen hely nem éppen ideális ahhoz, hogy az egyik szerelmet vallhasson a másiknak. Randevú lelőve. Az előtte lévő pohármennyiségből ítélve szál egyedül jött ide és úgy is marad. Számat rágcsálva egy ideig bámulom a lányt merő udvariatlanságból, majd kinézek az ablakon ismét és orromon keresztül kifújom a cigaretta füstjét. Ami ebben a helységben van, az már nem szimpla füstfelhő, ez már lassanként alakul át füstfallá, vagy füstfüggönnyé. Szemeimet már eléggé csípi ez a gomolygó füst, holnapra valószínűleg két vörös golflabda lesz a helyükön. Kellemes lesz ezekkel pislogni. Az üveget magamhoz véve kezdek neki egy aprócska helyzetváltoztatásnak a padon. Hátamat a falnak vetem és lábaimat pedig fölpakolom a padra. Ha esetleg, merő véletlenségből elaludnék, akkor inkább így tegyem. Az ünnepelő társaság egyre zajosabb, már egy hamiskás éneklésbe is belekezdtek és nem akarják abbahagyni, a többi vendég persze forgolódik, néhányan pedig zúgolódnak, hogy ez kocsma, nem pedig karaoke bár. Felvont szemöldökkel hallgatom az énekért járó reakciókat - vagy reklamációkat - és fejemben nem nagyon helyre tenni, hogy egy kocsmában miért ne lehetne énekelni. Ha csöndre és sherryre vágynak menjenek könyvtárba. Az üveget szorongató kezemmel kócos szőke hajamba túrva vakarom meg a fejemet, mintha tényleg nagyon elmerülnék ebben a gondolatmenetben, bár magamban már lezártam. Lehet, hogy ebből még lesz egy szép kis verekedés? Akkor a szemben ülő kisasszony jobb, ha gyorsan távozik onnan, mielőtt ő is belekeveredik.

-Tényleg. - bólintok egyet és miután a cigarettát beletettem a hamutartóba, majd hajamat odébb tűrve a fülemtől bányászok ki alulról egy apró karikát, ezzel megbontva, vagy inkább megrövidítve a sort. Az apró ékszert a kisasszony elé teszem az asztalra, majd cigarettámat újra magamhoz veszem. Erre mondják, hogy az élet apró örömei, nem de bár? Leonie figyelme ismét a cigarettámra terelődik. Nyakamat megvakarva gondolok vissza arra, hogy mikor fulladtam én utoljára ettől a vacaktól. Mindenki akkor fulladozik tőle a legjobban, amikor először kipróbálja, ez velem sem volt másképp. 16 évesen szívtam először belőle és azóta is aktívan tevékenykedik az életemben, sőt meghatározó szerepet játszik benne. Igaz nem értem hogyan, hiszen én nem kapok idegrohamot, ha nem szívhatom el reggel az indító szálamat, nem lesz balszerencsés napom, ha ne szívok el egész nap egy szálat sem és a világ sem dőlne össze ha abbahagynám, vagy nem szívnám egy napig. Megszokásból csinálom már inkább, na meg azért, hogy legyen mire elszórni a pénzt, bár azt inkább tartogatni kéne. Miközben belehamuzok a tálkába megrázom a fejemet, jelezve Leonienak, hogy nem fenyeget fulladásos halál veszélye ha dohányzom.
-Nem. Csak amikor nem figyelek oda és félre megy a füst. - sosem tudtam megérteni, hogy hogyan tudom néha félre nyelni a füstöt, de ez valószínűleg egy egyedül álló képességem. A családban a nagyapámon kívül én élek egyedül ezzel a szenvedéllyel. Apám legalább ötvenszer a lelkünkre kötötte Laurával, hogy ne hódoljunk a káros szenvedélyeknek, mert ez meg ez lesz és az összes lehetséges lehetőséges felsorolta ami létezik. Laurának majd kiestek a szemei miközben hallgatta, én meg csak ültem és néztem ki a fejemből. Amikor Laura megtudta, hogy dohányzom iszonyatosan nagy patáliát csapott, hogy hogy lehetek ilyen idióta, de azóta már eltelt négy év. Azon lepődne meg most már, ha nem ezzel a kis tartozékkal a kezemben látna. A szálból egy utolsót szívok, majd elnyomom a tálban a többi között és fél szemmel Leoniera sandítok, amikor egy újabb remek ötlettel, vagyis inkább kérdéssel áll elő. Ritkán tudok aludni, akkor is keveset. Valószínűleg orvoshoz kellene járnom, hogy vizsgálják ki szervezetemnek ezt a furcsa szokását, de nem teszem. Minek, hogyha ébren hasznosabban el tudom ütni az időt, mintha aludnék? Mielőtt válaszolhatnék bármit is, a vörös kislány egyből eláraszt az ő alvási szokásainak információival és a legutóbbi rémálmával, mindezt olyan arckifejezéssel, mintha megálmodta volna a világ vége történéseinek teljes lefolyását az extrákkal együtt, majd vörös bozontját megrázza az arcom előtt. Próbálok arcomra némi érzelmet csempészni azáltal, hogy belegondolok milyen rossz is lehet, ha valakinek ezt a szép haját egy nyisszantással el lehetne tüntetni. Nem hatott meg kellőképp így csak egy elhúzott száj a rémálom jutalma.
-Szegény. - felelem végül és visszadőlök a falhoz, mintha alváshoz készülődnék és Leonie igyekezetét aziránt, hogy elaltasson egy halovány mosollyal jutalmazom. Hallgatom kis altató versikét, amitől nem hogy elaludni nem tudnék, de józanul gondolkozni sem. Sosem értettem a gyerek dalokat, még kicsinek sem. Valószínűleg ha a verset elmondanám Leonienak rögtön álomra hajtaná a fejét és föl sem kelne vacsoráig.
-Nem alszom. Ez sajnos kudarcot vallott. Meg nem is vagyok álmos. Én sosem tudok evés után aludni. - teszem hozzá sietve, mielőtt egy újabb káprázatos verssel próbálna meg átvarázsolni engem álomföldre. Az arcom, illetve a szemeim alatti karikák pont arról árulkodhatnak, hogy Balázs roppantul álmos és majd leragadnak a szemei, de nem így van.

-Dúdol a szél, suttog a lomb,
koppan egy kő, az éj hangokat zsong.
Tél szava közelít hűvös lehelettel,
s a fák szivárvány hajukat hullatják el.

Avar takar földillatú álmot,
harmatos pára szitálja a világot.
Csitító dallam ringat édes nyugalomba,
beleszendereg az Élet a hófehér álomba. - mondom el az egyetlen altatóverset, ami most az eszembe jut, majd fejemben elkezdem számolni a másodperceket, hogy milyen gyorsan alszik el ettől a rövidke verstől a leányzó. Az is lehet, hogy lelkesedésében szavaló versenybe kezd, aminek ő az  egyetlen indulója és biztos győztese, hiszen temérdek verset és történetet ismerhet, míg én ezt az egyet. Ezzel az eggyel próbált meg a nagyanyám mindig elaltatni amikor még gyerek voltam. Laurát azonnal álomba ringatta, míg velem órákat kellett szórakozni, hogy ásítsak legalább egyet. A végére csak lehunytam a szemeimet és úgy tettem mint aki alszik. Életem végéig elhallgattam volna az összes mesét, de nagyanyámon már láttam a  szenvedést, hogy ő alszik el ezektől a meséktől és versektől, úgyhogy hagytam menni aludni. Előrehajolva gyorsan veszek még egy utolsó szem krumplit a tálból és nekiállok a majszolgatásnak, miközben feszült figyelemmel várom a kis vörös lányka reakcióját a versre.

Egyre halkulnak körülöttem a hangok, sőt néha már el is hallgatnak. Elbóbiskolok úgy gondolom, de még a tudatomnál vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de most jót fog tenni egy alvás. Egyre kevésbé érzem, hogy egyensúly központom éppen felborulni készülne, melynek hatására csökkenő félben van a szédülésem. Hála az égnek! Nyelvem továbbra is olyan mint egy régen használt, száraz szivacs, de nem foglalkoztat a szomjúság. Ha fölébredtem elmegyek valamit inni, aminek az alkohol tartalma igen csekély. Lábaimat kinyújtom és kezeimet magam mellé eresztem, melynek következtében már semmi nem tartja a kába fejemet, ami így egyenesen lóg lefelé. Érdekes látványt nyújthatok a többiek számára, pláne, hogy csak félig ülök a fotelben. Gondolataim újra egy pohár víz felé kalandoznak és félálomban meg is valósul a kívánságom. Ülök a fotelben, fölemelem a fejemet és a mellettem lévő kis asztalkán ott egy pohár jéghideg víz, ami után annyira vágyakozom. Kinyújtom a kezemet és már érzem a pohár hűvös tapintását, torkomban pedig a víz ízét, ami igazából nincs neki, mert hogy ugye íztelen. Bóbiskolásomból egy újabb adag folyadék ébreszt fel, ami nem éppen a számban landol, ahogy lennie kéne, hanem a fejemen. Szemeim kipattannak, de nem mozdulok, csak hagyom, hogy a meleg, sőt inkább forró folyadék égesse a fejbőrömet, folyjon le a nyakamhoz, be a felsőmbe, elöl pedig a nadrágomat árassza el. Lusta jobb kezemet fölemelve nyúlok hátra  a tarkómhoz és túrok bele elázott hajamba, hogy megtudjam mi is az amivel nyakon öntöttek. Ragacsos lötty. Elfintorodva húzom ki a kezemet a hajamból és emelem az orrom elé. Kávé. Valaki a tőle telhető legnagyobb kedvességgel kávéval nyakon öntött. Zavarta, hogy itt akarok elaludni? Kiegyenesedek, miközben visszahúzom a lábaimat és fölnézek az ébresztgetőre. Gúnyosan mosolygó hölgyemény lóbálja a kiürült bögréjét, miközben finom utalást tesz arra, hogy a mértani képességei nem a legjobbak. Orromat megtörölve nézek fel rá továbbra is, majd nem is zavartatva magamat hámozom le magamról a kávé áztatta felsőt.
-Tudod vakegér, ha hordanál szemüveget, valószínűleg nem lett volna megerőltető feladat észrevenni a lábamat. Ha legközelebb erre jársz szerzek neked egy fehér botot és sötét napszemüveget, és felolvasom neked, hogy mértanilag mi van az út közepén. - ajánlom fel számára ezt a kihagyhatatlan ajánlatot, miközben felsőmmel igyekszem a hajamból a legtöbb kávét felitatni egy erős dörzsöléssel, miközben halkan aprókat szisszenek. Sajog a megégett fejbőröm, a nyakam pedig gondolom piroslik. Majd elmúlik és a kávét is kilehet mosni mindenhonnan. Lehet, hogy ez tényleg nem az én napom, mert most már nem csak fogkrémes lett a felsőm, hanem kávés is. A fejem újult erővel akar szétrobbanni és talán most sikerülni is fog neki. Koszos felsőmet az ölembe téve dőlök hátra a fotelben és bányászom elő zsebemből a gyógyszeres levelemet, ami már félig üres. Ennyiszer fájna a fejem? gondolkodás nélkül nyomok ki két pirulát a kezembe, majd a zörgő levelet visszasüllyesztem a zsebembe és a két fehér pirulát bekapom. Ahelyett, hogy lenyelném elkezdem őket rágcsálni és arcom undorodó grimaszba torzul a maróan keserű íztől. Minek rágod Balázskám ha nem bírod? Néha még egy elsősnek is több esze van, mint nekem, főleg amikor túlvállalom magam. Minimális mennyiségű nyállal igyekszem kimosni a számból a gyógyszer ízét, miközben fejemet újra lehajtom és alváshoz készülök. Talán sikerül is elaludnom, hacsak Barbie egy újabb csodás szónoklattal nem tesz keresztbe nekem az Álomország felé vezető úton.

Odett

Kis Balázs

Ujjongva veszi át az ékszert. Ő pont az a fajta gyerek, akinek azzal lehet a legjobban feldobni a napját, ha kap valamit. Persze azt hihetnénk, hogy az ajándékkal legalább egy öt percig eljátszadozik, de akkor Balázsnak túl könnyű volna az élete. Így miután átvette a kis karikát, egy pillanat alatt kicseréli saját fülbevalóját.
-Nézd, most már fülbevaló-pajtik vagyunk! – Hajol egészen közel a sráchoz, hogy belenyomhassa arcába a fülét. Tessék megnézni, milyen jól áll a kishölgynek ez a visszafogott stílus is. Talán ezt kéne gyakorolnia neki is, de nem csak külső megjelenésében, hanem viselkedésében is. Még szerencse, hogy újdonsült ismerőse éppen füstölgésre váltott mellette, így visszamászik pár centit, hogy ne az arcába kapja a friss hegyi levegőt.
-Hát ha Neked ez tetszik – Megvonogatja a vállát, de arckifejezése azért elég árulkodó. Még mindig nem fogta fel, mi olyan jó ebben a dohányzás dologban, de majd ennek is eljön egyszer az ideje. Ilyen fiatalon ne is akarjon még egy kislány rágyújtani.
-A bátyám is rá szokott néha gyújtani. – Valójában fogalma sincs, milyen rendszerességgel, mert Kevin remekül tudja kezelni húgát, és szemrebbenés nélkül képes vele bármit elhitetni. Leonie-nak eszébe sem jutna, hogy drága testvére esetleg nem mond igazat valamiben.
-Megígértette velem, hogy én sosem próbálom ki. – És amilyen kis lelkiismeretes, ezt jó ideig be is fogja tartani. – Cserében pedig ő sem szív el heti egy szálnál többet. – Jelenti be büszkén vigyorogva. A kis naiv. Meg a kis hiperaktív. Képtelen megülni egy helyben anélkül, hogy csinálna valamit, így a következő pillanatban már fel is kapta az öngyújtót az asztalról, hogy azzal kezdjen játszadozni, miközben beszélgetnek. Ha lenne vészjelző az iskolában, minden bizonnyal sikítva menekülne ki az is az épületből, egy ilyen akció láttán. Bazsi meg kezdhet aggódni amiatt, hogy ilyen felelőtlenül elől hagyta a kellékeit.
-Pedig fáradtnak tűnsz – …mintha nem a régi volnál. Hol van a tűz? Kezdené el énekelni, de mégsem teszi, mert most legújabb barátja kezd éppen szavalásba. Tátott szájjal fogadja a produkciót, és egészen felderül az arca, hogy olyan hosszú idő óta (vagyis nagyjából ideérkezése napjától számolva) most először mondanak neki altatót. Ha jó gyerek lenne, már rég az asztalon koppant volna a feje, de sosem volt az, és mindig rengeteget meséltetett magának elalvás előtt, úgyhogy ez most nem jött be. Balázsnak fel kell kötnie a gatyáját, ha ilyen módon akarja lerázni a kishölgyet.
-Hűű, ez de szép volt! Tudsz még? Mondj egyeeeet – Kezd el nyavalyogni. Végül is már eléggé benne járnak az estében, pont itt az ideje a versikéknek.
-Légysziii! – Kezdi el rángatni a srác ruhaujját, és ismét közelebb csusszan hozzá a padon.
-Na jó, előbb én, és aztán megint Te, mert úgy igazságos – Vigyorog bele az arcába, majd kattint egyet az öngyújtóval, és ismét kis lángocska jelenik meg. Így próbál gondolkodni, egészen addig, amíg fel nem jajdul, mert megégette magát.
-Áucs. – Szájába veszi sérült hüvelykujját, és úgy kezd bele egy versikébe.
- Mosolyog a Hold neked,
hunyd be szépen kis szemed!
Tente baba, lazulj el,
aludj, mint az aludttej!

Álmodj kicsim, szépeket,
tarka rétet, kék eget.
Nagymamát és kalácsot,
boldog legyen az álmod!

Aludjál csak édesem,
mosolyogjál édesen!
Én fogom a kis kezed,
látod, meg sem pisszenek!
Most ennyi jut eszembe belőle hiiiiirtelen – Hatalmasat ásít. Csak megteszik a hatásukat ezek a versikék. Lehet, hogy ez már valamiféle reflex, hogy amint meghall egy altatót aludnia kell, elvégre sok-sok éven át ez volt a rend otthon.
-Most Te jössz! De mesét kérek! Légysziiii! – Neki az teljesen mindegy, hogy most fogja kitalálni a srác, vagy már régebben hallottat ad elő, de addig fogja piszkálni, amíg neki nem áll mesélni. Bár most komolyan… ennek a vöröskének vajon az a terve, hogy itt fognak aludni? Mert akkor jól haladnak, az biztos.

Loise


Ruha

Chuck

Füst volt, nem is értettem, hogy tudok megmaradni a helyiségben, hiszen nekem már az is a tűrőképességem határán van, ha egyvalaki közterületen dohányzott... Egyszerűen gyűlöltem a cigarettát, de most már mindegy volt, abban a helyzetben, akkor és ott ez sem tudott érdekelni. Kortyoltam az asztalomon lévő italból, és hallgattam a muzsikálást... igyekeztem nem gondolkozni.
Valaki nézett engem. Csak egy pár perc után vettem észre, kezdtem teljesen elveszíteni azt a tulajdonságom, hogy mindig megfigyelem, ki, vagy mi van a környezetemben. Ahogy a sejtett irányba fordultam, egy szőke, kócos hajú fiút láttam, emlékeim szerint szintén rellonos volt... noha én a faluban leledzésem miatt nem túlzottan sokat járok a klubhelyiségbe. Visszabámultam rá, figyelmesen végigmértem őt. Egy idő után elég kellemetlenné vállt, hogy nézett. Elfordítottam róla a tekintetem, abban a hitben, hogy ő is ugyanezt fogja tenni, aztán mindenki szépen, csendben iszogat tovább magában. Nem akartam belemártózni az esetleges ügyeibe, amiért iszik. Különben is, miért nekem lenne ahhoz bármi közöm...?
Amikor visszafordultam, hogy szemem sarkából meglessem a srácot, ő még mindig engem nézett. Finoman felvontam a szemöldököm, mire elfordult. Lábaimat az asztal alatt keresztül fontam, és én is kibámultam a párás üvegen. A társaság mögöttem egyre zajosabbá vállt, engem ez nem kifejezetten zavart, de a kocsma többi vendégét, akiknek alacsony a tűrőképességük, bizony igen. Kár volt, hogy mellettem kezdtek el balhézni.
Egy pofon csattant, én felugrottam, és arrébb vonultam, víve magammal az italomat is. Ahol pár minutummal ezelőtt még ültem, odaesett az egyik éneklő varázsló egy átok következtében. Király.
- Nem hiszem el, hogy már inni sem ihat nyugodtan az ember... - motyogtam, majd körbenéztem. Egy darab szabad helyet sem láttam igazság szerint. Behunytam a szemem, és sóhajtottam egyet. Végül a fiú mellé zuttyantam le, mit sem törődve azzal, hogy esetleg nem örül neki. Csak kortyoltam egyet a poharamból, és a kialakuló káoszt néztem békésen. Természetesen, ha kell, meg fogom védeni magam, de egyébként még csak úgy beleátkozni a tömegbe is lusta lennék.

Endrétől valami bókfélét kapok, vagy legalábbis egy kis kedveskedő mondatot. Élvezet velem az ittlét… Hát igen, dobtam a szomorúságot és király lettem. Nem mintha szomorú lettem volna, de ezt így szokta mondani az egyik barátom. Le is szögeztük vele, hogy mi ketten királyok vagyunk. Vagyis én királylányka. A Drága Bálint így is hív, nem képes kimondani a nevem. A többi barátomnak pedig pindur vagyok a magasságom miatt. De nem tehetek róla! Anya alacsony, apa sem túl magas, akkor ne várják el, hogy én meg 2 méteres legyen. Másik pedig, hogy az ő hibájuk, hogy a mai pasik szinte mind a 2 méteres magasságot érik el.
Koccintás után válaszolok, de úgy veszem észre, hogy Endre nem nagyon figyel rám oda. Valami más köti le a figyelmét, és nem tudom, hogy mi. Eléggé idegesítő, amikor én mondom a magamét, ő meg le se kakil. Ezen sikeresen sikerült felhúznom magam. Végül Endre csak kiböki, hogy mi szúrja a szemét. Lesújtó tekintettel nézek rá, majd …
- Zavar?! ... Így jártál! -
Nem akartam én bunkó lenni, de ez így kicsúszott a számon. De, hogy Endre csőrét ne piszkálja az a kis hab, előbb kidugom a nyelvem és amit elérek az lenyalom, majd lejjebb húzom a pulcsim ujját, a többit azzal törlöm le. Remélem így már megfelel az úrnak.
Körbenézek a helyiségben, amikor a mindenféle emberről kezd beszélni, többek között a varázstalanokról is. Ekkor elég érdekes arckifejezés suhan át rajta, ami azonban ennek ellenére is feltűnik nekem.
- Nocsak. Esetleg bajod van a muglikkal? Aranyvérű vagy?! –
Komoly, rezzenéstelen arccal nézek rá. A leggyengébb pontomat találta el ezzel, ugyan is az egész családom varázstalan, csak bennem jött ki ez a vér. Se anya, se apa, se húgom nem képes varázsolni, szóval én totálisan sárvérű vagyok. Bár ezzel nem szoktam dicsekedni. Nem hiányoznak nekem a csúnya, lenéző tekintetek.
Mikor Endre arra kér, hogy nézzek körbe, akkor ismét körbetekintek, de még mindig semmi változás, majd miután végigmondta amit akart, elég gyorsan letudom a válaszadást.
- Ühüm… meg...teljesen! -
Sose voltam az a típus, aki azért jött le a faluba, hogy jól berúgjon aztán utána ne találjon vissza a suliba. Nem értem, és talán sose fogom megérteni, hogy mit élveznek ebben az emberek. Nem azt mondom, hogy nem vagyok bulizós, mert az vagyok, de nincs szükségem alkoholra ahhoz, hogy jól tudjam érezni magam. De mindegy. Én ilyen vagyok, Endre meg olyan. Két külön világ. Bár azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást.
Endre rátér arra, hogy mostanában nem szokott lejárni, mert prefektus a barátnője. Amikor a korsóját kezdi el nézegetni olyan, mintha szomorú fejet vágna.
- Ja, tudom, Bea! De ha ennyire bánatos vagy emiatt, akkor mi a bánatnak vagy vele?! Hallottam a zűrös dolgaitokról. –
Hogy ne tudnék én mindent, amikor az Edictumba írogatok, ahol van pletykarovat és paparazzi is. Ha az ember lánya oda bekerül, akkor nincsenek titkok előtte. Már ezért is érdemes volt bekerülni. Az év cikkírója címről már nem is beszélve. Ami igaz, hogy titkos, de ennek ellenére én mégis büszke vagyok rá, és dicsekszem vele. Hadd tudják csak meg, hogy ki írja azokat a cikkeket!
A házas kérdésemre is érkezik válasz és egy kérdés is. Felvont szemöldökökkel nézek a fiúra, majd feltűnően méregetni kezdem. Iszok egy korty sört, majd csendben tovább bámulom. Végül oldalra biccentem a fejem, egy nagyot sóhajtok és válaszolok neki.
_ Há’ honnan tudjam!? Nem is ismerlek! -
Ennyiből nem lehetett leszűrni, hogy milyen jellem. Oké az, hogy iszogatni szokott járni eléggé rellonos beütést kelt, de ez még semmit sem jelent.
- Szerinted én illek a Levitába?! -
Hah… kölcsön kenyér visszajár! Erre válaszoljon valami okosat akkor a nagyfiú! A kérdés mellé szempilla rebegtetést társítok, összefonom az ujjaimat, majd az asztalra könyökölök, végül pedig államat az összekulcsolt ujjaimra helyezem.