Magam sem tudom, meddig álmélkodok a könyv adta rengeteg csodás kép láttán. A percek másodpercként suhannak el mellettem, ahogy kedvenc kötetem a kezeim között pihen. Jól tudom, hol kell kinyitnom. A legizgalmasabb résznél felcsapom a könyvet, pont ott, ahol a srác és a lány szerelme végre beteljesül. Elalélok a szavak olvasása közben, lábam remegőssé válik, arcom pedig kipirosodik a le nem vezetett feszültségtől. És akkor bamm, mint kegyetlen nyílvessző csap át a könyvtár csendes légkörén Edith kérdése, mire én természetesen megrémülök. Nem a szavainak van ilyen hatása rám, hanem a tudatnak, mi szerint engem itt és most rajta fognak kapni azon, hogy romantikus ponyvairodalmat bújok.  Nem tudom, van ebben valami irtó ciki. Sosem voltam az az igazi pasis pasi, akit Raphael szeretett volna fiának tudni. Mindig is inkább jobban húztam a feminin oldal felé, mégis a kedvenc könyvem és a lebukás kombója egyszerűen megrémít. Óriási léptekkel szelem hát át a köztünk kialakult terepet, de még így sem sikerül pont helyben kapnom a lányt. Hirtelen zavaromban felkapom az első kezembe akadó szakácskönyvet, amit ráadásul fejjel lefelé sikerül mancsaim közé fognom.
- Oh, tényleg – elnevetem a mondta végét, olyan jó kínosan, majd amilyen gyorsan felvettem, már rakom is vissza a helyére az olvasmányt. Nem nekem való ez. Sosem tudtam főzni, és ha akarnék is, biztos nem egy könyvtől kérnék tanácsot. Egyáltalán ki az a hülye, aki ilyet ír?
Szerencsére Edith épp megtalálja, amit keresett, így az én vallatásommal felmond, majd a saját érdeklődési körét kielégítő tárgyhoz rohan. Én nem kíváncsiskodom, igazából teljesen hidegen hagy, mi is van nála. Én egy kiadós könyvtár bulira jöttem ide, amelyben két tényező létezik. Edith és én, nem holmi jött ment hülye könyvek.  Csak unottan megrántom a vállam. Ám a tortúrának még koránt sincs vége, mert a csaj tévesen azt hiszi, hogy azért nézem, mert érdeklődéssel fordulok a szakterülete felé. Meg a nagy francokat. Olvasni kezd, belőlem meg akkor pattan ki egy olyan jó tini picsás nyüsszögés, amihez még topogok is egy kicsit, csakhogy teljes legyen a kép. Ám mikor végre figyelni kezdek arra, mit is mond a másik, felvetődik annak a lehetősége, hogy ez mégsem annyira dögunalom, mint ahogy sejtettem. Valami krimi szerű sztorit tár elém, vízbe fulladt nőkkel és lányokkal, és hogy azoknak meggyilkolását alultámasztó bizonyítékok hogyan tűntek el. Szememben izgatott fény csillan, ahogy én is lekucorodom Edith mellé a földre, majd nemes egyszerűséggel kikapom a kötetet a kezei közül.
- Hmmm… - vizsgálgatom a lapon helyet kapott mondatokat. Újra elolvasom, amit a lány az imént hangosan, de nem sok mit sikerül kiszűrnöm belőle. Szeretem a krimit, de sosem voltam egy igazi Sherlock Holmes, hogy bármilyen ügyet csak úgy felgöngyölítsek.
- Szerinted ez igaz? Mármint, valós történések vannak benne leírva? – Felmutatom az immár becsukott könyvet, majd társam felé fordulok. Mert ha valóban így van, akkor a csaj megnyert magának, maradhatunk itt, ameddig csak akarja, ám ha ennek az ellenkezője bizonyul be, akkor viszont úgy megrakom a csajt itt helyben, hogy csak na. Oh, hogy mivel? Hát könyvekkel, mi mással. Hisz mégis csak egy könyvtárban vagyunk.