Az éjszakai nasi mindig segít aludni, tartja az ősi mandarin közmondás, melynek első és második fele is Máté revíziójából született. Az eredetije valahogy úgy szólt, hogy Tévedésből be lehet valakit börtönözni, de szabadon engedni nem.
Ezen felbuzdulva tehát megindult, hogy a Rellon hálókörletet elhagyva eleget tegyen gyomra hívásának, és így éjfél környékén étkezzen valami könnyedet, egy kis desszerttel megtoldva, természetesen. A természet csodája volt, hogy még nem gurulva közlekedett, bár jelen szempontjából nem biztos, hogy nagy különbség lett volna a kettő között.
Az áhított helyszínre érkezve rögtön szemet szúrt neki egy kislány, aki vidáman majszolt valamit - amit Máté remek deduktív következtetéssel ételnek gondolt -, mellette pedig egy kedves, három-négy méter körüli kígyócska heverészett.
Mátén lassan erőt vett a pánik.
 - Figyelj...nem akarlak megijeszteni, de...ne ijedj meg, jó, de....DE VAN EGY ROHADT NAGY KÍGYÓ MÖGÖTTED ÉS MEG FOG ENNI ÉS ÚRISTEN, MENEKÜLJ! - ordította. Nagy rémületében hadonászni kezdett, mint mindig, ami pedig azt eredményezte, hogy pálcája - amiről meggyőződése volt, hogy erősen szorította! -a levegőben festőien gyönyörű ívet leírva egy közeli kondérban landolt.
 - A...pálcám... - hebegte némileg megszeppenve. Lehet, hogy a varázseszközt a füle mögött tartotta, és hogy csak ünnepnapokon használta - elvégre csak nem akarjuk, hogy gyorsan tönkremenjen, nemigaz? kímélni kell -, de elvesztése nem kifejezetten érintette kellemesen.
Arról nem is beszélve, hogy egy rohadék nagy kígyó volt tőle két méterre, az ő összes fegyvere pedig kimerült egy nyakfogásban, amit még az egyik bátyja tanított neki, de Máté arra gyanakodott, a szkanderversenyt a hüllő nyerné.

Általában azért szeretett Lil ilyenkor jönni le a konyhába, mert estére már elcsitult az Eridon is, nem lehetett semmi érdekeset csinálni, alvás előtt pedig jól esett az evés. Így hát most is hatalmas beleéléssel tekerte a tésztát a villájára, aztán pöckölt közelebb egy darab fasírtot Sahti orrához, hogy jobban elérje, és ne az ő kajájára kezdjen el fájni véletlen a foga. Egyébként még mindig az volt a véleménye, hogy itt a kastélyban korántsem főznek olyan jól, mint az ő drága bátyja otthon.
Csakhogy most a fiúk a vizsgáikra tanultak, így nem jöttek haza hétvége sem, Lil pedig maradhatott a suliban. Annyira azért nem bánta, nem volt rossz itt, csak hiányzott az ágya.
Annyira elkalandozott, hogy észre sem vette, hogy bejött valaki a helyiségbe, csak mikor az illető kiabálni kezdett, Lil kezéből pedig egyszerűen kiesett a villa, annyira ledermedt, Sahtival egyetemben, aki egy, félig a szájából kilógó fasírtdarabbal bámult fel az idegenre, mint aki nagyon nem érti, hogy ezt meg mi lelte. Pálca repült, kondér koppant, Lil pedig végül nem bírta tovább, és kitört belőle a hangos röhögés.
- Syd elég ritkán eszik embert - hajolt le megcirógatni a kígyó fejét, mert nagyon szerette az állatot. - De ha így kiabálsz, akkor lehet, hogy rád uszítom - cukkolta a fiút, aztán egy fél mozdulatot tett, mintha támadni akarna. - Huh! - Újra felnevetett aztán, mert egyszerűen nem tudott nem vihogni, ha a repülő pálcára gondolt.
Végül elővette a magáét, és mivel a srác eszköze a forró leves tetején lebegett, ráirányította a varázslatot.
- Vingardium leviosa! - röptette a pálcát a fiú feje fölé, és csak még jobban nevetett, mikor a varázspálcáról elkezdett csepegni a leves. Azért ennek láttán egy picit odébb mozdította, mert nem akarta eláztatni az idegent.
- Tessék, a pálcád...ööö... Kígyóktól Rettegő Uraság! - ejtette végül a fadarabot a srác kezébe.

Megkapó látványt nyújtott a lány és a macskája, ahogy mindketten dermedten meredtek rá, amikor egy böhöm nagy hüllő tekerget mögöttük tíz centire, és még őt nézik hülyének! Máté agya igen hamar errort jelentett, a helyzet kívül esett az értelmezési tartományán.
 - Szóval még neve is van a bestiának - morogta az orra alatt, mert bár Máté immunis volt a megszégyenülésre, azért némileg mélyen érintette, hogy még egy elsős kislány is röhög rajta - afelől ugyanis nem volt kétsége, hogy a kiscsaj hány éves lehet.
Aztán felfogta a szavak értelmét.
 - Ritkán?! Tehát már előfordult?! - tudatosult benne a mondat, és valljuk be, némileg érzékenyen érintette a fennálló lehetőség. Ez nem szerepelt a top 5-ben a halállistáján. Lépett is egyet hátra, ugyanis az az egy lépés tuti megmenti az életét, ha arra kerül a sor.
Azt viszont kifejezetten pozitívan könyvelte el, hogy a lány kérés nélkül a segítségére sietett pálcaügyben.
 - Köszi - mondta, miközben pólója szélével - fő a higiénia - megtörölgette a pórul járt eszközt. Miután végzett, visszahelyezte a füle mögé, elvégre a lány elég nyugodtan rágcsált ahhoz, hogy meggyőzze Mátét, nincs szüksége a pálcára. Bár elmorfondírozott rajta, vajon idomított-e a kígyó, és ha igen,tud-e kérésre ölni.
 - Már nem azért, de egy ekkora lótól szerintem reális tartani egy kicsit - morogta a "becenevét" hallva, de azért nem ment közelebb. Nem volt megőrülve.

- Hogyne lenne neve! - háborodott fel Lil a megjegyzés hallatán. - Neked is van, nekem is van, neki miért ne lenne? Ugyanolyan érző lélek, mint mi! - jelentette ki hatalmas vehemenciával, mert neki az állatok is olyanok voltak, mint az emberek, sőt, biztos volt benne, hogy egyesek nem érnek fel Syd észbeli képességeivel a kastélyban. De aztán hamar túltette magát a dolgon, és a pálcabegyűjtés következett, aztán miközben a fiú éppen a levest távolította el a kérdéses tárgyról, Lil jól megnézte magának.
Nem tudta elsőre eldönteni, hogy hanyadikos lehet, de ha tippelnie kellett volna, akkor negyediket vagy ötödiket mond. Éppen ezért nem fért a kislány fejébe, hogy hogyan félhet pont Sydtől, az ő drága Sydjétől, aki éjjelente az ágya alatt összetekeredve alszik. Végül aztán Sahti volt az első, aki a következő mondatot lereagálta, mégpedig azzal, hogy egy nagy fújtatással kísérve visszatért az evéshez, mint aki csak érti, hogy miről is van szó.
- Nem hinném, hogy féled kéne Sydtől - mosolygott Lil a fiúra, miután megsimogatta a macskát. - Ne aggódj, rendes kicsi kígyó! - futtatta újra végig az ujjait újra "kis" kedvencén, szándékosan kissé eszelős vigyort varázsolva az arcára, mert élvezte, hogy a fiú mennyire megrettent. Aztán csak megsajnálta őt, mert Lil ha szeretett is játszani, gonosz végképp nem volt, és felnevetett.
- Gyere már ide, nem bánt! - intett a srácnak, aztán hirtelen bekattant neki egy emlék, mikor megérkezett Bogolyfalvára, és látványosság volt, hogy Konnal van, és éppen ezért egy újabb ragyogó mosollyal a bemutatkozásra tért.
- Nothart Liliána vagyok, nagyon örvendek! - nyújtotta a kezét illedelmesen, miközben nagyon figyelte, hogy miféle hatást érnek el a szavai. Ez a fiú nem elsős, ismernie kell Kont.

Eric

 A napomat egy szóval lehett jellemezni; pocsék. Ritka volt az ilyen, általában közönbös voltam, vagy kevésbé rendítettek meg a dolgok, de ha néha rámjött a hoppáré, még egy légy halálán is képes lettem volna elsírni magam. Ami azt illeti, úgy éreztem, most éppen egy ilyen fázisomban vagyok, de sejtettem, hogy túl idős vagyok már az ok nélküli bőgéshez, tehát elhatároztam, hogy megedzem magam. Igyekeztem nem gondolni az otthonról érkezett rossz hírekre, és ahelyett, hogy bánatosan összekuporodtam volna az ágyamon, elindultam a konyha felé, enni valami finomat. A csoszogásnál kicsit lassaban indultam meg a célom felé, valami romantika korabeli darabot dúdolva, elég hamisan. A tempómmal ellentétben azonban valamiért úgy érzékeltem, viszonylag hamar étem el a konyhához. Újult erővel siettem be a megváltást jelentő helyiségbe. Megállapítottam magamban, hogy rég jártam itt, aztán szétnéztem, egy pillanatra elfelejtkezve a bánatomról. A manók szokásosan annyian voltak mint az oroszok, és jónéhányan nekem szentelték a figyelmüket. Nem igazán jöttem zavarba tőle.
 - Egy tál lasagnét tudnátok nekem keríteni? - érdeklődtem egy cseppet parancsoló hangnemben. - Inni meg... kólát, ha van.
Nem tudtam pontosan, hogy mit remélhetek, de hamarosan megkaptam a rendelésemet. Ez nagyon jól jött, ugyanis kezdtem a kezdeti felívelés után visszaesni a mélabúmba. Mohóságomban állva kezdtem enni, mint egy ló. Nem mintha zavart volna, hiszen semmi bajom a lovakkal. Azonban, mivel a poharamat is tartanom kellett, hosszútávon nem látszott kényelmes megoldásnak. Még csak félig ittam meg a kólámat, amikor a pohár kicsusszant a kezemből, és apró darabokra tört a padlón. Káromkodtam egyet, és gyorsan leraktam a tányéromat, hogy segítsek a megszeppent manóknak feltakarítani, akik szinte azonnal rávetették magukat a szemetemre. ~Még ezt is elszúrom~ dohogtam magamban. Éreztem, hogy egy kicsit mardossák a könnyek a szemem, de igyekeztem úrrá lenni a heves érzelmeimen. Tovább szedegedtem guggolva a poharam maradványait, de közben az egyik ármányos szilánk megvágta az ujjamat. Nem mélyen, de azert fájt. Sóhajtottam egyet, kidobtam egy szemetesbe a véres szilánkot, és a számba vettem sajgó ujjamat. Közben a másik kezemmel ismét felemeltem a tányérom, és reméltem, hogy azt legalább nem fogom elejteni.

Lagger Arm

A napom átlagosan indult. Felkeltem, aztán edzettem egy kicsit, mert nem akartam ellustulni. A testmozgás után felöltöztem, és elindultam a konyhába. Gyors léptekkel mentem, mert úgy hallottam, a tanárok nem szeretik, ha erre járunk. Ezzel annyira nem foglalkoztam, így nem néztem hátra. Csak előre mentem. A nagy ajtót betolva megtaláltam a keresett helyet. Még körbe se néztem, amikor több manó is elém futott, és leültetett az asztalhoz. Erre nem számítottam, így eltelt pár pillanat, mire rájöttem, hogy mi is történt. Még több manó jött elém, egytől egyig azt kérdezgetve, hogy mit hozzanak nekem.
- Egy croque monsieur-t szeretnék, ha lehet. -Mondtam ki a kedvenc francia szendvicsem nevét abban a reményben, hogy itt is fogok tudni ilyet enni. Alig kellett várnom, a manók pillanatokon belül meghozták a kért szendvicset, mellé pedig még egy pohár vizet is kaptam.
Beleharaptam a sonkás ínyencségbe, aztán haraptam volna a másodikat, amikor mögülem hangos csörömpölést hallottam. Gyorsan felkaptam a fejem, és fordultam a hang irányába. A lány káromkodott egyet, aztán ő is segített a manóknak. Gondoltam megoldják egyedül, de aztán a lány felállt, és egy véres szilánkot dobott ki, utána pedig a vérzést próbálta elállítani. Felálltam, és gyorsan odaléptem hozzá.
- Tessék, itt egy zsepi! -Nyújtottam át az említett dolgot. -Jól vagy? Gyere, ülj le! -Gyengéden megfogtam a derekát, és odavezettem az ülőalkalmatossághoz. Most nem érdekelt, hogy mennyire hangozhat hülyén az akcentusom. Az arcát látva tartottam attól, hogy elájul, bár reméltem, hogy erre nem kerül sor.

Eric

Hát, elég rosszul nézhettem ki, ha a srác felfigyelt rám. Persze éreztem, hogy kifut az arcomból a vér, és egyáltalán nem voltam meglepve, hogy kiver a víz, hiszen mindíg is alacsony volt a fájdalomküszöböm, de azért nem éreztem magam annyira rosszul. Mire észbekaptam, már le is rakott egy székre, persze minden erőszakosságot mellőzve, és a kezembe nyomott egy zsepit. Hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Na jó, ezt éppenséggel még pont tudtam, de egyébként sejtettem, hogy a tanácstalanság kitelepedett az arcomra. Végigmértem a fiút. Nem lehett sokkal idősebb nálam, az is felmerült bennem, hogy egykorúak lehetünk. Nem kerülte el a figyelmemet az akcentusa, de nem zavart túlzottan. Általában ki vagyok békülve a hasonló dolgokkal, amíg nem akadályozza meg azt, hogy megétsük egymást a másikkal.
 - Kö... köszönöm - hebegtem, és igyekeztem nem zavarba jönni. Rászorítottam a zsepit a vérző ujjamra, és reménykedtem, hogy nem kell majd a gyengélkedőre mennem a vágással. Elég ramaty kedvem volt anélkül is, bár a váratlan kedvesség, ami csak úgy rámszakadt az égből, egy cseppet feldobott. Ennek ellenére nem igazán tudtam, mit mondjak. - Nagyon kedves vagy. Mi a neved?
Nem voltam benne biztos, hogy tásalogni akar-e, de megteszi. Legalább ha majd meglátom a folyosón, nem csak név nélkül fogom azonosítani, mint a jófej srácot. Egyébként pedig egy kis társalgás sem lett volna ellenemre, és ez egész jó kezdeményezés volt, ha nem is túl eredeti.

Kígyóbűvölő

 - Igazad van, miért is gondolnék mást? - tette fel a költői kérdést, némi rosszul bujtatott szarkazmussal, de letett arról, hogy megértse, ugyan mit keres egy böhöm óriáskígyó a konyhában. Realizmus? A nevem Weiner Máté, és ez itt a Jackass.
 - Ez megnyugtató - jegyezte meg egy vigyorral, azon vidulva magában, hogy a lány valószínűleg akkor is elmondaná, ha valóban kellene félnie. De jobban belegondolva, miért is aggódik? Ha a kígyónak étkezni támad kedve, úgyis a házimanókkal fogja kezdeni - azért mégiscsak könnyebb prédát jelentenek! Neki pedig olyan magas a vércukorszintje, hogy szerencsétlen Syd biztos diabetikus lesz tőle.
Azért amikor már a kiscsaj kiröhögte elővigyázatos távolságtartását, némileg sértett büszkeségét maga után vonszolva mégis odament az asztalhoz, bár inkább a másik oldalról közelítette meg az egész létesítményt, mintha nem lenne oly mindegy, és letelepedett a lánnyal szemben egy székre - aztán fel is pattant, mintha tűpárnára ült volna.
 - Nothart?! - Ennyi reakcióra futotta, de azért a vér kiment az arcából, elvégre bármily középszerű is legyen, élete azért kedves volt önmaga számára, és igen sérelmezte volna elvesztését. Mondhatni életbevágóan fontos volt, hogy megtartsa.
Oké. Nyugalom. Lehet, csak névrokonok, elvégre ki tudja, hány Nothart futkorászik errefelé? Nem muszáj még csak ismerniük sem egymást. És ha mégis - mi garantálja, hogy a lány azzal kezdi a holnap reggelt, hogy elújságolja bátyjának, kivel találkozott? Nyugalom, nem fogsz még meghalni, amikor az megtörténik, azért lesz, mert lerobbantod a saját fejed pálcahasználat közben, nem pedig Nothart Konstantin szerető ölelésében fulladsz lilára.
Miután ezen túltette magát, ő is kibökte hát az első nevet, ami eszébe jutott, de nyilvánvalóan nem volt a sajátja - biztos ami biztos, hátha a kislány elregéli, mi a helyzet a konyhai manók körében.
 - Brokk Oli - mutatkozott be, majd inkább visszaült a székre, elvégre azután is felhúzhatja a nyúlcipőt, hogy felmérte a terepet. Attól még, hogy a bátyja egy szociopata őrült, aki ráadásul vérdíjat tűzött Máté fejére, Liliána nem biztos, hogy szintén klinikai eset.
A kígyó biztos jót röhögött volna, ha hallja ezt a gondolatmenetet.

Brokk Oli XD

Lil rendkívül jól szórakozott a fiú félelmét látva, mert ő tudta, hogy Syd nemes egyszerűséggel lusta ahhoz, hogy bárkit is megtámadjon, annyira pedig még éhes sem lehet, hogy baj legyen.
Aztán a srác végre rászánta magát, hogy leüljön, Lilből pedig kibújt a kisördög, és egy kicsit változtatott a nevén, ami láthatólag alaposan meglepte az idegent. Az, ahogy Kon neve hallatán lesápadt, bizony nem jelentett mást, mint hogy nagyon is jól tudja, hogy kié a vezetéknév eredetileg. Éppen ezért Lil tovább ütötte a még forró vasat, és csodálkozó arcot vágott.
- Nahát, Oli, nem is tudtam, hogy ismered a nevelőapám! - Aztán itt egy kis hatásszünetet tartott, hogy kiélvezhesse a fiú arckifejezéseit, aztán megszánta őt. - Na jó, ő csak a fogadott bátyám. Az igazi nevem Csák Liliána Aquila. Ugye tudod, hogy neked is illene a valódi nevedet közölni, Mr. Brokk? - vigyorgott a fiúra a kicsi, miközben a kezét nyújtotta felé kézfogásra, ezzel próbálva őszinteségre ösztökélni. Mindenesetre nagyon élvezte, hogy Kon hírnevében sütkérezhet.
- Amúgy nem akarsz rendelni? Nyilván nem véletlenül jöttél le a konyhába... Na meg nem is azért, mert megláttad Syd farkának végét a sarkon befordu.... Sahti! - csattant fel a végén a lányka, mert közben a kandúr alattomos támadásnak vélte a fiú könyökét, ami túl közel került hozzá, és heves fújás kíséretében odacsapott, éppen csak elkerülve azt, hogy felhasítsa a srác bőrét.
- Na jó, érte nem vállalok felelősséget - jelentette ki Lil, mielőtt a másik bármit is mondhatott volna. - A bátyámé, Arvidé, aki úgy elkényeztette, hogy annál jobban nem is lehet.

Catlady

Azért némiképp rosszul esett neki, hogy halálfélelme ilyen szórakoztató, de hamar túltette magát a sérelmein - ha jobban belegondolt, legtöbbször bármit csinált, az igen szórakoztató volt mások számára, rejtély, pontosan miért. Például volt az a helyzet Trixivel, amikor egy kukán állva próbált betörni a Mágiaügyi Minisztérium Bogolyfalvi Kirendeltségébe, két kaviccsal felszerelkezve a nehéz feladatra. Nem értette, a lány miért találta ezt annyira mókásnak, igenis reális esély volt rá, hogy kivitelezhető a feladat.
Visszatérve a jelen eseményeihez...
 - Aztarohadt. - Velős, de mindent elmond. Nothart? Nevelőapja? Mi a jó fene?
Mátét soha nem lehetett azzal vádolni, hogy különösebben éles eszű gyerek lett volna, de ez a történet azért valahol még neki is bűzlött. Ki az a beteg, pszichopata, értelmileg visszamaradott egyén, aki rábízna egy tizennégy éves kislányt arra a vadállatra?!
 - Remélem, most is csak humorizálsz - mondta, miközben kért egy sütit az egyik manótól. Fő az egészséges életmód, és egyébként is, ezen az ijedtségen csak a tömény cukor segíthet, mert mint tudjuk, a "stressed" visszafelé "desserts"-nek olvasandó. Máté életfilozófiájának alapja.
Szerencsére azonban mielőtt még néhány kedves jelzőt aggatott volna Konra, Liliána eloszlatta Máté illúzióit, némiképp megnyugtatva ezzel a fiú összekuszálódott gondolatait, csak fogadott bátyja.
A következő pillanatban azonban a fiú is megbánta, hogy ilyen elhamarkodottan választotta meg az időpontot az evésre - Lil rendes nevét hallva úgy félrenyelt, hogy ismét félthette az életét, mintha mára nem lett volna elég a riadalmakból.
Csák? Ez egyre jobb!
 - Hívj csak Olinak - közölte vigyorogva, nem mutatván hajlandóságot arra, hogy rendes nevét is megossza a lánnyal, elvégre most már egyel több oka volt arra, hogy kedve legyen ott helyben elpárologni és konyhai gőzként leélni hátralévő életét, megkeserítve minden bagolyköves diák desszertjét.
Ha ez még nem lett volna elég, még a macska is megtámadta - úgy tűnik, ez nem Máté napja volt.
 - Hé. Fékezd a vadat! - ugrott hátra, mivel a macskák sem voltak túl nagy barátai, de mint látható volt, az ellenérzéseket kölcsönösen viselték egymás iránt.

Lagger

A lány nem ellenkezett, amikor odavezettem a padhoz. Arcán inkább döbbenetet véltem felfedezni. Elmosolyodtam. A zsepit rászorította a vérző ujjára, utána kicsit nyugodtabban mondott pár szót, bár látszott rajta, hogy még mindig nincs teljesen jól.
- Eric vagyok. Eric Marius Chabot. -Válaszoltam a feltett kérdésére. – És téged hogy hívnak? –Kérdeztem visza gondolván, ha majd írok egy önéletrajzot, bele tudjam írni, hogy kit mentettem meg. Ennyire azért nem volt vészes a helyzet. Felé fordultam, hogy lássam az arcát, ami már kezdte visszanyerni eredeti állapotát. Tekintetemmel megkerestem a tányérját -feltételezve, hogy volt neki. Az egyik asztalon egy lasagne árválkodott. Mindenkinél aki itt volt, ott volt a tányérja, csak a mienk volt két másik asztalra lerakva.
- Az a lasagne a tiéd? -Kérdeztem meg a lányt. Megvártam amíg ad rá valami választ vagy bólint vagy ilyesmi, aztán felálltam, és először elsétáltam az én tányéromhoz, mert az messzebb volt, aztán a lányét is felvéve visszamentem hozzá. Letettem elé az ételét, majd helyet foglaltam.
Ez idő alatt a napom további részét tervezgettem. Leginkább edzés járt a fejemben. Egy pillanat ezredéig beugrott az is, hogy esetleg tanulnom is kéne, de ezt az ötletet inkább elvetettem. Ráér majd a vizsga előtti napon. Ez eddig mindig bejött, szerintem most se lesz másképp.

Eric

~Eric~ visszhangzott a fejemben. ~Tehát kilencvenkilenc százalék az esélye, hogy nem magyar. Még több. Ennyivel is okosabb lettem~ állapítottam meg magamban egy kicsit ironikusan. Sejtettem, hogy vissza fog kérdezni, és ez a gyanúm hamar beigazolódott, de ezt nem mertem emberismereti sikerként elkönyvelni.
 - Arm Letícia - válaszoltam. - De általában Laggernek szoktak hívni. Na jó, nem általában, mindíg.
Éreztem, hogy a sajgás kezd tompulni az ujjamban. Ez jó hír volt, kicsit aggódtam, hogy mi van, ha véletlen súlyosabban vágtam meg magam, de az, hogy ilyen hamar kezdek jobban lenni, az ellenkezőjéről tanúskodott.
 - Igen, az enyém - bólogattam, amikor Eric megkédezte, hogy az enyém-e a lasagne. Ismét megállapítottam magamban, hogy nagyon udvarias srác. Amikor lerakta elém a tányéromat, és ő is helyet foglalt, megeresztettem felé egy halovány mosolyt.
 - Köszönöm - mondtam, és ismét nekiestem a finomságnak. Amikor lenyeltem a falatot, ami a számban volt, Erichez fordultam. - Jól gondolom, ugye, hogy nem vagy magyar? - kérdeztem. Szinte magától értetődött a válasz, de inkább megérdekőldtem, minthogy idiótaságot mondjak.

Vera

Szusz. Levegő be. Szusz. Levegő ki. Félek.
Féltem, ahogyan mindig, amikor valamilyen új helyre kerültem. És ez most nagyon új volt. Hogy mertem egyáltalán megtenni? Új ország, új iskola, új nyelv, teljesen új emberek. Világ életemben abban a hitben éltem, hogy én az ilyesmihez gyáva vagyok. Amikor idejöttem, egy pillanatra azt hiszem elhittem, hogy mégsem, de most újra beigazolódni látszott. Mikor beléptem a kapun, a csomagjaimat már elhagyva valahol, ahonnan a helyükre repültek, megbabonázva néztem körbe. Ez nagy. Marha nagy.
Sietve lestem oldalra miközben az adrenalin-szintem egyre növekedett. Nem tudom, mi ijesztett volna meg jobban; ha nem találkozom senkivel, vagy ha igen. Egyelőre azonban attól féltem, ami az aktuális helyzet éppen volt, ez pedig abban nyilvánult meg, hogy nem volt sehol senki. Így hogy fogok eltalálni a házamba? Navine. Igen, a házak neveit előre gondosan bemagoltam, szinte az összes jellemzőjükkel együtt, hogy ebből már ne lehessen gond. A homokórákra pillantva gyorsan meg is állapítottam a színek alapján, hogy melyik házhoz melyik óra tartozik. Ez legalább megy.
De mi lesz, ha megjön valaki? Meg fogom tudni értetni magamat? Még mindig végigfutott a hideg a hátamon, hogyha az jutott eszembe, hogy használnom kell a magyar nyelvet.
Na jó. Szünet. Ennyire nem vagyok beszari. Eljöttem idáig, annak teljes tudatában, hogy minden ismeretlen lesz, és eldöntöttem, hogy itt fogok élni. Akkor mitől félek úgy, mint egy nyuszi?
Tettem pár bátortalan lépést a nagy lépcsők irányába. Talán ha megtaláltam volna a lépcsőházat, onnan már ment volna a dolog. Annyira csak nem lehet más, mint a Roxfortban... Vagy lehet, hogy mégis más. Felléptem az első lépcsőfokra, próbáltam kicsit nyújtózkodni, hogy lássam oldalt, hova vezet a képcsősor. Léptem egy újabbat, szintén nyújtózkodva. És ez így ment még egy darabig, ameddig ki nem egyenesedett a hátam, és rá nem jöttem, hogy ezzel a tempóval az életben nem fogok eljutni sehova.
Kezdtem bepánikolni. Miért pont most nincs itt senki, hogy segítsen megmondani, melyik a helyes irány?

Hayley

Vera

Mint égi felmentősereg - szinte szó szerint, mert fentről jött - jelent meg egy lány. Az arcomon a félelem szinte rögtön megkönnyebbülésbe váltott át, és ugyanígy éreztem belül is. Főleg akkor, amikor a lány köszönt nekem. Ezek szerint ugyanis nem feledkeztek meg rólam, sőt, küldtek is elém valakit. Ez a kis figyelmesség nagyon jól esett, és magamban máris egyre pozitívabbnak láttam az iskolát.
Végigmértem a lányt, már akkor, amikor közeledni kezdett felém. Érdekesen volt felöltözve, a rajta levő ing láthatóan nem nőknek készült, ám egész ügyesen megoldotta a dolgot egy övvel. Elgondolkodva néztem végig magamon, mintegy gyors összehasonlításként, hogy én miben vonultam be a Bagolykő kapuin. Eddig eszembe sem jutott, hogy az öltözet miatt aggódjak, most azonban hirtelen átfutott az agyamon. Egy csipkés szegélyű világoskék topot viseltem, felette egy fekete blézert. Emellett egy fekete selyemszoknya volt rajtam, amelyen kék virágminták kacskaringóztak felfelé. Én meg voltam elégedve az öltözékemmel, reméltem más sem talál majd kivetnivalót benne.
- Hello. Igen. - válaszoltam tömören, mert igyekeztem egyelőre nem lebukni az akcentusommal. Idáig jól ment, de nem akartam mogorvának tűnni, szóval a két szavacskámat egy aranyos mosollyal toldottam meg.
Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy a lány zavarban volt. Be sem mutatkozott, ellenben Flaviu tanárnő életéről máris sok dolgot megtudhattam. De a legárulkodóbb az volt, hogy nagyon gyorsan beszélt. Nyeltem egyet, és feszülten figyeltem, hogy minden egyes szavát követni tudjam, ami egyelőre sikerült. Igyekeztem leplezi a zavaromat, és meg is nyugodtam, hogy elsőre megértettem mindent, amit mondott. Úgy látszik, mégiscsak megérte az a sok tanulás.
Kisebb fáziskéséssel válaszoltam ugyan, de azért igyekeztem készséges és kedves lenni.
- Köszönöm... Navine. Navines vagyok. Mi a neved? - néztem rá szép nagy szemekkel. Direkt nem úgy kérdeztem, hogy "hogy hívnak?" ugyanis a gy-betűk kiejtésével voltam az egyik legnagyobb problémában. Ettől függetlenül azonban, mostanra már biztosan kihallotta a szavaimból az izgalmat, amit a magyar nyelv használata jelentett (most használtam élesben először) és az akcentusomat is. Mindegy, hiszen azért vagyok itt, hogy megtanuljam a nyelvet, meg még sok más érdekes dolgot is. Szóval reméltem, hogy segít.
- Nem tudom, mi van merre... Én remélem, segítesz eligazodni. - hálásan néztem rá, már csak azért is, mert megjelent. Talán kezdenek összejönni a dolgok.

Hayley

Mary

Egészen megszerette ezt a helyet, amikor először járt itt, és Balázzsal találkozott. Azóta többször mászkált már erre, hogy összebarátkozzon ezekkel a haláli manókkal, és megszegjen mindenféle fogyókúrás szabályt. No, meg aztán, mindenféle más szabályt is, ami szerint nem tanácsos zaklatni a dolgozó apróságokat. Mázli, hogy még sosem penderítették ki, főleg, hogy ilyen későn szokott leosonni egy kis nasira.
Most leginkább azért szökött ki a klubhelyiségből, mert szörnyen unatkozott, és még mindig jobb a pörgős manók társasága, mint az alvó szobatársak. A szokásos mamusz, kezeslábas pizsama párosításban van, mert ugyan minek felöltözni, ha úgysem találkozik emberekkel… legalábbis ezt hiszi. Ugyan ki mászkálna még ilyenkor idekint?
Egészen az ajtóig nindzsa üzemmódban közlekedik, majd a konyhához érve bevágódik a helyiségbe, frászt hozva ezzel néhány tökmagra.
-Szép estét! – Köszön udvarias kislányhoz méltóan, és beljebb ugrándozik, egészen az asztalig, ahol is lerakja a magával cipelt terhet. Egy magnó az. Miért is ne adhatná meg a módját, ha már egyszer így kiruccan?
-Ó, igen – Vigyorog rá az egyik kis törpikére, aki odasiet hozzá, hogy teljesítse a kívánságát.
-Szeretnék egy kakaót, ha szabad – Mert persze ő is el tudná készíteni, de miért is venné el mások örömét? Amíg a manó elszalad, hogy meghozza a rendelését, ő maga elkezd babrálni az otthonról kapott szerkezettel. Homlokát ráncolva kezdi nyomogatni a gombokat rajta, hátha valamelyikkel bekapcsol. És láss csodát, egyszer csak megszólal a zene. Valahogy érzi, hogy ez most nem teljesen legális, de attól függetlenül felhangosítja, és elkezd rá dülöngélni.
-Köszönöm – Fordul közben a kakaót leszállító manó felé, és belekortyol a forró italba. Jólesően cuppant egyet, majd lerakja a bögrét, felpattan a legközelebbi padra, és elkezd táncikálni valami latin dallamra, ami éppen a magnóból szól.

Leonie

Marynek előzetesen eléggé fárasztó, és hosszú napja volt. Ezért is olyan furcsa, hogy későestére felélénkült alvás helyett. Az ágyában mélázva hallgatta három szobatársnője szuszogását és horkolását. Ez persze cseppet sem zavarta, elaludni azonban képtelen volt. Forgolódott kicsit, nézte a plafont, vagy épp a különleges tulipánokat szagolgatta, ha épp kedve volt. Ha nem, akkor nem érezte az illatukat. Ez volt bennük a különleges: sosem hervadtak el, és ha akarta az ember, érezte az illatuk, bárhol is tartózkodott a szobán, illetve a külön bejáratú fürdőszobán belül. Ezen sokadik megállapítás után, Mary hirtelen felült az ágyban. Felvette karóráját, majd ledobta magáról a paplant, majd mezítláb elsomfordált edzőcipőéig. Halkan, hogy ne hallják meg szobatársai felhúzta, majd utána, elöl cipzáras, csuklyás pulcsijáért is benyúlt a szekrénybe, hogy felvegye, az ő méreténél nagyobb, bő és vékony pólóra, mely pizsipólóként funkcionált a rövidnadrágja mellett. Marynek télen-nyáron ez volt a megszokott éjjeli viselet. Na meg a hosszú pizsamanadrág, de az ritkábban, mert a rövidből több van. Csendben odalépett az ajtó elé, majd lélegzetvisszafojtva kinyitotta azt. Igen, egyszer ennek a napnak - illetve éjszakának - is el kell jönnie egy diák életében. Bár nem feltétlenül első évesen... Csak el ne kapja egy tanár, vagy prefi, és minden oké-zsoké lesz! Folyosóról folyosóra osont, minden sarkon, a befordulás előtt megnézte órája tükrében, tiszta-e a levegő. De csak a hallgatózás után, mint egy vérbeli profi! Na jó, az azért túlzás, hogy profi volna, eddig kispályás volt, az, hogy otthon oson le a konyhába éjnek évadján, nem tesz semmit. Na de ez, ez Mary életében nagydolog ám! Még csak nem is a Navinések konyhájába, hanem egyenesen a suli fő, manókkal teli közkonyhájába - mármint bárki által átléphető küszöbbel rendelkező konyhába - tart. Amiről százszázaléki pontossággal nem is tudja, hol van. Szerencsére útja során senkibe sem botlott bele, mert ha így lett volna... Ki tudja, mi lenne! Szép is volna, ha az év végén ki tudja, hány pontot veszítene a Navine az ő jóvoltából. Nem lenne túl kellemes, most, hogy úgy ahogy beilleszkedett. Útja végén szerencsére, sikeresen megtalálja, legelső próbálkozásra a konyhába nyíló ajtót, melyen nem rest betenni lábát. Azonban rögtön meg is lepődik rendesen, mikor a manók fölött valami mozgó, vörös loboncot pillant meg. Néhány másodperccel később már az is eljut agyáig, hogy az egy vörös hajú, jókedvű hölgyemény. Lábát földbegyökereztető ijedtség járja át a testét. ~ Jesszusom! Jaj, nekem lőttek, nekem befellegzett, a Navinétől minden pontot levonnak, a többiek megutálnak, sőt, ki is csapnak! ~ futott át az agyán kétségbeesésében. Lassan elkezdett hátra lépkedni, ám rögtön a másodiknál megcsúszott valamin, és egy rajzfilmbe illő jelenetet produkálva, égnek lendülő lábakkal terült el a földön. A fájdalom mellkasáig terjedt, nem kapott levegőt, és néhány pillanatra totálisan lebénult tőle.

Mary

Tökéletesen jól érzi magát még egy manót is felrángat maga mellé, hogy a kezét fogva pörgesse őt. Az már más kérdés, hogy szerencsétlen kis apróság mennyire önszántából kezdett bele a táncba mellette. A lényeg persze, hogy Leonie remekül elvan saját kis világában. Olykor-olykor lehajol, hogy felvéve bögréjét, belekortyoljon kakaójába, vagy kicsit tekergessen a magnó hangerőszabályzóján. Micsoda egy találmány! Mázli, hogy kicsempészte a nagyszülőktől, még nagyobb mák, hogy apuka szívesen megbütykölte neki egy bájos mosolyért cserébe.
Olyannyira nem érzékeli a külvilágot, hogy fel sem tűnik neki, hirtelen eggyel többen lettek a kelleténél. Csak akkor kapja fejét az ajtó irányába, mikor a zene ellenére egy elég nagy csattanást hall. Ijedten lép egyet hátra, aminek köszönhetően ő maga is hatalmasat esik a padról. Nyekkenve ér földet, pont a hátsójára.
-Áuucs. – Nyögi ki, de már tápászkodik is fel, mert az ajtótól még mindig nem érkezett semmi életjel. Odasántikál a fekvő lány mellé. Te jó ég, egy hulla! Vajon el fogják hinni, hogy nem ő végzett vele? Vagy inkább el kéne ásnia valahol az erdő környékén? De honnan szerez ásót? Hiszen még a pálcája sincs nála! Csak egy nyomorult magnó! Várjunk csak, a manók! Őket rá lehetne venni, hogy segédkezzenek neki? Jesszus, nem akar a varázslók börtönébe menni! Ott biztos nagyon kényelmetlenek az ágyak, és tuti, hogy a kakaót is mindig hidegen adják. Az szörnyű volna!
-Ébredj! – Két vállánál fogva kezdi rázogatni kicsit a hölgyeményt. – Mondd, kérlek, hogy élsz, légyszi, légyszi! – Egészen belehajol a lány arcába, így ha az kinyitja a szemeit, egy jó nagy adag vörös hajjal találkozhat, meg egy mögüle kivillanó ezer wattos vigyorral.
-Hát mégsem vagyok gyilkos! – Sóhajt fel megkönnyebbülten, miközben megfogja Mary kezét, és felhúzza ülésbe, ha akarja az, ha nem. – A frászt hoztad rám, már azt hittem, el kell, hogy földeljelek valahol. – Derűsen hátratolja loboncát, és érdeklődve tekint újdonsült ismerősére.
-Vagy csak megfáradtál? Mert akkor ott van a pad, azon nyugodtan lepihenhetsz, ígérem, nem fogok ugrálni rajta. – Felpattan, de egyből fel is szisszen. – Ajj, azt hiszem, eltört a csontom. – Ingatja a fejét, és egy nagy sóhaj közepette odalép az asztalhoz, hogy felemelje a bögréjét. – Kérsz Te is? – Kérdezi vigyorogva.

Leonie

Nem várt egy helyzet. Először végig oson a kastély nagy részén, takarodó után, aztán a konyhába érve ott talál egy vígan táncikáló lányt, erre hanyatt esik. Egy igencsak sűrű napot követő, mozgalmas éjszaka elé nézünk. Mary fejében átvillant a gondolat, hogy talán mégsem volt jó ötlet a tilosban járásra vetemedni, de mégis az ellenkezőjéről győzködte magát. ~ Áh, de lehet, ha máskor jövök, elkapnak! És óriási baj lesz. Vagy inkább egyáltalán soha nem kellett volna rávennem magam erre? ~ kanyarodott át ismét a negatív szemlélő fázisba. Azonban nem sok ideje volt egyik nézetről a másikra váltani, mert a vöröske egy esés után rögtön fölé emelkedett, hogy megrázva őt, magához térítse. Amire nem igazán lett volna szükség, mert a pillanatig tartó bénulás ellenére, Mary tökéletesen magánál volt. Mary gyorsan kipattintotta összeszorított szemeit, így pont láthatta a plafont, mielőtt a lány eltakarta volna azt fejével, és az abból kinövő, rengeteg hajjal.
- Élek... Tök jól vagyok...! - mondta színlelt "minden a legnagyobb rendben van"-al, és elfúló hangon. Kicsit meglepte a lány reakciója, elvégre bármennyire is rosszul esett, ilyet még nem tapasztalt, hogy valaki ennyire megijedt volna.
- Gyilkos? Csak megcsúsztam, ha meg is halok, nem a te hibád! - vigyorgott, és szerencséjére már hangja is normálisan csengett, függetlenül a lány segítségétől, a felülésben. A lány következő mondatának hatását bizonyították kikerekedett szemei.
- Elföldelni? - kérdezett vissza, de a vigyora gyorsan vissza is vándorolt arcára. Nem bírta ki mosolygás nélkül, olyan viccesnek ígérkezett, úgy az egész helyzet.
- Öhm, nem köszönöm, nem vagyok fáradt. Épp ennek köszönhető, hogy most a körletem helyett, itt gubbasztok... Nyugodtan ugrálhatsz rajta, engem nem zavar, csak ne kapjon el valamelyik tanár vagy prefi. Akkor mindkettőnknek lőttek, és nem csak engem kell elföldelni, na meg nem neked... - húzta el kicsit a száját, miközben ő is felugrott, merthogy idő közben megszűnt a fájdalom. Szerencséjére, minél jobban megüti magát, a fájdalom annál hamarabb távozik a testéből. Valószínű, ha eltörné valamijét, egy percnél tovább nem is érezné, csak azt, hogy valami nem kóser...
- Mi? Jól vagy? Hol? Habár, szerintem nem tört el, legalább is reméljük. - kapja fel fejét. Kicsit ironikusnak találta a csonttöréses izémizét, mikor néhány másodperce pont ezen az úton járatta agykerekeit. Meglepte az is, hogy a lány milyen nemes egyszerűséggel kezeli a helyzetet. ~ Biztos csak viccelt! ~ intézte el magában.
- Mi az? Kakaó? Igen, kérek, köszi! Egy kakaót kérnék, köszönöm! - utolsó mondatát, már az odajövő manónak intézte, kinek hálából megsimogatta fejét. Mindig nagyon aranyosnak találta ezeket a kis lényeket, nagyon szerette őket.

Mary

-Oké, de ki fog nekem hinni, ha egyszer Te már hulla leszel? – Kérdezi komolykodva. – Hiszen nincs is szemtanú! Csupán vagy harminc manó… de lehet, hogy ők mind háttal álltak, mikor bejöttél. Akkor aztán hogyan bizonyítom be, hogy ártatlan vagyok? – Levegővétel nélkül magyaráz a lánynak. És mikor megáll, akkor is csak azért teszi, hogy belekortyolhasson kedvenc italába.
-Lehet, hogy még az is jobb ennél, ha melléd temetnek – Mivel valóban nem a legjobb ötlet hangoskodással a nyakukra hozni a felügyelő gárdát, a magnón egy mozdulattal lejjebb veszi a volumét, és ráhuppan az asztalra. Csupán egy kisebb grimaszt ereszt meg fájó sejhaja miatt, majd megpaskolja maga mellett a helyet, jelezve, hogy nem harap. Vagy ha mégis, nem nagyot, és még veszettnek sem mondható, tehát nincs mitől félni.
-Azért csak nem fogják leszedni a fejünket, mert itt vagyunk. – Arcán a tökéletes derű látható, semmi aggodalom. A legkevésbé sem tart tőle, hogy majd mindjárt jönnek a csúnya, gonosz tanárok és törpe változataik, azaz a prefektusok.
-A büntetőmunkák meg nem olyan vészesek. A múltkor fél méteres játék katonákat kellett a rétre cipelnünk egész éjszaka. Ami még mókás is volt… de a következő éjszaka a Szabályzatot kellett másolni… az mondjuk… uhh! Sosem találtak még ki annál unalmasabb dolgot. – Hangja átmegy nyávogó kislányosba, ahogy mesél. Igazából, nem kérdezték, csak beszélhetnékje van. Meg aztán, az elhangzottak már előrevetítenek valamit a mai estével kapcsolatosan. Talán most még van ideje Marynek elmenekülni, ha igazán bölcsen akar cselekedni…
-Azt hiszem, inkább most nem mutatom meg, de jól a hátsómra estem… végül is, majd azon a Valentin napi bálon úgy fogok közlekedni, mint aki elfelejtett wc-re menni. Szörnyen vonzó látvány lesz! – Homlokon csapja magát, majd vigyorogva elnyúlik az asztalon. Kicsit hirtelen csapta le azt a bögre kakaót, rá kell pihennie egy pillanatig.
-Te is jössz majd? – Leonie-t a legkevésbé sem zavarja, hogy pár nélkül fog megjelenni. Vagyis… ha megjelenik, mert ugye egy bizonyos illetőnek bekamuzta, hogy van már partnere, ezek után meg olyan kínos lenne találkozni vele egyedül…

Eric és az 5-ös számú bájital

Duzzogva sétáltam a nyugati szárnyban és magamban átkozódtam az első emeleten felállított bájitalos bódéban beszerezhető szerek nem létező hatása miatt. Bár valójában úgy nézett ki, hogy csak nekem nem jutott semmiféle ötletes képesség vagy ijesztő tulajdonság, másoknak nagyon is bejöttek a varázsszerek. Hangulatomon az sem javított, hogy sikerült betévednem a harsogó portrék folyosójára és a képek kiabálása megfájdította a fejem.
Ritkán jön össze, hogy pocsék hangulat uralkodik el rajtam, de ezen alkalmakkor még én sem szívesen vagyok magammal. Reméltem, hogy senki sem kerül az utamba, amíg el nem érek a szobámhoz, ott majd bevackolom magam az ágyamba, kezembe veszem a naplóm és rajzolok valami szépet, attól majd biztos jobb kedvem kerekedik. Erre azonban semmi esély nem látszott, ugyanis a folyosó másik végén feltűnt egy alak és nem kellett sokáig meresztenem a szemem, hogy rájöjjek Eric az. Talán kicsit fel is vontam a szemöldököm, mert valahogy mostanában mindig belébotlom, ez azonban egy normális napon inkább örömmel töltött volna el.
Egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy a nyakamba kéne akasztanom egy „Kérem ne zavarjanak” táblát. Persze azon is elgondolkoztam, hogy az lenne a jó megoldás, ha csak úgy faképnél hagynám a fiút köszönés nélkül. Minden jobbnak tűnt, minthogy megismertessem a pokróc modorommal, ami bár valóban nagyon ritkán sajátosságom, de akkor nagyon udvariatlan és gyakran gonosz is tudok lenni. Márpedig ezen oldalamat senkinek sem szeretem mutogatni, további gondolkodásra azonban nem maradt időm, mert közben Eric odaért mellém.

Aileen

A sok rózsaszín szívecskétől meg Valentin-napi dologtól menekülve a lehető legtávolabbi pontot kerestem. Legalábbis a Nagyteremtől akartam messze kerülni, egyelőre. Annyi szerelmespár csorgatja egymásra a nyálát, hogy az már nekem sok. Igaz, este én is ott leszek Lotte-val, de az merőben más. Bőven elég lesz akkor valamilyen mérgezést kapni az ott uralkodó színtől. Még fel kell rá készítenem magam. Utam a Harsogó porték folyosójára vezetett, aminek annyira nem örültem. Nem itt akartam kikötni. A sok kép mind ugyanarról beszélt. Témájuk a Valentin-nap volt. Kínomban megráztam a fejem, és elnevettem magam. Hogy én milyen szerencsés vagyok. Sok tekintetet magamon éreztem, ami felnézve be is igazolódott. Néhány festmény pont engem nézett. Bár ez nem nehéz, tekintettel arra, hogy én vagyok az egyetlen, aki ilyenkor erre jár. A suli több tagja a Nagyteremben van, vagy valahol máshol.
A folyosó túlvége felé néztem. Egy lány állt ott, erre felé sétált. Szinte azonnal felismertem, hogy Aileen az. Ezzel egy időben felcsillant a szemem, arcomon pedig egy hatalmas vigyor terült el. Gondolkodás nélkül gyorsítottam lépteimen, míg végül odaértem a lányhoz.
- Szia Aileen! -Vigyorogtam még mindig, aztán felemeltem -egyik kezemmel a hátánál, másikkal a térdhajlatánál fogva- és fordultam vele egyet. Utána leraktam a földre.
- Hogy vagy ma? -Kérdeztem, még mindig vigyorogva. Féloldalas mosoly volt, amivel az összes lányt el tudom bódítani. Legalábbis az eddigi tapasztalat alapján. Ekkor egy pillanatra magamhoz tértem, hogy nekem barátnőm van, mégis mit csinálok, de aztán újra valamilyen különös dolog miatt csak Aileen körül járt az agyam.

Eric

Eric már akkor is kicsit furcsának tűnt, amikor közeledett felém, de ezen észrevételemet a rossz hangulatomnak tudtam be, úgy gondoltam, hogy talán csak kivetítem rá a negatív érzéseimet. Azonban, amikor odaért hozzám és az ölébe kapva megpördült velem, már nem voltam benne biztos, hogy csupán az én nézőpontomból volt szokatlan a viselkedése. Összevontam a szemöldököm és épp kikértem volna magamnak a dolgot, mikor végre újra talajt érezhettem a lábam alatt. Gyanakodva viszonoztam a köszöntését:
- Szia Eric! Beléd meg mi ütött? – Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy hiszen Valentin-nap van, bizonyára a sok rózsaszín és a rengeteg szívecske ment az agyára, amit a fiúk egyébként is nehezebben viselnek el. Már-már megbocsátottam volna neki az infantilis viselkedést, amikor feltűnt, hogyan néz rám. Ettől azonban majdnem felforrt az agyvizem, sosem bírtam, ha olyan kis fruskának néznek, aki elájul egy kölykös mosolytól vagy egy vagány nézéstől. Viszont Eric tettei nem voltak egészen összeegyeztethetők az általam eddig megismert jellemvonásaival. Valahol halkan az agyam egy hátsó szegletében megszólalt egy kis vészcsengő, de hogy mit akar jelezni arra még nem jöttem rá, így hát kissé tartózkodóan válaszoltam a kérdésére:
- Voltam már jobban is, sőt ennél csak jobban voltam – mivel a fiú továbbra is csábításra készen vizslatott engem, még hozzátettem – és örülnék, ha levakarnád a képedről ezt az idióta vigyort, mert nagyon rossz hangulatban találtál.
Ha kicsit jobb napra ébredtem volna, akkor sosem engedtem volna meg magamnak ilyen hangsúlyt más emberekkel szemben, mert a barátok igencsak fontosak a számomra, nem szeretnék egyet sem elveszíteni amiatt, hogy nem vagyok képes ilyen apróságokat megbocsátani, azonban ez a nap már eleve kellemetlenül indult. Nem akartam Ericen levezetni a feszültséget, így aztán hátat fordítottam neki és elindultam a szobám felé.

Aileen

Hirtelen vidám reakciómnak a lány nem annyira örült. Összehúzott szemeit látva csak még inkább biztosabb lettem abba, amit csinálok, bár igaz, fogalmam sincs, hogy éppen mit művelek.
Arcára valami különös ült ki, amit eddig még nem láttam rajta. Nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, amíg nem felelt a kérdésemre.
- Ohh, az nem jó Kicsi Lány. -Mosolyogtam, de már kicsit szomorúbban. Következő mondatán először meglepődtem. Mire reagálni tudtam volna a lány hátat fordított, és elindult valahova. Még jobban meglepődtem. Arcomról eltűnt a mosoly, és valami más érzés kerített hatalmába, amiről nem pontosan tudnám megmondani, hogy mi az. Másodpercek alatt kapcsoltam; gyorsan a lány után futottam. Megfogtam a kezét, aztán a lehető legszebben néztem rá.
- Mi a baj Kicsi lány? Aileen? Mondj el bármit nekem, ohh Kicsi lány! -A mondatom vége felé bevetettem a kiskutyaszemeket. Az előző próbálkozásom se jött be, ezért volt egy olyan érzésem, hogy most is hasonlóan fog reagálni. Ezzel a gondolattal nem törődve továbbra is így néztem rá, bár a nagy szemek csak kis ideig tartottak, utána a sima "aranyosan mosolygok és kedvesen nézek" dolgot választottam. A kezét közben elengedtem, de továbbra is készenlétbe tartottam, hogy ha ismét el akar menni, elkaphassam.
Kicsit arrébb léptem, mert zavart, hogy az út közepén állok, így a falnak nekidőlve figyeltem a lányt. Közben feltűrtem a zakóm ujját. Már a bulira felöltözve indultam el -bár ez nem egy olyan nagy kiöltözés, zakó&farmer&póló kombináció- de éreztem, hogy nem ebbe kellett volna jönnöm. Meleg volt, és az is biztos, hogy a Nagyteremben is meleg lesz. Újra a lányra néztem.

Leonie

A vörös hölgyemény monológja, önkéntelenül is mosolyt csal Mary arcára. Jobban mondva, maga a vöröske. Ritka, hogy Mary egy ilyen jópofa, cserfes, és mégsem idegesítő emberrel találkozzon össze. Ennek persze kifejezetten örül, mert szereti az ilyen vicces embereket.
- Elsőként szólnék, hogy mikor bejöttem, a harmincból legalább öt-öt minket nézett. - közölte vigyorogva. - Másodszor pedig biztos hinnének, hiszen mi okod lenne meggyilkolni? Hisz ha kivizsgálnák a helyzetet, tudhatják, hogy csak megcsúsztam valamin. Na meg a fejem se vertem be, szóval... Mindegy, tény, hogy minden a legnagyobb rendben! - vigyorgott még mindig. Az ő szövege sem sikerült épp rövidre, bár ő vett közben némi levegőt.
- Na igen, mellettem nem unatkoznál halálodban sem! - villantott ismét egy jó széles vigyort. - De nem térek vissza szellemként, ez fix! - tette hozzá gyorsan, felemelve mutatóujját. Biztos volt benne, hogyha egyszer eltávozik az élők közül, nem tér vissza, soha többé. Inkább az örök megnyugvást választja, míg az idők végezetéig tartó kóborlást, létezést, még is semmisülést. Kísértet képükben azért térnek vissza a szellemek, mert félnek a halál utáni dolgoktól. Például a tisztítótűztől. De Mary egyáltalán nem fél, sőt!
Mikor a lány jelzi, hogy nyugodtan leülhet mellé, Mary nem rest elfogadni, a nem hangosan kimondott ajánlatot.
- Nem is azért, mert itt vagyunk, sokkal inkább mert ilyenkor - bök órájára - vagyunk itt.
- Komolyan? Tök jó lehetett éjszaka kint lenni! - csillan fel a szeme. - Bevallom, eddig még nem kaptam büntetőmunkát. Mondjuk, eddig nem is csináltam semmit, amivel kiérdemelhetném... Vagyis nem tudok róla... - húzta el a száját. - Na, azt el tudom képzelni! - nevetett. - De legalább nem kell figyelni a szövegre, csak hogy betűről betűre ott legyen, de nem kell bevágni, szóval lehet közbe dumálni. Vagy ha tilos, gondolkodni minden féléről... - vont vállat. Végül is, el lehet tengetni valamivel az időt ilyenkor is. Vagy űber gyorsan dolgozni, hogy hamar készen légy. ~ Jesszusom, Mary hova gondolsz? Még hogy ennyire odatedd magad a büntetőhöz... Mi bajod neked? ~ Hangosan felnevet saját gondolatain, anélkül, hogy ezt észrevenné. A manók is felé pillantanak, de ő nem érti miért, olyannyira megfeledkezik magáról.
- Jaj, nem is kell, el tudom képzelni! - vágja rá gyorsan, persze eszében sincs maga elé képzelni a lány kék, zöld, vagy épp lila foltos fenekét.
- Á, szerintem addigra kutya bajod sem lesz. - legyintett. - Persze ha mégis, nos... Á, nem biztos nem! - nevetett megint. - Mi történt? Kiömlött a kakaó? - kissé meglepődve, de még mindig mosollyal arcán néz a hátradőlő lányra. - A bálba? Nem hiszem... Nem tudom. De ha mégis, nem fogok bepasizni az tuti, még csak párom sem lesz. Nem mintha akarnék. Tudod, nem az én világom ez a Valentinnapozás. Szeretem a szerelmet, de ez egy kicsit túlzás, szerintem. Mondjuk nekem nem jutott eddig belőle, amit nem is bánok, sőt! Na és te? Mész? Van párod, esetleg jelentkező? Vagy akár kiszemelt? - fordul a lányhoz, miután megköszöni a manónak a friss és meleg kakaót, amit nem habozik megkóstolni.

Eric

Mikor Eric kicsi lánynak szólított már egészen biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel vele, és mivel meghiúsította a lelépési tervemet, úgy gondoltam megpróbálom kitalálni furcsaságának az okát. Szerencsére a kezemet nem fogta túl sokáig, mert persze nincs bajom azzal, ha megérintenek, de ha éppen dühös vagyok, akkor nem bírom túl jól, ha tapiznak. Idegességemben odavetettem neki:
- Mi van, bolondgombát ettél? – emiatt szinte azonnal el is szégyelltem magam, ilyet utoljára a nagyanyám szájából hallottam. De azért a gondolat megragadta a fantáziám. Mi van, ha tényleg evett valami olyasmit, amit nem kellett volna. Azonban abban nem hittem, hogy egy étel képes ilyen változást okozni egy emberben, persze, ha bele volt keverve valami…
Ekkor a fiú hangot adott annak, hogy észrevette pocsék hangulatom, valamint bizonyította, hogy rendelkezik némi empátiával, bár sajnáltam, hogy a „kicsi lány”-ozástól az egész inkább idegesítő volt, mint kedves. Egy pillanatra belegondoltam, hogy talán elmondhatnám neki, hogy mi is a bajom, de aztán letettem róla. Ha Eric ép eszénél lett volna, akkor lett volna rá esély, hogy megosztom vele az okot, de nem úgy nézett ki, mint, aki önmaga.
Szörnyű gyanú lett úrrá rajtam hirtelen: lehet, hogy ivott és most teljesen részeg. Hogy elméletemet leteszteljem kicsit közelebb hajoltam hozzá, de nem éreztem alkohol szagot, csak azt a friss illatot, ami mindig körüllengte a srácot. Vérbeli levitásként azonban nem hagyhattam megoldatlanul a problémát, így alaposabban szemügyre vettem a fiút. Az öltözéke hanyag eleganciát sugárzott, joggal feltételezhettem, hogy a bálra indult. Ebből számomra az is következett, hogy barátnője van, elvégre minek menne egy szingli srác a Valentin-napi buliba? Eközben Eric csak állt a falnak támaszkodva és várta a válaszom. Aztán egy pillanat alatt beugrott, mintha tudtam volna csak nem jutott volna eszembe: Bár Eric nem ivott, de én az előbb lehajtottam valami egészen gyanús folyadékot.
Teljesen ledermedtem, majd kétségbeestem. Eldöntöttem, hogy visszamegyek a bódéhoz és kikérem magamnak a dolgot, de aztán ezt elvetettem. Elvégre senki nem kényszerített a lötty elfogyasztására, persze ez nem változtatott azon, hogy irtó dühös voltam, mivel én csak saját magamért vállaltam a felelősséget. Hirtelen nagyon megsajnáltam Ericet: így elrontottam a Valentin-napját, pedig szegény nem tett semmit, csak épp találkozott velem. Úgy éreztem valamit tennem kell, mert egyértelműen az én hibám, hogy a dolgok ilyen irányt vettek. Idegesen csapongó gondolataimba próbáltam rendszert vinni, mikor támadt egy ötletem, mely egyben az egyetlen reménysugaram is volt.
- Eric, velem jönnél valahova? – kérdeztem, majd szinte választ sem várva elkaptam a karját és húzni kezdtem magam után. Útközben azért fohászkodtam, hogy ne találkozzunk össze senkivel.

Mary

-Nem tehetünk róla, hogy ilyen későn megéheztünk. Vagyis… szomjaztunk. A toronyban meg nem ilyen finom a kakaó. Ugye? Itt, hogy a manók személyesen adják, sokkal nagyobb adag szeretet van benne. Ezt igazán át kéne éreznie minden erre tévedőnek. – Olyan komolyan pillog fel Maryre, mintha legalábbis szépségkirálynő választáson lenne, és éppen a világbékéről tartana előadást. Pedig valójában egy szavát sem szabad komolyan venni, főleg nem ilyen későn. Hirtelen felül, és egészen közelről belebámul a nevető lány arcába.
-Ez egy komoly dolog, ne nevess! – Egyébként meg fogalma sincs, min mulat ilyen jól a társa, de neki magának is erősen kell harapdálnia a szája szélét, hogy ne vigyorodjon el, és tartsa a komoly figurát.
-Én, ha itt találnám magunkat, tuti kitakaríttatnám az egész konyhát a manók helyett. Vagy beállítanám magunkat reggelit készíteni az egész diákságnak. Húúú, egyszer prefektus leszek! – Izgatottan feltérdel, és megragadja Mary karját.
-Legyél Te is az, és mi leszünk a legrettegettebb prefik az iskolában! – Mondjuk, Amiránál félelmetesebbet nehezen tudna elképzelni, de sebaj. Majd sokat gyúr rá előtte. Különben sincs halovány fogalma sem róla, miként lehet itt előrébb lépni a ranglétrán. Jesszus… próbáljuk már meg egy pillanatra elképzelni ezt a kis szerencsétlen vörös törpét prefektusként. Nevetséges, még ő maga is jól elkacarászik ezen a képzelgésen.
-Khm… addigra ki kell fejlesztenünk valami gonosz kacajt, hogy amint megtalálunk egy tilosban mászkálót, előadhassuk. Muhahhahaa! – Még a kezeit is égnek emeli, de inkább nevetségesnek tűnik, mint félelmetesnek. – Őő… na mindegy. Ezt még gyakorolni kell. – Egy szisszenés kíséretében lehuppan a hátsójára, és újra rendes távolságot vesz fel a lánytól, hátha amaz nem szereti, ha ennyire belemásznak az aurájába.
-Igazad van! – Vált hihetetlen sebességgel témát, és máris a Valentin napról kezd értekezni.
-Nem is értem, miért csinálnak belőle ekkora ügyet. Bár ha jönne a Szőke Herceg… - Ábrándozva sóhajt egyet. Nagyon romantikus alkat ő… az álmaiban természetesen. Nem hiába imádja a meséket.
-Ne mondd, hogy nem pattannál fel a fehér lovára Te is. Tudod, olyan Hófehérkésen. Vagyis ne.. nem lenne kedvem megfulladni előtte… akkor Csipkerózsikásan! Mondjuk átaludni az életem, nem is tudom… biztos elzsibbadna mindenem, annyi ideig egy helyben feküdni! – Jól elértekezik magában, csak Mary egyik kérdése billenti ki lelki egyensúlyából. Megint elkapja a karját, és kétségbeesetten belepillog az arcába.
-Van jelentkező! – Ezt úgy mondja, mintha legalábbis valami hatalmas katasztrófáról számolna be. Mondjuk, hogy a maják megjósoltak még egy világvégét, és az pont a következő születésnapja előtt lesz.
-De hazudtam neki. Azt mondtam, hogy már van párom, pedig nincs is. Csak olyan ijesztő! Nekem nem kell barát! Mármint olyan… tudod… hogy mindig együtt vagyunk, meg édibédi neveket adunk egymásnak és egymás szájában lógunk egész nap. – Hevesen megrázza kócos haját, és dacosan összefonja maga előtt a karjait. Látszik, hogy igen gyermeteg felfogással bír a kapcsolatokról. Természetesen a Szőke Hercegről egészen máshogy vélekedik... hiszen az nem valós.
-Esetleg, ha lenne egy medvém… - Ábrándozva sóhajt fel ismét. Hogy ez miként jön ide? Rejtély…

Nyikorgás kíséretében nyílik az ajtó. Először a nap halovány, erőtlen sugarai hatolnak be és verődnek vissza a márványról, majd egy láb, egy kéz, egy test és egy fej jelenik meg. Kostya a tőle megszokott lendületességgel és határozottsággal lép az iskola falai közé, egy új élet reményében. Szívében ott él a remény, ott lobog az új élet tüze, mely most talán mindent megváltoztat. Hosszú, fekete haja lófarokba kötve lóg, kék szeme néha megcsillan a nap fényében.
 Körbenéz és haloványan elmosolyodik. Valami ilyesmire számított. Bár, ahogy jobban megnézi...
 ~Azért ezzel kezdhettek volna valamit...~ - Végig húzta az ujját a lépcső korlátján, s egy vékony porrétegre sikerült szert tennie, amit most talárjába töröl. Újból körbenéz. Sóhajt egy nagyot, kitárja karjait és megpördül.
 Végre i... - Nem sikerült az egész mondatot kimondania, mert ebben a pillanatban meglök valamiféle dísztárgyat, ami sebesen indul a föld felé, engedve a gravitációnak. Szerencsére mindig is jó reflexei voltak, így most sem jelentett gondot elkapni és visszatenni a helyére. Azért egy kicsit megijedt. Nem kellene rögtön rongálni. Még nem is ismerik itt. És ő sem ismer senkit. Talán tenni kellene ez ellen. Még jó, hogy a cuccai már a helyükön vannak, nem kell azzal is bajlódnia.
 Hát, akkor, indulhat a felfedezés!

Abigél

Ebéd után úgy gondoltam elindulok a könyveimmel a kezemben egy kis sétára a tanulószoba felé.Öltözékem ugyan úgy maradt.Nem szerettem volna átöltözni,minek ilyenkor.~Nem is értem azokat akik gyors felkapnak egy másik ruhát,kifestik magukat meg minden,pedig csak tanulni akarnak.~Gondolataimat az órám  csipogása zavarta meg.Beállítottam hogy a megfelelő időben induljak el.Lassan elindultam,csak az volt a baj hogy fogalmam se volt merre menjek.Ismerem a kastélyt,de nem tudtam merre van a tanulószoba.Mivel teljesen eltévedtem meg akartam kérdezni egy diákot hogy útbaigazítson,csak hogy egy olyan kietlen folyósora értem,ahol csak képek lógtak a falon.Ahogy mentem előre hallottam saját lépteim hangját.Nagyon féltem,kint világos volt de itt ezen a folyóson nem.Teljes sötétség.Ijesztő volt,és én pedig utálom az ijesztő helyeket.Nagyon.Visszafordulni se volt értelme,de előre menni sem.Nem tudtam mit kezdjek magammal.Hirtelen hangokra lettem figyelmes,persze azonnal odafordultam a hang irányában.Ahogy,megfordultam jött a másik hang a másik irányból és így ment nagyon sokáig.Már nagyon féltem hogy mi fog itt történni velem.Hirtelen nagy nevetés hallatszott.Na ekkor már tényleg rosszul voltam.Nem tudtam mit kezdeni magammal.Amikor vége lett a nevetésnek,rájöttem hogy a Harsogó porték folyosója közepén állok.Persze megnyugodtam egy részben hogy senki sem akarja a frászt hozni rám,de még mindig úgy tűnt hogy sosem fogok kiérni ebből az őrületből.
Viszont megint hallottam egy hangot.Lépés hangokat.Mivel én nem sétáltam és tudtom szerint a képek sem mozognak,ezért nagyon berezeltem.~Most aztán tényleg meghalok~gondoltam magamban.~Hogy lehet hogy mindig velem történnek ilyen dolgok?~kérdeztem saját magamtól.Azonnal hátrálni kezdtem,hátha így is eltudok menekülni attól ami rám vár.Nem tudtam mit kezdeni.Nagyon féltem,de most már tényleg.~Gyorsabban,gyorsabban~biztattam magamat.Nem sikerült.Meg sem próbáltam nyugtatgatni magam,ilyen helyzetben úgy sem tudnék lenyugodni.Könyveimet szorosan fogtam,mintha megtudnának védeni.Tudtam hogy nem fognak,de reménykedtem benne.A hangok egyre élesebbek lettek.Még jobban hátra felé mentem.
-Ne szórakozz velem,akárki is vagy!-kiáltok a messzeségbe.A hangom visszhangzott.Rémisztő.
-Menj innen!Hagyj békén!-kiáltottam megint.Ahogy kimondtam ezeket a szavakat a könyveim kicsúsztak kezeim közül,nagy zajt csapva.Nem is kell mondanom azonnal hátra ugrottam,de úgy hogy a földön landoltam a fenekemen.Ahogy leértem azonnal éreztem a fájdalmat.Már csak kúszni volt erőm.Nem ment semmi több.

http://www.polyvore.com/ermelinda/set?id=72531563