Rosie
Outfit

Miza - Ünnepeljünk!

---

Rosie

Lotti

A lány nem hallott az esetről, ebből arra tudok következtetni, hogy mégsem fújták olyan nagy dobra a dolgot. Ez részben jó, nem fog mindenki emiatt körülöttem nyüzsögni, és részben rossz, mert szeretem, ha nyüzsögnek körülöttem.
- Dehogy zavarsz! - nyugtattam meg Lottit. Éppen egy hosszú unatkozásnak néztem volna elébe, ha ő nem jön. Felvetette, hogy ismerkedjünk meg, aminek én nem mondhattam nemet. Egyrészt az bunkóság lenne, másrészt meg miért ne?
Elmondta, hogy került ide. A régi szép idők, amikor még én is így bolyongtam! Nem mintha nem pont a meccs előtt pár nappal tévedtem volna el elég rendesen a fejetlenség folyosóján, aztán a faluban... Na, mindegy.
Magamban mosolyogtam, talán kicsit túl sokáig is, ezért Lotti rákérdezett, hogy én miért vagyok itt.
- Nos.. - nem mondhattam el, hogy ez itt a klubhelyiség bejárata, és olyan fáradt vagyok, hogy inkább meg sem próbálom kitalálni a rejtvény megfejtését... Azt titokban kell tartani, nem? Vagyhát.. ümm...
- Ne mondd el senkinek, jó? - Nem tudok jól hazudni, ezért úgy döntöttem, nem is próbálkozom meg vele. - Ez itt a klubhelyiség bejárata. - elvigyorodtam, és felemelt hanggal folytattam, hogy a szfinx is jól hallja - És ez a szőrös dög nem akar beengedni!
Sóhajtottam, aztán a lányra néztem. Láttam, hogy ő is csokit eszik, amiről az ugrott be, hogy adott nekem is, amiről eszembe jutott, hogy még alig ettem belőle. Ennek örömére haraptam egy hatalmasat, lenyeltem, aztán kérdezősködni kezdtem.
- Eridoson vagy? - költői kérdés, ott a jelvénye. - Hányadikos vagy most? Csak mert én elsős, de a griff miatt kimaradtam egy hetet, és valahogy be kéne szereztem két heti tananyagot... Kölcsön tudnád adni a jegyzeteidet, hogy lemásolhassam?

Elena és Izabella,
Avagy a Bolond köztünk van        Kosztüm, amiben szinte lehetetlen felismerni

 Vadonat új a Bolond kalapos jelmez, amelyet a fiú saját magának készített, hogy a napokban örömet varázsolhasson az emberek arcára. Mikor a Vígadó freskó folyosúlyán sétálgat pedkesen, ahogy maga a Kalapos tenné, két lányt pillant meg. Szokatlan az efajta kis meglepetés, de eme murit kihagyni nem lehet szerinte. Érdekesnek találja a vattacukrot, és próbál kiötlenií valami ehhez illő dolgot. Gyors agy-, és elmepörgéssel, erre nem kell sokat várni. Hamar ott is terem a két lány mellett, kik éppen egy ölelés-tsunami áldozatai lettek. Akkor pillantja meg az ismerős arcot a két lány közül. Ha eddig még nem is, de most hamar kiszúrja, hogy az egyikük Elena.
- Üdv hölgyeim! Kutatást végzek, az M-betűs szó ügyében. ha megtudnak valamit a három lányról csak értesítsenek ezen a címen. - Mondja a fiú, kissé bolondosan. Átnyújt mindkettejüknek egy-egy névjegykártyát, amelyen ez szerepel:

Bolond Kalapos
Nekeresd u. 14
Madston-i üzletembe várom azokat, akik képesek hinni
a bolondság erejében.

- Remélem hallottak már a három lányról. Mákról, Mézről, Mulatságról. - Mondja kissé vicces hangulatban, figyelve egy kicsit a hölgyek hangulatát. - Ha nem is, nem kár. Mind bolondok.- Mondja, majd elneveti magát. - Nekem csak elhihetik. De ezt maguknak, amiért loptam idejüket. Exlukhops! - Mutat pálcájával a belső zsebére. Az ide hatására onnan kilebegnek mindenféle babok, borsószemek, és sok rízs. Majd egy újabb idézet következik.- Trullus! További szép napot! - Mikor elindul a varázslat elkezd hatni, és a sok kisszemű finomság külömböző színekben kezd ragyogni. A két lány körül lebeg az a két maroknyi, mondhatni hozzávaló, és közben színüket változtatják.
 A Kalapos színrelépett.


// kilép a szálból, nem ír többet//

Astrid és Kalapos úrfi - Ünnepeljünk!

---

Wolgi

-Huh, megnyugodtam.- nagy kő esett le a szívemről.
Megint ez a csönd. Ennek miért kell a szerepét játszania.Na de megszólalt Juppi.
-Nos??-kérdeztem Wolgitól, de már folytatta is.
-Nem fogom elmondani senkinek... Hallgatom mint a sír.
-Tényleg?-Felpattantam és közelebb mentem a bejárathoz. Jól szem ügyre vettem.
-Hm..Különös.-mondtam, mintha annyira értenék hozzá. Még hogy szőrös dög, pedig olyan aranyos.
-Nem is dög. Nagyon aranyosnak tűnik.-mosolyogtam Wolgira, majd visszaültem mellé.
-Igen.-mutattam neki a szép piros jelvényemet.-Elsős. Te is?
Elkérte a jegyzeteket remélem eltudja olvasni. Bele lapoztam és láttam pár ciki rajzot. Jézusom ott és mosolygós felhő.
-Persze,itt van.-mondtam elégedetten.

Rosie és Mathias
~ zárás

Moondance Williams

Lassú léptekkel kanyarodik be a "Vigadófreskó" folyosójára. Kényelmesen, turista tempóban közlekedik, és egyelőre még turistának is érzi magát eme elvarázsolt falak között. Számára mindez vadonat új és még jelenleg is emésztés alatt áll. Ez a kékszemű nádszál ugyanis mugli családból származik és pár nappal ezelőtt még jól ismert, alacsony büdzsén, de tisztességesen működő mugli iskolájában kezdte el a tanévet, majd a dolgok hirtelen felgyorsultak, az élete fenekestől felfordult és természetes környezetéből kiragadva most itt téblábol, keresi a helyét a mágustanodában. Sok hasznos információt közöltek már ugyan vele, eligazították, háztársai érdeklődéssel fogadták, kapott egy térképet az iskoláról, mindenki nagyon befogadó és előzékeny volt vele... néháhy percig, aztán röppentek is tovább az új arcok, ki-ki tanulni, jegyzetelni, gyakorolni. Vizsgaidőszak van, mindenki roppant elfoglalt. Szobatársait nem akarta zavarni ma reggel, sokáig vírasztottak vaskos könyveik mellett, rájuk fér a pihenés. Meg amúgy is, szüksége van még pár napra amíg összeszedi a bátorságát és eljut arra a szintre, hogy dadogás nélkül, mosolyt erőltetve sápadt arcára megszólít egy diákot és barátkozni kezd.
Korán kelt, rendbe szedte hát magát, reggeliként letuszkolt egy diós tekercset és a grafittal megrajzolt térképpel elindult felfedezni az iskolát. Térdig érő sötétkék kardigánba burkolózva hasítja a folyósokat, fekete fűzős bakancsának sarka tompán koppan a padlón. A festményeket kémlelve vakargatja tarkóját, hatalmasra kerekedett szemekkel csodálja ahogy az alakok mulatnak, iszogatnak, íncselkednek vele... mozognak! Nem néz a lába elé, egy mosoly húzódik ajkaira, léptei mégikább lelassulnak, az egyik vörös szakállas, borvirágos orrú hapsi rákacsint a falról, társai korsókkal kezeikben integetnek felé, Ronnie pedig automatikusan feléjük int.

Veronica Underwood
Reggel

Lassú léptekkel haladok a folyosón. Nem azért mert annyira érdekelnének a portrék hanem, csak azért mert fáradt vagyok. Alig aludtam valamit egész éjjel. Majdnem tíz óráig az edzőteremben voltam, utána meg tanultam a vizsgákra. Mint mindig, amikor csak tehetem most sem az egyenruhát viselem, hanem a magam stílusában öltöztem. Nem szeretem, ha megszabják, mit csináljak, és mit vegyek fel. Gyűlölöm a kötöttségeket. Ahogy haladok, cipőm sarka élesen koppan a csendben, de most ez sem érdekel. Annyira elvagyok, tompulva, hogy még reggelizni sem volt kedvem. Kalapomat kicsit mélyebben fejembe húzom és lehajtott fejjel sétálok tovább, de figyelhetnék jobban is mert szokásomhoz híven neki megyek valakinek. Hirtelen nem tudom, vele mi történik, de én egy nagy nyekkenéssel érek földet és azon mód ki is terülök. Bakker. Most még a padló is milyen kényelmes. Ki hitte volna. Gondolkodom, majd felülök, de tovább nem jutok.
- Uh… bocsi nem vettelek észre. Nem esett bajod? – kérdezem álmosan és a földön ülve a tarkómat vakarom. Kicsit körbe nézek és észreveszem, hogy még véletlenül sem ott vagyok, ahova ki akarok lyukadni. Sikeresen rossz felé indulok általában. Még meg kell szoknom a helyet ahhoz, hogy ne tévedjek el.

Moondance Williams

Teljesen le van nyűgöződve a vásznakon szórakozó eleven alakoktól. Amikor megérkezett a kastélyba észlelte ugyan a festményeken imitt-amott megmoccanó sziluetteket, de ezt a jelenséget csak a kimerültségnek és alvatlanságnak tudta be, hisz amióta szembesült a ténnyel, hogy egy mágustanodában folytatja tovább tanulmányait, adódott néhány álmatlan éjszakája. Így, meggyőződése volt, hogy csak a szemei kápráztak és nem egy zebra csorda vágtázott végig az egyik fali kárpiton megérkezése pillanataiban.
- Zebra csordák és spicces pasasok, heh... - motyogja a laza integetés közben, majd pár másodperc múlva megtörténik az ütközés. Egyáltalán nem nézett a lába elé, nem is hallotta a hangos cipőkopogást, amely egy idegen alak közeledtét jelezte előre, mivel a másik is legalább ennyire figyelmes volt elkerülhetetlenné vált a koccanás. Vállal nekimegy a lánynak, nem erőteljesen, inkább váratlanul, úgy tűnik eléggé lendületesen ahhoz, hogy a karambol másik áldozata a földre is kerüljön. Ronnie nem borul fel ugyan, de megtántorodik és pár pillanatig szúró fájdalmat érez a vállában, amely végigterjed egészen ujjperceire. Tekintetével elkapja az elterülő lányt, másik kezével utána nyúl, de nem tud segíteni rajta, így a kalapos a földre kerül. A térkép kicsúszik Ronnie kezéből, de nem hajol le érte, inkább társa felé fordul.
- Ekkora sarkakkal, azt hiszem én sem maradtam volna talpon. - jegyzi meg cseppet sem epésen, inkább egy éles észrevételnek szánja a lány extrém lábbelijére utalva.  
- Bocs, nem akartalak kiütni. Teljesen elkalandoztam. Add a mancsod. - halványan elmosolyodik és kezét a lány felé nyújtja, felkínálva segítségét a feltápászkodáshoz.
- Én megmaradok, te nem vágtad nagyon oda magad? - érdeklődik. Nem így képzelte el az első tényleges kontaktusfelvételt, de megteszi, valahogy nem érzi magát feszültnek a körülményekhez képest.

Veronica Underwood
Reggel

Kis koccanás. Nem épp így jellemezném a találkozást, de nem is torkollott katasztrófába. Amint látom ő nem borult föl, én nekem meg semmi bajom az álmosságot leszámítva.
Mellkasomban pár pillanatig éreztem csak vállának a helyét, de már el is múlt.
- Nem a sarkakkal van itt a baj. Ha kell, futok is benne, meg végig megyek ezekkel egy kifeszített kötélen is. – mondom, majd elfogadom a felajánlott segítséget. – Nem a te hibád. Rossz szokásom, ha elbambulok, sem lassítok a lépteimen. Nekem sincs bajom. Ennél rosszabbakon is átmentem már. Ez csak egy kis semmiség. – mondom leporolva magam majd meg igazítom kalapomat. – Moondance Williams. De aki ismer csak Sky – nak hív. – mutatkozom be és most én nyújtom felé a kezem bemutatkozás céljából. – Új vagy te is? Melyik házba osztottak be? Én Levitás vagyok. – ered meg hirtelen a nyelvem. Saját magam meglepetésére. Miket ki nem hoz a fáradság. Gondolkodom magamban.  

Sky

Apró bólintással konstatálja, hogy a lány nem ütötte meg vészesen magát és miközben felsegíti a padlóról egyik szemöldöke akarva-akaratlan szinte az egekbe szökik.
- Futni? Nekem már az pazar sikerélménynek számítana ha két másodpercnél tovább talpon tudnék maradni egy ilyen cipő-csodában. - húzza fanyar vigyorra ajkait. Sky magasabb, mint Ronnie, legalább egy fejjel, ez a magas sarkaknak is köszönhető, valamint Ronnie átlagnál alacsonyabb termetének.
- Nem fáj amúgy benne a lábad? És egyáltalán... ebben az iskolában engedélyezik... ezt? - hajol le kiváncsiskodás közben az elejtett térképért, és miközben kiegyenesedik végigmutat Sky öltözékén. Ahonnan ő jött ott szigorúan kezelték a diákok öltözködésével és viselkedésével kapcsolatos kérdéseket. Eleinte Ronnie is sokszor bajba került, de aztán betörték és jócskán lecsiszoltak stílusából. - Bocs, nem kritizálni akartalak, csak amióta itt vagyok nagyon sok fura hapekot láttam. Olyan más itt, mint a Kazincyban... olyan egyedi. - utal ezelőtti iskolájára, majd kezet ráz a lánnyal.
- Örülök. Ronnie Underwood vagyok. - mutatkozik be, majd kicsit oldalra dönti a fejét. - Érdekes neved van. - jegyzi meg, majd felcsillannak szemei.
- Én is. Elsős és levitás. A napokban érkeztem, de látom nem a legjobbkor. Mindenki vizsgázik, azt hittem elsején fog kezdődni a tanítás, de ez is másként működik itt. - hajtogatja össze az eddig bal kezében szorongatott térképet. - Te... te honnan származol? - teszi fel kicsit óvatosan a kérdést. Nem tudja még hogyan fogalmazhatná meg konkrétan ezt, de arra kiváncsi, hogy Sky is mugliszületésű-e.

Havas Julis

Kinek támadhatnak olyan rendhagyó ötletei az éjszaka közepén, hogy neki feltétlen el kell mennie abba az alagsori cuccosba - hivatalosan a "költő" a medencére gondolt -, hogy megmártóztassa habtestét, illetve házikedvence műanyag tagjait? Hát persze, hogy neki. Nem is lenne meglepő a dolog, már szinte az számítana annak, ha most az ágyában feküdne, és aludna. De hát, mind tudjuk, hogy a normális dolgok unalmasak.
Na de nézzük csak a kialakult, komikus helyzetet. Emberünk elindult ugyan, de mivel még mindig nem lépett annak ügyében, hogy térképet szerezzen, sikeresen kikötött itt, az isten háta mögötti folyosón. Zsülike, a krokodil ha ugyan nem is kajabál, de igen érthetően adja "gazdája" tudtára, hogy neki ez az ötlet baromi nem tetszik, és a címzett ezt nagyon ügyesen le is ejti. Azzal van épp elfoglalva, hogy a folyosóra belépve, tátott szájjal bámuljon körbe. Neki még tartogatnak erre meglepetéseket, így sikerült lefogniuk érdeklődését, ha csak egy 10 percnyi időre is. Rekord lenne. De nem is rest, hiszen Zsülike hamar besüllyed, vagyis, alsó felét bepasszírozza a zsebébe, az állatka onnan lóg ki, és ontja az áldást. De Julien nem foglalkozik vele, ő máris beáll valami körmeneti freskó elé, ahol, épp ugrálnak, mulatnak, és mikor ismerős nótára kezdenek rá, vagy épp megszólítják, ő készségesen válaszol. A nyelvi nehézségek se akadályok, tört magyarja, vagy épp franciája pont elég ide, mert egyes borgőzös lakóknak már teljesen mindegy, hogy mit hallanak, viszont rettentően jól mulat rajta. Kis agyában totálisan kikapcsol az, hogy mégis hány óra van, és, hogy neki baromira nem itt kellene lennie, hanem az ágyikójában, de minimum a körletében. Hát.. fail?
Amikor a szőke prefekta eléri őt, nemigen kapcsol, mert épp nagyon komoly arccal bólogat az egyik freskó felé, aki épp szerelmi tanácsokat ad neki - noha azt meg kell jegyezni, hogy századokkal ezelőtti viszonylatokban. Így, mikor megszólítják, nem olyan élesen, de sikerül felvisítania, Zsüli a földre kerül, miközben megpördülve a másik felé fordul, mit sem sejtve arról, hogy kivel fújta egy helyre a keleti szellő.
- Eöööhm... - vakarta meg fejét, miközben lehajolt a nagyon morcos, és elégedetlen krokodilért, amely hálája jeléül az ujjába harapott, így a lány is kaphatott ízelítőt abból, hogy milyen mocskos nyelvvel áldották meg őt.
- Abbahagyni, jó. - egyezik bele bólintgatással, és hallgatja a vádat. Hja, hogy takarodó is volt. Tudta ám ő, csak.. csak. Miért is foglalkozott volna veled.
- Mentség van. Eltéved, itt, és ők mulattatni. - mutogat a freskók felé, miközben reméli, hogy elég érthetően rakta össze hiányos szókincsét, majd leeresztve a kezét, kihúzza magát - nem, nem azért, mert bármit is tud, hanem egyszerűen bemutatkozik.
- Julien Armand Saint-Venant. - ház, évfolyam lemarad, hiszen, ő még nincs itt, majd jövőre, de széles mosollyal, tök ártatlanul pillog a másik felé.
- Téged? - billenti oldalra kíváncsian a fejét, hiszen, valahogy hívnia kell, nemde?

VB meglepetés!

Havas Julis

Ronnie
Reggel

- Pedig elhiheted. Nem olyan nehéz és nem fáj benne a lábam.  – mondom neki. Majd kicsit elgondolkodom. – Hm. Most épp nincs iskola idő. Úgy hogy szerintem nem vészes. Amúgy nem öltözöm mindig így. Inkább sportosan szoktam. Most csak ilyen heppem volt. Amúgy mi az a Kazincy? – kérdezem most én, mert nem tudom, miről beszél, pontosan. – Igen itt minden egyedi. – teszem hozzá, mosolyogva.  -  Örvendek Ronnie. Igen mondták már egy páran. – mosolygok rá. – Szóval te is levitás vagy? Az jó. Lehet akkor már találkoztunk a gólyalakban. – mondom, majd újra elmosolyodom. – Nyugi én előtted két hónappal jöttem csak. De már neki vágtam most a vizsgáknak. Csak úgy kíváncsiságból, hogy mennyit tanultam anyámtól. – mondom, majd nyújtózom egyet. – Hm? Alaszkából, egy kis kikötő városban Nome-ban születtem. - Válaszolok neki.    

Szegény szerencsétlen. Pedig Zsüli nem is olyan durva teremtés, na jó, egy kicsit mégis az, de nem rosszabb annál, mintha csempészett krokodilbébit babusgatna. Na akkor aztán még ő is megértené, hogy tényleg miért is pislognak rá furcsán. De most.. Nem is nagyon foglalkozik ezzel, inkább fogja, és bedugja az ujját végképp a krokodil szájába, hogy hallgasson el végleg, és valóban, harap, hallgat, káromkodásnak helye nincs.
- Nem én, nem. - rázza meg az okos buksiját, hogy ő lenne ám az ártatlan, és az állat az pedig most hallgat. Ki is húzza az ujját a kemény műanyagfogak közül, és szabad kezét zsebre vágja. Azt nem fogja fel, hogy nem csak Zsüli nyelvét kellett volna fékeznie, hanem a sajátját is, ilyen helyzetekben sosem fogja fel, hogy sokan érthetik azt, amit ő, akkor kiejt, és nem épp az édes anyanyelv fogalmát meríti kifele. Ő már csak ilyen. Nem kontrollálta magát sosem eléggé, nem volt meg előtte a példa, hiányosságokból pedig egy egész könyvet is tudna írni. De nem is ez a fontos számára most.
- De ez az igaz. Nem tudom, merre mi. - sóhajt fel, felfedve nehézségét jelenleg, hogy ha akarna, akkor se tudna visszaindulni most, mert csak megint valami istentelen helyre keveredne, mindenképp szüksége lesz arra, hogy minimálisan elmagyarázzák, hogy merre is van a hazafele, csakhogy, ahhoz előbb ki kell köhögnie, melyik ház diákseregét szaporítja. Az viszont nem most kerül terítékre, még várat magára, inkább elsüti a legnagyobb poént, amit csak lehet - akaratán kívül. Ez benne a legszebb. Ahogy észleli a lány arcán a változásokat, úgy pislog egyre sűrűbben, hogy mégis mi lehet az, ami ennyire sokkolta. A kiejtése nem lehet orbitális, hiszen a nevét saját anyanyelvén löki mindig is, és mást nem is mondott ezen kívül, amibe így bele lehet pistulni. De akkor..
És hallgat. Csendben, kivételesen nem közbe vágva hallgatja a monológot. Igen, tudja, hogy ketten voltak, tudta, hiszen ennyi infóval jött ide, semmi többel nem, egy fényképet sem kapott, hogy felismerhesse őket. De hát, ne csak a lány szemei guvadjanak ki, ő is hasonlóképpen pislog nagyokat, amikor a másik is bemutatkozik.
- Ó. Óóóó! - egyenesedik ki, és arcára körbeírhatatlan dolog költözik. A legjobban a meglepettség, öröm, és az a fajta érzet jele, amikor valakit úgy ér valamilyen infó, mintha épp a fenekébe csípett volna a darázs.
- Csak két darab volt, ez igaz, nagyon is. - magyarázta, immáron franciául, a magyar csúnyaságát eldobva, immáron gördülékenyen, sokkalta szebben ejtve a szavakat. Tudatosan váltott, miközben Zsüli a földre kerül, kezei a zsebében matatnak, ő pedig egyenesen a lány elé lépdel, és végül ismét rápillant, immáron egy papírost szorongatva a kezében.
- Michelle.. én tényleg nem vagyok a kettő közül egyik sem. Én a harmadik vagyok. - magabiztos mosoly, miközben átnyújtotta a papírt neki, egyenesen a kezébe nyomta, hogy hajtsa szét, nézzen bele, és mindent megtud. Az írás az ő bizonyítéka, a családfő tökéletesen felismerhető írása, a szavak, amelyben kimondja, hogy ez a kölök itt pontosan az, akinek mondja magát, az ő fia, az ő testvérük - még, ha csak félig is, de az övék. És ez ellen nem tudnak semmit sem tenni.

Lotti

Lotti szerint a dög nem is dög. Ezt persze én is tudom, de szeretem cukkolni. Levitás létemre elég furcsa a kapcsolatom a szfinxekkel...
Megmutatta a jelvényét, hogy Eridonos, és aztán elárulta, hogy ő is elsős. Csodás, akkor ha nem is az összes tantárgyat, de jó párat be tudok pótolni. Belelapozott egy füzetébe, aztán a kezembe adta. Kis rajzocskák voltak benne a lap szélén. Én is szoktam néha rajzolgatni a füzeteimbe, de azok mindig csúnyára sikerülnek. Ez van, nem tudok rajzolni.
- Köszönöm szépen! - mosolyogtam rá hálásan, és úgy éreztem, hogy véget ért a az a beszélgetés, aminek célja is volt. Viszont most kértem el tőle a jegyzeteit, csak nem hagyom itt most!
- És mondd csak, Lotti... Milyen az Eridon? A Levitában csupa okostojás van, meg én. Az Eridonba kik kerültek?

Havas Julis

Igen, igen, most. - bőszen bólogatott, hiszen beletrafált a dolgokba, és pontosan körbeírta ami ő jelenleg, és ami miatt, tényleg nem okolható igazán. Az más tészta, hogy amúgy is lógni készült éjjel, meg fürdőzni, de hát ilyen poént nem lő le, beadja az ártatlant, hogy eltévedt, és már régóta kavarog idekint, és még mindig nem talált vissza. Így már egészen kellemesen hangzanak a dolgok a fejében is, no meg, a kilátásai is egészen javulóban vannak. Vagyis, voltak.
Az már merőben más vonulat volt, hogy mint kiderült, totálisan a véletlennek köszönhető, hogy pont abba a prefektusba botlott bele, akit keresett, vagyis, a kettő közül, kit kutatott. Igaz a mondás, hogy a bolondnak áll a szerencse? Meglehet. Bár nem érzékeli azt, hogy ez neki nem biztos, hogy totálisan jó, mert hát, elvégre, nem sokan fogadnak nagy örömmel olyasvalakit, aki tök idegen, de kiköhögi, hogy amúgy hellószia, én vagyok a testvéretek. Ez csak Julien agyában békés gondolat, alternatíva, de na, nem lehet mondani, hogy ő rosszul állt volna a dolgokhoz. Csendben figyeli azt is, ahogyan – immáron hívhatja így -, nővére a papírt vizsgálta, ujjaival szórakozottan játszadozik oldalláncával, csilingel is néha a fém, de csak igen halkan. Látja, amit látnia kell, hogy az arcán miféle változások mennek végbe, ahogyan a sorokból megbizonyosodhat, hogy most tényleg nem hazudott, füllentett, szépített semmit. Nem épp a legjobb dolog, hogy így, meg ilyen távlatokban, ilyesmi múlttal szereznek tudomást róla, hogy ki is ő. Már egy ideje itt volt, sosem gondolt bele igazán, hogy milyen is lesz a Nagy Találka, és azt sem tudta megsaccolni, mennyi idő telik majd el addig, míg megleli őket. Ahogy rápillant, békés, barátságos vigyort küld felé, majd amint meghallja szavait, már rázza is a fejét, hogy nem, nem az, igazak a sorok, igaz minden.
- Jobb vicceim vannak ennél, sokkal. – vetette félvállról oda felé, csak azért, hogy járassa a száját, majd ismét csak csendben figyelte őt, pillogva, újra feltűnő szavait hallgatva. Nemigen ért minden szót tisztán, vannak még neki is olyanok, amelyeket csak saccol, mit jelent, de már sokkal jobban halad ezzel is, mint mielőtt idejött volna. Hagyja inkább, míg a másik kikiabálja magát, és ahogy észleli a környezetét, érzi azt a festett, sok kis szemet, amely rájuk szegeződik. Na igen, ilyen esetekkor még a mulatságnak is vége, és mindenki figyel, egyes, pletykás, és mászkálós portréalakok messzebbről gyűlnek ide, hogy jót mulassanak. Hát tegyék!
- Ne mondj ilyeneket róla.. A mama szerint csak meggondolatlan volt, nem murvaizé. – biggyeszti le ajkait, mintha tényleg nagyon védeni akarná az öreget, akiről azt sem tudja, van-e füle, vagy hogyan néz ki napfényben.
- Nem írtam alá semmit sem. Szerintem igazán nagy öröm, hogy itt vagyok. Én mindig is tök megismertelek volna titeket. Olyan mókás ez! – lelkendezik. Julien nagy hibái egyike az, hogy nem kapcsol olyankor, amikor kellene, és meg kellene húznia magát. A veszélyérzet hiány az, amely lelkessé, már-már vidámmá teszi őt. Nem az, hogy cukormázas, csak egyszerűen nem fog a semmiért haragot generálni a másik felé.
- Inkább krokodil. – teszi hozzá csendben végül, és a szavak helyett annak szenteli figyelmét, hogy jól megnézze magának az arcocskát, még ha az dühös is jelenleg.

Remélem az rajzoktól nem fog dedósnak érezni. Olyan aranyos srácnak tűnik. Tisztelettudó is.
-Nagyon szívesen! Amik a rajzokat illeti...Hát tudod lányból vagyok.-mosolyogtam rá zavarodottan. Jézusom miket beszélek.
-Háát még tetszik...De sajnos nem ismerek rajtad kívül senkit.-hallgattam el.
Ő Levitás.Olyan szép az a kék jelvénye.
-És Wolgi milyen a Levita? Te már ismersz valakit?-kérdeztem.
Majd vártam a válasz.

A beszélgetés Lottival kezdte visszazökkenteni fáradt agyamat a normálisba, és miközben beszélgettünk, felidéztem a feladványt. Haaaa Fehér feketét ajándékozott... akkor azt csak Zöld, vagy Barna kaphatta. Zöld Feketének csak fehéret, vagy barnát adhatott. Vegyük úgy, hogy Zöld kapta a fekete pólót, hogy legyen merre elindulni. Ő Feketének mondjuk adjon fehéret, aztán ha nem jó, akkor erre a lépésre még visszatérek. Két ember nem adott még: Barna, és fekete. Barna Zöldnek, vagy Fehérnek adhatott, hisz Fekete már kapott... Zöld csak feketét kaphatott, mert Barna a saját színét nem adhatja neki, viszont feketét fehér ad, szóval ez így nem jó. Vissza. Őhhh...Akkor Zöld adjon feketének barnát. Barna megint ugyan úgy járt, de most vagy Zöldnek ad fehéret, vagy Fehérnek barnát. Adjon most akkor Zöldnek! Akkor kapott már pólót Fekete és Zöld, és Fehérnek csak zöld juthat, mert a feketét ő adja, a barna  már le van foglalva. Csak Fekete nem ajándékozott még, szóval ő adja lesz a maradék zöldet, és akkor a fekete, amit Fehér ad, az jut Barnának. Na, most végiggondolom még egyszer, és elmondom a szfinxnek.
Mindeközben próbáltam figyelni Lottira is. Eddig nem tudtam, miért lettem levitás, de most rájöttem: Egyszerre tudok beszélgetni, és egy bonyolult feladványt megoldani.
- Engem nem zavarnak a rajzok! Egész aranyosak. - mosolyogtam rá.
- A Levita jó. Csupa okostóni mindenki, de kedvesek, és segítőkészek. Sikerült már elég sok emberrel megismerkednem, hála az égnek! És örülök, hogy veled is összefutottam. - vigyorogtam, aztán a festmény felé fordultam.
- Ide figyelj, te szőrös! Fehér a fekete pólót Barnának adta, Barna a fehér pólót Zöldnek, Zöld a barna pólót Feketének, Fekete pedig a zöld pólót Fehérnek. Jól mondom? - diadalittas mosoly, és az a lélekemelő érzés, amikor úgy érzed, felsőbbrendű vagy. A lány lágy mosollyal bólintott, majd kattant egyet, és centikre kinyílt, mintha csak a huzat tolta volna meg.
- Még egy picit beszélgethetünk, mert kezdek felélénkülni, aztán megyek másolni a jegyzeteidet. Amit még egyszer köszönök!
Elgondolkodtam, hogy miről cseveghetnénk még.
- Van neked valamilyen házi állatod? Vagy hobbid?

Nagyon örülök hogy találkoztam ilyen ''jó'' sráccal. Kicsit furcsa hogy alig voltam itt még 3 hónapos és már van egy barátom. A másik suliba is így kellett volna.
-Köszi, 5-ös voltam rajzból. És szeretem is.- mosolyogtam rá aranyosan. Na végre valaki értékeli a munkám.
Ó, sok barátja van. Az jó.
-Á, értem! É sokat szoktatok együtt lógni a barátaiddal?-mosolyogtam tovább Wolgira. Felkelt, de minek megy oda a cuki szfinxhez?
Én is felálltam mögé álltam. Valamit mondott de nem nagyon figyeltem.
-Okés. Szívesen odaadom máskor is.-válaszoltam
Hobbim? Á, igen hobbi.
-Szeretek olvasni és sétálni. Hát szeretem a kutyákat de legjobban a macskákat. Otthon van is egy perzsa-macska.-mosolyogtam rá.
-És neked mi a hobbid? Vagy van valami házi állatod?-kérdeztem és vártam a választ.

Havas Julis

Hát, biztos kellemesebb élmény lett volna, ha egy kávé mellett ülve beszélik át a dolgokat. Vagy nem, nemigen ismeri a testvérét, így nem tudhatja, melyik módszerrel lett volna jobb. Elgondolkodott azon, hogy ír nekik egy levelet, hogy hahó, itt vagyok, és fussunk össze, de vagy mindig kiment a fejéből, vagy nem vette rá a lélek. Az írás nem annyira bizonyítható, mint az, hogy előttük áll, és megmutatja a tárgyi bizonyítékot, hogy nem ő firkantotta magának az igazolványaira ezt a nevet, hanem valóban – félig csak – az ő vérük. Hát, már mindegy, hiszen itt áll, csendben bámulja a másik arcát, amely lehet, hogy perceken belül még mérgesebb lehet, vagy egyenesen robban. Picit behúzza a nyakát, főleg akkor, amikor saját egyik elhangzott szavát zúdítja rá. Komolyan. Ő ezt hiszi, és tudja, neki más verziót nem mondtak. De ha ebben az életben találkozik valaha az apjával, akkor okosabb lesz, és biztos, hogy megkérdi, miért is hozták őt össze.
- AAAAZ! – puszta poénból veszi át nővére hangsúlyának mását, persze, halkabban, hiszen nem akar ő kiabálni, neki semmi baja nincs, sőt, még örül is. Örül hát, mert kipipálhat egy pontot arról a listáról, amivel érkezett, no meg, benne nincsenek ilyen negatív gátak a másikak ellen, meg akarja ismerni őket, még ha ebből az egész szituációból hogy nem lesz a legszeretettebb kisöccs ebben az évben. Évezredben. Nem is gond, majd lesz valami alapon vágja zsebre a kezeit, és immáron francia szavakat hall, ami nagyszerű, mert még jobban megért mindent, örül, hogy ennyit kedvességet kapott ezek mellé. Csak mosolyog, széles békamosolyával fürkészi őt, majd megvonja a vállát kissé, és széttárja a karjait, hogy nem tehet arról, hogy nem lett otthon, vagyis náluk reklámozva.
- Én sem sokat tudtam. Igaz, nem elsőre hallottam rólatok.. de na. Nem tudtam például, hogy ilyen csinos nővérem van. Most akadjak én is ki? – jó, hát hízelegni azt tud, ez tény, ha nem is javít semmit az esélyeken, de jól esett neki. Visszadugja inkább kezeit a zsebébe, és rágó helyett nyelvét rágcsálja. Nem, nem kezdi eljátszani, hogy kiakadt, mert neki amúgy is célja volt ez a találka, igaz, plusz fővel, de a meglepetés felbukkanása csak jót tett neki. Ennyivel előrébb jár, de azzal is, hogy a hírét biztos elviszik a másik félnek is, és gyanítja, hogy nem kell sokat várnia arra a találkára. Az, hogy kellemes lesz-e, vagy sem, már más tészta.
- Semmi gond.. – legyint, hogy ez miatt ne szabadkozzon, kapott ő már az életben ennél rosszabbakat is, amikor még ennyire sem bántak vele kedvesen. Rászolgált, mert tényleg egy hihetetlenül nagy tróger, de élvezi. Ez már lepereg róla, és csak vigyorog magában mint a tök, ámbár most csak mosoly ült ki arcára. Amikor viszont előkerül a kés, szemei kissé tágra nyílnak, és a pillanatnyi sokk után – és fellélegzés után, hogy nem az ő torkát metszették el -. Csak pillog párat a falban pihenő késre, és kellemes szitokszavak préselődnek ki ajkain. Azért ez.. hű, meg ha volt.
- Szerencsétlen… fal. – csóválja meg a fejét, bár igazából nem is érdekli az, hogy épp azon majréznak, hogy „hogy néz ki az a lyuk ott?!”. Inkább csak a falhoz lép, és nekidöntve hátát, ismét a másikra figyel, szórakozottan bólintgatva a dolgokra.
- Király! Amúgy se csináltam volna meg a büntetőmunkát. – mert mocsok lusta hozzá, de ezt inkább magában tartja. - Mégis hogyan kavarnék én be neked? Végigrohanok a folyosón azt kajabálva, hogy te vagy a testvérem? Vagy..? – tényleg kérdi pillantásai voltak, hiszen nem értette meg, mivel tudna azon kívül bekavarni, hogy létezik, és még egy iskolába is jár velük. Viszont hamar vigyor ül ki arcára, amikor felmerül a másik testvér, ha csak szavakban is.
- Tudok róla is, vagyis,, annyit, mint eddig rólad. Ő milyen? Mesélsz nekem róla? – érdeklődik, hogy addig, míg nem fut belé, legalább elképzelése legyen arról, kire gondolhat úgy, hogy az az ő bátyja.

Az ő hobbija az olvasás -ami elég közkedvelt hobbi a levitában- és a sétálás. Ez utóbbi már érdekesebb volt. Emellett van egy macskája is, de ez számomra már lényegtelen volt.
- Én is szeretek sétálni. Mondjuk leginkább a kutyámmal, az erdőben. Ezzel mindkét kérdést megválaszoltam. - Egyébként a kutyámat Negrónak hívják, és kuvasz-labrador keverék. Nem kifejezetten okos, de rendkívül barátságos állat.
A szfinx várakozóan nézett rám. Láttam rajta, hogy nem szeretne sokáig nyitva maradni, mert akkor lelepleződik, szóval próbáltam berekeszteni a beszélgetést.
- Bocsi, de most mennem kell, mert a cicám - fejemmel portré felé böktem - nem szereti, ha megvárakoztatom. Köszönöm még egyszer a jegyzeteket, majd hálából sütök neked valamit! Remélem, még találkozunk. Szia!
Azzal sarkon fordultam, kitártam a portrét, beléptem, majd visszazártam. Oké, agyilag fel vagyok végre pörögve, tanuljunk egy picit. Egy heti lemaradást kell bepótolnom. Az a szemét griff!

-Szia!Örülök, hogy segíthettem! Remélem még találkozunk! -mosolyogtam rá miközben már ment be.Nagyon kedves srácnak tűnik. Van egy Kutyusa.Remélem majd elmegyünk sétálni.
Így hát összeszedtem a cuccom néztem még egy kicsit a cicát. Majd elszáguldottam a rolleremmel. Beértem a szobámba lepakoltam és rajzolni kezdtem.