Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Egy újabb levél. Ez várt rám, amikor beléptem  szobám ajtaján és a piciny boríték ott feküdt a zongorám tetején. Mellette egy picinyke bagoly üldögélt és huhogva üdvözölt. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan juthatott be ez a szerencsétlen kis pici, ugyanis az ajtó és ablak zárva volt, hacsak az egyik szobatársam nem engedte be. Vállvonva nyitottam ki a borítékot és már remegő kézzel húztam ki belőle a kis lapocskát, amire egy meghívó szerűség volt írva. Nagyon reménykedtem benne, hogy nem egy újabb Rellonos találkozó lenne, mert abból az utóbbi időben már nagyon sok volt. Nem is értem, hogy a zöldek miért kapták fel hirtelen a fejüket rám. Hiszen nincs bennem semmi különleges.
A levél végül nem egy Rellonos találkozó lett volna, hanem egy másik, már kedvesebb lány hívott meg egy időpontra a kastélyon belül. Ennek szívből örültem, hiszen a lánnyal már volt találkozóm és bár az nem volt túlságosan fényes, a szünetekben és a DÖK-ön is mondhatni jól összebarátkoztunk. A levelet végül visszacsúsztattam a borítékba, azt pedig Vatta mentes helyre helyeztem, vagy is a fiókomba. Bár lassan már azt is ügyesen ki fogja tudni húzni, most még nem és ezért is zártam oda. Egy egyszerű "maradj"-al a helyére utasítottam a juhászkutyát és elindultam a megbeszélt hely felé. Gyorsan odaértem, ahol már Rosie várt rám, én pedig a meglepetéstől - és a vattacukortól - hirtelen lesokkolódtam és megtorpantam. Csodálkozva pillantottam a lányra, a meglepetéstől pedig meg sem bírtam megszólalni. A ruhája. A haja. A vattacukrok!!! Azt sem tudtam, hogy miért kapom, egyszerűen csak odarohantam hozzá és megöleltem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen dolog vár rám, ezen a folyosón. Nem is tudtam, hogy milyen alkalomból hívott ide Rosie, de nagyon örültem neki. Nem volt se szülinapom, se névnapom, se semmim, szóval igazán nem értettem a dolgot. A levelet is már remegő kézzel bontottam ki, de hát annak más oka is volt. Amikor pedig a sorokat olvastam, kíváncsian felcsillant a szemem és nem tudtam mire vélni a dolgot. Még is miért hívott ide? Hiszen a tavalyi eset óta csak órákon és szünetekben találkoztunk, akkor sem beszéltünk sokat, mert elrángatták az Eridonos barátnői. Gwen és egy számomra ismeretlen, vörös hajú lányka. A nevét még mindig nem tudtam, pedig már tavaly is láttam a kastélyban bóklászni. De sosem mentem oda hozzá, hogy beszéljek vele, mert... nem is tudom. Egyszerűen csak nem. Pedig azt hiszem, hogy van egy cicája is.
Visszatérve a jelenre, a meglepetéstől, a kis sokktól és az örömtől egyszerűen Rosie nyakába vetettem magam és jól megszorongattam a lánykát. Pár perc után engedtem csak el, ő pedig hátrébb lépve elkiabálta a "meglepetést!", mire én azt sem tudtam, hogy mit mondjak, de tényleg. A vattacukrot láttán olyan érzés fogott el, mintha most találkoztam volna legelőször ezekkel a cukrokkal, és amikor a vörös a kezembe nyomott egy színjátszós vattát, majdnem elsírtam magam a boldogságtól. Az arcom sugárzott a boldogságtól, a kezeimben tartott cukorra meresztettem a tekintetem és lehuppantam az egyik plédre. Még mindig nem tudtam, hogy milyen alkalomból kaptam, de egyenlőre el voltam foglalva a cukorban való gyönyörködéssel.
- Miért kaptam? - fordultam oda a lányhoz, körülbelül tíz perc után. A pálcikát áttettem a bal kezembe, míg a jobb kacsómon lévő mutató - és középső ujjamat kinyújtottam és lassan a vatta felé nyújtottam. Amint hozzáért az édességhez, rugalmasan visszapattant. Ezt újra megismételtem, végül pedig elszántam magam arra, hogy meg is kóstoljam. Kis darabot téptem csak le belőle, amit gyorsan el is tüntettem a számban. A vatta íze gyorsan elterjedt a számban és nm, hogy különféle ízeket éreztem volna: málna és áfonya ízt éreztem. Elégedetten sóhajtva odafordultam a lányhoz és csillogó szemeimet a ruhájára függesztettem.
- Köszönöm - suttogtam és újra megöleltem a lányt. Nem tudom mi ütött belém, hiszen sosem voltam ez az ölelkezős fajta, egyszerűen csak... a boldogságtól csináltam ezt. Igen, ez a magyarázat a fura viselkedésemre. Rettentő boldog voltam és kész.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Olyannyira örültem az ajándékomnak és annak, hogy újra rendesen találkoztam Rosie-val, hogy talán el is vesztem volna, ha nem vezetett volna oda a pokróchoz és nem ültünk volna le. A szemeim folyamatosan csillogtak az ajándéktól, amit a kezembe nyomott és ami pár perccel később már áfonyás és málnás ízkavalkádban merített el, engem még boldogabbá téve. Imádtam ezeket a gyümölcsöket, de amúgy minden gyümölcsöt nagyon szerettem, főleg azokat, amelyeket mi termeltünk. Hmm, azok voltak ám csak a pompás gyümölcsök! A kis vörös nem evett a vattacukorból, pedig odatoltam elé. Ő viszont csak maga elé húzott egy tál pillecukrot és azt kezdte el habzsolni. Viszont még azt sem hagytam neki, hogy ráharapjon a gumiszerű cukorra, mert egy kérdéssel dobtam meg szegénykét. Elena csak kis idő múlva szólalt meg, szóval biztos voltam benne, hogy gondolkodott azon, hogy mit is mondjon. Arra viszont nem számítottam, amit mondott.
- Tényleg? - szemeim most már a meghatottságtól csillogtak. Valóban, tavaly tényleg olyan dolgot tettem, ami nem csak őt, de saját magamat is megmentettem. Az az árny. Olyan ijesztő volt, ahogy közeledett felénk, miközben én próbáltam valahogy elterelni, vagy elüldözni a vöröstől. A lábam is nagyon csúnyán átszúrta egy szikladarab, utána még jó sokáig sántikáltam. Néha még most is érzem, hogy szúr. Az az árny pedig... nem akart elmenni. A kövek és az átkok átrepültek rajta, viszont én még is a hátán tudtam maradni, amikor felugrottam rá. Aztán elájultam... A folyosón senki sem segített és csak néztek ránk. Borzasztó még csak visszagondolni is arra az esetre.
Résnyire nyitott ajkakkal néztem a vattacukrot, ami még mindig a kezemben volt, amikor megjelent egy fiú. Pontosabban valami furcsa kinézetű fiú. Nem tudtam beazonosítani, meg azt sem igazán értettem, hogy miről hablatyolt itt össze-vissza. Csak megráztam a fejem, mikor a kezembe nyomott egy kártyát, aztán eltűnt. Rosie rögtön felugrott és az ismeretlen után eredt, de csalódottan tért vissza. Az alsó ajkamra harapva néztem fel rá és megvontam a vállam. Ha leült, akkor újabb darabkát téptem a vattacukromból, ha viszont nem, akkor lassan lehúztam magam mellé. Beszélgetünk még egy darabig, aztán összepakoltunk és én mentem az egyik irányba, Rosie pedig a másikba.


//Köszi a játékot! ^^ //

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

A szokásos járőrözés. A prefektusi jelvényem már taláromra helyezve, és ezen az estén sem hagy cserben elmaradhatatlan társam, Frayec. A kis rasek olyan élvezettel követ esténként a folyosókra, mintha tényleg ő is részese lehetne ennek a dolognak, a jelenléte ugyanúgy számítana, mint az enyém. Azt ugyan nem tudom, hogy miért szereti ennyire róni velem a köröket, de amíg nem tesz kárt semmiben, hát jöjjön csak. Ma is pont ezért van velem, éppen egy elsősforma eridonos kislányt követünk nagy bőszen, és csak remélni tudom, hogy visszafelé tart a körletükbe. Biztos, hogy hallja a lépteinket, egy kicsit sem próbálok meg csendesebben közlekedni. Talán sikerül így elérnem, hogy a kint császkáló diákok akár csak negyede is, de visszamenjen a házába, nekem pedig nem kell azzal töltenem az időm, hogy négy különböző büntetést osztok ki három embernek.
A kislány végül elkanyarodik az eridonos portré felé, és még a belépését is sikerül messziről elcsípnem, így nyugodt szívvel indulok vissza a Levita felé. Már éppen fel akarnám venni Frayec-ot, hogy az utolsó pár méteren ne kószáljon el, mikor két alakot vélek felfedezni. Azt a két alakot pedig rögtön felismerem, és még mielőtt a rasek akár csak rám nézhetne, elindulok utánuk. Nem valami nehéz kitalálni, hogy nagyon sietős az útjuk, na de hogy hová...? Hát, remélem a Levitába. Mindenesetre követni kezdem őket, legközelebb már csak a Levitánál állok meg. Laz fújtatása akaratlanul is mosolyt csal az arcomra, ami a közelebb lépést követően teljesen eltűnik arcomról.
- Nocsak - lépek oda melléjük, a rasek ugyanígy cselekszik mellettem. - Hiányoltalak titeket az edzésről.
Nem, nem éppen ez a legjobb beszélgetéskezdeményező mondat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Látszik az arcukon, hogy nem igazán tudják hova tenni a jelenlétemet, tehát azt sem vették észre, mikor követtem őket. Pompás. Továbbra sem mosolyodom el, csak csendben várom a válaszukat, Frayec mellettem a földre telepszik, amolyan "itt leszünk egy darabig" stílusban. Én mondom, ez az állat tud valamit, legközelebb mindenképpen meg kell kérdeznem Ádámtól, elmondott-e róla mindent.
- Azóta volt még egy edzés. A fél csapat lemondta a vizsgákra hivatkozva, de aki maradt, annak megtartottam - világosítom fel őket. Lehet, hogy ők is pont emiatt hitték azt, hogy elmarad az edzés és nem jöttek el, bár én azzal a három emberrel is nagyon jó edzést tartottam. Kár, hogy a két előttem álló nem vett részt rajta.
- Na, és mi újság? Hogy vagytok, nehezek a vizsgák? - olyan halál lazán állok le velük csevegni, mintha elfelejteném egy pillanatra a rangomat, pedig erről szó sincs. A prefektusi jelvény még mindig ott van jól látható a helyen a mellkasomon, és a Lazriell arcán átsuhanó rémületet is látom, ettől függetlenül nem teszek félreérthető mozdulatokat. Csak állok ott, és egyelőre még profin leplezem az arcomra szökő érzelmeket. Kicsit talán élvezem is a helyzetet, a portréajtó viszont nem nagyon, így miután senki sem lép be rajta, ismét visszazáródik. Csak egy pillantásra méltatom a szfinxet, figyelmem aztán ismét a háztársaim élvezhetik. Oldalra döntöm picit fejem, úgy várom a válaszukat. Szívesen húznám még az agyukat, hisz most bizonyára nem tudják mire kellene számítaniuk. Elvégre nem csak csapatkapitányként, prefektusként is állok most előttük, a legrosszabb párosítás. Legalábbis szerintem, pláne ha még cikket is írnék róluk az Edictumba, micsoda jó pletykaalapot adtak most nekem! Feltétlenül megköszönöm majd a segítségüket, hogy ismét elő tudtunk állni valami érdekessel. A kérdés már csak az: ki járna kettőjük közül rosszabbul? Tudtommal egyikőjüknek sincs senkije, de hát én is ember vagyok, tévedhetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Ha eddig még nem tettem volna, hát most végigmérem őket, na de nem azért, hátha találok rajtuk valami kivetnivalót. Nem, szimplán csak húzni akarom kicsit az agyukat, most elég jól szórakozom - a körülményekhez képest. Hisz a vizsgáknak vége, és ahogy az előbb ők is mondták, az alsóbb évfolyam vizsgái sem voltak olyan nehezek. Ennek egyrészt nagyon örülök magamban, hiszen nekem fontos, hogy a csapat tagjai tartsák a színvonalat tanulás terén is, és ne kelljen azért befejezniük egy időre a kviddicset, mert a rossz átlag nem teszi lehetővé. Egy kicsit önző érdek, de hát ez van.
- Kiváló? Elfogadható? Mondjátok nyugodtan - mosolyodom el, ezúttal teljesen őszintén, közben ismét az arcukat kezdtem fixírozni. Tényleg ennyire ijesztő lennék? Nem áll szándékomban valami kegyetlen prefektus hírében állni, de ahogy látom, nagyon jó úton haladok afelé. Na mindegy, egy kicsit még maradjunk kint, úgyis olyan régen csodáltam már meg közelebbről a szfinx portréját.
- Siettek valahova? - pillantok vissza Zalánra, kérdőn felemelve az egyik szemöldököm. A hangomban ezúttal egy cseppnyi gúny sincs, érdeklődve figyelem a fiút. Tetszik, hogy nem csak állnak itt előttem, és akkor is beszélnek hozzám, ha épp nem én kérdezek. Tetszik? Na jó, azt hiszem túl sok időt töltöttem Michelle társaságában. Nem, mintha bánnám.
Frayec eközben mellettem ugyanolyan lankadatlan érdeklődéssel figyeli az előttünk állókat, mint ahogy én. A rasek ugyan nem érti, hogy mi történik most, miért nem megyünk már be, vagy tovább a folyosón, jól nevelt módjára marad a lábam mellett, összekuporodott pozícióban, fejét picit leszegve, de tekintetét a számára idegeneken tartva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Túlságosan régen jártam az iskolában. Annyira ugyan nem elég régen, hogy elfelejtsem errefelé a járást, de még így is minden itt töltött alkalommal felfedezek új dolgokat. Hiába töltöttem itt nyolc évet, még mindig van mivel meglepnie a kastélynak.
Ma ismét rokonokat jöttem látogatni, hiszen alapvetően nagyon nincs már miért visszajárnom ide. Órákra nem kell járnom, legalábbis ezekre nem, a hozzám közelebb álló barátok pedig szintén elmentek már innen. Csak az a pár rokon maradt itt szétszórva a kastélyban, akikkel viszont tartom a kapcsolatot és imádom is őket, így természetesen néha visszajövök hozzájuk egy délutáni teára vagy hasonló.
Ezúttal velem van az elbűvölő, Frayec névre hallgató rasek is, aki még ennyi idő után sem volt képes megszokni az iskolát. A sok együtt töltött év elteltével azt hinné az ember, hogy jól nevelt az állata és nem kóborol el semerre, még akkor sem, ha esetleg valami újat talál, de ez nálunk nem így van. Abban a pillanatban, hogy megérez valami újat, amiből egyébként elég sokat érezhet, hiszen legalább egy éve nem járt ebben az épületben, Frayec hirtelen elrúgja magát a földtől és vissza sem nézve kilő a folyosó vége felé, én meg utána. Habár nem olyan gyors, hogy ne sikerüljön könnyedén elkapnom, a meglepetés erejét használta, így tulajdonképpen esélyem sincs. Csak azt remélem, hogy ezt a folyosót legalább nem hagyja el, mert jaj lesz neki, ha elveszik az iskolában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Már lassan én sem tudom pontosan, Frayec mióta van velem, ami azt jelenti, hogy igen nagyon régóta. Ő is, mint minden másik állatom, akik iskolás éveim alatt velem voltak, rendesen meg lett nevelve. Sassy és Roxy is hosszú ideig volt velem, mégsem volt rájuk olyan nagy panasz, pedig azért egyik sem volt igazából annyira lusta kutyus, a macskám viszont nem töltött annyi időt a kastélyban, hogy bármi bajt okozzon. Frayec hármójuk helyett is rossz, ezt meg szeretem ráfogni arra, hogy mágikus lény. Ezzel a kifogással bármit meg lehet magyarázni.
A rasek egy kecses mozdulattal elrugaszkodik a földtől és félig ugrálva, félig szaladva elindul a folyosón, nekem meg nagyon nincs más választásom, mint elindulni utána. Ha kirohan az iskola ezen részéről, úgy eltűnhet, hogy még napokkal később se fogom megtalálni, az idegenekkel meg még mindig olyan semmilyen viszonyban van. Most már nem bújik előlük annyira, de nem is lehetne azt mondani, hogy nagyon szívélyesen fogadja őket.
Az állatot végül egy lány társaságában találom meg nem messze. Frayec kíváncsian pislog a levitásra, majd kis idő után leül a földre. Így talán még kisebbnek tűnik, pedig amúgy sem olyan nagy állat. A lány kérdését még pont elkapom, így mikor közelebb érek hozzájuk, bátorítóan rámosolygok.
- Ő egy rasek. Mágikus lény – és főleg egy mosómedvére hasonlít, tenném még hozzá, csakhogy ez elég egyértelmű. - Remélem nem ijesztett meg nagyon, vagy tett bármit, ami veszélyeztetné az életed.
Na jó, ez így elég ijesztően hangzik, de én most konkrétan arra gondolok, hogy nem futott-e be a lábai közé, amitől ugye szegény lány eleshetne, vagy karmolta meg, vagy lökött ki valamit a kezéből. Frayec hiába szégyenlős idegenek előtt, még bármikor veszélyben érezheti magát, ami miatt tehet olyan dolgokat, amit amúgy máskor nem tenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Nadia
[zárt] || kinézet

Azt hinné az ember, hogy egy tizennyolc évesnek van legalább annyi esze, hogy egy lezárt területre, ahova szigorúan meg van tiltva mindenfajta belépés, nem akar majd beszökni, mert „ott maradt… valamim”. Még annyira sem futotta neki, hogy valami hazugságot kitaláljon arra az esetre, ha esetleg valamelyik tanár vagy házvezető elkapja. Ráadásul higgyem el, hogy ami egész nyáron és az első héten sem hiányzott neki, most hirtelen majd igen. Annyira a végén járunk már a Levita renoválásának, igazán ki lehetne bírni ezt a maradék pár napot és legalább nekem sem kellene továbbra is minden nap felnézni a körletbe, hogy tudnak-e viselkedni a diákjaim vagy sem. Mondhatnám, hogy nem néztem volna ki belőlük a szabálytalanságot, mert levitások meg minden, de hát én is voltam diák. Csak engem nem kaptak el, ami nem mondható el az előttem épp minden bűnét megbánó Ákosról. Mellkasom előtt összefont karokkal hallgatom csendes bocsánatkérését, de persze egy elfogadható indokkal még mindig nem tud nekem előhozakodni, pedig én már mennék. Visszaküldöm az Eridonba, ahol voltak olyan kedvesek és befogadták a veszélyes helyzetre való tekintettel – amit Ákosnak is elmagyarázok -, ő pedig fittyet hányva minden szabályra csak úgy megpróbál visszaszökni a Levitába. Teljesen megértem, ha hiányzik neki a körlet és már szeretne végre a saját szobájában aludni a saját háztársaival, de pár napot muszáj még várnia. Garantáltan meg lesz elégedve az eredménnyel, még ha ezt most nem is tudja felfogni. Vetek egy pillantást a portré elé rakott hordozóra, amiben Kristóf alszik és épp megakadályozza, hogy bárki belépjen a körletbe, majd egy legyintéssel útjára engedem Ákost. Nem is akarom látni a Levita újranyitásáig, és ezt szerintem ő is érzi. Fáradtan dörzsölöm meg szemeim, lelkileg felkészülve a vizitre, amit megejtek még mielőtt hazamennék, amikor mögöttem valaki ledob valamit, ami hangos csattanással ér földet. Ijedtemben ugrok egyet, kezeimet mellkasomra szorítom, mielőtt a szívem még kiugrik onnan, és hirtelen fordulok meg, teljesen készen állva arra, hogy leteremtsek egy újabb diákot; ám csalódnom kell, egy felnőtt nő van a folyosó másik végén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Én egyetlen drága Klaudióm... Ki más hangját hallanám a folyosón, ha nem az övét, ahogy lelkesen nyújtja segítőkészen mancsait a nő irányába, hogy megszabadítsa némi tehertől. Nem feltétlenül a térképekre gondolok, de igen. A frászt ettől még rám hozzák a zajongással, meg is pördülök ijedtemben, de szerencsére legalább Kristóf nem ébred fel. Az kéne nekem még. Összeszűkült szemekkel nézem végig kettejük szerencsétlenkedését a földön, Klaudió szája közben be nem áll, de tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miről hadovál itt össze-vissza. Valami rézvásárlást hallok meg, de azt is a nő szájából, és mire lepillantok a fiamra, majd vissza fel a kettősre, addigra Klaudiónak már hűlt helye. Meg az egyik könyvnek is, ha jól láttam. Az ismeretlenre pillantva elmosolyodom a bocsánatkérést meghallva, kezeim azonnal mozdulnak a térképek irányába, hogy segítsek nekitámasztani őket a falnak, Kristóf mellé.
- Ugyan, semmiség. Ismerem a fiatalembert, mint a rossz pénzt. Nagyon segítőkész tud lenni, főleg, ha jutalmat is kap utána – bökök a nő jobb füle felé, ami hát… üres. A másikban meg ott himbálózik a karika, és nem kell zseninek lenni, hogy összerakja valaki a kettőt. - Attól tartok egy könyve is eltűnt – szám óvatos mosolyra húzódik, de hiába tekintenék a nő mögé, a könyve se a földön nem lenne, se a fiatalembert nem látnám már meg a folyosón. Ellene igazán nincs mit tenni, mondjuk azt se tudom hogy jár még ide iskolába, na meg kviddicsezni hogyan engedték, de ez már tényleg nem az én dolgom.
- Szentmihályi Izabella, Levita házvezető-helyettes – óvatosan rázom meg a nő kezét, ügyelve a kezében lévő holmira. - Segítsek esetleg? – ajánlom fel a könyvek felé bökve, bár nem tudom merre megy, vagy hogy most szeretne-e megállni itt velem társalogni, esetleg rögtön a segítőkész fiatalember után ered, hogy visszaszerezzen mindent, mégsem hagyhatom szó nélkül, hogy ő itt ácsorog tele kézzel. - Hogy tetszik eddig a kastély? Remélem jó élményed is volt már Klaudión kívül. Nem éppen ő a legjobb fogadóbizottság – nem, Nadia nála sokkal jobb fogadtatásban részesült Zétény személyében, kár, hogy erről nem pletyka által tudtam. Az első gyerek átka, elképesztő, hogy még a legjobb pletykákról sem értesülök, olyan keveset járok a kastélyban. Amikor meg mégis itt vagyok, holmi Klaudiók hozzák rám a frászt, mert egértől való ijedést szimulálnak, csakhogy vihessen a kedvesének ajándékot, Nadia fülének kis közreműködésével.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

- Köszönöm - mosolyodom el a fiam említésére, de Nadia kérdése leguggolásával együtt veszik el az éterben, figyelmem ugyanis most az álmában mocogó kisfiú köti le. Mintha megérezné a nő jelenlétét, megmozgatja kicsit a lábait, aztán Merlinnek hála alszik is tovább. Mi meg ezen túllendülünk, és rátérünk egy valamivel kellemetlenebb témára, de hát nincs mit tenni, mégsem állhatok ott teljesen neutrális arccal azt tettetve, hogy én nem látok semmi változást. Elvégre most még utána is mehetne, talán valamelyik sarkon elcsípheti.
- Nem, nem jellemző - rázom meg a fejem halvány mosollyal az arcomon. - Klaudió... Fogalmazzunk úgy, hogy egy különleges eset. Meglehet, hogy valami esetleg eltűnik, mert egy kiskedvenc elcseni valahonnan, de nem jellemző a diákokra, hogy lopjanak - csak Klaudióra, de hát vele akárhányszor ül le az ember, hogy beszéljen a fejével, állandóan ígérget fűt-fát, megjavul ő, csak hát tudjuk, a testvérei. Persze, tud szerintem az egész tanári kar már mindent, csak épp azt nem tudjuk, mi az a minden.
Nadia. Rosales. Mosolyom megfeszül egy pillanatra, tényleg csak egy röpke tizedmásodpercre, majd vissza is tér abba a kedves kis formájába. Hallottam már ezt a nevet, ráadásul tanár is, nem nehéz az egy meg egy, így Klaudió távoztával. Annyi kérdésem lenne, annyi mindent rázúdíthatnék itt a folyosó közepén, mégsem teszem. Lopva végigmérem, csak amolyan udvarias formában, mintha egész egyszerűen a ruháját nézném, csupa női dolog meg minden. Vajon ő tud rólam? Nem valószínű. Talán jobb is úgy.
- Nagyon szívesen felajánlanék egy gyors körbevezetést, de sajnos nincs elég időm végigjárni az kastélyt - bocsánatkérően vonom meg vállaim, ahogy Kristófra pillantok, na meg ott a Levita is, bár arról kétlem, hogy tudna. Ha meg tényleg most érkezett csak, inkább nem terhelem le olyannal, ami nem is érinti, na meg kinek hiányzik egy lopás után az a nyakába, hogy ja amúgy az egyik körlet mágiája teljesen megbomlott, ki tudja, lehet legközelebb máshol is megtörténik. Senkinek. - Nem tanítok. Utolsó évemet végzem az egyetemen, a kastélyba csak a Levita miatt járok be - meg nagyon szívesen bejövök bármikor nem hivatalos büntetőmunkára fogni Zétényt, senki boldogsága nem fog rajtam múlni. Nosztalgiázzunk csak, miközben felmosatom vele az egész nagytermet. Szerintem ő is élvezné, mert hát ugye nosztalgiázunk. - Kristófnak - Nadia tekintetét követem le a kisfiúra, viszont már nem pillantok vissza fel rá. Elkalandozva figyelem a kis mocorgását, amit a nagy alvás közepette csinál, elképesztő, hogy erre a hangzavarra nem ébred fel, de ha Norbi mellettem a másik oldalára fordul az ágyban, arra egyből elkezd sírni. - A tanáriba tartasz? - eltűnődve fürkészem Kristóf arcát, aztán ahogy észreveszem magam, felpillantok a nő arcára, ismét egy kedves mosollyal.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

- Lehet megszokás, lehet egy idő után megkerülnek a holmik, ebbe már igazán nem szoktam beleavatkozni. Nekem szerencsére még nem tűnt el semmim, pedig már több, mint tíz éve vagyok ebben a kastélyban - na jó, most iszonyatosan öregnek érzem magam. Amikor tizennégy évesen bekerültem ebbe az iskolába, álmomban sem gondoltam volna, hogy mennyi minden fog velem történni. Nagyon hosszú ideig féltem emberek közé menni, egy beszélgetés kezdeményezéséről nem is beszélve, most meg úgy társalgok itt Nadiával, mintha ezer éve ismernénk egymást. Hiába, változik az ember, na meg változtatja a környezete, nekem meg ha akartam, ha nem, elég gazdag volt. Tele rellonossal, ők meg aztán rendesen hatással vannak az emberre. Lásd, Zétény. Lásd, mindkettőnkre.
- Fogalmazhatunk úgy is, igen. Ingázok az egyetem, az iskola, meg az otthonom között, ráadásul itt van most Ő is - fejemmel a hordozó felé bökök, picit megvonom a vállam, diákkoromban is állandóan túlvállaltam magam, most miért ne tenném. Tekintetem Nadián tartom, zöldjeim kedvesen csillognak, pedig van valami a nőben, amit nem tudok hova tenni. Meg nem tudom mondani, hogy mi az, még csak köztünk lévő feszültségnek sem nevezhetném, egész egyszerűen ráfoghatom az évkezdésre és az azzal járó idegességre, vagy akár Klaudió is megzavarhatta ennyire. Fogalmam sincs, melyik igaz most.
- Persze, nagyon szívesen segítek - biccentek a kérésre, továbbra is mosolyogva. A tizennégy éves énem már rég kaparná a falat, ha meglátná mit mosolygok itt össze ennek az idegen nőnek, hiába hallottam róla már többet is, mint szerettem volna. Köszi Zétény. A szerelmi életéről csak bizonyos mértékig akarok tudni, azért nálam vannak határok, ha már nála nincsenek is. Nadia eközben összeszedi a térképeit, amiket segítek elrendezni a kezeiben, de csak pár lépést haladok vele, a portréig jutok, egyrészt a Levitát kell ellenőriznem, másrészt... Zétény. A mosoly először ráfagy, majd lassan eltűnik arcomról, és hiába sütöm le szemeim, majd hajtom lejjebb a fejem, hogy a hasam előtt összefont ujjaimra pillantsak, arcomba hulló hajam már korántsem takar annyit, mint szeretném. Kellett nekem levágni.
- Aligha van olyan ember, aki ne ismerné Farkas Zétényt, vagy legalább ne hallott volna - kimért mosollyal válaszolok, tekintetem lassan siklik vissza a nő arcára. Látni akarom a reakcióját, szája rángását, arca minden egyes rezzenését. Ismerősnek tűntél. - A képről csak erre lehet következtetni, nem igaz? Találkozol egy jóképű, fiatal férfival, aki a kedvességed úgy hálálja meg, hogy egy másik nőről őrizget emlékeket - hangom kedvesen csendül, zöldjeim mégis különös élénkséggel csillannak. Gyere Nadia, táncolj velem. Kíváncsi vagyok arra a spanyol véredre. Mennyire érdekel a történetem Zéténnyel?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Kezeimet magam előtt összefonva, sztoikus nyugalommal fürkészem az előttem pár lépésre megtorpanó nő szinte sápadó arcát. Sajátom ugyan érzelemmentes marad, még azt is sikerül megállnom, hogy a szemöldökeim táncra keljenek, csak szemeim villannak élénken a nő irányába, ahogy összekapcsolom tekintetünk. Érdekel a válasza. Érdekel a reakciója, testének rezzenése, hogy arca eltorzul-e ettől a kijelentésemtől, vagy sem. Ismerlek, Nadia. Tudok rólad. Türelmesen várakozom a folyosó közepén ácsorogva, Kristófot így kitakarva előle. Vajon azt hitte ő Zétény gyereke? Nem tudom én mit hinnék az ő helyében; semmi jót. Elhagy egy férfi, aki velem élt hosszú ideig, feltételezhetően egy olyan nőért, akinek emlékét egy szeretett kép őrzi. Erre tessék, megtalálom azt a bizonyos nőt, egy alig pár hónapos gyerekkel. Kombinálsz már? És igen, Nadia kombinál. Kiejti a száján azokat a szavakat, amiket még a legcsodásabb álmomban sem mertem volna beképzelni, amikbe nem mertem éveken keresztül kapaszkodni, mert tudtam, úgysem lesz igaz. Érzékeny pont, Nadia. Arcomról hirtelen tűnik el minden még ott maradt kicsiny kis kedvesség, helyére tőlem különösen szokatlan hűvösség költözik.
- Te mit gondolsz? – kíváncsi vagyok. Tudni akarom ő mit gondol. Tudni akarom egy sértett nő mit gondol, még ha annyi év után ejtjük is meg ezt a beszélgetést. Tudni akarom utálja-e a férfit, akit én szeretek, hogy neki is okozott-e álmatlan éjszakákat, törte össze a szívét, vesztette el minden bizalmát – még ha csak egy kis időre is. Annyi mindent mondhatnék most neki: hogy én megértem, pontosan tudom, mit érez, ugyanilyen helyzetben voltam én is, engem is elhagyott, engem is megbántott. Hogy vitatkozhattam volna vele, kiborulhattam volna, mint ahogy ő tette a férfival, hogy a viszontlátás örömteli helyett keserű lehetett volna. Nagyon sok mindent mondhatnék neki, és egy nap talán meg is teszem, de ez nem az a nap. Arcomon halálos nyugalommal nézem végig, ahogy Nadia magával vívódik, és azt is, ahogy valamelyik része végül győz. Mész, vagy maradsz? Mennyire érdekel az a történet?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Elégedett mosoly kúszhatna arcomra Nadia vívódását látva, ahogy esze és kíváncsisága, talán kétségbeesése nyeri ezt a csatát és itt marad velem a folyosón, de ezt a késztetést könnyedén legyőzöm, és tovább vizslatom arcát. Tudom, hogy szabadulna már tőlem. Menne, menekülne, talán minél messzebb tőlem, a kastélytól, Zéténytől, pedig még csak most jött. Nem könnyítem meg a helyzetét, ezzel tisztában vagyok, viszont lehet, hogy nem is akarom. Ha őt érdekli az én történetem, hát el kell mesélnie a sajátját. Cseréljünk. Nadia arcát fürkészem, miközben ő szépen lassan beszélni kezd és annyit oszt meg velem, amennyit jónak gondol. Nem akarok ráerőltetni semmit, ahogy Zétényre sem akartam, hiába öl meg a kíváncsiság, hogy megtudjam mi történt vele abban a pár évben. Nadia viszont megteszi, amire a férfi nem volt képes, én pedig szinte iszom a szavait, majd keserűen felnevetek, ahogy bebizonyosodik az igazam. Ugyanolyan, mint én.
- Ha eléggé szereted, hinni fogsz neki – halkan szólalok meg, Nadia talán rögtön meg sem hallja a szavaim. - Hat évvel ezelőtt csak úgy lelépett, egyetlen levelet hagyva maga után. Nem mondott semmit, nem keresett és ott hagyott. Nem voltunk együtt és a gyerek sem az övé. Nem tudom úgy szeretni, ahogy ő szeretett engem, de hidd el Nadia, amikor azt mondom, hogy átérzem a helyzeted. Pontosan tudom, hogy mit éreztél aznap, mikor ő csak úgy eltűnt az életedből, mintha sosem lett volna a részese, mert velem is ugyanezt tette – ha hangom nem is, ujjaim megremegnek egy pillanatra, ahogy továbbra is Nadia arcát vizslatom. - Nem miattam jött vissza – keserű mosollyal pillantok a nőre, a levegőt élesen szívom be, ahogy befejezem a beszélést. Bármit megadtam volna azért, hogy visszajöjjön, és tudom, ha csak a szíve legmélyén is, de Nadia hasonlóképp érez.
- Mert? – szemöldököm megemelkedik, ahogy a nő elharapja a mondatot. Mindegyik be nem fejezett mondat felkelti az érdeklődésem, hisz ilyenkor mindig van valami, amit a másik takargatni akar, ahogy most Nadia teszi. Mondd csak, velem igazán megoszthatod. - Mit szeretnél tudni, Nadia? – szinte dorombolom a nevét, ahogy teszek felé egy lépést, óvatosan, mintha csak attól félnék, hogy elijesztem. - Hogy azt mondjam volt köztünk valami? Csupán ellopott csókok. Hogy szeret engem? Igen, szeret. Hogy miattam jött vissza? Nem érdemlem meg. Elbuktam, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, és az én hibám miatt kellett elmennie. Nem tudtam megvédeni. Nem tudtam mellette állni, mert nem hagyta. Tudod miért, Nadia? – egyre közelebb lépek hozzá, hangom minden lépéssel egyre jobban halkul, szinte sziszegésbe vált át, ahogy egészen az arcáig jutok, ha hagyja. - Pontosan azért, amiért téged is elhagyott. Azt hitte ha nem csinál belőle nagy ügyet, majd elfelejted, és csak egy múló kaland lesz neked. Azt hitte azzal majd mindent megold. Azt hitte sebezhetetlen lesz, hogy az apja majd nem tudja kihez forduljon, ha valakiből ki kell verni az információt. Azt hitte megvéd azzal, hogy megszakít veled minden kapcsolatot – Nadia szemei között jár tekintetem, hangom fokozatosan halkul el. Lassan teszek hátra egy lépést, teret hagyva a nőnek. - Szerettem és ő is szeretett engem. Te szeretted és ő is szeretett téged. Szeretetből tette, tudod. Nehéz elfogadni, de így van. Egy nap talán majd sikerül neki megbocsátanod, ahogy nekem is sikerült. A szerelem fellángolhat újra, ha elég erős volt, hisz csak ti voltatok egymásnak, és most is csak ti vagytok egymásnak. Megérted majd, biztos vagyok benne. De kérlek… - szemeim ismét villannak, hangom élesen csendül. - Soha többé ne nevezd hazugnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

- Ugyanazt – bólintok is szavaim mellé, majd elhallgatok egy kis időre, hogy hagyjam Nadiának feldolgozni a hallottakat. Türelmesen várakozom egy ideig, hiszen egyrészt ő akarta tudni a velünk történteket, másrészt engem is egész biztosan felkavarna egy ehhez hasonló élmény. Nem vagyunk mi olyan különbözőek, Nadia. Talán túlságosan is egyformák vagyunk. Talán volt benne valami, ami Zétényt vonzotta, amit bennem megtalált, vagy épp nem talált. Talán történt valami a családján kívül is, ami miatt úgy gondolta jobb ötlet onnan is menekülnie. Mindenhonnan.
Nadia némán hagyja, hogy egyre közelebb kerüljek hozzá, nem távolodik, nem menekül, még csak el sem lök magától. Győzött az ész. Tudnia akarja. Tudni akar mindent, még akkor is, hogyha űzött vadként futna az ellenkező irányba és talán vissza sem nézne rám soha többé. A nőre, akit látott egy megkopott fényképen mosolyogni, egy fényképen, ami annál a férfinál volt, aki szerette. Legszívesebben képen verném Zétényt, amiért nem csak velem művelte azt, amit, de jelenleg nem ő a lényeg. Nadia a fontos, és az a spanyol vére, amit nem hajlandó megmutatni.
- Lehetetlen helyzetbe került – könnyedén vonom meg a vállam, mintha mindezek után Zétény oka már semmiség lenne, pedig egyáltalán nem az. - Nem tudta mit csináljon, hát ment a feje után és tette, amit jónak látott. Tette, ami a legjobb lehetősége volt akkor – nem tudom Nadia megérti-e. Egy nap talán biztosan, de most, ahogy idegesen belenéz a szemeimbe, ahol nem lát az ürességen kívül semmit és védelmezőn fonja össze karjait maga előtt, még nem fogja. Én pedig nem azért vagyok itt, hogy segítsek neki túljutni a múlton. Az arcon csapás is onnan érkezik. A múltból. Nadia szavai visszhangzanak a fülemben, amit lassan átvesz a hangosan doboló szívem zaja, a pulzusom azonnal az egekbe szökik. Lefagyva állok a nő előtt, ajkaim lassan elnyílnak egymástól, mellkasom hirtelen kezd emelkedni, majd süllyedni. Úgy érzem magam, mint akit tényleg arcon vágtak volna, de jó erősen, majd ezt az érzést elnyomja a mellkasom szorítása. Nem kapok levegőt. Gyomrom görcsbe rándul, ahogy agyamig eljut ez a tény, csuklóim hirtelen tépem ki a nő kezei közül, könyörgését meg sem hallva tántorodok hátrébb. Meg fogok fulladni. Tudom, hogy lélegzem. Tudom, az agyam tudja, érzi, csinálja, mégsem kapok levegőt. Nem kapok levegőt. Némán lépek még hátrébb a nőtől, reszketve próbálok lélegezni orromon keresztül, nem zilálok.
- Nem – nyögöm ki hirtelen, hangom erősebben csendül, mint ahogy azt vártam volna magamtól. Ujjaim ökölbe szorulnak testem mellett, körmeim a tenyerembe vájnak. - Nem. Nem, ezt… Nem várhatod el tőlem, hogy ezt elhiggyem – pedig el kéne, igaz? Ezt meg kellene éreznem, hisz most mint anya is áll előttem, aki kétségbe volt esve nemcsak a saját, de a gyereke jövőjét illetően is. El kéne hinnem. Tudom, mégsem teszem. Az agyam egyik fele hevesen tiltakozik a hallottak ellen, még ha a másik fél tudja is, hogy akár még igaz lehet. Zétény elment volna. Egy gyerek még nagyobb kockázattal jár, két embert sokkal nehezebb megvédeni, mint egyet. Ráadásul a saját gyerekét… Igazat mond, súgja a szívem.- Hazudsz - mondja az eszem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Őszintén nem tudom mi történik jelenleg kettőnk között. Forog velem a világ, alig kapok levegőt, Nadia szavai az emlékezetembe égnek, ahogy hátrálok tőle. Tudtam, tudtam, éreztem, hát persze, hogy igazat mond. Tudom, hogy nem hazudik, még ha ezt hevesen próbálom tagadni előtte, és legfőképp saját magam előtt. Hinnem kellett volna neki, de itt most az ő szava áll Zétényével szemben, aki nem mondott semmit, nem említette meg ezt az aprócska információt, még csak véletlenül sem szólta el magát, mint most Nadia. Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak ezek után róla. Fogalmam sincs mi igaz ezek után abból, amit elmondott és ez megrémít. Megrémít annak már csak a gondolata is, hogy valamit nem mond el nekem, hisz hogy is mondhatna… Nem bízik bennem. Annyira biztos nem, hogy megosszon ilyesmit velem, és most Nadiától kell megtudnom. Vajon mi mást tud még a nő, amit én nem?
Nem hallom a szavait. Nem érzékelem, hogy egyre dühösebb lesz, hogy végre megláthatnám azt a Nadiát, akiről Zétény beszélt, hogy elmondja a saját történetét. Egyszerűen semmit nem hallok. Lefagyva állok előtte a folyosó közepén, nyöszörögve küszködök a levegővétellel. Nem látom a könnyeit, sem tekintetét, amely az enyémet keresi. Összezavarodott, szomorú és végtelenül csalódott vagyok. Csalódtam a férfiban, aki mindent tud rólam, aki mellettem állt és éveken keresztül támogatott, és én hülye el is hittem, hogy ez fordítva is igaz. Hiszen máskor is titkolózott már előlem, nem igaz? Az végül is nem hazugság… Ha azt sem tudom miről kellene tudnom.
- Nem, én… - elakadok. Erre most mi a francot kéne válaszolnom? Hogy megértem? Hogy persze, Zétény egy rossz ember, amiért ezt tette és jogosan haragszol rá még akár évekig is? Hogy nekem is ugyanezt kéne tennem, mert elhagyott egy terhes nőt? De hisz nem tudta… Reszketeg sóhajjal hunyom le szemeimet, majd temetem arcom kezeimbe. Legszívesebben sikítanék. El kell mennem, el kell tűnnöm innen, beszélnem kell vele, tisztáznunk kell mindent. Testem indulásra, futásra készen feszül meg, hirtelen pillantok fel, de ahogy szembe találom magam Nadia arcával, vállaim elernyednek. Hiszen nem mondta el. Milyen jogon vonom kérdőre? Hiszen nem is tudja. - Nem mondod el neki? – hangom halk, szinte belesuttogom a köztünk lévő távolságba. Lehajtom fejem és a saját lélegzetvételem hallgatom, karjaim összefonom magam előtt, ahogy az előbb Nadia tette. Teljesen elveszettnek érzem magam. Van egy gyereke, akiről nem is tud, meglehet soha nem is fog, én pedig nézzek legközelebb úgy a férfi szemébe, hogy ezt tudom. Miért kellett, Nadia… - El kell mondanod neki. Muszáj tudnia róla, ő az apja. Ennyit még azok után is megérdemel, hogy lelépett, még ha nem is akarod, hogy a lányod élete részese legyen – még most is őt védem. Még most is neki akarok jót, még most is, még most is. Nem tudom valóban beletörődtem-e ebbe a dologba, vagy csak túl fáradt vagyok folytatni ezt a beszélgetést. Én már semmit sem tudok. Se Nadiáról, se Zétényről, se rólunk.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Nadiával nagyon sok mindenben hasonlítunk, ami a Zéténnyel való kapcsolatunkat illeti, ezt eddig is tudtam, de a beszélgetésünk alatt rá kellett jönnöm, hogy valóban mennyire is. Talán tényleg ezért találtak egymásra Zéténnyel, talán nem, mindenesetre ahogy állok előtte és épp kerülöm vagy épp keresem tekintetét, rá kell jönnöm, hogy külsőre kiköpött ellentétem. Sötét szem- és hajszíne, kerekebb az arca és egy egészen kicsit kisebb is nálam. Nem tudom belsőre mennyire van meg ez a hasonlóság, de ahogy most könyörgését hallgatva belenézek szemeibe, egy kicsit felismerem benne magam, és megszakad a szívem. Látom bennük a fájdalmat, a kétségbeesést, a félelmet, hogy mi lesz, ha a férfi tudomást szerez a lányáról. Látom rajta, hogy minden porcikája tiltakozik a felfedezés ellen, és minden erejével azon van most, hogy erről engem is meggyőzzön.
- Nadia, az évekkel ezelőtt volt – súgom kettőnk közé, zöldjeim szemei között ugrálnak. - Hiszen nem is tudott róla, úgy ment el. De talán… Talán ha most tudna, vagy ha… Ha tudott volna, akkor lehet, hogy kitalált volna valamit – nem tudom azt mondani, hogy talán nem ment volna el. Nem akarok még hazudni is a nőnek. Tisztában vagyok vele, Zétény milyen helyzetben volt, és az lett volna a legokosabb, ha senkihez nem kerül közel, ennyire közel meg pláne. Egyedül könnyebb túlélni. - És a lányod? Inkább apa nélkül nőjön fel, minthogy most megismerkedjen vele? Nadia, Zétény nem rossz ember. Ismerem már több, mint tíz éve. Még nem késő. Öt éves a kislányod, még nem késtetek le olyan sok mindenről, még megpróbálhatjátok – halkan könyörgöm neki, de már nem tudom kinek az érdekében. Zétény? Nathalie? Magam sem tudom. - Nem… Nem fogom neki elmondani. Megígérem, csak… Kérlek beszélj vele. Kérlek beszéljétek meg ezt a dolgot – nincs több mondanivalóm. Innentől már nem rajtam múlik, és ezt azt hiszem Nadia is érzi. Egy halvány mosollyal az arcomon biccentek a nő felé, amolyan „azért jó volt megismerni” -ként, majd Kristóf hordozóját megragadva Nadiára vissza sem nézve lépek be a szfinx portréján, hogy végre megejtsem az ellenőrzésem.