Kicsit esik csak le az állam amikor egy fiatal, nagyon fiatal srác sétál ki a konyhából és lépked oda hozzám. Az öltözetből ítélve nem pincér, hanem inkább olyan szakácsformának tűnt. Na de most akkor hol marad az öreg, morcos, Gordon Ramsayhez hasonló figura, akit én vártam?! Mondjuk jobban örülök neki. Talán még kicsi fel is csillan a szemem, és a haragom is elszáll a tetovált karú, kócos srác láttán. A kislányos megjegyzése után nagyon durván szúrós szemmel meredek az arcába.
- Hidd el, ez a KISLÁNY háromszor ekkora adagot is meg tud enni... Bebizonyítom, de csak akkor ha te állod. -
Félreértés elkerülése véget, nem felkérés ez a keringőre, vagy invitálás egy randira, ahol ugyebár a fiúnak kell fizetni. Ez inkább "Challenge accept!" megjegyzésem volt. Majd figyelmesen hallgatom végig a bemutatkozást és a felkínált lehetőséget. Sunyi mosoly terül el az arcomon, miközben Csongor mondja a magáét.
- Bánfai Odett vagyok, a vendég, aki élne a felkínált lehetőséggel. -
Sunyi mosolyom szélesre váltott, majd hátratoltam a széket, felálltam, felemeltem a tányéromat és a főszakács mellé léptem.
- Csak utánad! -
Kezemmel abba az irányba mutatok, ahonnan Ő érkezett az előbb, ezután pedig várok, hogy elinduljon. Ha indul akkor ment közben nem bírok csendben maradni. A hallgatás nem az erősségem.
- Amúgy hány éves vagy? Elég fiatalnak tűnsz. Kezdő szakács vagy? Tuti... csak azért mertél ilyen keveset. -
Ó igen, kicsit csipkelődök is már vele. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan bírja az ilyesmit. Ha nem tűri a kötekedést, akkor nincs is miről beszélgetnünk. Akkor csak merek magamnak egy még egyszer ekkora adagot és távozom. Ha meg jó fej, és laza... nos...

Bentley

Hiába volt kicit mérges az emberekre, hogy nem volt szabad asztal, azért Mirának be kellett látnia, hogy nem csoda, hogy ennyien vannak. Lassan tél van, ráadásul kint az eső is esik...csodás.
Ahogy odasétált Bentleyhez, kicsit furcsán érezte magát. Kicsit? Nem kifejezés. Olyan nyomott hangulatot érzett körülötte, nem tetszett ez neki. De legalább volt társasága, ha már más nem volt aki mellé beülhetett volna.
-Köszi -elmosolyodott, és helyet foglalt. Kényelmesen elhelyezkedett, és ahogy közelebb húzta a széket az asztalhoz, megérzett egy ismerős illatot. Felismerte, de szóvá nem tette. Minek?
-Ó Ecset tökéletesen, fent van a szobában a kis barátjával. Augusztus vége felé történt egy...hát elég nagy galiba egy barátommal, aztán úgy került hozzám egy kis oroszlán. Nem hiszem, hogy ismered azt a fajt, na mindegy. Leo a neve, teljesen fehér, egy tündér. Ecsetet mindig a szájában cipeli, tök édesek. Csak olyan féltékeny, hogy fú... -Mira annyira beleélte magát a mesélésbe, hogy még a végén halkan fel is nevetett. Az állatkáiról mindig szívesen beszél, az olyan közelálló téma a szívéhez, és nagyon büszke rájuk.
A válasz után egy pár másodperccel odaért a pincér is, akitől elődlegesen Bentley rendelt, Amira pedig csak megingatta a fejét.
-Ide jöhet amit rendeltem az előbb -mondta mosolyogva a pincérsrácnak. Nem nagyon foglalkozott vele többet, a haját igazgatva fordult vissza a vele szemben ülőhöz.
-Tudod, hogy igazából meg kellene büntetnem téged a múltkori miatt? -kérdezte furcsa hangon, egyik szemöldökét felvonva. Persze nem volt szándékában, csak ő találkozott vele, aztán egyszer meg el is lehet nézni...évtizedenként egyszer, egy embernek.

Amira

Mosolyogva hallgattam, ahogy Amira az állatkáiról mesélt. Kedvem lett volna valami ahhoz hasonló poént elejteni, hogy "jé, hát neked van szíved?", de inkább nem. Örültem neki, hogy nem emlegeti fel a tegnapi sírós-jelenetemet. Az kéne még csak. Fú, halál ciki.
- Csapja hozzá a számlámhoz, amit a hölgy kért. - mondtam a pincérnek mosolyogva, majd visszanéztem Amirára - Mostanában elég gyakran váltogatod a hajszíned... Ha tegnap nem foglalt volna le, hogy visszakönyörögjem magam, szóvá is tettem volna, hogy valami gyötrelem volt az a vörös haj...! - röhögtem, és bekaptam egy darab kis... öhm... mi is az? Egy ilyen kis nemtudommit, ami az asztalra volt téve a vendégeknek kis tányérkákban. Minden asztalra egy-egy kis tányérral. Olyan színes bevonatú mogyoróknak tűntek, de ennek gyakorlatilag hányás íze volt. Hamar bele is köptem egy szalvétába, és közben olyan fejet vágtam, mint amikor Audrey pukizik, és megérzi a saját pukija szagát. Amira arcán egy elrejtett kis mosolyt láttam megjelenni... ettől én is vigyorogni kezdtem, majd megtöröltem a szám.
- Ne vigyorogj, a hajad se nézett ki ennél jobban...! - tettem a szeme elé a kiköpött "cukorkát" a szalvétában. Úgy oltogattam, mint egy jó spant. Hiszen, ha már együtt nem lehetünk... Legaláb barátok maradjunk. Akármilyen debil, hülye barátok is.
- Amúgy... Ezt úgy mondom, mint egy 16 éves kissrác, és nem úgy, mint az a fiú, aki tegnap úgy bőgött neked, mint egy szerelmes kiskutya... - elővettem a Bentley-mosolyt - Tök jó volt veled múltkor a kísértetházban... - mélyen a szemébe néztem, vártam, hogy mit fog mondani. Lehet, hogy nekem viszont ezt egyáltalán nem is kellett volna mondani. Szerintem pontosan tudja, hogy mennyire jó is volt nekem múltkor a kísértetházban. Olyan... Frankón tök pontosan. De azért mégiscsak akartam, hogy tudja.
- Megbűntetni? Miért? Sírásért már bünti jár? Ne már... - röhögtem - Ne vedd magadra, a Titanic-on is sírtam.
Próbáltam elviccelni a tegnapit, pedig igazából rohadtul nem tartottam viccesnek... Hiába, a férfi büszkeség...

Charlotte (nekem ez jobban tetszett. ^^ az Annabellt úgyis nehezen tűröm meg )

    Ahogy a másik arcát vizslatja, átfut a gondolat a fején, hogy „huuu, én őt ismerem”. Oldalra billenti a fejét, aztán felemeli, aztán előrehajol - mintha ezzel bármit is segítene a helyzeten – majd konstatálja, hogy igen, ő házbeli. És azért álljunk meg egy szóra, a nap híre! Nem ment neki a lánynak, és nem zavarja! Mondhatni isteni sugallat volt, hogy idejöjjön hintázni.
 - Te vagy az egyik prefektus – most feltehetnénk a kérdést: you don’t say? – Oh, bocsi, elkalandoztam. Annabell Lucy Parker vagyok. És igen, minden bizonnyal az Eridonban találkoztunk. – mosolygott vissza a másikra, majd ő is elkezdett hintázni. Gyermekkori emlékek ragadták magukkal, mikor még együtt hintázott a többiekkel, vagy mikor az anyukájával ment ki a játszótérre. Régen volt, és azóta minden megváltozott, legfőképpen ő maga. Megkomolyodott, szemtelenebb, szókimondóbb, és talán még kekeckedőbb is lett. De ez mind jól állt neki, ugyanúgy, mint új énjének. Vérbeli rocker lett, ami jót tett a személyiségének.
 - Egyébként, hogy-hogy te itt vagy? – kérdezte kedvesen. Nem, nem akart belekötni a lányba, vagy kigúnyolni, pláne ha azt nézzük, hogy ő maga is egy hintában ül és nagy lendülettel löki magát, hogy minél magasabbra jusson. Biztos érdekes látvány lehet. Aztán megállította a hintát és megtapogatta az orrát, végül felszisszent. Az a tükör bizony nagyon kemény volt. De legalább ne lendületből ment volna neki… Lássuk be, Lucy javíthatatlan.
 - Amúgy, neked van háziállatod? Nekem volt egy kutyusom, még itt. Csak valaki megtalálta és elvitte. Gondolom éjjel kiszökött, azóta nem találom. De apa azt mondta, hamarosan kapok egy új kiskutyát. A kikötés csak annyi, vigyázzak rá jobban… - nevet fel, majd elszégyelli magát. Az a szerencsétlen pára az ő felelősségére volt bízva. És most volt és nincs. Pedig milyen hűséges társ volt… Mindig kihúzta őt a bajból, még abban az időben volt vele, mikor Dessel volt. Gyorsan megrázta a fejét. Az egy régi, ócska love story, nem érdemes felemlegetni még akkor sem, ha kellemesek az emlékek. Viszont, ha már erre jár, nem lenne rossz találni egy lelki társat, aki lehetőleg fiú.
 - Tudom, hogy kicsit hirtelen a téma, de nem ismersz olyan srácot, aki őrült, de szerethető és épp egy barátnőt keres? Nem feltétlenül párkapcsolati értelemben – szegezi neki a kérdést, és érdeklődve fülel, mert ez most tényleg komoly dolog.

Black kisasszony

Allegra izgult. Igen, határozottan ez volt az érzésem. Némileg megijesztett ez a gondolat. Lehet, hogy nem csak a tanáraként, hanem férfiként is tekint rám? Volt egy elvem, miszerint a diákjaimmal nem kezdek ki, soha, semmilyen körülmények között. De ismerve magamat, jelen helyzetben előbb-utóbb nem tudnám megállni, ha úgy érezném Allegra is benne lenne. A szokásos forgatókönyv érvényesülne: begyűjtenék egy újabb skalpot, aztán viszontlátás.
Furának találtam az éhes vagy kérdést, hirtelenjében nem is tudtam rá válaszolni, a kisasszony valószínűleg érzékelte is ezt, így rátérhettem a rendelésre.
- Köszönöm. Egy jó levest kívánok most leginkább. Legyen egy tyúkhúsleves! -
Nem tudtam, hány fogást rendelhetek, ezért első körben mást nem kértem. Szokatlan volt számomra a szituáció, hogy egy hölgy hívott meg ebédelni. Normális esetekben fordítva szokott ez lenni.
- Szerintem helyes a kép, hogy a tanárodat csak a tárgyához tudod kötni. Érdemes ezt lerombolni? - kérdeztem meg egy vigyor kíséretében, de utána folytattam is. Igazság szerint kedvem volt kicsit jobban megmutatnom Allegrának, milyen is vagyok.
- Tudod, nekem a munkám gyakorlatilag a hobbim is. Ausztráliában profi játékos voltam, most pedig repüléstan tanár. Emellett a kviddicshez köthető relikviák lelkes gyűjtője vagyok. - ennyi volt, amennyit magától is tudhatott, kinézhetett belőlem.  
- Bulizni is szeretek. Bár amióta ide kerültem ritkán mozdulok ki. - lehet, hogy már túl öregnek éreztem magam, vagy csak nem alakult ki itt olyan társaság, akikkel rendszeresen szórakozni tudtam volna. Némiképp hiányzott a pörgősebb ausztrál életem. Ott megtehettem, hogy a muglik között szolid tanár vagyok, a varázsvilágban pedig féktelen partyállat. Itt viszont már képtelenség volt összeegyeztetni a két szerepet.

Monique Mélanie Mercier

- Ez nagyon fájt. - szóltam támadómhoz még a földön fekve. Sajnáltatni próbáltam magam, szerintem tökéletesre is sikerült az alakítás.
Váratlanul megszólalt egy durva hang, hogy guruljunk arrébb. Remek, úgy látszik itt senki se bírja befogni, még nem tudják ki vagyok. Sebaj, előbb-utóbb meg fogják tanulni, hogy ki a főnök. Lassan tápászkodtam fel, de mire ez megtörtént, támadóm nemes egyszerűséggel lelépett. Egy cseppnyi sajnálatot se mutatott irányomban. Gyönyörű, mondhatom.
Mindegy, legalább felvilágosítom ezt a másikat, hogy velem hogyan beszéljen. Egy hideg pillantással végigmértem, és meg kellett állapítanom, hogy az öltözéke röhejes. De volt valami, talán a franciás akcentus, ami miatt úgy éreztem, hogy nem kell egyből a legrosszabb énemet mutatnom.
- Azt hiszed az akcentussal menőbb vagy? - ez tőlem még egy egészen visszafogott kérdés volt, jelen helyzetben. Bár ahhoz biztos elég, hogy ebből is sértődés legyen. Nem tudom, miért olyan érzékeny mindenki. Én például ritkán sértődök meg. Rögtön elégtételt szoktam venni.
A lány nyaktól lefelé egész jó kis bőrnek látszott, főleg a csíkos, feszes nadrág vált előnyére. Viszont a feje erőteljesen zacskóért kiáltott. Tűzoltásra azért így is megtenné.
- Bár nem a te hibád, hogy nem tudtad kivel beszélsz. Várffy-Zoller Róbert. - mutatkoztam be egy meghajlás kíséretében. Tulajdonképpen nem számítottam rá, hogy a nevem bármit is mond a világ eme eldugott kis szegletében, de azt nagyon előtudtam adni, hogy én rendkívül fontos személy vagyok, és már ez is tiszteletet tudott parancsolni.

Bentley

Örült neki a leányzó, hogy Bentley nem unottan hallgatta végig amit összehablatyolt az állatairól, akiket igazából mindennél jobban szeret. Végre mosolyogni látta, aminek nagyon örült.
A fizetős dologra csak egy furcsa pillantást küldött a srác felé, de jobban felakadt azon, amit a hajáról mondott.
-Jaj cica, ha gyakran váltogatnám a hajam színét, akkor most nem az eredeti lenne. Amúgy meg a vörös tök passzolt a ruhámhoz, és még úgy is dögös voltam -csak Miramosollyal az arcán megvonta a vállát, aztán hátradőlt a széken. -Még el is ájultak tőlem -ezt nem hagyhatta el a megjegyzésből, főleg mivel igaz volt. Habár az nem a haja miatt volt, hanem inkább a bejelentéstől, amit szerencsétlen barátjának tett. Szegény Zach...ahogy visszakérdezett, hogy terheees? Amira igazából képen röhögte volna...
A következő pillanatban Mira felnevetett, méghozzá azon, hogy Bentley milyen fejet vágott a cukor kiköpése után. Vajon mire számított?
-A hajam tökéletes, nem úgy mint a te nyúzott fejed -mondta kuncogva, a szemébe nézve. -Néha rád férne egy tükörbenézés -halál komoly fejjel mérte végig Bentleyt az arcától egészen a hasa közepéig, ameddig látszott az asztalnál ülve.
Kíváncsian figyelte a fiú arcát, meg a beszédét, először nem tudta, hogy mit akar mondani. Összevonta a szemöldökét, és amikor kimondta a teljesen egyértelmű megjegyzést, fogsorát kivillantva elmosolyodott.
-Tudom. Mondták már -olyan természetességgel mondta, mintha egy mindennapos dologról lenne szó. Mintha a fésülködésről beszélgetnének, habár egész más került terítékre.
Nem akart belemenni a többibe, úgy volt vele, hogy jobb lesz nem kedveskedni a sráccal, hátha úgy könnyebben csillapodnak az érzései. Mert ő kitart Kristóf mellett, és nincs szándékában otthagyni hirtelen felindulásból.
-Nem a sírás miatt, azért inkább megvetés járna. Ha nem lennék ilyen cuki. Viszont prefektus vagyok, ezt ne felejtsd el...és te meg olyankor tartózkodtál a faluban, amikor nem volt rá engedélyed.

Lucy (Akkor még jó, hogy Lucynak hívtalak )

 Azért nem gondoltam volna, hogy lesz még rajtam kívül valaki, aki ide jön, főleg most, ráadásul ilyen időben. De úgy látszik, nem csak én vagyok ilyen "őrült". Persze, ezt bóknak szántam, legalábbis a lány esetében, a magam részéről viszont
igazság, jó nagy igazság. Mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy Ő nem normális, de én nem vagyok az. És ezt mindenki tudja. Bár lehet, hogy akad olyan, aki nem. Annak nem ajánlom, hogy olyankor találkozzon velem, amikor épp készülnék elesni, mert bizony megjárja. Főleg, ha még a kezemben is van valami. Na akkor futás a közelemből. De most nem volt példa erre, és Lucy is teljes mértékben biztonságban volt.
- Igen, én vagyok - feleltem. Ha máshogy nem, erről majdnem minden diák felismer. Én vagyok az egyik prefektus. Persze, már megszoktam, de néha akkor is fura, amikor rádöbbenek, hogy milyen "hatalom" van a kezemben. Persze, ezzel nem arra célzok, hogy milyen magas a rangom, mert egyáltalán nem az, csak bárkit megbüntethetek, aki rosszan töri a fejét és segíthetek a bajbajutott diákokon. Akár hiszitek, akár nem, mindegyiket szeretem. Szeretek segíteni, de ugyanakkor büntetőfeladatot is kiszabni a rosszcsontoknak. Pedig a kettő, szöges ellentéte egymásnak, nagyon is.
- Nem volt kedvem bent maradni a szobában, így inkább kijöttem. Ráadásul, itt mindig gyereknek érzem magam! - válaszoltam neki, kedvesen. - És, te?
Ha már Ő is megkérdezte, akkor én miért ne érdeklődhetnék? Persze, ez nem azt jelenti, hogy mindent kikérdezek tőle, csak érdekelne, hogy miért pont ide jött, ráadásul, most. Mert bizony nem mindenki merészkedik le ilyenkor, ide. A gyerekek mégis megtették. Bár, nekik nem számít, milyen idő van, Ők még télen is jól érzik magukat, illetve nyáron 40 fokban is. Irigylem őket.
- Van bizony, egy fehér egerem. Jack-nek hívják, és most lesz lassan négy éves - néha eszembe jut az a nap, amikor megláttam a kirakatban. Kisebb volt, mint a többiek, pedig már betöltötte az első évét. Mégis, bátrabb volt mindnél. Amikor találkozott a tekintetünk, rögtön tudtam, hogy Ő kell nekem, senki más. azóta is nagy a "szerelem" közöttünk és elválaszthatatlanok vagyunk, pedig ő csak egy egyszerű kis rágcsáló. De épp ezért szeretem annyira. Ő megért. Ő vigasztalt, amikor David megint elhagyott, és nekem Jack a legfontosabb.
- Hmm? Bocsánat, nem figyeltem - éreztem, ahogy elpirultam. - Sajnálom, nem ismerek, de jó lenne, ha ismernék.
Sóhajtottam egyet, majd tekintetemet nem a lesütöttem, ahogy mindig is szoktam, hanem emelt fővel néztem a játszóteret. Közben egyre jobban hajtottam magam. Ha ismernék, talán minden rendben lenne és nem emlékeznék Davidre. Talán. De Őt már sosem fogom elfelejteni.

Amira

- Hát... én is majdnem elájultam tegnap, amikor megláttalak a véres ruciban, meg azzal a narancssárga hajjal... Részvétem a srácért. - röhögtem.
Most már eléggé el tudtam lazulni, már nem volt bennem az a kis félelem, ami még eléggé gyötört, mikor Amira leült az asztalhoz. Időközben megjött, amit rendeltünk. Beleszívtam a szívószálba, amit a puncshoz adtak, és leégette a nyelvem. Köhécselni kezdtem, és halkan káromkodni, miközben hülyére röhögtem magam azon, hogy milyen béna is vagyok. Félretettem a pulcsot, de a szívószálat kiszedtem belőle. Leszedtem róla a pulcsot, majd rágni kezdtem. Rossz szokás. Felvoltam háromszor egymás után a szamöldököm és Amirára néztem. Csak egy célzó pillantást vetettem rá, miközben vigyorogtam, csak hogy zavarba hozzam a lányt. Imádtam rágni a szívószálakat... Ha tehetném mindig tartanék magamnál egyet.
- Mit nézel, te se csináltad jobban. - röhögtem.
Meglepett, hogy Amira a kisértetházban történtekre célzó kijelentésemre csak annyit mondott, hogy "tudom, mondták már". Ezek szerint neki csak ennyit jelentett... Nem mutattam ki, hogy szarul esik. Na, nem mintha én jobb lennék a bunkó célzásaimmal... De ugye az emberek legtöbbször nem azt mondják, amit éreznek.
- Vess meg, drágám... Akkor nem is sírok többet... - kacagtam, és megejtettem egy két szipogást, és a nem létező könnyeim is letöröltem - Na, persze... Te meg kiskorúakat rontasz meg, az jobb?

A kis duó női tagja elsétált, miután megvert egy srácot. Ez volt a büdös nagy helyzet, azonban a srác még mindig nem volt hajlandó arrébb menni, csupán feltápászkodott. Monique már indult volna, mikor az akcentusára kapott megjegyzést.
- Azt hiszed, hogy azért mert beszólogatsz, menőbb vagy? Különben meg most vertek el, úgyhogy kussolhatnál. - vetette oda Monique némi ellenszenvvel a hangjában. Már alapból nem volt neki szimpatikus a fiú, de a stílusa, és az egójának mértéke már most kezdte kiverni Moniquenál a biztosítékot.
Azonban a fekete nem leplezett kíváncsisággal (nyilván a lenézés mellett) mérte végig a srácot. Nem nagyon szoktak beszólni neki, nem, ő kiválóan állt bosszút, főleg a régebbi énje. Ezt nagyon sokan megtanulták. Különben meg ő is vissza szokott vágni a maga módján még anno, de udvarias formában. Ehhez képest az akkori helyzetben - a franciához mérve legalábbis - durván szólt vissza. Persze ez némi elégtétellel töltötte el, azonban tudta, hogy van még mit fejlődnie ilyen téren. A magyar káromkodásokkal nem nagyon volt tisztábban; ha mocskosan beszélt, akkor is csak franciául mert az legalább szépen hangzott - vélte.
Hallatszott a fiú hangján, hogy iszonyú nagyra tartotta magát. A francia fitymáló pillantás kíséretében a következőt mondta:
- Arrogáns... - majd folytatta egy nem túl kedves, trágár jelzővel. Azért valamennyire ő is tudott káromkodni. - Monique vagyok, tudod, Mercier. Vagy pukedlizzek is? - kérdezte, majd egy gunyoros meghajlást mutatott be.
~ Remélem, hogy én régen nem voltam ekkora paraszt. ~
- Azt hittem, hogy Brigitte fia értelmesebb. Nem kell megjátszani a nagymenőt, mert pofára eshetsz vele.

Charlotte (úgyis mondhatnám: szerencséd, hogy Lucynak szólítottál : DD)

    Kicsit pofátlannak érezte magát, hogy csak így egyből azzal indította, te vagy a prefektus. Ő sem szerette sosem a megkülönböztetést. Nem azért, mert nem szerette régi posztját, egyszerűen csak furcsa volt, hogy amikor megtudták az emberek, hogy prefektus, megváltoztak. Lucy nem szerette ha félnek tőle, habár most már nem nagyon zavarja, sőt. Inkább féljenek tőle, minthogy kikezdjenek vele. Persze, minden felfogás kérdése, legjobb az arany középút, de erre igen csekély esély van.
 - Hát… Ma már kétszer hagytam el a szobámat, és mindkétszer megjártam. Egyszer – bökött a teknősös ragtapaszra – ez lett a vég, a második alkalommal pedig instant szívinfarktust kaptam. Egy jobb jövő és nap reményében jöttem ki a kuckómból még egyszer. És úgy veszem észre, jelenleg nem fenyeget veszély – mosolyodik el, majd felnéz az égre. Újabb hűvös szellő kezd fújni, ami meglebbenti Lucy fekete tincseit. Vajon ő most rémisztő? És ronda? Sosem tudja, milyennek lássa magát. Talán épp olyan, amilyenné sohasem akart válni. Ez úgyis később fog kiderülni.
 - Jack? Jaj, de aranyos nééév. Szoktad becézgetni? – kérdezte. Az ő kutyájának csomó beceneve volt, és amilyen okos állatka, mindre hallgatott is. Akkor, mikor még megvolt. Elhessegette az újabb gondolatokat a fejéből és a másikra nézett, aki láthatóan elkalandozott. Talán butaságot kérdezett ezzel a pasi dologgal kapcsolatban.
 - Semmi gond – feleli biccentve, majd meghallgatja a választ. – Én sem ismerek. Egyszer úgyis megtaláljuk Mr. Pont-Nekünk-Valót. Ezt egy könyvben olvastam, jól hangzik, nemde? – sóhajt fel, majd előre néz meredt tekintetekkel. Talán volna még valaki, aki megdobogtathatná a szívét, de ők csak barátok. Nagyon jó barátok, extrák nélkül. És ez így van jól. Ennyi kell, ennyi is lesz. Csak néha mégis jól esik eljátszani a gondolattal, mi lenne ha.
 - Szerinted félnek tőlem az emberek? – tette fel halkan a kérdést. Zagyvaság az egész, nem is érti, miért bukott ki belőle. Talán az elkeseredettség szülte az egészet, az önbizalomhiányát, a mindent, Boldog lehetne, de nem az. Hiszen szingli! „Az, hogy szingli vagy, nem azt jelenti, hogy nem kellesz senkinek, hanem azt, hogy bárki a tiéd lehet.” Na persze, dombon ülő fűcsomó legyen, ha ez így van. Sosem így gondolkozik az ember, pláne nem egy hosszú párkapcsolat után. Ilyenkor az embernek lesznek szokásai és igényei. Plusz, ott van az is, hogy ragaszkodnak egymáshoz.
    Ahogy ott ücsörögtek, pár gyerek köréjük gyűlt és figyelték őket. Egy olyan négyéves forma kislányt magához hívott Lucy és adott egy puszit az arcára, majd felkelt a hintából és beleültette a lányt. Ahogy ott óvatosan lökte a hintában rájött, vannak fontosabb dolgok is az életben, mint az exek és az elvesztésük fájdalma. Az a pár szép pillanat, ami végigkíséri az életét.

Bentley

-Az vörös, nem narancssárga -mondta helyesbítve a fekete rellonos. Utálja amikor valaki összetéveszti az alapvető színeket. Nem lehet valaki ennyire béna...
-Zach-nek meg csak megmondtam, hogy együtt vagyunk Krisivel és úton van a gyerek -lazán vállat vont, direkt nem tette hozzá, hogy amúgy csak viccelt. Látni akarta Bentley képét amikor ezt hallja. Vagy nem hisz neki, vagy ő is lefordul a székről. Több esélyes a dolog.
Szerencsétlen srác annyira béna volt, hogy Amira megállás nélkül nevetett rajta. Viszont amikor beszélt, azt mindig úgy tette, hogy az arca, és a hangja is halál komoly volt. Színésznőnek fog menni, habár nem is mindig színészkedik. Csak a sokfajta arcát kivételes módon tudja használni.
Aztán a szívószálas dologra először csak fejcsóválva reagált, majd végignyalta ajkát, és beharapta. Egyik pillanatról a másikra viszont átnyúlt az asztal felett, és egy nagy taslit kevert le a srácnak. Ismét egy szép jelent, habár ezt azért annyian nem látták. Maximum hallani lehetett.
-Ezt magad sem gondolod komolyan -féloldalas mosoly, na meg egy kacsintás, Mira pedig lassan a szájához emelte a csokitorta egy kis darabját a villája segítségével. -Hmmm...isteni -behunyt szemmel élvezte az első falatot, és vissza is rakta a helyére a villát, de persze előtte lenyalta róla a csokit.
-Ne is, nem vagy te egy...na mindegy -legyintett inkább, mielőtt befejezte volna a mondatot, ugyanis egy elég találó kifejezést akart volna használni, ami egy prefektus szájából nem helyénvaló.
-Kiskorúakat? Egyikük sem volt még fiatalabb nálam -flegmán reagált a megjegyzésre, egyáltalán nem tartotta igaznak. Sőt. Karba tett kezekkel jelezte, hogy jobb lenne, ha nem magyarázna. Közben pedig már sok dolgon járt az agya, például azon, hogy mi lenne a tökéletes büntetés számára.
-De ha ennyire nagy a szád, akkor nagyon szívesen találkozok veled a gyenguszon, az ágytálakat ki lehet sikálni néha...

Amira

- Milyen gyerek? - önkénytelenül is Amira hasára néztem, mintha lehetne látni egy gyereket a bőrön keresztül, vagy őszintén szólva nem is tudom, hogy miért néztem oda, de megtettem. Röhögni kezdtem, habár totál nem tartottam viccesnek. Átnyúltam az asztalon, és megböktem a lány vállát. - Csak nem? Cukikrisi bezavarta a lényeget? - röhögtem - Eszméletlen ronda gyereketek lesz.
Tovább röhögtem, de belülről körülbelül kettészakadtam. Egyelőre még nem fájt a dolog, csak totál kiakadtam. Amira gyereket fog szülni annak a srácnak, akivel nem több, mint kb 1-2 hónapja jár? Felnéztem a lányra, és már kicsit halkabban nevetgéltem. Láttam a szemébe azt a kis huncutságot. Reméltem, hogy csak viccelt...
- Drágám, ami rossz az rossz... Nem mondod el a másiknak, mert szereted... De, ha egyértelműen visszautasít - levágtam egy darab málnatortát a villával, és Amira szájába tettem - Utána nyugodtan meg lehet neki mondani, hogy szarul csinálja. - röhögtem, és vártam, hogy mit fog rám önteni: a puncsot, vagy a hányásízű cukorkákat. De inkább pofon vágott. Először meglepetten néztem, de ez nem tartott tovább 5 másodpercnél.
- Ah! Aucs? - nevettem - Kihasználod, hogy nem ütök meg lányokat, mi? - felálltam totál komoly arccal, és hozzásétáltam. Közel hajoltam hozzá, is a combját simogattam. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy a szánk már majdnem összeért.
- Elhitted. - mondtam csábosan és halkan, majd mint egy őrült elkezdtem csikizni. Abba sem hagytam majdhogynem 2 percig.
- Amúgy azt hittem erősebb vagy!

Bentley

-Tökéletes gyerekünk lesz, gondolj bele, ha a tiéd lenne, olyan tojásfeje lenne, hogy a Zsebpiszok közbe rohangálnék eladni -mondta széles vigyorral az arcán. Tudta ő nagyon jól, hogy egyikük részéről sem igazi egy a nevetés, meg a mosoly, hiszen Bentleynek a szemeiből kilehetett olvasni az érzéseit, Amira pedig...neki egyszerűen nem volt humora jelen helyzetben hozzá, hogy ezzel viccelődjön.
-Ühüm, ühüm -teli szájjal bólogatott, ugyanis Bentley egy szó nélkül a szájába tömte a sütije egy darabját. Megtörölte a száját, majd kimondta azt, amit akart. -Hiába magyarázod most ezt, Bentley, a szavaidnak semmi értelme. Sőt...azért az a fej... -ahogy eszébe jutott az akkori Bentley arca, a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy ne hangosan vihogjon fel. -Szóval...hiába erőlködsz -nem tudta rendesen visszafojtani a nevetést, aztán még az a bizonyos pofon is elcsattant. Csak úgy kihasználta a leányzó a pillanatot, nem haragudott ő semmiért.
Viszont amikor felállt, akkor már azért meglepődött, hogy most mégis mit akar. Persze azt tudta, hogy megütni nem fogja, viszont mást simán kinézett belőle.
A kezét egyből megfogta, amikor nekiállt a combját simogatni, de a fejével nem hátrált. Állta a pillantását, erősen nézett a szemébe.
-Ne! -felakadtak a szemei amikor megérezte, hogy a legutálatosabb fegyvert veti be ellene a srác. Yarista az egyetlen, aki tudja, hogy ez a legrosszabb, amivel kínozni lehet őt, és nem is akarta, hogy bárki más megtudja.
Bentley úgy kínozta, hogy Amira már hang nélkül nevetett egy idő után, aztán pedig a nevetés már igazából sírássá alakult. Totálisan rosszul volt attól, hogy megmoccanni sem bírt, így amikor végre eleresztette, gyorsan megtörölte a szemeit, és magassarkú csizmájával a legfájóbb pontját találta el a "támadójának". Kizárt, hogy ezt ne érezte volna meg annyira, hogy ne bánja meg amit a lánnyal csinált pár percen keresztül.
-Ja, mert én bőgtem el magam amiért egy csaj "nem várt rám" -a levegőben idézőjeleket mutatott ujjaival, és erősen gesztikulálva fordult vissza az asztal felé úgy, hogy nekilásson a sütinek ténylegesen.

Amira

- Tojásfeje? - nevettem - Nekünk egyáltalán semmilyen gyerekünk sem lett volna, Amira. - fordítottam kicsit komolyabbra a hangnememet - Szerinted hagytam volna, hogy gyereket szülj nekem, és elcseszd az egész életed vele? Én annál jobban szerettelek. - vontam meg a vállam - De azért majd mutasd meg a narancssárga hajú Quasimodo fejű gyereketeket... Megtanítom majd hazudni, mert hogy az anyjától nem fog tudni megtanulni, arra fogadni mernék... - kacagtam, de ebbe csak reménykedni tudtam, hogy Amira most hazudik. Ha egy valamihez értek, akkor az a blöffölés...
- Jaj, ne csináld már! - csaptam le a villát a tányérhoz, és fakadtam ki a röhögéstől - Szenvedtem! Az a fej a szenvedésemnek szólt! - bekaptam egy falat sütit, és rágni kezdtem a villát, aminek elég durva hangja volt - Látod, te is így csinálod! Pont így, nézd - rágtam egyre erősebben - Majd lesd el, hogy hogy csinálja Quasimodo, mikor cicizik... Illetve, a gyereketek.
Annyira viccet akartam csinálni az egészből, hogy már tényleg viccesnek tartottam. Elképzelni Amirát, mint anya? Egy ilyen nevű apával, hogy Kristóf?!
- Jut eszembe... Egyáltalán milyen egy hülye név ez, hogy Kristóf?! Hallgasd: Bentley! - húztam ki magam, és tettem a kezemmel egy olyan mozdulatot, mint az operaénekesek, ezt persze mind halál határozott és komoly fejjel - Kristóf... - összerogytam, mint egy alapból görbehátú 200 éves néni, aki unja magát a moziban, majd megismételtem - Bentley! Kristóf! Bentley... Kristóf... Oké elég, totál hülyén hangzó név!
Miután én megtaláltam Amira gyengepontját, ő is az enyémet. Összerogytam a földön, és aki eddig nem minket bámult, az is megrettenve nézett felénk. Ezt rohadtul eltalálta. Csak nyögdécseltem, és próbáltam hátrakúszni a lánytól, akinek ha most a bugyijában nem az lenne ami, laposra verném.
- Ah... Basz... Basszus... Ouh... De látod... Ez még mindig jobb volt, mint a kísértetházban... Sokkal kellemesebb... - mondtam szakadozva, miközben a kezem a két lábam között tartottam, és összeráncoltam a szemöldököm fájdalmamban. A kezem a lány felé nyújtottam, és igyekeztem a legkedvesebb arcom elővenni - Segítesz felállni?

Monique megkönnyebbült sóhajtásával kísérve megrándult a vonat, hogy aztán újra szelni kezdje a sötétséget. Bár a vonat haldokló fénye és monoton zakatolása kissé álmosító volt, Monique éber maradt; a fenyegetettség érzése még mindig nem múlt el számára. Hiába mondta magának, hogy ez csak paranoia, mégis megmaradt ez a nem túl kellemes érzet.
Az ajtó agresszív nyikorgására hirtelen élességgel érezte a fahéj ízét, de ezzel szinte nem is törődött. Pálcája után kapott, azonban nem rántotta elő rögtön. Ahogy felnézett, egy holtsápadt idegent látott maga előtt, akinek zöld szeme kirikított arcából. Ajkán halovány mosoly bujkált. Monique első látásra kissé ellenszenvesnek érezte... hát még a hangja! Émelyítően édes, a köptetőkhöz hasonlatos íz, és a zöld egy nem túl kellemes, halvány, pasztellszerű árnyalata. Ezek után Monique behízelgő jellemet sejtett, túl modorosat, talán kissé régimódit.
- Csak tessék. - válaszolta ugyanolyan visszafogottan. Ő elég simulékony alkat, általában úgy válaszol, ahogy hozzá szólnak. Hangján a csöppnyi ellenszenv nem nagyon hallatszott, ugyanis az udvarias, hűvös beszédstílust volt ideje gyakorolni 17 év alatt.
Pálcáját eleresztette, ehelyett táskájában kezdett kotorászni. Egy kissé megviselt állapotú francia nyelvű varázslólapot vett maga elé, noha már hátulról előre is fel tudta volna mondani, annyiszor olvasta el ma. Inkább a hátul lévő rejtvény részhez lapozott, és azt próbálta megoldani, csak hogy ne kelljen az idegenre figyelnie. Nagyon nem tetszett neki ez a varázsló, egyszerűen rossznak vélte az auráját. Nyugtalan volt, amiért egy fülkében ültek. Igen, mondhatott volna nemet a francia arra a kérdésre, hogy szabad-e leülni, de hát az milyen dolog...? Különben is, már egy ideje megy a vonat. Eddig nem talált volna magnak fülkét? Vagy egy megállóban szállt fel? Rengeteg kérdés merült fel a lánykában, miközben félig arra figyelt, hogy milyen szinonimát tud gyűjteni franciául egy-egy szóhoz.

Monique Mélanie Mercier

Nesze nekem, kár volt eljátszanom, hogy megvertek, rögtön fel is használták ellenem. Nem az én napom volt, ez már látszott, eddig minden a visszájára sült el, mint ahogyan elképzeltem. A lehető legváltozatosabb negatív jelzőket aggatták rám, még talán a szemétláda volt a legvisszafogottabb.
- Mercier? - alaposan meglepődtem, hogy a jól ismert francia nemes család tagja állt előttem. Monique Mercier. Igen, ő Flore Mercier, a híres modell lánya lesz. Dolgozott már együtt anyámmal, talán lurkó korunkban össze is futottunk már Moniquekal.  
- Hé, veled nem akarok balhézni. Legalább mi, aranyvérűek tartsunk össze. - próbáltam egy fajta béke jobbot nyújtani, még túl új voltam itt ahhoz, hogy megengedhessem magamnak az összeveszést egy befolyásos család tagjával.
- Csak tudod, ez a ruha. Nem egy Mercierre vall. - nem bírtam magamban tartani, hogy számomra képtelenség volt összeegyeztetni a nevet az öltözékével. Kifinomultabb, elegánsabb viseletet vártam volna el.
- Kiakadtam, ennyi az egész. Idefelé úton kénytelen voltam származásomhoz méltatlan körülmények között utazni. Utána meg belém kötött az az útszéli cafka. - mentegetőztem, de ezt kell tennem, ha azt szerettem volna, hogy bocsánatot nyerhessek. Bíztam benne, hogy végre valahára eredményes lesz a szövegelésem, Moniquenak át kell érezni, milyen feszültség gyűlhetett fel bennem, és éppen ezért megértést fog mutatni.  
- A patikába indultál? Engedd meg, hogy álljam a költségeidet. Valami kenőcs úgyis kell a csuklómra. - az a kis vakarék rendesen eltrafálta, kezdett bedagadni.
- Mit hozhatok? Várj meg itt kint nyugodtan. - átváltottam gáláns üzemmódba, ez volt tőlem a maximum, amit tehettem a megbékélés érdekében. Persze benne volt a pakliban, hogy olyasmire lenne szüksége a lánynak, amit nem szívesen fedne fel előttem.

Vanda

Békésén sétáltam ki a kastély kapuján. Egy fekete bőrdzsekit viseltem, amely mellé a régi Levitás kék-szürke kötött sálamat vettem fel. Ezen mindig jót mosolyogtam, a sál az egyetlen ruhadarab, amit elég nehézkes kinőni. Bár a Navine vezetőségéhez tartoztam, így minimum illett volna beszereznem egyet a sárga-fekete példányok közül is, de egyelőre nem vitt rá a lélek, hogy a jó öreg Levitásat lecseréljem. Ez volt az egyetlen Bagolyköves ruhadarab, amit mindenhova magammal vittem az utazásaim során, és még nem voltam kész megválni tőle, vagy úgy egyáltalán csak bele is gondolni a dologba.
Mindenesetre úgy gondoltam, hogy kihasználom az alkalmat, ugyanis a mai napon egyelőre még nem volt gyilkos hideg. Én nem voltam túl nagy tél-rajongó soha, ennél fogva a hidegben nem is mentem soha sétálni. Éppen ezért, az ilyen utolsó ősziesebb napokat mindig szeretettel használtam ki.
Békésen vettem egyesével a lépcsőfokokat lefelé, miközben beszívtam a friss levegőt, ami ugyan már picit hűvös volt, de a légutakat még pont nem bántotta. A kezeimet belebújtattam a zsebembe, az ujjaimat kicsit megropogtattam.
Olyan negyed óra múlva értem el a falu határába, és egy kicsit megálltam. Tétováztam, hogy melyik irányba menjek, de a legkézenfekvőbb a tavacska környéke volt, így ezt választottam.
Határozott léptekkel indultam el a kifelé vezető ösvényen, miközben halovány mosoly ült ki az arcomra. Szép emlékek tartoztak számomra ehhez a helyhez, amivel valószínűleg egyébként nem voltam egyedül. De úgy tűnik, hogy akibe éppen most futottam bele, ő nem fogja így gondolni.
Először a hangot hallottam meg, valaki elég kétségbeesetten szólongatta az üres környéket, aztán már az ijedt gondolathullámokat is érzékeltem. Hamar megtaláltam a hang és a gondolatok forrását, ez igazán nem volt gond - a gond inkább az volt, hogyan segítsek. Automatikusan előkaptam a pálcámat, pár pillanatig kutattam a fejemben a megfelelő varázsige után, amelyet szerencsére hamar megtaláltam.
- Mobilicorpus! - szegeztem a pálcámat a lányra, és a pálcamozdulatot elvégezve elkezdtem kifelé irányítani őt a csávából. A lány hamar megemelkedett, én pedig reméltem, hogy nem fog túlságosan kapálódzni, ugyanis az megnehezítette volna a bűbájom dolgát, akár vissza is eshetett volna.
Szerencsésen kiemeltem a sáros területről ahova beszorult, és letettem egy valamivel biztonságosabb talajfelületre. Ráérősen odasétáltam hozzá, majd aggodalmasan ránéztem.
- Minden rendben van? -

[Adorján]

Szerencsémre nem süllyedtem tovább, de bármennyire is erőlködtem csak nem bírtam szabadulni. Farmerem térdig sáros volt, és mivel néhány helyen "lyukak" is megtalálhatóak voltak rajta, így még nadrág és a lábam közé is beszivárgott. A cipőt is kicsit sajnáltam, ugyanis körülbelül 2 hete vettem. De majd csak meg tudom pucolni valahogy. Mennyivel könnyebb azoknak akik tudnak varázsolni. Nekem ilyen képességem nincs. Anya félvéla, apa mugli. Szóval ha úgy belegondolok akkor 3/4 részt ember vagyok, 1/4 részt pedig mágikus lény... Akárhányszor ebbe belegondolok még a mai napig is kiráz a hideg. Azért elég furcsa még mindig számomra, így 22 év után is, hogy varázslény vagyok. Ha teljes véla lennék, akkor lehet még egy rezervátumba is bekerülhettem volna, ahol nem találnak rám a férfiak. Bár így, hogy csak negyedrészt vagyok ilyen "szörny", így van 1-2 kivétel, aki nincs oda értem. De az általában nagyon ritka. Szinte minden férfi meg van veszve értem, de ezt manapság már nem használom ki. Évente akad kb. 1, aki nem érez semmi késztetés irányomba. Az egyik legjobb barátom is így áll hozzám. Talán pont ezért is szeretem őt annyira.
A kiabálásomat hamar meg is hallja valaki. Egy férfi közelít hozzám, gondolom pálcával a kezében. Hozzá kell még szoknom ehhez is, hogy azokkal a kis fa botocskákkal varázsolni tudnak. De ha egyszer majd ilyen nebulókat szeretnék oktatni, akkor ideje hozzászoknom.
Nem telik el sok idő, és én hamarosan a magasba emelkedem. Szemeim eléggé kikerekednek, és egy kicsit el is kezdek kapálózni. Azonban pár perc eltelte után a sárból kiszabadulva állok a szilárd talajon. Először a lábamat vizsgálom meg. Igaz tiszta sár vagyok, de ez legyen a legkevesebb bajom. Majd ki-, és lemosom amit kell. Ezután a fiatal férfire emelem a tekintetem, és belenézek jó mélyen a szemeibe, s így köszönöm meg a segítséget.
- Igen... Köszönöm szépen! Amúgy Dobrai Vanda vagyok. -
Jobb kezemet a férfi felé nyújtom, és így teszek meg pár lépést, míg elég közel nem érek hozzá. Gondoltam ha már segít akkor talán illene tudnia, hogy kinek, és én is örülnék, ha tudnám ki "mentett meg". Kíváncsi vagyok, hogy vajon rá milyen hatással leszek.

Bentley

-Nem fogom bemutatni, nem kell, hogy az ő életébe is belerondíts. Lesz annak a gyereknek elég tanárjelöltje, ne félj -a hasához tette a kezét, bár ez már teljesen önkéntelenül történt. Az utóbbi időben megszokássá vált Amiránál ez.
-Jól elvagy amúgy? Ez már inkább gagyi, mint vicces -mondta fintorral az arcán. Nem nagyon tartotta már az elején sem viccesnek, és ez volt az a pont, hogy totálisan kiszeretett Bentleyből, ha még eddig nem tette volna... Egy ilyen gyerekes emberhez nem ő való, sőt. Leginkább menekülőre fogta volna most, és maradhatott volna ez a srác is egy emlék, akiről nem sokat tud, és semmi érzelem nincs köztük. Habár Amira részéről a megvetésen kívül nem volt más, most nagyon úgy volt vele.
-A Bentley név forró...süt belőle a mögöttes tartalom, mintha csaj lennél. És ne merd leszólni Kristófot, mert esküszöm elhíresztelek rólad egyet s mást... Én őt szeretem -szemei szikrákat szórtak, ha szemmel lehetne ölni, akkor ez a barom már régen halott lenne. Nem érdekelte, hogy róla miket hord össze, na de az, hogy úgy beszélt a barátjáról...ha nem egy étteremben lettek volna, ráugrott volna, hogy kikaparja a szemét. Úgyis tökéletesen élesre van mindig reszelve a körme, sikerült már Zacharynek is maradandót alkotni ezzel a nyakára... Mint egy anyatigris, olyan volt jelenleg.
Csikizést kapott, amitől már majdnem ott halt meg a széken szerencsétlen lány. Komolyan ennél még nem talált gyengébb pontot magán, pedig aztán fizikailag sem egy szuperhős típus. Gyenge mint a harmat.
Csak a srác nem számolt vele, hogy mennyivel rosszabbul jár azzal, ha ezt Amira visszaadja neki... A feketeség kárörvendően vigyorgott le rá két falat csokitorta közben.
-Segíts magadon, Merlin is megsegít -megingatta a fejét, cseppet sem volt olyan hangulatban, hogy bárhogy is felsegítse a srácot a földről, na meg látta benne, hogy ez csak valami trükk.
-Na de köszi a társalgást, megkeresem inkább Kristófot, beszélnünk kell a babáról -a nevet hangsúlyozta, majd összeszedte a cuccait, és még egy utolsó döfés képpen nem átlépte Bentleyt, hanem rálépett. Most azért megkímélte azt a tájékot, és inkább a gyomrát vette célba.
Elégedetten sétált ki az étteremből, a kalapját visszatette a fejére, és más szórakozás után nézett.

Amira

Nem kell, hogy az ő életébe is belerondíts...
Túl nagy szavak voltak ezek egy hűvös szombat délutáni puncsozgatáshoz. Ezt az egészet úgy fogtam fel, mintha egy volt pár, jelenleg már csak haverok, kifiguráznák a kapcsolatukat, és hülyére oltanák egymást... Plusz még egy kis verekedés. Belefér. De úgy tűnik, Amira is csak egy csúnya álarc, mint az összes többi lány. Nem az, akinek magát mutatja. Róla mindig azt gondoltam, hogy más. Hiszen eddig nem találkoztam laza csajokkal, és Amirát annak hittem. De ő sem volt más, mint az összes többi. 16 évesen gyereket fog szülni egy srácnak, akivel nem több, mint 2 hónapja jár, egy ártalmatlan csikizésért, és viccelődésért megüt, megrugdos, és rám lép. Őszintén érdekelt, hogy mindezt azért tette, hogy segítsen nekem teljes mértékben kiszeretni belőle, vagy talán csak mert gyűlöl, amiért kifiguráztam... Csak mert tényleg nem láttam értelmét, hogy miért kell így viselkednie. Boci szemekkel néztem a földről fel Amirára, habár nem önszántamból. A meglepettség és csalódás ilyen tekintetet váltott ki belőlem. Hamar felálltam kéz nélkül, és néztem a lányt. Nem volt a szememben lenézés, sértettség vagy meglepettség. Csalódottan néztem rá, s ha valaki fürkészte volna a tekintetem hosszú percekig észre vehette volna benne az elrejtett fájdalmat és megtörtséget. Mindez nem annak szólt, hogy rosszul esett, hogy Amira így bánt el velem, mert arra maximum szánalommal gondolok vissza. Fájt kiszeretni belőle. Fájt rájönnöm, hogy ki is ő valójában... Egyáltalán nem az, akit én keresek. Minden, amit iránta éreztem, minden, amit neki mondtam, a könnyek egy másik lánynak szóltak. Annak, akit eljátszott. Annak a laza, jófej, gyönyörű lánynak... És nem annak, aki sír, ha megcsikizik, és 1-2 beszólogatásért már üt-ver-rug-harap-karmol, mint egy veszett macska.
Figyeltem, ahogy kiviharzik megszokott fenékriszálással az étteremből. Becsapta az ajtót maga mögött, és ezzel örökre kizárta magát a szívemből.

Alexisz a görög

Élénk egyetértéssel bólogatok Alex fejtegetésére a kviddiccsel kapcsolatban, de van pár dolog, amiben nem értek egyet vele. Nem baj, nem kell, hogy mindenki ossza a véleményem ezen a téren, attól én még nem fogom megváltoztatni azt.
- Nem hiszem, hogy bárki a folyosón megátkozott volna, mert lőttél egy gólt, ha egyáltalán hajtó voltál.- Elképesztő, hogy milyen keveset tudok róla, még azt sem, hogy melyik poszton játszott. Nem mintha ez lenne a legfontosabb, amit tudnom, kéne róla, de ha már kviddics, akkor itt az ideje, hogy elmondja.
-Én sem kaptam soha támadást emiatt.- Az „emiatt” szócskát kicsit megnyomva, figyeltem a hatást a srác arcán. A következő kérdésére kicsit jobban kezdtem fészkelődni a széken és legszívesebben máshol lettem volna vagy magara kaptam volna a láthatatlanná tévő köpenyem, ha lett volna olyanom. De, mint hogy a szembesülést nem kerülhetem el sem most, sem a későbbiekben, be kellett vallanom az igazat. Ha emiatt leszek kevésbé szimpatikus a számára, derüljön ki most. A számba tömtem az időközben megérkezett mézes sütim nagyobbik felét. Hátha segít bátorságot önteni belém, aztán belefogtam.
-Az igazából én voltam. Most már nem vagyok biztos benne, hogy jól tettem, amit tettem, de ha nem teszem meg, akkor sem lett volna jobb a helyzet. Örülök, hogy abbahagytam, talán tényleg nem nekem való sport ez. Egyelőre még várat magára, hogy a Tanár úrral teljesen rendezzem a kérdést és beszéljek vele erről, de érthető okból még csak keveset haladtak előre a béke tárgyalások. Akkor ezt éreztem és, ami a szívemen, az a számon, ezt ő is tudja. Sokszor kellemetlen, sokszor hasznos. -Aztán szerencsére más köti le a figyelméét, enyhe kis csalásom, amit a tanulás során használok. Ártalmatlan bájital, legalábbis eddig az volt, de ha a túlfogyasztás, mértéktelenség miatt, most káros mellékhatásai ütköznek ki rajtam, akkor nem is annyira ártalmatlan. Valakit meg kéne kérdeznem erről. Talán Felagund professzort, de akkor be kell vallanom neki mindent és annak ő sem fog örülni, meg én sem, annak, amit utána fogok kapni tőle. Kicsit szorongva gondolok a jövőre, ami nem is sokáig várat magára, ha nem javulnak a tüneteim, mindenesetre a szedését abba kell hagynom egy időre. Alex azonban, velem ellentétben nem ragadt le ennél a pontnál, hanem tovább viszi a beszélgetés szálát és már a fekete és fehér mágia közti különbséget feszegeti, megjegyzésem nyomán.
-Valóban, én sem értem ezt. A gonosz embernek ugyanúgy fáj, az, amit teszel vele és nem hiszem, hogy ez felment téged a vádak alól, hogy csak védekezésből okozol fájdalmat. Ha a gonoszság eszközeivel élsz, te is gonosz leszel. -Ez brutális így hallani, de ezt gondolom a dologról és, ami a szívemen, az a számon, mint tudjuk és csak később foglalkozom a következményekkel.
-Nem hiszek abban, hogy bárki komolyan megtámadhatna, de ha lesz ilyen, akkor csak neked fogok szólni megígérem. - Visszakacsintok és remélem, hogy ezzel lezárjuk a témát, mert már nincs tovább, még a bűbájok csoportosítását veti fel beszélgető társam. De ezzel nem tudok mit kezdeni.
-Van ráció abban, amit mondasz és tényleg meg kellett volna kérdezni a prof-ot, biztosan adott volna rá magyarázatot. Nekem látod ez eszembe se jutott. Ebből is látszik, hogy néha, de csak néha okosabb vagy, mint én.- Húzom kicsit az agyát a levitásnak és elnevetem magam. Kezd számomra sokkal több lenni, mint egy ismerős vagy háztárs, és ha még dumálunk párszor, ki tudja mi is kialakulhat, de ne menjünk ennyire a dolgok elébe. Nagyon megfontolom, hogy kezdjek-e kapcsolatot. Az érzelmi dolgok mindig bonyolultak és heves természetemet ismerve, nem látok garanciát, hogy ezt bármelyik fiú is hosszú távon kibírja és annak csak az én szenvedésem lesz a vége. Töprengésemből egy fulladásos roham lendít ki, amit Alex produkál mellettem, majdnem rám köpve a teáját. Először nem is értettem, hogy mi a nyelési nehézség oka, míg el nem mondta két fuldoklás között.
-ÁÁÁ! Felagund tényleg nagyon szigorú. Nyugodtan elhiheted, hogy időnként félek tőle, de azért mindig igazságos. És sokat lehet tőle tanulni, ha ügyes vagy. Ki kell érdemelni a bizalmát, aztán pedig megfelelni az elvárásainak. Tudni kell, hogy mit tolerál és mit nem. Nem egyszerű eset, de azt, ha valaki rendesen tanul és aztán a vizsgákon bizonyít, azt a legnagyobb mértékben honorálja is. És egy tanár legyen szigorú! -Zárom le a Felagundról szóló esszémet. Nem szeretném a srácot téves elképzelésekbe ringatni a profról semmilyen téren. Nem árt, ha tisztában van a tényekkel. Sok pletyka kering az öreg körül, és van közte igazság is, de ferdítés is, nem kevés.
-Szerintem egyáltalán nem dili volt. Csak ilyen vagyok. Lehet, hogy igazad van és tényleg jó fej, nekem más volt akkor, ott a tapasztalatom és mással is szoktam dilizni. -Vigyorgok rá

Harmadik feladat

Miután mindenki végzett, Amira visszaszedte a papírokat, és lefordítva az asztalra tette őket. Lesz ideje megnézni a válaszokat, hiszen a harmadik feladattal a többiek elfognak vacakolni egy kis ideig.
-Már ezen is túl vagyunk, szuper. Akkor jöhet a harmadik feladat. A temetőben szét vannak szórva a tökök, mint látjátok. De. Van kilenc olyan, aminek nem csak arca van, hanem van rajta egy betű is. Az a feladat, hogy csoportosan, tehát mindannyian együtt összeszeditek ezeket a betűvel ellátott tököket, és oda kell vinnetek az oszlopokhoz -a tőlük tíz méterre levő, egymás mellett sorban felállított oszlopok felé mutatott. Kilenc darab 1,5 méter magas kőoszlop állt ki a földből, előtte nagy füves területtel. -Működjetek együtt, és akár meg is beszélhetitek, hogy ki hol keressen, vagy valami stratégia alapján hozzátok össze. Aztán ha megvan mind a kilenc összegyűjtött betűs tök, már csak rá kell jönnötök, hogy ott mit kell tenni. Sok sikert -mosolyogva intett a kezével, hogy a csapat menjen a dolgára, neki pedig legyen ideje a rejtvény megnézésre.

//Használnotok kell a pálcátokat, és tényleg dolgozzatok együtt. A hszekben írjátok le, hogy ki melyik betűt találta meg, hogy ne legyen kavarodás! Kilenc betű, egy szó. Logikus. //

Szemöldökét enyhén felvonta a hirtelen megváltozott, udvarias hangnemre. Mintha a Rellonost kicserélték volna egy Levitásra, vagy legalábbis Navinésre. A franciának - finoman szólva - nem imponált túlságosan, hogy a fiú csak akkor volt képes normálisan beszélni, ha tudta, ellenfele befolyásos körökből származik. Az ilyet Monique behízelgőnek könyvelte el, és ezt a véleményt nagyon kis százalékban sikerült megváltoztatnia az alanyoknak. Persze, ezt a lány nem azért csinálta, hogy istenkedhessen, egyszerűen nem bírta a kétszínű patkányokat. Ha neki megvan a véleménye - hangoztatta sokszor -, akkor az úgy is marad, annak ismeretében is, hogy honnan származik. Mára már a fekete is megtanulta, hogy a származásba az ember beleszületik, és nem kell kiskirályként viselkedni egy név, vagy egy bizonyos családi háttér miatt.
- Ja, a te stílusod meg nem Várffyékra vall. Maradjunk annyiban, hogy egyikünk sem szól a másik családjának, és akkor egálban leszünk. - igazság szerint a francia sem nagyon szerette volna, ha családja értesül a stílusváltásáról. Nem azért, mert szégyellte volna, csupán nem akarta hogy ne adj isten kitagadják vagy valami ilyesmi. Tudta, hogy a családja nagyon háklis ilyen téren, és nem akarta egy kicsit sem feszíteni a húrt. Tudta, hogy egy véleményt, vagy egy eszmét nem könnyű kiradírozni az ember agyából, ezért nem is nagyon akarta, hogy a szelíd szolid kislányon kívül a családja bármi másnak titulálja.
,,A származásomhoz méltatlan körülmények..." - ízlelgette a francia a szavakat. Végső soron ez nem feltétlen negatív, de Monique ez után a hangnem után hajlamos mindent annak értelmezni. Hiába, ő nem szokta meg hogy ilyen hangnemben beszélnek vele, noha meg tudta védeni magát a maga módján. Lehet, hogy ez azért volt, mert a húgára és magára is mindig neki kellett vigyázni.
~ Nyálas képű ficsúr. Behízelgő. ~ könyvelte el Monique, majd egy barátságos, visszafogott mosolyt villantott. Ő is tudott émelyítően kedves lenni, bizony ám. Legszívesebben pár csúnya szó kíséretében visszautasította volna az ajánlatot, azonban szülei gondosan belé nevelték, hogy minden felajánlott kedvességet és kedvezményt el kell fogadni.
- Köszönöm. Éppen csak kifogyott a bájital hozzávalómból a sárkánylép és a leprikónköröm, ezt akartam pótolni. De, bemegyek veled, nincs értelme annak, hogy itt kinn álldogáljak.
A kis francia tudta, hogy ezek után rendkívül óvatosan kell a fiúval bánni. Bizonyos előítéletek születtek meg benne Várrfyval kapcsolatban.
- Amúgy ki volt ez a lány? - kérdezte udvarias hangnemben. Elő tudta ő adni a francia dámát, alakítása hibátlan volt. Az öltözék immár tényleg úgy hatott, mintha csak jelmez lenne. Olyan volt, mintha az előbbi káromkodásokat nem is ez a lány mondta volna; látványosan megszelídült, mintha csak elnézné a fiúnak az előbbi viselkedését, mondván ,,mindenkinek lehet rossz napja!"... ez azonban nem így volt.

Monique

Látszólag udvariasan kibámul a sötétségbe, hogy ne hozza zavarba a vele szemben ülő lányt, azonban az ablak tükröződésében folyamatosan szemmel tartja a fiatal boszorkányt. Mikor az egy francia újságot vesz elő, mintha csak a papírzörgésre figyelne fel, Eugene a lány felé fordul.
- Oh, si voux parlez français. Je n'aurais jamais prévu de recontrer quelqu'un de France. Puis-je demander ce qui vous amène ici, donc loin de la France?
Szinte felüdülni látszik, a francia újság láttán. Szemöldökei várakozásteljesen egy leheletnyit feljebb kúsznak. Szája szélén mintha mosoly játszana. Furcsamód, mikor franciául szólal meg, mintha kevésbé lennének kimódoltak a gesztusai. Ezzel együtt azonban még mindig olyan egész valója, mint a finomított cukor; mű, émelyítő ízű és nagy mennyiségben mérgező.
Érdeklődését az is mutatja, hogy az ablak felől a lány felé fordul. Látómezejének perifériájában azonban ott marad a kinti táj, mivel figyelmének egy részét továbbra is leköti a kinti sötétség, egészen pontosan annak fennmaradása. A ma esti terveit nem egyszer át kellett írnia. Eredetileg erre a vonatra sem akart felszállni. Korábban utazott már vele, ám akkor nem volt késésben, és még napkelte előtt megérkezett Bogolyfalvára. Most azonban a vonatnak többször meg kellett állnia.

Monique Mélanie Mercier

A fegyverszüneti megállapodás feltétele volt, hogy egyikünk se szóljon a másik családjának. Részemről teljesíteni tudtam ezt a kérést, bár engem cseppet se zavart volna, ha otthon tudomást szereznek a kis incidensről. Úgy látszik ez Moniquenak volt annyira fontos. Hm, úgy látszik, hogy akaratlanul is fény derült egy gyenge pontjára. Tuti, hogy nem örülnének a szülei, ha meglátnák ebben a nevetséges öltözékben. Valószínűleg egyéb titkolnivalója is van, egy ütőkártyát máris adott a kezembe.
- Megbeszéltük. Kezet rá! - a jelképes kézfogással kívántam hivatalossá tenni, hogy nem húzok ujjat Moniquekal. Éreztem az egész szituáción, hogy kölcsönös műbájolgásba kezdtünk, de hát ez tipikus volt a mi köreinkben, hozzá voltunk szokva.
- Jó, hogy mondod, egyúttal én is beszerzem bájitaltanra a szükséges dolgokat. - lehet, hogy csak színjáték a viselkedésem, de jobban belegondolva, nem is volt semmi nyomós oka, hogy veszekedjek a lánnyal. Ez a gondolat segített abban, hogy ne essek ki a szerepből.
- Majd mesélhetnél egy kicsit a suliról. Tulajdonképpen a teljes ismeretlenségbe csöppentem bele. - fordultam egy kéréssel a lány felé. Így ment ez, rögtön vártam valami viszonzást, hiába ajánlottam fel kárpótlás címén, hogy állom a költségeit. No meg legalább el tudunk társalogni, hátha egy idő után felül tudunk emelkedni a berögzült, megjátszott viselkedésen.    
- Fogalmam sincs, ki volt ez a lány. Csak útbaigazítást szerettem volna kérni tőle, erre rám támadt. Te sem ismered? - füllentettem, mert nem akartam elmesélni az igazi sztorit. Rosszul vette volna ki magát, ha elmondom, hogy megrongáltam a szökőkutat. Bár elnézve Moniqueot lehet, hogy még imponálni is neki a vandálkodásom. Nagyon úgy tűnt, hogy ő is megtenne hasonlót, és még élvezné is.  
Nem volt más hátra, mint bemenni a patikába. Kinyitottam az ajtót és előre engedtem a kisasszonyt.

Egyelőre csak a második forduló és Zach

A francia rendkívül meglepődött, mikor anyanyelvén szóltak hozzá. Nem nagyon volt alkalma mással gyakorolni a nyelvet a húgán kívül, így meglepte, hogy van valaki, aki ért is az ő nyelvén. Ennek hatására kissé elült a gyanakvása egy pillanatra a meglepettségtől. A zöld szín, amely a férfi hangjához párosult, mintha egy kicsit kevésbé az émelyítő tónus felé hajlott volna. Persze csak egy nagyon aprót változott, szinte szemmel nem is lehetett látni. Nagyon nehéz megváltoztatni egy szinesztéziás első színképét.
- Ah oui? J'ai jamais pensé que je pourrais a parler à quelqu'un en français sauf ma soeur. Ma mère est originellement hongroise, est elle est la personne grâce à laquelle je fréquente le Bagolykő. Et... vous? - Persze a feketeség egyből megbánta, hogy ennyi mindent elárult magáról, ugyanis (arra a kérdésre válaszolva, hogy mi szél hozta Franciaországból) el találta kotyogni, hogy az anyukája magyar származású. Persze, a nevét még mindig nem tudta az idegen, de... a hangsúly az idegenen van.
A lány lesütötte a szemét, és az ablak felé lesett, azonban a vaksötétben maximum a csillagokat tudta nézni. Az újság még mindig a keze ügyében volt, kissé ügyetlenül gyűrögette a becsavart újság szélét. Meglepte, hogy az ellenszenves, émelyítő idegen tud az ő szeretett, becsült nyelvén, nagyon meglepte. Mindazonáltal - figyelmeztette magát - ez nem indok arra, hogy teljesen megnyíljon az idegen előtt. Oké, ezt most elmondta. De mást nem mondhat, egyszerűen nem szabad. Persze a lány fantáziája is megtáltosodott, ahogy belegondolt, hogy a férfi mennyiféle gaztettet képes elkövetni az adatokkal, amiket ő rendelkezésre bocsájt. Azért a francia mágussajtó szeret lecsapni az ő becses családjának minden sztorijára. Kissé zavart mozdulattal ismét beletúrt a hajába, hogy aztán kezét leejtse a combja mellé, olyan helyre, ahol könnyen el tudja érni a varázspálcáját.

Dobrai kisasszony

Ma estére nem tervezett semmi nagyot. Csak ki akarta pihenni az egész napos szaladgálást az országok között egy kis vodkával a helyi csárdában. Éppen csak annyira ment haza, hogy letegye azt a köteg papírt amit magával kellett vinnie. Levágta a nappali asztalára majd távozott. Mit kellett volna még tennie? Meglocsolgassa a gyomokat? Ja igen, ezek a virágok. De ilyet nagyon nehéz találni a Leroy örökös házánál, illetve ha van is, akkor is csak sima kaktusz ami jól bírja a gyűrődést. Másként minden második sarokba valami fonnyadt növényre hasonlító valami lenne.
Későn vette észre, hogy jó lett volna elvenni esernyőt is, de már nem ment vissza érte. Helyette csak meggyorsította lépteit, így perceken belül a Fő utczán volt már. Nem is pillantott körbe, egyenesen indult el a csárda felé. Minek szétnézni? Szét csúszott embereket láthat máshol is, nem muszáj pont itt. A többire meg egyáltalán nem kíváncsi már, látott ő mindent amit kellett.
Belépve engedi maga elé a csaposnak a barátnőjét, aki valljuk nem éppen valami főnyeremény. Bár Isten mentse a franciát attól, hogy ezt meg is mondja a csaposnak. Ártana a hiúságának ha bevernék a képét, de ő is visszaütne. Körbe pillant, majd a pult felé indul. Az előbb említett selyemfiútól kéri az italát és elmagyarázza melyik asztalhoz vigye az a tündibündi pincér. Reméli térképet éppen nem rajzolnia, nincs valami rajzolni való kedve.
Feláll, kissé meglazítja nyakkendőjét, ezt követően pedig a kis szőke felé indul meg aki több csomaggal érkezett ide, mint maga Vincent. Biztosan nem két napra érkezett. Na meg szállása se lehet, talán itt az ideje bevágódnia a franciának ezzel azzal.
- Szép estét kisasszony! Szabad ez a hely? Tudja, én nem üldögélnek itt egyedül, mert eléggé törékeny virágszálnak néz ki. -
Illedelmesen kapja meg a lány vagyis bocsánat, kisasszony a kézcsókot. Reméli a francia nem fog semmi pofont vagy egyéb dolgot kapni. Majd helyet foglal, persze ha megengedi a lány. Szék van még, mivel ezek az asztalok négy darab négylábú bútordarabbal vannak megáldva. Egyik széken a lány, másikon egy táska, harmadikon lenne a francia, negyediken meg nem ül senkit. Talán jó lenne a kisasszonynak megfogadnia Vincent tanácsát, nem valami bizalomgerjesztő alakok szoktak itt iszogatni. Több alvilági üzletet ütnek itt végbe, mint ahányszor a francia beveri a fejét a pincébe menet bor miatt.

Monique

Nem lepi meg különösebben, hogy a lány közlékenyebbnek bizonyul az anyanyelvén, bár nem manipulatív szándékkal váltott nyelvet.
- J'ai passé quelques belles années en France quelque temps....Je ne me souviens pas comment il ya longtemps.
Mellkasából nevetés tör fel, amiről sok mindent el lehet mondani; udvarias, pergő, kimódolt, de egyvalami biztos nem: örömteli. Olyan gesztus ez Eugene részéről, mint mikor az emberek megkérdezik egymástól, hogy van a másik, de igazából nem érdekli őket a válasz, van, hogy meg sem várják.
- Mais maintenant, j'enseigne dans Bagolykő si nous voyageons â la mème place.
Nem fenyegetésnek szánja az elhangzottakat, könnyen lehet azonban, hogy a helyzet, hogy ketten ülnek az éjszaka közepén ebben a vagonban, az az érzetet keltheti a lányban, hogy nincs, aki segítene, ha rosszra fordulna a helyzet, s emiatt előfordulhat, hogy a fenti mondat fenyegetően hat. Ennek tükrében lehet, hogy nem kellene hozzátennie a következőket, de mégis megteszi:
- J'enseigne Vampirologie.
A tárgy nevét akaratlanul is megnyomja kissé. Immár hangja visszatért a korábbi kimódoltságba, a korábbi pillanatnyi érzelemfellángolás elenyészett. Ezt követően úgy dönt, inkább másfelé tereli a témát.
- Je vois que vous n'aimez pas l'Halloween.
Mondja, miközben fejével a lány felsőjének feliratára bök.
- Ai-je raison?