Gregor

Felejtsük már el azt a buta kérdést! Kell nekem egy olyan nyakkendő, elég régóta és kicsit sem tehettem arról, hogy a fiúnak olyan volt. Amúgy is a női kíváncsiság nem ismer határokat, tudhatná Greg. De úgy látszik ebben a témában is tudatlan, mint abban, hogy honnan való a nyakkendője. Talán az este végére vissza fog emlékezni, hanem segítek neki, persze ha ő is akarja. Amúgy meg egy tündérbogár teremtés vagyok, csak valahogy nem tudta még ezt észrevenni a fiú, őszinte sajnálatomra.
- Kísérj, senki más nem jelentkezett a posztodra. -
Nem verték le egymást a szobámba tóduló baglyok, abban megegyezhetünk. Emiatt semmi kifogásom nincs azzal, hogy egy ekkora alak kísérgessen egész este. Legalább látják, hogy hiába vagyok kicsi, attól még a gyengébbik nem nőiesebb vonalát képviselem. Még akkor ha néha durvább, erőszakosabb vagyok egy fiúnál nagy ritkán. Emiatt van szükségem a kviddics edzésekre, ott le tudom vezetni a feljövő érzéseket mások fizikai sérülése nélkül. Rosszul nézne ki ha egy fiút hagynék helyben egy ilyen rossz pillanatomban, az biztos. Már csak gyengélkedőn, mit is mondana?
- Mennyire akarod hasznosnak az estét? -
Sejtelmes mosoly húzódik végig ajkaimon, amiből bármit kiolvashat. Ő kezdte, én csak rákérdeztem mialatt megtudtam a nevét. Tudok már annyit róla, hogy Gregnek hívják és a pincében lakik, szó szerint. Ennél több mi kell? Nem vagyok kíváncsi a teljes életére, gondolom ő sem az enyémre. Szórakozhatunk, jól érezhetjük magunkat anélkül akár, hogy érzelmeket társítanánk hozzá vagy nagy reményeket bizonyos dolgokhoz.
Amennyiben tisztában lennék azzal, hogy mik játszódnak le Greg fejében már rég nem karolnék bele. Orra bukás, rám esés, csupa finom dolgok. Mondhatom engem aztán ilyen nagy mamlaszok elbírására terveztek. Időben összeszedi a végtagjait és nem kell végig érezzem ahogy megtörténik amit az előbb ecseteltem. Amúgy is ebben a ruhában ha elesnék az olyan katasztrófákkal járni, mint villantás, hasadás, cérnák elszakadása és a többi. Kell nekem ilyen? Hát őszintén volna nem erre vágyom a mai estével kapcsolatban.
Lapockámra helyezi kezét, miközben a zene már javában szól. Ahhoz képest, hogy én milyen magabiztosan mozgok itt, a táncparketten, érzek Gregben valami furát. Talán azt, hogy nem éppen kéne most neki táncolnia, sőt, messziről el is kerülné a parkettet. Bár pont a végére jön bele a legjobban a dologba. Szerencsésen megmenekül ettől a problémától, mivel véget ér a zene, mi meg arrébb andalgunk innen.
- Meg lennék elégedve ha távoznánk innen angolosan. -
Válaszolok kérdésére miközben el is árulom neki óhajomat. Remélem tudja mit jelent az angolos távozás, valahogy most nincs kedvem a franciásra. Ha pedig igennel válaszol, vagy elég ha megfogja a kezem akkor rám bízhatja magát. Olyan helyre fogunk menni ahol jól fogja magát érezni, anélkül, hogy tudná merre is készülünk. Szépen mosolygok meg minden, csak jöjjön. Időközben a zenészek sem lustálkodnak, belekezdenek egy keringőbe, a párok is szállingóznak vissza a parkettre, páran kérdően néznek is ránk. Kezembe venném az irányítást szívesen, de lehet leharapná a fejemet a szőke hercegem. A fejemre pedig szükségem van, nagyon is, hiába akarna megszabadítani tőle.

Florence
december 15., este

Úgy éreztem, hogy ma este itt az ideje annak, hogy egy kicsit felfedező útra induljak. De nem a kastélyt akarom nézegetni, hanem inkább a faluba vágyok le, nem voltam még ott, viszont már sokat hallottam róla és kíváncsi lettem, hogy mégis mi lehet ott. Szóval nadrág, vastag pulcsi, kabát föl és már mehetünk is. Ja, a cipő is kellene, anélkül egy kicsit kellemetlen lenne a bokáig érő hóban gázolni. Visszamegyek a cipőmért az ajtóból és azt is felhúzom a lábamra. Közben elég sunyi gondolatok jutnak eszembe, a ládámhoz sétálok és felnyitom a tetejét. Néhány percig csak állok a sötétben és bámulok a ládára, majd megrázom a fejemet egy sóhaj kíséretében, visszacsukom a láda fedelét és elindulok kifelé az ajtón.
A kastélyban még folyik az élet, bár nem csodálom, még csak 8 óra van, bár bizonyos részek kihaltabbak, például a bejárat környékén nem találkozok senkivel, de nem is túl nagy baj, legalább kevésbé vagyok feltűnő. Már amennyire egy 192 centis ember feltűnésmentes lehet... Csendben kilököm az ajtót és nekivágok a falunak. Igazából halvány fogalmam sincs arról, hogy merre kéne mennem, mert azt nem kérdeztem meg senkitől, de majd kitalálom, nem hiszem, hogy olyan sok út vezetne innen. Szóval a tíz centis hóban nekivágok a nagy magyar éjszakának meg az ismeretlennek. Kicsit hűvös az idő, dehát tél van, mégis mit várjon az ember.
Nagyjából fél órás gyaloglás után érek le Bagolyfalvára. Nem egy nagy hely, de egészen hangulatos kis falucska. Gondolkozok rajta, hogy mégis hova kellene menni, majd úgy döntök, hogy keresek valami helyet, ahova be tudok ülni, mert már megfagytak a lábujjaim és a füleim, mert a sapkámat persze fent hagytam. Rövid bóklászás után ráakadok egy Mátra Máguscsárda nevű, igencsak koszos kis helyre. Nincsenek túl nagy igényeim a hely milyenségével kapcsolatban, egy feltételem van, hogy meleg legyen bent, reményeim szerint, ez teljesülni fog. Benyitok a kocsmaszerű épületbe és körbenézek. Rajtam kívül csak 4-5 ember lehet odabent, még túl korán van a tivornyához, gondolom én. Viszont meleg van, aminek kimondottan örülök, a füleimmel egyetemben. Leveszem a kabátomat, a pulthoz sétálok és helyet foglalok az egyik bárszéken. Kérek egy pohár lángnyelv whiskey-t és amíg várom az italomat, szemlélődök a helyiségben.

Valentin

Beácska

Egy kicsit megvonom a szemöldököm Bea hasznos estére vonatkozó válaszán. Úgy látszik, neki van valamiféle terve, vagy csak úgy mutatja, bár nem bánnám, ha most nem nekem kellene gondolkodnom azon, hogy mi is legyen a következő lépés. Szeretem az ilyen határozott nőket, úgy látom, mi még jóban leszünk itt.
- Nem szeretnék unatkozni, annyiban biztos vagyok. - mondom egy nagy vigyor mellett. A jelek szerint Bea kapható valamire, csak még ki kéne deríteni, hogy mire is. És ha ez rajtam múlik, akkor bizony rövidesen ki fog derülni...
A szemeim kezdenek lassan kiégni ettől a karácsonyi mizériától, kicsit szeretnék már valahova máshova húzódni, de ezt az ötletet fel sem merem vetni a kisasszonynak, a végén még bántalmazná a nemesebb és kevésbé nemes testrészeimet. Egyelőre csendes belenyugvással viselem a dolgokat, remélem nem lesz idő előtt elegem a helyből, bár csak remélni tudom, hogy Bea tervei között szerepel az is, hogy lelépünk innen... méghozzá minél hamarabb.
A táncos rész nem tart túl sokáig, eleinte nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e ennek vagy sé, de inkább hálás vagyok a hölgynek, mert a következő szám egy bécsi keringő lett volna, amitől rosszul vagyok. Levezetem a parkettről és megállunk a szélén, majd jön egy mondat, amire titkon vártam már.
- Ahogy a hölgy szeretné.
Remélem nem veszi zokon, hogy csak úgy kézen ragadom és kisietek vele a teremből, bár ahogy az előzőekből is kiderült, ha nem tetszik neki valami, akkor annak hangot fog adni előbb vagy utóbb. A folyosóra kiérve megtorpanok, mert nem igazán tudom, hogy Bea mit forral a kis fejében.
- Mi a következő lépés? - teszem fel ezt az egyszerű kérdést és remélem hogy rövidesen választ kapok rá szóban vagy akár tettekben is.

Gregor

Hétvége, végre fellélegezhetett. Délután rajzolgatott valamit a naplójába, azaz kipipálhatta teendői listájából a napi bejegyzés című pontot. Mostanság rászokott erre a naplóírásra, na de sose késő. Talán csak kapcsolt, hogy valamiféle emléket kellene állítania az utókornak az itt eltöltött időkről. Sok értelme nem volt, de ha nagyon unatkozott, akkor két könyv között jó megoldásnak tűnt.
Mikor már alkonyodott -és ez a téli időszakban igen korán eljött- egy kis sétára indult. Kedvenc új ruháját húzta fel magára, amely képes az ilyen fagyos, havas időkben is meleget adni neki. Még anyukája küldte neki, otthonról... Hamar felkapta, s legyalogolt a faluba a félhomályos, lefelé vezető úton. Tetszett neki ez a táj. Amikor erre jár, mindig megcsodálja. A kihalt, élettelen világ, amely mögött mégis ott lapulnak az állatok. Bár a tavaszt jobban szereti, ennek is nagyon tud örülni.
Komótosan lépkedett, hiszen nem sietett sehová. Boldog volt, bár kifejezéstelen arccal gyalogolt. Lehelete meglátszódott a levegőben. Mikor leért, megtekintette az adventi vásárt. Mindjárt itt a karácsony, ő pedig még sehol sem tart. Szerencsére magánál tartotta pénztárcáját, benne kellő számú pénzzel, hogy ajándékot tudjon vásárolni szeretteinek. Imádja ezeket a vásárokat, ahol mindenféle kézműves dolgokat is árulnak, szeret járkálni a sorok között és csodálni az alkotásokat, amiket ő sajnos kevésbé tudna ilyen szépre csinálni. Nézelődése során egy kis papírszatyorba kerül néhány apróság. Angyalka dísz, kis szobrocska, agyagedény, stb... Nem sok, de pont elég a szüleinek, testvérének, barátainak. Még annyi luxust megengedett, hogy kért magának egy pohár forralt bort, majd ment is tovább. Nem szerette volna minden zsebpénzét elkölteni, még ha jótékony céllal is tenné.
A forralt bor melegen tartotta, de a sétálás közben aztán egyre enyhült a hatása. Kár, hogy Florence most nem hozott magával korcsolyát, talán csúszkált volna pár kört a pályán. De ha jobban belegondolt, talán nem is akart volna. Így tehát elhagyta a falu ezen térségét és sétálgatni kezdett az utcákon, újra. Fázni kezdett, s meg is éhezett. Csak akkor kapott észbe, hogy nem vacsorázott. Ráadásul jól elhúzta az időt, már régen a szobája melegében kellett volna lennie. Aggódó tekintetével körbepillantott.
-A francba! -húzta el a száját. Jó sötét volt már... Jobbnak látta, ha behúzódik valahová, ha már nem a szobájában van, érezze jól magát. A hóval belepte cégértáblát még éppen kitudta venni, ahogy az utcai fények megvilágították. A csárda volt az, tehát nem habozott bemenni. Odabenn kissé megilletődött, nem nagyon mászkált még ilyen helyeken. Mégis igyekezett úgy viselkedni, mint akinek ez a környezet átlagos lenne. Szétnézett, de sok ismeretlent talált. A falulakók és egyéb jelenlévők kíséretében ott ült egy fiú is. Hirtelen ő volt az egyetlen, akiről Florence jókat feltételezett volna, így megelőlegezve neki a bizalmat, megközelítette. Nagyjából egyidős lehetett vele, gondolta... A fiú mellett található bárszéken helyet foglalt, felé fordult és beszélni kezdett hozzá. Nem akart túl gyerekesnek tűnni, de másképpen nem nagyon mert elindítani egy beszélgetést.
-Szép estét! Ugye nem foglalt? -mosolygott, majd körbeszemlélt- Mit ajánlanál nekem fogyasztásra? Nem feltétlenül italra gondolok...

Leo

A zene kellemes volt, de ettől függetlenül még nem éreztem úgy, hogy itt a helyem. És hogy miért nem mentem akkor el? Mert ha már felvettem ezt a gyönyörű ruhát, és kiöltöztem, kihasználom az estét egy kis ideig.
Iszogatásomat egy hirtelen jött ismeretlen szakította félbe. Két poharat tartott a kezében, és az egyiket felém nyújtotta. Visszafojtottam a nevetést, és inkább egy ilyen "ez most komoly?" arckifejezéssel, de közben széles mosollyal néztem rá pár másodpercig, majd jelentőségteljesen a hátam mögött az asztalon hagyott rengetegféle italra pislantottam. Fejemet megcsóválva néztem vissza rá, és mosolyogva bólintottam. Szerintem eléggé hülyének nézhetett, ahogy ott legalább fél percig egy hang nélkül ültem. Ő már be is mutatkozott közben...
-Köszönöm, elfogadom -bólintottam egyet, majd elvettem tőle a puncsot. -Szelina vagy Bogárka, ahogy szeretnéd -szabad jobbomat nyújtottam a srác felé.
Ismerős volt nekem ez a Leo, de meg nem mondtam volna, hogy honnan. Biztos valamelyik órán láttam. Annyian járnak ebbe a suliba, hogy tényleg iszonyú nehéz megjegyezni az arcokat. A neveket meg még annyira sem tudom megjegyezni. Persze nem is akarom minden esetben, mert aki nem fog meg, és nem érdekel, azt inkább elkerülöm.
-Totál unalmas ez a bál, mi értelme? -kérdeztem egy sóhajtás közepette. Nem konkrétan Leotól kérdeztem, leginkább csak hangosan gondolkodtam. Eléggé bántam, hogy nem rakattam zsebet a ruhámba, különben legalább Buksi feldobta volna a hangulatot. Én tutira jól szórakoztam volna, a régi iskolámban is eljátszottam egyszer-kétszer a ruhában, és kajában véletlenül megjelenő pókos incidenst. Visszagondolva, nem is értem miért vágtak ki.
-Lecsapták a kezedről a barátnődet? -ezt viszont már tényleg neki szántam, kissé felvont szemöldökkel vizslattam a szemeit.

Nala ^^ <3

Úgy döntöttem, hogy ma szabad napot fogok kivenni. Elvégre itt a világvége, hát élvezzem ki az utolsó napomat. Bár az előbb már mondtam, hogy nem nagyon hiszek abban, hogy véget ér a világ és mindannyian meghalunk. Sőt, szerintem nem is fog eljönni a világvége. Legalábbis reménykedek benne. Még nem halhatok meg! Még nincsenek gyerekeim, nem is töltöttem be a 18-at. Ez szörnyű! Nevetek egy kicsit magamban, aztán felkelek az ágyamból. Leveszem magamról a pizsamámat és egy farmert meg egy inget. Ahhoz képest, hogy az erkélyhez igyekszem, elég lazán öltöztem fel. Hiszen ott kb. ugyanolyan az idő, mintha odakinn lennék. Mielőtt még elindulnék, átgondolom újra, hogy ki akarom-e hagyni az óráimat a mai nap. Végül úgy döntök, hogy egyszer lóghatok. Bár lehet, hogy pont emiatt fognak kitenni a prefik közül. De hallottam olyan prefektusokról is, akik néha-néha ellógták az órákat és mégsem vették el tőlük a jelvényüket. Abban bízok, hogy senki sem lesz az erkélyen.
Tehát el is indulok. Ám most nem akarok nagy zajt csapni, még a végén tényleg elkapnak. Szóval amilyen halkan csak tudok, úgy haladok a folyosókon. Szerencsére az erkélyhez vezető úton nem kell elhaladnom a Bibircsókos banya portréja előtt. Még a végén ő lenne az, aki beköpne. Az a banya nagyon szeret pletykálkodni, utálom őt. Bár ami azt illeti, nem sok festménnyel vagyok jóban. Emlékszem, mikor megérkeztem a suliba, az első dolgom az volt, hogy beszóljak a festményeknek. Nos, azóta nem nagyon szeretnek engem, de az imént említettem, hogy ez kölcsönös.
Pár perc alatt megérkezem az első szintre, ahol meglátom az erkély ajtaját. Már csak pár lépés, most már nem kaphatnak el. Legalábbis remélem. Kinyitom az ajtót, s mikor belépek, a szél belekap egy kicsit a nagy hajamba. Beljebb megyek és a legelső székre leülök. Feltűröm az ingem ujját, s behunyom a szemem. Nem gondolok semmire, csak pihenek. Úgyis ez az utolsó tanítási nap. Vagy lehet, hogy van holnap is, de arra biztos nem megyek be. Hétfőn már 24.-e, és ha jól tudom, haza lehet utazni és kezdődik a szünet. Ám a nagy pihenésemet az ajtó csapódása zavarja meg. A francba! Most az egyszer nem akartam társaságot, erre bejön egy lány. Szuper! Már épp mondanám neki, hogy prefektus vagyok és mégis mit keresek itt, de akkor biztos beköpne, hogy én is lógtam az óráról. Én pedig hiába hazudnék, nem tudnám magam kimagyarázni. Nagyon rosszul tudok füllenteni.
 - Zachary Alex Williams Circle. – árulom el neki a nevem közömbös hangon. – Lógsz az órákról, mi?

Mr. Leroy

Az utóbbi időben Fruzsina többet tartózkodott a kastély falain kívül, mint belül. Még a hónap elején volt Janey-vel árubeszerző körúton, már nem is az első alkalommal, mióta a boltban dolgozott. Ahhoz képest, hogy először csak szigorúan pénzkeresési forrásként tekintett a boltra, és nem nagyon volt ínyére, hogy Janey próbálta megzabolázni elég vad stílusát, mostanra igazán megszerette a munkát. Néha úgy érezte több energiáját is fordítja egy giccses csecsebecse eladására, mint az iskolára, de nem zavarta különösebben. Az ajándékboltban így karácsony előtt megugrott a forgalom, ami persze plusz munkával járt, de Fruzsina ezer örömmel vállalta a túlórát. Mostanában kifejezetten utált a kastélyban lenni, ahol előkerültek a karácsonyi dekorációk, a diákok többsége is főleg az ünnepről beszélt, meg, hogy mi mindent fog csinálni a szünetben, egyszer még volt szerencséje Samut is hallani, amint valami karácsonyi dalt nyekereg. Fruzsinak meg már herótja ettől, így nagyon örült, hogy van az a bizonyos engedélye, amivel a faluban tartózkodhat. Nem mintha egyébként a lelkére vette volna, ha anélkül kellett volna járkálnia.
Most is éppen végzett a boltban, de persze semmi kedve sem volt visszamenni a kastélyba. A nagy karácsonyi hangulat emlékeztette, hogy neki senkije sincs, akivel ünnepeljen. Az év 364 napján tökéletesen megvolt a felszínes kapcsolataival, és saját magával, de ez lesz az első karácsony, amikor teljesen egyedül fog eltölteni, akár lemegy a karácsonyi bálra, akár nem. Az nem változtat azon, hogy az igazi szüleit nem is ismerte, a nevelőszüleitől megszökött, akikhez - tanulva Erik esetéből - semmi pénzért nem ment volna vissza, és idén még a bátyja is felszívódott. Röviden szép kis ünnepnek nézett elébe. De nem szeretett magával foglalkozni, nem szeretett arra gondolni, hogy milyen rossz is neki. Néha már-már sikerült is elhitetnie magával, hogy őt aztán nem érdekli az egész, de aztán mégis mindig visszatért oda, hogy ez nem igaz. Másoknak viszont sosem vallotta volna be, nem akarta magát sajnáltatni.
Hogy elüsse az időt, legalább takarodóig, de az sem baj, ha tovább a cukrászda felé vette az irányt. Jobban szimpatizált a pubbal meg a csárdával, de most nem volt hozzájuk kedve. Jobb szerette volna élvezni a nyomorúságát valami finom sütemény társaságában. Vett magának pár, már mesziről émelyítően édesnek tűnő csokis sütit, és leült velük egy félreeső asztalhoz.

Elemi mágia 1.óra

Enikő lenézett az előtte található gömbre. Olyan volt, mint valami mágikus tulajdonságokkal rendelkező dísz. Újra eszébe jutott, hogy milyen szerencsés, hogy elemi mágiát tanulhat. Egy kicsit csalódott volt, hogy még nem tudta mozgásra bírni a vizet. Talán rosszul csinál valamit? Mielőtt újra megpróbált volna kezdeni valamit a vízzel, szemügyre vette a mellettük lévő medret.
- Akkor egyelőre maradok a gömbnél- mosolygott a tanárnőre.- De lehet, hogy később megpróbálkozok a mederben lévő vízzel.
A lány újfent minden figyelmét a gömbre összpontosította. Jobb keze egyik ujját belemártotta a vízbe. Kellemes érzés volt. Behunyta a szemét, és elképzelte, hogy a víz és a benne lévő ujja nem válnak el egymástól. Megpróbált a víznek csak arra a kis részére koncentrálni, amit mozgatni akar, vagyis a felszínre. Elképzelte, hogy azt csinálhat a vízzel, amit akar, vagyis lassan elkezdhet apró hullámokat gerjeszteni. Lassan kiemelte az ujját a vízből, majd lassan a gömb felé emelte jobb kezét és ugyanazokat a mozdulatokat használta, amit nemrég a tanárnő mutatott neki.

Beának, mert egy tuskó vagyok.

Azt már meg sem hallja a zűrzavar leple alatt, hogy Bea ugyanúgy érez, ugyanannyira vége van, mint neki, és ezt finom suttogó válaszával jelzi is a magas negyedévesnek. Jó érzéssel tölti el a fiút, hogy nemcsak az ő szíve ugrál oly lelkesen, nemcsak az ő testében tornászik az adrenalin. A háztársnőt is hatalmába kerítette a titokzatos érzés, Cupido nyila. Úgy tűnik tehát, hogy a kis lődöző átokfajzat jól végezte dolgát, és mindkét fiatalt magával ragadta az érzelmek világába. Talán ez már a másvilág. Endre nem gondolkodik, nincs is miért, nem ismeri valójában a lányt, talán nem is létező személy. Mi történik akkor, ha maga a gonosz jött el érte, hogy magával csábítsa a halálba? Ha a lány feltűnése csak egy jelenés, az érzés átélése, és ahogyan felbukkant, úgy tűnik majd el? Hiszen még egyetlen egyszer sem látta a kastélyban, sohasem hallott róla, mi van akkor, ha nemes egyszerűséggel tényleg csak a fiúért jött, hogy lelkét kiragadva, száműzze a földön túlra? Ezekben a másodpercekben szerencse, hogy a navinés nem gondolkodott. A gondolatok helyett inkább a tettek mezejére lépve élvezi a mesés pillanatot, ami ha elmúlik, ki tudja visszaköszön-e még a fiatalokra? Ajkaival ügyesen érezteti Beával, hogy mennyire tetszik neki, mohó mozdulataival szavak nélkül fejezi ki, hogy folytatásra éhezik. A szíve háromszoros erővel pumpálja vérét, az izgalmat pedig csak fokozza a pici lány, ahogyan viszonozza az érintéseket. Fogak által ejtett apró sebek, majd a gyógyító nyelv szánkázása felőrli Endre minden idegszálát. Csak többet és többet akar, kezeivel hamarosan már a lány csípőjét tartja, és indulatai végett előre lép párat, ügyesen irányítva csókpartnerét az ajtó irányába. A harcias harapdálások által felbátorodva ő is megmutatja fogait, és egy kis időre elválva Bea csillogó ajkaitól, belemosolyog a barna szemekbe. Csak most látja, hogy milyen hosszú, dús fekete szempillákkal ajándékozta meg az élet a lányt, és hogy arcbőre milyen hibátlanul tökéletes. Nem is hisz szemeinek, ez biztosan maga a sátán műve. De ha meg kell halni, haljunk meg a gyönyör kínjában, nem igaz? A fiú fogaira rálátást engedve halk morgásba kezd, de csak, hogy ismételten bevehesse azt a csodás alsó ajkat a sajátjai közé, és élvezhesse annak finom puhaságát. Szemeit lehunyva is csak a leányzót látja maga előtt, ugyanolyan szépnek, mint a valóságban. Jobb kezét feljebb húzza a kecses derékon, egészen Bea hátáig, hogy a csókok közben simogatni tudja a gerince mentén.
- Levegőt! - válik el cuppanó hanggal a lány szájától, és hatalmasat pislantva nyom puszit annak homlokára. - Szóval, lépj hátrébb, mert nem biztos, hogy türtőztetni tudom magam sokáig.
Komolyan beszél, és karjait le is ereszti a lányról, hogy ha akar, kiléphessen a bűvkörből. Már majdnem a helyiség bejáratánál állnak, és a közelükben van némi faldarab is, ami piszkos gondolatokra készteti a fiatal fiút.
- Tudtad a nevem - tereli a szót, de szürke szemeit le sem veszi a csábos ajkakról. Csak beszélj, mozgasd őket. - Én nem tudom a tiédet...

Sharlotte és Mary

Katkó és Áki
- a búcsú háesz

A negyedéves nem hitte volna, hogy a furcsa szőke srác tényleg komolyan gondolja a szívószál-mizériát, és egyébként is sütött Endre hangjából a sajnálat, amikor Ákos felhozta ezt a gondolatát. Hogy valaki ennyire eszénél legyen, szinte képtelenség. Igyekszik maximálisan a szemlélő harmadik szerepében maradni, és csak akkor szólal meg újfent, mikor Ákos megköszöni a "tanácsát".
- Magadnál vagy, ember?! - hőköl hátra a fiú szavain. Egészen hátradőlve a széken, kissé még ajkai is elválnak egymástól a meglepettségtől. - Nem lehetsz ennyire...
Nem folytatja. Elszámol gondolatban tízig, majd tizenötig, végül lecsillapítva indulatos személyiségét összezárja száját. Továbbra is csak bámulja Ákost, szemeit le sem veszi a láthatólag - alkoholtól? - kipirult arcról, a zavar alól ki sem látszó harmadévesről. Katkó jelenleg nem jut túl nagy szerephez, hiszen Endre csak és kizárólag Ákost nézi. Követi annak minden idétlen mozdulatát, különc stílusának leképeződését a valóságban, és figyelmesen hallgatja a bizonyára nem egy síkon zajló mondandó szavait. Önti magából a fiú az ötleteket, és Endre egyre biztosabb abban, hogy a fiatalabb srác dugiban beivott a kastélyban, ide meg már csak lazítani, s az utóhatásokat élvezni jött. Ha ez nincs így, akkor Ákos éppen most gyalázza meg a férfinépet. Szürkéit lehunyja egy pillanatra, kifújja a levegőt, és nyugodt tanoncként "ébred fel újra". Ákos közben vetkőzésbe kezd, dicső megvilágításba helyezve NADINE feliratú sárga pólóját. Endre rápillant a szövegre, ami házuk nevét szeretné jelenteni, de most csak helyettesítheti azt. Katkó persze azonnal elájul az unikornis-felsőtől, és olvadozva váózik, dícsér, és örvend. Endre csak elvigyorodva döntögeti fejét, és azon mereng, hogy mennyire más típusai léteznek az embereknek.
- Az navine szeretne lenni, Katkó - felel a lány kérdésére, mielőtt még Ákos megszólalhatna. De most is csak hangja juthat el hozzá, tekintetét ezekben a percekben sajátjának mondhatja a szőke.
A fiú aztán természetesen ismét megszólal, összehordva különböző szavakat, beszél Katkóról, darcról, Ikimonóról, bénaságról - ekkor Endre felhorkant, és alig-alig tudja visszatartani fejrázós nevetését. Lassan arra kell gondolnia, hogy Ákos valamiféle mugli találmányt tesztel, a kandikamerát, amihez még nem volt szerencséje, viszont ez a viselkedés következtetni enged rá.
- Ugye most csak viccelsz? - mondja el rövidke kérdésében összefoglalt véleményét, és azt gondolja magában, hogy most vagy kidob egy pár nehéz galleont, és a későbbiek során majd visszateleportál a hálókörletébe, vagy most azonnal itt hagyja a párost. Rápillant Katára, és ugyanazt az értetlenséget látja megjelenni a lány arcán is, mint ami őt is elérte. Száját vigyorra húzza, és a lánynak szemeivel üzen, vállait megrántja, hogy Ne aggódj Katkó, én sem tudom hová tenni ezt a viselkedést, ezeket a szavakat, és a viháncoló, beszédre alkalmatlan fiút önmagában véve. Ráncolt homlokkal és húzgált szemöldökkel küldözgeti értetlenségének jeleit a lány felé, úgyszólván játékosan szemez vele, és még el is neveti magát.
- Van darc, ott hátul keressétek - int fejével a társaság háta mögé, egyből a mosdóknál található játék irányába. - Viszont szerintem ne most próbáljátok ki, mert Ákos még a végén saját magába szúrja, vagy fenéken dob téged, Katkó.
Az, hogy Ákos egyre rosszabbul koordinálja mondandóját, vihog és aztán még a lányokról is elkezd fel-alá zagyvázni, hát őszintén, nem a legmegfelelőbb jel a stabil lábakra nézve, ami azért elég fontos ennek a mugli játéknak az elkezdéséhez. A fiú erőfeszítése, hogy elterelje Katkó figyelmét bontakozó érzelmeiről - legalábbis a fizikai vonzalomról, elég szánni való, de Endre teljes mértékben megérti. Nem biztos abban, hogy ő valaha is viselkedett így, azt hogy így fog, teljességgel kizárja. Bár, az ég se tudja mit hoz még a világ a fiú számára.
- A falu legjobb helye! - ért egyet a vajsörtől mámoros arcú Ákossal, és bólogatva Katkóra pillant. A navinés lány biztosan nem gondolja úgy, mint a fiúk, és valószínűleg meggyőzni is csak némi töménnyel lehetne, de Endrének ehhez most nincs hangulata. Elég kiábrándító Ákos viselkedése is, nem szeretne egyszerre két embert cipelni a hátán visszafelé. - Alvásidő van, Ákos, szerintem nem kellene többet innod. Még a végén megárt.
Katkó is pánikolni kezd, és mikor a fiú vihogva, dalolászva, az itteni légkörhöz híven, igen kultúráltan kibandukol a mellékhelyiségbe. Endre rávigyorog a szembenülő leányzóra, de nem kezd bele hosszabb, minőségi témák boncolgatásába, hiszen szerencsés esetben Ákos úgy sem órákig fog a mosdóban ténykedni. Katkó kétségbeesett arccal kérdez, érződik, hogy megbízik háztársában. Endre nyugtató tekintettel néz rá, látja, hogy nem tetszik neki ez a helyzet, és teljességgel meg is érti.
- Nem lesz vele semmi baj - mondja óvatos mosollyal. - Kilép a hidegbe, hidd el, azonnal észhez fog térni.
Tudja, hogy nem téved, hiszen se nem ivott sokat a fiú, se nem annyira szerencsétlen, hogy ebből az egyetlen korsó vajsörtől komolyabb bajba sodorja magát. Endre megvárja míg Ákos visszatántorog, majd feláll asztaltársasága mellől, bőrdzsekije után nyúl, és felkapva azt magára, elköszön a navinésektől.
- Akkor én most elhagyom köreiteket - mondja, és ellenőrizve zsebeit, kabátját, pólóját is megtapogatja párszor, hogy semmit se hagyjon itt. Haját megigazgatja, és betolja maga után a széket. - Legyetek jók, és csak ügyesen azzal a vajsörrel, Ákos! Talán pihentetni kellene a dolgot...
Csak jótanácsként mondja utolsó szavait a fiúnak címezvén, majd Katkóra néz, és sokatsejtető mosollyal fordul el tőlük. Még a pultohz lép, kér egy utolsó kör ízt, és azt felhajtva némi lelkiismeret furdalással távozik a kocsmából. Bízik abban, hogy Katkó elbír majd a szőke herceggel, és nem fognak problémákba ütközni egymással. A hidegbe kilépve jogosnak érzi a Katkónak mondott szavait, Ákosnak a feje hamar kifog szellőzni ilyen szeles, rideg környezetben. Hamarosan megnyugszik lelke, és úgy érzi távoztával még jót is tett a párosnak. Nem jó harmadiknak lenni, főleg nem akkor, ha te magad vagy az.


Köszönöm szépen az első befejezett játékom résztvevőinek a türelmet meg úgy mindent!

Leonie.

Karácsonyi bál - Aileen.
Szeréna báli ruhája (Katt!)

Veronika és Sharlotte

Értem. - mondta Mary miután Veronika elmondta a történetet, hogy hogy kapta meg a levelét. Ez után mindenki rövid ideig tartó gondolkodásba merült. Mary körülnézett a nagyteremben. Kedv telve szemlélte a karácsonyfákat, és a boldogan táncoló embereket. Imádta a karácsonyt...
~ Talán mégsem megyek haza... - gondolta. - Most, az 1. évben itt szeretném tölteni... Látni, hogyan ünnepelnek a varázslók... Bár ahogy elnézem - állapította meg - pont olyan, mint a mugliknál...
- Szia, örülök, hogy megismertelek! - mondta Sharlotte-nak, miközben elment. Miután elkezdett táncolni, Veronika elmondta, ki a partnere, és sorra rámutatott egy pár emberre, majd röviden leírta, hogy ki kicsoda. Nagyon örült neki, mert így nagyjából tisztában van vele, hogy kihez, forduljon, milyen esetben, vagy ha valakibe belebotlik, legalább nagyjából tudja, ki is ő, vagy hasonló. Aztán meghallotta a kviddics szót, és felcsillant a szeme... Nem tudta miért, de az első pillanattól kezdve, mióta megtudta mi is az, rajongott a kviddiccsért... Egyszer még meg is lovagolt egy seprűt, már amennyire lehet az lovaglásnak nevezni... Először azt hitte le fog esni, de mikor elrugaszkodott a földtől, az felemelő érzés volt! És mi tagadás, 1. alkalomhoz képest nem is volt rossz, főleg, hogy addig nem is gondolta, hogy ilyet lehet.
Veronika még elmondta egy pár emberről, hogy ki is ő, és végül felajánlotta, hogy kérdezhet. Bár a kérdés, ami megformálódott fejében, nem éppen az volt, amire a felajánlás szólt, de biztosan nem bánja, hiszen ez egy nagyon egyszerű kérdés. Legalább is Veronika számára.
- Köszönöm. - mondta mosolyogva. - Ami azt illeti, lenne is egy kérdésem, de az nem pont ide kapcsolódik. Hány évesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki bekerüljön a háza csapatába? És mikor van felvételi?

Florence
december 15., este

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a ma estémet se fogom valami iszonyatosan hasznosan eltölteni. Sóhajtok egy hatalmasat, egyelőre majd megöl az unalom, semmi érdekes nincs ebben a lepusztult helyben, csak részegesnek tűnő emberek és egy túl szőrös csapos. Odamorog nekem valami, gondolom azt, hogy szeretnék e valamit, vagy csak rontani jöttem ide a levegőt.
- Egy lángnyelv whiskeyt. - vetem oda hasonló kedvességgel a személyzetnek. Ehhez azért nem vagyok hozzá szokva, odahaza Innsbruckban minden kocsmában rendesek az emberek és nem akarnak megölni azért, mert odaültél a pulthoz. De hát ez már egy másik ország, más a kultúrkör, nem tehetünk vele semmit.
Azért nagy nehezen hozzájutok a kért italomhoz, a csaposnak elég sok időbe került, míg sikerült kitöltenie azt a 4 cent whiskeyt. Magamhoz veszem a poharat és egyhúzásra leküldöm a gyomrom mélyére. A gerincem mentén végigfut a hideg egy kicsit, de mindenképpen jóleső érzés. Visszaküldöm a poharat és intek, hogy kérek még egyet. Ezt a kört már kicsit hamarabb megkapom, mint az előzőt, de még mindig kapok egy kis felesleges morgást is ajándékba. Lehet errefelé ez a prémium, bár ha így is van, szívesen lemondanék róla. A második pohár whiskey eltűnése után, már érezni kezdem a saját jelenlétemet és azt, hogy a világ is egy kicsit mintha megmozdult volna. De ez még semmi, volt már ennél sokkal rosszabb is az életem.
Változást az hoz az estébe, hogy újra kinyílik az ajtó és egy nőnemű lény sétál be rajta. Végigpillantva rajta, egyáltalán nem illik bele ebbe a koszos környezetbe, egész csinosan van öltözve. Muszáj vigyorognom, annyira nem való ide, hogy az már szinte égeti a retinámat. Nem meglepő módon a pult felé veszi az irányt, még inkább arrafelé, amerre én ülök. Igazából nem csodálkozom rajta, szerintem nekem van a legbizalomgerjesztőbb fejem ebben a kocsmában. A mellettem lévő bárszéken foglal helyet és csacsogni kezd. Furcsa egy lánynak tűnik.
-Nem, persze. - igyekszem valami normális hangon válaszolni, de a csapos igencsak pozitív hozzáállása az élethez nagyon ragadósnak bizonyult. Megköszürölöm a torkomat és próbálok valami értelmes arcot vágni ennek az eltévedt kis báránynak.
- Én sem vagyok valami tájékozott sajnos, egyelőre csak a whiskeyt tudom mondani neked. - kicsit megemelem a poharat, ami már ugyan üres, de árad belőle az alkohol szaga. Remélem azért nem riasztom el szegénykémet, egész jó partinak néz ki, hátha alakul valami.
- Gregor. - közben odanyújtom a jobb kezemet a kisasszonynak, igyekszem illedelmes kisfiúnak látszani.

Karácsonyi bál,
- Abigél

Talán a kastély legfélénkebb lányát választotta partneréül a negyedéves tanonc, de ez mit sem változtat azon, hogy mennyire jól érzi magát vele. Biztos benne, hogy minél több időt tölt majd Abigéllel, ő annál nyíltabb és magabiztosabb lesz társaságában. A visszafogott ruhába bújt leányzó pironkodva karol Endre felé nyújtott jobbjába, és hamarosan belépnek a nagyterem hatalmas ajtaján. A benti légkör azonnal magávalragadja az oda belépőket, a fények, a sok-sok szépen öltözött diák, és tanár  közösen varázslatos hangulatot teremt. Endre első pillantása az óriási, csodásan feldíszített fenyőfára esik, és azonnal eszébe jutnak az otthon eltöltött ünnepi emlékek. A finom vacsorák, a sok mókázás, és persze a bőven kijutott ajándékcsomagok izgalmát érzi át újból, ahogyan bevezeti csinos partnerét a helyiségbe. Mintha még a termet átjáró illat is bűbáj általi volna, olyan erősen lehet érezni. Endre egész testét elárasztja, és ha szomorú napokat élt is volna mostanában, tudja, most mindent szépnek látna, s gondolna.
- Az igazgató? - kérdez vissza, miközben szemeivel felkeresi az említett személyt. Ő nem gondolja, hogy igaza van az apró levitásnak, de Abigél annyira lelkesen, és hitében bízva néz Endrére, hogy a navinésnek nincs szíve más véleményt osztani. - Hát ki más volna, hm?!
Nemes egyszerűséggel ért egyet Abigéllel, Endre higgadt hangja remélhetőleg célt ér, és a levitás leányzónak többé nem is lesz kérdés, hogy bizony a mikulás nem más, mint Gróf Wickler György. A fiú a gondolatra elmosolyodik, és ebből a vidám mimikából bőven juttat is partnerének.
- Hölgyem - áll meg az egyik asztalnál, megállítva ezzel Abigélt is. Komoly, udvarias tekintettel néz le rá - megvárva, míg a pironkodó lány is viszonozza pillantását -, de a kisfiús huncutság nem vakarható le frissen borotvált arcáról. - Volna kedve egy táncra, velem?
A tánctér felé pillant, ahol csak az iskola tánctanára és egy diáklány ropják, illetve pár ismeretlen arc tekereg. Endre majd' elneveti magát a látványra, de komoly szerepét fentartva, úgy állítja be a szituációt, mintha az ország legütemezettebb bécsi keringőjét kellene előadniuk.

Greg
Másik idősík, bál után közvetlenül

Tervem? Nekem? Hát az éppen nincs, de időközben valamit biztosan kitalálok. Vagy legalább kigondolok, még ha gyakorlatban nem is lesz az megvalósítható. Bár jobb lenne olyat tervezni amit véghez lehet vinni, mindkettőnk számára sokkal kellemesebb lenne az. Amúgy meg unatkozni mellettem? Arra be kell fizetni, mert én mindig csinálok valamit. Általában finoman körüljárva a szabályokat, egy pillanatra sem áthágva őket.
- Csak ennyiben? Elég kár... -
Színpadias sóhaj válaszom a vigyorra. Talán mégsem a legjobb partnert találtam meg a mai estére ha csak annyiban biztos, hogy nem akar unatkozni. Nekem több kell, szóval szedje össze a szőke neuronjait, gondolkozzon vagy mit tudom én. A lényeg, hogy többet akarjon a semmitevésnél.
Lassan a gondolat olvasás művészetét is művelnem kell. Elengedhetetlen tartozékom lesz a férfiak mellett. Most is rá éreztem a mehetnékjére. Valójában nekem is elegem kezd lenni ebből a tömegből, az illatokból és abból, hogy majdnem minden második ember megbámul minket. Nem értem mit kell rajtunk annyira bámulni, igaz kissé szokatlan egy páros vagyunk így.
Szeretném? Egyenesen égek a vágytól. Na meg akarom és minden. Előbújt Gregből az udvarias fiú, mivel éppen magázott és még hölgynek is hívott. Egyiket sem igénylem különösebben, de azért szépet tud mondani, ha akar.
Egyáltalán nem vettem zokon ahogy kijöttünk a teremből, úgy is megmondom ami nem tetszik, ez pedig valahogy a tetszik kategóriába esik. Még éppen el tudom venni az ajtó mellett álló manótól a fekete bolerómat ami valami műszőrméből készülhetett, jobban megnézve. Folyosón találom magam kézen fogva egy rellonossal, na ezt próbálja megírni az Edictum, mert eltüntetem az összes cikküket.
- Ez egy kisebb séta lesz, a csárdába megyünk. -
Nem fogadok el semmi nemleges választ már, benne van nyakig abban amit véghez akarok vinni ma. Kéz a kézben indulunk az ajtó irányába ami a falu vezet. Perceken belül pedig már a baktattunk is lefelé a csárdához. Igaz kissé hideg van, amennyire tudom össze húzom a bolerómat, bár hoztam volna magammal kabátot is. Valójában nem valami könnyű magassarkú cipőben végig tipegni a faluig, azonban hamar megszabadulok ettől, mert elérjük a csárdát. Elengedve Greg kezét nyitom ki az ajtó, sétálok be, nem foglalkozva azzal, hogy hányan bámulnak meg vagy, hogy miket gondolnak rólam. Remélem követ a kísérőm, ám ha mégsem nem esek kétségbe egyáltalán. Magabiztosan lépkedek végig az egész poros csárdán, helyet foglalva a legutolsó asztalnál a sarokban. Nem várom, hogy udvarias legyen Greg, leülök a szék kihúzása nélkül is. Apró alkalmi táskámat lerakom az asztalra miközben várok a szőke hercegre. Gondolom csatlakozni fog, csak nem hagy itt egyedül ennyi sok férfivel egy kocsmában.
- Kérdezz felel játékhoz mit szólsz? Aki nem felel annak tudod mi a dolga. -
Vetem fel az ötletet rá nézve. Közben a pincér is megérkezik felvéve a rendelést. Alapozásnak csak sima lángnyelv whiskeyt rendeltem, két pohárral és azzal az óhajjal, hogy ne merjen senki se zavarni. Bólintva távozik az asztaltól, én pedig még mindig a szőke rellonosra figyelek. Valami reakciót, ha esetleg lehetne, hálás lennék érte komolyan.

Beácska
bál utáni kalandozás

- Még abban is, hogy az unalommentes estémet veled szeretném tölteni. - súgom oda Beának még bent a teremben.
Rövidesen kikászálódunk a tömegből és végre egy leheletnyivel nyugodtabb helyen, a folyosón találjuk magunkat. Egyáltalán nem bánom, hogy végre nem kell a fenyőfákat és a szegfűszeges narancsokat szaglásznom, már nagyon telement az orrom ezekkel az intenzív szagokkal. Várom, hogy Bea mit válaszol, remélem, hogy  lelépünk innen, nincs már túl sok kedvem ehhez az egész mizériához és a nyakkendő is kezd egy kicsit szorítani. Talán majd odaadom neki az este végén, de ez attól is függ, hogy mennyire lesz jókislány, mert ki kell ám érdemelni.
- Te tudod az utat. - felelek Beának és hagyom, hogy húzzon, amerre mennünk kell. Jártam már egyszer a csárdában, de őszintén szólva már elfelejtettem, hogy hogyan is keveredtem oda, szóval nem bánom, ha nem nekem kell elől mennem.
Gyors tempóban haladunk lefelé a faluba, úgy nézem a kisasszony meglehetősen fázik, nem teljesen a kinti időjáráshoz volt öltözve. Na legyünk lovagok, leveszem a zakómat és ráterítem a vállára, azért én sem szeretném, ha tüdőgyulladást kapna. Hamar leérünk a faluba, Bea nagyon gyorsan képes szedni a formás kis lábait. Azonnal a csárda felé vesszük az irányt, gondolom már neki is elege van ebből a mászkálásból és a kiscipőjéből. Szó szerint berontunk a csárdába, vagyis inkább csak Bea, én csendben figyelem hogy merre megy és követem. Az egyik sarokban lévő asztalt célozzuk be, a kislány bevágódik az egyik székre és feldobja a táskáját az asztalra. Hű. Kis harcias. Leülök én is a vele szemben lévő székre és várom a folytatást.
- Hmm... Felőlem mehet a dolog. - sejtelmes vigyort engedek Bea felé, nem tudom mit szeretne ebből az egészből kihozni, de meg van az az erős gyanúm, hogy perceken, akár másodperceken belül meg fogom tudni.
- Hölgyeké az elsőbbség.

Gregor

A csárda szokatlan hangulatvilágában csakhamar megnyugodott. Hirtelen biztonságban érezte magát, s valahogy az derengett előtte, hogy jó helyre jött. Mégsem csinált tehát hülyeséget azzal, hogy benyitott és a pulthoz sétált.
Egy laza sóhajtás után elegánsan helyet foglalt, majd figyelmesen hallgatta a fiú válaszát. Udvariasnak és szimpatikusnak találta. Pláne azután, hogy váltottak néhány szót. Szinte a második mondatnál megbizonyosodott arról, hogy a fiú nem egy betyár, hanem egy tisztességes fiatalember. Florence nem nagyon szereti a kocsmatöltelékeket. Na, de ha ez a fiú itt azt állítja, hogy nem nagyon szokott ide járni, akkor az csak jó a lány szemében. Vagy ha nem is szó szerint ezt mondta, azért Flore ezt vonta le. De mindegy...
-Köszönöm. Hát, nem tudom, alkoholt legtöbbször csak valami különleges alkalomkor szoktam inni. -jelentette ki kissé furcsállóan, majd közelebb húzódva a fiúhoz, halkan megjegyezte- Meg nem tudom, hogy az itteni árak mennyire arányosak a minőséggel... Nem szeretnék valami rossz löttyöt bevágni csomó pénzért, tudod... -fejezte be mondandóját, ügyelve arra, hogy a csapos úr meg ne sértődjön és meg ne halljon valami nem rá tartozó szöveget. Hát igen, az ilyen helyekkel ez a gond... Itt csak az a lényeg, hogy alkohol legyen, a minőségnek nincs nyoma. De honnan is tudná? Hiszen még sosem járt itt...
-De ha finom, és tényleg azt mondod, akkor megkóstolhatom. De szigorúan csak egy pohárral! -mosolygott, tudván, hogy ennyi idősen már nem árthat neki ekkora mennyiség. Semmiképp sem akart elzülleni itt, nem ezért jött ide. Ez csak egy csárda, szerencsére.
Az események gyorsan pörögtek. Florence legalábbis rá se pillantott az órára.
-Florence -nyújtotta oda viszonzásul kezét a fiúnak. Gregor... Szép névnek találta, szerencsére még nem találkozott más Gregorral a kastélyban, így nem lesz nehéz megjegyeznie.
-És te, mit keresel itt? Mindjárt itt a karácsony is, hazautazol majd? Honnan jöttél, Németország? -próbált valamennyire udvariasan beszélgetést felhozni, hiszen most mindenhez volt kedve és igazából bármiről lehetett volna mesélni neki. Így megragadta a közelgő karácsonyi témát, no meg a sablonos ismerkedős szöveget, s kíváncsian hallgatta a választ.

Körte ^^ <3

Azon a pénteki napon, amikorra  a világvégét beharangozták, úgy döntött nem megy be az óráira. Valami különös érzése volt, és véletlenül sem akart ellátogatni bármelyikre. Persze a világvégében nem hitt, és nem az 'utolsó nap' jól alakulása miatt döntött így. Ő sem tudta miért. Egy ideig otthonában tartózkodott, aztán ezt megunta és elindult egy kisebb útra. Azonban a faluban is annyiszor járt már, hogy nem látott benne semmi jót, így elindult a kastély irányába. Olyanra nem vetemedett, hogy mégis ellátogat egy órára, csak valami nyugis és biztonságos helyet akart, ahol tud gondolkodni. Céltalanul bolyongott eleinte, aztán egy folyosó végén megpillantotta a számára alkalmas helyet. Közelebb érve azonban felfedezte, hogy nincs egyedül, ám ez sem okozott számára problémát. Köszönt és bemutatkozott, ami után a korlátnak támaszkodva nézte a falu havas képét. A válaszra várt, és közben azon gondolkodott, látta-e a fiút már valahol, mert nagyon ismerős. Amint meghallotta a fiú hangját furcsa érzés fogta el. Nem tudta mi az, de azonnal megfordult. Aztán a név után jött még pár szó. Nem túl kedves hangzással, de már az sem érdekelte. Miután kábulatában sikerült felfognia mely szavak is voltak ezek, semmi gondolkodás után közelebb ment. Csak közelített és közelített a fiúhoz. A tudatalattija vezérelte, azt sem tudta mit csinál, de ha tudta volna, akkor sem tehetett volna semmit ellene. Mikor már egészen közel volt, alig harminc centire, akkor szólalt csak meg, de úgy, ahogy nagyon ritkán teszi.
-Igen, lógok. Baj?- mondta valami mély és szenvedélyes hangon. Nem zavarta a közelség sem, hiszen ő teremtette. Tetteit nem felfogva állt a fiú előtt reakciót várva, majd ismét elkezdtek kicsúszni a száján a szavak.
-Látom Te is...Mi lenne, ha hasznosan töltenénk?...-hajolt közelebb és vetette fel első gondolatát ugyanazzal a hangnemmel. Közben egy olyan érzés kerítette hatalmába, ami az előzőhöz hasonló volt. Vajon szerelem, vagy csak vágy? Ki tudja... Mindenesetre ilyen viselkedést életében nem produkált, akármennyire össze volt zavarodva érzelmileg.

Chuck Welch

Unaloműzés céljából tökéletes, ha az ember elindul sétálni. Céltalanul bolyongani a semmiben. Ő is ezt tette, de részből nosztalgiázni is. Mióta a faluban lakik nagyon sokat mászkál ide-oda, de van olyan időszak, és volt is, mikor ez megszakadt különféle okok miatt. Akkor nem volt ok, sem indok, érv, csupán nem járkált olyan sűrűn. Ennek véget vetve újra elindult a semmibe. Nem szándékosan a játszótér felé ment, de kis idő múlva már azt látta célpontjának. Hamar oda is ért, és kis kori emlékek kezdték elkapni. Felfedezte, hogy nincs egyedül, de a helyzet nem zavarta. Köszönt és bemutatkozott, ahogy szokott és illő. Olyan nagyon jó kedve sem volt akkor, de a mogorva válasz csak rátett egy lapáttal. Miután leült a hintába, azonnal az az érzés kapta el, hogy miért is van ő ott. Miért nem egy barátságos valakivel van éppen valahol máshol, aki értékelni tudja, hogy még rosszkedvében is szépen szól hozzá. De ez nem így lett, és a tény egyre jobban kezdte nyomasztani. Bosszúsan tekintett maga elé, aztán pár perc múlva rövid de tömör gondolatait összeszedve megszólalt.
-Attól, hogy rossz kedved van még nem kellene ilyen bunkó módon viselkedni. Én sem járok a fellegekben, mégis méltattalak annyira, hogy normálisan szóljak hozzád.- nézett rá, ahogy a tekintetét kereste és próbálta oda irányítani saját hidegséget árasztó szemeit. Ezzel is csak szemléltetni akart, a fölényes, megfelelő szavakat kiemelő hangsúlyozás pedig ezt segítette. Gondolatban lejátszotta, hogy erre a megnyilvánulására is milyen hangnemben fog válaszolni a fiú, és már arra is voltak ötletei, hogy vajon miket mondhat majd. Vagy talán meg sem szólal, hanem cselekszik. Minden csak a Chuck nevezetűn múlik, ő pedig felvázolja a lehetséges lépéseket. Sokszor nem gondolkodik előre, hanem ösztönösen tesz mindent, de akkor jónak látta átgondolni mindent. Idő közben újra előre nézett, aztán válaszra várva ismét a mellette ülő felé fordította a fejét. Ha ár ilyen módon viselkedik vele, amit csak 'bunkó paraszt' jelzővel lehetne illetni, akkor ezt szándékozik visszaadni. Ritka az, ha visszasüllyed erre a szintre, de már tényleg nem abban a z állapotban van, hogy mindent elnézzen.
-Mondd... vannak neked barátaid?- teszi fel a mindent eldöntő kérdést. Erre is hat-nyolc változatot lejátszott a fejében, így szinte mindegy mit válaszol, neki is lesz mivel visszavágnia. Hirtelen jut eszébe, hogy valamit a végéről lefelejtett, de nem tartotta problémának, mert egy kis hatásszünettel sokkal jobban megkapja majd az üzenetet belőle.-Mert ilyen viselkedéssel kétlem...-mondta kis végül a szín tiszta igazat. Vagyis amit gondolt. Ami a szívén, az a száján; ezt újra kamatoztatta, de nem kedves megérő módon, hanem úgy, ahogy az előző szavakat kapta.

Sharlotte Johanson


Nem lehet mindig a múltban élni, el kell engedni. Nem ugyanazt jelenti egyszerűen visszatekinteni a szép emlékekre, vagy hogy csak azon töprengeni, hogy mit rontott el az ember és mit nem. Eljött egy újabb mérföldkő Chuck életében, tovább kell lépnie és nem szabad a múlton egészségtelenül sokat gondolkodnia; a sírba vinné és azt nem akarhatjuk.
A cél érdekében befejezi sajátos gondolatmenetét, részben azért, mert rádöbbent a hibájára, na meg társaságot kap a játszótéren. Úgy tűnik, hogy a csípős, hűvös idő másnak sem szegi kedvét a szabadban való barangolástól. Chuck nem válaszol túl szűkszavúan, de rájön, hogy lehetne egy fokkal barátságosabb is, elvégre ha elszigeteli magát a külvilágtól, nem nagyon fog barátokat szerezni a meglévő kevésen kívül.
- Tehát a nevem kimondása és a szűkszavúságom azt jelenti, hogy bunkó vagyok? Kettőnk közül ki van felháborodva ok nélkül? Egyébként szerintem nem mondtam semmi különöset, nem hogy goromba voltam. - tisztáz saját részéről magabiztosan, ám hangjában nem cseng semmi rosszindulat, nem úgy, mint a másik fél hangjában.
A lány következő rosszindulatú kérdése elég bántó, de Chuck nem fog összekuporodva sírni, mert megbántották; keményebb ő annál.
- Képzeld, vannak... De ha szerinted ilyen bunkó vagyok, akkor mi a ******ért érdekel? - mondja kicsit több indulattal a hangjában, majd a lányra néz, mert nem érti a logikáját; de hát ilyenek a lányok. A barát szóról eszébe jut Laura, Liz és Gábor, no meg persze Loise is, de iránta egészen mást érez...
Hirtelen elkezd azon gondolkodni, hogy furcsák ezek a lányok és teljesen máshogy gondolkodnak, mint a fiúk. Ez a lány is felkapta a vizet azért, mert Chuck "csak" köszönt neki és bemutatkozott, nem ugrálta rögtön körbe, igényel-e esetleg egy párnát a formás hátsó fele alá, hogy meg ne fázzon, mert a barátja nem örülne neki ma este... Inkább tereljük át a szót más témára. Annak érdekében, hogy Chuck nehogy boldogtalanságot okozzon, megszólal magától és nem kérdésre válaszol egy kis szünet után.
- Akkor most mi a bajunk egymással? - kérdezi, mert nem tud kiigazodni a szituáción: addig világos, hogy rossz kedvében nem volt bőbeszédű és ezzel az eget rengető bűnnel kiverte a biztosítékot a lánynál. Igazából nem nagyon érti ezt a dolgot, de kíváncsi a lány reakciójára és hátha ezután még valami jót is ki lehet hozni ebből a helyzetből.

Florence
december 15., este

Igyekszem elővenni a lehető legjobb modoromat, had higyje csak azt, hogy egy megbízható és kedves emberbe botlott bele. Egyelőre nem mutatom ki a fogam fehérjét, annyira ráér még az egész, egyelőre had ismerje meg a normálisabb álarcomat.
Különleges alkalmakkor inni? Hahh, utoljára szerintem 12 évesen gondoltam ezt. Ja, nem, akkor már nem, akkor már apámmal éltem. Ha ő különleges alkalmakkor ivott volna, akkor mindennap különleges lett volna, az teljesen biztos. Apám úgy vedeli a vodkát és a whiskeyt, mint más ember a vizet, eleinte eléggé ijesztőnek tűnt az a mennyiség, amit egy napon eltűntetett, de aztán megszokottá vált az egész és már fel sem tűnt, sőt, nem is érdeklet, hogy mit csinál az öregem.
A sutyorgásra csak megértően bólogatok, végül is igaza van, ha ennyire félti a pénzét, akkor persze nem kötelező. Bár suttogni nem volt szerintem annyira szükséges, az ilyesfajta embereket abszolút nem érdekli, hogy mások milyen véleménnyel vannak róluk, meg azokat a szőrös füleket elnézve nem hiszem, hogy olyan jól hallana.
- Meghívlak egy körre. - ez utasítás volt és nem fogadok el nemleges választ. Intek a szőrösnek, hogy töltsön ki két pohár whiskeyt, az valami bólintásfélével jelzi, hogy értette mit szeretnék. Hát, legalább reagál valahogy.
Hogy mit keresek itt? Na, azt bizony én is szeretném tudni. De nincs bonyolult története, hát elmondom neki, ha már így rákérdezett. Hiába nem szeretek mesélni az embereknek, az alkohol megereszti az én nyelvemet is.
- Próbálom valahogy értelmesen eltölteni az estémet. De azzal, hogy jöttél Florence, már sokkal értelmesebbnek tűnik. - először a poharat bámulom, aztán ránézek a mellettem ülő lányra és nyomok egy macsósnak minősülő vigyort. Az ilyen fajta úrilányok szeretik ezt, vagyis eddig úgy vettem észre.
- Haza? Nem, nem megyek haza, csak egy hónapja jöttem el otthonról. Talán még nem hiányzok annyira a családnak. De nem német vagyok, hanem osztrák. Közel van a kettő egymáshoz, mégis eléggé különbözőek. - kicsit magam elé meredek, érzem, hogy egy kicsit rámtört az álmosság. Fránya whiskey, ezért nem szeretek csak inni, olyan álmosság tör rám, hogy legszívesebben a pultba fejelnék és aludnék. Pislantok kettő nagyot és visszatér a tekintetem Florence arcára. Keresem éppen a lehető legértelmesebb kérdést ami eszembe jut, de eddig eléggé sikertelenek a próbálkozásaim.
- Te francia vagy, igaz? A neved sokat elárul. - mondom és közben újra elvigyorodok. Bár nem tudom a vezetéknevét, ez annyira tipikus francia névnek tűnik, remélem eltaláltam, nem akarok hülyének tűnni.

Gregor  

Hirtelen felcsillantak a szemei. Arca széles mosolyra húzódott, s látszottak rajta az izgatottság jelei is. Elöntötte a pír, illőnek találta Gregor udvarias viselkedését.
-Oh, igazán? -kérdezett rá a kijelentésre- Köszönöm, elfogadom. Jöhet! -erősítette meg magában a tényt, majd nyelt egy nagyot. Teljesen lázba jött, kíváncsi volt... Nem nagyon kóstolta még ezt a fajta italt, de bízott abban, hogy elnyeri tetszését.
De a sors úgy hozta, hogy ezen az estén több öröm is megadatik Florence személyének. És ki tudja, hol a vége? Igazából még senki...
Ismét csak mosolyogni tudott, lesütötte szemeit, majd újra a fiúra pillantott. Csak nem gondolta komolyan ő sem!
-Én? Ugyan... Mégis mi változott meg attól, hogy megjöttem, Gregor?-kérdezett vissza felettébb kíváncsian.
Közben volt ideje alaposabban szemügyre vennie az úrfit, akit eddig csak a szeme sarkából mert megfigyelni. Tényleg szimpatikus egy teremtés... És egészen értelmesnek is néz ki. Végre valaki, aki nem az a bunkó lélek, s nem modortalan egy nővel szemben. Flore tudta, hogy nővére is örülni fog majd, mikor elújságolja neki az este történéseit. Már alig várta!
-Jaa, így már mindjárt más! Szóval osztrák, sebaj, nem tévedtem olyan nagyot, igaz? Meg ne sértődj... -kuncogott- És mondd, milyen osztráknak lenni? Milyen sorsod van odakinn? Ausztriából honnan jöttél? Van hó és hegy, mi?
Szeret beszélgetni a tájakról, országokról, kultúrákról és az azokkal kapcsolatos dolgokról. Valahogy ezekről mindig lehet egy csomót mesélni egymásnak, ha beszélgetésre kerül sor.
-Sokan megjegyezték már... -mondta sejtelmesen- Igen, eltaláltad. A Mercier családnak amúgy is van azért valamekkora híre, de ez a kastélyban nem annyira mutatkozik meg. Tudod nem rossz franciának lenni, én büszke vagyok a származásomra. És mindig is úgy neveltek, hogy büszke is legyek. -merengett el- Szóval egyikünk se magyar, ez legalább egy jó közös pont, nem? Hogy boldogultál a nyelvvel? És hol az italom? -kérdezte nevetve, a pultnak támaszkodva-

Endre cicu

Érzékeimnek már rég búcsút mondtam, kizárva teljesen a külvilágot. Már ami itt létezik belőle, a baglyok, a kék ég, a megmaradt faldarabok. Bár egy két huhogó masina kifejezi nemtetszését vagy éppen tetszését amellett, hogy mit csinálunk, csupán én nem tudom eldönteni melyiket is tette. Lehet meg kéne tanulnom előbb utóbb bagolyul...
Egyetlen egy személy létezik most számomra, a magas negyedéves akinek már rég nyakában vannak karjaim. Most cseppet sem zavar a magasság különbség, amúgy is lassan ezzel is megbarátkozom. Apránként kettőnk között annyi hely sincs, hogy egy  pergament át lehessen csúsztatni, aminek valahol örülök. A levegő is kincs számba megy, nehézkesen vesszük egy két, jobb esetben három másodpercig. Három darab másodperc már tényleg igazi kincsnek minősül, mivel még ennyi ideig sem vagyunk képesek elszakadni egymástól illetve egymás ajkaitól. A szárnyas félisten nagyon jó munkát végzett, annak ellenére, hogy egy Valentin nap alkalmából ki akartam tépni a szárnyacskáit.
Sokkal régebb intettem búcsút a gondolatoknak, mint az érzékeknek. Ez mostanra se változott egy cseppet sem. Na jó, talán annyit, hogy a tüdőm szépen lassan felfogja adni a szolgálatot, mert nem elégszik meg azokkal a kis korty levegőkkel amit veszek. Ettől függetlenül űzzük egymással a macska egér játékot, néha felcserélve a szerepeket. Rájövök, hogy csak élvezem a pillanatot, ami megadatott számomra ezen a helyen. Sodródom az árral és Endrével együtt, karjába simulok amint csípőmhöz ér. Csak éreztetem, hogy semmi nincs ellenemre. Követve a mozdulatait indulok el vele az ajtó felé, rálépve ki tudja hány darab csontvázra és ki tudja hány madár étkezését megzavarva. Nem maradnak viszonzatlanak azok a kis harapdálások amiket véghez vittem, egy kisebb fájdalom érzet után el is válnak ajkaink. Ő mosolyog, én is mosolygok, olyanok vagyunk, mint két beszívott akiknek a világ ott is rózsaszín ahol fekete kéne legyen. Eltelik csiga lassúsággal a pár másodperc, ami alatt még egy morgás is elhagyja a negyedéves ajkait. Újra a kalóriaégetés mezejére lépünk, egymás ajkait becézgetjük egyre hevesebben, megtűzdelve hátsimogatásokkal illetve részemről, hogy párszor végig simítok arcán amit meglepően puhának érzek.
- Az önkontroll jó dolog, de most elítélem mélységesen. -
Kissé bánom az elválás tényét, főleg, mert levegőt is lehet kapni a tevékenység közben rendesen. Homlok puszira csak mosolygok és remélem tisztában van a jelentésével Endre, mert keményen be fogom hajtani rajta. Tanácsát megfogadom, hátrább lépek sikeresen beleütközve egy  faldarabba, felszisszenve konstatálom, hogy szét is kéne nézni.
- Törzsvendég leszek a csárdában miattad lassan és prefektusként könnyű volt utána nézni annak, hogy ki járkál annyit a faluba. -
Lehet nem kéne ennyi mindent megosztanom róla, de már úgy is mindegy, elmondtam. Csárdához talán hozzá kéne fűznöm, hogy a szabad estéimen voltam ott és nem akkor mikor be voltam osztva. Ó és még az iskolában betöltött szerepemet is elárultam, asszem tényleg valami érzelem kialakult a szárnyas félisten nélkül is bennem.
- Beáta vagyok, de hívj Beának. -
Amennyit elmondtam neki abból könnyen tudhat meg rólam dolgokat, nem szükséges az egész nevemmel rendelkeznie ahhoz. Gondolataim még mindig, ekkora 'nagy' távolságból is csak körülötte forognak, komolyan mi lett velem?!
- Nem szoktam vadidegen emberekkel csak úgy csókolózni, az az igazság. De attól érdekel, hogy mi lesz velünk miután innen elmentünk? -
Visszatért a józan eszem annyira, hogy kimertem mondani helyesen két épkézláb mondatot, halleluja. Következő lépés talán az lenne, hogy fejezzem be a bámulást, mert idegesítő lehet számára. Amúgy ez jól működik elméletben, de gyakorlatban semmit sem ér. Pont úgy bámulom őt, a szemeit, a száját, az egész háztársamat, mint percekkel ezelőtt. Felé tett lépések lehet nem a legjobb dolog amit valaha tettem, de ez van. Felnézek, rá, pontosan bele azokba a szép szürke szemekbe az én csokoládé barnáimmal. Amúgy akárki akármennyire nyuszinak néz, de én félek attól, hogy csak úgy simán itt fog hagyni. Sokan megtették már, nem akarom még egyszer átélni azt az érzést.

Florence
december 15., este

Mosolygok egyet Florence megilletődésén, látszik rajta, hogy nagyon tapasztalatlan még, mind a kocsmázás, mind a fiúkkal való kapcsolatépítés terén. Nagyon bátortalan és könnyen zavarba lehet hozni. Hát van nekem szívem, hogy egy ilyen szegény kislányt akarok hülyíteni? Mindenképpen van, csak a benne rejlő szeretet nevű dologból nagyon kevesen kapnak. Ennyi.
- A légkör talán nem olyan nyomasztó már. Meg így legalább van egy kis társaságom is. - mosolygok - ó, igen, erre is képes vagyok, ha akarok - Florence-re. Szalad a nylevem az átkozott whiskey-től, legszívesebben befognám és lehetőleg még tarkón is vágnám saját magamat, de ez perpill lehetetlen, a nyelvemet már nem tudom befolyásolni és péklapát sincs a közelben a tarkónvágáshoz.
- Nem vagyok az a sértődékeny fajta. - mondom kicsit tűnődve. Magamon még nem vettem észre, inkább csak a húgomon, de rajta orbitális mennyiségben. - Hogy milyen? Nem tudom. Az vagyok, annak születtem, igazából nincs vele bajom. Sok a hó, magasak a hegyek, hideg a tél, sok a turista. - nagyjából ennyiben össze tudom foglalni azt, amit Ausztriáról tudni érdemes. - Egybként Innsbruck-ban születtem és ott is laktam, amíg ide nem hozott a sors.
Sóhajtok egy nagyot az utolsó mondat után. Néha tényleg van egy olyan érzésem, hogy valaki mindig aláássa a dolgaimat és elront mindent. Jó volt nekem ott a Roxfortban, most minek kellett iderángatni? Anyám és az ő különös hóbortjai.
- Nem hallottam még erről a névről. - felelem egy rövid gondokodás után. Jó lehet neki, hogy büszke arra, hogy francia. Én sohasem éreztem különösebben sehogy sem az osztrák mivoltom iránt, de biztos jó lehet, ha valaki büszke a származására.
- Könnyen. Mivel itt lakom szinte a szomszédban és gyakran jártunk át nyaralni, viszonylag egyszerűen ment a tanulás. Gondolom ez nálad nem volt ennyire könnyű. - beszéd közben a poharat babrálom, jó lenne, ha lenne már benne esetleg valami. Például egy kis whiskey.
Komolyan, minden kívánságom így teljesüljön, a csapos a következő percben feltűnik a pult azon felén, ahol mi ülünk és kitolja elénk a két poharat, benne a kért itallal. Az egyik a saját kezembe veszem, a másikat pedig Florence-nek adom.
- Hát... igyunk arra, hogy találkoztunk. - megeresztek egy bizalmas vigyort a lány felé és a szemébe fúrom a saját tekintetem, miközben összekoccintjuk a két poharat. Inni kezdek, de még mindig nem vagyok hajlandó elvenni a tekintetem Florence-ről. Mód felett kíváncsi vagyok a reakciójára.

Karácsonyi bál - Szeréna

Hihetetlenül megörültem neki, hogy Szerénát nem zavarja a származásom. A mugli sulimban volt néhány gyerek, aki emiatt megpróbált kiközösíteni. A végén eléggé elfajultak a dolgok, de mielőtt bármi végezetes történhetett volna, kiakadtam és sírva kiabáltam a képükbe, hogy nyugodtan kizárhatnak a közösségükből engem nem zavar, mert az egyetlen dolog, ami édesanyámtól rám maradt az, a félig angol mivoltom. Ezután már nem bántottak, sőt elég jó lett a légkör, bár azért még ballagáskor sem fogadtak be teljesen.
Ezért lehet, hogy itt olyan távolságtartó voltam a többiekkel az elmúlt majdnem három évben. Most már eléggé bánom, de ebben az évben sok új tanuló jött, lehetőleg találok köztük olyat, aki szívesen költözne velem egy szobába.
Mosolyogva bólintottam lány azon kijelentésére, miszerint az Ilona a kedvenc magyar neve, és elkönyveltem magamban, hogy ő valószínűleg ezen fog szólítani. Ez nem zavart, sőt talán egy kicsit boldoggá is tett, elvégre nem baj az, ha valaki tudja a magyar nevem, főleg, hogy Magyarországon vagyunk.
Kicsit meghökkentem azon, hogy Szeréna varázslócsaládba született, nem mintha nem néztem volna ki belőle, inkább azért, mert én félvérként el sem tudom képzelni az életemet a mugli barátaim, és eszközeim nélkül. Persze a legtöbb varázslócsalád ma már toleráns a varázstalanokkal szemben, például édesapám aranyvérű mágus létére mégiscsak egy mugli iskolába íratott be. A lány fintorát látva úgy gondoltam, talán ő is sajnálja kicsit, hogy így alakult.
Gondolataimból Szeréna hangja riasztott fel, úgy láttam koccintani kíván velem. Én is kezembe vettem a poharamat, és hozzáérintettem az övéhez:
- Boldog első karácsonyt levitásként! – mosolyogtam rá, és kiürítettem a poharam tartalmát.

Gregor

Egyáltalán nem gondolta volna, hogy a végén ilyen jól fogja érezni magát. Azt sem, hogy így megnevettetik... Vicces fiú ez a Gregor. Elégedetten bólintott, azaz értette a mondottakat. Ezek szerint nem csak Florence gondolkodott így. Egy idegen ember könnyen elveszik a csárda magányában, társaságban jó itt lenni.
Csodálkozva meghallgatta a fiú meséjét. Képzeletben meg is jelentek előtte a hegyek, a hó... az osztrák tájak. Konkrétan még nem járt arra síelni, de az Alpokot már elég jól ismerte. Az meg mindenhol Alpok, tök mindegy melyik ország! Amit mondani tudott Ausztriáról, az Bécs és más történelmi városok, bár Florence eddig csak a fővárosban fordult meg tartósan. Viszont, ha nem is nagyon hangoztatta, igazán szerette azt a kis országot, pedig nem sok köze volt hozzá.
-És hogyan keveredtél ide? Kalandvágy?-mosolygott barátságosan. Tényleg kíváncsi volt ennek a fiúnak az előéletére. Fontosnak is tartotta, hogy egy kicsikét a múltjával is megismerkedjen, az talán többet elárul Gregorról.
-Nekem anyukám magyar, így már könnyű nekem. Meg persze vittek ide egy csomót a nővéremmel, még amikor kicsik voltunk. Jó volt, nem rossz hely ez... Nem bántam meg az évek alatt, hogy idejöttem. Legalább lesz egy kis tapasztalatom. Bár az elején nem volt könnyű hozzászokni ahhoz, hogy itt vagy Európa másik végén és körülbelül nincs is melletted senki, aki támogatna és segítene... De azért nézd, valahogy csak felnőttem és ember lett belőlem. Szerintem nem is annyira rossz ember.
Mondta neki, s ahogy egyre csak mondta magából a szavakat, úgy kezdte magát egyre jobban biztonságban éreznie. Megnyugtató volt Gregor jelenléte, hogy valaki figyel rá és olyasmikről beszélnek, amiket máskor nem mondana el így első találkozásra. Ez az este azonban vidáman telt, ettől is volt különleges.
A pultos végre kihozta nekünk a rendelést. Florence gyengéden megragadta a poharat és felemelte. Egy darabig csak szemezgetett a löttyel, majd valamelyest aggódóan nézett Gregorra. A fiútól merítve bátorságot megnyugodott, sóhajtott egyet. A szemébe nézett, koccintottak.
A lány továbbra is próbált megbarátkozni az itallal, de engedett a kísértésnek. Egy őszinte mosoly után megtörtént, leküldte a pohár tartalmát. Megköszörülte a torkát, kicsit könnyzeni kezdett, de egyébként nem is viselte rosszul. Ügyes lány...
-Nem rossz -jegyezte meg vonakodva- Sőt... Finom. Köszönöm, jó ötlet volt megkóstolni.
Letette a poharat a pultra, majd a fiúra pillantott.
-Hol is tartottunk?

Chuck

Ahogy szokott, elindult egy céltalan sétára. Hosszú ideje először, tehát jelentősége is volt. Nem volt olyan nagyon jó kedvében, mert akkoriban nagyon összejöttek neki a dolgok, de a hamar észre vett beszélgetőtárs még rá is tett egy lapáttal. Már a köszönés és bemutatkozás kiakasztotta a lányt. Persze nem volt semmi rossz a nevében, csupán az, ahogy kimondta azt. Vagy talán abban sem, csak ő belelátta. Kétszer méltatta csupán arra, hogy megszólaljon és ezt a fiúhoz irányítsa, de az arra kapott válaszok után csak hallgatott. Nem volt kedve válaszolni, de tovább nézett a srácra. Hidegen és mélyen a szemébe. Az utolsó kérdésre azonban már válaszolnia kellett. Pár pillanat alatt összeszedte a gondolatait, aztán nagyot sóhajtott. Szemét a földre irányította, majd kedvesebben vissza oda, ahol addig tartotta.
-Semmi...-pár másodperc kihagyással szólalt meg újra.-Bocs, csak összejöttek mostanában a dolgok és rajtad adtam ki.-mondta kissé megbánó hanglejtéssel. Onnantól azonban nem volt már ötlete, miről is beszélgessenek, így muszáj volt egy kicsit gondolkodnia. Sok időbe telt, hogy eszébe jusson egy alapvető kérdés. ~Hányadikos és melyik házban?~ ahogy rájött kisebb sóhaj után meg is kérdezte.
-Melyik ház diákja vagy...- megint pár másodperc-...és melyik évfolyamon?- kérdezte immár teljesen kedves hangon. Hogyan és miért azt nem tudta, csak annyit, hogy elszállt a haragja. Semmi nem maradt, egy apró kis szikra sem. Ennek pedig nagyon is örült, mert senkivel sem szeretett rosszban lenni. Legalább beszélgetést kezdeményezett, nincs abban semmi rossz. Persze ha a másik fél nem akar trécselni, akkor felkaparja magát a hintából és hazamegy.