Falak. Mennyi féle, fajta, nagyságú, színű fal létezik! Vagy vegyük azt, hogy egy-egy ilyen épületet oldalról megtartó elhagyhatatlan hozzávaló hány éves. Mennyi ezer meg egy dolgot láthattak, megélhettek és tapasztalhattak! Példának okáért itt, a Bagolykő gyengélkedőjének falai, sőt, a plafonja! Itt-ott foltos, fent néhány repedés, és ha igazak az itt terjengő szóbeszédek, akkor valaki felvarázsolt egy muglik által használt kütyüt: egy olyan műanyag csillagot, ami magába szívja a fényt, és ha már sötétség uralkodik a szobában, akkor az világít. Igaznak tűnik: lámpaoltás után valóban fénylik ottan valami cucli, és mily véletlen: épp csillag alakban. Hát én most jobb híján itt fekszem ez után a tárgy után kajtatva, pedig fényes nappal van, délután 4-5 óra fele. Mióta Mínea ide bedugott, azóta mintha 180 fokot fordult volna az egész életem. Az első 2-3 napban konstans ki voltam ütve, ami nem is csoda: lázam volt, vert a víz, légszomjam volt, étvágytalanság. Amikor épp magamnál voltam, akkor legalább 2 az imént felsoroltak közül jelen volt. A negyedik napra enyhültek a tünetek, képes voltam egy huzamban aludni 8 órát, tiszta volt az agyam (legalábbis néha). Egy hét leforgása után már csak az étvágytalanság és némi levertség volt jelen. Az ápolónő mesélte, hogy be szokott járni hozzám egy csodaszép lány hosszú, barna fürtökkel, elegáns megjelenéssel. Azt mondta, hogy szokott hozzám beszélni. Hogy le szokott ülni az ágyam szélére, megfogja a kezem és csak beszél. Nem hallotta, hogy mikről (na persze), de mindig csak olyankor jön, mikor ki vagyok ütve. Bizonyára szépeket mondott és bíztatott: nem egyszer fordult elő, hogy mosolyogva keltem, ültem fel az ágyban. Mintha még meleg lett volna mellettem az ágy, mintha még éreztem volna a parfümjét, de.. ez is bizonyára csak egy tünet. S hogy ne csavarodjak be még jobban, így a plafont fixírozom, számolgatom a repedéseket és keresem azt a csillagszerű tüneményt, ami éjszakánként világítani szokott.

Félig elszenderedtem már, mire hatalmas zsibongás és hangzavar kíséretében, futólépésben behoz valaki egy szerencsétlent. Van rajtuk valami kviddicstalár is.. mintha ma lett volna a Rellon edzőmeccse. Szent ég, ha..ha Őt hozták be..
Nagy okosan úgy döntöttem, hogy megvillantom a kockáimat a jónép előtt: lerúgtam magamról a takarót – ami a földre pottyant –, majd csupasz lábakon elbotorkáltam az ágy irányába, ahova lepakolták az első és egyelőre egyetlen versenyzőt. Na, caplassunk el addig! Míneának bizonyára nem esett baja. Nem rá vallana. Ő annál temperamentumosabb, okosabb és..
Azt a kutya meg a mája! Ennél cifrábban nem is kiálthattam volna fel, miközben félrelöktem a gyógyítót és az ott tébláboló embereket – mindezt egy susogós, térdig érő, pirosas sportnadrágban. Épületes látványt nyújthattam. Sebesen megfogtam Mini kezét, arca fölé hajoltam s még épp meg tudtam csókolni a homlokát, mielőtt arrébb taszítottak volna. Persze elsőre nem tudtak arrébb tessékelni, erővel legalábbis nem, aztán elmagyarázták nagyon gyorsan, hogy pihenésre és legfőképp a gyógyítóra van szüksége. Karba font kézzel hátráltam pár lépést, és aggódva figyeltem minden egyes apró mozdulatát a segítő kezeknek.
Már este 10 óra is elmúlt, mire az utolsó látogatót is kiparancsolták. Mínea az én ágyamhoz képest a másik sorban feküdt, 3 fekvőhelynyire, jobbra az enyémtől. Csendben odalopakodtam, igyekezve minél kisebb zajt csapni a mezítlábas lépteimmel. Mini ágya szélére ültem, aki már át volt öltöztetve a helyi egyenruhába és nyakig be volt bugyolálva takaróval. A keze kilógott. A kezét simogattam a hüvelykujjammal.
- Öcsém, még egy ekkora eszelőst, mint én. Remélem helyre jössz. Én már jól vagyok, bár gondolom a felét se hallani annak, amit mondani. Jó itt a kaja. Nem ez érdekel, mi? Hallottam, mi történt veled. Nem semmi. Nincsenek neked suicid hajlamaid? – kicsit elnevettem magam, talán kínomban. – Felépülsz és minden király lesz. Mi lenne, ha elmennénk egyszer a játszótérre? Vagy.. – olyan régóta meg akarom kérdezni tőle, de .. nos, nem nagyon futotta rá eddig. Már jó ideje spórolgatok apró dolgokon.. – Mi lenne, ha egyszer elmennénk vacsorázni? Valami előkelő helyre. Ketten. Én fizetnék. Bár gondolom nem hallod, de arra gondoltam, hogy .. szóval hátha tetszene. –

Ohohóó, ember, hát hall engem! Körülnéztem, hátha szólni kéne valami orvosnak.. vagy nem. Félig feltérdeltem az ágyra, közelebb hajoltam Minikéhez és hosszan megcsókoltam a homlokát. Nem tudom, hogy fájt-e neki, de nagyon reméltem, hogy sikerült olyan vigyázva megoldanom, hogy ha fájdalmat is okoztam neki, csak minimálisan. Eztán ismét visszaültem az ágyikóra, ám most már közelebb hozzá. Apró, finom kis kezét számhoz emeltem, azt is megcsókoltam. Kedvem lett volna sírni. Hogy jól van. Hogy rendbe fog jönni. Hogy nem esett – az átlagoshoz képest – komolyabb harci sebesülése.
- Nana, csak nem beszélünk! Bajod lesz, elszállnak a hangszalagjaid meg ilyenek.. Szóval igen, vacsora. Előétellel, hatfogásos főétellel, desszerttel meg pezsgővel. – tartottam egy kis szünetet, majd a szemébe néztem – ugyan, kisasszony, magácska mindenhogy szép – mosolygok rá. Némi kis bundát növesztettem az elmúlt napokban, bár azért Csubakka még nem irigyelte volna meg. Lassan mint egy arab jeti… Ott nincsenek jetik, mi? – Tudod, gondoltam valamire. Elég sok időm volt mostanában.. Amúgy ha pihenni akarsz, akkor szólni, és elhallgatok. – ötletem se volt, hogyan bökjem ki neki itt a .. dolgokat. A kezét ellenben végig simogattam.

Lehet agyamra ment ez az itt töltött pár nap. Lehet valami szert kevernek folyamatosan az ételembe, megmérgezték a levegőt, vagy álmomban hangok suttognak nekem. Lehet megőrültem. Elment az eszem. De nem tegnap fogalmazódott meg bennem először a gondolat, amit most mindenáron ki akarok bökni neki. Mégis hogy vághattam hozzá olyan ocsmányságokat, olyan alantas és rettenetes dolgokat, amiket normális, épeszű ember nem hogy agresszívan reagálna le, de még feljelentést is indítana? Hogy mehetett el az a maradék, csipetnyi eszem is? Hogy lehettem ilyen alávaló gazfickó..
Ujjai enyémbe fonódnak, mire egy alig hallható sóhaj hagyja el ajkaimat. Ha meghallják itten az ápolók, hogy mi itt trécselünk és pletykapartit folytatunk, olyan agymosást kapunk, hogy csak na! Mégis, ennél nincs jobb alkalom, hogy ezt a valamit végre elmondjam. Innentől játszhatunk már nyílt lapokkal, nem? Épp itt az ideje.
- Tudod, őő.. – hajamba túrtam a szabad végtagommal. Karomon a kígyó alakú tetoválás egy pillanatra megrezzent, de nem csinált semmi többet: se nem lépett közbe, se nem bátorított. Hagyta, hadd tegyem, amit jónak látok. – Ha lesz egyszer gyűrűm, akkor majd azzal is.. – hát ez maga a katasztrófa. A totális káosz. Nem mellesleg direktbe magyarul beszélek neki. Ez az ő anyanyelve, és ilyen helyzetben azt hiszem, hogy ez követelmény. Számomra legalábbis. – Mi lenne, ha egyszer majd őő.. szóval ha nem kapsz jobb ajánlatot, akkor valamikor .. – a manóba már, kellett nekem belekezdenem! Most meg bénázok össze meg vissza, szana meg szét. Mély levegő. Ahogy a hadseregnél. Épp az imént kértem meg a kezét tulajdonképpen.
És ilyen a mi szerencsénk: egy gyógyító ruhába csavart tag a hozzánk távolabbra eső bejáratnál megjelenik, pálcáját maga elé tartva, melyből kis fénycsóva világítja meg neki az előtte álló utat. Ránk esik a fény. Észrevett, most pedig jön, lerángat az ágyról és elparancsol egy másik, külön szobába.
- Hm? – addig azonban nem kelek fel innen mellőle, amíg nem kényszerítenek rá. Már hallom, ahogy dohog magában a nénike, én viszont teljes nyugalommal pillantok Míneára és hajolok hozzá kicsivel közelebb.. – szeretlek –

Tekintve, hogy eddig összesen egyszer estem át olyan beszélgetésen, ahol utalást tettem valami komolyabb ajánlatra, könnyebben ment, mint hittem. Az első lány, óóó, hát a kelleténél talán jóval hamarabb ugrott a nyakamba és sírt és össze-vissza beszélt és miegymás, majd ezen jelent után 2 héttel bevallotta, hogy neki már van valakije és most költöznek össze. Na, egy évvel erre rá ismertem meg Minit. Ez volt már 2 éve, ha emlékezetem nem csal. A lélegzetem is visszafojtottam most a várakozás nehéz pillanataiban. Hogy mire vártam? Nos, magam sem tudom pontosan. Nem voltam különösen felkészülve semmire, inkább csak vártam, hogy ledöbbentsen a lány.
A könnyei megijesztettek. Ha egy lány sír, az sosem jelent jót, és amúgy is kutya kötelességem lenne megvigasztalni – egyik pontja a legionáriusi szerződésemnek ez volt. Nem találta a szavakat, s az összezavarodottság kiült az arcára. Ekkor sürgetett meg mindent a fénynyalábbal érkező gyógyító, aki sietős léptekkel ügetett felénk, de így is legalább fél percébe tellett, mire az ágyhoz döcögött. Próbáltam kizárni a tudatomból ezt a betolakodót. Mini darabos, lassú mozdulattal megtörölte könnyező szemét, nekem pedig 250-re ugrott a vérnyomásom egy másodpercen belül.
Hogy.. jaj, ez a lány. Kedvem lett volna ölbe kapni, vagy a hátamra venni, vagy csak egyszerűen agyonpuszilgatni ahol érem, de persze csak ültem ott, mint egy RTL riporter, akit kiküldenek az autópálya szélére télen és megfagyott szegényke.
- 1-1 az állás. Én voltam a hülye, te pedig nem tudtál mit kezdeni velem. – ha józan lettem volna, legalább a nap 80%-ában, akkor mindez történhetett volna másképp. Pillanatokon belül ideér a nő. – Olvasd el. – bájos, susogós nadrágom zsebéből egy papírfecnit csúsztattam a kezébe, kézfejét megcsókoltam, és még mielőtt elkezdte volna személyre szóló tréningjét a gyógyító a betegek pihenésével kapcsolatban, felálltam a Rellonos ágyáról, és kötelességtudóan követtem a nőt azon kijárat felé, amelyikből megjelent. – Hé! – gyors megpördültem a tengelyem körül, kezeim széttártam s a lány ágya felé fordultam. Mindeközben pedig folyamatosan hátráltam. – Ne dobd fel a pacskert, cunikám! – visszafordultam, szembe néztem a betolakodónk korántsem kedves arcával, és végül tovakullogtam vele.
A cetlin nem állt túl sok. Egy vers, melyet Pilinszky János írt, s pusztán 4 sor. Címe: az átváltozás. Sokat keresgéltem, hogy miként mondjam el neki röviden, tömören, lényegre törően mindazt, amit megváltoztatott bennem. Azt hiszem, fejezi ki a legjobban – bár mire elolvassa, már nem vagyok ott. Akár most teszi meg, akár csak nappal.