Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Képes lett volna elindulni és a háta mögött hagyni a lányt, ennyi szenvedés után. Hogy ő szerelmes, hogy ő bevallotta, hogy ő milliószor bevallotta, hogy megcsókolta, hogy kívánta, hogy vágyott rá, de csak elutasítást kapott. A szívében tátongó űr - te jó isten, milyen magaslatokba emelkedem - lassan befoltozhatatlanná növekedett és a remény sugára, mely még a levitáshoz fűzte, kihunyni látszott. Úgyhogy nem, beleunt a játékokba, hallani akarja, hallani akarja, ahogy azaz édes száj megformálja a szívének legkedvesebb szavakat. Amire már közel egy éve vár.
És igen. Egy kellemes, csilingelő, ellenállhatatlan "szeretlek" csalogatódik ki a lányból. Norbert szíve egyből felébred, olyan hevesen kezd el dobogni, hogy még a Levita tornyában és a Rellon pincéjében riadónak hihetik. De még nem tudja elhinni, annyira tökéletes, annyira új, annyira... Szemeit összehúzza és úgy méregeti Izabellát, akinek aranyos pír játszik arcán, csillognak a szemei és ugyanolyan gyönyörű, mint amire emlékezett. De most ezek a mámoros érzések nem látszanak arcán, csak az, hogy jól megnézi magának a lányt, hogy tényleg igaz-e, hogy elhiheti-e, hogy legálisan a karjába kaphatja-e.
- Szeretlek - olyan könnyedén és magától értetődően felel a kérdésre, mintha csak azt mondaná, süt a nap odakint. Egyetlen szempillantás alatt kapja fel a lányt két kezével, bőröndje el is dől úgy, ahogy van. Kit érdekel? Arcát a lány hajába fúrja és szorítja magához, mintha sosem akarná elengedni. Az események végtelenül gyorsan történnek, mert megperdíti a levegőben a lányt, aztán talpra is állítja, hogy magához húzva megcsókolja. Nem olyan kis aranyos, finom csók ez, hanem éhes és szenvedélyes. Amiben benne van az, hogy mióta vár erre. Kezei a levitás derekán nyugszanak és addig csókolja a szőkét, míg csak lehetséges.
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek... - sorolná még de képtelen, mert meg sem várja Izabella reakcióját, ajkával ismét betapasztja a lányét. Hjaj, olyan cukik most együtt!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Egy pillanatig tényleg elhiszem, hogy itt akar hagyni. Hogy teljesen elereszti a derekam, ujjai ráfonódnak a bőröndje fogójára és vissza sem nézve kilép a kastély ajtaján, én pedig itt maradok egyedül. Úgy, ahogy mindig maradnom kellett volna. Túl sokáig várt rám, majdnem egy évig, ami nagyon sok idő, ahhoz viszont épp elég, hogy kihunyjon az a bizonyos láng. Nem kellett volna ennyi ideig elhúznom, és félek, hogy pont az történt, amit nem akartam, hogy megtörténjen.
Kimondom. Kimondom, amire olyan nagyon régóta vár már, és amire mélyen belül én is várok. Nézem a szemeit, szeretném, ha mondana valamit. Bármit mondhatna, még azt is, hogy rendben van, kimondtad, de nekem meg megy a vonatom, szóval csá. Egy kicsit még ennek is jobban örülnék, mint a közénk beállt csendnek. Engedek a szorításon, kicsit el is hajolok tőle és lesütöm a szemem, mikor összehúzza az övéit, komolyan megijedek egy pillanatra, hogy ez akkor ennyi volt és most tényleg el fog menni. Tudom, hogy nagyon régóta akarta már ezt, de nem szeretném, ha ennek itt most vége lenne.
Aztán megszólal. Kérdőn pillantok fel, majd fel is sikkantok, mikor megemel. Karjaimat a nyaka köré fonom és hozzásimulok, elsősorban azért, mert most komolyan félek attól, hogy elejt. Most mondhatnám, hogy tudom ez nem fog megtörténni, de nem mondom, mert a nagy örömködés közepette itt még bármi megtörténhet. Lábaim aztán ismét a földre kerülnék, de megszólalni még mindig nem tudok, Norbi ugyanis úgy dönt, ennek nincs itt az ideje. Teljesen belesimulok az ölelésébe, ujjaim összefonom a tarkóján, és épp oly hevesen csókolok vissza, mert ennek már itt az ideje. Az érintésétől egészen felforrósodik a testem, szívem hevesebben kezd el dobogni. Úgy viselkedem, mint az első alkalomkor.
- Le fogod késni a vonatod - hosszú idő után elszakadok tőle, homlokom a mellkasának döntöm és belesuttogok a felsőjébe, azt sem tudom igazán, hogy meghallja-e. De tudjátok mit? Nem is érdekel. Karjaimat lejjebb csúsztatom és ezúttal a hátán fonom össze ujjaim, lehunyom szemeimet és halkan szuszogva élvezem ki az utolsó pár pillanatot, amíg nem kell még elszakadnom tőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

- Esetleg? Ki kell állnom a hét próbát?
Kérdezem vigyorogva, mert hát nem is tudom elképzelni, hogy mi más akadálya lenne. Mondjuk az kicsit ciki, hogy nem találtam el a teljes nevét Kaelyn, egy életre megjegyeztem viszont, ami azért egy pozitív dolog, bár a baki nélkül jobb lett volna. Hihetetlen, hogy ez most mennyire zavar, máskor maximum megvonom a vállam, úgy tűnik ma valami érdekes este van, lehet telihold.
- Igen, a nyugalom tényleg jó. Engem elég gyakran idegesítenek azzal, hogy körbeugrálnak, néha olyanok, mint a kisebb testvéreim. A hat év alattiak.
Mivel apám jó párszor megházasodott, van jó pár kisebb testvérem, és ahogy a bagoly a minap rámutatott, eggyel nőtt a számuk, bár nevetségesnek gondolom, hogy egy bátyám korabeli nő szült neki gyereket. Olyan ez, mint valami groteszk film, bár ez igaz az egész életemre, ha azt nézem, hogy milyen „karriert” futott be az apám ezen a téren.
- Ne tarts ettől. Mármint erre elég jó esély van, de ha aggódsz miatta, akkor bevonzod a negatív dolgokat, és akkor be is következik. Anyám valami ilyesmi nézet szerint éli az életét.
És ezt próbálta ránk is átragasztani. A válás előtt volt ilyen rosszabb passzba, be is következett a válás, aztán arra rá két hónappal kezdte el máshogy látni a dolgokat, és azóta ez az általános felénk. Amúgy van is benne valami, mert tényleg ez a helyzet.
- Én a chipsre szavazok inkább. Imádom, amikor a tartósítószer szétolvad a számban.
Még kacsintok is a kijelentésemhez, bár így este lehet, hogy túl fáradt a poén, de amúgy tényleg, éljen a chips, meg a feltalálója, aztán pedig a tejfölös – hagymás ízesítés kitalálója. Mert valljuk be, egy jó kis hagymás – tejfölös chips miatt egyből összefut a nyál az ember szájában.
- Az szép kihívásnak hangzik. Megvallom, magát az édes ízt nem kedvelem.
Néha, nagyon néha eszek, de alapvetően a cukros – mázas – csokis dolgok nagyon hidegen tudnak hagyni.
- Tisztelem persze a csokiszeretetet, de ne kényszeríts, mert csúnyán elbuksz.
Ez az egy biztos, ha a családomnak tizenkilenc év alatt nem sikerült megszerettetni, akkor másnak se fog.
- Hogyhogy edzel? Sportolsz is? Kviddics?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Futok, vagy csak gyorsan sétálok, magam sem tudom eldönteni, de lelkiekben az előbbi. Futok, vagyis menekülök a valóság elől. Pár órával később sikerül csupán felfognom, mekkora baromságot műveltem és bár elsimítottuk a problémát és nem mérgesen váltunk el egymástól, ez nem segít a rádöbbenésen. Ennek az egésznek nem így kellett volna lennie, tudtam jól, hogy eljön ez a nap is, mégis mindent elcsesztem. Én nem akartam verekedni, főleg nem a hozzám szó szerint legközelebb álló hím nemű személlyel, akit szeretek és sosem bántanék meg akaratosan, most mégis ez történt. Ezelőtt még nem verekedtünk, persze voltak kisebb korunkban szívatások és játékból is elszórakoztunk egymás ütögetésén, vagy birkózásán, de most teljesen más történt. Visszafogtam magam egy darabig, de kiprovokálta belőlem, nekem pedig előbb járt a testem a szám helyett. Jobban fáj ez mentálisan, igaz nem esett jól találkozni a fallal vagy az öklével, melynek hegét magamon hordom a jobb halántékomnál még néhány zöld folttal együtt másutt. Már nem vérzik, de eléggé látszik, persze aligha törődök vele. Sosem kellemes senkinek sem, ha két testvér komolyan verekedik, a résztvevőknek pedig főleg nem. Ricsit is olyan kevésszer láttam eddig sírni és ezúttal miattam kellett neki könnyeket hullatnia, noha én sem voltam különb.
Nem bírok aludni, se tanulni. Rosszul vagyok, szerintem émelygek, ám megérdemlem. Féltem Ricsit, remélem jól van. Tudom, hogy most mellette kéne lennem, az igazság - tehát az, hogy valójában csupán féltestvérek vagyunk - elég nehéz szembesülés, nekem is az volt, amikor megtudtam. Viszont nem bírok most mellette lenni és szerintem neki is jobb egyedül gondolkodni kicsit, már csak magamból kiindulva gondolom ezt és sok esetben hasonlítunk. Úgy döntök, lemegyek Gwenhez a faluba, talán nála is maradok reggelig, hisz nincs is megnyugtatóbb nála, beleérve a sütijeit és magát a lányt, az ölelését. Eljutok a főbejárathoz, ahol még egyszer elgondolkodok azon, hogy ez-e a helyen döntés és ne menjek-e vissza inkább a tesómhoz. Magam sem tudom, mit akarok, de egy biztos: rettenetesen érzem magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Borzasztó volt látni, ahogy a bátyám valóban felidegesíti magát és dühében, avagy tehetetlenségében már ő sem tud mit tenni, csak az erőszakhoz folyamodni. Nyilván az egész miattam van, de talán most hogy tudja az igazat, így már megérti és elfogadja, hogy mit miért tettem, valamint hogy miért voltam annyira ideges, nem mintha most nem lennék az. Kinyögtem az igazat neki, könnyezve fájdalmasan, de ez mégsem segített az állapotunkon és tán ez zavar a legjobban, ebből is látszik, hogy nagyon elrontottam az egészet, noha Dai esetében eléggé könnyen ment. Tán túl könnyedén is és lássuk csak, ő sincs jelen pillanatban sehol és már lassan őt is fel tudnám pofozni, amiért szó nélkül eltűnik napokra. De nem, még egy testvéremet már nem bírnék megütni, elég nagy mentális sokkban vagyok jelenleg is és azóta próbálom feldolgozni a történteket.
A főbejáratnál még egyszer megtorpanok és hátratekintek, hogy vajon jól döntöttem-e akkor, amikor elindultam Gwenhez le a faluba. Ketté kéne szakadnom: egyik fél szívem Ricsihez repülne vigasztalni őt és mellette lenni a nehéz időkben, a másik fele pedig a barátnőmhöz szállna, aki engem nyugtatgatna minden bizonnyal. Tekintetem nem túl határozott, bár valószínűleg akkor sem tudnám eltüntetni íriszeimből a riadtságot és a fájdalmat, ha igen erősen próbálkoznék. Nem figyelek a környezetemre, pontosabban kicsit sem érdekel most, hogy kik vannak körülöttem. A dilemmámból lassan evickélek ki és mikor tán már sikerül eldöntenem, hogy tartom magam az eredeti célomhoz és lemegyek Bogolyfalvára, egy számomra ismeretlen lány lép oda hozzám. Felé fordítom arcomat és igyekszem beazonosítani, hogy honnan is ismerhetem, netán ő honnan ismerhet engem hogy csak így lazán ilyeneket kérdez. Nem ugrik be senki, lehet csupán nagy volt az az ütés, amitől amnéziás lettem. Valószínűleg holnap nem megyek be órákra, vagy legalábbis azt az első asztrológiát kihagyom, a tanárt úgysem érdekli ki van az óráján. Kezdek pánikba esni, hogy tényleg megőrültem, de ez a csaj továbbra is optimistán néz rám. Mi a franc?
- Nem. Kösz - mondom furcsállva az egészet. Mármint nekem sosem jutna eszembe csak úgy odamenni másokhoz és megkérdezni, hogy segíthetek-e nekik valamiben, még akkor sem, ha friss hegekkel van teli az arcuk, elvégre az ő dolguk, az ő problémájuk, oldják meg, vagy nyissák ki a szájukat abban az esetben, ha segítségre szorulnak. Én azonban nem szóltam ezúttal senkinek. Még prefektusként is kerültem az ilyet és csak akkor beszélgettem a diákokkal, ha ők kezdeményezték azt. Látszik, hogy nem minden ember egyforma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Érdekes, hogy vannak olyan emberek, akik önszántukból leszólítanak idegeneket, de lehet ez csak nekem ennyire különös és az én logikámmal van a baj. Mégis azt tanítja minden szülő a gyerekének, hogy ne állj szóba idegenekkel, bennem ez pedig alapból megragadt, mivel pesti srác vagyok. Igaz, nem amiatt vagyok ennyire magamba forduló típus, sosem szerettem az emberek közelségét, nehezen ismerkedek és kevés barátom van, de akik azok, velük szoros a kapcsolatom és semmiképpen sem rövidtávú. Ezt a lány viszont még nem láttam, vagyis biztosan elmentünk már egymás mellett a folyosókon, de több száz diáknak nem tudom megjegyezni az arcát és nem is akarom. Természetesen észreveszi a hegeket, hogy a viharba ne tenné, mikor ennyire feltűnőek és csak számomra olyan picik és jelentéktelenek, nem csoda, hiszen valóban nem törődök a testi sebeimmel, ugyanis sokkal nagyobb figyelmet fordítok jelenleg a lelki problémáimra, de mondhatnám úgy is másképpen és kissé durvábban, hogy egyszerűen leszarom mennyire vertem be a fejem, most az nem érdekel, ellentétben a mellettem álló személlyel. Nem értem, hisz mondtam neki, hogy nem kérek segítséget, akkor meg mit erősködik? Nem válaszolok, azaz nem tudok erre mit mondani, mert igaza van, le kéne kezelni a sebeket, de erre most nincs idő, majd Gwen úgyis kezelésbe vesz, ha leérek hozzá, valószínűleg ez lenne az első dolga. Magam előtt bámulom csupán a padlót, újra emlékképek törnek szemem elé, de próbálom elfojtani őket és ezúttal jókor jön a lány hangja. Bemutatkozik én pedig újra felé fordítom tekintetem. Tudja, hogy nem érdekel a neve és ezt meg is jegyzi, úgy tűnik kezdi sejteni, hogy ez most nem a legalkalmasabb pillanat. Szörnyű passzban vagyok, ilyenkor nagyon bunkó tudok lenni, de alapjáraton csak zárkózott vagyok és nem szemét.
- Zalán - mutatkozok be én is halkan, ami lehet meglepi a csajt. Hajamba túrok és lassan fontolgatom, hogy lelépek és elindulok a faluba. Már biztos vagyok, hogy ezt fogom tenni, ám ettől még nem fáj kevésbé a szívem a tesómért.
- Egyenesen, majd jobbra a harmadik ajtó. - Volt prefektusként jól ismerem a kastélyt, jó emberhez fordult és szerencséje van velem. Meglehetősen gyorsan és lazán nyögöm ki az irányzékot, pont úgy, mint aki nem először igazít útba egy rászorulót. Én kevésszer szólítok le másokat, de ez ellentétes irányba nem így volt, sokszor kérdezték meg mi merre található az elmúlt évben, én pedig többnyire gyorsan letudtam a szituációkat. Azt hiszem, hogy ezzel vége is a beszélgetésnek és megy a konyhába, én pedig Gwenhez, de további szavaira nem tudok nem megtorpanni. Ha tudná Rach, hogy ez most mennyire rosszkor mondta... Szemeim üvegessé vállnak egy kis ideig, arcom is kétségbeesettebb, mint eddig, de próbálom leplezni, mert nem tartoznak senki másra az érzéseim. Nem vagyok elveszett, pontosan tudom hova tartozom és ki vagyok! Ja, hát éppen hogy nem! Akaratlanul is ezzel a kijelentéssel rávilágít a legnagyobb problémámra, ami az egész bonyodalmat elindította, ami miatt nem mertem egykönnyen elmondani Ricsinek, hogy mi valójában csak féltestvérek vagyunk. Fogalmam sincs, hogy akkor én most melyik családhoz tartozom, az eddigi anyai ághoz, vagy az alig ismert apaihoz, vagy Dai családjába. Félek, egyikhez sem és jelenleg nagyon is erre mutat a mérleg, elvégre Ricsivel most veszekedtünk és verekedtünk, Dai pedig eltűnt és nem jelzett vissza semmit nekem.
- Ne dobálózz ilyen meggondolatlanul a szavakkal! - mondom különösen nyugodtan és szomorúan, ebből pedig érezheti, hogy most nem kéne ilyen témára eveznie, mert nem ismer és nem tudja hogyan érint engemet a legártatlanabb szó is. Mikor felém nyújtja a fertőtlenítőszert, megnézem milyen terméket tart a kezében és konstatálom, hogy a megszokott kézfertőtlenítő. Látszik rajta, hogy sokat használja, mert már nincs sok benne, nekem meg nem áll szándékomban elfogyasztani a maradékot, mivel a faluban úgyis lekezel Gwen valódi sebfertőtlenítővel.
- Hagyd, megoldom - őszintén válaszolom és elhiheti, hogy nem haragból vagy kedvtelenségből utasítom vissza. Csupán minek használjam az övét, ami nem is teljesen az, amire nekem van szükségem és van helyette más, csak el kell jutnom oda.
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Kamilla

Lemaradt a vacsoráról a nagyteremben, egészen későn sikerült visszaérnie a kviddicsboltból. Nagyon sok dolga volt a raktárban, ugyanis most kaptak új árut, amit ki kellett szortíroznia és mindent a helyére pakolni. Kellemesen fáradtnak is érzi magát, a lovasudvarba sem volt ideje kimenni ma este. Hiányzik neki Lángos, és éhes. Borzasztóan éhes, annyira, hogy fel tudná falni egy focicsapat vacsoraadagját.
Ezért köt ki végül a konyhában, a hangulata mindig elragadja. Ahogy belép, a vacsora utáni sürgés-forgás, takarítás úgy működik, mint egy jól olajozott gépezet. Sok-sok kis szorgos manókéz dolgozik, de még így is van idő, ember arra, hogy odamenjenek hozzá. Viszonylag ritkán jár ide, mégis kellemes ismerősként, mosolyogva üdvözlik, már meg is ragadják a kezét az apró lények, valaki pedig hátulról tolja oda az asztalhoz. Azt mondogatják, milyen rosszul néz ki, pihenjen kicsit, illetve faggatják arról, mit is hozzanak neki enni.
Ő pedig elgondolkozik, egy pillanatra lehunyja a szemét. Hagyja, hogy leültessék az asztalhoz, az ő "kiszolgálója" pedig nagy szemekkel, pislogva várja, hogy mi a kívánsága. Bármit meg tudna most enni, így kifejezetten nehéz feladat belegondolni, mégis mi volna az, amire igazán vágyik. Nagy levegőt vesz, szusszant egyet, és már elő is csalja emlékeiből a kedvenc ízeit.
- Palacsintát szeretnék - mondja ki, mert hát, semmit nem tudna mondani, amit annál jobban szeretne. Gyakran csinált neki édesanyja. A tehenektől házi tejet, a tyúkok alól tojást szereztek, azért nem kellett fizetni. Általában házi túró volt benne, és tulajdonképpen az egészből hiányzott a cukor. De valahogy ez a groteszk, szegényes verziónál jobbat még most sem tudna elképzelni.
El is mereng a régi emlékeken, miközben a manók már neki is állnak a sütésnek, palacsinta dobálásnak. Nemsokára egy tányér is kerül elé, sok-sok friss palacsintával. Fahéjat és cukrot kér mellé, mert olyan borzasztó túrókrémet úgysem tudna alkotni, még akkor sem, ha akarna. Senki más. Így marad a fahéjas verziónál, na meg persze a kakaósnál. Szereti, ahogy a cukor, a kakaó megolvad a meleg tésztában, úgyhogy frissen neki is esik.
Abban a pillanatban, eszébe jut Seth. Derült égből villámcsapás, ami sok hétköznapi, furcsa helyzetét jellemzi. A tányérját bámulva gondol arra, ahogy a másik megtanult palacsintát sütni a kedvéért, hogy kedveskedjen neki. És valahogy, a következő pillanatban máris keserűbb a cukor a palacsintában, és nem is olyan finom, mint eddig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Sietősen söpröm le a pulóverem kötésében maradt morzsákat ahogy az órámra nézek, és észlelem, hogy mennyi az idő. Tény, hogy már a kastélyban fogok aludni, de legalább időben vissza szeretnék térni a rellonba, hogy még véletlenül se fussak bele egy büntetőmunkába. Mert az nem jó. És ez most egy nagyon bölcs megállapítás volt tőlem, aki már nyalta a falat. Szó szerint. Vetek még egy sóvárgó pillantást a félhomályban pompázó piskótára, aztán egy mély és önfeláldozó sóhaj kíséretében elveszek még egy csokoládés darabkát, s úgy lépek ki a sötétből...
...hogy aztán meg is torpanjak, megálljak a rágásban, és drámaian kitáguló szemekkel nézzek Rá. Azt még megértem, hogy ő nem vett észre engem, mert a sarokban voltam, meg amúgy is csendes vagyok, de azt már kevésbé, hogy én nem vettem észre őt. A süti kicsúszik kezeim közül, egy manó táljára, ami csörömpölve esik ki az apró kezei közül. Lenézek, nyelek, vissza Gergőre. Már esélyem sincs észrevétlenül kislisszolni. Elvörösödöm.
- Öm. Szia - mély levegő, próbálom lecsillapítani a folyamatosan mellkasomnak verődő szívemet, még mielőtt áttörné a csontot, és védtelenül hullna a mocsokba. Összefonom karjaim mellkasom előtt, belemarkolok a pulóveren keresztül a bőrömbe. Fogalmam sincs, mit mondjak. Vagy mit csináljak. Vagy. Akármi.
- Ő jó étvágyat - lesütöm szemeim, ide-oda toporgok, a súlypontom egyik lábamról a másikra teszem. És ennyi volt minden tudásom. Elvágták a filmet, beállt a fejemben a jégkorszak, Dracula feldugta a karóját az agyamba. És én szégyellem magam. Megint.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Kamilla

A csörömpölés rángatja vissza a valóságba. Hátrapillant a válla fölött, és ott áll Kamilla, nagy szemekkel néz rá. Egészen másra emlékezteti a jelenség: mint egy megszeppent őzike, úgy remeg a fekete szemek pillantásában fürödve. Pedig nem barátságtalanabb, mint eddig volt, nem is kifejezetten meglepett, hogy itt látja a másikat. Tulajdonképpen egy iskolában tanulnak, egy faluban élnek-dolgoznak, most már csak egy évfolyam választja el őket egymástól. Nincs benne semmi meglepő, hogy találkoznak, néha összefutnak. Abban már annál inkább, ahogy a lány reagál rá, és ettől egy icipicit elszorul a szíve, és úgy érzi, mintha egy kéz lenne a torkán. Nem fojtogatja, éppen csak fenyegetően ott van, hogy érezze: egy rossz mozdulat, mondat és máris búcsút inthet a levegőnek.
Amikor Kamilla köszön neki, inkább nem válaszol, mert ahhoz le kéne nyelnie a falatot, de egyelőre nem nagyon akaródzik. Úgyhogy csak biccent egyet üdvözlésként, majd megrágja a többi palacsintát, lenyeli, de közben valahogy képtelen levenni tekintetét a másikról.
- Köszi - válaszolja végül, ismét egy bólintás. Mint valami bólogatós kutya. Sejti, mi gondja lehet Kamillának vele, és úgy gondolja, a másik nem akar beszélni róla. Inkább csak elsunnyogni az ehhez hasonló, kellemetlen helyzeteket. De Gergő pontosan tudja, hogy ez így egyiküknek sem jó, és úgy tenni, mintha minden rendben volna... csak rontana az egész helyzeten. Pontosan ezért szedi össze összes maradék erejét, hogy egy mosoly-szerűséget varázsoljon az arcára.
- Leülsz? - kérdezi, fejével a szemben lévő hely felé biccentve. Nem akar ő erőszakoskodni, csak azt sem szeretné, ha a másik ott ácsorogna, ő pedig csak tovább bámulná. Úgyhogy tekintetét visszavezeti a palacsintákra, miközben az jár a fejében, vajon mi történhetett Kamillával, mióta utoljára beszéltek.
Nem a szavak embere. Sosem volt, és nem is lesz, de valahogy Kamilla közelében minden alkalommal próbálkozik, próbálja megemberelni magát és normálisan viselkedni.
- Mi történt veled mostanság? Rég láttalak - teszi hozzá, mert ez olyan brutálisan unalmas és sablonszöveg, hogy kell mögé. Akár az amerikai álom közepén is ülhetnének és úgy cseveghetnének a csodás életükről ezzel a párbeszéddel. Csakhogy ez itt nem az amerikai álom, hanem a magyar valóság.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A levegő egy picit megremeg körülöttem, de minden erőmmel próbálom kézben tartani a helyzetet. Nem akarok még több kárt okozni.
Amikor Gergő bólint, összeszorítom ajkaim, és már bele is törődnék, hogy nem kér belőlem, mikor megszólal. Én pedig érzem szétáradni magamban azt a kellemes, langyos melegséget, amit a hangja vált ki bennem.Tulajdonképpen mennem kéne, több okból kifolyólag sem kéne itt lennem, de a lábaim már rég legyökereztek a padlóba. Amikor pedig a székre invitál, a testem magától reagál, elindulva felé. Mintha valaki más irányítana, én pedig csak belülről nézhetem az eseményeket. Leülök, pulóverem ujját ráhúzom a kézfejeimre, először a palacsintákra, utána rá nézek.
- Hát... Nem sok minden - nyilván. Tulajdonképpen egész sok minden történt, és én el is szeretném mondani neki. Például, hogy elemi mágus vagyok, vagy, hogy Nina utálja az apámat. Vagy az egész bonyolult kapcsolatukat. Vagy a mi bonyolult kapcsolatunk, ami valószínűleg csak az én fejemben létezik. Tudom, hogy így csak eszem magam, ahogy azt is tudom, hogy előbb-utóbb beszélnünk kell róla, mielőtt késő lesz, viszont most nem állok rá készen. Olyan ez, mint valami olcsó szappanopera. Utálom. Nem akarom.
 Magam is meglepem azzal, hogy milyen halkan beszélek, meg is köszörülöm a torkom, bár tisztában vagyok azzal, hogy ettől még nem lesz jobb. Az asztal lapját kezdem bámulni, mert egyszerűen nem vagyok képes a szemeibe nézni, nem miatta, miattam. Amiért ilyen feltűnően viselkedek, amiért minden kiül rám, és amiért ilyen ügyetlen vagyok a közelében. - Veled?- felpillantok, keresek az arcán egy pontot, amire ráfüggeszthetem szürkéim. Ez már majdnem olyan. Komolyan fáj ez az egész. Úgy érzem, mintha nem lenne közös témák, mintha idegenek lennénk, és ilyen közhelyekkel kellene fenntartanunk a kommunikációt. "Hogy vagy? Jól." Szinte visszhangzik a fejemben, még csodálkozom is, hogy nem került terítékre így elsőre.
Nem akarom, hogy idegenné váljon.
Nem akarom ezt az egész drámát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Kamilla

Figyeli a lányt, ahogy kívül-belül remeg. Sajnos fogalma sincs róla, de Gergő igenis érzi, mi zajlik le benne. Nem akarja, ilyenkor gyűlöli ezeket a megérzéseit, de ő is átéli, majdnem olyan élesen, amit Kamilla. Figyeli, ahogy közelebb jön és leül, ahogy kerüli a tekintetét és még mindig remeg a lelke. Előrántja a sablonválaszt a sablonkérdésre, és mégsem elégedett vele. Aztán próbál ismét felé nézni, de látja, hogy nehezen megy neki. Azt kérdezi, vele mi újság, ő pedig csak kérdőn felemeli egyik szemöldökét. Kivételesen mond is valamit az arckifejezése.
- Komolyan ezt szeretnéd játszani, Kamilla? - kérdezi, de nem várja meg a választ. - Én sem.
Van egy olyan érzése, hogy a lány pontosan tudja, hogyan gondolta ezt a kérdést. Nem úgy, ahogy az emberek csevegni szoktak. Úgy, hogy tényleg érdekli mi van vele. Az asztal alatt nyugvó kezét először erősen ökölbe szorítja, majd ellazítja, és még mindig nem tudja levenni a szemeit a lányról. Ennek ellenére, minden egyes pillanatban meghal egy aprócska része, hiszen látja. Itt van előtte. Szembesítették vele, hogy mit is művelt pontosan.
Tulajdonképpen nagyon sok mondanivalója van, de nem tudja, hogy kezdjen bele. Úgy dönt, a legegyszerűbb résszel indít.
- Sajnálom - mondja halkan, lassan leeresztve pilláit, ahogy a tekintetén is látszik, hogy picit elkalandozik. Nem tudja mi van vele, de az összes, a millió meg egy bocsánatkérés cseng a fülében, amit Seth-hez idézett. Ott is pontosan ezt csinálta: csak pusztított, fájdalmat okozott, majd egy szóval próbálta jóvá tenni. Mindhiába.
- Sajnálom, hogy nem vagyok az, akinek látni szeretnél engem - magyarázza meg, miért kért bocsánatot. Ő nem a szőke herceg a fehér lovon. Nem a szerelmes, törődő valaki, akire Kamilla vágyik. Nem őt akarja, de ezt nem mondhatja meg neki, azzal csak még jobban darabokra törné. De fizikailag és lelkileg is képtelen megjátszani magát... pedig, ha képes lenne, megtenné. Érte meg.
Legalább annyira fáj nekem, mint neked - gondolja, miközben kifejezetten őszinte, féloldalas mosolyt fojt vissza. Egyre jobban megy neki ez a mimika dolog, bár még mindig furcsa helyzetekben használja a kifejezéseket. Nem örül neki, hogy ennyire fáj mindkettejüknek, de ő legalább megérdemli. Kamilla nem csinált semmit, és ha választani kellene, kettejük közül igenis ő az áldozat. Ismét összeszedi, ami maradt belőle, ez nem az a pillanat, amikor széthullhat.
- De komolyan mondtam, mindent, és betartom az ígéreteimet is. Én... vigyázni fogok rád, és itt vagyok neked - beszél tovább, és közben egyre inkább elhalkul a hangja. A végén nyel egy nagyot, és próbálja kitalálni, mit mondhatna még, vagy mivel győzhetné meg őt. Vagy mivel adhatna vissza egy kicsit abból, amit elvett. Mivel pótolhatná ki egy kicsit, mivel tehetné újra teljessé?
Tanácstalan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nagyot nyelek a kérdésére, összeszorul az állkapcsom, hogy ne bőgjem el magam itt helyben. Az egész bensőm egyetlen nagy görcsbe áll, amit még a levegővételek sem lazítanak fel. A gyógyulófélben levő hegek a karomon égni kezdenek, én pedig legszívesebben elásnám magam. Ha terramágus lennék, minden bizonnyal megnyitnám magam alatt a földet, de nem vagyok, szóval be kell érnem a levegővel, és kreatívnak kell lennem vele. Nem mintha nem szeretném az elemem, nagyon is imádom, Laz-al együtt. Tényleg, mennyivel jobb lenne, ha most itt lenne az állatkám.
A következő szavai úgy járnak át, mint huzat a házat. Belül valami végleg összetörik, a lelkem millió apró darabra tépődik. Lehunyom szemeim, ezzel visszatartva pár pillanatig a kikívánkozó könnycseppeket, amik végül úgyis lefolynak az arcomon. Most miért nem esik az eső?
- Nem látlak másként.- megrázom fejem, valahova mögé nézek. Nem is akarom másnak látni. Én nem az az ember vagyok, aki többet fog beleképzelni, mint ami. Mert Ő akkor már nem Ő, és nagyobbat nem is hazudhatnék magamnak.
Én őt így szeretem nagyon, ahogy van. És nagyon szeretném, ha ő is szeretne. És ez a legrosszabb.
Remegve szívom be ismét a levegőt, próbálom egyben tartani magam, mielőtt szétverném itt az egész konyhát egy gondolattal, és utána magamban is kicsapnám a biztosítékot. Franc meg gondolta, hogy ez ilyen nehéz. Felállok, mellé sétálok, aztán befurakodom az ölébe, lerúgom a cipőim, és nemsokára a lábaim is felhúzódnak a combjára. Összehúzom magam, igyekszem elbújni benne, mert most rettentően fázom.
- Nem akarlak téged is elveszíteni - annyi ember hagyott már el, nem bírnám ki, ha ő is fogná magát, és kisétálna azon a bizonyos ajtón. Mert hülye vagyok és elrontok mindent a hülye érzéseimmel. Könnyes arcom belefúrom a felsőjébe, úgy suttogok. Őszintén nem lennék meglepve, ha nem értene belőle semmit. - Elmondhatatlanul hiányoznál - felnézek rá, rágni kezdem a szám. Visszahúzom a feltűrődött pulóverujjam, aztán homlokom visszatámasztom a mellkasának.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Kamilla
Levont téged a sors a béremből.
Te meg, elloptál, eladtál
pedig ajándékul voltam.

És abban a pillanatban nagyon is tudja, mi fojtogatja annyira, amikor Kamilla szeméből kigördülnek a könnycseppek. Az elvárás. A lány elvárása. Hogy annyira akarja, hogy az legyen, akinek hiszi. Olyasvalaki, aki képes őt úgy szeretni, ahogy ő szeretné, és ezt el is várja tőle. Fáj neki, szenved, sír miatta. Ezt pedig Gergő előtt teszi, ezzel nemes egyszerűséggel áthelyezve a felelősséget a vállára. Ezt ő tette, ez a műve, tessék, itt vagyok, fáj, csinálj ellene valamit!
Még csak meg sem hallja, amit igazából Gergő mond neki, mert ő nem hiszi el, hogy másképp látja. Ő viszont csak kissé oldalra dönti a fejét, sajnálkozva néz rá. Hát miért nem hiszi el, hogy ő tudja az igazságot? Miért nem gondol bele, hogy tulajdonképpen semmit nem tud Gergőről? Ez nem az ő hibája, ő nem szeret saját magáról beszélni, nem is igazán tudna. Főleg az igazán fontos dolgokról, azt olyan formában élte meg, amit nem tudna szavakba összesűríteni. De mégis, Kamillának nem tűnik fel, mennyire vak ebből a szempontból. Egyetlen egy szerepben ismeri Gergőt: ahogy próbál segíteni neki, próbál erőt adni és összeszedni. Ez, és semmi más. Ebbe a gyengéd törődésbe pedig iszonyatosan könnyű beleszeretni.
Figyeli Kamillát, ahogy feláll, odasétál hozzá és az ölébe ül. Valahogy úgy érzi magát, mintha csak külső szemlélője lenne az eseménynek. Passzív elszenvedője a lány személyes drámájának, ahogy odabújik hozzá és kisírja a bánatát. Lassan leereszti vállait, megsimogatja Kamilla hátát.
- Semmi baj - nyugtatja halkan, anélkül, hogy bármiféle felelőtlen ígéretet tenne neki. Képtelen neki azt mondani, hogy soha nem fogja elhagyni, mert nem tesz olyan ígéretet, amiben nem biztos, hogy be tudja tartani. Fogalma sincs, meddig kell még, hogy eltűrje mindezt. Meddig lesz képes rá, hogy csak adjon Kamillának, anélkül, hogy bármit is kapna tőle. Lassan, simogatva nyugtatja, állja a tekintetét is, és azon gondolkozik, az eltelt idő alatt vajon mennyire fogyott már el odabent.
- Te is hiányoztál nekem - válaszolja halkan, legalább olyan őszintén, mint eddig. Mert igen, mindezek ellenére nagyon is hiányzott neki Kamilla. Noha nem a közelsége, vagy az, hogy a lelkét ápolgassa, hanem az, hogy tudja: itt van még, minden rendben vele. Ő egészen másféle társas lény, mint a legtöbb, nagyon jól megelégszik azzal, ha pár lépés távolságból csak figyelheti a másikat, hogy ott lehessen bármikor, ha kapaszkodóra lenne szüksége. Viszont ennél többet egyelőre nem tud nyújtani, és ez az, amit senki nem képes elfogadni.
- Kérsz palacsintát? - bukik ki belőle a kérdés, miközben a tányérra mutat. Tudja, hogy nagyon nem illik ide, de a mély szavak után legalább olyan, mint amikor a reklámokban bekapják a Halls cukorkát. Nagy levegő, valami friss, valami életmentő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Én nem várom el tőle, hogy szeressen, viszont attól még fáj, és attól még sírok, mert ezt nem én irányítom. Pedig szívesen irányítanám, tényleg. Semmi baj. Úgy kapaszkodom ebbe a két szóba, mintha legalábbis helyrehozna mindent. És valószínűleg helyre is hozna, ha nem lennék ennyire makacs, és elengedném.
Ahogy azt sem várom el tőle, hogy mindig összekaparjon. Csak valahogy mikor vele vagyok, akkor mindig gyengébbé válok, és ezt nem tudok kezelni, és eltörök. Pedig én lennék vele másképp, csak ülve egymás mellett, és nem mondva semmit. Csak érezni a közelségét, a bőréből kiáradó hőhullámokat. Mert én mindig a biztonságot keresem, nem tárgyakban, nem helyekben, hanem emberekben. Bár lényegében mind a három ugyan olyan múlékony.
Újabb mély lélegzet. A levegő be, majd ki áramlik a tüdőmben, az izmaim dolgoznak. Hagyom, hogy egy kicsit megmozduljon, először a csempe szintjén, majd majd, hogy lassan felmelegítse a konyhát. Nem látványosan, nem fullasztóan, kellemetlenül. Éppen csak egy-két foknyit, amit alig lehet érzékelni. Utána vissza az irányításom alá.
Én tényleg akarok neki adni. Sokat, mindent, amire csak képes vagyok, de jelenleg fogalmam sincs, hogy magamon kívül mit. Pedig tudom, hogy nem vagyok elég, már beletörődtem. Az anyámnak sem voltam, és sokszor az az érzésem, hogy Balázsnak még mindig nem.
Ujjaim a tarkómra csúsznak, s ahogy kitapintják az elemi mágus jegyem, egy kicsit még jobban megnyugszom. Ebből is szeretnék adni neki. Megosztani vele.
A palacsintára elmosolyodom, lehunyom szemeim. Nem akarok még kiszállni az öléből, mert most annyira jó, és nem akarom, hogy vége legyen. Hümmögve bólintok, elveszek egyet, a végét felhajtom, hogy ne csöpögjön ki belőle az, ami benne van.
- Beszéljünk valami boldogabbról - miután elnyammogom az első falatot ismét felnézek rá. Tudom, hogy ez nem feltétlenül így működik, de most mehetne. Vagy ez megint túl sok?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Ez kicsit komikus. Most kezdem itt a negyedik évemet, egyik kedvelt tevékenységem, hogy a kastélyt téblábolnom végig mezítláb a 339. alkalommal is, kísértve a náthát, szóval elvileg már a tenyeremnél jobban kéne ismernem. Ehelyett itt bolyongok, mint aki most jár itt először, de ez még semmi, hisz ez mindennapos. De most nem egyedül keringek itt, mint sárga falevél az őszi szélben. Ugyan is velem van egy..talán évfolyamtársam, aki ebéd közben egyszer csak oda jött, hogy kísérjem le sóért a konyhába. Szeretem az ilyen spontán embereket, szóval miért ne. De azt elfelejtettem, hogy én legalább annyira nem tudom, merre megyünk, mint ő, ha nem jobban, épp ezért eléggé elkerekedtek a szemeim a kérdés hallatán, s csak ennyit tudtam mondani.
- Jó kérdés, fogalmam nincs! -rántottam meg a vállam, majd a lányra néztem, aki szemlátomást szintén engem nézett. Ekkor hasított belém a tudat, hogy nem jut eszembe a neve. Szokásomhoz híven összehúzott szemekkel, rázkódó ujjakkal, halk csettintésekkel kezdtem előcsalogatni a gondolatot, de az valahol nagyon mélyen beragadt, szóval elkezdtem hangosan gondolkodni.
- És amúgy hogyhogy pont engem választottál kíséretnek, kedves...La...Lola...Lilla...Jajj, mi a neved? -erőlködök, de csak nem jön össze a dolog. De legalább ez nem olyan kellemetlen, elvégre csak egy évfolyamba járunk és még csak nem is egy házban tengetjük mindennapjainkat. Ezt a pár betűt is csak azért tudtam, mert mintha Fanni említett volna egyszer egy lányt, akire illett az eridonos személyleírása. De amúgy is, legalább addig sem lép fel a kínos csend, nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

A konyhába tartok. Szeretnék megkérni néhány házimanót egyre, s másra. Bár ők jobban szeretik, ha utasítom őket, nem pedig kérem. Nekem viszont már az is nehezemre esik, hogy bárkit úgy igazán alárendeltemként kezeljen. Ők pedig ezt szinte elvárják. Azért meg lehet találni az arany középutat, de már rég tervezem, hogy jobban elbeszélgessek néhány manóval. Sok kutatást olvastam róluk, de mint a varázslényjogok egyik élharcosa, nem könnyű elfogadnom, hogy nekik jó, ha szolgaként kezelik őket.
A bejárati csarnokba érek és elpillantok a láda felé, ahol észreveszem, hogy valaki szorult helyzetbe került. Gyorsítok lépteimen, hogy mihamarabb ott legyek nála. Igyekeztük pedig a lehető leghatékonyabb bűbájokkal ellátni a ládát, de főleg arra figyeltünk, hogy a belerakott ingóságok jól elférjenek vagy éppen, hogy könnyű legyen majd szállítani, üríteni. Az ilyen esetekre nem gondoltunk.
- Várj, segítek! - érek oda a lányhoz és felemelem a láda tetejét. Hirtelen nem értem, miért nem húzza ki rögtön a karját. Aztán meglátom, hogy beakadt a ruhaujja a kapocsba. A szabad kezemmel kiakasztom hát.
- Fáj? - kérdezem, miután sikeresen kiszabadult. Nem láttam, milyen magasról vagy hogyan csukódott a fedél a karjára. Márpedig nem egy könnyű darab.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Látom rajta, hogy nem csak hogy fájdalmai vannak, de kellemetlenül is érzi magát az egész helyzet miatt. Pedig nem kéne. Vele történt meg a baleset, nem mással. Ő a szenvedő alany és akár önhibájából történt, akár önhibáján kívül, itt ő az áldozat. Megkönnyebbülök, amikor sikerül ilyen gyorsan kiszabadítani őt a láda fogságából. Annak viszont kevésbé örülök, hogy megsérült. Minden bizonnyal sokkal jobban fáj neki, mint azt mutatja. A szavai ellent mondanak kínlódó vonásainak, testtartásának.
- Hercegh Kriszpin. - mutatkozom be mosolyogva, és finoman kezet fogok vele, ha már ilyen illemtudó. Igazából túlzottan az, hiszen ő nyilvánvalóan tudja, ki vagyok, nekem meg elég azt tudnom, hogy az egyik diákom. Akárhogy szeretném, nem fogom mindőjük nevét megtanulni. Talán jó, ha a felét. De szerintem nem is szükséges. Az se zavarna, ha ők se tudnák az én nevem. Ezek csak formalitások.
A navinés nekiáll magyarázkodni. Mosolyom megmarad, de szemöldökömet egyre jobban összevonom. Így hallgatom őt. Alig tudom megállni, hogy félbe ne szakítsam azzal, hogy ne is gondoljon ilyen sületlemnségekre. De végül kivárom a mondandója végét, a sajátomat meg egy hitetlen fújtatással kezdem.
- Bonyodalmat? Ugyan már. Én sajnálom. - teszem a mellkasomra a kezem. Más esetben talán csak annyit mondanék, hogy ne butáskodjon, azonban ezen a lányon látom, hogy teljesen komolyan gondolja, hogy amit ügyetlenségében művelt és ami miatt szorult helyzetbe került, az egy súlyos vétek és hogy gondot okoz vele. Biztosítani akarom róla, hogy ez egyáltalán nincs így. Ő csak jót akart és eközben egy szerencsétlenség történt vele. Ennyiről van szó.
- Teszünk majd még néhány bűbájt a ládára, hogy mással ilyesmi ne történhessen meg. Sajnálom, hogy veled megtörtént. - bólintok szomorkásan és látszik rajtam, hogy őszintén így gondolom. Nem mindig szükséges az ennyire egyértelmű kinyilatkoztatás, azonban akadnak olyan megtört vagy megfenyített lelkek, akik talán még úgy sem hiszik el, hogy nem ők a hibásak, ha valaki ilyen tisztán közli ezt velük.
- Biztos ne kísérjelek el a gyengélkedőre? - ajánlom fel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Csongi meg akart tanulni sütni, az anyukája meg tartott annyira megbízhatónak, hogy rám bízhassa a fiát. Így kerülünk most ide, mert egyikünk konyháját sem akartuk még véletlenül sem felrobbantani. Nem mintha a kastélyét jobb lenne, de azért itt csak több védőbűbáj van, meg itt vannak a manók is, akik biztos tudják mit kell tenni vészhelyzet esetén. Hajam egy szoros kontyba kötöttem, hogy semmibe se lóghasson vagy hullhasson bele. Egy egyszerű, kék farmer van rajta, meg egy sötétebb szürke meleg, puha pulóver, elvégre nem divatbemutatóra jöttem. Meg amúgy is, számolnom kell azzal, hogy maszatos leszek.
- Szóval mivel kezdjük? - a fiúra nézve csapok bele a közepébe, ahogy átjutunk a törpék ide-oda nyüzsgő sokaságán. Kezdem nagyon alacsonynak érezni magam, lassan már mindenki akit ismerek vagy nagyobb, mint én, vagy nagyobb lesz, mint én. Például itt van ez a levitás, elsős, és bár most még egy picivel alacsonyabb, mint én, jövőre biztos felém fog magasodni. Borzalmas.
Ameddig válaszol, a hűtőhöz sétálok, kiveszek belőle pár alapvető alapanyagot, ami mindenhez kell. Tej, liszt, tojás, cukor.
- És amúgy, hogy vagy? - nem szándékozom néma csendben sütögetni, fel is dobok egy kérdést, amire igazából bármivel lehet válaszolni, és jobb esetben még valami téma is kikerülhet belőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A lényeget nagyjából már ismertették: sütni készülök. Nem tudom mit, de ha egy olyantól tanulok, aki a falu cukrászdájában már bizonyított, akkor nagy baj nem lehet. Anya nem ér rá mostanában a munka mellett még ilyenekkel is foglalkozni, Kamilla pedig talán nem nyársfal fel, ha elrontok valamit. Mellette nagyobb lesz az önbizalmam és kisebb lesz rajtam a nyomás. Ráadásul nem a mi konyhánk az áldozat. A tandíjat már úgyis kifizettük, majd abból telik felújításra is, de reméljük erre nem fog sor kerülni. Nem mondom, hogy a szüleimmel rosszul jönnék ki, de egy korban közelebb állóval hamarabb megtalálom a közös hangot. Persze megint nem tudom, hogy mennyire szívesen vállalta el a feladatot.
- Passz - gondolkodom el - Valami krémeset ennék, ami felett nem kell órákat ülni, könnyű elkészíteni és van is hozzá elég alapanyag.
Elpirulok, hiszen erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam. Kissé tanácstalanul pislogok vissza a lányra, elvégre igencsak hiányosak az ismereteim sütés terén.  A főzés más dolog, abból már elkezdtek tanítgatni néhány alap dologra, amire a fiúknak is szüksége lehet, pláne a kastélyban, ahol nem állhat felette a szülő, ha pedig lecsúszik a főétkezésekről, akkor a kaját gyakorlatilag magának kell megoldania.
Mivel azonban nekivágunk a dolognak, fogom magam és teátrálisan felhúzom pulóverem ujjait, hogy készen álljak eme számomra ismeretlen tudomány gyakorlására. Közben Kamillán tartom a szemem és figyelem, hogy éppen mit csinál. Igen, ez a művelet eddig otthonról is ismerős.
- Jól, kicsit fáradtan. Te? - kérdezek vissza kedvesen - Köszi, hogy vállalkoztál a feladatra, gondolom jobb dolgod is lenne most. Majd mondd, hogy mit segítsek, tudod hogy béna vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

- Crispin római cipészmester volt, akit a katolikus egyház szentként tart számon. Ingyen készített lábbeliket a szegényeknek. A Crispus meg egyébként latinul göndörhajút jelent, szóval... - hagyom befejezetlenül a mondatot és helyette sötét fürtjeim felé mutatok derűsen, így jelezve, hogy szerintem illik rám a nevem. A kérdése miatti bocsánatkérését figyelmen kívül hagyom, hiszen teljesen felesleges. Nem volt tolakodó, csak érdeklődő. Egy tanulónál különben is csak az előnyére válik, ha kíváncsi és vannak kérdései.
- Ó, ez most már itt marad. - teszem a kezemet a láda tetejére.
- Mindig lesz mit adományozni és mindig lesz, aki szívesen fogadja. - magyarázom meg, miért nem csak ideiglenesen helyeztük el ide ezt a gyűjtőt. Nem kell, hogy bárki határok közé szorítva vagy siettetve érezze magát. Ha van olyan holmija, amire neki nincsen szüksége, de sajnálná kidobni, hiszen még bőven használható, akkor bármikor jótékony célra fordíthatja. Ha rajtam múlna, minden intézményben lenne egy ilyen tároló alkalmatosság.
Ahogy beszélgetünk, érkezik egy levitás a ládához. Elhúzódom onnan, hagyva őt érvényesülni, de a szemem sarkából figyelem, ő miként boldogul vele. Látom rajta, hogy nem nyitja ki olyan egyszerűen, mint amilyen egyszerűen lehetne és a zárásnál is figyelnie kell, hogy finoman érkezzen a fedél, miután belehelyezett pár ruhadarabot. Végignézem a folyamatot, majd amikor a diák már elsétált, visszalépek a ládához. Próbálgatom kicsit a nyitását, aztán előveszem a pálcámat és ellátom néhány alapvető bűbájjal. Könnyítek a tetőn, hogy ne legyen semmilyen szinten megerőltető feltárni és lassítom a lecsukódását. Aztán kipróbálom ismét. Sokkal jobb.