Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

Tatiana, Bárcián és Kriszpin

Egész felnőttesen morcul, ami azt illeti, legalábbis úgy érzi magáról, hiszen nem csapkodja itt az asztalt, hogy de hagyják már a seprűket a fenébe, arról nem is beszélve, hogy nem ráz senkit a gallérjánál fogva ugyanezzel az indokkal, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak magában morog, csenddel büntetve a többieket - nem mintha figyelnének, hiszen leköti őket a saját kis drámájuk a nagy drámában -, ám ezt szerencsére nem bírja sokáig, inkább megpróbál előállni valami konstruktív megoldással, amint lefutott az a pillanatnyi, avagy inkább ötperces pulykaméreg, ami az előbb teljes hirtelenséggel elöntötte. Azért még egy pillanatra megfordul a fejében, hogy némileg epésen közölje, hogy gratulál, de még mindig a toronyról van szó, hahó, amikor Kriszpin láthatóan fel sem fogja igazán, miről is beszél pontosan, csak bólogat, de inkább lenyeli az egészet egy kelletlen sóhaj kíséretében.
- Jól van, majd benyújtom írásban is a listát, amint kész van, aztán tárgyalhatunk róla, mit hol merre - dünnyögi, közben még mindig azért enyhén dacosan fonva össze a karjait a mellkasa előtt, ezzel igyekezve jelezni a maga részéről, hogy őneki ebbe nincs kedve belefolyni semmilyen szinten sem. Ő csakis a munka miatt van itt, az már nem dolga, hogy Kriszpint mekkora sokk érte, kell-e pszichológusi kezelés ehhez éveken keresztül aztán, mire kiheveri, vagy Berci nyugimágus létére mindjárt fel fog-e robbanni, esetleg Tatiana eldönti-e végre, mit is szeretne, menni, maradni, a kutyát babusgatni, mert az mennyivel egyszerűbb, satöbbi. Mindez... hát pattogatott kukoricát hozhatott volna, ha előre tudja. Kár, hogy a jóstehetség sosem volt az erőssége. Nem is tudja eldönteni, meglepő-e, hogy Tatiana hirtelen ötlettel áll elő a levitásokat illetően, ahelyett, hogy a helyzetet igyekezne tisztázni, de mindezt kicsit se bánja, tulajdonképpen még fel is szusszan tőle, hiszen visszatértek a lényegre.
- Nekem mindegy, de a bűbájokat ott is ellenőrizzük le, mert ha még valamit felrobbantanak azok a kis szörnyek, esküszöm, hogy azonnali hatállyal mondok fel. Egyébként a szertárokon azóta már van bűbáj, ami érzékeli, ha illetéktelen behatoló merészkedik be, mert nem tudom már, mire képesek - szólal meg hirtelen Tatiana felé pillantva egy vállvonást követően. A lakhatás megoldása már nem tartozik a munkakörébe, csak ha problémát okoznak vele, csakhogy pont ettől tart, hogy fognak, hiszen itt van rá a precedens. Vagyis volt, merthogy összedőlt, éppen az a baj. A gondolattól is idegesen fonja össze ujjait a tarkóján, miután tenyerével végigsimít rövid, drótszerű sörényén. - Pff, már nem bízom a levitásokban. Pedig azt hittem, nekik van eszük. Ilyet egy eridonostól vártam volna legfeljebb, mert azok már akkor elfelejtik, mit akartak, amikor még a gondolat végére se értek... de... chh, mindegy. Most már tudjuk, hogy egyik tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Ma én vagyok ügyeletes a közös irodában - nyakamon a következő telihold és a hazaút, szóval igyekszem előre ledolgozni az ezek miatt kieső napokat. Szerencsére mostanában nincs nagy tolongás, messze még a vizsgaidőszak, bár már érezhető az előszele, főleg a végzősökön. Miután a napi bagolypostával már leszámoltam és Zója nekem hagyott jegyzetein is átrágtam magam, mai második bögre kávémmal a kezemben merengek egy nyitott dosszié felett. Mégsem az akta tartalmán töprengek, ám nincs, aki megfeddjen. A gondolataim messze kalandoznak, szórakozott mosollyal alsó ajkam harapdálom, s arra riadok fel, hogy egy gyanúsan sóhajszerű hangot hallok. Aminek forrása kizárásos alapon csak én lehetek. Good grief.
Le kell foglalnom magam valamivel. Ideje a rendrakásnak, határozom el, majd felpattanok és lerúgom a magassarkúmat. Egye fene, kapcsolok egy kis zenét, az mindig segít összpontosítani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Egy szellem és egy diák kellett ahhoz, hogy sikerüljön megtalálnom az igazgatói irodát. Felhívott beszélgetni. Minden szülő szereti hallani ezeket a mágikus szavakat, cseppet sem okoznak gyomorgörcsöt és alaptalan stresszt. Szülő. Szülő? Mi?
Kicsit testen kívüli élménynek tűnik ez az egész. Végül semmi rosszat nem mondott, csak hallani akarta, hogy milyen az otthoni beilleszkedése Thomasnak, meg elmesélte, hogyan teljesít a suliban. Nem mintha nem tudnék mindenről, mert a fiú az utolsó részletig elmeséli a napjait, de ezt ő nincs honnan tudja. Az egész mégis olyan, mintha valaki mással történne meg. Engem behívnak egy iskolába szülői minőségben. Oké, nevelői minőségben, de az most jelentéktelen.
Mielőtt még hazaindulnék, van egy elintéznivalóm, úgyhogy egy újabb útbaigazítás után itt vagyok a rendelő előtt. Átállok a másik lábamra. Vajon még emlékezni fog rám? A családjával sem tartom rég a kapcsolatot, ő pedig még fiatal volt. Nyilván most is az, csak neki hosszabb időnek tűnhetett az elmúlt 4-5 év, mióta nem jártam náluk.
Végül csak bekopogok. Az is lehet, hogy nincs bent.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Remekül elszórakozom, mostanra kellően belefeledkezve a zenébe ahhoz, hogy duettet toljak az előadókkal, miközben random tánclépésekkel közlekedem az iroda különböző pontjai között. Most legalább nem fenyeget, hogy valaki a folyosón ácsorogva bámulja produkciómat, mint az egyetemi koleszon. Jólesik a mozgás, messze túl sokat ücsörgök, úgyhogy a szoknyám rugalmasságában bízva denszelem körbe a rendelőt. Közben rendszerezek és rendezgetek, összeszedegetve szépen a jelentéseket, teszteket, jogos tulajdonosuk mappájába terelgetve őket. Sőt, arra is marad időm, hogy két pördülés közt hörpintsek egyet a koffein-nedűből.
A kopogásra jóformán gondolkodás nélkül sasszézok a telefonomhoz, hogy karatecsapásnak beillő mozdulattal elvágjam a bulihangulatot.
- Tessék?-*ez eredetileg Tessék!, mint fáradj beljebb akart lenni, de míg felkapom a cipőmet, megbillenek és kicsit kérdőbbre sikerül a tervezettnél a hangsúlyom. Lesimítom a ruhámat és megigazítom a hajam, téve néhány lépést a az ajtó irányába, hogy ha kell, kinyithassam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A benti hangok a kopogásomra hirtelen félbeszakadnak. Megzavartam a bulit. Egy pszichológusi rendelőben. Állati nagy bulikat csaphatnak itt.
Felvont szemöldökkel nézem meg újra a rendelő-táblát. Kis mosolyra húzódik a szám sarka. A mi irodánk se volt csendesebb, s a védőügyvédi szakma sem épp az a poénos-könnyed kategória. Rendszerint kínai elviteles dobozok között szlalomoztunk és vertük a ritmust a lábunkkal, miközben hangosan felolvastuk egymásnak a másnapi védést vagy óvadék szövegét. Vagy kiabáltuk. Néha versbe szedtük. Rejtély, hogy hogyan sikerült valaha megnyernünk egyetlen pert is.
Így fogad az ajtónyitás s a meglepetés a képemre ragasztja a mosolyt.
- Helló…? - köszönök, én se tudom, hogy most kérdezni vagy kijelenteni akarok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A válasz hiánya már-már megszokott - sokan nem jutnak tovább a kopogásnál és megjuhászodva a küszöbön ácsorognak, amíg valamelyikünk beljebb nem tessékeli őket, szóval most is odasétálok, hogy kimért mozdulattal kitárjam az ajtót. Meglepetésemre azonban a látogató nem diák, még csak nem is kolléga vagy szülő. Ismerős vonásai összezavarnak egy pillanatra, ám a hangja helyére kattintja elakadt fogaskerekeimet.
- Liam!-*Hatalmas mosollyal tárom ki karjaim, gyakorlatilag meg se várva az ölelésre az engedélyét, mert elragad a váratlan találkozás öröme. Megszorongatom egy kicsit, ránevetve, ahogy elengedem, bár egyik kezem karján felejtem. Kis fáziskéséssel tudatosítom, hogy mosolya mintha az arcára fagyott volna, s gyors fejszámolásra késztet. Oh. Oh well.*
- Egész jól fogadod,-*biggyesztem le szám széleit elismerően, megpaskolva a karját, mert még mindig nem fordult sarkon és rohant el.*- Váltsak vagy..?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Kitárul az ajtó és egy idegen áll odabent. Hát persze. Gondoltam, hogy nincs olyan szerencsém, hogy pont most lesz itt, amikor én is erre járok. Majd legközelebb bagolyban egyeztetünk.
Már épp elnézést szeretnék kérni, amikor a nevemen szólít az idegen lány, s a következő pillanatban a nyakamba veti magát. Összehúzom a szemem, de azért esetlenül ráteszem az egyik kezem a hátára. Aztán elenged és az arcába nézek, mire bumm, kigyúl a körte. Lehet látni a szemeim mögött a mentális fény felkapcsolódását s az egész fejem átalakul, ahogy szélesen elmosolyodok.
- Hagyhatod, jól áll - biccentek picit. Ha ezt a külsőt szereti hordani, amikor egyedül van, akkor ne érezze magát késztetve, hogy átalakuljon az én kedvemért. Egyébként meg tényleg jól áll ez a vörös porcelánbaba-stílus.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Végre valahára elmosolyodik, én pedig lélekben fellélegzem -  óvatos optimizmussal kezelem az ilyen helyzeteket, mert elég kiszámíthatatlan, ki hogy reagál erre a furcsaságomra.
- Köszönöm,-*mosolygok vissza, mert jólesik és tudom, hogy hiába ügyvéd, nem szokása dobálózni a bókokkal. Főleg nem úgy, hogy az emlékeiben élő, majdnem két méteres alakommal próbálja összeegyeztetni a látottakat... Nekem bezzeg könnyű, mert bár szarkalábakat hagyott arcán ez a pár év, a haja és az öltözködése is sokat fejlődött. Őszintén? Magabiztosan halad cuki kiscserkésztől a dögös pasi felé. Megjelenésben mindenképp.
- Mi szél hozott?-*Kíváncsiskodom aztán, félreállva az ajtóból, hogy ne a váróban kelljen társalognunk. Amíg nincs itt senki, akivel foglalkoznom kellene, igazán belefér ennyi, de feltett szándékom munkaidő utáni közös kávét vagy sörözést is kihízelegni (vagy -zsarolni, ha máshogy nem megy) belőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Próbálom összeegyeztetni az emlékeimet a látványával, de nyilván esélyem sincs reális képet alkotni. A lelkesedése, a mosolya, közvetlensége azonban mind ismerős vonások. Csak mintha... magabiztosabb lenne. Alapvetően azonban ugyanaz a szimpatikus gyerek, mint akkor volt. Gyerek. Hozzá kéne szokjak, hogy már nem gyerekek a nálam tíz évvel fiatalabbak.
Nem mellesleg kellemes meglepetés, hogy nem kell kitörjem a nyakam, ha a szemébe akarok nézni. Ez az alakja enyhén magasabb nálam, de lehet, hogy csak a cipő miatt.
- Láttam a neved az iskolai alkalmazottak listáján, s gondoltam, benézek, hogy tényleg te vagy-e az - megvonogatom a vállam, de a mosoly nem tűnik el a képemről. Kicsit talán bámulom is, nem tudom, enyhén zavarban vagyok, ilyenkor meg minden, amit csinálok, túlzónak és esetlennek tűnik számomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Látom rajta az erőlködést és kuncognom kell, szemtelen vigyorral felvonva egyik szemöldökömet. Körbefordulok a tengelyem körül, hogy kicsodálkozhassa magát, vállam fölött hátranézve azonban ugyanaz a zöld szempár nevet rá, amit évekkel ezelőtt megismert. Ha változom is, kevésbé furcsa sosem leszek már.*
- Helyes!-*szegem fel az állam, mintha kutya kötelessége lett volna meglátogatni, pedig nem várok el semmi ilyet. Ahogy bezárom az ajtót, aktiválódik a bűbáj, ami hangszigeteli a helyiséget, bár aligha van rá szükség. *
- Mesélj! Olyan rég láttalak, alig hallani felőled,-*kérlelem, s belekarolok, hogy az ülőhelyekhez vezethessem - ami nyilván felesleges, de jólesik és nagyon kényelmesek a bútoraink. Számára amúgy sem újdonság, hogy kedvelem a fizikai kontaktust és amikor csak lehetőségem nyílik érinteni, ki is használom.
- Kérsz valamit inni?-*kérdezem aztán, mielőtt még letelepednék, hogy édes kínvallatásnak vessem alá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Forogni kezd előttem, hogy jobban megnézhessem, s prüszkölve elnevetem magam, aztán elismerően ciccentgetek a nyelvemmel, s még “nem rossz”-arckifejezést is vágok mellé, lebiggyesztett szájjal, aprókat bólogatva. Igen, ő Riley.
Nagyon egyetért azzal az ötletemmel, hogy felkerestem, de ez csak természetes. Kissé félsz volt bennem, hogyha itt is van, talán már nem emlékszik rám, vagy pont a háta közepére kíván, de úgy igazából nem voltak kétségeim affelől, hogy örülni fog a fejemnek. Csak hát… mindig ott van az a bizonytalanság.
- Öhm - nyekergem, s megyek is utána, bár nincs is más választásom, húz maga után, hogy kényelmesebben tudjunk beszélgetni.
- Víz jó lesz, köszönöm - mosolygok hálásan. Megvakargatom a tarkóm, amíg várok az italainkra. Mit mesélhetnék? Az életem nagy részén egy hatalmas cenzúrázva pecsét van, a többi része meg olyan, mint egy hiányos puzzle. Elég vérszegény meséléssel tudok így előrukkolni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Jó érzés, hogy az évek és a távolság dacára sem tűnt el minden, ami összekötött valaha. Persze, húszévesen sokkal maflább voltam, csetlő-botló tudóspalántaként a felnőttek nagy homokozójában, szárnypróbálgatásaim közepette. Aa változások nagyrészt javamra váltak, de erről a játékosságról nem tudok és nem is akarok lemondani. Nem zavar, hogy amilyen könnyen nevet velem, olyan hirtelen megy el a hangja, amikor magáról kellene mesélnie - időt adok, téve egy kört, hogy az áhított vízzel térjek vissza. Én maradok a kávémnál, ami még épp ihatóan langyos. Oldalvást ülök a kanapéra, lerúgva cipőm és magam alá húzva lábaim, hogy egész testemmel Liam felé fordulhassak, miközben kényelmesen nekidőlök a támlának, ölemben nyugtatva  italomat.
- Kezdjük mondjuk ott, hogy kerültél ide. Az országba, mármint, de az iskola sem épp természetes közeged,-*gesztikulálok a kezemmel, mosolyogva. Elég régiek az utolsó információim - sajna, aki nem keresett, az könnyen lecsúszott a radaromról, a PhD és egyebek közepette. Akkor még Londonban praktizált, a barátjával közös irodában, ha emlékezetem nem csal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Amikor legutóbb találkoztunk, még… hát, nem így nézett ki, de ezen túl is más volt. Fiatal, esetlen. Miből lesz a cserebogár. Persze azóta én is megváltoztam. Nem tudom, hogy javamra-e. Lecseréltem a fodrászom s megtanultam, hogy soha ne borotváljam símára a képemet, ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek.
Biccentve megköszönöm a vizet, aztán ahelyett, hogy innék belőle, csak forgatgatom a tenyerem között. Az arcomat azért felé fordítom, miközben a válaszon töprengek.
- A londoni irodát bezártam s már semmi se kötött oda, itt meg volt egy megüresedett tanári állás, ami pont rám volt szabva - kezdek neki az én kis életem 2.0 mesélésének. - Mármint nem itt-itt, hanem kicsit odébb, az aurorképzőben, csak már minden olyan ittnek tűnik. Az ott már… odaát van, szalagvágás, tabula rasa, tudod milyen. - Igazából nem tudom, hogy tudja-e, de elvégre ő is ide került az óceán túloldaláról. Valamennyire értenie kell.
- Van egy gyám fiam - jelentem be hirtelen, önkéntelenül is felragyogó arccal. Még mindig furcsa kimondani. A gyám szót nem merem elhagyni, de úgy bántja a fülem. Az örökbefogadás lesz a következő lépés. Lesz? Nem tudom, most még nem tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Figyelmesen hallgatom, s bár érdeklődésem távol áll a nálam szakmai ártalomtól, akaratlan is látom azokat az apró rezzenéseket, amik egy sokkal hosszabb történetre engednek következtetni. Mégsem kérdezek rá, tapintatból odázva a pillanatot, amikor majd kiszedem belőle, mi az, ami ennyire bántja. Csak a fejem ingatom, kortyolva kávémból. Értem, miről beszél, de elképzelésem sincs róla.*
- Nem igazán. Mármint, mikor gátolta meg anyáékat pár ezer mérföld és egy óceán bármiben?-*A hangom csupa derű, elvégre sosem volt  okom szakítani a családommal vagy az alapítvánnyal, sőt; ennyi év után sem igazán tudom elképzelni az életem nélkülük. Ha vesztettem is el embereket, aligha azért, mert szándékosan vágtam volna el a köteléket.
- Gratulálok!-*A terelés nem kerüli el a figyelmem, de őszintén örülök az örömének. A bizonytalansága viszont engem is bizonytalanságra késztet.*
- Várj, ugye nem csak szivatsz? Ember-gyerek vagy örökbefogadtál egy vombatot?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Értékelem, hogy nem kezdi el a témát harapófogóval tépázni. Hazudni sem akarok neki, ahhoz túlságosan kedvelem, de a részleteket sem akarom az orrára kötni - ezt is pontosan azért, mert kedvelem. Jobb nem tudni.
A megjegyzésére elvigyorodok.
- Nem olyan fából faragták őket. - Az alapítvány nem állna most úgy, ahogy áll, illetve valószínűleg egyáltalán nem állna, ha a családját olyan apróságok zavarták volna, mint a távolság. Annál nagyobb nehézségeket is könnyedén tudnak venni. Meg amúgyis - varázslók. - A különbség számomra inkább időbeli és világbeli, ha ennek van értelme. Más itt. - Sajnos az tény, hogy fizikailag elég nehéz elmenekülni. Saját magad elől pláné.
- Kösz - rámosolygok, aztán a számhoz emelem a poharam, de a folytatástól prüszkölve nevetem el magam. - Igazi ember-gyerek, erről a bolygóról való. Bár nem lepne meg, ha kiderülne, más csillagrendszerből érkezett hozzánk. - A feltevésem persze nem komoly, viszont nem is teljesen megalapozatlan. Thomas más, mint a többi gyerek. Ártatlanabb. Mintha ő volna a kisherceg, én pedig a pilóta. Vagy a róka? Csak remélni tudom, hogy nem derül ki, hogy én voltam mindvégig a bárány.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Sosem érzem sértőnek, ha valaki nem akar valamit megosztani velem - viszont tagadhatatlan, hogy a túl hosszú vagy túl mély hallgatás aggaszt, akkor is, ha sokáig nem találkozom valakivel. Könnyen felveszem a fonalat, ha időközben nem változtak meg gyökeresen, talán mert inkább empátiámra, semmint hiányos ismereteimre támaszkodom. Tudom, hogy ez most nem alkalmas pillanat, de képtelen lennék szótlan elmenni gondterheltsége és bánata mellett.
- Még lakást is úgy kerestem, hogy legyen hova tenni őket, ha átjönnek,-*forgatom a szemem, nyilván túlozva, mert szülőktől függetlenül, nálam rendszeresen landolnak ilyen-olyan barátok, ismerősök, vérfarkasok és egyéb fura elemek. Nincs olyan, hogy nincs hely.
Mármint, akinek először lesz albérlete a baráti körében, az tutira ismeri a buli után hálózsákokkal heringszerűen tömött padló látványát.*
- Apropó, merre laksz?-*a faluban már összefutottunk volna, mert lassan az utolsó helyi gnómot is névről ismerem. A megjegyzésre bólogatok, azért kultúrsokk mai napig rámköszön még időnként. Nyelvtudatlanságtól függetlenül is.*
- Miatta jöttél be?-*rakom össze a kis puzzlet, egyaránt adva lehetőséget tovább mesélni vagy egy szimpla igennel elejét venni kíváncsisodásomnak. Igazából rengeteg kérdésem lenne, mert hatalmas ez a hír és szörnyen büszke vagyok rá, hogy ekkora felelősséget vállalt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

- Az jó, ha ez mindig aktuális veszély. - A veszélyt nyilván nem szó szerint értem, hangsúlyom is jelzi. Tényleg jó lehet, hogy gyakran fordulnak meg nála barátok meg család. Nem irigylem, én szerintem nem bírnám, ha a lakásom átjáróház lenne, de ott van a dojo, úgyhogy van sejtésem, hogy milyen lehet. A különbség csak annyi, hogy a dojoba nem az én társaságomért jönnek az emberek, legalábbis általában nem.
- Budanekeresden - felelem. Még mindig kicsit furcsa nem Londont mondanom erre a kérdésre.
- Is. - Azért nem csak emiatt tettem pofavizitet nála. - Ő volt az oka, hogy feljöttem a kastélyba, de nem csak miatta kopogtam be hozzád.
Hajlamos vagyok elhanyagolni az ismerőseimet, barátaimat, ezért van utóbbiból olyan sok. Ha arról van szó, hogy bajban vannak vagy szükségük van rám bármilyen minőségben, akkor nálam védelmezőbb anyamedve nincs. Merjen valaki az utamba állni. De ha minden oké, csak úgy beugrani egy kávéra, beszélgetni semmiségekről, esetleg valami normális, nem egzisztenciális katasztrófával járó eseményen részt venni, na, az annyira nem megy nekem. Ahogy Franky mondani szokta szemforgatva - mindig csak a dráma.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

- Mostanra már lecsengett az újdonság varázsa, de eleinte mindenki baromi kíváncsi volt. Eléggé derült égből költöztem, csak úgy adódott a lehetőség,-*magyarázom a bizonyítványom, mert nem vall rám túlzottan, hogy gondolok egyet és letelepszem a világ másik végén. Mégis itt vagyok és úgy tűnik, egyre inkább maradni is fogok. Mármint... szórakozottan bögrém oldalát piszkálgatom, egyik rakoncátlan tincsem a fülem mögé tűrve, míg egy fél pillanatra elkalandozom.*
- Ó, az itt van a szomszédban,-*derülök fel, mert jártam már ott egy vagy két ízben. De tényleg furcsa ezt hallani, nem csak Liam kiejtése miatt, hanem mert mindkettőnk otthonától ilyen távol találkozunk újra, mégis közel egymáshoz. Örülök, hogy eszébe jutottam, holott évek óta elkerültük egymást és könnyen megfeledkezhetett volna rólam.*
- Jó, hogy benéztél,-*szorítom meg egy pillanatra a kezét, kimondatlan is azt üzenve, bármikor kereshet. Tudom, hogy sokan még mindig túl fiatalnak tartanak munkámhoz és felelősségeimhez mérten, de egyre bátrabban mondom azt, hogy számíthat rám.*
- Nemcsak miatta? Valami gond van?-*bogozom aztán aggodalmasan összefutó szemöldökkel, rosszat sejtve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

- És milyen itt? Beilleszkedtél? - érdeklődök, bár meglepődnék, ha azt mondaná, hogy nem. A jelenlegi viselkedése, az, hogy érkezésem előtt önfeledten bulizott egymagában, meg amúgy is - az egész jelleme és a képessége mind arra utal, hogy jól érzi itt magát. Nem csodálkozom. Eleinte aggódtam, hogy milyen lesz a nyüzsgő brit főváros után egy csendesebb vídékre költözni. A tömeg, a zsivaj mind olyasmi, ami ugyan zavar, de másfelől kiváló közeget nyújt, hogy az árnyékban tudjak maradni. Magánemberként, s nem csak. Mi lesz velem, ha nincs helyi maffia, vagy pont ellenkezőleg - ha a társadalom a gyökeréig romlott? Ha nem tudom átlátni a szociális csavarok apró kis mozgását, a belső törvények pszichológiáját?
Nem mondom, még mindig kicsit elveszettnek érzem magam olykor. Sokszor elszámolom magam. Gyakrabban végzem egy kukában, mint régebb. És sokkal feltűnőbb is vagyok.
Nehezen szakítom ki magam a spirálba csavarodó, egyre elkeserítőbb gondolataim közül. Belekortyolok a vizembe, legszivesebben képen önteném magam vele, de azt azért talán mégsem.
Lenézek a kezemet szorító kezére és kis fáziskéséssel, de elmosolyodom.  
- Nem nézhetek be hozzád, ha nincs gond? - kérdem, mosolyom szélesedik, de kicsit fénytelen. Nem is húzom sokat az agyát, már eddig is látta, hogy valami nem stimmel. - Thomasszal - így hívják - szóval... hát volt egy kis incidense. Amikor megtudta, akaratán és akaratomon kívül, hogy együtt vagyok egy festő sráccal - ahogy kiejtem, el is némulok. Nem tudom, hogy jogomban áll-e ezt így mondani. Együtt vagyunk. Nem tudom, mi vagyunk egymásnak. - Nem akartam, hogy így tudja meg. Hogy sértésnek vágják a fejéhez, gúnyként, ezzel próbálva bántani őt.
A probléma természetesen ennél sokkal rétegeltebb. Minek is lenne egyszerű? De lefejteni a rétegeket meg se merem próbálni. Talán soha nem érnénk a végére, de ha mégis, nem tudom, mit találnánk a legvégén. Nem tudom, hogy akarom-e tudni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Megzavar, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az ajtó előtt ácsorog ebben az időpontban. Nem tudom hirtelen, hogy elnéztem-e az időt, és ha igen melyik irányban és mennyivel sikerült akaratlanul is. Siettem? Késtem? Nehéz kitalálni és nincs órám. Már beláthatatlanul hosszúnak tűnő ideje csak hozzávetőlegesen érzékelem egyébként is az időt. Többnyire hihetetlenül lassan vánszorog, kínos csigatempóban, hogy úgy érzem, apró kis darabokra hullok szét közben. Mint amikor a kép szétesik a képernyőn pixelekre. Mégis itt vagyok még, mint tétlen szemlélője ennek a folyamatnak, ahogy a kis darabkáim ott ragadnak egy-egy pillanatban, én pedig már nem igazán tudom, ki is vagyok. Úgy szedegetem össze őket, egyenként, közben felfedezve azért egy-egy újabb árnyalatot, meglepő kis apróságot, amit eddig nem tudtam magamról vagy nem akartam tudomásul venni. Nehézkes útja ez az önismeretnek. Nagyon nem szerettem az elején. Most, ha őszinte akarok lenni, már egészen megszoktam. Olyan mindennapos része lett az életemnek, mintha csak csukamájolajat nyelnék reggel, vagy akár az a folyamatos fájdalom, ami nélkül már furcsa az élet, annyira hozzám nőtt a tánccal együtt. Olyan lett ez is. Meg tudnék lenni nélküle, de mégiscsak beleépült a mindennapokba. Miközben azt latolgatom, hogy elkéshettem és elmaradhat ez a nem éppen szívem csücske, de már az életem részévé kopott alkalom, a hangom is alig hallható. Mintha itt sem lennék. Olyan, mintha egy szellem lennék csupán, árnya önmagamnak. Ismét megpróbálkozom azért egy hangosabb köszönéssel és egy béna kísérlettel, hogy feltérképezzem, mennyire csúsztam meg időben, egyáltalán jó napon jöttem-e.
- Óh - szinte már megkönnyebbülten szakad fel ajkamról a röpke szócska. Azt hiszem, csak hamarabb érkezhettem némileg, ha puszta időpontkérésről van szó mindössze. A bemutatkozás aztán némileg meglep, és az első pillanatban csak az ajkam nyílik el szótlanul, mire feleszmélnem sikerül, hogy kezet nyújtsak én is. Összehúzom a vállam a mozdulat közben. A talár rejtekében kényelmes, de azon kívül ijesztőnek érzem magam. Tegnap azt mondták a hátam mögött, hogy olyan vagyok, akár egy csontváz.
- Rosie - közlöm a nevemet. Futólag az ajtó felé pillantok, majd a kezemet visszahúzva mellkasomhoz ölelem a két kötetet, akár a pajzsot. - Önszántadból vagy itt, vagy... neked is muszáj? Már ha... nem muszáj válaszolnod. Igazán, túl kíváncsi vagyok, azt hiszem - magyarázkodom máris, és leülök a padra közben. Úgyis övé lesz az elsőbbség, hiszen nem egy ötven perces beszélgetés vár rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

- Nagyjából. Tetszik a táj, a kastély és az itteniek közvetlensége. De ismersz...-*legyintek lemondóan, mert kellő baráti kör és szekálás híján elnyel a munka, a kutatás. Keveset láttam az országból, Európából még kevesebbet és hiába álmodozom utazásról, nehezen indulok neki. Mindig van valami, ami fontosabb, amit előbb még... Gondolataim azonban elkanyarodnak, ahogy Liam testbeszédét figyelem - már egészen máshol jár, egyszerre ugrásra kész és tanácstalan, szinte sarokba szorított. Szorongást ébreszt bennem, mert még a mosolya is olyan...elveszett? Hiába viccelődik, érezni, hogy nincs a szavai mögött valódi derű, így csak pillantásommal dorgálom szelíden a feltételezésért, enyhén összevont szemöldökkel. Ne csacsiskodj.
Végül elkezd mesélni, a hallottaktól pedig összeszorul a mellkasom - minél tovább hallgatom, annál inkább elkomorodom. Kimondhatatlanul dühít és elkeserít az ilyen, de felháborodásom helyett Liam fájdalma és félelme az, ami számít. Elengedem a kezét, hogy feltérdeljek és megölelhessem, szorosan köréfonva karjaim, arcom övéhez simítom.*
- Annyira sajnálom. Téged illetett volna, hogy elmondd neki,-*úgy érzem, szüksége van most arra, hogy ki is mondjam ezt, ne csak szótlan üzenjek. Szeretném, ha csak ideig-óráig is, de biztos pontra és vigaszra lelne, hogy enyhíthessem magányát. Mert hiába makacs, mint az öszvér, nem kell mindig mindent egyedül csinálnia végig.*
- Hogy reagált?-*csak remélem, hogy tudott beszélni vele és nem okozott törést az incidens, a kapcsolatukban vagy Thomas világában. Nem ismerem a körülményeket, azonban az örökbefogadott gyerekek gyakran nagyon sérülékenyek. Főleg, ha kis herceg-alkatúak és először találkoznak ennek a bolygónak a gonoszságával.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Lehet, hogy nem feltétenül ez a legalkalmasabb pillanat felkeresni az iskolapszichológust, hiszen ugyan már a végén járunk a vizsgázásoknak, azért van még néhány hátra, tehát biztosan akad bőven zaklatott páciense. Viszont én nem akartam a szünet utánig várni ezzel a dologgal, amit a fejembe vettem. Eltökélten, ám egyben rémesen izgulva érkezem meg a rendelője elé.
Körbenézelődöm a folyosón és húzom még az időt a bekopogással, ameddig tudom. Megigazítom a prefektusi jelvényemet a taláromon, kifújomon az orromat, elrendezem kicsit a táskámat, szóval fontosabbnál fontosabb dolgokat ejtek meg, mielőtt ténylegesen az ajtóhoz fordulnék. Aztán már én is érzem, hogy ezt nem húzhatom tovább. Sóhajtok egy nagyot és bekopogok. Innen már nincs visszaút. Persze, így van ez jól. Eléggé átgondoltam végülis, nem hirtelen felindulásból jöttem ide. Sokat töprengtem rajta, mi legyen és erre jutottam. Úgyhogy nincs okom szökni tőle. Csak helyezgetem meg markolászom táskám pántját vállamon, várva, bejutok-e a dokihoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A vizsgákból alig pár nap van hátra, ami furcsamód azzal jár, hogy már csak az örök halogatók egyike-másika téved be, ha épp nem a könyvei felett ül,
órák alatt próbálva behozni hetek, néha hónapok elmaradását. Utána megkezdődik a nyári szünet és furcsa belegondolni, hogy szeptemberig alig lesz mit csináljak.  Jó, ez nyilván nem igaz, de a túl sok szabadidő általában ahhoz vezet, hogy teljesen beleásom magam a kutatásba és önkéntességbe. Most mégis egészen máshol járnak a gondolataim, farkasok helyett inkább cápák körül körözve. Vicces lehet kívülről nézve, ahogy hol mosolygok magamnak a bajszom alatt, hol merengek,
hol komolyan ráncolom homlokom. Emilyvel írogatok az üresjáratban, kérdései perdítik érzéseim szélkakasát erre vagy arra. Aztán kopognak és felriadok, kapkodva elköszönök.*
- Máris!-*kiáltom, mielőtt odatrappolnék kinyitni, teljes 190 centis, bohém és szőrös szépségemben. Egy kócos, jelvénye alapján Navines prefektus néz vissza rám, de ez kevés számomra ahhoz, hogy felismerjem. A küszöbön álló, megszeppent srácra mosolygok, ellensúlyozandó a magasságom okozta nyaktekergetés kellemetlenségét.*
- Miben segíthetek? Ha tanácsadásra jöttél, kerülj bátran beljebb,-*ajánlom, kezemmel a fotelok felé intve. Ültömben negyedennyire se vagyok ijesztő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Jön. Máris jön. Jól van. Bólintok magamnak, és nemsokára nyílik is az ajtó. Van hova felnéznem, az egyszer biztos. Eleve nem vagyok egy magas srác és nem is tűnök úgy, mint aki hajlandó lesz nagyon nőni az elkövetkező évtizedekben. Engem ez mondjuk nem zavar, mint ahogy úgy nagyjából semmi. Csak egy-két dolog, és az egyik ilyen dolog miatt vagyok most itt.
- Szép jó napot - köszönök rá az úrra.
- Igen, arra jöttem - mondom, kicsit lassan és bizonytalanul. Hiszen én azért érkeztem, hogy beszélgessek vele valamiről és kikérjem a véleményét, meg a segítségét, hogy megoldjuk. Gondolom, ez a tanácsadás.
- Köszönöm - biccentek és beljebb lépdelek. Mielőtt leülnék a fotelbe, visszanézek még rá, ez-e az, amit elfoglalhatok, és mikor úgy látom rajta, hogy igen, leereszkedem rá, taláromat magam alá simítva. Leveszem a táskámat, magam mellé téve. Miközben húzom le a pántját, még jobban összekócolom a hajam. Megpróbálom kicsit rendezni. Miközben várom, hogy leüljön ő is, igazítok még nyakkendőmön meg egyéb ruhadarabjaimon. Sokan élnek a lehetőséggel, hogy ne viseljenek állandóan uniformist az iskolában, és lekapják magukról, amint tehetik, de én szeretem. Egy prefektusnak szerintem főleg nem árt, ha hordja.
Töprengek rajta, vajon elkezdjem-e mondani, amiért itt vagyok, de inkább úgy döntök, megvárom, hogy ő kérdezzen. Lehet, elő kell készülnie valahogy, vagy felírni az adataimat, egyéb jegyzeteket, vagy szeretne előbb más dolgokat tudni rólam. Elképzelésem sincs, soha nem jártam még pszichológusnál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A jó hír, hogy nem rémül azonnal halálra tőlem, inkább egyfajta szelíd rácsodálkozással méreget. Halk, de rendíthetetlen és ez egy nagyon pozitív kvalitás. Válaszára biccentek, elállva az ajtóból, hogy kényelmesen el tudjon haladni mellettem.*
- Nagyszerű, foglalj csak helyet. Kérsz valamit inni?-*meglehetősen lazára hagyom az ilyen üléseket, talán mert annyira merevnek érzem a tanárkollégák többségét. Persze, megvan a tétje, hogy jól sajátítsák el az alapokat a diákok, mégsem érzem, hogy ugyanezt a hivatalos, szigorú vonalat kellene másolnom. Jelenleg vízzel, teával, némi forró csokoládéval és kávéval szolgálhatok, bár az utóbbi nem igazán opció, vendégem szüntelen ficergését és idegességét tekintve.
Választásának megfelelően megtöltött pohárral - vagy épp anélkül - térek vissza, hogy ne is húzzam tovább az időt.*
- Szólíts csak Rileynak, ha jólesik,-*villantok mosolyt felé, ahogy letelepszem, odakészítve ketyerémet. Kézzel csak akkor jegyzetelek, ha tényleg minden kötél szakad, mert lehetetlen elolvasni az írásomat, szóval mindenki épelméjűségének megőrzése érdekében inkább pötyögök.*
- Szabad a neved és az évfolyamod?-*veszem fel a kötelező adatokat, csak hogy túlléphessünk a formaságokon.*
- És innentől csupa fül vagyok,-*jelentem be, felpillantva rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Ahogy így kérdezi, rájövök, milyen szomjas vagyok.
- Egy forrócsokoládét kérnék. Köszönöm - ragadom meg az alkalmat, ha már ilyen pompás a választék. Nem mintha itt a suliban, vagy otthon ne kaphatnék bármikor hasonlót, azonban mégis más, ha eleve felkínálják. Arról ne beszéljünk, hogy nem egy túl hatékony szomjoltó. Azonban minden egyébre kifejezetten alkalmas. Többek közt arra, hogy összekend magad vele, amit én most egyből meg is teszek, amint rögtön belekortyolok, aztán szorgosan nyalogatom meg törölgetem a számat. Úgy döntök, inkább most félreteszem a bögrémet itt a mellettem lévő kisasztalra. A nevével kapcsolatos felajánlására pedig bólintok bár, azonban nem nagyon hiszem, hogy képes leszel lerileyzni. Majd meglátjuk.
- Thomas Middleton, első évfolyamos navinés - diktálom be neki az adataimat, ölemben összevont kezekkel, bólintva egyet-egyet minden információblokk után. Aztán pedig eljön az én időm. Előhozakodhatok azzal, amiért felkerestem.
- Igen. Szóval... - kezdek hát neki, egy kis helyezkedés közepette.
- Azért jöttem, mert szeretnék egy kicsit... vagyis hát nem akarok ennyire... öm... - keresem a szavakat összeszedetlenül. Mindig ezt csinálom. Még ha pontosan is tudom, mit akarok, az meg sem fordul a fejemben, hogy szépen, alaposan átgondoljam előre, legalább vázlatosan. Mindezzel nem lenne baj, ha legalább ahhoz lenne tehetségem, hogy bármilyen spontán és helyzetben zavartalanul kifejezzem magam, azonban nincs. Viszont legalább annyi van bennem, hogy mikor érzem, csak jobban belebonyolódnék a mondandómba, inkább fogom és kezdem előről, tökéletesen máshonnan közelítve meg. Egy mély bólintással jelzem mind magamnak, mind a dokinak, hogy ez sztornó és nekilátok máshogy.
- A bácsikám harcművész. Mármint sok minden más is, de harcművész is. Ő a gyámom, vele élek a tanév eleje óta - ered meg a nyelvem és kezd el csillogni a szemem, ahogy Liam bácsiról kezdek mesélni, megalapozva azt, amiért jöttem, a személyében most is, mint mindig, fogódzót találva. Arcomra lelkes kis mosoly kúszik és egy darabig most biztos ott is marad.
- Szóval nagyon otthon van mindenféle önvédelmi sportban meg közelharcban, olyannyira, hogy edz is embereket - taglalom tovább teljes lelkesedéssel.
- És nagyon szeretném, ha engem is tanítana, csak... csak hát én... nem igazán bírom az erőszakot - komorulnak el gyermeki vonásaim. Élénkségem elfakul, szemem lesütöm kissé. Iszok egy kortyot inkább a forrócsokiból erősítőül.
- Tudna nekem segíteni abban, hogy ne féljek tőle? - teszem fel neki a nagy kérdést, elé tárva látogatásom fő célját. Nyilván nem a legjobban fogalmaztam meg, miben is kérem a támogatását, az útmutatását, azonban valószínűleg érti, mit szeretnék. Nem megbarátkozni akarok az erőszakkal és nem érzéketlenné válni -jó ég, soha nem is menne-, csak klassz lenne, ha nem rázna meg annyira, mint jelenleg teszi. Vagy jó lenne, ha el tudnám különíteni a harcművészetet és a valódi bunyót. Most nem nagyon tudom szerintem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Kiosztom a csokoládét - helyes kis pöttyös csuporban, hagy legyen mivel piszmognia - és felírom az adatait, a maszatolás láttán szabad kezemmel előhalászva a papírzsepis dobozt, amit eredetileg sírás esetére tartok kéznél, de nem hiszem, hogy túlzottan ragaszkodna a munkaköri leírásához.
- Csak nyugodtan, nem sietünk,-*tárom szét kezem derűsen, ezzel is jelezve, hogy ez nem seprűverseny, na meg az ajtóban se toporog senki. Amíg gondolkodik, csendesen tanulmányozgatom arcát, testtartását és gyakorlottan csak befelé mosolygok. A legtöbb úriember - legyen öreg vagy fiatal - nem rajong érte, ha aranyosnak tartják. Pedig határozottan az; szinte rajongást súroló lelkesedése, őszinte ragaszkodása, ahogy az arcára van írva minden.
Történetét hallgatva motoszkál bennem, hogy mintha már hallottam volna valahol, furcsán ismerős. Pár pillanatig elgondolkodva dörzsölöm hüvelykujjammal a csuklómon lévő anyajegyet, mivel azonban nem és nem tudom hová tenni, átmenetileg ignorálom a nyaggató érzést.
Bólintásokkal adom jelét, hogy figyelek a szavaira, itt-ott feljegyezve egy-egy szót, de nem szakítom félbe. Csak a legvégén hajolok előre, hogy finom mosollyal bólintsak kérdésére. Azért vagyok itt, hogy segítsek.*
- Beszélgetni tudunk, hogy esetleg új szemszögből láss dolgokat, ha úgy érzed, valamivel nem bírsz egyedül; illetve módszereket tudok neked tanítani, amik segítségével könnyebben leküzdhetsz konkrét helyzeteket.-*Ez meglehetősen tömör összefoglalása annak, amit csinálok, de szeretném, ha értené, hogy magát a félelmet nem tudom megszüntetni. Nem is kell.*
- Egy bizonyos szintű agresszió mindenkiben van, mert ez teszi lehetővé, hogy kiálljunk magunkért, a közösségünkért; hogy megvédjük magunkat. A félelemmel ugyanez a helyzet, segít felismerni az erőnket meghaladó fenyegetést és elmenekülni,-*fejtem ki, hogy kicsit enyhítsem azt a szégyent, amit lesütött szeme mögött éreztem. Egyáltalán nincs egyedül és teljesen természetes, amit érez; egyike az emberiség ősöreg eszköztárának. Fight, flight, freeze, fawn.*
- Hogy szoktál általában reagálni? Tudod esetleg, van-e valamilyen konkrét oka vagy forrása a félelmednek?-*kínálja magát a kérdés, mert már nem annyira gyermek, hogy az ismeretlentől féljen; sokkal inkább az ismert riasztja meg, azt hiszem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Megnyugtató a kisugárzása. Nem mintha engem nagyon zavarni tudna bármilyen kisugárzás. Legalábbis nem tudatosul bennem. Csak néhányak társaságában azt veszem észre, hogy összeszedetlenebb vagyok, vagy esetleg igyekszem minél hamarabb elmondani, amit akarok, mert nem akarom feltartani. Bár igaz, a jellemem alapvető része, hogy kicsit mindig úgy tűnök, mint aki izgul vagy izgatott vagy aggódik. Ez talán így is van, azonban egyik sem azon a kellemetlen módon. Egy szó, mint száz, rajta azt érzem, hogy tényleg ráérünk. Hogy nem kell gyorsan beszélnem. Hogy lassíthatok kicsit. Akik közel állnak hozzám, azoknál mind ilyesmit érzek. Liam bácsival is, Zsombival is, más navinés társaimmal is. Szeretem ezt az érzést.
Bólogatva hallgatom mindazt, amiről tájékoztat. Közben megmasszírozom combomat kicsit, vagy éppen karomat vakarom meg, esetleg ujjaimmal babrálok. Nem vagyok idegesítően örökmozgó, de nem is ülök soha igazán nyugodtan, mozdulatlanul.
Amikor azt említi, hogy mindenkiben van bizonyos szintű aggresszió, picit összevonom a szemöldököm és talán össze is húzom magam. Mint aki el akarja kerülni, hogy észrevegyék. Mint aki nem akar lebukni. Hiszen az a helyzet, hogy én magamban egyáltalán nem érzek semmiféle aggressziót, amit jelen pillanatban némileg szégyellek is. Kéne legyen bennem? Az lenne a természetes? Ezen való röpke elmerengésemből kérdései zökkentenek ki. A padlót nézve töprengek a válaszon, aztán a dokira pillantok.
- Ha látom, hogy valakit bántanak, akkor eléggé rosszul leszek. De mindig próbálok tenni valamit, hogy abbahagyják. Ha meg engem bántanak, akkor... hát... magam elé húzom a kezem meg ilyesmi. Próbálom védeni magam - mutatom is be valamilyen szinten, mit szoktam csinálni, ha veszélyben vagyok, vagy lökdösnek, vagy egy ütés akar betalálni.
- Mindig nagyon rossz és félek, hogy megint rossz lesz vagy még rosszabb - ecsetelgetem fancsali arccal, mit tartok a félelmem forrásának. Közben a felkaromat dörzsölgetem, mintha valaki bepancsolt volna oda egyet.
- Nem is pont a fájdalom, ami elszomorít - teszem hozzá elgondolkozva, megint a szőnyeget meg a férfi foteljának a lábát tanulmányozva, révetegen.
- Hanem az, hogy bántanak. Hogy nem értem, miért teszik és miért jó nekik ez. Nem értem, miért akarna bárki ártani valaki másnak - magyarázom búsan, immáron ismét Dr. Meyers szemébe nézve, közben észre sem véve, hogy csaknem felfedem a titkomat, amit az imént rejteni próbáltam. Hiába, nem az erősségem a tettetés és hazugság. Mondjuk nem is szándékom.
- Viszont a harcművészet pont azért tetszik, mert ott nem ez a lényeg. Inkább az önvédelem. Meg ott ellenfelek vannak és nem ellenségek. Liam bácsi sem azért csinálja, hogy ártson másoknak, hanem megtanítja az embereket megvédeni magukat - lendülök bele megint egy kifejtésbe, már nem is gondolva arra, miket kérdeztek tőlem eredetileg. Csak ontom magamból mindazt, ami a fejemben kering, mintegy magamat is győzködve saját okaimról. Hiszen, valljuk be, a természetemhez nem feltétlenül ez a sport illik. Viszont mivel engem minden érdekel, a bácsikám életének pedig fontos része ez, így adja magát, hogy bele akarjak vágni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A harc nem feltétlen verbális vagy fizikai, lehet egészen jogos harag vagy épp másokkal való néma szembeszegülés is. A nemet mondás is bátorságot igényel és azt jelenti, hogy ki kell állnunk önmagunkért.*
- Szerintem ez jó. Lehet rá építeni,-*biccentek egy mosollyal, mert ennyire szükség van - ha ez is hiányozna, akkor joggal gyanakodnék rá, hogy Thomasból kiölték az önzésnek ezt az egészséges szintjét.
- Hallottál már a négy F-ről?-*vetem aztán fel, hogy kicsit jobban megmagyarázzam, merre és hogyan lehet még fejleszteni a konfliktuskezelést. Ha tényleg ilyen szelíd és ennyire zavarja az erőszak, könnyen lehet, hogy a diplomatikus módszerek jobban feküdnének neki; s ha ezeket megbízhatóan tudja alkalmazni, nem fogja úgy érezni, szükséges vagy elkerülhetetlen a harc, csak mert módjában áll.*
- Néha nincs racionális magyarázat. Sok esetben az emberek azt teszik, amit a szüleik tanítottak nekik, legyen az bármily értelmetlen is.-*Valóban szomorú, s ha a saját bőrömön nem is tapasztaltam, láttam elégszer, hogy pontosan tudjam, miről beszél. Ezen kívül azonban nem ugatok már közbe, hanem türelmesen várom, hogy lelkes meséje végére érjen. Aztán elhangzik egy név, amire pislogni kezdek. Ahogy kikristályosodik bennem a felismerés, mielőtt még észbe kaphatnék, felvinnyogok. Liam bácsi.
- Ne haragudj, ez nem a mondandódnak szólt,-*rázom aztán meg a fejem, mert jobb elkerülni a félreértést,*- de elég régóta ismerem Liamet ahhoz, hogy el se tudjam képzelni bácsiként.-*A mosolyom széles és más árnyalatú, mert akaratomon kívül is változtat a kapcsolatunkon ez az ismeretség. Szusszanok, azon derülve, vajon ha frissen borotválkozva látja gyámját, akkor is bácsizná-e...*
- Bevallom, hogy nem ismerem ki magam a különféle harcművészetekben; mindazonáltal biztosra veszem, hogy találnánk olyat, ami megfelelne neked is és Liam szívesen tanítana rá. Ahogy a mágia vagy a pszichológia, az is csak eszközt adna a kezedbe, ám a használata teljesen rajtad múlna. Lehetne puszta edzés, lehetne filozófia, de ha örömöd leled benne, akár barátságos versengés is.-*Egyelőre nem mélyedek el jobban ebben, csak megerősítem, amit megoszt velem. Hagyom, hogy kibeszélje magából mindazt, ami mozgatja és érdekli, mert érzem, hogy bőven van még mit mesélnie.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Nagyon bizkodó velem kapcsolatban és azt látom rajta, egyáltalán nem tartja kizártnak, hogy alkalmas legyek belevágni valamilyen harcművészetbe. Igazán nagy reményekkel hallgatom. Mikor arról a 4 F-ről kérdez, gondolkozom kicsit, aztán megrázom a fejem. Elképzelésem sincs, mi lehet az.
Lesütöm picit a szemem, mikor a szülőket említi. Hiszen az enyémeknek nem volt idejük nekem bármit tanítani. De ha lett volna sem tanítottak volna engem arra, hogy bántsak másokat. Szerintem. Amennyire tudom, jámbor emberek voltak. A nevelőim meg folyton azt hozták föl, hogy a nyugalom a véremben van. Oké, mondjuk inkább nevezték mujaságnak meg tesze-toszaságnak, sőt, talán még életképtelenségnek is, csak én az ilyeneket nem jegyzem meg és nem is figyelek rájuk.
Rendesen felszalad a szemöldököm a felvinnyogásra, és kiváncsian várom ki a doki magyarázatát. Mikor kisül az ok, arcom egészen felragyog. Széles mosollyal figyelem őt.
- Ismeri a bácsikámat? - kérdezem rajongva, olyan végtelen örömmel, mintha most derült volna ki, hogy ugyanaz a kedvenc együttesünk, a kedvenc színünk, a kedvenc lényünk, a kedvenc ennivalónk és a kedvenc illatunk is egyszerre. Ezután persze próbálom kicsit rendezni magam, hogy visszatérjünk a komoly tárgyra, dehát ez nagyon jó hír. Ismeri Liam bácsit, akkor mostmár ért mindent. Legalábbis én így képzelem. Érti, miért akarok tőle tanulni. Hiszen fantasztikus. Ezt mindenki tudja, aki ismeri.
- Ilyesmire gondoltam én is. Szívesebben tekintenék rá sportként, jellemfejlesztőként, komolyabb időtöltésként. Nem az erőszakra koncentrálnék, hanem a technikákra és az egész eszmére - ontok ki magamból nagy hévvel olyan szavakat, amikről talán nem is gondoltam, hogy ismerem őket, legalábbis hangosan még soha nem mondtam ki őket, az biztos. Pedig az, ahogy most megnyilvánulok, talán inkább megfelelne a korommal szemben támasztott elvárásoknak, mint azok a kifejezések, amiket általában használok és az a hangszín, amiben általában beszélek. A vonásaim és az alkatom még csak-csak megfelel tizenöt éves létemnek, a lelkem viszont közel sem. Mármint a közmegítélés szerint. Én nem érzem, hogy gond lenne velem és akik szeretnek és törődnek velem, szerintem ők sem. Más meg nem számít, igaz?
- Csak attól tartok, hogy amint sor kerül az első küzdelemre, ki fogok hátrálni. Vagy ha nem is elsőre... még ha bírom is kicsit, de... később kiszállok és... és akkor szégyent hoznék Liam bácsira - térek vissza aggályaimra, az utolsó szavakat szinte már csak elmotyogva, alig érthetően, lesütött szemekkel. Picit megköszörülöm aztán a torkom és visszanézek a férfira, várva, mit gondol.