Ádám

- Zsír - vigyorgott szélesen Nath, mikor helyeslően bólintottak a kérdésére. Örült neki, hogy a tűz az eleme, úgy érezte, hogy ez illik igazán hozzá, bár nagyon úgy tűnt, a kis piromániája, ami egész eddigi életében kísérte, nem is volt akkora agybaj.
Az orra alá dugott szerződést először jól megbámulta, aztán elvette a tanártól és gondosan elolvasta, mert fiatal kora ellenére is volt annyi esze, hogy ne firkantsa csak úgy rá bármire a nevét, de miután nem talált semmi kivetnivalót a szövegben, rögtön szignálta.
Ez után felnézett a tanárra, és várt, míg az elmondta a következő feladatot.
- Tehát akkor először elképzelem, aztán megjelenítem. Rendben - bólintott Nath. - Nem baj, ha leülök? - kérdezte, aztán ha szabad volt, akkor letelepedett a földre törökülésben, mert úgy érezte, így jobban tud koncentrálni, mintha álldogálna vagy támaszkodna valahol. Miután kényelmesen elhelyezkedett, a tenyerét maga elé tartva lehunyta a szemét, és megpróbált nyugodtan lélegezni. Mikor úgy érezte, hogy ez sikerült, akkor arra koncentrált, hogy minél részletesebben elképzelje a lángot. Nem volt nagy, mert nem akarta túlvállalni magát, és a kudarccal kezdés sem volt túl csábító lehetőség számára. Világos narancssárgát látott a lelki szemeivel, aprócska lobogást, ami elfért a tenyerén, elképzelte a melegét, amit a bőrén érezhetne, ha akár gyertyát tartana a kezében, aztán mikor úgy gondolta, hogy most már elég ideje koncentrál a tűzgyújtásra, kinyitotta a szemét, és igyekezett koncentrálni a mágiát, várva, hogy vajon fellobban-e a tűz. Szerencsére eléggé könnyen tudott egy dologra koncentrálni, sőt, férfi lévén eleve ez volt az egyszerűbb számára, a mágiájának az erősségével pedig sosem volt baj. Ő nem azért nem volt kiemelkedő varázsló, mert nem lett volna meg a tehetsége, hanem azért, mert szörnyen lusta volt.

EM - Gyakorlati óra

De régen is volt már, hogy utoljára gyakorlati elemi mágia órára kellett mennem! Utoljára az előző tanévben voltam itt a teraszon Erdős tanárnőnél órán, de idén változott egy kicsit a dolgok felállása. A tanárnő valamiért távozott az iskolából, a mai napig nem sikerült kiderítenem, hogy ez miért történt, de így esett a dolog. Eleinte úgy állt a helyzet, hogy lehet nem is kapunk tanárt, egy kicsit bepánikoltam, mert mindenképpen szerettem volna folytatni a gyakorlati képzést, de aztán szerencsére találtak egy másik embert, aki oktathat minket. Utánaolvastam egy kicsit a fószernak, Merkovszky Ádám, kviddicsjátékos. Hohó, a végén még kisül, hogy mennyi közös dolog van bennünk, tudunk elemet irányítani és még a kviddicset is szeretjük. Jól van, nem lesz itt semmi baj.
Az út a teraszig nem olyan hosszú számomra már, vagy csak szimplán nem tűnik annak, az Eridon toronyból percek alatt át lehet ide érni. Örömmel és kíváncsisággal telve vágtatok fel a kis lépcsősoron, hogy végre odaérjek, ahova indultam. Izgatottan "tépem" fel az ajtót és viharzok be a kis üvegházba. Nem kell túl sokat sétálnom, hogy rábukkanjak a keresett személyre, pillanatok alatt megtalálom Ádámot, ahogy éppen egy kis alvó valamit simogat az ölében. Kérdőn tekintek először a kisállatra majd a tanerőre, de végül úgy döntök, hogy illendő lenne bemutatkozni.
- Öm, üdv, Kiva Faraday vagyok, órára jöttem - nyögöm ki lányos zavaromban. A kis szunyókáló lényecske nagyon felkeltette az érdeklődésemet, így nem vagyok rest megkérdezni, hogy mivel van dolgom.
- Bocsánat, megkérdezhetem, hogy ő kicsoda? - mutatok kíváncsian a kis szőrös valamire Ádám ölében.

Nathaniel

Kiva - EM óra

Ádám

- Ühüm, nagyjából ilyennek képzeltem el, talán egy picit nagyobbnak - bólintott a vörös hajú a kérdésre, miközben a tenyerében lobogó aprócska lángot figyelte. Milyen különös, hogy ilyesmire is képes a mágia! Pálca nélkül varázsol, pusztán energiával és akarattal. Hát milyen menő már ez!
Ez után új feladatot kapott, és mielőtt bármit is csinált volna, felvette a földről a fát, körbenézegette, aztán így tovább a többivel is. Azt nézte, hogy hogyan lenne a legegyszerűbb meggyújtani abban az esetben, ha gyufával próbálná, és úgy fordított mindent, ahogy az a legalkalmasabb. A papírt meggyűrte kissé, hogy egyik sarka felfelé álljon, a textil pedig kis kupac lett, amin ide-oda futnak a hajtások, ezzel könnyebb égést biztosítva. Aztán mivel a tanár azt kérte, hogy mondja el, mire gondol, mit érez, először ezzel kezdte.
- A tűz könnyebben belekap a dolgokba, ha azok nem csak egyenesen fekszenek a földön. Mikor tábortüzet gyújtunk, akkor is sátorszerűen kell elhelyezni a fákat, hiszen a láng felfelé törekszik, ha van min, és olyankor a fa teljes egésze lángra tud kapni - magyarázta a teljesen nyilvánvalót, de ha már azt kérték, hogy beszéljen, akkor miért is ne, őneki aztán igazán nem kell a szomszédba kopogtatni a mondanivalóért.
Ez után egy percre mégis csend lett, amíg kiválasztotta, hogy mivel is kezdjen, majd elkezdett koncentrálni. Úgy gondolta, hogy a papír lenne a legalkalmasabb, hiszen azt könnyű elégetni, így elkezdte bámulni azt a sarkát, ami feljebb volt, mint a többi.
- Most arra gondolok, hogy odatartok egy gyufát a papír sarkához. Mert hát a mágia is ilyen, nem? Egy eszköz, amivel tüzet lehet gyújtani. A láng apró, de ahhoz, hogy a papír elégjen, elégnek kell lennie. Halovány narancssárga, mert a gyufa fája ilyet produkál. Ahogy odatartom a papír sarkához, lassan feljebb kúszik a láng a kis fán, és az ujjam hegyével már érzem, hogy melegít. Aztán... lángra kap a papír... - mondta, és közben a mágiát sűrűsítette, tömörítette, hogy aztán a megfelelő pillanatban eleressze, egy képzeletbeli sugárban irányítva a megcélzott pontra.

Nathaniel

Keiko Sama

Egy napos délután.
 
Elindultam a szobámból egy kupac könyvvel, pennával és papírral. Ez a sok tanulnivaló meg beadandó... Minek vajon? Teszem fel a kérdést magamban, mert szerintem felesleges. Na nem baj, erre van a tanulószoba, ott majd mindent bevágok és megírok. Ezt eldöntve belépek a szobába. Hál istennek teljesen üres.. Szeretem ezt a szobát, kellemes és csendes, könnyű benne tanulni, olvasni meg ilyeneket csinálni. Vagy kicsit élvezni csak a csöndet. Beleülök egy babzsákba és elkezdek olvasni egy nagyon "érdekes" könyvet a mugli történelemről. Egy jó van benne, hogy érdekes képek vannak az uncsi szöveghez. Pár perc után abbahagyom és inkább elkezdem megírni a legendás lények gondozása órára való szorgalmi feladatomat csinálni. A sárkányok legalább érdekesek, fel is csapom a könyvet amiben megtalálom amit keresek. Elkezdem olvasni. Amint megtaláltam amit keresek, felállok és leülök az asztalhoz. És előveszem a pennám, pergamenem. El is szakítom sikeresen. Mérgelődve felállok és veszek egyet a polcról. Visszaülök, keresem most már a tintatartóm, hát azt meg a szobámban hagytam.
-Hurrá!
Mondom és elindulok most már nagyon is füstölögve a tintatartók felé,közben azon morfondírozom, hogy felejthetem el. De hát hiába, mostanában csöppet szétszórt vagyok. Miközben ezt elgondoltam, megtaláltam a jó szint az íráshoz. Szép tenger kék. Egy jó szín a szorgalmihoz. Most már el is kezdhetem. Visszaülök a székre. Lepakolok mindent és írni kezdek. Csak úgy serceg a pennám.

Állia Szipenni

Olvasok. Már hetek óta nem olvastam semmit, persze a tananyagon, vagy ahhoz kapcsolódó könyveken kívül, de most végre újra olvasok, és ebben most semmi, senki nem akadályozhat meg, még Mogyorót is betessékeltem az állatsimogatóba, hogy nyugodtan tudjak olvasni. Az értik kedvenc könyvemet, a Futótüzet veszem elő, amit már legalább kétszer biztos elolvastam, de annyira jó, hogy az hihetetlen. Nagyon szeretem, és awhh, nagyon jó könyv. Szinte egész délelőtt olvastam, már amennyire tudtam a háztársaimtól, bár én ha elkezdek olvasni, akkor nagyon nehezen tudnak eltávolítani a könyvtől. De most mégis úgy érzem, hogy nem tudok teljesen a könyvre koncentrálni, így keresnem kell egy másik, ideálisabb helyet az olvasáshoz, és ennek a tanulószoba tűnik a legalkalmasabbnak. Oda úgyis ritkán tévednek be diákok, legalábbis azon a néhány napon, mikor oda tévedtem nem, vagy csak 1-2 diák volt bent. Viszonylag hamar és zökkenőmentesen odaérek, már ha nem vesszük figyelembe azt, hogy utam során nekimegyek két páncélnak és 3 oszlopnak is, ja és egyszer majdnem le is estem a lépcsőről. És hogy miért? a válasz egyszerű: a könyvet egy percre sem teszem le, olvasok, miközben megyek a célirány felé. De végül csak odaérek, és be is nyitok, ekkor már azért becsukom a könyvet, az ujjammal megjelölve, hogy hol tartok. Sajnos - vagy nem - nem vagyok egyedül, először csak a penna halk sercenését hallom, aztán meglátok egy lányt az egyik asztalnál, aki valamit ír. Valószínűleg szorgalmit. Erről jut eszembe, már nekem is írnom kéne néhányat, mert az utolsó hetekben kicsit ellustultam, na mindegy, majd este nekilátok szerintem, vagy majd holnap.
- Szia! Leülhetek melléd? - kérdezem barátságosan, még egy mosolyt is eleresztek felé, s ott állva várom, hogy feleljen.

Keiko Sama

Egy napos délután.

Már majdnem kész voltam. Terveztem, hogy pihenek egy kicsit, olvasok valami olyat, ami nem tananyag. Mikor belépett egy lány. Látszik, hogy csak egy pillanatra csukja be a könyvet, mikor bejön. Egy levitás, láttam már, nagyon okos, emlékszem ő lett a második a jóslástan versenyben, pont utánam.De nem érdekelt jöjjön amíg nem zavar.És folytatom az írást.Egyszer csak oda jön hozzám.És megkérdi ide-e ülhet,Hát mivel nem az én külön asztalom nem tudom mért kérdi de jó.
-Szia, persze. Meg kérdezhetem, mit olvasol?
Jó könyvnek tűnik, talán még kicsit ismerős is. Nem tankönyv, valami regény. Talán kicsit pihen ő is, hisz neki is sokat kell tanulni. Nekem is már csak pár sorom van és elkezdem olvasni a Csontkollekciót. Jó horror. Már ráadásul nagyon unom a tananyagot, kész felüdülés lesz. Kicsit elkalandozom, csak azt veszem észre, hogy már ül is a Levitás lány. Nem vagyok biztos a nevében, úgyhogy rá kérdek, bár szerintem nem fogja értékelni, hogy piszkálom szerintem.
-Ugye a te neved Keiko?
Teszem fel a kérdést, fel sem nézve a papírromról. Mert még írok. Szerintem ő tudja én ki vagyok, mert látta hogy én előztem meg a versenyen.
 

Állia Szipenni

Olyan jó újra egy jó vaskos - azért annyira nem, de egész vastag - könyvet tartani ismét a kezemben. Csak úgy iszom minden leírt betűjét, percenként akár 2-3 oldalt is elolvasok. Végül is mindig is gyorsan tudtam olvasni, legyen szó bármilyen könyvről, amit még még is értek, mert azért timbuktuul, vagy németül nem fogok semmilyen könyvet elolvasni, mert azokból tuti nem értenék semmit. Ja és angolul sem hiszem, hogy valaha is fogok majd olvasni, mert az angoltudásom elég gyatra, vagyis megérteni még valamennyire tudom, de már beszélni, vagy írni nem tudok angolul, és ez elveszi az egész kedvem minden angolos dologtól. Belépek a tanulószobába, abban a reményben, hogy egyedül leszek, de ez nem így alakul, mert egy lány is itt van, aki valamit éppen nagyon ír. Közelebb megyek, és megkérdezem, hogy leülhetek-e, mert azért valljuk be, nem túl kedves dolog, ha csak úgy, szó nélkül helyet foglalnék, mégha ez az asztal nem is az övé, hanem mindenkié. Én kicsit rosszulérezném magam emiatt.
- Futótűz. Ez egy mugli regény, és az egyik kedvencem. Szerintem nagyon jó. - felelek, miközben helyet foglalok, és ismét kinyitom a könyvet, amit ugyan még csak ma kezdtem el, de már nagyjából a felénél tartok. Ahh, olyan jó! - És te mit írsz? - kérdezem felpillantva a könyvből, majd egyből vissza is térek a félbehagyott mondathoz, és olvasok tovább. Talán még egy jó darabig, míg én ki nem olvasom a könyvet, vagy ő el nem hagyja a termet csendben ülnénk, ha nem szólalna meg a lány, egy kérdéssel. Tudja a nevemet? De mégis honnan? Nem tudom elképzelni, hogy honnan ismerhet, de ezzel most kíváncsivá tett, mert nekem halványlila sejtésem sincs, hogy ő ki. Vagyis annyit tudok, hogy diák, meg az arca is ismerős egy kicsit de ennyi, a nevét nem tudom.
- Igen, ez a nevem. De honnan tudod? - kérdezem kíváncsian. - Mármint, bocsi ha nem emlékszem rád, de tényleg nem tudom, hogy ki vagy. Legalábbis is arcról nem tűnsz ismerősnek, talán ha megtudnám a neved... - mondom, de be sem fejezem a mondatot, mert valószínű, hogy tudja mire akarok kilyukadni, szóval minek mondjam. Most viszont csak várok, hogy mit fog mondani, s közben régi jó szokásomhoz híven beleharapok idegességemben a számba.

Keiko Sama

Egy napos délután.

Futótűz egy jó könyv, ismerős. Látom már majdnem befejezte. Én is lehet hogy majd megveszem és elolvasom egyszer a közeljövőben. De most elsőnek azt a könyvet olvasom, amit terveztem, hisz már csak nagyon kicsi van. Úgy látom kicsit beszélgetni fogunk.
-Legendás lények szorgalmit.
Kb. úgy, hogy én írok, ő olvas és nem nézünk egymásra beszélgetés lesz. Az nem rossz. Most felnézett. Hát mégse emlékszik rám, akkor csak én vagyok ilyen, hogy mindenkit megjegyzek.
-Megleptelek azzal hogy ismerlek?
Teszem fel a kérdést, amitől nevethetnékem támad. De beérem egy vigyorral. Látszik, hogy nem tud hova tenni. Nem csoda, nem vagyok az a hú de népszerű. Hát már most érdekes ez a beszélgetés. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből.
-Nem csoda, hogy nem emlékszel rám. Hisz még nem beszélgetünk. Én is csak hírből és látásból ismerlek.
Mondom még nagyobb mosollyal. Mert szerintem egyre jobban elveszik. Hát, ha megmondom a nevem se segít, de jó, megmondom.
-Állia Szipenni vagyok. Szólíts Álliának nyugodtan. Na, így ismersz?
Mondom, és még hozzá teszem.
-Szerintem nem fogsz meg ismerni.
Hát, szerintem nem ismer meg. Na kíváncsi vagyok mi lesz. Remélem még egy kicsit élvezhetem ezt.

Állia Szipenni

Ahogy sejtettem ez a lány szorgalmit ír. Mondjuk mi mást csinálna, végrendeletet? Ugyan, hisz ahogy a terem neve is mutatja, ez a tanulószóba, magyarul ide a diákok tanulni jönnek. Elviekben. Már ha egyáltalán ide jönnek, mert én még soha nem láttam, hogy itt annyira tolongtak volna az emberek, hogy ne fértek volna el itt. De mindegy is, a lényeg az, hogy ő velem ellentétben tanulás, pontosabban szorgalmi gyártás céljából jött ide, ami teljesen helyénvaló.
- Legendás lények? És érdekes az óra? Mármint neked tetszik? Én nem vettem fel azt a tantárgyat, nem is tudom miért, de nem vettem fel. - mondom neki vigyorogva, amiből a lány semmit nem lát, mivelhogy ő írja a szorgalmit és nem néz fel rám, de én sem nézek rá. Ez így jó lesz, és még a nyelvem, és csak én beszélek szinte, ő még csak néha-néha egy mondatot benyög. Ejj, ez így nem lesz jó, ha csak én beszélek, és így még a könyvre se tudok figyelni, noha egy percre sem veszem le tekintetem a sorokról.
- Hát igen, egy kicsit. - Felelem kérdésére, s halványan elmosolyodom. kicsit frusztrál, hogy nem tudom ki ő, és honnan ismer, és én miért nem ismerem. De szerencsére ezekre a fel nem tett kérdésekre hamar megkapom a választ, és a nevét is megtudom. Állia... mintha rémlene valami ilyesmi név, valahonnan. De honnan. Na, gyerünk, gondolkozz! Tudom, hogy tudom, honnan ismerős a neve. Magamban egy párszor elismétlem a nevét, abban reménykedve, hogy beugrik, miért ilyen ismerős a neve.
- Jaj már tudom! - mondom talán kicsit hangosan, közben csettintek egyet Állia felé. - Jóslástan pontgyűjtő versenyén lettél első nem? De! Most már emlékszem. Tudtam hogy be fog ugrani, honnan is ismerlek. - arcomon most már egy nagy mosoly ül, és véletlenül még a könyvet is becsukom, ezt persze nem veszem észre, mivel túlságosan lefoglal, hogy örüljek, hogy rájöttem ki ő. És egyedül. Vagyis majdnem, ő mondta ék a nevét de akkor is én jöttem rá, hogy honnan ismerem.
- Nagyon ügyes voltál, vagyis gondolom még mindig az vagy. És pontosan melyik házba is tartozol? - kérdezem vigyorogva, most már Álliát figyelve.

Érdekes egy lány. Olyan kis eleven. De az nem baj, eddig bírom. Asszem még lesz közös témánk.
-Igen. Érdekes. Én szeretem. Pedig nem rossz, legközelebb vedd fel szerintem.
És közben még eszembe jut egy plusz infó.
-Én nagyon szeretem az állatokat.
Felnézek a szorgalmiból és mosolygok rajta. Mondom már csevegő hangon. Mert kezdem élvezni a beszélgetést. Úgy nézem nagyon jól el tud bújni a könyv mögött. Kíváncsi vagyok, milyen arcot vág.
Még jó, hogy meglepte, hisz mért ismerne, nem vagyok levitás. Most hogy tudja a nevem, érzem, hogy gondolkodik. Vajon rájön, ki vagyok? De már be is ugrott neki. Látom, hogy örül neki. Eltalálta, első lettem, élvezem is.
-Igen, eltaláltad.
Mondom mosolyogva. Olyan aranyos, úgy örül, hogy még a könyvet is becsukta. Ez azt jelenti, hogy beszélgetni akar, most már tényleg.
-Köszi. Rellonos vagyok. Te meg ugye Levitás?
Kérdem, mert nincs jobb kérdésem. Majd mindjárt kitalálok egy jó kérdést. Megvan!
-Várod már a jóslástan órát?
Teszem fel a nem tökéletes kérdést.

Állia Szipenni

- Hát rendben, lehet majd következő tanévben felveszem. - vigyorgok mint valami hülye, de nem tehetek róla, egyszerűen ilyen a kedvem, de kifejezett oka nincs. Végül is nem kell mindennek oka legyen, csak legyen, és ne szomorkodjanak az emberek. Azt nem szeretem. Bár sokszor vagyok én is szomorú, azaz csak voltam, mert mostanában ez már nem jellemző rám, bár ha összefutnék Eris-szel tuti elrontaná a kedvem, mert ő ilyen. Annyira már ismerem azt a csajt, hogy tudjam, hogy elrontja a kedvem, ha találkozunk. Ezért is próbálom kerülni őt, és ez eddig bevált, szóval jól haladok, egyelőre.
Én is szeretetem az állatokat. Csak apu nem engedi, hogy legyen, de mégis van nekem egy kis mókusom, ilyen picike még, és erről apa nem is tud, mert tuti mérges lenne, ha rájönne. - mesélem Álliának, teljes komolysággal, ami most kicsit viccesen hathat a másik fel számára. Mikor pedig a méretét mondom el a kis szőrmóknak, két kezemmel mutatom meg, hogy mekkora. - És Mogyoró a neve, mert nagyon szereti a mogyorót. Kicsivel több mint egy hete van velem, és szerintem már nem s fog elmenni. Csak ha kell. - Mesélem tovább, nem is törődve azzal, hogy talán Állia nem is kíváncsi ezekre a dolgokra, és én csak beszélek, egy kis időt sem adva arra a lánynak, hogy leállítson. Aztán végre sikerül kitalálnom, hogy honnan ismerem őt, és ettől annyira boldog leszek, hogy még a könyvet is becsukom, ami nálam nagyon ritka dolog, de azt jelenti, hogy találtam egy jó beszélgetőpartnert, és akár még egy jó barátot is.
- Igen, én levitás vagyok. De rólad nem gondoltam volna, hogy rellonos lennél, már megbocsáss. - villantok meg egy bájos mosolyt, és remélem nem akad ki, de tényleg nem gondoltam volna, hogy rellonos. Ők nem lennének ennyire szorgalmasak. Vagy de? Hát nem tudom, igazából még olyan nagyon nem ismerek onnan senkit. De kivétel erősíti a szabályt.
- Igen várom. Egyrészt azért, mert szeretem magát a jóslástant, és a tanárt is bírom. Nagyon kedves. - kuncogok, és felszínre jönnek az első találkozásom emlékei a jóslástan tanárral, amitől kénytelenül elnevetem magam, halkan. - És te várod már? - kérdezek vissza, de szerintem már tudom is rá a választ, hisz nem véletlenül lett ő az első, ha nem várná.

Keiko Sama

Egy napos délután.

Örömmel veszem hogy felveszi majd.Én is vigyorgok már mert rá nézek és muszáj.Olyan jó kedvem lett tőle hogy az hihetetlen.Ritkán vagyok ilyen vidám.Folyton tanulok nincs rá időm hát most majd szakítok rá.Milyen érdekes hogy mókusa van illik hozzá.
-A mókusok nagyon aranyosak.Majd meg nézhetem?
Teszem fel e legjobban érdeklő kérdést.
-Nekem az nem lehetne.
Teszem hozzá nevetve.Mert szerintem Gombóc nem bírná,csak meg enné szegény mókuskát.Ettől még jobban nevetek.Meg magyarázom Keikonak is.
-Tudod nekem baglyom az csak kajának nézné.Különben nagyon aranyos hóbagoly.
Csak akkor nem ha álmos.Persze ezt csak magamban mondom.Hisz tényleg nagyon aranyos jó bagoly.Bár kicsit rendetlen.
-Nem baj.Már meg szoktam hogy kicsit szorgosabb vagyok.De különben minden illik  szinte rám.
Hát tény és való nem minden napi rellonos vagyok.Hát ez van.Nem váltanék az biztos.Nagyon meg szeretem ott.Úgy látszik már vannak jó emlékei a jóslástanárral.Mondjuk nekem is.Ezen nevetek egy kicsit megint.
-Várom.bár szerintem nem volt túl nehéz el érni hogy mehessek.
Mondom,mert tényleg könnyű volt.Nekem.
-Szerinted érdekes lesz?
teszem fel az újabb kérdést.  

Állia Szipenni

Olyan jó látni, hogy mosolyog, vagyis már vigyorog, és ez nem olyan művigyorgás, hanem igazi szívből jövő, ezt látom rajta.
- Igen, majd megnézheted. Tényleg nagyon aranyos, és kíváncsi. Mindig odamegy mindenhez, és mindenkihez. Ebből már egyszer majdnem nagyon baja is lett. - gondolok itt most az Erisszel való találkozására a nagyteremben, amikor csuron víz lett. Szerencsére nagyobb baja nem lett szegénynek, csak egy kisebb traumát okozott neki, de nem álltam volna jót magamért, ha bármi baja esett volna Mogyorónak.
Álliának is van kisállata, de jó. Bár az nem is olyan kicsi, de biztos aranyos lehet. Egy hóbagoly. De jó lehet neki, kár hogy nekem nem lehet, pedig apának is van és ez így olyan nem igazság. Jó, ő az apám, és idősebb, szóval persze hogy neki van, de akkor mondjuk vegyük az unokatesóimat. Nekik is van baglyuk, pedig ők nem is szeretik az állatokat. Kíváncsi vagyok milyen körülmények között tartják szegény baglyot, bár szerintem addig jó, míg nem tudom.
- Az nem is baj, hogy szorgos vagy, sőt... annál jobb. - szorgos, de a tibi illik rá. Hmm... szerintem én nem akarom megtudni, milyen amikor igazán rellonos, elég nekem egy olyan lánytól szenvednem, örülök, hogy Állia ilyen kedves, és jófej. Legalábbis most így első körben ilyennek látom, de nem akarom, hogy ez a nézőpontom változzon, max jobb irányba.
- Tényleg nem volt nehéz. Elég könnyűek a szorgalmi feladatok szerintem, bár kinek mi a könnyű. - mosolyodom el ismét. Aztán a következő kérdésén kicsit elgondolkozom. Hogy érdekeslesz-e? hát ezt elsőre így nem tudom megmondani, de ahogyan ismerem már a tanárt valószínű hogy az lesz. Remélem.
- Szerintem érdekes lesz, bár nem tudom, hogy ott most három emberrel mit fog majd csinálni, de szerintem az egész jóslástan egy igen érdekes tantárgy, szóval az óra is az lesz. Felelem neki halványan elnosolyodva, majd ismét néhány perces csend száll felénk, míg egy hirtelen ötlettől vezérelve fel nem állok, hogy keressek egy pergament, egy pennát, és egy kis tintát. Mikor ez megvan visszaülök a helyemre és elkezdek rajzolni.
- Jaj, ugye nem baj, ha lerajzollak? - kérdezem néhány vonás után, és ha nem zavarja, akkor folytatom, de közben felelek mindenre, ha kérdez.

Keiko Sama

Egy napos délután.

Örömmel veszem, hogy találkozhatok Mogyoróval. Olyan édi lehet. Biztos jól elleszünk, engem eddig minden állat szeretett. Mondjuk én is szeretem mindet. Az én kis Gombócommal az élen. Ő nagyon aranyos.
-Neked baglyod sincs?
Teszem fel a kérdést, mert szerintem a bagoly fontos postakellék. De ez az ő dolga. Örömmel veszem, hogy nem ijesztette el, hogy rellonos vagyok. Mert én nem vagyok annyira rossz, csak akkor, ha mérges vagyok vagy sértett, mert akkor nagyon vissza tudok vágni. Olyankor nagyon találékony vagyok.
-Tudom. Meg én szeretek szorgos lenni - ehhez mosolygok és hozzáteszem:
-Bár ha elfog a rellonos hangulat, akkor nem jó, ha szorgalmas vagyok, mert akkor sok embernek lesz baja.
Ehhez egy kicsit nevetek. Majd megnyugtatásul hozzáteszem:
-De nyugi, embert még nem öltem.
Ezen viszont már nagyon nevetek.
-Tényleg ne félj tőlem, általában kedves és aranyos vagyok. Csak ha feldühítenek, akkor kell félni tőlem.
Ehhez kicsit gonoszul vigyorgok. Nem ijesztésből persze. Csak eszembe jut pár emlék.
De ezt a témát már váltjuk is és beszéljük a szorgalmikat. Szerinte is könnyű volt, ez nem csoda. Tényleg jó kérdés mit fogunk négyen csinálni. De tanár úr biztos kitalál valami jót. Egyetértek abban, hogy érdekes a jóslástan.
-Igen. Érdekes, én nagyon megszerettem.
Mondom, mert tényleg megszerettem. Csönd telepszik egy kicsit ránk. Rátekintek a szorgalmimra, és látom, hogy már csak a nevem, házam, évfolyamom hiányzik. Ezért pennát ragadok és ráírom. Közben a szemem sarkából látom, hogy Keiko feláll és pennát, tintát valamint pergament vesz. Majd elindul vissza és leül .Vissza oda, ahova eddig ült. Elkezd rajzolni, majd rám néz, és megkérdi le rajzolhat-e. Hát ezen egy kicsit meglepődőm.
-Engem?
Kérdem, mert el sem akarom hinni. Engem nem szoktak lerajzolni. Kicsit zavarba jövök.
-Persze. De minek?
Tényleg nem értem, minek engem lerajzolni. De jó, ha akarja.

Állia Szipenni

- Sajnos nincs. Egyenlőre, de remélem hamarosan lesz majd egy. - mondom halványan elmosolyodva. Ezt egy kicsit cikinek érzem, hogy szinte csak nekem nincs baglyom, és ez olyan gáz szerintem. Egy bagoly alap dolog lenne, hogy legyen, de nekem nincs pedig néha nagyon kéne. Na nem mintha olyan nagyon sűrűn írnék levelet, de akkor is, gáz és kész. Nem ijedtem meg attól, hol rellonos, mert eddig úgy vélem, nincs mitől tartanom, és nem is fogom őt felhúzni semmivel, ha eddig nem sikerült, akkor szerintem nem is fog. Na nem mintha szándékomban állna felbosszantani, csak úgy megjegyeztem. Nekem ez a helyzet tökéletes, nem akarok ezen rontani.
- Nem félek. Mert tudom, hogy én nem dühítenélek fel semmivel. Legalábbis a tudtomon kívül. Ha meg mégis, akkor az nem szánt szándékból lenne. - vigyorodom el. igazából még ilyen nem is fordult elő, csak egyszer néhány éve az uncsitesóimmal, valami nem tetszett nekik, amit csináltam, és ezért elkezdtek piszkálni. Őket mennyire nem szeretem, olyan gonoszak, és egoisták, hogy az csak na. De most inkább ne is foglalkozzunk velük, inkább a jelen helyzettel, ahol a téma máris átvált a jóslástanra.
- Én is nagyon megszerettem. Idén vettem fel először, csak úgy próbaképp, hogy milyen, kíváncsiságból, de nagyon megtetszett, és nem is fogom már leadni. - Felelem, majd ismét néhány perc csend következik, amikoris Állia befejezi a szorgalmit, én pedig a könyvem borítóját figyelem, de kinyitni már nen nyitom. Aztán egyszer csak megemelkedem, és elveszek egy pennát, pergament, és tintát, s visszaülök a helyemre. És rajzolni kezdek. Aztán még is kérdezem, hogy egyáltalán lerajzolhatom-e, és a kérdésére csak ból intok megerősítés képpen, hogy igen, őt akarom lerajzolni. Szerencsére nem ad nemleges választ, így folytatom, gyors, határozott vonásokkal. Még ilyennel soha nem festettem, így elég fura, de némiképp hasonlít az ecsethet, vagy nem is tudom.
- Hát igazából nem is tudom, hogy miért téged. Vannak ilyen dilijeim, hogy mindenféle dolgot, és mindenkit, akit érdemesnek látok arra, hogy papírra fessek, lerajzolok. Szóval különösebb oka nincs. - mondom, miközben rajzolok, és csak néha-néha nézek fel Álliára.

Keiko Sama

Egy napos délután.

Egy bagoly nekem már megszokott. Én imádom az én kicsi Gombócomat. Tény és való, hogy én azért elég sokat írok haza. Mert azért nem árt tudni, mi van otthon. De én csak úgy szeretgetni is szeretem. Olyan édes állatok. Bár néha elég rossz szokott lenni.
- Ne aggódj, majd biztos megengedik. A baglyok hasznosak, aranyosak és felelősségre nevelnek.
Mondom jól átgondoltan. Mert szerintem igazam van.
- Ezt mondhatnád a szüleidnek is.
Teszem hozzá, mert hátha segít. Szerintem jó ötlet. Örülök, hogy nem zavarja, hogy rellonos vagyok, mert azért a rellonosoktól egy kicsit félnek. Pedig nem kéne. Jó hogy így gondolja. Ne is féljen, mert nincs oka. Nem hiszem, hogy feltud mérgesíteni. Ahhoz túl kedves. De én általában kontrollálom magam, úgyhogy nem bántok szinte senkit.
- De szerintem te nem is tudsz felmérgesíteni. Túl aranyos vagy hozzá.
Ezen egy kicsit nevetek is, mert tényleg engem csak kevés ember mérgesít fel, azokkal is szerintem elég finom vagyok. Váltunk máris, a jóslástan a következő téma. Ő is szereti. Én is, jó óra. Kár, hogy csak most vette fel.
- Nekem tavaly is megvolt.
Mondom az igazságnak megfelelően. De tavaly nem volt olyan jó. Elment, de most jobb.
- Tavaly nem volt ilyen jó. Most jó, én se adom le. Már túlságosan meg szeretem hozzá.
Nem úgy, mint más órát. Ezt már csak magamban teszem hozzá. Ő vajon még melyiket szereti? Teszem fel magamban a kérdést.
- Te még melyik órát szereted?
Mondom ki kíváncsian a kérdést. Mert elégé érdekel. Feláll, elindul, összeszed pennát, tintát, pergament. És neki áll valamit rajzolni. De mit? Kicsit felállok, hogy megnézem mit rajzol. Ekkor felpillant és meg kérdi le rajzolhat-e. Ezen úgy meglepődök, hogy vissza huppanok a székre. Mivel beleegyeztem,vissza néz a lapra és rajzol. Gyors vonásokkal rajzol. Csak ritkán néz fel, úgy rajzol le. Érdekes válasz. Vajon ilyen csoda bogár vagyok tényleg? Teszem fel magamnak a kérdést. De úgy döntök nem.
- Hát akkor rajzolj nyugodtan.
Mondom és várom a végeredményt. Gyorsan dolgozik de, én már nagyon kíváncsi vagyok. Már majdnem végzett, egy picit izgulok, hogy milyen lettem.

Állia Szipenni

- Hát ezt már próbáltam én is. Vagyis nem épp ezekkel a szavakkal de a lényege ezt volt. De apámnál nem értem el vele semmit. Anyu, és a nevelőapám meg nem értik minek kell nekem bagoly, és nem magyarázhatom el nekik, mert anyu nem akarja, hogy Hayate tudomást szerezzen a varázsvilágról. Tudod, ok muglik. - fejezem be ezzel, és halványan mosolyodom. Nem értem,hogy anyu miért nem akarja, hogy Hayate tudja, mi vagyok, hisz ő az apám, ha nem is vérszerinti, de én annak tekintem, mert ő ott volt mellettem akkor is, amikor az igazi apám nem. Szóval szerintem úgy lenne a jogos, ha tudna erről a kis apróságról, bár nem tudom miként reagálna rá, de anyu miatt nem árulom el neki.
Túl aranyos vagyok. Ez milyen kedves. Ilyet még nem is mondott nekem senki ha jól emlékszem, a családomon kívül, és ettől még jobb kedvem lesz, s a szám, ha lehet így mondani, akkor a fülemig ér.
- Nem mindig vagyok ilyen aranyos. Ha nagyon felbosszantanak, akkor tudok én is kicsit rellonosként viselkedni, de ez nagyon ritkán történik meg. - vigyorgok mint a tejbetök, és még el is nevetem magam. Tényleg talán ha kétszer, háromszor fordult elő, hogy nagyon kiborultam, de igazából nm számolom, nem is kell, mert elég nagy a türelmem, és ha mégis megközelíti valaki azt a bizonyos határt, akkor is inkább elszámolok magamban tizig, és ha azután sem sikerül lenyugodnom, csak akkor megyek neki annak aki felidegesített. A téma pedig átvált a jóslástanra, és kiderül, hogy ő is szereti, és tavaly is tanulta de akkor nem volt olyan jó. Ez meg hogy lehet? Talán a tanár nem vót jó, vagy mi? Ezt nem igazán értem.
- Hogy-hogy? Mármint miért nem volt jó tavaly? - kérdezem összeráncolva homlokom.
-Én még nagyon szeretem a rajz- és melodimagát, meg a rúnatant. Ezek a kedvenceim. És neked? kérdezek rá én is, és csak azután állok fel, hogy tintát, pennát; és pergament halásszak elő valahonnan. Amint ez megvan elkezdek rajzolni, de azért előtte meg megkérdezem, hogy szabad-e. Mármint őt lerajzolni. Igennel felel, így hozzá is látok, és viszonylag hamar elkészülök vele.
- Kész is van. Nézd! - mutatom meg neki. - De szerintem én megyek, mert még tanulnom kéne egy keveset, és szerintem nekiállok néhány szorgalmit megírni. Szóval, szia, majd még találkozunk. Ja és ez a tied lehet. - vigyorgok a lányra, és odaadom neki a rajzot, majd megfogom a könyvet, és ismét elköszönök tőle, s már itt sem vagyok.

Keiko Sama

Egy napos délután.

- Hát, a szülőkre nehéz hatni. Én is sokat szenvedtem, de azért egy bagoly nem egy sárkány.
Mondom mert tényleg, csak egy kis állat, még nem is veszélyes. Bár láttam már kerge baglyot. Az én kicsi Gombócom példának is jó erre nagyon, jó tud lenni, de van, mikor dilis egy kicsit és már egy csomó emlék van is a fejemben erről. Mókásak és nem mókásak egyaránt. Mert tényleg voltak nehéz esettek vele. Ezen mosolygok. Hát a muglikkal nehéz egy kicsit.
- Szerintem megértené. Bár a muglikkat nem ismerem ki.
Ez igaz is, mert néha még elveszek a muglik közt. Mert már annyira megszoktam a varázsló létet. De ez mindegy.
Furcsa, hogy azt mondja, hogy nem nevezik túl aranyosnak. Tényleg olyan kis aranyoska pedig. Hát, szerintem nehéz lenne őt felbőszíteni.
- Téged felbőszíteni tuti nehéz.
Mondom mosolyogva. Mert nem bántásból mondtam. Ő is mosolyog, ezt annak veszem, hogy nem zavarja a kijelentésem. De már meg is volt a téma váltás. Jóslástan. Mért nem volt jó tavaly? Hát, csak azért, mert nem volt ilyen jó fej a tanár.
- Mert a tavalyi tanár nem volt ilyen király.
Mondom mert így volt. De azért elment. Nekem nem a kedvencem a rajz, rúnatant még nem tudom. Ezen egy kicsit morfondíroznom kell.
- Én csak most kezdtem a rúnatant az még nem tudom milyen. Én a bájitaltant, legendás lények gondozását és a önismeretet szeretem.
Bár talán még lesz jó óra és megszeretek pár dolgot. Most elkezd rajzolni. Jól rajzol, ügyes lány. Lerajzol és hamar kész lesz vele.
- Nagyon szép. Ügyes vagy.
Nagyon jól sikerültem. Teljesen én vagyok, kár, hogy már mennie kell. Még beszélgetem volna egy kicsit. De ez van.
- Jó szia. Nekem is van dolgom még úgyis. Jó tanulást. Köszi a rajzot.
Mondom mosolyogva, nagyon boldog vagyok, hogy lett egy jó rajzom és egy új barátom. El is ment már, asszem én is megyek. Ezzel el is kezdek pakolni és elindulok vissza a szobámba.

Ádám

A vörös hajú nagyon örült, hogy sikerült meggyújtania a dolgokat, bár talán kissé elméretezte a lángokat, mert nem égett el a papír, csak egy darabig lobogott, aztán kialudt. A tanárra nézett, mikor az újabb utasítást adott, aztán bólintott, és újra koncentrálni kezdett.
- Tehát ha még több energiát pakolok a varázslatba, akkor az egésznek fel kellene lobbanni - kommentálta a dolgokat, miközben igyekezett szabályszerűen végrehajtani a varázslatot. - Hoppá, ez már sok... - visszakozott, mikor érezte, hogy megpróbál az energia kitörni az általa alkotott határok közül, és elérni minden éghetőt.
- Elölről kezdem - közölte, és ez úttal csöndben fogott neki, hogy a beszéd ne vegye el a figyelmét, és nagyon igyekezett pont a megfelelő mennyiségű mágiát adni a papír égéséhez, aztán a tanárra nézett, hogy vajon jól csinálta-e.
Nem volt egyszerű a varázslás, az az igazság, de szerencsére Nathanielnek alapvetően is jó volt az állóképessége, ami kicsit segített ilyenkor is. Valamennyire mégis érezte, hogy használja az erejét, noha fáradt még nem volt, de mégis belé vágott a felismerés, hogy ennek a varázslatnak bizony ára van, ha nincs eléggé felkészülve. Ráadásul először érezte azt, hogy valaminek a megtanulásába érdemes energiát fektetnie, hiszen eddig jobbára csak lustálkodással teltek a napjai. Most viszont, alig fél óra alatt is felfogta, hogy ezért dolgozni kell majd, és csodák csodájára nem is bánta.

Nathaniel



Sárkányróka

Ádám

Nath nagyon élvezte az órát, de már nem bánta, hogy a tanár visszavonulót fújt, mert eléggé elfáradt. Biztos volt benne, hogy ez a későbbiekben javulni fog, és nem kell majd ennyi tűzvarázslat után egyből pihennie, de most még ennyi telt tőle.
- Gyakorolni fogok - biccentett hát a férfi felé, és ez úttal így is gondolta, mert ez most tényleg érdekelte őt.
A legnagyobb meglepetés mégis az óra végén érte, mikor is a tanár előszedett a zsebéből egy kis állatkát. Nath először csak meredt rá egy darabig, nem is értve, hogy most ő hogy került elő, de aztán rájött, hogy neki szánták, és kissé elsápadt - ő nagyon szereti az állatokat, de sohasem volt még sajátja, így némileg aggódott, hogy vajon ez most hogy is fog menni. Erősen figyelt, miközben Ádám a tartásáról beszélt, mert körülbelül ennyi volt az összes tudása az állatok gondviseléséről, és magában már reménykedett, hogy Gil majd legalább annyira a pártfogásába veszi a kicsit, hogy ne legyen elfelejtve az etetése, bár talán még ez az, ami Nath-nek is a leghamarabb eszébe jut.
Mikor a tenyerébe gömbölyödött a kis lény, Nath még inkább megilletődve nézte, erekre nyílt szemekkel és néma kétségbeesésben, mert félt, hogy bajt okoz neki, ha megmozdul.
- Köszönöm szépen - pislogott továbbra is a kicsire, és csak akkor kapta fel a fejét, mikor a tanár névadásra kérte. Egy darabig gondolkodott, hogy vajon mi lenne jó név egy tűzsárkányrókának, de sorra elvetette az ötleteit, mert úgy tűnt, a lasagne nem túl jó név senkinek.
- Hanabi - bökte ki végül a szót, ami japánul tűzijátékot jelent, és amivel Gil egyik könyvében találkozott. - Aranyos vagy te kis izé - suttogta aztán, közelebb emelve az arcához a kölyköt, aki aprócskának tűnt Nath lapátkezében.

[Első óra]


Nagy dolog van készülőben nagykislányunk életében - és kivételesen nem abban mesterkedik, hogyan csókolhatna meg valakit, akit mind jól ismerünk, akik kicsit is jártasak vagyunk a sorában. Kivételesen nem a fiú miatt izgatott, de nagyon, hanem más miatt, méghozzá a tanulás miatt! Bizony, ez legalább olyan jó dolog, mint Kornéllal tölteni az időt, de ha csak félve is, kicsit azért be kell vallania magának, hogy ez most még annál is jobb... vagy talán mégsem. Vagy mégis? Oké, annál biztos nem jobb, mint csókolózni vele.
Legalább negyed órával hamarabb ér a "terembe". Kisétál a másodikról, és felnéz a hatalmas kupolára nagyot sóhajtva. Nem tudja, hány lóerős most a szíve meghajtása, de tuti nem elhanyagolható, ahogy vágtázik... óvatosan sétál közelebb, és meg is találja a bejáratot. Soha nem járt még itt, így a látvány teljesen lenyűgözi, körbefordul egyszer, kétszer, megnézi az asztalokat, és odasétál a földhöz tartozó lámpáshoz, vigyorogva nézegeti, és mivel senki nincs itt, örömében még tapsikol is kettőt.
Ezután bátran felfedezőútra indul, talán megnézhetné a vizet, amit Viorel, a fiatalabb bátyusa birtokol. Igen ám, csak hogy ahogy odalép, falba ütközik, és akár hogy is szeretne, nem tud tovább menni, így mérgesen toppant a lábával.
-Ugye most csak viccelsz velem?!-
Kéri számon a teremtől bosszúsan, majd megfordulva észreveszi a tanár urat, és azonnal elpirulva elszégyelli magát a hangnem miatt.
-Csókolom!-
Köszön illemtudóan, ahogy visszasétál szépen az egyik asztalhoz, és várja a hogyan továbbra a választ... persze ezt a kérdést nem teszi fel, csak gondolatban, és talán minden egyes mozdulatával, amilyen tettre kész.

Bogica - Egy romantikus naplementés téli délután, vagy nyolc emberrel a nyakunkon.

Ashley



Sárkányróka illusztráció

[Tanárbácsi]

Megszeppenten áll az asztal mögött a felszólításra, hogy tegezze. Utálja, amikor a tanárok ezt kérik tőle, mert ez számára annyira helytelen dolog... bár Anya is így van a diákjaival, azt sem érti igazán, és neki bizony nagyon nehezére is esik - na persze nem Anyát, hanem mást, aki szeretné.
-Igyekezni fogok. Ashley Valerie Stanwood.-
Válaszol kötelességtudóan, majd a kis rókát veszi szemügyre. Felcsillannak a szemei, teljesen elvarázsolja a kis lány, legszívesebben azonnal odarohanna, hogy megdögönyözze, és mivel a jószág igen apró, csöppnyi félelmet sem kelt benne - ellentétben nagyobb társaival.
-De aranyos!-
Kiált fel, majd illemtudóan azonnal elhallgat, elvégre most figyelnie kell, és tanulni. Végrehajtani a feladatokat, amit a tanárbácsi -Ádám- kér.
-Rendben, értettem.-
Válaszol nagyon udvariasan, és elkezd gondolkozni, milyen nevet adhatna a rókának, de aztán a kapu felé fordul, ami minden más gondolatot kitöröl az elméjéből. Nagy levegőt vesz, majd kifújja, és előbb óvatos, majd határozottabb léptekkel átsétál a kapun. Szemügyre veszi a tálakat, majd visszapillant a professzorra, hogy mit is kellene velük csinálnia, azután újra a tálakra, miközben próbálja felidézni, mit mondott Anya - az lesz a legjobb, ha a levegővel kezd.
Odaáll a tálhoz, és fölé helyezi a kezét. Összecsukja némileg az ujjait, mintha egy láthatatlan hálót próbálna kihúzni a tálból, próbálja kicsalogatni a levegőt belőle. Mintha érezne valamit, de könnyen lehet, hogy csak megcsalják az érzékei, megfordítja a kezét, összecsukja a kis markát, mintha a levegőt akarná gombócként belezárni, majd kinyitja, és csettint egyet. Anyának, amikor csettint, a levegő is "csettinteni" szokott utána, mintha valami kisülés lenne, vagy összesűrűsödött levegő, vagy ő ezt igazából nem is nagyon érti. Mindenesetre kíváncsi rá, mit mond a Tanárbácsi, történt-e valami.
A következő tálkának a vizet választja. A testvére, a kisebb "bátya" hármuk közül a vizet tudja irányítani. Ashley fölé helyezi a tenyerét, és koncentrál. Próbálja elképzelni, ahogy a vízcseppek szétválnak a hatására, majd a tál fölött megmozgatja az ujjait, és várja, mit csinál a vízfelszín. Viorelnek kopogó hangot szokott kiadni, mint amikor az eső csepereg rá, mert... mintha kiugrálnának a vízcseppek, hogy visszamenjenek. Azt látja, hogy mintha fodrozódna, de hogy azért-e, mert tud vele bánni, vagy csak a levegő hatására, amit a kezével csinál, azt nem tudja.
A földhöz sétál, egyre bizonytalanabbul. Amint odateszi fölé a kezét, ismerős vonzást érez. Olyat, mint amikor a kis földkupac megmentette a vízbefulladástól, ami korábban nem volt ott a tó alján. Elmosolyodik, és összecsukja a kezét, csak a mutatóujját hagyja ott. A tál egyik oldaláról átlósan a másik oldalára kezdi húzogatni az ujját, próbálva ezzel megnyitni némileg a földet a tálkában hogy arról a vonalról elmozduljon, egyre gyorsabban, és határozottabban mozgatja az ujját, majd abbahagyja. Nem hisz már a saját érzékeinek, és kezd nagyon fáradt lenni ettől a sok koncentrálástól, pedig hát minden bizonnyal ez még csak a kezdet, nem gondolta, hogy ez ennyire fárasztó.
A tűzhöz sétál, ami a Toronybeli kandallóban lévő tűzre emlékezteti. Odateszi a kezét, és persze érzi rajta, hogy meleg, de gőze sincs, mit kezdjen vele. A levegővel, a vízzel könnyű dolga volt, kapott róluk beszámolókat, a föld meg... az meg olyan fura számára, de a tűz? Mit csináljon vele? Végül úgy dönt, valami egyszerűt próbál, így elkezdi az ujjait húzogatni az ellenkező irányba, mint amerre a lángok hajlanak, hátha követik őt, miközben nagyon koncentrál is erre. Kis idő után ismét a Tanárbácsira néz, hogy megtudja, mi is az ítélet a számára, és még jobban izgul, mint amikor belépett ide.

Ashley

[Tanárbácsi]

Igazán kimerítőnek találta ezt a néhány gyakorlatot, mert nagyon koncentrált. A tanárbácsi hívására közelebb sétál hozzá, és nagyon összpontosítva figyeli, amit csinál, és amit mond. Az ujját lesi, és a tenyerét, hogy biztos lehessen benne, semmit nem hagy figyelmen kívül, amit rögzítenie kell elméjének ahhoz, hogy sikeresen végrehajtsa a feladatot.
Odanyújtja a kezeit, és várja, hogy megkapja a kis homokvihart. Ahogy az ujjai, majd a tenyerei egyre közelebb kerülnek az elemhez, fura érzése támad, olyan, amit mindig is érzett, de soha nem tudta beazonosítani, hogy ezért van. Azt gondolta, szimplán szeret a természetben lenni, és ezt érzik a növények, és azért... reagálnak rá valahogy, vagy a mágia miatt - nem az elemi, hanem a boszorkánysága miatt, de most, hogy a tanárbácsi közelít felé, határozottan meg tudja különböztetni, hogy ez más. Erős, és csak az a szó jut róla eszébe, hogy szögletes, pedig ez egy totálisan nem ideillő szó. Azt, ami viszont passzolna a szituációhoz, nem találja, úgyhogy marad annál, hogy szögletes érzése van a földtől.
Tudta, hogy el fog jönni a pillanat, amikor megkapja a kis vihart, most mégis kissé megszeppen. Mi lesz, ha nem sikerül? Habár Ádám azt mondja, nem baj, de számára igen is baj lenne! Kell, hogy sikerüljön, ha a föld az eleme, akkor igen is szükségszerű, hogy meg tudja oldani ezt a feladatot, és különben is... amikor majdnem megfulladt, is valahogy aláhúzódott a kupac a vízben, akkor a homokvihar is viselkedjen jól, és csinálja, amit ő szeretne!
Bólint az instrukciókra, és amikor a tanárbácsi eljut az egyig, akkor megfeszített tenyérrel várja a kis homokvihart, közel készítve a másik tenyerét is, hogy rögtön körözni kezdhessen. A kis homokvihar a tenyerébe ugrik, és meglepi, hogy könnyebb, mint amire számított, mintha nem is lenne súlya, de határozottan érzi a vonzását. A másik tenyerét fölé helyezve mozgatja, mintha masszírozna valakit, de hamar megérzi, hogy ez így nem lesz jó, túl gyorsan csinálja, úgyhogy kicsit lassítani kezd. A tartó tenyerét némileg ellazítja, hogy ne legyen olyan feszes, mintha oldalról az ujjaival is próbálná tartani, de persze nem ér hozzá, a másik tenyerét pedig még jobban kifezíti, hogy az ujjai tövében lévő párnácskák jobban kiemelkedjenek, és most úgy kezdi el mozgatni, mintha egy ablakot törölgetne. Érzi az elem vibrálását, és próbálja felvenni a ritmusát is, ami egyértelműen nem ugyanolyan, amikor magához közelebb van a tenyere, mint amikor magától messzebb.
-Sikerült?-
Kérdezi félénken, mert nem biztos benne, hogy ezt ő csinálja, talán csak még nem fáradt el a homok, és azért nem hullt alá. Azért rendíthetetlenül folytatja, nehogy elrontsa, még akkor is, ha nem ő csinálja.