Katniss

Lassanként megnyugszik, s ez abból is látszik, hogy lehúzza szemei elől a kezeit, már nem szipákol, csak néha-néha megdörgöli egy sebtében előkapart papírzsebkendővel az orrát. Egészen megnyugtatta Katniss jelenléte, sőt már szinte butaságnak tartja, hogy az előbb képes volt elpityeredni azért, mert nem ment a szemek felszedése.
-Pedig... Csak azért gondoltam, hogy menne, mert az anyukám is könyvekből tanult meg kötni, horgolni, hímezni. Azt hiszem, ő jobban el tudta képzelni a mozdulatokat. Nekem ez nem megy, hiába tudom az elméletet.- jegyzi meg egy bocsánatkérő mosollyal egybekötve. AZ ajánlatra őszinte lelkesedés csillan fel kék szemei mélyén, rögtön utána ez az érzés kiül az arcocskájára is.
-Tényleg megtennéd? Azt nagyon megköszönném. Nincs kitől tanuljak, vagyis az apám barátnője nem tud ilyesmiket, csak manikűrözni meg hajat festeni, ilyesmik.- na igen, Claire nem tartozik a kedvencei közé már csak azért sem, mert nem olvas könyveket, inkább magazinokat és TV műsorokat búj, ha éppen nem dolgozik vagy az apjával van kettesben. Az ellenszenvéhez persze az is hozzátársul, hogy Claire az elején megpróbálta átvenni az anyja helyét az életében és ezt nem fogja megbocsátani meg elfelejteni egykönnyen.
Katniss festményekre fűzött szavaira bólogat egy sort, aztán fészkelődik kicsit, hogy kényelmesebben üljön. Most valahogy inkább beszélgetne mégis és máskor használná ki ezt az ajánlatot a kötésre nézve. Majd megmondja Katnissnek remélve, hogy a lány beleegyezik. Mikor Katniss anyukájáról esik szó, átfut egy meleg, kicsit nosztalgikus mosoly az arcán. Ő is szerette nézni, amikor az anyukája kézimunkázott. Olyankor ráncok gyűltek a homlokára a nagy koncentrálástól és mikor észrevette, hogy a lánya bámulja, elnevette magát és nyomott egy puszit Runa homlokára. Az ilyen emlékekre mindig szívesen gondol vissza.
-Rosyt? Nem, nem hiszem, hogy találkoztunk. Eddig találkoztam egy Lagger nevű lánnyal, meg a könyvtárosunkkal, aki nagyon kedves nő és vicces is.... és Abigéllel, akinek van egy plüss rénszarvasa.- sorolja fel az eddig konkrétan megismertek nevét. Bár ott van még Jessie is, de vele elég furcsa körülmények között találkozott és hirtelen nem is jut eszébe megnevezni a lányt. Jobban megragadt az előbbi két találkozás a fejében az említett emberekkel.
-Nahát, milyen érdekes nyakláncod van.- elcsodálkozva bámul rá a sárga fényt árasztó ékességre, majd Katnissre, végül ismét az ékszerre.
-Uhm, ti külön szobában laktok? Olyat lehet? Még nem olvastam el a házirendet.- teszi hozzá magyarázatképpen, miért is nem tudja, hogy is megy a dolog a hálókkal. Talán majd most felvilágosítják, hogy vannak külön hálók is. Ő meg volt róla győződve, hogy ömlesztve alszanak az emberek, mint a Gólyalakban.
-Hát... Nem hiszem. Elég nehezen barátkozok, félénk vagyok, folyton olvasok, nem igazán tudok semmihez sem hozzászólni, azaz inkább nem merek. És ahogy láthattad, hamar elpityeredek. Nem vagyok valami... bátor... meg úgy... hát nem mondhatnám, hogy én vagyok a legjobb társaság. De igyekszem változni. A régi iskolámban nem tudtam barátkozni, de eldöntöttem, hogy itt változtatok, megpróbálok beszélni... Jajj, ne haragudj, hogy untatlak. Biztos az agyadra megyek már.- ijedten visszakozni kezd, amint ráébred, mennyit járt a szája egy lélegzetre. Meg van róla győződve egyelőre, hogy túl sokat és túl feleslegesen szólt. Mellesleg egy kanyar erejéig: kicsit tényleg hasonlít a nevezett mesehősnőre, mert nagyon sápadt a bőre és hollófekete a haja, már csak az ajkait kellene vörösre fesse és indulhatna egy farsangi versenyen Hófehérkének öltözve.

Mary

Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… február 11. éjfél környékén

-Te tudsz sütni? – Ámuldozik egy sort. A vöröske sokkal inkább tartozik e téren az elkényeztetett kategóriába. Ha otthon van, anyuci vagy a mama mindig elé rakja, amit éppen megkíván a hölgyemény. Ha mégsem, akkor rohan bármelyik másik családtaghoz, hogy menjenek el valahova enni. Ehhez persze hozzátartozik, hogy ahányszor csak be próbál segíteni a konyhában, kárt tesz magában vagy a környezetében. Roppant figyelmetlen és béna tud lenni a kis törpe.
-Húúú, csináljunk sütit együtt is! – Ismét felpattan a helyéről, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. De még inkább azért, mert képtelen egy percig is nyugton maradni, hiába a kései óra.
-Készíthetnénk egy hatalmas adaggal, és körbekínálgathatnánk a folyosón! – Nem szándékszik elvenni az iskolai ügyeletes cukros nénik helyét, de egy kis kedveskedés a diáktársaknak sosem árthat. És Leonie még van is olyan jóhiszemű, hogy úgy gondolja, egy rellonos sem borítaná a fejére tálcástul az ajándékot.
-Jajj, az unalmas büntetőmunkák a legrosszabbak! Azt hiszem, nem lenne szívem olyat adni senkinek – Mélázik el egy pillanatra Mary ötletén. Az élet fricskája, hogy még csak sejtése sincsen róla, második évét már prefektusként kezdheti meg. A felvetés is nevetségesnek tűnik, bár láttunk már szőke nőt autóba ülni, úgyhogy ez sem nagyobb meglepetés annál. Elkalandozásából Mary gonosz kacaja ébreszti fel, amitől neki is nevethetnékje támad.
-Hááháá… há… hát… ez tényleg roppant ijesztő volt! – Veregeti meg kedélyesen a lány vállát, miközben visszapattan az asztalra, és sarkaira ülve fordul a hölgyemény felé. Még mindig rázkódik a válla az elfojtott röhögéstől, mikor a Szőke Herceg életbevágó kérdése felmerül.
-Ahham… saját mese – Bólint nem egészen nagy meggyőződéssel. Nehéz egy olyan embernek megmagyarázni, hogy nem kell megfulladni, mielőtt jön az a bizonyos Herci, aki naponta kétszer elolvassa a Hófehérkét, mióta meg tudja különböztetni a betűket a számoktól.
-Szerintem pedig az lenne igazán csodás, ha egyszer állnék az erkélyen, és a lovagom odalent várna rám. És akkor felkiáltana: „Rapunzel! Rapunzel, ereszd le a hajad!” – Mindezt természetesen szélesen gesztikulálva, fantasztikus színészi játékkal kíséri, egyszer az asztalon pipiskedve, egyszer pedig a földön igazán daliásan, attól függ, kit alakít éppen.
-És akkor én leengedném a hajam! – Ismét felpattan az asztalra, előre rázza loboncát, ami maximum arra lenne elég, hogy egy papagáj felkapaszkodjon a válláról a feje búbjára, de semmi többre.
-Szóval jah… - Lehuppan a hátsójára, és csupafog vigyort ereget meg Mary felé, aki talán már kezdi érezni Leonie őrültségének súlyos mélységeit.
-Igazán romantikus lenne. – Megvonogatja a vállát, miközben áttér a medvés kérdésre.
-Az azééért… - Az első, hogy át kell gondolnia, mennyire avassa be beszélgető partnerét saját kis világába. Végül egy szempillantás alatt sikerül döntenie.
-Szeretem a medvéket – Sóhajt fel derűsen. -Te nem? Már régóta akarok egy ilyen nagyooot! - Kezeit széttárva mutatja, milyen hatalmasat kíván a szíve.
-Olyan jó lenne vele aludni, pedig igazából van egy csomó plüssöm, de nekem akkor is kell még egy... - Nem zavarja, hogy ez a téma látszólag sehogyan sem kapcsolódik az iméntiekhez.
-Neked van medvéd? - Kérdi izgatottan a hölgyet. Ha van, akkor talán belopózhatna hozzá, és ellophatná...

Hófehér jaguár, ami párduc

Mit mondanak a dámák? Ne kenje össze a sminkét? Akkor valószínüleg a másik ember is lopakodik. Szóval ő is bújkál, tehát nem prefektus, és nem is tanár, mert akkor nem bújkálna. Azt hiszem ezt megúsztam. Bátran távolodtam a faltól, amihez hamarabb bújtam. Reméli a díva, hogy büntetést kap? Szerintem azért a prefiket meg a tanárokat ismerik, még könnyebb volt a lelkiismeretem. De ki lehet? Ez a hang ismerős... Talán Adria? Nem, nem hiszem. Már majdnem nevetve léptem, hogy  meglássam a dáma molesztálóját, de ekkor megütötték a fülemet a súlyos kérdések. Ki vagyok? Kik is vannak fiú prefektusok? Nem szeretném, hogy miattam vonjanak le pontot a levitától, így sincs sok... Mondjam, hogy Noel vagyok? A prefik ismerik egymást, és a jelvényem is kérné. Sodorjam bajba azt a gyáva Ront? Nem tehetem meg Leonie-val. Tényleg Leonie is lehetne a hang gazdája, de biztosan nem Ő. Százezer közül is felismerném gyönyörűen csilingelő bársonyos tündérhangját. Mi van ha Kiva? Ő biztos elengedne, mivel ő a csapatom kapitánya.
-Zsolt Perott. Levita, második évfolyam.
Mondtam rendkívül szomorúan. Kiléptem a fal takarásából, hogy leendőbeli büntetőm szemébe nézzek. Úgy álltam, hogy lássak, és felismertem a diákban a legkedvesebb levitást. Hegyi Nikit.
-Prefektus lettél?
Rámosolyogtam, majd odamentem mellé és röviden megöleltem.
-Hogy vagy? Rég találkoztunk.
Nem hiába indultam utamra. Az éjszaka zakar, tt az idő rosszalkodni.
-Nincs kedved szabályt szegni?
Mosolyogtam rá.

Runa

Az ajánlatomra Hófehérkének, azaz Runának felcsillan a szeme. Ezt a nevet már nem mossa le magáról. Mikor ránézek, egyből eszembe jut ez az idézet: "A haja fekete, mint az ében, ajka piros, mint a rózsa és időtlen-idők álmát alussza..."Imádom a meséket!
-Ami, azt illeti, szeretek sminkelni, meg ilyenek, de nem csak a szépségből áll a világ, mert az igazi szépség belülről fakad!-Tudom, hogy ezt sokszor sokan mondják, és ezért közhelyesnek tűnhet, de valójában ennek a mondatnak hatalmas tanulsága van. Ha, belül romlott vagy, akkor azt semmilyen krém vagy szemfesték sem tudja el fedni.
-Akkor, hamarosan be foglak neki mutatni, persze, csak, ha szeretnéd.-Legszívesebben szaltóznék örömömben, de, ha a testem a nem is, a szívem repdes a mellkasomban!
-Nyakláncom? Rosynak is van egy ugyanilyenje, együtt vettük őket. Rosy ideges volt, így elmentünk a boltba venni valamit. Ott találtunk egy jegesmedvét és egy lovat. Meg pár apróságot is. Egyszer csak megragadta a figyelmemet, ez a nyaklánc. Az a fele, ami a barátnőmnél van, azzal együtt, egy szívet formázott, a két lófej. Rosyval eltörtük és az egyiket én kaptam a másikat meg ő. Mikor felvettük, elkezdett világítani.  Mikor együtt voltunk, akkor meleg színekben pompázott, amikor kiderült, hogy el kell mennie, akkor pedig sötét színek váltakoztak, most, hogy visszajön, megint vidám árnyalatba öltözött.  Varázsnyaklánc, sohasem veszem le.- Mély levegő, emlékeztetem magam. Felemelem a medaliont és Runa elé tartom, hogy jobban szemügyre tudja venni, a lófejet, aminek drágakő szemében megcsillan a nap fénye. Órákig tudnék még erről beszélni, hiszen ez az emlék a kedvenceim között foglal helyet!
-Igen Rosyval és Aileenel lakom egy szobában. Majd, ha régebb óta leszel itt, te is igényelhetsz egyet.  Ráadásul, úgy rendezed be, ahogy akarod. Rád van bízva, csak a képzeleted szabhat határt annak, hogyan rendezed be a szobát. Meg persze, a társaid, de mi Rosyval mindig is egy hullámhosszon voltunk, így ez nem volt probléma.-Hála égnek! Teszem hozzá magamban, mert nem sszeretek veszekedni, pláne azokkal, akiket szeretek.
-Ráadásul, akikkel egy szobában vagy, azokat jobban is megismered, mint másokat.-Ha, belegondolok, hogy hány éjszakába nyúló beszélgetésünk volt, amiben együtt sírtunk, kacagtunk, vagy csak az élet nagy kérdéseire próbáltuk megtalálni a válaszokat.
-Nem baj, ha félénk vagy,én is az voltam, de aztán rengeteg barátom lett, akik felkaroltak,tanítottak és segítettek,ha valamibe bele törött a bicskám. A Levita az egyik legösszetartóbb házak egyike! Egyébként én is szeretek olvasni. Milyen témájú könyveket szeretsz? Nyugodj meg, nem mész az agyamra. Azért vagyok itt, hogy meghalhassalak és segítek neked abban, amiben csak tudok. De, ha nem tudnék, akkor megkeressük az én pótanyukámat, Odettet é ő biztos, hogy fog tudni nekünk válaszolni. Neked van örökbefogadód?- Még, hogy untatni? Engem aztán beszélgetés terén nem lehet lelőni. Bárkivel, bármikor, bármiről, bármeddig képes vagyok eszmecserét folytatni. Örülök, hogyha valakinek tudok segíteni és úgy látom, hogy most találtam magamnak egy úgy nevezett "pácienst", akinek szüksége van rám és nagyon remélem, hogy el fogja fogadni a segítségem és nem érti félre...

Dolánszky Alex

Mikor megtudtam, hogy nem sikerültek a vizsgáim, vagyon le voltam törve, még a szobámat is alig hagytam el. Nem értettem, hogy mi van velem, hisz ez a viselkedés nem jellemző rám. Bár így utólag belegondolva talán azért nem sikerültek a vizsgáim, mert mindvégig pesszimista voltam, és ezt mondogattam magamnak: "Úgysem fog sikerülni a vizsga, mert nem volt elég időm tanulni rá, hisz a vizsgaidőszak előtt körülbelül 1 hónappal kerültem be az iskolába."
Elhatároztam hogy az idei tanévben mindent megteszek hogy sikerüljenek a vizsgáim. Így az első adandó alkalommal - vagyis a mai napon - az egész napot arra szánom, hogy a könyvtárban tanuljak. Megreggelizek, és egyből indulok is a könyvtárba. belépek az ajtón, és kicsit meglepődök, mikor észreveszem, hogy alig van pár ember a könyvtárban. Köszönök a könyvtáros nőnek, aki szerintem nem is figyelt rám, annyira lefoglalta a könyv amit épp olvasott. Elindulok a polcok között, szinte az egész könyvtárat végigjárom. Sokféle könyvet látok a polcokon, mind egy-egy híres varázsló, esetleg mugli író könyve. Vannak köztük varázsigékkel, sárkányokkal, repüléssel foglalkozó könyvek. De én csak egy könyvet keresek. Mégpedig a jóslástanra kiírtak egyikét. Enyhén félredöntöm a fejem, hogy jobban lássam a könyvek címét, így megyek végig több soron keresztül, míg rá nem találok a keresett irományra. Kemény borítós, nem túl vastag könyv, a gerincén rajta is van a szerzője és címe " Michael Laitman:  Kabbala kezdőknek" Leveszem a polcról, és visszamegyek az asztalokhoz. Leülök az egyik asztal mellé, kezembe  veszem a könyvet, s elkezdem olvasni, nem is figyelek a körülöttem lévő dolgokra, csak a könyvre.

Katniss


Ha egyszer hangosan is Hófehérkének fogja hívni Katniss, valószínűleg nagyon megilletődik majd. Még soha senki nem aggatott rá becenevet, más nevet, így igazán örülne neki. Valahogy különleges dolognak érzi az ilyen apró kis gesztusokat. Számára azt jelzik, hogy a többiek, most éppen Katniss egészen pontosan kezdik elfogadni egy picit, mint háztársat. Ezek szerint csak nem halad olyan rossz úton a barátkozás és a kicsit szociálisabbá válás felé.
-Claire szerint nem. Vagyis kinevetett, mikor azt mondtam neki, hogy fontosabb, ami belül van, mint ami kívül. Szerintem csak ostoba, mert nem látja az emberek jellemét, a jó tulajdonságaikat... de lehet, hogy én gondolom rosszul.- elég bizonytalan a témában, mert ő sem egy nagy emberismerő, sőt. Hajlamos nagyon könnyen részre hajlani és percenként változtatni a véleményét, mindig más pártjára állni, mert nem látja a sok kicsi részlettől a nagy összképet.
-Igen, nagyon szeretném! Szeretnék összebarátkozni az emberekkel, sokat beszélgetni, de félek, hogy... unalmasnak gondolnak majd... meg könyvmolynak. És ilyenkor elbizonytalanodok.- magyarázza a problémája lényegét a lánynak. Le is hajtja a fejét, még egy sóhaj is kicsusszan a száján. Hamar elbátortalanodik és olyankor megnyikkanni sem nagyon tud. Így volt ez az activity alatt is, ha Katniss emlékszik még. Amint megfejtették a megoldását, megnémult és nem is mert, próbált már bekapcsolódni a játékba, inkább csendesen meghúzódott a helyén, ahova leült, távolabb egy fokkal a többiektől, mégis elég közel ahhoz, hogy a csoportba tartozzon.
A nyaklánc történetét feszült figyelemmel hallgatja, bólogat egyes részleteknél egyrészt, hogy jelezze, figyel, másrészt, mert azt is fontosnak érzi tudatni, hogy eddig érti az összefüggéseket, a magyarázatot.
-Gyönyörű darab. Rosy tényleg nagyon fontos ember lehet az életedben. Szerencsés vagy.- jegyzi meg egy szende mosollyal az arcán, miközben az elé tartott medaliont kicsit alaposabban is szemügyre veszi, megforgatja az ujjai között, ha ez nem jelent problémát, s a végén elereszti, hogy Katniss nyugodtan kiegyenesedhessen. Legalább ilyen érdekes számára a külön hálószobák témája is. Ha régebb óta itt lesz? Az még arrébb van. Egyelőre csak ott szokott lebzselni a Gólyalakban körbebástyázva egy halom könyvvel és olvas látástól mikulásig, amikor csak ideje van. Neki ez most úgy megfelel. Persze, ha valamikor úgy összebarátkozik néhány emberkével, hogy külön hálót fognak igényelni, vagy esetleg más módon jut külön hálóba, akkor azt fogja megszokni, de most ez így rendben van neki. Mondjuk arra lenne ötlete, hogyan nézne ki a szobája. Sőt, rengeteg ötlet villant most fel hirtelen a fejében villanykörték módjára. Közben átterelődik a beszélgetésük a könyvekre is, amik megint csak az íriszeiben feltűnő csillogáshoz vezetnek. Imádja a könyveket, egyszerűen nem tud nélkülük létezni és ha valaki bezárná egy könyvtárba, neki az nem büntetés lenne, hanem csodálatos ajándék.
-Most a romantikus regényeket nyúzom, vagyis pontosabban Austen regényeket. Éppen megkezdtem Emmát, de a Büszkeség és balítéletet már kivégeztem, sőt az Értelem és érzelmet is.- magyarázza nagy lelkesedéssel Katnissnek az éppen aktuális olvasmánylistájának egy töredékét.- Ezeken kívül szinte bármilyen könyvet a kezembe veszek. Előbb megnézem, miről szól, mi a rövid összefoglaló, aztán elolvasom az első fejezetet és az alapján döntök, folytatom-e vagy sem. Már történt olyan, hogy letettem egy könyvet, mert nem tetszett. Az unokanővérem például Laurell K. Hamilton-rajongó, de engem annyira nem fogott meg a stílusa. Túlságosan... barbárnak éreztem az én fantáziavilágomhoz. Ettől még elismerem, mint írót, csak én nem hiszem, hogy a rajongó táborában leszek a jövőben.- próbálja szavakba önteni a véleményét olyan módon, hogy ne sértsen meg vele egy Hamilton-rajongót sem, mert hát lehet azt tudni, Katniss nem-e éppen imádja a nő könyveit? Nem. Na hát azért fogalmaz mindig óvatosan, azaz igyekszik, törekszik rá.
-Örökbefogadó?- ismét egy olyan ponthoz érkeztek, amikor kérdő tekintet a válasz Katniss érdeklődésére.- Kellene legyen örökbefogadóm? Én erről nem is tudtam...- egyre bizonytalanabbul cseng a hangja, nem nagyon tudja, mit is mondjon. Őt nem fogadta örökbe senki, ebben teljesen biztos, de hogy kellene? Arról még nem tud semmit, de talán most kiokosítják.
-Katniss... hálás vagyok érte, hogy ilyen kedves vagy velem.- úgy érzi, szeretné őszintén megköszönni a figyelmességet, mert ez most nagyon jóleső és kicsit az amúgy is borzalmasan pici önbizalmán lendített egy hangyányit.

Leonie

Egyetértőleg bólogat és tovább majszolja a szendvicsét, pont mint egy szelíd, puha állatka, akinek fogalma sincs róla, mekkora veszélyek leselkednek rá a közvetlen környezetében - pedig Leonie határozottan az egyik legveszedelmesebb ember, akivel összehozhatta a vicces kedvű Sors, és ezt igen hamar kénytelen megtapasztalni, amikor is Gömbvillám úgy dönt, hogy elképesztő hálájának egyetlen megfelelő kifejezőeszköze Keith megcsonkítása. Szóval következik a repülő vörös mókus, ijedt, meghökkent nyikkanás, hangos puffanás, ordítás, fájdalmas sziszegés.  
- Áááááh...- Nyögi elhalóan, némi tehetetlen dühvel a hangjában, miközben elvesztve minden férfiúi büszkeségét, könnybe lábadt szemmel magzatpózba vágja magát, hogy ezzel az egyébként teljesen kiszolgáltatott pozícióval is védhesse a Sebesültet. Leonie aggódásából abszolút nem fog fel semmit, az egyetlen amit érzékel az a fájdalom és az alaktalan vörös hajkupac, ami bosszantóan csikizi az arcát, holott ő hol a hátára, hol az oldalára fordulva igyekszik csökkenteni ezt a hosszú percekig múlhatatlan, ragaszkodó szenvedést.
- Jézusom...- Nyekegi érezhetően magasabb hangon, enyhén kivörösödött arccal, mikor eljut oda, hogy észrevegye a körülötte álló manósereget. Keith ritkán érzi magát zavarban, de igen, igen, ez határozottan egy olyan pillanat az életében, aminek emléke hetek múltán is egy fájdalmas fintorral társul majd.
- Nem. Nem kell jég. - Csak pihegni tud, de a jég gondolata elég rémisztő ahhoz, hogy erőt vegyen magán és a szánalmas fetrengéséből megpróbálja feltornázni a hátát a falra. Őszintén szólva nem túl vonzó terv, hogy egy ilyen letaglózó sokk után még össze is vizezze a nadrágját, hátha azt hiszik, hogy bepisilt.
Mindenesetre némileg kiül az arcára a halálfélelem, amikor Leonie újra felé nyújtja a kezét, benne a gyűrűivel, és tartózkodó testtartással veszi át az ékszereket, lehetőség szerint úgy, hogy véletlenül se érintkezzen a bőrük - a végén legközelebb pestist, vagy maláriát kap tőle, de a legjobb esetben is csak azt tudja elképzelni, hogy Leonie hatalmas, vastag, hegyes körmöket növeszt, amiket aztán Keith mindenféle testrészébe belemélyeszt, hogy garantált legyen a hosszan tartó, kínzó halál. Hiába, egy ilyen eset után minden srác máshogy tekint a bántalmazójára.
A fájdalom mindeközben enyhül, de hangja még mindig kába.  
- Te tuti meg fogsz ölni egyszer. Mit gondolsz, meddig bírom melletted? - Nagyjából ennyi lenne a reakciója arra, hogy Leonie megitta a fél forrócsokiját, elhívta egy közös játszó délutánra Ririvel, és elmesélte a kísértetházas kalandjait. Hitetlenkedve, most először kissé nehezményezve, sötéten, kissé mérgesen néz a lányra, de ahogy csukott szemmel a falnak veti a fejét, enyhén izzadt, az arcába hulló tincsek alatt előmászik egy fájdalmas kis mosolyféle, sőt mi több, aztán egy rövid, gúnyos, prüszkölésbe fulladt nevetés után úgy dönt, egyelőre nem vág Keith-alakú lyukat az ajtón.
Ennek az egyik legfőbb oka nyilván az, hogy nem bír elmozdulni a fal mellől.
- Azon gondolkoztam, hogy Wonder Woman igazából egy szuper képességű amazon, tehát feminista, folyton férfiakat gyilkol, mégis állandóan kirakják a mellét, míg Supergirl, a cukros pompom-lány figurát folyton éretlen libának ábrázolják. - Az, hogy az agya újra felesleges dolgokkal foglalkozik természetesen egyértelmű bizonyítéka annak, hogy kezd magához térni. Talán más értelme nincs is a kijelentésének, de az ő esetében könnyen hozzá lehet csatolni azt a művészi felfogást, hogy most magán érzi a Leonie-t megszálló Wonder Woman férfiakra mért megalázó bosszúját. Ki így, ki úgy.
- Ismerem én az avantgardisták sebezhető férfi modell képét, de kérlek, ezt ne csináld többször. - Elmosolyodik? Most tényleg, még a szeme is nyitva van, és Leonie-t fürkészi vele. Épp azt próbálja elképzelni, hogyan tudná ábrázolni egy elvont kortárs művön keresztül azt a kínt, amivel a megszállt kicsi lány azt imént nyilván puszta ihlet-gyűjtő tapasztalatszerzésből megajándékozta. Lassan a merev, görcsös tartása is enyhülni látszik - kérlelően kinyújtja a karját a forrócsoki után, ő maga azonban a földön marad.  
- Ha védőfelszerelésben kell melletted járnom, kifestőt se tudok színezni, de még a küszöbön is nehezen foglak átvinni...az a minimum, hogy eztán tényleg érdekes helyeket mutatsz. - Tulajdonképpen ideje is továbbállniuk, épp ezért a közeljövőben megvalósítható tervei közé veszi, hogy a forrócsoki elfogyasztása után megpróbál felállni és úgy menni, mint egy normális ember ahelyett, hogy egy furcsa, a nyereg által bántalmazott cowboyt utánozzon.

Keith

Sejtelme sem volt róla, hogy ekkora fájdalmat okozhat azzal, ha valakinek egyes szerveit felküldi a gyomrába. Pedig csak egy apró, villám- vagy még inkább kanalamgyors mozdulat volt… ráadásul olyan kis szerencsétlenül fetreng a földön Keith, s bár hölgyünk roppantmód, sőt annál sokkal jobban sajnálja, mégis fel-feltör belőle a kuncogás. Harapdálja is belülről ajkát, és mindenféle égieket hívogat magában, hogy legyenek oly’ kedvesek, és a kávészünetük alatt segítsenek már, hogy ne nevesse ki hangosan az úriembert.
-Tényleg hívni kéne gyógyítót. – Aggodalmaskodik tovább, és még az is átfut parányi agyacskáján, hogy esetleg meg kéne tapogatni, nem tört-e el valamije a Szőke Hercegnek. Nem venné a lelkére, ha miatta érne véget egy ilyen vérvonal. Bár be kell vallani, Keith most kevésbé hasonlít a daliás és méltóságteljes álomképre, ami hölgyünk belső szeme előtt lebeg.
-Jajj, mondd, mit segítsek? – Esetleg lehetne benne annyi tapintat, és arrébb mászhatna egy felet, hogy ne premier plánból bámulja a jelenetet. Eszébe nem jutna, hogy ez most mennyivel zavarba ejtőbb az úriembernek, mint neki. Azt viszont határozottan a szívére veszi, hogy Herci láthatóan megrettent, mikor felé közelített, még akkor is, ha oly’ közeli a gyász. Akarom mondani sokkélmény. Megadóan felemeli kezeit, majd összefűzi karjait maga előtt. Így aztán egy ujjal sem érhet a hadirokkanthoz.
-Úgy sajnálom – Motyogja zavartan maga elé. Valószínűleg nem élné túl, ha Keith most örök haragot fogadna ellene. Egyrészt azért nem, mert a szőke varázserőben jóval felülmúlja, másrészt… az legyen az ő nem túl nehezen kitalálható titka.
-De működik még? Tényleg meg kéne nézetned – Szerencsétlenebb társalgást le sem folytathatna, mint amit éppen művel nagy igyekezetében. Csak Keith mellett még kevésbé tud viselkedni, mint úgy általában.
-Becsszó, nem akartalak megölni. Ha meg akartalak volna, akkor gondolom, akad itt kés a konyhában vagy sütő… - Folytatná tovább is, csak elhangzik egy bizonyos kérdés. Elkerekednek a szemei, és magában lepörgeti az összes Szőke Herceges mesét, amiről valaha hallott. Ott csak az örökkön örökké létezett, mint időbeli fogalom, és már nyitja is a száját, hogy ezt közölje az úrral. De gyorsan befogja. Mármint szó szerint rátapasztja tenyerét a szájára, mintha rosszul lenne, pedig ez nem rókafuttatás ellen szükségeltetik, sokkal inkább a hangos eszmefuttatások ellen. Jesszus… mi ütött belé?
-Áááööhhkmm.. – Nyilatkozza minden cseppnyi értelmét összekaparva. – Iiiizééé… - Teszi még hozzá elmésen, megvillantva kifinomult humorát is.
-Mi? – Teljesen elmerült buta gondolataiban, mikor végre Keith hangja kizökkenti a rózsaszín habpamacsok közül. Eleinte úgy néz újdonsült, megcsonkított ismerősére, mint valami ufóra, de végül csak feléled, és saját kis elmélázós közjátéka után elvigyorodik, mintha mi sem történt volna.
-Akkor nem leszek Wonder Woman. Nem akarok én senkit megölni. – Győzködi tovább legelső áldozatát. Szerencsétlen Coltrane úrfi, vajon sejtette, hogy ilyesfajta beavatási szertartáson kell átesnie, mikor beköltözik az iskolába? Csak híre ne menjen, mert az amúgy is ritkaságszámba menő férfiegyedek inkább délre költöznek, és vissza sem jönnek többé.
-Óóó, ígérem, jó leszek! – Lelkesedik fel igazán, mikor végre kap egy halovány mosolyt, és örömében még meg is szorongatja a srác bokáját egy pillanatra, mivel pont a lábánál ücsörög. Végül aztán felpattan a forrócsokiért, két tánclépéssel az asztalnál terem, majd ugyanilyen hipersebeséggel már bele is nyomja Herci kezébe az italt.
-Óóó, talán csináltathatnánk valami pihekönnyű védőruhát Neked – Kezd bele fesztelen fecsegésébe. – Persze sosem fog többet ilyen előfordulni, de jobb az elővigyázatosság. Csaaak… - Összehúzott szemöldökkel csücsörít egyet. – Azért még átviszel a küszöbön, nem? Mert azt úgy kell! -Szinte már hagyomány vált belőle.
-Ha érdekes helyet szeretnél még ma látni, akkor mennünk kell – Egy ugrással talpon van, és egy vigyorral kinyújtja kezét a kis rokkant felé.
-Mindened megvan? – Oké, egy kis szemtelenség csak kicsúszik még a végén. Bár a földön semmi nem gurult a gyűrűkön kívül, szóval maximum az önbizalmát veszthette el a srác. Apropó gyűrű. A sajátját felhúzta hüvelykujjára, s most úgy parádézik tovább.
-Siessünk, mielőtt még más is elkap rajtam kívül – S szokásához híven húzza maga után a szőkeséget. Nem érdekli, hogy az mennyire van éppen megrettenve a közelségétől.

Leonie
A beköltözés, 4. felvonás, március 30. éjfél körül

A furcsa páros vidáman pezsegve tör ki a konyhából, mintha már el is felejtették volna, hogy Keith-nek mekkora kínokat kellett bent kiállnia Leonie által. Keith férfiasabb fele az első percekben emiatt komoly lelkiismeretfurdalást érez, hiszen a férfiasság ellen elkövetett felelőtlen merénylet azért több időt és bosszúságot megérdemelne, de a vörös hamar megnevetteti, ráadásul egyáltalán nem öntötte rá a forrócsokit, amit engedékeny barátunk egyértelműen fejlődésnek ítélt. Így történhet meg, hogy amint újra járásképes lett és felállt, egy híján újra felhúzta a gyűrűit, és visszarántotta magához az újra pörgő, húzó lányt, hogy annak rendje és módja szerint felkapja, majd peckesen átlépkedjen vele a konyha bejárati ajtaján, a hátuk mögött hagyva a fejüket vakargató, ingató, mosolygó manókat.
A folyosókon és a lépcsőházban zsibongva és "randalírozva" jutnak el az első emeletig, Leonie állítása szerint a Nagyterem fel haladva, de azt még az újonc Keith is észreveszi, hogy jó néhány kitérőt ékeltek közbe, és még több festményt vertek föl, akik aztán dühösen, az öklüket himbálva bizonygatták, hogy tanárért fognak menni. A srác hirtelen érdeklődése miatt néhány tanterembe is benéznek, főleg olyanokba, amik mellett már kétszer elmentek (természetesen a Herceg hagyományt egyszer se szakítja meg), közben pedig a falikárpit mögött nyíló titkos, sötét, szűk folyosókon vágnak át és vicces hangulatban lévő lépcsőket másznak. Keith lelkesedése látszólag megtörhetetlen, a suliról érdeklődik, a diákokról, a faluról, az ott kapható érdekes holmikról, mesél az általa behozott különc cuccairól, kérdez Leonie családjáról, Leonie hajáról, ami szerinte remekül passzol az új pecsétgyűrűjéhez, közben pedig ámuldozik és mindent megfogdos, mint egy kisgyerek. Néha, egy különösen izgalmas képnél magához húzza a lányt és hosszan ecseteli neki a kort, amiben készült, és természetesen az akkor divatos festési technikákat, ezeket különben szorosan a lány mögött állva meg is mutogatja a képeken, amiktől annyira izgatott lesz, hogy egyszer véletlenül még egy nagy páncélzatot is rábír, hogy lépjen három lépést, és dobja fel a levegőbe a saját fejét.  
Mindezzel együtt beletelik egy kis időbe, míg elérik a Nagytermet, mint aktuális főattrakciót, Keith-t viszont ott annyira magával ragadja a csodálat, hogy a terem közepéig se teszi le a lányt, amikor pedig mégis, egy elegáns pördüléssel felugrik az Eridon asztalára, a már látott előzékeny csuklótekergetésével meghajol, majd a hölgy felé nyújtja a kezét.
- Egy táncot, kisasszony? - A kócos szőke lobonc fültől-fülig vigyorog a másikra, ami a lovagi viselkedésével és a szabadelvű öltözködésével logikailag valahogy sehogy se jön össze, de annyit talán már Leonie is megtudott róla, hogy Keith az élete igen sok részéből száműzte a harmóniát.  
A terem különben valóban csodaszép; a tiszta márványlapokról csillogva verődik vissza a Hold különösen erőteljes fénye, az ég nemes királykékben tündököl, csak egy-egy sötét felhő és milliónyi apró fénypont tarkítja a látványt. A Nagyteremben ennél fogva elragadó félhomály uralkodik, ami mindenre ráveti a regényesen szép, könnyű köpenyét; a robosztus kőszobrokra, a házak óriási kárpitjaira, a lebegőnek tetsző asztalokra, Leonie-ra.  

Emily K. Crusader

Tollandot az a rossz szokás jellemzi, hogy képes egyszerre 20 könyv fölött trónolni, és ahelyett, hogy visszavinné amit már elolvasott inkább magánál tartja. Ezáltal igen szélesműveltségűnek tűnhet, ha valaki belép szobájába és a polcára szegezi tekintetét. Az igazság az, hogy nem panaszkodhatott jártasságaira, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a nagy egészhez képest semmivel sem tud többet azoknál az embereknél sem, akik még könyvet sem láttak életük során. Mindennapi teendői közé tartozott, hogy valami új ismeret után kutatott. Az elmúlt időszakban 42 könyv gyűlt össze nála. Korábban is szükségét érezte annak, hogy visszaszolgáltassa őket, ezúttal sikerült erőt vennie magán. Vingardium leviosa! -szólította meg a könyvkupacot, ami a levegőbe repült. A könnyebb varázslatokat már egészen jól tudta használni a fiú, ugyan csak a rengeteg gyakorlásnak köszönhetően. A tehetségesebb mágusok többnyire megtudják tanulni az egyszerűbb bűbájokat, varázslatokat, átváltoztatásokat zsigerből, mindennemű gyakorlás nélkül. Tolland nem volt birtokában ennek a képességnek. A gyakorlati mágiában nem voltak komoly sikerei. A maga előtt irányított könyvrakás ékes bizonyítéka volt ennek; mindig is az elméleti tudásával tűnt ki a többiek közül, hiszen az elméletet csak tanulással lehet elsajátítani.
Megérkezett, pontosabban megérkeztek a könyvtárba a könyvekkel.
-Szükséges visszavinnem őket a helyükre? - kérdezte a könyvtárost, akiről nem tudta eldönteni életben van-e még testhelyzetéből adódóan: szinte csukott szemmel nézett a kezében tartott könyv irányába, elnyúlva karosszékében. A kérdés hallatán sóhajtott egyet, majd kisebb morgolódás után útjára engedte Tollandot.
Micsoda egy faragatlan... -mérgelődött magában, de igyekezett csillapítani indulatait... Ugyanakkor jót tett volna neki egy kis kiabálás. Ha nem is a könyvtárossal szemben, hanem úgy egyébként.
Dühében egy polccal tovább ment, mint egyébként szokott. Az eddig feltérképezetlen nyelvi részleghez ért. Leemelt egy kék, hínárborítású könyvet ami az A sellő hangtan címet viselte. Felkeltette érdeklődését, és belelapozott. Rendkívül bonyolultnak találta az ábrákat, amik a sellők nyelvét igyekezett megmagyarázni az egyszerű embernek. Ez persze inkább inspirálta, mint elrettentette. Számára ez kalandot jelentett. Azon kívül, a sellők nem írnak, így új írásrendszert sem kell megtanulnia, ha ennek a nyelvnek szenteli az elkövetkező pár hetet.
Visszaindult a "kedves" könyvtároshoz, de időközben elragadta a hév: leült egy fotelbe, és fellapozta a könyvet. Neki fogott a tanulásnak.

Tolland

Vége a szünidőnek, amit kivételesen nem sajnálok. Ugyan fergeteges volt, mert végre kicsit együtt lehettem a tesóimmal, újra én voltam a legkisebb, dédelgetni való lányka és már nagyon hiányzott ez a fajta szeretet. Ezen kívül megjártam Londont, ahol már a nyári trendeket mutatták be és még anyának is tudtam segíteni az állatmenhelyen. Viszont mégiscsak jó visszatérni a "rendes kerékvágásba" nekiállni tanulni és tervezgetni a további életemet. Mert hiába imádom a mugli világot, nekem nem azt az életet szánta a sors.
S ha már a sorsomnál tartunk, ideje lenne egy kis gondot fordítani rá, mert eléggé kicsúszott mostanában a gyeplő a kezeim közül. Többek között nem vizsgáztam le, mert képtelen voltam a hatalmas kikölcsönzött könyvkupacon átrágni magam 2 hét alatt, és a divathetek is közbejöttek, így bájitaltanra már be sem mentem. Viszont mostanra sikerült saját könyveket szerezzek és a sarokban tornyosuló könyvtári példányokat ideje lenne visszavinni. Amint ez a gondolat megfogalmazódott bennem, már rámolgattam is össze a könyveket és kissé kinyúlt pulcsim alá felvettem egy fehér inget, mert a szobámban megengedhető, hogy kilógó köldökkel mászkáljak, de máshol azért nem kéne, és indultam is a könyvtár felé. Ránézésre ugyan törékenynek tűnök, legalábbis mindenki ezt mondta, de mint kiderül 11 egymásra pakolt könyv nem jelent gondot a fizikumomnak. Ugyan egyszerűbb lett volna lebegtetni, de valahogy ez a megoldás nem jutott eszembe. Azt hiszem, még mindig megrögzött mugli vagyok ilyen téren. Pedig a pálcám most is ott lapul a zoknimba tűzve, de séta közben nehéz lenne előhúzni anélkül, hogy leejtenék bármit is. Bár a kupac kicsit labilis, de minden különösebb baleset nélkül megérkeztem a könyvtárhoz, és szabaddá tudtam tenni az egyik kezem, hogy benyissak az ajtón.
-Jó estét! Hová tehetem ezeket?-
Kérdezem a felstócolt könyvek mögül, s mivel a "kedves" könyvtárosunktól semmi válasz nem érkezik, a legközelebbi asztalhoz lépek, és egy hatalmas sóhaj kíséretében megszabadulok a tehertől. Állítólag volt egy aranyos vörös könyvtárosbácsi, aki mindig segítőkész volt, de amióta elment, csak ki-be járnak mogorvábbnál mogorvább alkalmazottak...mindegy, visszaviszem én a könyveket. Kezembe vettem az első példányt, és felnéztem az LLG-s polcot kutatva, amikor észrevettem, hogy az asztal melletti fotelban ült egy srác.
-Ó...bocsi, nem akartalak zavarni.-
Eresztek meg egy mosolyt felé, ha esetleg felnézne, ha pedig eddig nem sikerült kiugrasszam a könyv nyújtotta világból, akkor ezzel sem fogom, és a helyes polcra helyezem a kezemben tartott példányt, majd visszatérek a következőért.

Emily

Tolland valami szokatlant érzett a könyv olvasása során. A sellőnyelv merőben hasonlított a magyarhoz. Többnyire a hangsúlyokon dőlt el mit is mondanak, és a hangleejtésen. E kettő pedig elég sokrétű nyelvünkben, így nem okoz különösebb nehézséget ezek berögzítése. Egy affektáló angolnak mondjuk sokkal nehezebb dolga volna... A következő oldalon már nem a hanghordozás volt a téma. Elkezdődött a társalgási rész, és a nyelvtan. Lendületet vett és neki fogott... volna...
-Ó, szia! Nem zavarsz - válaszolt a lánynak ösztönösen, ahogyan ilyenkor szokás. Voltaképpen teljesen megzavarta őt cselekvésében, így az előbbi "nem zavarsz"-szal nem mondott igazat. Ugyanakkor csak akkor vette észre, hogy már másfél órája tanulmányozta a sellőnyelvet. Nagyon elrepült az idő.
-Épp ellenkezőleg, pont pihenni készültem. - folytatta kis szünet végeztével.
Sosem volt erőssége a kommunikáció, azonban a lány aki nemrég kimentette a fanatikus munkából viszonylag jó beszélgetőpartnernek látszott.
-Téged mi szél hozott ide? Valami könyvért jöttél? Ha igen, tudok segíteni. Persze a könyvtárostól is kérhetsz útbaigazítást, de szerintem velem jobban jársz. -és milyen igazat mondott. Tolland az elmúlt időszakban egészen feltérképezte már a könyvtárat. Még mindig vannak számára ismeretlen részek, de amelyeket volt ideje felfedezni azokat úgy ismeri már, mint a tenyerét.
Ugyan a lány nem is mondott semmit, a fiú máris lelkesedett: segítséget nyújthat, abban amiben igazán jó. Aztán ismét lehiggadt és türelmesen várt. Nem akart tolakodónak tűnni. Valójában nem is volt az.
-Juj, ne haragudj! Majd elfelejtettem: Tolland Clotannak hívnak, másodikos levitás vagyok! - mutatkozott be szívélyesen, és kezet nyújtott.
Sosem tudta biztosan, mi a helyes egy nővel szemben. Kezet fogni? Jobb híján megteszi!

Keith

Egyszer volt, hol nem volt, a vöröskét átemelték a nagyterem küszöbén. In medias res. Előtte persze végig mókázták az utat, ahogy azt illik két eridonos jellemnek. Leonie-t sem zavarja túlzottan, hogy valami példaszerűséget kéne mutatnia, és nem az éjszaka közepén visongatnia a folyosókon. Hölgyünk talán túlzottan gyorsan belelkesedik, és most is így esett ez, rendkívül felspannolta a találkozás Szőke Herceggel. Nyilván ez csak amolyan törpés rajongás, alszik egyet, és holnap már más miatt fog ugyanígy bepörögni. Vagy nem.
Mázli, hogy egyébként is irtóra bolond, úgyhogy jelenlegi állapota aligha különböztethető meg a többi naptól. Azt az apróságot is sikerül hamar leküzdenie, hogy ne essen zavarba, mikor olyan közel kerül az úriemberhez. Hiszen ő szokott belemászni mások aurájába, akkor meg mi a hét törpe történik éppen?
Úgy egyébként pedig lelkesen fecseg, be nem állna a szája egy percig sem. Annyi energiával, amennyi benne van, a muglik elláthatnák a fél országot… De így csak Keith van folyamatos sokknak alávetve, mint valami kivégzésen. Végül is, ha azt vesszük, Leonie láthatóan azon van, hogy mihamarabb kinyírja az urat, de az hősiesen túltette magát rajta, annyira, hogy egészen a terem közepéig meri cipelni.
-Úúú, ezentúl mindig vinned kell majd! – Imádja, ha emelgetik. Kár, hogy nem óvodás, mert akkor jóval könnyebb helyzetben volnának. Mármint szó szerint véve könnyebb.
-Csinálhatnánk egy olyat, mint a babáknak, és felkötözhetnél a hátadra, mit szólsz? – Ugrándozik össze-vissza, mire figyelme végre kicsit a terem felé terelődik. Elámul a roppant gyönyörű égbolton, meg a kellemes hangulaton, amit a helyiségbe varázsol a halovány fény. Lelke egyből megtelik mesebéli romantikával, amit még az is tetőz, hogy maga a fehér ló nélküli (senki sem lehet tökéletes, ezen patások tartása pedig roppant macerás és drága is, ráadásul senki nem díjazná, ha reggelihez menet lócitromba lépne) Szőke Herceg felé nyújtja a kezét egy táncra. Eltátja a száját, és magában ujjongva próbál felpattanni az asztalra, kisebbfajta nyálcsíkot hagyva maga után. Egy hivatásos, állandó lakcímmel rendelkező csiga sem végezhetett volna alaposabb munkát, meg kell hagyni.
-Jövök már, jövök – Nyögi, de azért még botladozik egy sort, mire feljut Keith mellé, és megfogja kezeit. Úúúú, ez annyira olyan, mintha a legszebb álma válna éppen valóra! Nem is igazán tud megszólalni, helyette inkább mindkét kezét megfogja az úrnak, közelebb lép hozzá, csillogó szemekkel feltekint rá, még megvillant egy szégyenlős mosolyt, mielőtt…
-Tappancs vagyok ééén, ki az erdő szélén él a barátaival, és senkitől se fééél! Mindenki egyért, egy mindenkiéért, a barátságunk mindennel felééér… - Kezd bele a hangos éneklésbe, miközben kezeit felemeli a szőkéjével együtt, és elkezd körbe ugrándozni, magával húzva az urat is. Ennyit a nagy romantikáról. Már csak egyetlen bökkenő van. Egy rossz mozdulat, és olyat zuhannak, hogy öröm lesz nézni. De még olvasni!
-Rajta! Bumbumbumbu-bumbububumbumm... Kezdhetjük! - Vált hirtelen nótát, miközben tovább ugrándozik körbe-körbe, még mindig Keith kezeit szorongatva - Óiéé, hejj hó! Óióó, hajj hó! Száll a gép, és zeng a dal, ez a mese bomba jó! - Nagyon úgy néz ki, hogy a maradék esze is elment, de sebaj.

Tolland

Egyértelműen zavartam. Ez a srác hanghordozásából tisztán kiderült, de egyben az is, hogy emiatt nem haragszik. Tehát mondjuk úgy, hogy nem rontottam a helyzeten. Miközben visszateszem a közeli polcra a könyvet, ugyan nem a fiúra nézek, de azért figyelek és válaszolok is.
-Akkor megnyugodtam.-
Eresztek meg hátra fordulva még egy halvány mosolyt a srác felé, majd visszatérek a kupachoz, és a következő könyv után nyúlok.
-Köszönöm, szerintem boldogulok. Csak visszateszem a könyveket, mert ahogy mondtad, a könyvtárosunk nem túl aktív.-
Felelem nevetve ismét két forduló között, és csak remélni merem, hogy a srác nem veszi zokon, hogy közben fel-alá sétálgatok a tankönyves sor előtt és teszegetem vissza a könyveket. A srác hirtelen bemutatkozása kicsit meglep, mert az én elméletem szerint, az ember neve a legfeleslegesebb dolog, semmi szükség nincs rá a beszélgetéshez. Viszont annak kifejezetten örültem, hogy kezet nyújtott. Legalább valaki még képes értelmesen bemutatkozni ebben a világban.
-Jajj, semmi gond. Emily Crusader, eridonos, elsős.-
Fogok kezet mosolyogva a Tolland-al, normálisan megszorítva, ahogyan az szokás. Legalábbis nálunk. Apa mindig arra tanított, hogy ha csak úgy kezet nyújtasz, és hagyod, hogy megfogják, olyan mintha kézcsókra várnál. "Úgyhogy ha ezt szeretnéd, akkor nyugodtan, viszont onnantól kezdve ne várd, hogy komolyan vegyenek." Hangoztatta mindig, és mint majdnem minden tanácsát, ezt is megfogadtam.
-Viszont ha már így felajánlottad a segítségedet...nem tudod merre vannak a bűbájtan könyvek? Már nem emlékszem rá, honnan hoztam el.-
Fordulok egyből is egy kérdéssel Tolland-hoz, s kíváncsian várom, tényleg jobban ismeri-e a könyvtárat a könyvtárosunknál. Bár kedvességben már most felülmúlta, úgyhogy még mindig szívesebben kérdezek egy hasonló korú srácot, mint a bácsit a pult mögött.

Leonie
A beköltözés, 4. felvonás, március 30. éjfél körül

Leonie némi nehézség árán, de sikeresen felmászik Keith mellé, ahol egy hosszú, romantikus pillanat után olyan intenzitással kezdik a földbe tiporni a konvencionális folytatást, mintha bizony az életüket tették volna fel e nemes cél érdekében. Leonie lármás éneklésére Keith gyorsan reagál, a legkevésbé se adja jelét, hogy bánná ezt a verziót, s mivel a szöveget nem tudja, jobb híján csak a táncban veszi részt, vadul ugrálva és pörgetve a lányt, élénken figyelve, hogy le ne essenek; nem valószínű, hogy Sebesült túlélne ma még egy csapást.
Aztán a második dalhoz érve felharsan a mélyebb tenor is, Keith pedig őszintén meglepődik ezen; nem is tudta, hogy emlékszik még a félvér barátja kedvenc meséjének a főcímdalára, pedig hajdan ők is nagyokat énekeltek...úgy 7 évesen.
- Oié állj fel, Oió szállj fel!  Énekelj egy indulót, ha a csapat útra kell, énekelj! - Kiáltozza és táncolja vidáman, a parancsszót egyenesen Leonie szemébe nézve, akivel aztán pontos duettben adják elő a következő visszhangos részt. Persze nem fogják végig egymás kezét, Keith például akkor is elengedi a lányt, mikor egy teljesen magánjellegű produkcióként végigszambázza a dal azon részét, amikor eredetileg a hangszeres rész következne. A megfelelő csípőriszálás nagy koncentrációt igényel, úgyhogy még a szemét is behunyja és ráharap az ajkára; innen rikkantja aztán az új dalt, hátulról felkapva és gyorsan megpörgetve a vöröskét.
- Itt az élet hurrikán, Mert ez Hápburg... - Ugyanolyan könnyen adja át magát a gyermeki tombolás örömeinek, mint amilyen könnyen a festőművészeti előadásokat tartotta a folyosón. Abszolút nem hozza zavarba, ha nem tud egy-egy szót, ami azért bőven előfordul, ilyenkor ugrik egy lépést, vagy felujjong.
- Míg őserdőn, tűzön-vízen átérsz, Ve-ve-veszélyben bajban vészben, Félned nem kell, ezt tartsd észben! - Énekli őszinte, mély meggyőződéssel, megpróbálkozva egy régebbi, rockabillys táncstílussal, hátha Leonie ismeri a lépéseket. Ehhez kapcsolódva jut eszébe néhány ugrálós Chuck Berry szám dalszövege, mint például a Johnny B. Good, megfelelő léggitárral és a hagyományos tánccal párosítva vagy a Let it rock kellemesen összekutyulva a Beatles- Roll over Beethoven számával, de talán még Tom Jones She's a lady-re is van energiájuk. Őszintén csodálatra méltó, hogy heves mozdulatai egyike se fajult el addig, hogy leessen és Leonie-t is lerántsa az asztalról, ahogy egyre jobban belejön az ugrálásba, annál kevésbé figyel a saját tesi épségére. A fejében szól a kíséret, a tüdejéből tőr elő a dalszöveg, a testével pedig igyekszik levezetni mindazt az energiát, ami mindezek által és Leonie (ügyködése) miatt megszületik benne.
 Aztán, hogy meddig tart az éneklés? Az attól függ, hogy meddig bírják szusszal; az biztos, hogy Keith a végén kitörő nevetéssel jól megölelgeti a lányt, aztán elégedetten elfáradva hajol meg előtte, mintha valami keringőt adtak volna elő, a következőkben pedig egy munkásember kecsességével dobja le magát az asztalra, hogy lihegve hátradőlhessen és megbámulja az eget. Ebben a pillanatban szentül hiszi, hogy jó ideig nem bír majd felkelni, de a kastélyra gondolva sehogy se tud nyugton maradni; izzadt hajjal, gyűrött ruhában és eszeveszettül kalapáló szívvel pattan fel ismét, majd vigyorogva, kissé kipirult arccal Leonie vállára helyezi a kezét, és nagy komolyan a szemébe néz.    

- Könnyű szárnyakon száll
 El se mondható érzés
Átcikázni nevetve
fénylő sötét égen át!

- A nagy hévvel énekelt dalrészlet végére már végigcsúsztatta kezét a lány karján, majd ismét felharsan hangos nevetése, és hátat fordítva a vörösnek egy könnyed ugrással a földön terem, hogy lendületes lépteivel, néhány tánclépést közbeékelve lassan elinduljon a kijárat felé.
- Mesés, mesés mesés!

Keith
A beköltözés, 5. felvonás, március 30. éjfél tájéka

Nagyterem

Nagyjából annyi átéléssel ugrándozik körbe-körbe, mintha egy beszívott sámán lenne, és éppen ördögöt űzne egy hiperaktív gyerekből. Már csak egy kis dob hiányzik a kezeiből, hogy azt verje a produkció tartalmas részeként, merthogy egyébként nem sok értelem szorult a műsorukba. Esélyes, hogy ha a Superstars-ba nem is, a Diliházba mindenképpen bejutnának vele. Még Leonie is sokkot kap Keith magánelőadása láttán, úgyhogy totál váratlanul éri, mikor az őrült úriember felkapja, és megpörgeti. Visítva nevet fel, és tér vissza belé az élet egy fél pillanat alatt, hogy aztán…
Mindig jól jön a háznál egy mugli nagyszülő. Kettő meg aztán kész áldás, és nem csak azért, mert a nagyi remekül süt és főz, hanem mert van TV-je, aminek köszönhetően az ember lánya két fontos dolgot is megtanulhat. Egy: a wc-ben mindig szörnyek bujkálnak, ha látod őket, ha nem. Kettő: a kacsamesék főcímdala. Utóbbit azonnal hasznosítani is tudja, mikor Keith rákezd a danolászásra. Nevetve kapcsolódik rá a kollektív zenei tudatra, ami átjárja a nagytermet.
-Sok izgalmat, élményt, rejtélyt átélsz, húú
Míg őserdőn, tűzön-vízen átérsz, húú
A nagy kaland a kacsamesék, DuckTales, húú
Csodálatos higanymozgása mindenkit irigységre serkentene, ha ugyan lennének itt többen is rajtuk kívül, de így csak Herci figyelheti meg a különleges csibetáncos lépéseit, melyet oda nem illő fenékriszálással spékelt meg. Valóban csoda, hogy a nagy hévben egyikük sem repül le az asztalról, pedig ha Leonie-n múlik, jó sokáig tombolnak még a szőkeség remek nótatárára. A végén csupán annyi történik, hogy a kis vörös törpe oldalát szorongatva a nevetéstől térdre zuhan. Elég szörnyű fulladásos halált közelít meg, hiszen a nagy ugrálástól épphogy levegőt kap, és erre még az is rájön, hogy képtelen abbahagyni a röhögést. Így a csodálatos mennyezetet sem képes megtekinteni, mert míg Keith hátra dől, ő maga csupán előrecsúszik, és kinyúlik, mint a rétestészta.
Továbbra is utókuncogásokat hallat, de ezek a Leonie-skálán már nem ütnek meg veszélyes szintet, tehát kezd lenyugod… -ni… -na…, ha Szőke Herceg nem érezné szükségét egy utolsó dalnak, amitől nyugtalanító módon leáll a szíve egy pillanatra, és olyan fejet vág, mintha egy óriáspolipot látna éppen szteppelni. Hamarjában újraéleszti magát, felpattan, és eliszkol Keith után, remélve, hogy kevésbé volt feltűnő, hogy pár másodpercig csak tátott szájjal bámult rá.

Társalgó

Rutineljárásként ugrik a srác karjaiba a helyiség ajtaja előtt, miután hosszú sétát tettek meg idáig a Nagyteremből. Ismét végigfecsegte az utat, faggatta Hercit a legjelentéktelenebb részletekről, például hogy tud-e fejben szorozni háromjegyű számokat, vagy forgatott-e már mugli kardot, de még azt is megérdeklődte, hogy van-e kedvenc ecsete, és ha igen, mi a neve.
-Vigyél egy kanapéééhoz! - Nyávogja, mert bizony a nagy ugrándozás, futkorászás és táncolás után még ő is elfáradt kissé. Legalább egy teljes  másodpercre szüksége van, hogy kipihenje magát, addig is feltehetőleg párnákkal megrakott kanapén tehénkedik, hacsak Keith nem dobta le a helyiség kellős közepén, mert arra is van sansz.
-Adsz nekem gyógyító puszedlit? - Mutat az asztalok felé, amik mindig meg vannak pakolva sütivel, úgyhogy bizonyára az úriember talál köztük Leonie-nak megfelelőt is, ha nagyon akar. A hölgyike ugyanis jócskán rájátszva adja elő a hattyú halálát éppen.

Leonie
beköltözés, 5. felvonás, március 30. szerintem már bőven háromnegyed 1

Ez a második nagy folyosói kóborlásuk alig csendesebb, mint az első, bár most lényegesen rövidebb ideig tart eljutniuk a kívánt helyszínhez. Keith minden igényt kimerítő hosszúsággal és letörölhetetlen vigyorral válaszolgat Leonie kérdéseire, boldogan adva át neki a fődumás szerepét, amit a nagyterem előtt olyan mohón igyekezett kisajátítani. Gömbvillám nagytermi zavarát természetesen egyáltalán nem vette észre, Keith nem az a típus, akinek feltűnnének az ilyesmik.
Átlépve azonban a társalgó ajtaját, karjában Leonie-val egy egészen különös érzés keríti hatalmába; igen, kanapék. Tipikusan az az eset, mikor csak akkor tudatosul benned a fáradság, ha lehetőséget látsz arra, hogy békésen elnyúlj valami erre alkalmas puhaságon, ahol aztán semmi máshoz nem fogható boldogság árad szét benned, mint kölyökkorodban. Keith egyébként is sokszor hasonlít egy kisgyermekhez.
 Nem hisz abban, hogy ez bármelyiküknél hosszú távú érzés lenne, de Keith mindig is a pillanat embere volt. Ennek megfelelően sokkal békésebb lendülettel viszi a vöröst a kanapéhoz, akinek még csak felállnia se kell, a srác ügyel rá, hogy kényelmesen tegye le, és még a sütiért se kell messzire menni; ott hever egy bőségesen megpakolt tálca a kanapé előtt álló ezüst asztalka tetején. Kinyúl érte, megvárja, hogy Leonie kiválassza a legmegfelelőbb sütit, majd ő is a szájába töm egy csokis-kókuszos golyót és lerakja a tálcát elérhető közelségbe a kanapé elé, hogy gond nélkül falatozhassanak a nagy fetrengés közben is, mivelhogy Keith itt, a kastélyban először, egyelőre nem akar ugrálni, pörögni, mindent megfogdosni, beszélni, megismerni, tapasztalni - még arra se veszi a fáradságot, hogy átmásszon egy másik fekvőhelyre, egész egyszerűen ledobja a cipőjét, odahúzódik Leonie mellé, átrakja karját a derekán, mintha már közeli barátok volnának, és mélyen beletúrja arcát egy közeli piros párnába. Különös, megfoghatatlan megnyugvást érez, mintha nem 2 órája, hanem 2 évtizede lenne a kastélyban; azt érzi, amit a kapu átlépésekor, hogy itt még nagyszerű dolgok fognak vele történni - hiszen ez már bizonyítható is, itt van például a szerencsés találkozása Leonie-val. Minderre csak rátesz a kandallóban pattogó barátságos tűz hangja és közeli melege, ami hála a későn befutó télnek, még most is megörvendezteti őket bájos ropogásával.
Természetesen egyáltalán nem meglepő módon a szavai a legkevésbé se tükrözik a gondolatait.  
- Asszem itt el fogok hízni, minden terem folyton csak töm. Leonie, muszáj lesz gyakrabban táncolnunk, esetleg egyesületet is alapíthatnánk. - Mormogja a párnából bujkáló mosollyal, aminek igazából csak a fele látszik, mivelhogy az arca is csak félig látszik, azt is sűrűn keresztezi a kócos haja.
- Csinálhatnánk ilyen lélekfelszabadító táncórákat, amilyeneket a 60'-as években nyomtak Los Angelesben, csak ezek nem feltétlenül végződnének orgiákkal. Sok itt  az olyan szabadelvű ember, mint te?

Kisherceg

Felszólításomra, némi csönd után, választ is kaptam, és akkor hatalmas kő esett le a szívemről, aztán mikor megláttam a hang gazdáját is, újra elememben voltam. Nem hagytam abba a megkezdett játékot, látni akartam, mi fog kisülni ebből.
- Szabályt szegni éppen te készülsz, sőt, már meg is tetted. Nem kegyelmezhetek neked sem, hiába vagy levitás és hiába is kedvellek. Mindenkire egyformán vonatkoznak a rendelkezések, rád is. Triplán súlyos lesz a büntetés, mert másokat is rosszra csábítasz - fejeztem be az erkölcsi, fennkölt dumát, aztán kissé hátrébb léptem. Nem öleltem vissza, nem egyezett volna kimért és határozott fellépésemmel, ha nekiállok ölelgetni. Szerencsémre eléggé sötét volt ahhoz, hogy ne lássa, ha mosolyra húzódna a szám. Tartottam magam, de nem tudhattam, mikor pattan el rajtam a komolyság álarca.
- Igen, prefi lettem, és teljesen kezdő, de épp ezért lelkes, így nem engedhetlek el. Most azonnal kiszabom a büntetésed. Varázsolnod kell. Nálad van a pálcád? - Figyeltem a reakcióját, nehogy fordítva süljön el a tervem, és a biztonság kedvéért én is elővettem a sajátomat, miközben remélhetőleg ő is. Nem akartam párbajozni vele, de ha mégis abban törné a fejét, hogy megtámad, nem állhatok ott védtelenül. Rászegeztem a varázseszközt, biztos, ami tuti és kiadtam az utasítást.
- Varázsolj ide egy jégpályát, aztán hívj néhány manót, és lejtsetek el egy jégtáncot, Ravel, Bolerójára! - Nem bíztam a sikerében, direkt negyedikes varázslatot csináltattam vele, gonosz vagyok, mert élvezni akartam a nyomorát, ha egyáltalán nekifog. Ám ez csak egy random ötlet volt, de lehet neki sokkal jobb meglepetése lesz, ahogy ismerem.

Emily

A lány szimpatikus volt továbbra is. Még mielőtt megmondta, hogy eridonos, már előtte rájött. Valahogy a pirosak mindig aktív partnerek egy jó kis beszélgetéshez, vagy bárminemű kalandhoz. Egy zölddel valószínűleg veszekedésbe kezdett volna, a sárgákkal már elvesztek volna valami részletben, a saját háztársaival pedig eleinte sosem tudott felszabadultan beszélgetni. Velük mindig felkell törni a jéghegyet először. A kézfogást is viszonozta, nem sértődött meg miatta. Na, hála az égnek! A lány folytatta a könyvek pakolását. Közben Tolland belepillantott a nyelvtani részbe, ami szintén a magyar nyelvhez volt hasonlatos, nehézségében. Ha nem fáradt volna el valószínűleg könnyedén megértette volna ,viszont így inkább becsukta a könyvet. Majd holnap.
Az eddig hibátlanul tájékozódó lány segítséget kért. Tolland felpattant foteléből, megvizsgálta a könyvet, ami valóban a bűbájtan részlegről származott.
-Gyere, mutatom! - hívta a lányt. Áthaladtak egy polcsoron, megkerülve azt pedig megálltak. - Itt tárolják őket! A mágiatörténet-polccal szemben. -azzal visszarakta a könyvet, az ABC-sorrend szerinti helyére.
Tolland mindig szeretett érdeklődő fiatalabbakkal beszélni. Erre nem volt sokszor lehetősége, hiszen ő maga is csak másodikos volt. Amikor mégis sikerült valakit találnia, igyekezett segíteni őt. Ez néha igen rosszul sült el. Előfordult már vele a mugli világban, hogy valaki olyan lógott a nyakán hosszú órákon keresztül, akinek semmi közös témája nem volt vele. A Bagolykőben hál' Istennek ilyen még nem történt.
-Na és, hogy tetszik a Bagolykő? Sikerült beilleszkedned? - kérdezte elég lényegre törően. Közben elkezdett sétálni, de csak óvatosan. Nem szeretett volna ismét valami "kihagyhatatlan" könyvet találni. A második éfolyam sokkal nehezebb volt, mint az elsős, nem szeretett volna magának rosszat.

Keith
Egy biztos, a kastély már alszik

Legalább olyan békésen ki van nyúlva, mint egy döglött béka. Persze azért arra még van ereje, hogy a felé nyújtott tálcáról vegyen magának süteményt, és elkezdje jóízűen majszolni. Nem zavarja, hogy közben mindent összemorzsáz maga körül, még a mellé telepedő Keith-t is. Csak rágcsál halkan, minden értelmes gondolatot kizárva elméjéből, ami nem egy nehéz feladat, mivel Herci újbóli közelsége hipersebességgel nyomja le a biztosítékot agyában. Eleinte csupán pislog nagyokat, végül egyre laposabbakat, ahogy engedelmes lufi módjára leereszt.
Kezdi úgy érezni magát, mintha otthon lenne, és jó szokásához híven bemászott volna Kev mellé az ágyba. Már csak a mesemondás hiányzik az egészből, és igazán kerek lenne a történet. Ennek az idilli érzésnek köszönhetően rendes kisgyerek módjára odabújik a szőkeséghez, és már éppen elszundítana hüvelykujjával a szájában, mikor a másik kibillenti lelki békéjéből azzal, hogy megszólal.
-Ne félj! Jó sokat fogunk táncolni! – Könyököl fel, hogy egészen közelről belebámulhasson az uraság arcába, és komoly tekintetével próbálja meggyőzni igazáról. Előreláthatólag még a Kastélyt is lerombolják maguk körül, annyi tűz meg őrültség szorult beléjük.
-Húúú, csináljunk! – Lelkesedik kuncogva, és már fel is térdel, mert izgatottságában képtelen tovább fetrengeni.
-Azt hiszem, sok embernek lenne itt szüksége lélek felszabadításra. – Próbálja elképzelni, ahogy az összes tanerő hangosan énekelve körtáncot jár. Hmm… Seren bácsi bizonyára kimagasló teljesítményt nyújtana egy ilyen foglalkozáson.
-Rengeteg jelentkező lenne rá! – Állapítja meg vidoran némi morfondírozás után. El sem tudja képzelni, hogy valaki kihagyna egy ilyen lehetőséget, hiszen áramlana a jókedv az ereikben. A rellonosoknak különösen jót tenne, Zója néninek is kevesebb munkája lenne…
-Dejóóó! Mikor kezdjüüük? - Lelkesen tornázik a srác mellett, veszélyesen közel ahhoz, hogy ismét kárt tegyen benne. Ezt maga is észreveszi, ezért egy fél pillanat múlva már a kanapé támláján ül, és onnan bámul csillogó szemekkel az úrra.
-Éjszakánként belóghatnánk valamelyik tanterembe, hogy kitáncoljuk magunkat! - Kezd bele a tervezgetésbe, de egy  pillanattal később elszontyolodik, és összeráncolja a homlokát.
-Jaaa, de hiszen nem szabad! Mint prefektusnak, kötelességem tájékoztatni Téged, hogy este tíz után nem szabad elhagyni a hálókörletet! - Húzza ki magát, miközben próbál minél hivatalosabb hangnemet megütni. De a következő másodpercben felkap egy párnát, és izomból hozzávágja Hercihez. Sejthetjük, hogy nem rejtezik a hölgyben rendkívüli Hulk erő.
-Miattad most nagyon rossz vagyok! - Panaszolja, de nem bírja megállni vigyorgás nélkül.
-Menned... kell... a... toronyba... aludni... - És minden egyes szó után megpróbál rácsapni a gyerkőcre, míg a nagy heveskedést félbe nem szakítja egy kis egyensúlyvesztés. Átbillen a támlán, és a kanapé mögött nagyot puffan a padlót megtámasztva felülről. Még azért nyekken egyet, jelezve, hogy él.

Tolland

Van az a mondás, hogy "Két ember között a legrövidebb út egy mosoly." Na szerintem ez nem minden esetben igaz. Viszont talán a sok utazás, és az életembe folyamatosan be és kisétáló emberek miatt, valahogy aránylag könnyen meg tudom találni mindenkinél azt a bizonyos "legrövidebb utat". Ha azt mondanám, hogy mindig is így volt, hazudnék, mert ez a készség tanulható. Nincs olyan, hogy valaki örök antiszociális, vagy zárkózott ember, sőt ha a munkája (vagy esetemben inkább hobbija) megköveteli, mindenki hajlandó kibújni a csigaházából.
A sráccal váltott pár mondat után már tudtam, hogy nem kell az esetlegesen fellépő kínos csendtől tartani, mert az biztos, hogy az egyik legsegítőkészebb diák a suliban, sőt azt hiszem még örömet is okoz neki, ha segíthet. Nekem nincs is más dolgom, mint hálás lenni, és kérdésekkel bombázni.
-Követlek.-
Felelem mosolyogva Tolland-nak, miután leellenőrizte, hogy tényleg egy bűbájtan-könyvet tartok a kezemben, és a polcok felé indult. A magyarázat közben visszaszaladok a mágiatörténelemért, hogyha már egy helyen vannak, ne kelljen kétszer fordulni, mellesleg szerencsére ez az utolsó kötet, amit kikölcsönöztem. Őszintén szólva azt sem tudom miért...sosem szerettem a törit, na de mindegy. Miközben az asztalhoz sétálunk visszafelé, a srác kérdez, én pedig igyekszem válaszolni.
-Fogjuk rá, hogy igen. Mugli származású vagyok, úgyhogy kellett egy kis idő, mire megszoktam hogy életre keltek a mesék, de most már egész kellemes itt.-
Felelem nevetve, és közben visszatérve a helyünkhöz, lehuppanok az egyik fotelba. Miután az ember megszokja, hogy mozognak a képek, baglyok szállítanak leveleket, léteznek unikornisok és a bájitalok tényleg hatásosak, egészen szerethető kis világ ez.
-Bár a szellemektől még mindig herótom van...-
Jegyzem meg halkan, inkább csak magamnak. Tényleg egyszerre érdekesek és félelmetesek és emiatt nagyon, de nagyon tudnak idegesíteni.
-Te viszont úgy látom már beleszoktál az itteni életbe. Nagyon szigorúak a szabályok? Mert azokkal valahogy sosem voltam jóban.-
Folytatom mosolyogva a beszélgetést, és csak remélni merem, hogy nem néz világi csirkefogónak emiatt a mondatom miatt, mert nem arról van szó, hogy minden áron szeretem megszegni őket, egyszerűen csak nem bírom, ha korlátozzák a szabadságom. Mármint éjszaka sétálni az egyik legjobb dolog, és erről pontosan tudom, hogy tilos.

Leleplezők

Leonie
beköltözés, 5. felvonás, március 30. 0:45 körül

Ketten olyanok együtt, mint két rossz gyerek, akik betömtek magukba négy tábla csokit és képtelenség lenne őket lefektetni, mivel egy pillanatra se tudnak lenyugodni egymás mellett. Ha Leonie pilled el, akkor Keith csigázza fel őt néhány szavával, ha Keith, akkor meg Leonie ugrik rá, nehogy egy csepp békéjük legyen.
Így természetesen Leonie irtóra fellelkesül az új ötleten, aminek a srác elsőre igazán örül, de mikor a lány feltérdel, a szörnyű konyhai emlékképek olyan intenzitással árasztják el paranoiás gondolatait, hogy már jó előre felvinnyog, miközben védekezésképp összerándul egy pillanatra. Ezt meglepő módon különösebb figyelmeztetés nélkül Leonie is észreveszi, és kissé hátrébb húzódva fűzi tovább az őrült ötletet, Keith pedig így már nyugodt szívvel fordulhat a hátára, hogy kezeit a feje alá támasztva hallgassa Gömvillámot.  
- Igazán furcsa találkozások lennének...- A piszkos kis vigyorából messziről lerí, hogy számára minden remek és vonzó, amit a 'furcsa' kategóriába sorol; a lényeg itt is az öröm keresése, lehetőleg a legegyedibb módon, amit ki tudnak találni. Már azt is boldogság elképzelni, ahogy ketten, vagy akár egy nagy csapatban táncolnak sámánként, vagy igazi úttörőként a holdfénnyel megvilágított hatalmas teremben, időnként a réten, miközben közösen kántálják a szentigeként funkcionáló, a lehető legkomolyabban vett dalaikat addig, míg mindannyian fel nem oldódnak a hihetetlen közösségi élmény gyönyöreiben, és nem omlanak nevetve a földre. Erről a ma estéről is festeni kéne egy képet.
Míg ezen álmodozik, persze lármásan jól ki is neveti Leonie 'kemény vagyok' Rohr dorgáló próbálkozását, amire válaszul, teljesen jogosan csak egy párnát kap a képébe.
- Életcélomnak tekintem, hogy rosszá tegyelek! - Kiáltja dacosan, miközben hangosan nevetve igyekszik kikerülni Leonie újabb és újabb párnacsapását nagyjából úgy, mintha csikiznék, és már csak azt veszi észre, hogy eltűnt előle a kicsi sárga párna, a túloldalon meg puffan valami.
A lehető legnagyobb együttérzést tanúsítva segítségül az ő piros párnáját küldi Leonie arcába, ráadásul ki is röhögni, s mivel ez nem bizonyul a legkielégítőbb megoldásnak, utána dobja az összes tarka párnát, ami hirtelenjében a keze ügyébe kerül. Ezek után már csak annyi feladata van, hogy felkapjon néhány süteményt a tálcáról és elszeleljen néhány méterrel arrébb; így amint vöröske feltápászkodik, már dobhatja felé a legkrémesebb süteményeket.
- Azt hiszem te leszel erre a kedvenc prefektusom. Képzeld el, miket csinálhatunk majd a jelvényeddel! - Két órát töltött eddig a Bagolykőben, de úgy látszik ez az idő bőven elég volt, hogy megtanulja az iskola legfontosabb tételét; a kreatív szabályszegést. Fantáziáját iszonyatosan piszkálják ezek az új lehetőségek, nem valószínű, hogy ellen fog állni a csábításnak - még azt se bánná, ha Leonie minden egyes éjszaka büntetőmunkára küldené.

Keith

Ha apukája tudná, milyen társaságba keveredett, biztos nagyon aggódna kislányáért. Lassan Leonie is elkezdhet gondolkodni azon, hogy mennyire rossz irányba kanyarodik a jelleme. Gurkókkal öli az embereket, egyfolytában csínytevésekbe keveredik, és most még itt van Herci is… ez biztosan nem természetes. De azért jót nevet Keith kijelentésén, meg amúgy is kellemesen bizsergető érzés szétpüfölni az úrfit.
-Nem adom a lelkemet! – Visítja kacagva, de immár a földön fetrengve. Nehezen tudja összekaparni magát, még úgy is, hogy a szőkeség minden segítséget megad neki. Valószínűleg azért árasztja el annyi párnával, mert a kis törpe azokból lépcsőt tudna építeni, hogy visszajusson a kanapéra. Rendkívül figyelmes a srác, hogy tekintettel van Leonie magasságára. Alacsonyságára, attól függ, honnan nézzük. Ülő vagy álló helyzetből.
-Neee, csak a jelvényemet neee! – Gumicukorból van! Különben sem ér visszaélni azzal, hogy a hölgyemény ilyen vajszívű, és hát… szétcsúszott. Rosszabb, mint egy kártyavár nyitott ablaknál.
-Most aztán végeeed! – Csatakiáltással pattan fel a kanapé mögül, de azonnal feltűnik neki az első krémes sütemény, amely elindul az irányába. Ritkán lát az ember repülő süteményeket, az is igaz, de inkább egy sikkantással lebukik a fedezékbe.
-Nem talált, nem talált! Úgy dobsz, mint egy lááány! – Gúnyolódik nevetve, bár egy egészen hangyányit sajnálja, hogy kárba vesznek ezek a finomságok, így inkább ismét kikukkant menedékéből, és rámutat a szájára.
-Ide célozz! – Nagyra tátja a száját, és várja is a következő darabot, hátha sikerül beleharapnia, de lássuk be, ennek esélye egyenlő a nullával, hacsak Keith nem egy született hajtó, benne pedig nem egy őrző bújt el valahol jó mélyen. Ráadásul az is nehezíti a dolgot, hogy alig bírja ki nevetés nélkül. Általában remekül mulat itt az iskolában, de ez az éjszaka felülmúlja minden képzeletét mókázás terén. Kár, hogy a hatalmas kupit, amit csináltak, össze is kell takarítani valakinek. Jajj, hiszen az már annyira nem is muris, báááár… becsukja a száját, és nagyot rikkantva mutat a Hercire.
-Ezt a helyet Te fogod itt tisztára nyalni! – Nyilatkoztatja ki határozottan, bár a tekintélye kissé csorbult azáltal, hogy éppen az arcán kötött ki egy krémes darab. Prüszkölve letörli ruhája ujjával, majd kecsesen átesik a kanapén, és elkezd Keith felé sprintelni, hogy a végén hatalmas lendülettel rávesse magát, és a maradék sütit megpróbálja szétkenni rajta. A jelige: „Edd meg, amit főztél.” Sütöttél. A manók sütötték… na mindegy.
-Most úgyis mindet megetetem Veled! – Vihog, miközben teljes pillangóerejével azon van, hogy lebirkózza a szőkeséget, és beletömködje a szájába, amit éppen talál. Jó, talán a szék lábát nem…

Aranyszívü szerénység

A nyugalom kezdte átjárni a testem. Óriási megkönnyebbülés volt meglátni Nikit. Örültem, hogy nem egy prefektussal futtam szemben. Legalábbis azt hittem. Mikor Niki mondta, hogy Ő prefektus nem hittem neki. Az aggodalom, meg a hihetetlenség annyira elkábított, hogy eszembe sem jutott elkérni a jelvényét.
-Triplán?! Rosszra csábítok másokat? Miről beszélsz? Nincs velem senki...
Mi történt Nikivel? Ezt nem tudom elhinni. Sokkal jobb fej volt. Ő soha nem büntetne meg. Vagyis iyen durván... Rendben... Akkor jöhet a megérdemelt büntetés. Arcomon látszhatott a szomorúság. Nem érdemlem meg ezt az igazságtalan büntetést. Egy prefektussal nem szerencsés veszekedni. Vagyis, jó, tudom szembe szálltam Amirával, de ezt soha nem tudnám megtenni Nikivel.
-Gratulálok a kinevezéshez. Légy boldog!
Csak ennyit tudtam kinyögni. A régi Niki akármikor elengedne. Ha tanár lenne a közelben, akkor is bújtatott volna. Változnak az idők...
-Nálam...
Elővettem a pálcám Niki utasítására, és elképedve hallgattam végig kérését.
-A glacius-szal? Dehát az negyedikes tananyag. Ráadásul nem is könnyü. Dehát ezt mondta Niki. Neki bármit megtennék. Felemeltem a pálcám és kimondtam a varázsigét.
-Glacius!
Pálcámból egy vízcsepp folyt ki. Tökéletes, még körülbelül tízezer ilyen, majd egy lehütő varázslat. Egyáltalán van ilyen? Amit tudok? Hirtelen nem jut eszembe egy sem. Mivel nem tudtam jégpályát csinálni elindultam a honyha fele. A manók akkor is sürögtek, még egy sütit is kaptam tőlük. Nagyon finom volt, majd tíz szimpatikus manót kiválasztva visszamentem a folyosóra.
-Elég lesz?
Még mindig le voltam sújtva, de ekkor jutott eszembe a prefektusi jelvény.
-Hol a jelvényed?
Kérdeztem ezt már bátran. Ha nem látom a jelvényét, akkor meg fogom mondani:
-Szóval így. Becsaptál, pedig én téged nem. Te is izgalmat keresel?
Gondolkodtam.
-Niki, bocsánat elnyerés képpen játszódj velem! Manó tologatóst, vagy valami hasonlót. Csinálj jégpályát, majd mind a kettesn felállunk a pálya két végére. A pontos szabályokat majd kitaláljuk.
Már gyerekes mosollyal készültem a játékra, bár mosolyom nem olyan gyönyörü, mint Leonie-é.

Keiko

Runa

Elgondolkodva hallgattam Runát. Igenis, sokkal fontosabb a belső, mint a külső.
-Nem te gondolod rosszul! Hidd el, hogy sokkal fontosabb, amit ott találok. Hiszen, az a te mozgató rugód.-Mutatok a szívére. Le kell beszélnem erről a butaságról. Miközben beszélgetünk, mesebeli barátnőm elkezdd feloldódni. A jégből pedig, egy nagyon aranyos ám annál félénkebb ember bontakozik ki. Az önbizalom szintjén van mit javítani. ezen, sajnos mindenki átesik, ki előbb, ki utóbb. Eszembe jutott a csomag, ami segített nekem, hogy kibontsam őt, a tartalmában levő zene pedig nyugalmat adott. Meg van! Támadt egy zseniális ötletem. Ha, a zene nekem segített, akkor lehet, hogy Runának is segít. Azzal elővettem, legféltettebb kincsemet és kinyitottam.
-Nekem segít, mikor félek. –Suttogom, miközben a zene betölti a termet és még az egyébként mindig zsémbes festményeket is magával ragadja az andalító dallam. Az izmaim egyre jobban ellazulnak.
-Rosy? Az egyik legfontosabb ember. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.-Ezt komolyan is gondolom. Együtt ismerkedtünk meg az iskolával és együtt tanultuk meg a varázslás mesterégének minden csínját-bínját. Runa megnézi a nyakláncom és hálás vagyok neki, amiért ennyire óvatosan bánik vele. Mikor a könyvekre terelődik a szó, nagyon megörülök. Bár, azokat a könyveket nem ismerem, amelyeket Runa mondd, de a könyveknél nem is kell jobb téma.
-Ismered a Hunger Gamest?-Ez a kedvenc könyvem, ráadásul a főszereplője az én nevemet viseli. Erre nagyon büszke vagyok.  Egy időben, mindig arról álmodtam, hogy majd egyszer jön egy Peeta nevű srác és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Most, hogy felnőttem már másképp látom a dolgokat, de az álmok világában, örökre gyermek maradok. Az álmokról nem fogok lemondani soha. Imádok álmodni! Hiszen, a szürke hétköznapokban igazi kis színfoltokká válhatnak. Jóslástanon, amikor kifejezetten ez volt a téma, azt az álmot sohasem felejtem el. Örökké szép emlék marad. Ráadásul úgy tűnt, mintha valóságos lenne.
-Hol is kezdjem? Az én örökbefogadóm Odett. Ha, bármi problémám van, őt keresem meg vele. Odett pedig, segít megoldani, vagy, ha kérdésem van, akkor válaszol nekem. Szóval, ha még nincs neked, akkor a Levitában kérj egyet, hiszen ő tud neked segíteni, hogy a végén jobbá válj minden téren. Amolyan pótanyuka.-Igen, ez a legmegfelelőbb szó rá. Odett nagyon sokat segít nekem. Ha, valami bajom van, akkor őt bármikor megtalálom. Egy nap, ha nagyobb leszek én is szeretnék örökbefogadó lenni, mert biztos vagyok benne, hogy csodás érzés segíteni valakinek. Igaz, hogy nem vagyok Run örökbefogadója, de jó érzés segíteni neki.
-Ha, van még kérdésed, szívesen válaszolok. –A kedvességre eső megjegyzés nagyon jól esik. Sokszor mondták, a muglik, hogy más vagyok. Mindig kitűntem a tömegből, de itt végre elfogadnak. Ez nagy boldogság a számomra.
-Hófehérke, bocsánat Runa, milyen tantárgyakat vettél fel?-Hopsz, nem baj, legalább lesz beceneve.
-Nem baj, ha ezen túl Hófehérkének foglak hívni? Annyira hasonlítasz rá, és én nagyon szeretem a meséket. Te, hogy vagy vele?-Hamár lebuktam, akkor induljunk tovább ezen a szálon a beszélgetésben. Remélem, nem fog lenézni, hogy szeretem a meséket, mert utálom, hogy a muglik azt hiszik, hogy a meséket csak a kicsik szerethetik. Butaság! A mesék mindenkihez szólnak!

Leonie
beköltözés, 5. felvonás, március 30. 0:45 körül

- Még, hogy én?! - Kiáltja nevetve, de kétségtelen, hogy Leonie gonoszkodása pozitív hatással van Keith teljesítményére, a sértés után ugyanis sokkal pontosabban és gyakrabban kezd célozni. A nevetéssel különben ő is gondban van; legalább három süti ment pocsékba azért, mert a féktelen jókedv hirtelen elgyengítette koncentrálóképességét.    
- Nyáháháháhá! - Közli az egyértelműt, idétlenül körbeugrálva maga körül, mintha ezzel a vörös ugrándozását próbálná kiparodizálni. Az újabb fenyítésre már csak egy krémessel válaszol, és a süti nagyon úgy néz ki, hogy egyetért a sráccal, mert olyan szépen csapódik be a lány arcába, hogy Keith majdnem megkönnyezi csodás teljesítményét.
- Prodige! - Ujjong jócskán túlzó, nyálas, gúnyos francia kiejtéssel, és láthatólag a legkevésbé se tiltakozik az ellen, hogy Leonie 2 órán belül harmadjára is ledöntse a lábáról. A helyzet most merőben jobb, mint eddig bármikor; ezúttal látja, hogy felé futnak és fel tud rá készülni, hogy bizonyos területek ne sérüljenek többet.
Mikor a Gömbvillám nekivetődik, egy pillanatig se akarja megtartani az egyensúlyát; olyan könnyedén dőlnek hátra, mintha valami puha kanapé, vagy ágy várná őket, pedig a kandalló előtt heverő vastag szőnyeg mindent biztosít a számukra, csak a kényelmes érkezést nem.  
- Puff. - Kommentálja kissé fájdalmasan a "puff" bekövetkezésekor, de nem sok ideje marad sajnálni tulajdon hátsóját, Leonie ugyanis közelharcos módba kapcsol, és frontális támadást indít ellene.
A következő néhány perc a játékos dulakodás időszaka; Keith érezhetően nem akarja túl hamar átvenni az irányítást, úgyhogy össze-vissza hemperegnek a vörös szőnyegen, mint két lökött kölyök, az arcuktól a karjukon át mindenüket összekenve az édességgel, míg végre elérik a kandallót, és elfogy a kenni való süti - pedig tény és való, hogy teljesen kihasználták a lehetőségeiket, Keith még azután is megpróbált minél nagyobb felületet bevonni, miután már Leonie arcára került a krém.
- Szörnyen nézel ki. - Állapítja meg pihegve, vigyorogva, félig-meddig még ráhajolva Leonie-ra. Hogy állítását alátámassza, bele is túr a hatalmas vörös hajba és a lány szeme elé hív egy tincset, ami természetesen tele van tésztadarabkákkal. S amíg Leonie a prefektusi pályája legmélyebb éjszakájának a kézzel fogható bizonyítékát nézi, Keith féktelen gondolatai is, lecsillapodva kissé a játék heve után, más vizekre eveznek, és közben tekintete soká időzik a lány szemén.
Végül persze csak elneveti magát, és lefordulva pajtásáról mellé veti magát, bár a bal karját nem húzza ki teljesen alóla. Már ő maga se tudja mire gondolt az imént, de azt gyanítja, hogy egyáltalán nem is gondolkozott. Az ilyen percek mindig sokkal több veszélyt hordoznak magukban, mint egy vad nagytermi tánc.
- Továbbállunk, mielőtt elkap egy manó? - Kérdezi Leonie felé fordulva vidáman, az aggódás legkisebb jele nélkül.  
- Gyere! - Kéri, és felpattanva már nyújtja is a kezét a lány felé, hogy minél hamarabb indulhassanak. A 15 perccel előbbi fáradsága mostanra teljesen eltűnt, és határozottan sétálni akar. Igaz, hogy a tisztogatása ügyében annyit tesz, hogy egy szalvétával letörli a krém nagyját vigyorgó arcáról, de legalább a cipőjét nem felejti ott; annak összeköti a cipőfűzőjét és feldobja a nyakába.
- A célom az, hogy jó legyek
  Hű társam oldalán,
  Oly sok a harc, a küzdelem,
  De győzelem vár ránk! - Kántálja lelkesen, egy gyorsan összeállított koreográfiával összekombinálva, aminek a főattrakciója Leonie körbeugrálása, a vége pedig az ajtó kinyitása.

Emily

A könyvtárat bejárták. A könyveket a helyükre vitték. Emily leült egy fotelbe, Tolland pedig vele szemben egy másikra. Közben elmesélte neki a lány, mit szól az új világhoz.
-Én is mugli családból származom. Illetve... a szüleim varázslók, de mugli körülmények között élünk otthon, mert ők valahogy jobban vonzódnak az "igazi" világhoz, ahogy ők mondják. -ezt még nem sok mindenkinek mesélte el a fiú, valahogy most mégis úgy érezte megteheti. Emily következő mondatára, miszerint a szellemektől még mindig herótja van nem válaszolt viszont. A beismerés, hogy ő sem barátkozott meg velük kicsivel fájdalmasabb, mint a lezártnak remélt múlt.
Ugyan nem is sok szellemet ismert Tolland... Tulajdonképpen csak egyet; de azt nagyon nem kellett volna megismernie! Samunak hívják, és nagyon goromba... Még az előző tanévben "tett neki keresztbe". A kastély többi lakójával nem volt egyébként baja...
-Hú... Hogy én megszoktam-e? Nos... Azt hiszem nem is fogom egy darabig. Persze sok szempontból kiismertem már ezt a helyet, de minél többet tud meg az ember, annál több mindennek a hiányát is megérzi. Legalább is nálam biztosan így van. - kezdete ezzel az önmagában sem rövid gondolattal a válaszát. - Egyébként nagyon szeretem. Azért nem sikerült még megismernem, mert óriási szabadságot jelent nekem itt lenni. A szabályok egyébként nem betarthatatlanok szerintem. Illetve... Én még csak egyszer szegtem meg, és akkor sem lett komolyabb következménye. Véletlen lementem a konyhába takarodó után. Igaz egy prefektus észre vett, de csak azért mert ő is arra járt "véletlen". Mivel együtt szegtük meg a szabályt, ezért nem lett belőle gond.
Idézte fel az élményt. A prefektus egyébként egy rellonos lány volt, aki egy idő után ellenszenvesnek bizonyult. Ugyan sosem adta tudtára a zöldeknek velük szemben állított fenntartásait, valószínűleg érezhették rajta, mert sosem titkolták érzéseiket vele szemben.
-Miért kérded? Csak nem szeretnél megszegni valami szabályt? - kérdezte komolytalanul-mosolyogva Tolland.

Emberiség

Amikor Matilda bevallotta a tettét, diadalittasan elvigyorodtam, és ezzel egy időben lestem Runa reakcióját is. Engem speciel nem zavart a kis turpisság, és végtére is jól jött ki, de nem tudtam, hogy a másik lány is így van e ezzel. Amikor megszeppenve elkezdett hebegni- habogni, és megkérdezte, hogy ez nem furcsa-e, annyira édes volt, hogy nem tudtam megállni nevetés nélkül.
 - Hát, tényleg nem szokványos - adtam be a derekamat. Matilda ezalatt nekiállt mentegetni magát egy cseppet, de én igyekeztem megnyugtatni a lelkiismeretét.
 - Nekem tetszett, tényleg izgalmasabb volt, mint a rutinos látogatás - mosolyogtam rá. Egész biztos voltam benne, hogy ezzel feldobta a napomat. Matilda átment a vizsgán, biztos voltam benne, hogy kedvelni fogom, ami ugye nem hátrány, tekintve, hogy sokat fogunk találkozni. És ismét bizonyította, hogy a humorérzékével sincs gond. Köhécselni kezdtem, mert amikor a klános viccet bedobta, valami porféleség a torkomon akadt, és ez egészen úgy jött ki, mintha a meglepetés miatt produkáltam volna magamat.
 - Nem igazán van választásunk, ugye? - nevettem a köhécselés miatt könnyes szemmel. Kicsit nehéz volt az ártatlan arcú lányt maffiavezérnek elképzelni, de olyan jól játszotta a szerepét, hogy nem sok kellett volna ahhoz, hogy megijedjek tőle, de szerencsére nem volt túl rémisztő látvány.