Vanília

Miközben épp egy erdős tájképet nézegetett lépteket hallott, majd valaki közvetlenül mellette ráköszönt. Felemelt szemöldökkel nézett ki hullámos fürtjei alól, megpillantva az ott álló szőkeséget.
- Tiffany Elswood - felelte hanyagul, s visszafordult a képhez. Már rájött, hogy úgy is mindenki akivel összefut megkérdi majd a nevét, így nincs értelme dühöngeni emiatt, inkább kiböki. Viszont nem állt szándékában vissza kérdezni. Egyáltalán nem érdekelte a másik neve, meg hát biztos, hogy nem tartaná észbe. Nem fogja előadni a barátságos, naiv kis elsős szerepet még ha jó kedve lenne, akkor sem. És ma reggel aztán mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy jó kedvű. A baglyok miatt már fél Rellon tudja, hogy ma van a szülinapja, és azonnal elárasztották a már annyiszor hallott idegesítővé vált hülye mondatok, mint a "Biztos látszik rajtad", "Hahaha, te egy vicc vagy" meg egyéb magas értelmiségű beszólások. Igaz, nem hatotta meg túl nagyon, csak zavarta, hogy már az első nap ki lett szemelve. Ha jobb lábbal kelt volna valószínűleg vigyorogva járt volna egész nap, annak köszönhetően, hogy mindenki rá figyel, s már is mindenki tud valamit róla. A bökkenő csak ott van, hogy a másik lábával, nevezetesen a ballal kelt fel, úgy fogy vigyorgásnak esélye sincs ezen a reggelen.

Leendő leleplezőim

Glyniss

Henry furcsán nézte, ahogy Glyniss "megtisztítja" a kabátját, de utána vállat vont és követni kezdte a lányt. Nemsokára megpillantotta a padot, amiről a lány beszélt. Kényelmesen elhelyezkedett, már amennyire tudott egy ilyen padon.
- És Glyniss, sokszor szoktál ilyen dolgokat művelni? - kérdi érdeklődve. - Mert ha csak a sütikre pályázol, akkor inkább szólj; szerzünk valami legális helyről. - neveti el magát. Közben felfigyel egy srácra, aki hasra esik a jégen. Henry nem különösen gonosz lélek, de ezt különösen viccesnek találta.  

Tiffany

  Nem valami kedves, de meglehet puhítani. Gondolkodtam, a megfelelőszavakon, majd semmi elgondolás nélkül kiböktem:
  - Boldog Születésnapot! - abban sem voltam biztos, hogy tényleg ma van neki, csak úgy kiböktem. Lehet, hogy épp az ellenkezőjét értem el vele lehet, hogy nem. - Én Vanília Perwinkle vagyok. - tereltem a szót másra.
  Persze, hogy így viselkedik, hisz Rellonos. Nem meglepő.Tudhattam volna. Senki más nem lenne ilyen flegma valakivel, aki csak beszélgetni akar vele. Minek így viselkedniük? Mi jó származik abból, hogy mindenkibe belekötnek? Mi értelme van?
  Voltak Rellonos barátaim. Itt van például Varga Dávid, és Glynnis. Mindketten, nagyon, de nagyon kedvesek.
  Megfordultam, és elindultam, mert már biztos történt valami érdekesebb.

Vanília

Mikor boldog szülinapot kíván neki Tiffany szinte felrobban. Ez volt az utolsó csepp. Még is meggondolja magát. Nem akarja, hogy már első napon mindenki ellenszenvesnek nézze, ezért csak össze szorítja az öklét és pár másodperc múlva nagyon, nagyon halkan kinyőgi a bűvös szót:
-Köszönöm... Vanília -biztos így hívják? Reménykedik benne. Tudja, hogy holnapra valószínűleeg úgy is elfelejti a lány nevét, de legalább most megpróbál kedves lenni. Ráerőszakol arcára egy mosolyt, majd az elinduló lány felé fordul.
-Te melyik házba jársz? -kérdi, mivel még nem nézett vele szembe, és nem is látta a lány talárját. Közben beleharap a csokijába, és a füle mödé fésül egy rakoncátlan tincset. Meg kell próbáljon kicsit kedvesebb lenni... Legalább az elején, hogy ne legyen már ő a legbunkóbb elsős.

Keith Coltrane

  Hajnali 5 órakor, hirtelen felriadtam. Azt álmodtam, valami nagyon fontos dolgot a könyvtárban hagytam. Nem tudom mi az, de nagyon fontos. Gyorsan felöltöztem, majd kiosontam a szobából, nehogy bárkit is felébresszek. Végigmentem a folyosón, majd miután kiértem, elindultan a könyvtár irányába. Ekkor eszembe jutott valami. Meg van mit hagytam ott a könyvtárban!            
  Vizsgaidőszak után nem is gondoltam arra, hogy tanulnom kéne. Úgy látszik a szervezetem hiányolta már a sok tanulást. Már nem akartam vissza fordulni, így tovább mentem.
  Beléptem az ajtón, majd sietősen a legközelebbi polchoz léptem. Tegnap ide tettem vissza azt a könyvet, amit utoljára olvastam. Abban hagytam valamit. Nagyon reméltem, hogy még nem vette ki senki, hiszen egy nagyon fontos dolgot felejtettem benne.  Minden Jóslástanról szóló könyvet kivettem és átlapoztam, aztán végül a huszadikban megleltem. Egy értékes medál volt az, amit a Fő úton találtam. Volt benne egy hegyi csiszolt kristály.  A napfényben mindig megcsillant.  A nyakamba akasztottam, majd valami érdekes olvasmányt kerestem, nehogy elunjam magam a tanulás nélküli időszakban. Legfőképpen a Jóslástannal kapcsolatos könyveke. Reméltem találok valami érdekeset, ám kutatásom kudarcba fulladt.

Tiffany

  Gyorsan megpördültem és mosolyogva a lány szemébe néztem. Tudtam, hogy csak kényszerből mond ilyeneket, de azért boldogsággal töltött el.
  - Én a Levitába. Ez az első napod? - kérdeztem még mindig fülig érő szájjal. Gondoltam, hogy a válasz igen lesz, de azért nem baj. A régebbi Rellonosok tudják magukat tűrtőztetni, az újjak, pedig még nem tudják, hogy itt a Bagolykőben nem szoktunk gorombáskodni. Olyan gyakran.
  Reméltem, hogy hamarosan megbékél. Lehetet volna mondjuk egy iciri - picirit kedvesebb, na de mindeggy. Biztos nagyon kedves is tud lenni, ha akar. Mindenki ilyen, ha új helyre kerül. Én ennél sokkal rosszabb voltam. Két hétig a szobámba kuksoltam. Ő legalább kimozdult, a szobából.
  - Bele néztél a tankönyvekbe? - kérdeztem tőle, a lehető legkedvesebb hangon.
 

Vanília

-Igen, ez az első napom -feleli arcára fagyott mosollyal. Most kedves kell legyen. Az esti kaland után nem igazán akar több összetűzésbe keveredni, legalábbis egy ideig. Ahogy erre gondolt azonnal fellángolt benne a gyűlölet a sebhelyes arcú fiú iránt. Meg kell próbálja leküzdeni általános viselkedését, és úgy viselkedni másokkal, ahogy vele viselkednek.
-Igen, néhányba - válaszol automatikusan. Igazából ha valaki megkérdezné, hogy mit tanult ma, nem tudna válaszolni. Még az órákat sem tudná felsorolni, amin részt vett, de hát más fele járt az esze. Mondjuk már arra sem emlékszik, hogy éppen mi volt a másik elfoglaltsága, de biztos fontos volt.
-Kérsz? -nyújtja oda a csokit tétován a szőke lány orra elé. Nem tudja eldönteni, hogy vele egykorú, vagy nagyobb, de végül lemond a próbálkozásról, úgy sem számít az ő szemében. Azon gondolkodik, hogy megkérdezze vagy nem  a társától, hogy hányadikos.

Tanévnyitó

A közjátékom hatására a tanári kar nagy részén kínos csend uralkodott el. Lehet, hogy eléggé pojáca módjára próbáltam menteni a menthetőt, és ez egyesekben visszatetszést váltott ki, de az adott pillanatban ennyire futotta tőlem. A mutatványom az igazgatót zavarta meg a legkevésbé, fel se vette az egészet. Hiába, a rutin meg az évek nem hazudnak. Talán határozottabb fellépést várt volna el tőlem, és ezért tett úgy, mintha levegő lennék. Ezért mégiscsak elkezdtem nézelődni, hogy honnét jöhetett az átok, de aztán a mellém ülő Mészáros kisasszony társalgást kezdeményezett. Nem voltam beszélgetős kedvemben, hiába próbáltam elbagettelizálni a nyilvánosság előtt az iménti incidenst, belül még nagyon is foglalkoztatott a dolog, főleg az igazgató úr viselkedése ütött szöget a fejembe. Nem megfelelő módon reagáltam, csak ez lehetett a magyarázat.
- Nem általános. - feleltem tömören a kérdésére, de aztán rájöttem, hogy talán lehetnék egy kicsit közvetlenebb is egy újdonsült kolleginával, ezért folytattam.
- Nem kell megijedni, ez tényleg csak egy sajnálatos baleset volt. - tettem hozzá nyugtatásképp, mert úgy tűnt, hogy Grétát milyen érintették az események. Kviddicsjátékosként a megátkozás ténye abszolút nem hatott meg, hanem inkább az foglalkoztatott, hogy vajon helyesen cselekedtem-e utána.
- Nagyon kínos volt a poénkodásom? - kérdeztem meg Grétától, hátha előrébb juthatok, mintha csak önmagammal viaskodnék.

Henry

Lezuttyan Henry mellé a padra, felhúzza a lábát és úgy helyezkedik, hogy szembekerüljön vele. Falatozni kezdi az egyik kékszínű muffint, közben jut a megmaradt habból az orrára is. Glyniss érszrevétlenül eszik tovább, majd a fiú kérdésére nevetve válaszol.-Nem megy ritkaság számba, hogy valamit elkövessek  a saját szent célom érdekében.És nem csak süti van a listámon.-magyarázza. -A boltból vagy más legális helyről való sütiszerzés, ahogy te mondtad, abban mi a kihívás? Itt nem a lopásra gondolok, csak csináljunk olyat, ami izgalmas. Te még nem tettél soha rossz fát a tűzre?-kíváncsiskodik, majd meglátja, mit figyel Henry. -Elég rusnya egy csúszás volt a fiú részéről. Meg kéne mutatni neki, hogyan táncolnak a jégen a  profik.-"vagánykodik" félig az elesett fiún nevetve.

Glyniss

Érdeklődéssel hallgatja Glyniss mondandóját, tetszik neki, amit hall. Henry mindig is kedvelte azokat az embereket, akik képesek voltak tenni is azért, amit akarnak. Még akkor is, ha az a cél egy süti. Közben ő is elkezdi enni az egyik sütijét. A süti jobban néz ki (csak nézett) mint amilyen az íze. Henrynek túlságosan szokatlan volt ez a fajta íz, az enyhén kiszáradt tésztát, pedig rengeteg habbal kompenzálták. Fancsali képpel de tovább ette a sütit, nehogy úgy nézzen ki, mintha megbánta volna ezt a kalandot. Idővel végzett az első süteménnyel. - Szerintem még túl sok is volt az a rossz fa, amit a tűzre tettem. - válaszolta Glynissnek. - Amúgy meg néha nem árt, ha nyugi van, például ha cukrászdában esszük a sütit, akkor legalább nem kell feltörölni azt a tojásos szutykot, amit az "akció" közben magunk után hagyunk. - nézett tettetett morcossággal a lányra. - De azért tényleg kellenek az ilyenek is, én is szeretek rosszalkodni, szóval, ha ilyenre vetemednél, akkor előtte keress meg. - folytatta mosolyogva. Még egyszer kipillantott az ablakon, és a kinti hűvösben még mindig azt a szerencsétlen gyereket próbálják felkaparni.
- Ez egy felhívás keringőre? - nézett komolyan Glynissre. - Akkor szaladjunk, mutassuk meg nekik, hogy kik a jég királyai.

Domi

---

03.27. Csarnoki banzáj után

 Most utólag fogja fel, mi történt a csarnokban, mibe keveredett bele. Első ilyen találkozása volt a rellon ház diákjaival és úgy néz ki, maradandót is alkottak a fiúban. Nem, ezzel nem azt kell érteni, hogy mostantól gyűlöli az összest és még le is köpné őket, csak már el tudja helyezni őket a kis értékrendjében és, a maga érdekében óvatosabban bánik majd velük. Hiába rangidős, hiába bosszankodik, egy párbajban ő maradna alul. Bár, neki is vannak módszerei, tisztábbak és talán még mocskosabbak is, csak ő nem él velük.
Elbúcsúzva Zorától úgy dönt, nyugovóra tér, vagy legalábbis olyan helyre, a szobájába, ahol senki kárálását vagy veszekedését nem kell hallania, meg azt sem, ahogy egymást tépik. Neki ehhez már este van és a kávéjából még mindig nem sikerült innia. Talán ez a gondja jelenleg, ami miatt kicsit antiszociálisabb és morcosabb, mint amennyire szokott. Vagy hogy már nem aludt két napja? Meglehet. De az élet komédiája, hogy most már végképp nem álmos. Sóhajtott csak a dologra, csendes magányában sétált a folyosón, hiszen senki nem hajtotta. A háta mögüli csarnokban már nem szólt semmiféle vita, elült úgy, ahogy volt. A tanár, aki úgymond elküldte, biztos megoldotta a gondokat, neki a szava nem kellett ahhoz, hogy a dolgára induljon. Nézelődött, a termoszt szorongatta, amikor befordult a Bibircsókos banya folyosójára. Erre igaz hosszabb az út a Levita felé, de nem zavarja, addig is kiszellőzik a feje. Kell neki. Amint viszont megtette az első lépéseket, már látta a távolban az alakot mozogni, vagy legalább is annyit, hogy ott van. Felvonta a szemöldökét, hogy manapság mennyire szeretnek meglógni a diákok a körletükből és mivel amúgy is arra tervezte útját, megindult felé. Épp hogy beljebb ért, belerúgott valamibe, ami kissé fémes hanggal csúszott előre. Letekintve vette ki a földön a szemüveget, hajol le érte és felszedi a földről. Nem tudja kié, de majd leadja valami talált tárgyak osztályán, hátha a gazdája nagyon keresi. Összecsukva csúsztatja zsebébe és már halad is tovább az alak felé, közeledve a kanapéhoz lépked kissé nagyobbakat és amint kellő távolságba ér, köhint egyet.
- Kicsit késő van még itt ücsörögni, nemde? – áll meg a fiú előtt de nyomban ki is szúrta, hogy valami nincs rendben. Sír. Meglepett arccal guggolt le a kanapé előtt, érintette meg a fiú vállát finoman és az előbbi, szigorúnak mutató prefektusarc el is tűnt.
- Hajaj, mi a gond? Történt valami? – tette le egy koppanással a termoszát, majd nemes egyszerűséggel leül a fiú mellé. Körbetekintett gyors, hátha más is van itt, hátha olyan történt, aminek okozója lehet, de semmit nem látott, nem tudta továbbra sem mi a helyzet. Így tekintett vissza a másikra, várta, hogy valamiféle felvilágosítást adjon, aztán, ha gond van, a gyengélkedőre kísérje, vagy legalábbis a körletéig – más kérdés, hogy a többi ház körletét ő sem nagyon tudja, de sebaj. Az már az ő gondja lesz.

Detektívcsoport

Már szinte égtem a vágytól, hogy megtudjam, ki ez a nyanya, és mit akar. Runa készségesen felajánlotta hogy osszuk ketté az átkutatandó albumokat, ami bizony nem rossz tipp.
 - Aha, persze - bólintottam rá, és viszonoztam a lány mosolyát, ami meglepett egy kissé, de egészen aranyosnak találtam. A mancsomba kaparintottam a terhelő bizonyítékot rejtő albumkupac felét, és izgatottan kezdtem lapozgatni benne. Magamat ismerve volt egy olyan érzésem, hogy szinte biztosan nem én fogom megtalálni, de sosem lehet tudni, mikor fordul a kocka. Mialatt lázasan kutakodtam, fél hallószervvel Matilda mondókáját hallgattam.
 - Húha, lehet, hogy igazából valami maffiatag az, és azét burkolózott félhomályba, hogy ne ismerhesd fel - jegyeztem meg szórakozottan. - Mondjuk rosszul fogalmaztam, így az jön le belőle, hogy te is a maffiához tartozol, hiszen csak úy tudod felismerni.
Nem tudom, milyen benyomást kelthettem a gondolatmenetemmel. Persze nem gondoltam komolyan a dolgot, de olyan arcot vágtam hozzá, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ilyesmiket feltételezni. Aggodalmat színlelve néztem Matilda szemébe.
 - Te, ugye nem vagy maffiózó? - kérdeztem riadtan, aztán elröhögtem magam. Igazán érdekelt a könyvtáros kiléte, de nem akartam csak keresgélni, és segítség híján hagyni Matildát, szóval lopva a lány mozdulatait lesve igyekeztem jól elrendezni a lapokat. Persze a nénit nem találtam meg.
 - Pesti vagyok - válaszoltam a kérdésére. -, navinés. Eee... talán a melodimágia. Minden érdekel, ami egy kicsit is... várj, mi az, hogy te annak idején?
Ez nekem teljesen érthetetlen volt. Talán csak egy bizonyos évfolyamig tanítanak átváltozástant? Reméltem, hogy jól értettem Matilda szavait, és hogy mindemellett nem kattantam meg.

Chaske Tsosie és cicagyümölcs

Glyniss sietősen veszi az irányt a gyengélkedő felé, be is kanyarodik szélsebesen az ajtón, kezéből egy cica lóg fájdalmasan nyávogva. Azonnal a gyógyítót keresi, akit hamarost meglát az egyik ágy környékén. Határozottan elé libben és felmutatja neki a cicust.
-Jó napot Gyógyító Úr! Én Glyniss vagyok és ez itt a barátom Vanília. -mutatja fel a szőrgolyót, majd hogy ne nézzék idevaló betegnek, hogy egy cicát mutogat mindenkinek hozzá teszi. -Ő egy lány. Mármint ember volt, csak a teaházban megivott egy valamiféle varázsturmixot, és utána cicává változott. Azt gondoltam, majdcsak elmúlik, jól el is játszottunk, de aztán elkezdett kellemetlenül nyávogni. Gondolom mert nem tud visszaváltozni. Úgyhogy siettem ide. Nem tudom mi lehetett a baja. Egy ilyen turmixnak nem szabadott volna tartósnak maradni, hacsak nem érzékeny valamelyik összetevőre. -magyarázza észrevételeit.-Remélem tud rajta segíteni. -nyújtja a medikus felé Vaníliát.

Gyógyító úr és a Glyniss

  Míg tartott az utazás, odabújtam Glyniss-hez, és nyugodtam pihentem, néha pedig keservesen felnyávogtam. Gyorsan oda is értünk a gyengélkedő ajtajába. A barátnőm bevitt, és elkezdett beszélni, majd a gyógyító kezébe nyomott. Miután átkerültem az idegen kézbe, hirtelen felugrottam, és panaszosan nyivákolni kezdtem. Kiugrottam a gyógyító kezéből, és Glyniss lába köré csavarodtam. Úgy látszott, feltörtek bennem a macska ösztönök. Lefeküdtem, de tudtam, nem sokáig lesz nyugtom. Biztos valami gusztustalan löttyöt fognak leönteni a torkom és gondolom nem lesz olyan íze, mint a halnak.
HALNAK? Jézusom! Már tényleg macska vagyok! - gondoltam, erre elborzadva.

Henry

Örömmel hallgatja, hogy társra lelt rosszcsontkofásban és ez a műfaj, ha lehet így nevezni, a fiútól sem áll távol.-Hát igen, néha egy kis plusz munka összejön a feladat teljesítése közben. Bár ez is csak a móka része.-ért egyet a fiúval.-Nem felejtem el, és feltétlenül, ha bármi szokatlant szeretnék tenni. Egyedül egyébként sem olyan izgalmas.-fejti ki mosolyogva.-Na és ha szabad kérdeznem, mi volt a legrosszabb fa, amit a tűzre tettél?-kérdi sejtelmesen.
Eközben ki- ki tekinget ő is az ablakon, a fiúnak csak nem megy a jégen megállni, majd Henry kérdésére azonnal rávágja.
-De még mennyire! - majd felugrik a padról, maradék muffnijait a zsebébe süllyeszti, és a legközelebbi kijárat felé szalad. Útközben még visszanéz csillogó szemmel Henryre, nehogy lemaradjon, majd mikor mellé ér, kilöki az ajtót és nekiszalad a frissen kialakult jégpályának. A srác már többé- kevésbé kikászálódott a pálya szélére, így Glyniss nekifutásból végigcsúszik a jégen, egyelőre esés nélkül, majd a második kört fél lábon teszi meg szintén sikeresen. –Na, ezt csináld utánam!-kiáltja oda Henrynek a pálya túlsóvégéről.
ről.

Tanévzáró/nyitó

Kis fiatal elsősként, alig ismerve a kastélyt nagy öröm töltötte el amikor sétált a folyosón és végül megtalálta a nagytermet. Kicsit elkésett, mivel már javában folyt az ünnepség. A lehető leghalkabban odaosont a Levita ház asztalához és leült legjobb barátai mellé.
Annyira várta már ezt a napot. Szépen kiöltözött az alkalomhoz illően, akárcsak a többi jólelkű diák. Fekete fodros ruhát és hófehér bolerót viselt. Ezüstösen csillogott lábán a magassarkú cipő, amit még édesanyjától kapott. Amint leült a szépen kidíszített és jól megrakott asztalhoz, barátai megdicsérték az öltözékét, és beszélgetni kezdtek vele. Illedelmesen megköszönte a dicsérő szavakat, majd egy mindent kifejező arccal, egy intéssel jelezte, hogy figyelni szeretne az ünnepi beszédre. Örömmel hallgatta végig az igazgató úr beszédjét, amelyből a lehető legtöbb fontos információt igyekezett kiszűrni. Annyira érdekesnek találta az egészet. Nem tudta elképzelni, hogy miből maradt volna ki ha nem jön le az ünnepségre. Kihagyta volna a csodás vacsorát, amin a manók mennyit dolgozhattak. Illedelmesen étkezett tovább...

Glyniss

Henry is felpattan a padról, és követi a lányt. - Az maradjon az én titkom. -válaszolja. Ekkor ő is rámegy a jégre, és Michael Jackson híres Moonwalk mozdulatába kezd, utána tovább csúszkál. A fiú aki az előbb ugyanitt elesett, már sikeresen felkelt és eliszkolt a jég közeléből. Henry bemutatja Glynissnek az összes műkorcsolya mozdulatát, amit még kisgyerek korában tanult meg. Bár korcsolya nélkül nehezen, de elég felismerhetően kivitelezi őket.
- Remélem senki nem fog holnap felköszönteni. Egy ismerősömnek ma van a szülinapja, és hát... gondolhatod. Bár Április 2. nem olyan nagy cucc, de akkor is.- mondja Glynissnek csúszás közben. Henry egy pillanatra nem figyel és ő is hasra vágódik a jégen, és eléggé beüti a fejét. Szédelegve, de sikerül lemásznia a jégről, ahol egyszerűen fogja magát és lefekszik.(Kellett nekem holmi befagyott pocsolyán szórakozni.) -gondolta magában. Megpróbált felülni, kevesebb mint több sikerrel.

Miss Clarkson és Miss Perwinkle

Henry

Henry sejtelmes válasza csak még jobban felcsigázza a lány kíváncsiságát, de nem kérdezősködik tovább. A jégre kiérve, kűrjei befejezése után a partról biztatja  Henryt és ugrálva ujjong a teljesítményén.-Egy műkorcsolyázó veszett el benned, úgy látom.-kiabálja. A Moonwalkon különösen jót kacag Glyniss, mert Henry kitűnően utánozza. Majd a fiú véleményén a szülinapjáról kissé elcsodálkozik. -Nem szereted, ha felköszöntenek? Hát, ha senki nem tudja, akkor nem is fognak, és ha már én tudom, akkor akár kívánhatok neked ma is boldogat, legalább nem kell holnapig várni.-mondja kedvesen mosolyogva. Glyniss csak figyeli Henry korcsolyázását, amikor egyszer csak a fiú elterül a jégen. A lány elég távol áll tőle és gondolkodás nélkül megindul a csúszós felületen keresztül a fiú felé, hogy felsegítse. Ám a nagy lendülettől odaér ugyan a fiúhoz, viszont megállni már nem tud, a jég és a szárazföld közti részen megbukik a cipője orra, így Glyniss a fiún landol.-Upsz, ezer bocsánat.-vörösödik el zavarában .
-Legalább most már nem csak a fejed fáj.-próbálja egy kis humorral elütni a kis balesetet, majd még mindig vörös arccal, lemászik Henryről és leül mellé a földre.-Fel tudsz ülni? Vagy teljesen agyonnyomtalak.–viccelődik ám komolyan érdekli jól van-e a fiú.

Keith
A beköltözés - folytatás

Rálelt legújabb kedvencére. Igen, Keith az, de mivel Trillian mellett csak nehezen férne el a fészekben, kénytelen hagyni, hogy szabadon kószáljon. Talán csináltathatna neki egy külön ketrecet, rakna be gumicukrot meg kispárnát, mindent, amire csak szüksége lehet. Igaz, ha józanul végiggondoljuk, sokkal izgalmasabb lesz természetes környezetében nyomon követni a gyermeket, mert több esélye van, hogy egészen véletlenül levarázsolja a fejét. Rá kéne kötöznie magát az úr hátára... Őrültebbnél őrültebb ötleteinek árvizét csak az fékezi meg, hogy szóba kerül az unokahúg.
-Miért hasonlítok rá? Neki is vörös a haja? Vagy fél a vakondoktól? Szereti a túrós rétest? A kislábujja furán pici a többihez képest? Van fülbevaló gyűjteménye? – Érdeklődik lelkesen, miközben elcsöpögtet magáról néhány információt, amit Keith kénye-kedve szerint felkanalazhat, ha óhajt. Bezzeg, ha a vörös törpe tudná, hogy Ririről volna szó, odáig lenne meg talán vissza is, ahogy a jó öreg Zsákos Bilbó is megírta egyszer a Nagykönyvbe. Ráadásul az is kiderül, egy háztársával áll szemben, ami még inkább fokozza vad örömét.
-Úúú, akkor tudom, hol fogsz aludni! – Lelkesen tapsikol, hiszen végre hasznos feladatot is betölthet. Megmutathatja egy eltévelyedett gyermeknek a helyes irányt. Nem rest azon nyomban elindulni, és katonásnak kicsit sem nevezhető ugrándozással vezeti be a srácot a Kastélyba, no, nem mintha olyan könnyű lenne eltévedni ezen a pár méteren.
-Menj csak bátran! – Tuszkolja maga előtt a Bejárati Csarnokba az úriembert, aztán rájön, hogy ez így kevésbé hatásos, úgyhogy miután beléptek, megrángatja a kezét.
-Várj, várj! Valamit elfelejtettünk, jajj, ne! – Elkezdi visszafelé húzni újdonsült ismerősét, hogy ismét csak a szabad ég alá kerüljenek, majd oda pattog elé, és egy lendületes ugrással Keith karjaiban terem. Mármint csak akkor, ha az el is kapja, máskülönben szétloccsan a földön, akár egy adag guanó.
-Ez az új közös otthonunk, úgyhogy vigyél át a küszöbön! – Mondja roppant komolysággal hangjában, majd villant egy hatalmas vigyort mellé. Igaz, hogy ők nem egy pár, még kevésbé házasok, de mindig irigyelte a romantikus filmekben látott hölgyeket, akiket így cipeltek be a házba. Ezen a késői órán volt itt az ideje, hogy maga is kipróbálja, milyen érzés. De a katarzis elmarad, helyette inkább mintha zavar támadna a lelkében, ahogy felpillant a szőkeségre. Mindeddig azt hitte magáról, hogy ilyen érzelemre csak nagyon szélsőséges helyzetben képes, ezek szerint tévedett. Ha Keith viszi, és nem átrúgja a bejáraton, akkor pillanatokon belül újra két lábbal a földön áll.
-A filmekben ez sokkal jobban mutat – Állapítja meg vidám vállrándítással egy szemvillanásnyi idő után, addig is alig észrevehető csodálkozás suhan át arcán. Úgy dönt, későbbre halasztja az önelemzést, hiszen most van jobb dolga annál.
-Húúú, egyébként szörnyen nézel ki! – Bókol a tőle telhető legkedvesebben, miközben rámutat a fehér köpenyre. Mintha tanyáról szabadultak volna, és ott is a röffencsek között túrták volna a sarat. De akár iszapbirkózó edzésről is érkezhettek volna, ennyi erővel.
-Anyukád biztos leszidna, ha látná, mennyire nem vigyázol a ruháidra! – Teszi még hozzá, mintha lényegében nem is tehetne róla, hogy meghempergőztek a földön.

Leonie
beköltözés, 2. felvonás, március 29. éjjel fél 12 körül.

- Váuhuhuhuhu...- Suttogja izgatottan, miközben egyre közelebb érkeznek a Kastélyhoz. A haja ennek megfelelően kel életre, és néha úgy látszik, hogy még a ládája is meg-megemelkedik egy pillanatra. Az a néhány csendes másodperc közöttük, amíg csak a tücskök zenéjét, a ritmusos lépteiket és a ládája kereke alatt ropogó kis kavicsokat hallgatták, elég volt neki, hogy ismét átjárja a beköltözés tüdőt feszítő izgalma. Őszintén szólva,  míg Leonie beszél, nem nagyon tud másra koncentrálni, de lehet, hogy ez azért van, mert a vörös folyamatosan előtte ugrál.
- Szőke és öt éves...úgy tudom szereti a túrós rétest, de nem beszélgettem vele a vakondokról. - Újra elvigyorodik és rápillant a mellette rohangáló lányra. Igazából nem is bánja, hogy elterelik a figyelmét a gyönyörködéstől, mert Leonie legalább olyan érdekes élményt biztosít.
- Szuper...mázlim van. - Jegyzi meg nevetve. Simán el tudja képzelni, hogy Leonie csak egy lökött falulakó, aki valahonnan szerzett egy jelvényt, és most poénból össze-vissza fognak császkálni a kastélyban anélkül, hogy bármelyikük is ismerné a helyet - aztán eljön a napfelkelte, Leonie eltűnik, ő meg felébred a vonaton, mert a szemébe sütött a lenyugvó Nap, és rájön, hogy az egészet csak álmodta.
A legkisebb ellenszegülés nélkül tűri, hogy a prefektus szó szerint betuszkolja őt a csarnokba és már jönne az újabb ámuldozós O, mikor -ma már sokadjára- megragadják a karját, és igen erélyes módon elkezdik kifelé húzni. Már éppen örülne, hogy legalább a ládája a kezében maradt, mikor eléri a gömbvillám, ő pedig reflexből elengedi a ládáját, hogy az jó nagy visszhangot kelthessen az egész csarnokban. A jó hír az, hogy legalább talpon maradt, Leonie pedig éppen hogy, de elkerülte a márvánnyal való kellemetlen találkozást.
- Szóval errefelé az a szokás, hogy a lányokat a karunkban visszük át a küszöbökön? Kellemetlen, állítólag még másik 500 lánnyal lakok egy helyen. - Kérdezi vigyorogva, miközben egy apró kis igazító dobás után hősiesen belép a csarnokba. A Hold szépségesen megvilágítja őket, a csarnokban csak a portrék békés szuszogását hallani, Keith pedig állatira örül, hogy Leonie nem nehezebb a súlyánál, mert komoly bajban lenne, ha egy 60-65 kg környékén járó lány vetődött volna rá ilyen hirtelen.  
- Nem sok filmet láttam életemben, de ígérem, hogy ezentúl minden küszöbön át foglak vinni. - Ehhez természetesen kijár egy katonás szalutálás, csak a tenyerét a halántéka helyett a szívére helyezi, de még ez a rövid fegyelmezettség se tart sokáig, mert megint felhangzik csengő nevetése.
- Legalább többen felfigyelnek rám és van ürügyem beszélgetni velük. A szokásos segítségkéréses duma már úgy is unalmas, így mondhatom, hogy épp most verekedtem át magamat egy csapat sárkánytojás-csempészen. - Magyarázza lelkesen, miközben beljebb húzza a ládáját, ami eddig félig kilógott a kastélyból.
- Anyának nem is valószínű, hogy feltű...azta! - Itt természetesen helyet kell szorítani a Kviddics és a Házkupa megcsodálásának, meg a freskóknak, a tudósok portréjának, a hirdetőtáblának és legfőképpen a pontversenyt jelző homokórának - Keith időközben felrohan a márványlépcsőn, zajosan maga után vonszolva a ládáját.
- Ezek a freskók a kastély alapítását ábrázolják? Gyönyörű munka. Nézd csak, Leonie... - Kérdezi ragyogó arccal, áhítatosan felfelé bámulva. Sajnos a rossz fényviszonyok miatt csak egy-egy apró jelenetet lát rendesen, de azok körvonalát lelkesen rajzolja a levegőbe, jó magasra kinyújtva bal karját és hosszú mutatóujját, mintha csak cirógatná a képeket. Ilyenkor már nem nagyon tud mit csinálni, önkéntelenül is feltör belőle egy gyönyörködő sóhaj, és valószínűleg ugyanebben reménykedik a lány esetében is, mert a neve említésekor féloldalasan rámosolyog. A művészsuliba járó összes barátjának elmesélte, hogy ahová megy, ott olyan sokat fog tanulni a festészetről, mint eddig soha, mert itt valódi, rég elhunyt művészekkel beszélhet majd.
- Arra mi van? - Kérdezi végül felocsúdva, csillogó szemekkel a nyugati kastélyrészhez vezető folyosó felé mászkálva. Most, hogy bent van, meglehetősen felfokozódott a mászkálási vágya/kényszere, és feltett szándéka, hogy Leonie-t is elcipelje magával.

Keith

-Szőke és öt éves? – Kérdez vissza összeráncolt homlokkal. Akkor nem is… ja, hogy szereti a túrós rétest! Így egészen más a dolgok fekvése. Máris jóval közelebb érzi saját lelkivilágához az ismeretlen hölgyikét.
-Képzeld! – Fog bele szokásos hangszálkoptatásába. – Én is ismerek ám egy kislányt, aki szőke és öt éves! Ide jár az iskolába. Azaz nem ő, hanem az anyukája jár ide. Mármint itt tanít. Az anyukája. A kis Szotyola meg itt lakik vele. Szóval érted! – Próbálkozik a magyarázattal, de mondandója elég darabosan hagyja el ajkait, és most hadd ne használjak ehhez hasonlatot… Koncentrációs képességének hiánya arra fogható, hogy ő Leonie, de per pillanat közrejátszik a Szőke Herceg varázslatos haja is, amit még maga Johnny Bravo, de Son Goku vagy éppen Medúza is megirigyelhetne, olyan csodásan áll. Száll. És a Taft hatása még mindig tart. Nem úgy, mint Leonie nyugalma. Akár a fény; tudjuk, hogy idő kell hozzá, míg elér egyik pontból a másikba, mégis olyan gyors, hogy nem érzékeljük. Vöröskénknél is tisztában vagyunk vele, kell lennie nyugalmi állapotnak, csak szabad szemmel nem láthatjuk azt.
-Nem minden lányt! – Bár mókásabb lett volna, ha ráveszi az uraságot, ezentúl minden hölgyet pakoljon át egyesével a küszöbön, valamiért mégsem érzi jó ötletnek. Cipeljen inkább malteros vödröt, attól is kicombosodik.
-Hanem az összes prefektust. Pontosabban… azokat a prefektusokat, akik éppen meg akarnak büntetni. – Azért megnézné, mondjuk Amira milyen fejet vágna, ha Keith megpróbálná felkapni, és átvinni egy küszöbön. De még ennél is jobb eshetőség lenne Noel… Bizonyára nagy visszhangot verne az iskolában, hogy az erdő környékén elásott eridonost találtak.
-Húúú, sok ajtó van ám itt! – Nyilván lelkesedik az ötletért, hogy cipeltesse magát. Legutoljára apukája vitte kézben, óvodás korában, és azt nagyon szerette. Most meg e kiszemelt Keith emelte meg, ami majdnem ugyanolyan mókásnak hatott.
-Megígérem, hogy nem eszek annyi csokit, hogy ne legyek olyan nehéz. Vagy mindig kicsit többet eszek, és egyre izmosabb leszel. – A végén a srác kész bodybuilder lesz, Leonie meg akkora, hogy kifolyik a kezei közül. Szép kilátások. Apropó szép kilátás. Mire a kis törpe feleszmél, a kis herceg már rég felfelé lohol a lépcsőn. Az sem lehetne zajosabb, ha egy tank beparkolna a kastélyba, de úgy, hogy a falon át megy be. Erre aztán kénytelen elvigyorodni, mint jó prefektus, és már lohol is áldozata után, nehogy megszökjön előle.
-Még sosem figyeltem meg őket – Vallja be töredelmesen bűneit, mihelyst a sráchoz ér. Annak kinyújtott kezét követve pedig az említett freskókra pillant. Őt magát jobban leköti az, hogy Keith mennyire lelkesedik a művészet iránt, mint a művészet maga.
-Szereted a festészetet? – Kérdezi lelkesen, merthogy erről mindjárt eszébe jut Tóni bácsi, akihez ezek szerint el kell rángatnia eridonos társát. Bizonyára nagyon jól kijönnének egymással, de miközben ezen morfondírozik, már újra más téma merül fel. Felfedezőtúra. Ajajj, ez az, aminek igazából nem tud ellenállni.
-Te most akarsz körbenézni? Nem félsz, hogy elkapnak? – Egy pillanatra megvillantja szőke énjét, majd homlokára csap nagyot nevetve.
-Igaz is! Már elkaptalak, el ne feledjem! – Villant egy sokat sejtető gonosz vigyort. Vagyis annak szánta, de nem biztos, hogy hatásos volt pandás sapkával a fején.
-Akkor nézzük meg, és megtudod, mi van arra – Indul el ugrándozva az említett folyosón, de hogy ne érje szó a ház elejét, illetve az úr se tévedhessen el a kastélyban, elkapja a karját, és már cibálja is maga után. Éljen az éjszakai túra!

Chaske Tsosie és Vanília

A gyógyító készségesen rendelkezésükre áll és mindent megtesz, hogy segítségükre legyen. Amikor átnyújtja a férfinek a cicát, Vanília lehet úgy gondolja, mégsincs szüksége a gyógymódra, így kiugrik a kezéből. Glyniss lábánál tekergőzik. A lány  megpróbálja újból kézbe venni, ha hagyja, közben pedig szavakkal nyugtatni Vaníliát.-Gyere ide, mindjárt meggyógyítanak. Biztos nem fog fájni.-simogatja  a cicus fejét, ha engedi Vanília. Közben megérkezik a gyógyító az úgynevezett tisztítóvízzel, ekkor ha sikerül elkapnia Vaníliát és nem csusszant ki a keze közül, Glyniss határozottan megragadja és tartja, amíg a varázs izet rá locsolják.

Glyniss

- Ööö.. hát nem tudom hogy jól vagyok-e. Fáj a fejem. De semmi baj, legalább neked nem lett bajod. - mondja erőltetett mosollyal. Mivel felülni elég necces, ezért odakúszik a fal mellé és annak veti a hátát. - De, azért tudják. Csak nem szeretem a felhajtást. - válaszolja Glynissnek. Azon gondolkozik hogy most csak kicsit vagy teljesen tűnik hülyének hogy a 3° fokban ott fekszik a földön, de annyira nem érdekli mert még egy csöppet sem fázik, szóval elüldögél ott. Bár lassan ideje lenne bemennie, mert hát késő is lesz, és nincs rajta kabát. Megfázni meg nem szeretne. - Lehet el kéne mennem megnézetni magam mert eléggé furán fáj a fejem. - mondja fájdalmas képpel a lánynak. Ekkor megerőlteti magát, és sikerül felkelnie. Nem pont egyenes járással, de odasétál Glyniss mellé.

Henry

Henry nem néz ki valami fényesen, kissé sápadt arccal dől a közelükben magasodó fa törzsének.-Igen az lesz a legjobb, ha bekísérlek a gyengélkedőre. Gyere segítek felállni.-Nyújtja a kezét, miközben ő is talpra kercmerg.-Lehet szülinapodra kapsz egy könnyű agyrázkódást. Csak, hogy valami bíztatót is mondjak.-teszi hozzá egy félmosollyal. Ha szükséges Glyniss felajánlja vállát, hogy rátámaszkodhasson Henry, ha nem, akkor a fiút szemmel tartva halad a kastély felé egyenesen a második emeletet célozva meg.

~Később~

Chaske Tsosie és Glyniss

Szédelegve vonszolja fel magát a gyengélkedőre. Még szerencséje hogy Glyniss itt van és egy kicsit megtámasztja. (Miért kell ennyire fentre tenni ezt a szerencsétlen gyengélkedőt. Vagy lehet hogy csak perpillanat nekem tűnik soknak?) -gondolja magában. Lassan de biztosan elérnek a gyengélkedőhöz, bekopogtatnak és belépnek. A gyógyító már mintha várta volna őket.
- Jónapot! Henry vagyok, Henry Dalgaard. Olyan problémám lenne hogy fáj a fejem. Glynissel éppen odakint csúszkáltunk a jeges betonon, és amilyen az én szerencsém jól elhasaltam. Még nem is lett volna ez annyira nagy gond ha nem vertem volna be jó alaposan a fejemet és a segítség közepette nem esik rám valaki más is. -mondja a gyógyítónak angolul sandán Glynissre nézve. - Hirtelen nehezemre esett felkelni, szédültem, fájt a fejem. Egyszóval minden bajom volt, és úgy gondoltam jobb lesz felkeresni magát. -fejezte be Henry.

~Később~

Chaske Tsosie és Henry

Problémamentesen eljutnak a gyengélkedőig, szerencsére Henry jól tartja magát a helyzethez képest.Az ismerős ajtóhoz érnek, ahol nemrég fordult meg szintén csak kisérőként. Már látja is a gyógyítót és mint aki jó ismerőshöz érkezett, úgy integet neki. Kicsit érdekesen hathat a látvány a medikus szemszögéből, hogy pár napon belül két diákot is ugyanaz a lány kisér be, de annyi baj legyen. Glyniss szívesen áll barátai szolgálatára.-Jó napot! Ismét én vagyok.-köszön anyanyelvén. Amint Henry belekezd a történtek elmesélésébe és elérkezik ahhoz, amikor a lány ráesett, Glyniss zavart mosoly kíséretében a hajába túr.-De csak véletlenül estem rá.-biztosítja a gyógyítót, hogy nem ő okozza a társaiban a kárt, mindez a furcsa véletlen műve.

Miss Clarkson és Mr Dalgaard