Karácsony és Egyetlen

Szalamanton
Március 1., vasárnap délután

Szalamanton
Projektmunka 3. forduló
Május 23., szombat délelőtt

Gyakorlati óra

*Sebesen jegyzeteli az főgyógyító által elmondott dolgokat, közben gondolkodik tovább, hogy van-e még több kérdése, de egyelőre nem jut eszébe más. Bálint kérésére felcsillan a szeme, és követi a többiekkel együtt a családhoz a férfit. Halkan megy ő is, és a látványra egy picit megborzong. Tudja ő, hogy ez a látvány a gyógyítói munkával együtt jár, de ő még nincs ehhez annyira hozzászokva. Még jó, hogy nem az elején látták, biztos abban, hogy ennél is rosszabbul néztek ki. Végignézi a kezelést, arca kissé elsápad, ahogy belegondol, szegények milyen kínokat állhattak ki, és ahogy visszaér melléjük a főgyógyító, csak biccent egyet, és kimennek. Kell egy pár másodperc, mire visszatér a szótlanságból, és akkor egy picit elgondolkodó fejet vág.*
- Ezzel a tinktúrával lehet csak kezelni ezt a betegséget? És lehet akár életveszélyes, ne adja Merlin, halálos kimenetelű?
*Kérdezi most már kíváncsian.*

Nekem sem sok választásom volt, ahogy bemásztam a gépbe, Ricsi ránk csukta az ajtót, persze csak az után, hogy szólt, hogy kössük be az övet. Dasha is rettenetesen izgult, szóval jól esett, hogy nem egyedül voltam, meg ilyesmik. Elmosolyodtam halványan, majd kinéztem az ablakon, míg a fiúk is bemásztak. Ricsi persze hátranézett azonnal, kaján vigyorral, és elkezdett cukkolni, hogy hogyan fogok már innen kikeveredni. Elnevettem magam, majd felé legyintettem a sisakommal, mire lehúzta a fejét.
- Ne piszkálj már! - grimaszoltam őt nézve. Felszálltunk, nekem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, de attól függetlenül isteni érzés volt, talán csak seprűvel lehetett volna ennél is jobb. Erre azonban nem volt lehetőségem, ezért inkább Richárdot piszkáltam, néha rápillantva Dashára, hogy ő hogyan érzi magát. Ő valahogy higgadtabbnak tűnik, mint amilyen én vagyok... A kis mázlista! A kilátás csak növelte volna bennem a félszet, így nem nagyon pislogtam kifelé. Mikor a többiek szerint elég magasan voltunk, Dávid szólt Dashának, hogy show time van. Dasha kissé riadtan pillantott rám, mire csak megveregettem a vállát, biztatva, hogy menjen csak oda.
- Én is szerettelek, Dasha! Elmondom a világnak, hogy mennyire jó ember voltál! - nevettem, majd megfogtam Ricsi kezét, aki már felvette az ejtőernyős hátizsákot. Ő kifejezetten izgatottnak tűnt, ami azért engem is feldobott három méterrel a felhők felé. Még jó, hogy nincsenek felhők, te szent isten! Még csak az kellene! Dasháékra néztem, miközben a srác rám csatolta a hozzám tartozó részét az ejtőernyőnek. Az ajkamba haraptam, majd hátranéztem, aztán vissza Dávidékra, akik éppen most ugrottak ki a repcsiből. Már épp vinnyogni kezdtem, mikor Ricsi elkezdett visszaszámolni, az ajtó felé tolva engem. Azért fura volt, hogy ilyen közel voltam valakihez, ennek ellenére nem volt rossz, mármint legalább biztos volt, hogy nem tojok be és maradok a gépen, mint egy gyáva nyúl. Még nem halhatok meg, még túl fiatal vagyok! Bár... ha most halok meg, nem emlékeznek rám öregen! Az ajtóhoz érve a szél az arcomba vágta a hajamat, mire kaptam egy csípős megjegyzést, meg egy hajgumit. Összekötöttem a hajam, aztán pedig lepillantottam, ismét felnyüszítve. Épp azon voltam, hogy visszafordulok, mikor Ricsi lenyomott maga elé, felszólítva, hogy lógassam ki a lábamat. A torkomban éreztem a szívemet, el akartam futni, mármint vissza az ülés felé. Nagyon váratlanul ért a lökés a vállamon, én pedig kiestem. A hátam mögül hallatszott az oktatóm röhögése, azon, hogy én felsikkantottam, miután a levegőbe kerültünk. A levegő két oldalt az arcomba süvített, a hajamba kapott, az erő a föld felé vonzott, én pedig vonyítottam, mint valami elmebeteg farkas. Ricsi is megengedett magának egy kis ordibálást, szerintem ő is kapott egy nagy adag adrenalint, akárcsak én. Vajon ilyen érzés lenne, ha leesnék a seprűmről? Több, mint valószínű... Azon voltam, hogy én szeretnék azonnal valami varázslatot, ami megfékez a levegőben, de ha akartam sem tudtam volna a pálcámért nyúlni, mert Ricsi az ujjaim közé fűzte a sajátjait, annyi időre, hogy széttárjam a karjaimat. Mámorító volt a sebesség, az esés érzése.
To be continued~

Projektmunka, harmadik forduló, első reag


46 pontot kapott. Negyvenhatot! Egy ponttal legyőzte Mirabellt, amiért végtelen büszkeség hatotta át, de sajnos ez nem volt elég, hogy a lány kiessen, bár az örömtől és győzelemtől megrészegülten úgy gondolta, jól van ez így, hiszen így megmérkőzhetnek szemtől szemben, és úgy győzheti le - azt pedig már senki nem vitathatja el tőle.
Aztán hazament, lehiggadt, és elkezdett aggódni. Mert az, hogy az utolsó fordulóba jutott, azt jelenti, hogy emberekkel kell párbajoznia, olyat pedig még csak egyszer csinált... habár ez nem a hagyományos párbaj lesz, de mégis, harcolnia kell más elemi mágusokkal. Az izgatottság, és a rettegés egyszerre járta át a gondolatra, és aztán elkezdett még keményebben készülni a mai napra.
És most itt van. Az egyik legmagasabb pontszámot kapta, így amikor bemondják a nevét a dobozka mellett és rávetül a nagy figyelem teljesen és kikerülhetetlenül, megremegnek a térdei, és egyszerre járja át a rémület attól, ami következik majd, és a földöntúli öröm a nagy ujjongásra, amit kap a kedves mosolyú, de elszánt tekintetű, szégyellős főhajtásra.
Visszafordul az ajtó felé, és nagyot sóhajt. Próbál felkészülni arra, ami bent várhatja. Bizonyára lesz ott minden, elvégre ez már nem elemenként oszlik meg, hanem évfolyamonként. Nyilván nem tehetik meg a készítők, hogy egy elemet kizárnak, de csak fa lesz, vagy csak földes-sziklás vidék, vagy csak homokos? A földnél olyan sok a lehetőség. De már csak pár másodperc van, hogy kiderüljön. 3... 2... 1...
Belöki az ajtót egy lendülettel, és az első, ami megcsapja, az a hideg. Nagyon hideg van, ez pedig azt jelenti, hogy sok víz van körülötte.
~Még mindig jobb, mint ha tűz lenne...~ jegyzi meg gondolatban, majd ahogy becsukódik mögötte az ajtó körbenéz, és már rohan is nyugatra, az erdő irányába, hogy minél hamarabb eltűnjön a fák között, a saját terepén, hogy azután majd onnan találja ki, hogyan tovább. Persze elgondolkozott ő sok technikán, eltervezett több megoldási sémát arra, hogy győzzön, átgondolta a taktikákat, de végül nem döntötte el, melyik a legjobb, csak azt, hogy időt kell magának nyernie az elején. Nem akarja, hogy már az elején levadásszák, mint abban a történetben, az Éhezők Viadalában.

Már épp elfelejtettem félni, mikor szóltak, hogy készülődjünk. Elköszöntem barátnőmtől, kicsit olyan érzésem volt, mintha kivégezni vittek volna. Pulzusom megint az égig szaladt, de ezúttal koncentráltam is, hogy jól vegyem fel a védőfelszereléseket és jól kössem magam a hátam mögött álló férfihoz. Olyan volt a kötés, mintha hátizsákot cipelnék.
Fel sem tudtam fogni, hogy kinyitották a repülő ajtaját, az idő rohamosan felgyorsult és már arra eszméltem fel, hogy zuhanok. Sikítottam is, bár nem amolyan lányos, magas hangú kiáltás volt, inkább őrültnek nézhettek. A kezdeti sokk után kezdtem megszokni a zuhanás ízét. Az álmaimmal és a kisgyermekkori esésekkel ellentétben ez nem ért véget néhány másodperc után. Csak zuhantam és zuhantam. Egy idő után az ijedtség eltűnt arcomról és helyére mosoly került. Hihetetlen érzés volt a levegőburokban lenni és csak szállni, a madárral ellentétben nem vízszintesen, hanem függőlegesen, de az most mindegy. Élveztem, hogy nem volt semmi, ami visszafogna vagy a kezeim között lett volna, ahogy az esetek többségében a seprű, most csak én voltam.
Láttam, hogy a földfelszín egyre jobban közeledik és minél kevesebb méter választott el tőle, én annál jobban kezdtem kicsit pánikba esni megint. Ismét villogott a belső piros lámpám, az ösztönöm azt súgta, hogy csináljak valamit, mert fájdalmas élményben lesz részem. Hátrapillantottam a mögöttem velem együtt zuhanó férfira, aki nagy valószínűséggel megérezte aggodalmam, mert kezével felfelé nyúlt. Nem bírtam levenni tekintetemet a mezőkről és Miskolc városáról. Meg is ijedtem, amikor egy hatalmas lökést éreztem felfelé. Az eddigi óriási sebességünk egy másodperc alatt a töredékére változott, az ejtőernyő kinyílt. Arcom vörös volt, veszettül dobogott a szívem, úgy éreztem magam, mintha egy kilencvenperces focimeccset játszottam volna végig. És persze nyertük, hiszen olyan boldog voltam, mint kevésszer eddig életemben. Felpillantottam és megláttam a citromsárga és kék színekben pompázó hatalmas ernyőt. Csodálatos és megnyugtató látvány volt ez eddigi őrület után. Lassan ereszkedve volt időm körülnézni. Imádom Kelet-Magyarországot, annyira szép. Miskolc egyik szomszédsága erdős és hegyes, a másik alföld. Eddig még nem volt alkalmam a magasból is megismerni Magyarországot, szerintem magyarként sem lett volna eddig alkalmam, nem hogy koreaiként. Nem is annyira messze megpillantottam Gracet is. Integettem neki, majd szólt Dávid, hogy készüljek fel a landolásra. Elmagyarázták még odalent, hogy mit hogyan kell csinálni leszálláskor. Dávid manőverezett, hogy a megfelelő helyre szálljunk le, oda, ahonnan indultunk. Lábamat előre nyújtottam, de fölösleges volt az aggodalom. Dávid olyan könnyedén és finoman közeledett a földhöz, hogy nekem elég volt csak talpra állnom. Lábfejemmel megérintettem a talajt és elkezdtem futni egy kicsit a lendület miatt, de csak pár lépést. A férfi rögtön kapott is az ernyő után és engem is hátrahúzva lefektette az ernyőt elénk, hogy ne lepjen be a leszállás után. Következő mozdulata az volt, hogy elválasszon engem tőle. Meglepődtem, bár nem tudom miért, amikor elővetette a pálcáját és egy suhintással semmivé tette a kettőnket összekötő védőfelszerelést. Első mozdulatom az volt, hogy megöleltem a földet. Hihetetlenül boldog voltam, sikerült megvalósítanom egy álmom. A suliban még nem gondoltam volna, hogy az elején ennyire félni fogok, azt meg végképp nem, hogy a futáson gondolkozok majd, de szerencsére sikeresen legyőztem a hirtelen jött félelmem.
Megláttam, hogy Grace is leszállt és mint egy kutya, aki észreveszi hazaérkező gazdáját, úgy futottam én is a lány felé. Sikítva közeledtem barátnőmhöz, majd mikor odaértem hozzá rögtön megöleltem.
- Jesszusom, megcsináltuk! – Mondtam, miközben pacsira nyújtottam kezem. – Menjünk még egyszer, egyedül is! – Nekem nagyon megtetszett ez a sport is, bár a mondat utóbbi részét magam is megkérdőjeleztem. Kétségtelen, hogy akartam egyedül ugrani, de akkor rám van bízva minden, ha elrontom, akkor meghalok. Még szerencse, hogy varázslók vagyunk, és a kezdőknek van olyan lehetőségük, hogy egy varázsigével is ki tudjuk nyitni az ernyőt, valamint irányítani azt.
- Megyünk? – Kérdezem még izgatottabban, amikor leszállt a gép is.

Ella

Én figyelemmel kísértem, ahogy a barátnőm és Dávid kifelé indulnak, nagyot nyeltem és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mindjárt kiugrok egy repcsiből. Persze Ricsi egy csomó mindenen parádézott, mint pl azon, hogy kössem össze a hajamat, mert már harmadszor vágja arcon és idegesíti. Én ezen azért vigyorogtam egy sort, de elköszöntem közben Dashától és amennyire tudtam, néztem utánuk. Nyugtalanítóan néztek ki, ahogy zuhantak, de nem sokat volt időm gondolkozni ezen, mert ugye Ricsi lenyomott és ki kellett lógatnom a lábamat a gépből. Mire észbe kaphattam volna, hogy ja bocsika, nem akarok ma meghalni, már a levegőben voltam és zuhantam, sikítva, mint egy őrült. És akkor szerintem még enyhén is fogalmaztam. Pont ilyen érzés lett volna az is, ha a Navine elleni meccsen nem kaptam volna el a seprűmet, ha akkor leesek. Bár remélhetőleg, ennek kevésbé fájdalmas végkimenetele lesz, mint annak lett volna. Álmaimban érdekes módon sosem álmodtam zuhanásról, az nem rémített meg, szóval a  rémálmaim nem kezdtek el kísérteni. A kezdeti sokk persze hamar elpárolgott, mert már attól röhögnöm kellet, hogy Ricsi mennyire élvezi és visong, mint valami kislány, közben az ujjait az enyémek közé fűzi és kitárja a kezemet két oldalra. Asszem bírtam a srácot, annak ellenére, hogy egy zakkant állat volt, akit alig ismertem. Meg kell hagyni neki, hogy szórakoztató zakkant állat volt. Volt alkalmam megcsodálni a csodaszép kilátást, mikor már eleget zuhantunk, ami az őszintét megvallva rabul ejtett. Seprűről soha nem nézelődtem még, de akkor nem is voltam ilyen magasan, egyszerűen csak muszáj volt vigyorognom, meg néha-néha sikkantanom egyet, kifejezve, hogy mennyire fel vagyok pörögve. De komolyan, tök olyan volt, mintha egy hatalmas domborzati-térképet néznék, felülről, nagyon bulis volt, tetszett. Aztán jött egy kisebb sokk, mikor realizálódott bennem, hogy cseszki, közeledik a talaj, én pedig belefúródok, mint valami groteszk meteor. Már csak az hiányzik! Persze a sokkomat megérezve Ricsi még inkább röhögni kezdett, aztán megrántotta azt a bizonyos kallantyút, én pedig erős rántást éreztem felfelé. Elsőre azt hiszem, nem teljesen jutott el az agyamig, hogy mi is történt, csupán akkor, mikor felnézve megláttam a hatalmas, kék-fehér ernyőt. A szívem majd kiugrott a helyéről, szívem szerint ugráltam volna, ha tehetem, de ez most fizikai képtelenségnek bizonyult, le kellett mondanom az ugrálásról. Fájt a szívem érte. Még egész sokáig ereszkedtünk lefelé, mint a gyermekláncfű kis fehér vitorlái, mikor elfújod őket, miközben Ricsi navigálta az esésünk irányát.  Nem messze megláttam Dashát, aki úgy tűnt, hasonlóan pezsgő hangulatban van, így mikor integetett nekem, visszaintegettem, akár egy eszelős, hogy hahhóóóó! Amikor közelebb érkezett a föld, kicsit tartottam tőle, hogy eltöröm a bokámat, vagy hasra esek, esetleg más elmebeteg dolgot teszek, amivel leégetem magamat, de végül nem így történt. Kinyújtottam a lábamat és kecsesen landoltam, állva maradva. Ezzel az az egy baj volt, hogy mikor az első lépést akartam tenni, kicsit megszédültem, így a mögöttem álló fiú kapta el a derekamat, nehogy elessek. Erre elpirultam kicsit, ő meg csak vigyorgott, majd elkezdte leszedni rólam a felszerelést. Ő nem akart sietni sehova, azt hiszem, mert pálcával egy másodpercbe tellett volna, ő viszont inkább csatolgatta a szíjakat. Pedig nála volt a pálcája! Miután kibogozott, térdre borulva szeretgettem meg a füvet, hálát adva, hogy túléltem, de igazából repültem a boldogságtól. A szeretet-rohamból a sikítás térített magamhoz, ami Dasha felől érkezett, aki már sprintelt is hozzám. Több sem kellett, én is futásnak eredtem a barátnőm felé, nevetve, majd mikor találkoztunk, szorosan megöleltem.
- Túléltük, Dasha - nevettem, majd mikor elengedett és emelte a kezét, lepacsiztam vele, már kicsiket ugrálva, szinte repülve a boldogságtól. A kijelentésére egy pillanatra elbizonytalanodtam, majd sikongatva ugráltam ismét, csapkodva, mint egy retardált fóka. - Oké!
Nem féltem annyira, mert eszembe jutott, hogy mondták, hogy akár a pálcával is irányíthatjuk az ernyőt, így nem kellett három másodperc, hogy belemenjek, majd Dashába karolva ismét a gép felé húzzam, ami időközben leszállt.
- Menjünk, gyere már, Dash, menjüünk!
A fiúk persze röhögve jöttek utánunk, amire csak a szememet forgattam. Jellemző...férfiak. Ha Ricsi így folytatja, valahogy meg kell leckéztetnem.

Ella

Hát ez valami szuper volt. Mától imádom az extrém sportokat! Mindketten könnyedén és biztonságosan leértünk, nem is tudom, hogy miért aggódtam ennyit, mert tényleg semmi gond nem volt. Amikor Grace is megszabadult a kötésektől, ő is elindult felém. Lepacsiztunk és sikítozgattunk, jó volt látni, hogy ő is élvezte, kétségtelen, hogy a legjobb személlyel volt lehetőségem kipróbálni az ejtőernyőzést.
Megkérdeztem tőle, hogy menjünk-e még egyszer csak egyedül, mire ő beleegyezett. Mindkettőnkön ismét látszott az idegesség, de ezúttal megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom eluralkodni. Szeretném, és ez a lényeg. Úgy éreztem, hogy barátnőmmel egymást bátorítjuk, amire egyedül nem lennénk képesek, azt ketten megvalósítjuk. Milyen jó csapattársak lennénk. Ja, várj, hisz csapattársak vagyunk.
Elindultunk egymásba karolva a repülőhöz. Odaérve elmondták a srácok, hogy mit és hogyan kell csinálni egyedül, mikor kell a pálcával suhintani és milyen varázslatot kell elordítani odafent, ahhoz, hogy kinyíljon az ernyő. Egyszerűnek hangzott és meg is értettem a lényegét, de mégis valamiért aggódtam. Sosem volt gond a magabiztosságommal, mégis most egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi lesz, ha elejtem a pálcám, mi lesz, ha kétségbeesek odafent. Abban bíztam, hogy ez előző ugrásom előtt is minden butaságtól tartottam, most is fölösleges lesz aggódnom. A kedvem viszont megkérdőjelezhetetlen volt, irtózatosan vártam, hogy megint repülhessek.
Ezúttal másfajta védőfelszerelést adtak ránk. A bukósisakom maradt, viszont most hála istennek nem cipeltem a hátamon egy egész embert. Az ernyőt egyszerűen, mint egy túrahátizsákot rám adták és a hasamnál is bekötötték, hogy még véletlenül se tudtak kibújni esés közben belőle. Az ugrásom előtti érzésemmel ellentétben, most könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, pedig nem volt mögöttem hozzám kacsolva egy szakember. Miután megvagyunk mindennel átkaroltam Gracet, hogy együtt lépjünk be a repülőbe. Természetesen a fiúk is jöttek velünk, miután ők is beszálltak, a gép ismét elindult.
- Áááá, ez hihetetlen. Annyira jó! – Most volt hosszabb időm beszélgetni a mellettem lévő lánnyal. Mosolyogtam és arcomon is látszódott a boldogság. – Imádom az adrenalint!
A gép a magasba emelkedett, mire én jobban szétnéztem, minden kis apróságot észrevéve. Szerencsére az ég ugyanolyan tiszta maradt, egy felhőt sem láttam, a nap viszont belesütött a szemembe, de nem engedtem, hogy zavarjon.
- Melyikőnk ugorjon most előbb? Szeretnél kezdeni, vagy legyek én az első? - Kérdeztem meg, mert most gondolom nem fogják megszabni a fiúk. Az előbb nem mi választhattunk, valószínűleg azért, mert akkor még mindig nem lennénk túl az első ugrásunkon sem.

Ella

Úgy voltam vele, hogy mától bizony az új hobbim az extrém sportok űzése, az életveszélyes helyzetek keresése lesz. Majd elrepültem csak a gondolatától az előbb érzett adrenalin-löketnek. Az aggodalomnak már nyoma sem volt a szívemben, főleg akkor nem, mikor lepacsiztunk Dasha drágámmal. Legalább annyira boldoggá tette ez a mai program, mint engem, ez pedig még jobban feldobott. Grace, tessék felírni jegyzetbe: ha hülyeséget akarsz csinálni, mindenképpen kérdezd meg Dashát, van-e kedve hozzá! Egymásba karoltunk, olyan csapat voltunk, mint az óramű, pontosan tudtuk, mit is szeretne a másik éppen csinálni. Dávidék persze már a gépnél vártak ránk, tudták, hogy most már nem fogjuk a segítségüket kérni, akkor sem, ha ők szeretnének velünk ugrani. Szóval nem kérdezősködtek, egyből elkezdték magyarázni, hogy milyen varázslattal lehet kioldani, majd irányítani az ejtőernyőt, meg is mutatták, hogy milyen mozdulatot kell leírni a pálcával. Remélhetőleg pont olyan könnyű lesz odafent, mint amilyennek idelent tűnt. Ha nem, legfeljebb kicsit gyorsabban találkozom a földdel, mint az előbb. Na de ez most kit érdekel? Nem görcsöltem ezen különösebben, azzal nem lettem volna előrébb, de még egy fél fokkal sem. Már reszkettem a jól eső izgalomtól, menni akartam, beülni a repülőbe és indulni. Persze ez még egyelőre nem volt esedékes, mivel le kellett cserélnünk a felszerelést egy sokkal kisebbre. Megvolt a maga súlya, de biztos voltam benne, hogy kevésbé ránt majd meg hátulról, mint amennyire Ricsi súlya tette... Na meg ezzel nem kell összesimulnom, ellentétben a sráccal. A farkas-mosollyal vigyorgó srác megrángatta a szíjaimat, ezért rázkódtam, mint valami rongybaba. Voltam is szíves felpofozni érte, nem erősen, meg nem direkt, reflex volt. Ha valaki egy fiú tesóval nő fel, annak az ilyesmi túlélési kérdés. Szóval felpofoztam, ő meg elkezdett röhögni rajta, de abbahagyta a rázogatásomat, tehát a célomat elértem. Ricsi még az arcát pátyolgatta, mi meg Dashával karöltve bemásztunk a repcsibe. Már most muszáj volt mosolyognom, mint valami fakutyának. Bemásztak a fiúk is, aztán bezáródtak az ajtók, a gép pedig ismét nekilendült.
- Nekem mondod, Dasha? Egész nap tudnám ezt csinálni, annyira jó! - lelkendeztem a barátnőm felé fordulva félig, hogy jobban láthassam, meg ő is láthassa az arcomon szétterülő boldogságot. Ez olyan volt nekem, mint valami terápia, rosszkedv ellen. Egyszer még biztosan el kell jönni ide... Mikor felszálltunk, körbenéztem, megcsodálva az időt, a tájat, annak ellenére is, hogy a nap hét ágra tűzött, szóval verőfény volt.
- Tessék? Jaaa... ugorhatok én először? Lehet, hogy berezelnék, ha látnálak zuhanni. - nevettem fel zavartan, de azért reméltem, hogy nem haragszik meg érte. Dávid "alig észrevehetően" hallgatózott, ha lett volna nálam valami, egész biztos, hogy hozzávágom, de most csak pálcám volt, azt pedig nem akartam, mert még kellett. Aztán szóltak, hogy az ugrózónában vagyunk, készüljünk, én pedig nagyot nyelve Dashára pillantottam. Ha beleegyezett, hogy én menjek először, akkor pár lépéssel átszeltem az ajtóig vezető távolságot, amit Ricsi volt szíves kinyitni, aztán lecsüccsentem és kilógattam a lábamat, majd hallgattam, ahogy a fiú háromig számol. Vagyis csak kettőig, mert tudtam, hogy háromnál kilök, ezért inkább magamtól ugrottam. És emberek, azt kell mondjam, hogy ez az ugrás ezerszer jobb érzés volt, mint az előző. Muszáj volt sikítanom.

~to be continued~

Igazság szerint gondoltam én, hogy ez így lesz. Valószínű volt, hogy az elején be fogok izélni, igaz ez kicsit jobban sikerült, mint vártam, de az első ugrás után már minden tökéletes volt, alig vártam, hogy megint ugorhassak. Felfegyverkezve beültünk a repülőgépbe, majd felszálltunk. Grace is egész nap tudná ezt csinálni, én akár maradtam volna is estig, csak hát ugye pénzről van itt szó, kérem szépen.
Egy kis szétnézés és időjárás felmérés után visszafordultam barátnőhöz és megkérdeztem tőle, hogy melyikünk ugorjon előbb. Ha nem vele lettem volna, akkor lemertem volna fogadni, hogy azt válaszolja, inkább én kezdjek, de Grace mégis csak Grace, ő pedig bevállalta az első ugrást.
- Menj csak, de aztán ígérd meg, hogy lent találkozunk! – Mondtam és elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy én követem Gracet és nem fordítva, mint az előbb. Nem tudom, hogy melyikhez kell nagyobb bátorság, elsőnek lenni, vagy soron következőnek. A repülőben tartózkodás ideje sokkal gyorsabban eltelt, míg múltkor egy évezrednek tűnt, most sitty-sutty elröppen és arra eszméltünk fel, hogy szólnak Dávidék, hogy ugorhatunk. Összenéztük, aztán Grace felállt és elindult az éppen kinyitódó ajtó felé.
- Aztán csak őrülten! Üvöltsd közben, hogy „Geráppá”.  –  Poénkodtam vele, de nem hittem, hogy megcsinálja. Megfogadtam magamnak, hogy ha ő megteszi, akkor én is. Közben felálltam és kapaszkodva, nehogy kiessek még idő előtt, elindultam a leülő társam felé. Ricsi elkezdett háromig számolni, én meg csak néztem, hogy mi sül ki ebből, de végül Grace magától ugrott ki a repülőből. Így kell ezt csinálni, nem gondolkodni csak ugrani. Ahogy Grace eltűnt a fedélzetről, máris minden szempár rám szegeződött. Kértem őket, hogy engem hagyjanak nyugodtan leesni és ne kezdjenek el visszaszámolni vagy provokálni. Az ajtóhoz mentem és leültem pontosan oda, ahol az imént Grace is ült. Lenéztem magam alá és megláttam végtelen magasságból az földfelszínt. Kicsit meg is rezzentem, egy pillanatra elment a bátorságom, de megláttam azt az egy pici pontot, vagyis barátnőmet, aki ismét beindította bennem a motort. A boldogság felemésztette a félelmet, beugrott a zuhanás öröme. Ennek hatására pálcámat a jobb kezemben szorítva, erőteljesen és magabiztosan löktem el magam a gép aljától és bocsátottam magam a levegő karjai közé. Abban a pillanatban zuhanni kezdtem. Ezúttal is megijedtem az elején, de pár másodperc után el is múlt a félelem. Sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, hisz egyedül voltam, nem volt a hátamhoz kötözve egy férfi, most már tényleg olyan volt, mintha repültem volna. Lábaimat, karjaimat széttárva hagytam magam a föld gravitációfának. Kiélveztem minden percet. Eszembe jutott, hogy mit mondtam Grace-nek, mielőtt leugrott volna, viszont most jöttem rá, hogy esélyem sem lett volna meghallani, csak ha a leugrás után közvetlenül kiáltja. Na mindegy, majd a következő ugrásnál elüvöltöm, ha netán megtette volna.
Az esés felénél elkezdtem kicsit trükközni is. Nem akartam mozdulatlan lenni egész idő alatt, ezért kinyit előre dőltem. Meglepetten és kis ijedséggel tapasztaltam, hogy rögtön előreszaltóztam egyet, csak arra eszméltem fel, hogy háttal voltam a földnek. Kis sokk kapott el, de sikerült megőriznem hidegvérem és ismét a kellő pozícióba helyezkednem. Woow, állati! Nagyon megtetszett, de nem akartam egy újabb szaltót csinálni, mert a föld közeledett. Igaz, még nem tartottam ott, ahol a múltkor kiengedtük az ernyőt, de elérkezettnek láttam az időt a landolás gondolatának ismerkedésével. Láttam, hogy Grace-nek már sikerült ernyőt bontania. Még szerencse, hogy az iménti bukfencem közben nem ejtettem el a pálcám, különben most bajban, nagyon nagy bajban lettem volna. A megbeszélt mozdulatot végezve pálcámmal elkántáltam a varázsigét. Az utolsó hangot benyeltem a felrántás következtében, ugyanis az ernyőm kinyílt. Lassan közeledtem a talaj felé, miközben próbáltam felfogni, ismét megcsináltam.
- Yeeeeeeeeeaaaah! – Üvöltöttem örömömben, bár magam sem tudtam, hogy Grace-nek, vagy csak magamnak az éterbe. Lefelé szálldosva azon gondolkodtam, hogy bevállalhatnánk a harmadik ugrásunkat is, elvégre három volt megbeszélve és csak tőlünk függ, hogy fizetjük-e vagy sem.
Barátnőm már landolt, már csak rajtam volt a sor. Elkezdtem irányítani a pálcámmal, becéloztam a mezőt, ami nem volt egyébként sem túl messze.

Taláros
Talárosi mulatságok
2014.XII.1.
Kata<33




Ez a nap is úgy indult, mint akármelyik másik így karácsony előtt. A Losonczy családra ilyenkor szinte rá sem lehet ismerni, na nem mintha az év többi időszakában nem lenne jellemző az összetartás, de ilyentájt ez felfokozódik, és a szokásos sürgés-forgással párosul: sütés-főzés, rokonlátogatások, hol Linák mennek, hol hozzájuk jönnek, szinte minden napra jut valaki. Most épp az előbbi helyzet áll fenn, Taláros faluba érkezett a Losonczy gárda, mégpedig azért, hogy a család egyik közeli barátját meglátogassa így az ünnepek előtt. A társalgás egészen addig zökkenőmentesen ment, amíg szoba nem került az ilyenkor szokásos hogy áll a nagylány a fiúkkal, a szerelemmel? kérdés, és a lány úgy érezte neki ehhez most végképp semmi kedve nincsen. Kérlelő pillantást vetett édesapjára, aki szerencsére rögtön értette, hogy Lina most semmiképp nem akar erről csacsogni, és tartva attól, hogy a szőkeség ne adj Isten megint visszaesik a közönyös, már-már depressziósnak mondható viselkedésbe felajánlotta, hogy mi lenne, ha Alina elmenne, és szétnézne a faluban, elvégre most van a karácsonyi mulatság ideje, divatbemutatókkal meg mindenféle neki való dolgokkal. Nem kellett kétszer mondani, a lány mosolyogva felállt, és kecsesen, mint azt, ahogy egy jégtáncoshoz illik az ajtó felé vette az irányt. Mielőtt kilépett hálás pislogások százait küldte apukája felé, majd megkönnyebbülve indult el az ismerősnek mondható úton.
A központba érve csodás látvány fogadta, kivilágított karácsonyi bódék, narancs és fahéj illatáradat, a forralt bor kellemes bukéja, valamint, ami számára a legfontosabb volt, épp a téli kollekciót mutatták be. Ámult és bámult a különlegesebbnél különlegesebb ruhakölteményeken, el is határozta, hogy, amint teheti egyet-kettőt megvásárol magának karácsonyi ajándék gyanánt. Lehet, hogy nem vette észre magát, de úgy tűnik, annyira tetszettek neki az összeállítások, hogy tátott szájjal bámulta őket, mert egyszer csak azon kapja magát, hogy az ajkai és a torka szárazságban lekörözi a Góbi sivatagot. Ezért úgy határoz, hogy felkeres egy puncsos standot. Körbetekint, majd kiválaszt egy bódét, szépen odaslattyog, majd miután kikérte a forró italt tűnik fel neki, hogy az egyik rég nem látott barátnője, Kata áll előtte. Nem hezitál sokat, gyorsan a hátára ugrik, és kiáltja hangosan a köszöntő szavakat.
-Hejhóó! Hol a manóba voltál eddig elveszve te nő? Ezer meg egy éve nem láttalak… Láttad már a divatbemutatót? Állati ruhák vannak!
Miután kellőképpen ráhozta a frászt a másikra lekászálódik a hátikájáról és immáron tulajdon talpain a punccsal a kezében várja Kata reakcióját.

Linácska <33
Ruha | Taláros | December 1

És tényleg itt lehet. Édesanyja megengedte, hogy iskolába járjon, és itt tanulhasson. Mióta várta már ezt. Bár lehet, hogy csak, azért engedték el, mert már idegesítette a nőt, a kérlelésével. Ne ez a lényeg, hanem, hogy itt lehet, és a Bagolykőbe járhat, mint a legtöbb korabeli gyerek. Ezzel csak egy gond van. Pont a szünet előtt jelentették be neki, hogy iskolába járhat, szóval csak az újévben kezd. De Kata számára ez sem akadály. Nem szokta siettetni a dolgokat, így most azt is kivárja, hogy itt legyen a következő év és iskolapadba ülhessen. Addig is Talároson tölti az időt. Jobban mondva ezt a napot, mert este utazik vissza Bogolyfalvára. Cél nélkül érkezett, sőt igazából reggel jutott az eszébe ez a kiruccanás. Az otthoni ajándékozás már megvolt, így azzal nem kell foglalkoznia, ami jó, mert így magára költheti a zsebpénzét. Az iskolából még nem ismer szinte senkit, és társat sem talált erre az útra. Ezek talán az az egyik oka, hogy csak ma reggel pattant ki a fejéből az ötlet. Kata szeret a társaság középpontjában lennie, ezért kicsit szomorú, amiért egyedül kell járkálnia a vásárban. A megmentője azonban nem várat magára sokat, mert egy hangos kiáltás hallatszik a háta mögül, majd súly is társul hozzá. A hang gazdája nem más, mint az ő egyik régi barátnője Linácska. Még gyerekkorukban ismerték meg egymást, és az óta tartják a kapcsolatot. Talán a másik szőke az oka annak, hogy iskolába szeretett volna jönni. Lina ugyanis sokat mesélt az itteni dolgokról és emberekről. A leveleit élvezet volt olvasni, mikor a lány mindenfélét írt. De végül győzött az igazság, ebben az esetben a lány meggyőzőképessége. De azért hálás, hogy a szülei fizetik az iskolát, mert el kell ismerni, hogy drága.
- Helló-helló - köszön a másiknak. Megszokása, hogy köszönésnél kétszer mondja ki a szót. Nem tudja, hol tanulta, de megtetszett neki. Az elköszönése is hasonló, csak azt az egyik kedvenc sorozatából vette. Ám annak még nincs itt az ideje, hiszen már rég nem találkoztak, így nem tervezi még a búcsúzkodást. Esetleg, ha Lina is a kastélyba megy vissza, akkor mehetnek együtt - Eddig győzködtem anyuékat. De végül belementek és elengedtek a suliba. Ugye, milyen szuper?
Nála nincs izgatottabb diák az egyszer biztos. Reméljük majd a tanulásba is ilyen boldogsággal veti bele magát.
- Viszont te sem írtál egy jó ideje. És ezt nézd, mit kaptam. Egy ezüstgyűrűt - mutatja a gyűrűsujját.

Taláros
Talárosi mulatságok
2014.XII.1.
Kata <33



Megszabadulva a kínos helyzetből Linának öröm róni a vásárba vezető utat, az már csak hab a tortán, hogy épp egy divatbemutató kellős közepébe csöppen bele, ahol szebbnél szebb ruhakölteményeket vonultatnak fel. Varázslatos, de tényleg! Egyet-kettőt ki is néz magának, és elhatározza, hogy, ha vége a rendezvénynek, felkeresi a divattervezőt, és megrendeli magának őket, karácsonyi ajándék gyanánt. A nagy bámészkodásból a szomjúság zökkenti ki, így keveredik egy puncsos bódéhoz, ahol nem várt meglepetés fogadja, egyik régi, gyerekkori barátnője, Kata személyében. Gondolkodás nélkül a nyakába ugrik, elvégre ezer éve nem találkoztak, és nagyon hiányzott már Linának a lány. Miután lekászálódik róla, jön ám csak az igazi eget rengető hír: Katkónak végre sikerült rávennie a szüleit, hogy elengedjék az iskolába tanulni. Örömét nem tudja tartóztatni, szorosan magához öleli a lányt, és úgy visít, ahogy a torkán kifér.
-Ez állati jó hír! Már alig vártam, hogy ezt írd meg levélben, de így személyesen sokkal jobb volt hallani. Tudom, tudom, mostanában nem nagyon törtem magam, és nem repültek hozzád a baglyaim, de rettenetes időszakon vagyok keresztül. Tudod, körmöltem neked Caiusról, nagy szerelem meg minden más, hát ez elmúlt. Ő itt hagyott, én meg, hát fogalmazzunk úgy, hogy nagyon nehezen hevertem ki.
Egy holthalvány félmosolyt csillant meg, még mindig nem szívesen mesél a témáról, még Katának sem, de valamivel indokolnia kellett, miért tűnt el mostanában. Belekortyol italába, majd az elé kerülő gyűrűsujjra tekint, és gyanakvó pillantásokat lövell barátnője felé.
-Na hejj, csak nem lemaradtam valamiről? Túl vagy egy lánykérésen, és ezt csak most mondod?
Komiszul elvigyorodik, mert biztos benne, hogy, ha Kata mennyasszony lenne, arról már réges-rég értesült volna, de azért nem bírta ki, hogy ne süsse el ezt a poént. Vár még egy kicsit, kíváncsi, hogy fogja lereagálni a lány, majd hozzáteszi:
-Jó, jó gondolom, illetve remélem, hogyha túllennél rajta, írtál volna, és nem egy esküvői meghívóval kopogtatott volna a bagoly, hogy hello szia, férjhez megyek. Egyébként gyönyörű ékszer! De most már meséld el szépen, hogy kitől és miért kaptad!
Katkóra kacsint, és türelmetlenül várja a gyűrű történetét.

Grace Erin Green
Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Neviczky Eszter
Üstösd, a Neviczky rezidencia