Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Érdekes, hogy bár aranyvérű varázsló vagyok, a legtöbb esetben nem jut eszembe varázsolni. Ez talán azért lehet, mert mugli környezetben nőttem fel, mugli szomszédokkal, akik előtt az embernek vissza kellett fognia magát. A barátaimmal mindenféle búvóhelyekre mentünk, ha varázsolni vagy kviddicsezni akartunk, és később a Roxfortban is inkább leleményes csapdáimmal, ötletes tanárbosszantásaimmal váltam hírhedtté , semmint ügyes bűbájaimmal vagy igézéseimmel. Velem ellentétben Artemisiának egyből eszébe jut a túl hosszú virág problematikájának megoldása.
A rózsát óvatosan igyekszem a hajába tűzni úgy, hogy ott is maradjon. Egy kicsit ügyetlenkedek vele, de végül sikerül. Egy lépést hátrálok, hogy onnan is megszemlélhessem, hogy igazam volt-e, és el kell ismernem, valóban nagyon jól áll a hölgynek a virág, én mégis szívesebben nézem sötét szemeinek barnás csillogását. Visszalépek mellé, nyújtom a karom, de ő ezt figyelmen kívül hagyva elindul, közben elmagyarázza, hogy hova és miért megyünk. Követem a nőt, és közben próbálok nem megijedni attól a gondolattól, hogy nekem teljesen mindegy hová tartunk, ha ő is ott lesz. A Budapest szó lassan jut el a tudatomig, de mielőtt szóba hozhatnám aggályaimat már indulunk is. A nő keze puha és meleg, viszont meglepően erős is, furcsa érzés számomra, hogy biztonságban vagyok mellette, általában én szoktam másokban ilyen érzéseket kelteni. Furcsa, szokatlan, de egyáltalán nem kellemetlen.
Érkezés után azonnal körbenézek, hogy felmérjem a terepet, bár egy pillanatra megzavar az, hogy Artemisia elengedi a kezem, nem bántam volna, ha még a sajátomban tarthatom az ő különösen apró tenyerét. Viszonzom a nő mosolyát, aztán alaposabban is szemügyre veszem a környéket. Engem azonban nem az épületek és a kirakatok érdekelnek, sokkal inkább az emberi tényezők. Egyelőre sehol nem látok fényképezőgéppel közeledő, vagy éppen ügyetlenül rejtőzködő alakokat, sőt még a közelünkben lévők sem ismertek fel. Ennek kimondhatatlanul örülök, elvégre sokkal jobbnak ígérkezik az estém annál, minthogy néhány túlbuzgó újságíró vagy fanatikus rajongó elől rejtőzködve töltsem.
- Merre tovább? - nézek vezetőmre, remélve, hogy elkerüli a figyelmét az a már-már paranoiára hajazó alaposság, amivel a többi embert szemlélem, illetve a hangomban észlelhető sürgetés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Artemisia útbaigazítása nyomán belépünk az épületbe, ahol engem kellemes meglepetés ér: a nő megfogja a karomat. Ez olyannyira nyugtatóan hat rám, hogy felhagyok a ideges viselkedéssel, elvégre nincs itt senki, aki felismerhetne, nehogy már saját magam rontsam el ezt az estét.
A terem, amibe éppen megérkezünk tetszetős, szépen kivilágított, és úgy tűnik, hogy a táncest már el is kezdődött. Artemisia távolról üdvözli az ismerőseit, majd hozzám fordul. Kérdését költőinek veszem, főleg azért, mert a nő csillogó szemei arról árulkodnak, hogy mielőbb szeretne a táncparkettre perdülni. Én pedig amúgy sem vagyok olyan ember, aki hagyna a táncolók mellett üldögélni egy ilyen gyönyörű nőt.
- Táncolni jöttünk, nem? - kacsintok rá, majd a kezét enyhén megszorítva vezetem oda a többi párhoz.
Még épp észreveszem, hogy a keringőnek vége, amit sajnálok, mert annak a lépéseire legalább emlékszem, de szerencsémre egy újabb lassú dal jön, amire amúgy is csak ölelkezve dülöngélni kell, szóval úgy érzem, hogy nem lesz gond.
Szembefordulok a nővel, enyhén meghajtom a felsőtestem, majd közelebb lépek hozzá, jobb kezemet a derekára helyezem - bár tisztában vagyok vele, hogy a keringő esetében a helyes tartás szerint kicsit feljebb kellene hozzáérnem, de hát azt hiszem ennyi elnézhető nekem - másik kezemmel pedig megfogom az övét. Keringőszerű, bár nem teljesen szabályos tánc a miénk, viszont a dal sem kifejezetten keringődal, így nem lehet gond. Figyelek arra, hogy ne lépjek a hölgy lábára, ugyanakkor végig a szemébe nézzek. A tegnapi gyakorlást megelőzően nem is emlékszem, mikor táncoltam utoljára, de most mégis teljesen magabiztosan mozgok, bár tisztában vagyok a hibáimmal, amiket a formális tánchoz képes ejtek. A zenének, a nő közelségének és finom illatának köszönhetően ellazulok, élvezni kezdem a mozgást, a hangulatot, a zenét.
Már-már ténylegesen beleveszek Artemisia szép formájú szemeibe, mikor felhangzik a következő dal, ezúttal egy gyorsabb, latinosabb, bár még mindig nem olyan lendületes, hogy ne próbálkozzam meg vele. Mondjuk a latin táncok teljesen kimaradtak az életemből, szóval a formalitásnak itt még a látszatát sem tudom fenntartani, igazából csak remélem, hogy tudok Artemisiához igazodni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Aggodalmam alaptalannak bizonyul, tökéletesnek tűnik a kettőnk közti harmónia, úgy érzem a mozdulatait, ahogy soha egyetlen cikeszét sem. Mintha olvasnánk egymás gondolataiban, tudom hogyan és hova fog lépni, jobban mondva nem is tudom, csak sejtem, érzem, mintha megsúgná nekem, pedig egy szót sem szól, legalábbis a szájával. Szeme azonban fecseg, sajnálom, hogy viszonylag ritkán néz egyenesen az enyémbe, mert igencsak érdekesnek találom azt, amit benne látok. Végre mond valamit, édes hangját már kezdtem hiányolni, és amit mond nincs is ellenemre:
- Rendben - bólintok - Örülök, hogy találkoztunk Arty. Nekem nincs igazán becenevem, általában Ádámnak hívnak, de ha te találsz valami különlegesebbet, szívesen elfogadom.
A következő dal ritmusa felpezsdítő, de talán az is sokat dob a zene élvezetén, amit Arty csinál. Tánca tüzes és vad, számomra teljesen profinak tűnik, csodálkozom is, hogy sikerül tartanom vele a lépést, sőt egyenrangó partnere lehetek a nőnek. Mozgása rabul ejt, mint a kígyó pillantása a prédáját, de benne nincs vadászösztön, csak egyszerű, szép öröm. Látszik, hogy szeret táncolni, élvezi az életet, és nemcsak gyönyörű és titokzatos, de igéző és érzéki is.
Szeretném megismerni még több oldalát, ismerni akarom a titkait, annyit amennyit megenged, ismerni akarom múltját, jelenét, és részt akarok venni a jövőjében. Szeretném, ha szeretné, hogy mellette legyek. Furcsa, de talán ő az első nő, akivel nem muszájból táncolok, szóval talán ő az egyetlen nő eddigi életem során, akivel élvezetből táncolok, és akinek láttán eszembe jut, hogy máskor is szívesen űzném vele ezt a tevékenységet.
Nem bírom levenni róla a szemem, és mi tagadás a kezemet sem. A dal végén ahogy kipirultan, izgalomtól és örömtől csillogó szemekkel rám néz, én szorosabbra fonom a dereka körül a karjaimat. Mélyen a szemébe nézek, elemelem a talajtól, és meglepődve veszem észre, hogy milyen könnyű. Ráhajolok a szájára, és azt sem bánva, hogy valószínűleg mindenki minket néz, végre megcsókolom. Először csak lágyan, szinte tapogatózva, kíváncsian, hogy szabad-e, majd elveszítve végre a józan önmérsékletemet, vágyaimat elengedve, szenvedélyesen. Közben szorosan ölelem, szemem lehunyva, orromat megtölti az illata, és én elveszek a nőben, s a pillanatban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Beszív... kifúj... beszív... kifúj... Emlékeztetnem kell magam olyan alapvető dolgokra, mint a légzés mikéntje. A szívem olyan erősen ver, hogy ezzel másokat már szállítanának is az ispotályba, vagy a ravatalra, mint menthetetlent. Nézem a nőt, és nem bírok megszólalni. Pont én, aki mindig is büszke voltam arra, hogy bármilyen helyzetben helyt tudok állni, elég pár mondat vagy szó. Itt azonban kevésnek bizonyulna a világ összes nyelvének mindösszes szava is.
Elmerülök a tekintetében, és egyelőre nem szándékozom kijutni onnan. Bal kezemmel még mindig magamhoz szorítom Artyt, de a nő már újra a földön áll, a csók közben eresztettem szép lassan vissza. Jobb kezemet felemelem, végigsimítok vele az arcán, hajában még mindig ragyog a hófehér rózsa.
Torkot köszörülök, de végül nem tudok megszólalni, mert nincs mit mondani. Elmesélhetném neki, mennyire gyönyörűnek látom, de a szavaim nem érnének fel azzal, amit látok. Megpróbálhatnám mondatokba foglalni, mit érzek, de egyik sem fejezné ki pontosan azt, ami valójában lejátszódik bennem. Így hát csak állok, nézem őt, és várom, hogy közben elszáguldjon felettünk az élet. De nem történik semmi, hiszen az idő fogalma megszűnt létezni abban a percben, s bár valójában alig telt el pár pillanat azóta, hogy számmal ajkaihoz értem, nekem a szemei már több életnyi mesét elregéltek.
Elmémben szavak röppennek ide-oda, de nem tudok nekik hangot, alakot adni. Eszembe jut a szólás: "a szó elszáll az írás megmarad", és ennek eredeti jelentése, mely szerint az akkori emberek a szálló szó erejét dicsőítették a halott, mozdulatlan írással szemben. A kimondott szó többekhez eljutott, többet ért, mint a papírra írott tehetetlen jelek.
Újra eszembe ötlik nevelőanyám mosolya, és az a csendes augusztus délután, amikor hat éves koromban először hallottam apámat igazán nevetni. Olyan hihetetlen volt számomra az a hang, olyan váratlan és mégis csodálatos, hogy akkoriban úgy neveztem, hogy a szerelem hangja. Bár még csak gyerek voltam, talán mégsem tévedtem olyan nagyot, mint ahogy későbbi kamaszkoromban hittem. Amikor egy nő kihoz belőled valami olyan szépet vagy jót, amiről mindenki, még te magad is megvagy győződve róla, hogy nincs benned, az lehet a szerelem.
Most ebben a pillanatban olyan furcsa érzések kerítenek hatalmukba, amiket eddig csak hírből ismertem, amelyek állítólag butítanak, és megvakítanak, de ugyanakkor felemelnek, és röpítenek. Seprűvel sem lehet ilyen magasan és sebesen szállni, ezt nem adhatja meg más, csak egy másik ember szíve.
Elmosolyodok, majd újra lehajolok a nőhöz, és apró csókot lehelek ajkaira, majd meghallva a következő dalt, szorosan ölelve, lágyan imbolyogva viszem táncba Artyt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nagyon klisés kifejezése a boldogságnak az a kép, hogy olyan, mintha az ember pár centivel a föld felett lebegne, és mégis most ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ennél jobban nem tudom kifejezni ezt az érzést. Könnyedén suhanunk, együtt, és táncunkhoz az ütemet összedobbanó szívünk adja.
Arty arcát a mellkasomhoz szorítja, így először fel sem tűnnek a könnyei, és mikor észre veszem őket, egy pillanatra összezavarodok. Valamit elrontottam? Megbántottam valamivel? Mégiscsak kellett volna mondanom valamit. Most lehet, hogy azt hiszi, hogy csak szórakozok vele. Mielőtt a kétely teljes kétségbeesésbe taszítana, ránézek még egyszer a nőre, és ekkor feltűnik könnyes arcán a mosolya.
Megnyugodva fújom ki az eddig benntartott levegőt, és hirtelen minden újra szebbnek tűnik. Hihetetlen, hogy mire képes egy aprócska gesztus, főleg ha azt a gesztust egy olyan személytől látjuk, aki iránt érzünk is valamit.
Nagyon tinilányos lenne, ha azt mondanám, hogy eszembe ötlött, hogy megfogalmazzam a szerelmet, majd a legyártott definícióval hasonlítanám össze érzéseimet, de vállalom. Tényleg megfordult a fejemben, hogy talán most először vagyok igazán szerelmes, elvégre soha másik nő mellett nem éreztem magam ilyen furcsán boldognak.
Persze korábban is előfordult már, hogy örültem egy-egy nő közelségének, de utólag mindig kiderült, hogy csak a vágy nyelvén tudunk kommunikálni egymással. Artemisiával más dolgokat is kipróbálnék. Vajon akkor is ilyen boldognak érezném magam, ha egymás mellett ülnénk a nappalimban a kanapén, mindketten mást olvasva, miközben hátunk, karunk összeérne? Tudni szeretném, milyen lenne kézen fogva sétálni vele az erdő szélén, vagy, hogy milyen lenne az első találkozása a lányokkal. De ami a legfurcsább az egészben, hogy felmerült bennem, hogy Ramona biztosan odalenne érte. Soha egyetlen nőt sem vittem haza bemutatni a szüleimnek, mert eddig egyik kapcsolatomat sem éreztem olyan erősnek, mint az övékét. Szégyelltem volna olyan partnerrel beállítani hozzájuk, akiről nem hiszem, hogy örök társamnak is el tudnám képzelni.
Gondolataim folyását Arty javaslata szakítja meg.
- Egyetértek - bólintok, bár nem volt kérdés. Követem a nőt egy hangulatos asztalkához, majd, miután kihúzom neki a széket, magam is helyet foglalok vele szemben.
Az előbbi táncához képest most, ha nem is gyengének, de mindenképpen esetlennek tűnik. Ragyogó szemei és arca tanácstalanságot tükröz. Annyira gyermekinek és védtelennek tűnik, amit ki sem néztem volna belőle. Egy újabb arca, amit megismerhetek.
Kérdésén elmosolyodok, de nem azért, mert kinevetem. Igaza van, ezt tisztáznunk kell, de a legtöbb nő nem tenné fel ezt a kérdést. Várná, hogy én lépjek valamit, vagy csak eldöntené magában. Tetszik Arty hozzáállása, és azok a jellemvonásai, amik emögött a kérdés mögött állnak.
Az asztalon átnyúlva két tenyerem közé veszem a kezeit, elkapom a tekintetét, és rámosolygok:
- Szeretnélek még jobban megismerni, és több időt veled tölteni. Szívesen táncolnék még veled máskor is, ami furcsa, mert korábban egyáltalán nem hiányzott ez a mozgásforma. Nélküled nem is érdeklődnék iránta. Szeretnék kézen fogva sétálni veled, vagy egyszerűen csak magam mellett tudni téged. Alig ismerlek, mégis, ha nincs ellenedre, szívesen utalnék rád mostantól kedvesemként.
A választ várva a rejtett kérdésemre gyönyörködöm Artemisiaban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mindig is butaságnak tartottam a szerelmes filmekben látható, kívülről ostobának tűnő, egymásra bamubuló párok jeleneteit. A rózsaszín ködöt is hatalmas kamunak gondoltam, mert úgy éreztem, hogy ha harminc éves koromig nem sikerült megtapaasztalnom, akkor csak hazugság lehet. Sosem gondoltam arra, hogy talán bennem, és a párválasztásomban van a hiba, de most, ahogy Artyra nézek, ez az egész eszembe sem jut. Teljesen természetesnek veszem, hogy hihetelenül boldognak érzem magam, már csak attól is, hogy a szemébe nézhetek, és, hogy a közelében seprű nélkül is képes vagyok a föld felett lebegni.
Válasza tetszik, a táncos költői kép találó, de nem tudok rá mit mondani, mert én még sosem éltem át hasonlót, így a "Szerelem számomra" téma megfogalmazása elmaradt. Bár tűnődtem már rajta sokat, és szüleim példáján láttam is, hogy létezik egy ilyen érzelem, magam viszont még nem tapasztaltam, legalábbis nem ilyen intenzitással. Szerettem a korábbi barátnőimet is, de őket valahogy másképp, nem ennyire mélyen. Az ő esetükben több volt a vágy, mint minden más érzés, míg Artyval az egészet egyensúlyban érzem.
Úgy is mondhatnám, hogy most először érzem Erósz, a görög szerelemisten nyilát. Sokan ma már Cupidoként ismerik, és a pucér kisfiú szárnyas képét kötik hozzá, nem tudva, hogy eredeti görög alakja az egyik legidősebb és egyben legszebb férfi isten. Exeimmel csupán Aphrodité csábítását sikerült megtapasztalnom, ami persze kellemes, de egy idő után kiábránduláshoz és csömörhöz is vezethet. Arty az első nő, akire úgy vágyom, ahogy Erósz Pszükhére, az egyetlen nőre, akit halhatatlan élete során szeretett.
Arty szemei tükrözik a boldogságom, és együtt ragyognak sötét íriszén a saját örömével. Kezét még mindig fogom, nem is tervezem egyhamar elengedni, és ha meg is teszem, gondolatban akkor is tovább fogom szorítani.
- Élveztem minden percét, és örülök, hogy te is így vagy vele. Én is szeretnék még többet tudni rólad, a közeledben lenni, és furcsa, de te vagy az első, akit látni szeretnék megöregedni. Én nem hiszek az örök fiatalságban és a halhatatlandágban. Szerintem csak egy életünk van, és ehhez az egyhez kell megtalálnunk azt az embert, akivel képesek vagyunk leélni. Ha pedig kiderülne, hogy tovább is van, akkor boldogsággal töltene el, hogy azzal a bizonyos emberrel élhetünk tovább. Kevés dolog lehet jobb annál, mint látni, ahogy a szeretett nő arcán elmélyülnek a mosolyráncok, melyeket a velünk töltött idő vésett az arcára, és közben tudni, hogy még mindig a mi kezünket fogja.
Arty táncolni invitál, én pedig boldogan fogom meg a kezét, majd húzom magamhoz a nőt, hogy ellejthessük ma esti utolsó táncunkat. A többi táncost szinte nem is látom, számomra ők nem is léteznek, mert most ebben a pillanatban Artyn kívül minden más lényegtelen. A dal sajnos véget ér, mi pedig haza indulunk, bólintok és intek a nő ismerőseinek, mikor Arty elköszön tőlük, majd elmegyünk a kabátjainkért, és lesétálunk az utcára.
Még most sincs semmilyen gyanús mozgás, de ha lenne se venném észre, teljesen más köti le a figyelmem: egy furcsa érzés, amit talán hiánynak neveznék. Még el sem ment, de már hiányzik. Megszorítom a kezét, majd elengedem, megvárom, míg haza dehoppanál, és majd csak utána teszem ezt én is. Kicsit messzebb érkezem a házamtól, hogy hazáig sétálva még sokszor lepergethessem magamnak képzeletben az este történteket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bevallom, még sosem találkoztam egyetlen volt barátnőm, csajom vagy kedvesem szüleivel sem, mert valahogy egyikükkel sem éreztük, hogy ez a dolog olyan hosszú időre szólna, hogy érdemes lenne megismerkedni a másik családjával. De ettől az egésztől most valamiféle jóleső izgalom áraszt el, most megtapasztalhatok valami egészen újat.
Emellett vonz az is, hogy megismerhetem Arty családját, a közeget, amiben felnőtt, az embereket, akik hatottak rá. Bár már korábban is beszélt róluk, így nem teljesen idegenek a számomra, de az emlegetésük, és a velük való találkozás két teljesen különböző dolog.
Tegnap este pakoltam össze a ruháimat, és néhány apróságot, főleg kisebb díszeket, porfogókat, bár az ízlésesebb fajtából. Az ajándékozást mindig nagyon nehéz dolognak tartottam, mert sosem tudom eltalálni, hogy ki minek örülne igazán. Most azonban jó benyomást szeretnék tenni, ehhez pedig az ajándékok milyensége is hozzá fog tartozni, ezért, ha már úgyis néhány hete a Mangrowe erdőben jártam, úgy döntöttem visszamegyek még egyszer, és ezúttal beugrom a mesteremhez is.
Furán hangzik a mester szó, de abban a faluban, ahol ő él, az elemi mágus tanoncok mesterüknek hívják azt, aki tanítja őket. Az én oktatóm folyton próbált leszoktatni a mesterezésről, de végül beletörődött, hogy nem fog neki sikerülni. Most, hogy már én is tanítok, el tudom képzelni, hogy mit érezhetett: engem a hideg kirázna, ha a tanoncok mesternek szólítanának. Borzasztóan hangzik.
Na, szóval pár napja meglátogattam őt, és tőle kértem tanácsokat, végül néhány elemi mágiához kötődő apró tárgyban egyeztünk ki, még segített is beszerezni őket. Valójában, bár aprók, és gyakorlati hasznuk nincs, mégis eléggé értékesek annál az oknál fogva, hogy mind kézzel készített, egyedi alkotás. Mondjuk, nekem nem került sokba, mert a faluban szereztem mindet olyan emberektől, akiket gyerekkorom óta ismerek, és fontosak a számomra. Remélem, hogy majd elnyerik Arty családjának is a tetszését, mert én már első látásra imádtam mindegyik darabot.
Ma pedig már megyünk is, és én úgy izgulok, mint egy kisgyerek karácsony előtt. Ez újabb bizonyíték arra, amit anyám szokott mondogatni, vagyis, hogy én sosem fogok teljesen felnőni, mindig marad bennem egy adag gyermeki érzés.
Ahogy a ház felé haladunk, körültekintek a fehér tájon, ami felidézi bennem azokat az időket, amiket szülőanyámmal és húgommal töltöttem északon. Kezemben tartom a kis, fekete sporttáskát, benne minden holmimmal, másik kezem üres, de nem véletlenül. Próbálok Arty keze felé nyúlni, hogy megfogjam, de az utolsó pillanatban mindig meggondolom magam. Fogalmam sincs, hogy a családja mennyire szigorú ezen a téren, nem tudom, hogy felháborítaná-e őket, ha kézen fogva érkeznénk, vagy igazából nem érdekelné őket. Így inkább csak csendben figyelek Arty szavaira, hogy mindent úgy tehessek, ahogy kéri, és közben ő is megnyugodjon kicsit.
- Nem lesz gond. Ahogy leírtad a helyzetet, eléggé ismerősnek tűnik. Egy meccs utáni sajtótájékoztató is épp ilyennek hangzik - nevetek rá, majd elkomolyodva folytatom. - Viccet félretéve, ne aggódj, megpróbálok jó benyomást tenni rájuk! Remélhetőleg sikerül is. - az utolsó mondatot már halkabban teszem csak hozzá.
Rámosolygok, hogy lássa nem félek, és ezzel próbálom a kétségbeesést is eltüntetni a tekintetéből. Az izgulással nincs gondom, az jólesően bizergető érzés is lehet, ha az ember jó dolog miatt izgul, de az aggódással együtt már nem kellemes.
Végül döntök, és bár a kezét nem fogom meg, de végigsimítok a fején szabad kezemmel, majd rákacsintok.
Közben megérkezünk a ház elé, ami kellemes érzéseket kelt bennem. Valahogy már azelőtt barátságos hangulatot áraszt, hogy belépnénk, de persze ezt lehet, hogy csak beképzelem magamnak.
A ház előtt találkozunk egy férfivel, akit Arty próbál megviccelni, én pedig elraktározom magamnak a Temi nevet. Közben a férfi felém forul, és bemutatkozik. Megragadom a felém nyújtott kezet, majd én is megszólalok, miközben megszorítom azt.
- Nagyon örvendek, Merkovszky Ádámnak hívnak! - Ez talán kicsit túlságosan formálisnak hangzik, de hát mégiscsak próbálok jó benyomást tenni, elvégre megígértem, épp az előbb. Közben figyelem a férfi arcvonásait, mimikáját, gesztusait, és megállapítom, hogy le se tagadhatnák egymást szerelmemmel.
Közben gyorsan fejben végigfuttatom, hogy mit is sikerült ma magamra húznom, bár általában az öltözködési stílusommal nem szokott senkinek gondja lenni. Jelenleg téli túrabakancsot hordok fekete farmernagdrággal, smaragdzöld selyemingemet elrejti a vékony, fekete szövetkabát, az, amit első találkozásunkkor odaadtam Artynak.
Blas egyelőre kellemes társaságnak ígérkezik, és azt is tudom díjazni, hogy a tudomásomra hozta Arty leveleinek témáját. Igencsak kellemes gondolat, hogy nem csak én áradozom róla anyámnak, őt is legalább annyira megfogtam, mint ő engem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Mivel az én családom nem túl nagy, és általában amúgy is szűk körben szoktunk ünnepelni, ezért furcsán izgalmasnak találom, hogy Kedvesemnél ez szinte pont fordítva van. Kicsit azért megnyugszom, hogy édesapjával egyelőre még nem kell összefutnom, de azért kíváncsi is vagyok a családfőre. Az első családtaggal való találkozás pozitív élményeim közé sorolható, Blas rendes fickónak tűnik, és szerencsére humora is van. Valamiért azokkal az emberekkel nehezen jövök ki, akikben a humorérzéknek a csíráját sem tudom felfedezni. Vagy éppen ők tolerálnak kevésbé engem, aki hajlamos vagyok mindenből, vagy majdnem mindenből viccet csinálni.
A házba belépve kellemes meleg és légkör fogad, előbbi miatt úgy érzem, nincs szükség a továbbiakban a kabátomra, vagy legalábbis nem szükséges magamon tartanom, így hát leveszem, és a karomra terítem. Közben Arty már üdvözli édesanyát, én kicsit hátramaradok, megvárom, amíg a viszontlátás feletti örömük kiélik a kölcsönös köszönés, az ölelés, és az érzelmes pillantások segítségével.
Amint a szeretett nő felém fordul, közelebb lépek, és nem bántón, de alaposan szemügyre veszem a ház úrnőjét. Az első benyomásom az, hogy nagyon hasonlít Artyra - pontosabban Arty rá -, biztató a mosolya és meleg a tekintete. A következő az, hogy a hangja mosolyogtatóan ismerős, kézfogása pedig határozott, de nem elnyomóan az.
- Üdvözlöm, és köszönöm, hogy vendégül látnak, Merkovszky Ádámnak hívnak - mutatkozom be, majd a nő kérésének eleget téve leülök egy szabad helyre, és leteszem magam mellé a cuccaimat. Körbetekintve igazán kellemes látvány tárul a szemem elé, de a tekintetem mindig visszatér a kandalló előtt ülő, kedvesen mosolygó nőre.
Ő kérdezget, én pedig válaszolok, valahol mélyen sejtve, hogy ő nemcsak a mondanivalómat elemzi ki közben, de az egész személyiségemet meg akarja ismerni általuk. A beszélgetés közben nagyon ügyelek rá, hogy magázzam a hölgyet, elvégre ez egy egyértelmű kérés volt szerelmemtől, bár kissé nehezemre esik, mert a tegeződés számomra a természetesebb.
Szóbakerül a munkám, és én tanárnak mondom magam, elvégre most az vagyok a kviddicses múltam pedig majd még úgyis szóba fog kerülni más kontextusban. Mivel érdekli, megmutatom neki, hogy mire lehet képes egy elemi mágus. Egy közeli vázában érzek vizet, ezért azt használom fel arra, hogy jéggé fagyasztva különféle formákat készítsek belőle. Először csupa téli és karácsonyi dolog jut eszembe, ezért hópelyhet, fenyőfát, csengőt lebegtetek a tenyeremben, majd néhány állatformát is kialakítok, végül egy látványos lángnyelv kíséretében elpárologtatom a folyadékot.
Csak a nő nevetés közben hozzám címzett megjegyzése után jövök rá, hogy ezt talán nem kellett volna. Pár bocsánatkérés után indulok a váza felé, hogy a benne víz nélkül fonnyadozó növényeknek új folyadékot kerítsek. Arty édesanyja csak legyint a dologra, de én ragaszkodom hozzá, hogy pótoljam az elhasznált vizet, így rám hagyja a dolgot.
Már éppen indulnék, amikor a lépcső felől hangokat hallok: Arty és a titokzatos Alberto érkeznek a földszintre. Feléjük fordulok kezemben a vázával, majd szándékaim szerint magabiztos arccal felteszem kedvesemnek az engem érdeklő kérdést.
- Üdv - bólintok az Albertonak gondolt férfi felé, majd Artyhoz fordulva megkérdezem. - Merre találom a konyhát?
Mosolyom akkor sem hervad le, mikor meghallom, hogy mögöttem Eva halkan felnevet, mert érzem benne a kedvességet, és azt, hogy kezd megkedvelni, amit személy szerint furcsának tartok, de nagyon örülök neki. Jobb mintha olyan flúgosnak tartana, amilyennek valószínűleg Alberto néz. Bajaimat tetézi a hirtelen megmozduló sporttáskám, melyet én csak a szemem sarkából észlelek, a velem szemben állók viszont premier plánban csodálhatják kisebb rázkódásait, amitől úgy néz ki, mintha valami igyekezne kimászni belőle. Ez a gondolat egyébként nem is igazán téves, de még egyáltalán nincs itt az ideje, hogy tudomást szerezzenek róla. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar felébred.
- Öhm... csak egy kis elemi mágiás bemutatót tartottam, és elfeledkeztem róla, hogy arra a vízre talán még szükség lehet. - Próbálom elterelni a figyelmüket a táskámról a másik problémára, mert egyelőre még nem akarom leleplezni a meglepetést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Nem kell sokáig tanácstalanul álldogálnom kezemben a vázával, Kedvesem majdhogynem repülve érkezik hozzám, és vele együtt száguld le a korláton öccse is. Utóbbi láthatóan örül nekem, és még csak megszólalnia sem kell, hogy tudjam, egy rajongóm áll előttem. Mindent elárul szeme csillogása, gesztusai, mimikája, na meg persze tapasztalt rajongókerülőként tudom, hogyan ismerjem fel őket.
Lányaim rajongásán kívül a többi embertől a hidegrázás szokott kerülgetni, de Alberto nem váltja ki belőlem az azonnali menekülési reflexet. Talán mert nem hamvas korú, csicsergő hangú női lény, és egyelőre esze ágában sincs harminc körömmel belém kapaszkodni, ezeknek hála sikerül pozitív képet kialakítanom a fiúról.
Bemutatkoznom nem kell neki, egyébként nem is hagyna, de legalább végre kijutok a konyhába, és a növények is fellélegezhetnek, bár anyám minden bizonnyal azt mondaná erre, hogy épp most hosszabbítottam meg a haldoklásukat. Közben még azt is észreveszem, hogy a többiek elől rejtve maradt a táskám mozgolódása, bár, ez azonnal meg fog változni, amint megszólal. Jelenleg azonban nem tudom elrakni onnan a táskát, de még egy jól célzott altatóbűbájra sincs lehetőségem.
Alberto csevegését hallgatva sikerül feloldódnom, még azt is megígérem, hogy játszom velük egy meccset, úgyis rég volt már alkalmam arra, hogy rendesen játsszak. Kilépve a konyhából, újabb idegenekbe botlok, akikben úgy gondolom, az édesapát és az utolsó testvért tisztelhetem.
- Üdvözlöm Uram, én Merkovszky Ádám vagyok. Örülök, hogy megismerhetem! - Gyorsan a másik kezembe helyezem a vázát, és kezet fogok Arty édesapjával. Szigorú embernek tűnik, tekintete hajdani igazgatóméra emlékeztet. Azokra a pillanatokra tartogatta ezt a fajta nézését, amikor valamely újabb csínyem után a szobájába rendelt. Jobban belegondolva másért nem is hívott oda, így aztán volt időm megszokni a szigorú, hideg, vizslató pillantásokat.
Most sem érzem magam kényelmetlenül, igyekszem fesztelenül viselkedni. Édesapja után a fiatalembert is üdvözlöm, majd végighallgatom bemutatkozásaikat, és bár tudom, hogyan kell megnyerően viselkedni, próbálom visszafogni magam, elvégre nem riporterekkel állok szemközt, hanem szerelmem családjával.
A fagyos helyzetet Alberto hangja olvasztja meg, bár szerintem eléggé túloz, főleg, hogy hivatalosan már nem is játszom. Ennek ellenére pont az ő energiája és rajongása az, ami most kell ide ahhoz, hogy a család újonnan érkezett tagjai kicsit felengedjenek.
A meccs ötlete elfogadásra talál, amihez azért szerintem Eva kedves mosolya, és érezhető noszogatása is hozzájárul, de legalábbis elég sokat hozzáad.
Örömmel indulnék akár azonnal játszani - kisgyermek-effektus -, azonban aggaszt a táskám, illetve az abban lapuló helyzete. Nem hagyhatom azon a helyen, ahol csak Arty szülei maradnak. Elképzelni sem tudom, mit szólnának hozzá, ha kisebb mozdulatokkal odébb araszolna a padlón, vagy netán hirtelen megszólalna.
Elnézést kérve kilépek a tekintetek kereszttüzéből, bár sejtem, hogy azért szemükkel követni fogják a mozdulataimat. Visszateszem a vázát a helyére, majd a táskám mellé lépek. Amíg a többiek a fával bíbelődnek, illetve megbeszélik, hogyan tovább, én mintegy véletlenül leejtem a pálcám. Lehajolok érte, és a kezembe fogom, majd felemelkedve egy nonverbális igével altatóbűbájt szórok a táskámra és tartalmára. Abban a biztos hitben, hogy senki nem vette észre ügyködésem, közelebb lépek a többiekhez.
- Ha segíthetek valamiben, szóljanak! Szívesen a rendelkezésükre állok - teszem egyértelművé, hogy nem csak nézelődni tudok, részt vennék az előkészületekben is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bár talán az elején kicsit döcögősen indult a megismerkedésem Arty családjával, de ez alatt a pár nap alatt sikerült mindegyikőjüket megkedvelnem. Igazán élvezem a velük töltött időt, főleg a közös kviddicsezést. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire hiányzik nekem a repülés, és a játék. Eszembe jutottak a volt csapattársaim is, a szórakozások, illetve a Griffendéles csapat és a kupák.
A táskámban tartott titokzatos, mozgó csomag mi- vagy inkább kilétére is fény derült még első nap este, és legnagyobb örömömre szerelmem kicsit sem bánta, hogy a megkérdezése nélkül akasztottam a nyakába a kölyökmacska gondozásával járó felelősséget. Láthatóan igencsak megkedvelte a kis szőrgombolyagot, barátságuk alapjait le is rakták a karácsonyi időszak alatt.
A legnehezebb dolgom Arty édesapjával volt, de erre számítottam, és bár sokszor feszélyezett, de nagyon örültem is neki. Láttam rajta, hogy nagyon szereti a lányát, és csupán a féltő gondoskodás, és nem a zsigeri ellenszenv irányítja szavait és tetteit. Ezért nem is haragudtam meg, mikor szenteste délután félrevontak, és elárasztottak a kérdéseikkel.
Sajnáltam, hogy a választ nem várják meg, pedig én szívesen elmondtam volna az édesanyjának, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem olyan, mint a többi korabeli nő, hanem sokkal jobb, tökéletesebb, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Tájékoztattam volna az apját róla, hogy nem vonzanak a lábaim előtt heverő nők, és a legkevésbé sem szeretném, ha Arty a címlapokra kerülne. Nem akarom, hogy idegen emberek zaklassák miattam, vagy, hogy kényelmetlenül érezze magát. Gyönyörű ez tény, és valóban törékeny és sebezhető, de ugyanakkor hihetetlenül erős is és határozott, a szemei után ez volt az első dolog, ami megtetszett benne.
Elmondtam volna azt is, hogy nem vágyom jobban semmire annál, minthogy mostantól mindig óvhassam őt, hogy boldoggá tegyem, és cserébe csak annyit szeretnék, hogy maradjon mellettem, és engedje, hogy én mellette maradjak.
Persze valahol sejtettem, hogy a szavak nem sokat jelentenek. Majd az idő múlásával tetteimmel kell bebizonyítanom nekik, hogy komolyan gondolom a lányukkal való kapcsolatomat, és igazán szeretem Artyt.
Azt sem bánnám, ha néha én rejtőzhetnék el karjai között a világ elől, ha ő védene meg engem a rám leselkedő sötét árnyaktól. Ezt ő egyébként kéretlenül is megteszi, bár csupán néhány faggatózó rokonról van szó, Arty a segítségemre siet, és persze kiáll magáért is. A bemutató nagyon tetszik, elámulva figyelem mozdulataikat, és nem tudom eldönteni, hogy harcolnak vagy táncolnak. Van benne komolyság, ugyanakkor játéknak is érzem az egészet. A végén Arty diadalmasan néz körül, és én büszkén tekintek rá, miközben még erősebben tölt el az, az érzés, hogy szeretem őt.
Ez a csöndes vágyakozás egyébként mindennapjaim része lett, ezért a mai nap, megkértem, hogy sétáljunk egyet a környéken. Kicsit távol akarok lenni a háztól, egy rövid időre kettesben csak vele. Zsebemben szinte érzem egy aprócska tárgy égető forróságát és iszonyatos súlyát, pedig valójában az hideg, mint az acél, és könnyű, mint egy tollpihe. Kézen fogva lépkedünk egyelőre némán, mert gondolataim teljes zűrzavarából nem látok kiutat. Annyi mindent szeretnék mondani, de pont ez a rengeteg kimondatlan szó némít el. Eszembe jut, hogy milyen válaszokat adtam volna a szüleinek, de nem tudom, hogy helyes lenne-e ezt most felhozni.
Lassan lépkedünk, leheletünk meglátszik a hidegben. Mindent hó borít, a táj teljesen fehér. Megérkezünk a főtérre, ahol egy feldíszített fenyőfa áll. Hirtelen megállok, ezzel őt is megtorpanásra késztetve, majd szembefordulok vele, és mélyen a szemébe nézek. Érzem, hogy izzad a kezem, és mielőtt megszólalnék végre, egy hatalmasat nyelek. Nem félek, inkább izgulok, ilyet még sosem csináltam korábban, és ez egyszerre ijesztő és izgalmas.
- Bár mégcsak alig néhány hónapja ismerjük egymást, de szinte az első pillanattól érzem, hogy te teljesen más vagy, mint bármelyik nő, akivel valaha találkoztam - kezdem, és akaratlanul is azokat a válaszokat használom fel, amiket a szülei nem engedtek elmondani. - Sok minden tudok már rólad, de legalább ennyi ismeretlen is áll még előttem, amiket szeretnék megtudni, felfedezni. Annak ellenére, hogy tudom, milyen erős és határozott egyéniség vagy, szeretnélek megvédeni, kötelességemnek érzem megóvni a benned rejlő törékeny nőt is, hiszen ő is hozzád tartozik, lényed egy része. Ha továbbra is mellettem maradsz, fel kell készülnöd rá, hogy a hírnevem előbb-utóbb a faluban is utolér, és ennek nem csak pozitív következményei lehetnek, sőt. Persze én mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy a gyűlölködést, féltékenységet, pletykákat távol tartsam tőled, de burokban mégsem tarthatlak, és te ezt nem is tűrnéd.
Rámosolygok, figyelem arcának, szemének rezdüléseit, próbálom kiolvasni belőlük a választ a még fel sem tett kérdésre. Erőt veszek magamon, és folytatom, hiszen a neheze még hátravan.
- Sokszor megvádoltak már meggondolatlansággal, és a hirtelen döntéseim valóban nem csak gonosz híresztelések, tényleg gyakran előfordul, hogy váratlan döntést hozok. Erre az esetre azonban ez nem igaz. Még életemben nem gondolkodtam ennyit döntés előtt, mint most, bár a válasz már az első gondolatmenetem után is pozitív volt. Mégis, fel kellett készülnöm arra, hogy, ha majd megkérdezik, hogy biztos, jól meggondoltam-e, akkor tudjam rá azt mondani magabiztosan, hogy "igen". Egyértelműen te vagy az a nő, aki mellett le akarom élni az életem, akit szeretnék látni megöregedni, miközben az évek alatt a feje az én vállamon nyugszik. Te egy életre szóló rejtély vagy a számomra, ami azután is izgalmasnak ígérkezik, ha megfejtem, már ha ez sikerül egyáltalán valaha.
Elengedem a kezét, a zsebembe nyúlok, majd féltérdre ereszkedek előtte. Nem számít a hó, vagy a hideg, ezt mindenképpen így akarom csinálni. Mögöttem a fa, és a karácsonyi fények, előttem a legtökéletesebb nő, akit valaha láttam, körülöttünk a vakítóan fehér puhaság.
- Mostantól szeretnélek mindig megóvni téged, boldoggá tenni, és cserébe csak annyit kérek, hogy maradj mellettem, és engedd meg, hogy én is melletted maradhassak. - Előveszem a kezem, és egy aprócska tengerkék színű, sötét dobozt a zsebemből, majd Arty felé nyújtom azt a tenyeremen. - Megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Szavaim és tetteim hatására kedvesem szemében könnycseppek jelennek meg. Halk válasza hallatán az addig sem henyélő szívem még gyorsabban kezd verni, én pedig enyhén remegő kézzel húzom fel ujjára a gyűrűt. Felállok, közelebb lépek hozzá, és bár csupán suttog, mégis meghallom fogadalmát.
- Szeretem, amikor ilyen költői vagy - mondom, majd arcát a kezeim közé veszem, és hüvelykujjaimmal óvatosan letörlöm könnyeit. Mondatait nemcsak eszembe, de szívembe is vésem, bár közben egy pillanatra megfájdul a szívem a gondolatra, hogy egy ilyen tökéletes teremtéshez egy nálam sokkal jobb ember illene. Azonban nem hagyom, hogy ez eluralkodjon rajtam: én őt választottam, de ahhoz, hogy idáig eljussunk neki is döntenie kellett, és ő mellettem tette le a voksát.
Lehajolok hozzá, kezeimet a derekára simítom, testét az enyémhez szorítom, és lágyan ajkaira simítom a számat. Ráérősen csókolom meg, végigsimítva finom körvonalát, felfedezve minden aprócska ráncot, élvezve ízét, várva, hogy közben lemenjen a nap, feljöjjön a hold, elteljen az ünnep, az év, az élet.
Sokára indulunk vissza a házba, ahol családtagjainak reagálása, főleg édesapjáé, eléggé meglep. Boldognak tűnnek, kicsit talán nyugodtabbnak is, mint a napokban bármikor. Talán ez volt az a tett, amit vártak tőlem, és amivel úgy tűnik, sikerült kicsit több bizalmat kicsikarnom magamnak, még ha nem is ez volt vele az elsődleges célom. A nap gyorsan eltelik, nekem főleg szerelmem ragyogásában való gyönyörködéssel, így hát indulnunk kell vissza a kastélyba. Búcsú közben az is megfordul a fejemben, hogy hiányozni fognak ezek az emberek, márpedig ilyet nem gyakran gondolok, és még annál is kevesebbszer érzek.
Hamarosan az én szüleimnél leszünk, ahol szembe kell majd néznem apám hidegségével, és anyám hitetlenkedésével. Persze tudom, hogy szeretnek, de azzal is tisztában vagyok, hogy anyám nem egykönnyen fogja elhinni, hogy a döntésem komoly, és inkább Artyért fog aggódni, mint értem. Szavainak fele vicc lesz, de a másik része véresen komoly. Apám valószínűleg ugyanúgy fog viselkedni mint máskor: nemtörődöm arckifejezéssel odabólint nekünk, majd az újságjába temetkezik, és csak akkor csatlakozik a társalgáshoz, ha anyám megkéri rá, de akkor is úgy, mintha ez valamilyen kellemetlen kötelesség lenne a számára.
Persze meg is lephetnek, elvégre sosem kértem még meg senki kezét, és még egyetlen aktuális páromat sem vittem haza bemutatni, így ez teljesen új helyzet lesz mindannyiunknak. Artyra nézve azonban tudom, hogy nem kell aggódnom: anyám majd teletömi a süteményeivel, amik méltán híresek a környéken. Ami apámat illeti... Nos ő biztosan imádni fogja Artyt. Én pedig büszkén fogom őt bemutatni nekik, és a végén hozzátehetem a szót, mely válasza óta folyamatosan ott ég az agyamban és a szívemben: menyasszonyom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Még soha nem csináltam ilyet. Általában, ha valami olyasmire készülök, amit még életemben nem tettem meg, átjár valamiféle kellemes izgalom, és egy kis kíváncsiság. Most is érzem ezeket, de valahogy tompán, mindkettőt elnyomja az a határtalan öröm, amit azóta érzek, hogy kedvesem kimondta az igent.
Bár már beszéltem Artynak a szüleimről, de azért mégis végigbeszélem az utat a szobájától a kastély kapujáig.
- Jelenleg épp Budapest III. kerületébe tartunk, ahol egy megbűvölt utcában laknak a szüleim. Apám a Magyar Mágikus Kézirattárban dolgozik, szigorú, sótlan ember. Az ember azt gondolhatná róla, hogy a betűkön kívül semmi más nem érdekli, de ez elhamarkodott következtetés, bár nem is nagyon túlzó, ugyanis apámat a könyveken kívül csak az anyám érdekli. Jobban mondva a mostohaanyám, Ramona. Ő korábban szintén a kézirattárban dolgozott, ott ismerkedtek meg, de azt túl unalmas munkának tartotta, ezért inkább kilépett. Nekem akkoriban azt mondogatta, hogy azért marad otthon velem, mert az én felügyeletem teljes embert kíván, és hát ezt nem is lehetett kétségbe vonni. Nagyon rossz gyerek voltam, hiszen addig nem is voltam nevelve. Valódi anyámat évente, ha egyszer láttam, apám a munkájába temetkezett, én pedig, mint túl korai, és amúgy sem akart gyerek általában nőrokonoknál vagy egyedül voltam.
Miután Ramona hozzánk költözött, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Gyakran megszöktem, a barátaimnál aludtam, úgy, hogy előtte nem szóltam róla a szüleimnek, és persze, ahol csak tudtam, bajt okoztam. Egy nap elől maradt egy kevés hop-por, amit megszerezve, és a kandallóba szórva elindultam életem legnagyobb kalandjára. A lángok közé belépve azonban nem jutott eszembe semmilyen úti cél, viszont felrémlett szüleim aznap reggeli beszélgetése valamilyen fesztiválról, amit a Mangrowe erdőben tartanak. Kimondtam hát, nem gondolva arra, hogy ott lehet, hogy még kandalló sincs, elvégre egy erdőben nem sok szokott lenni.
Mázlimra a Mangrowe erdőben van egy falu is, aminek minden házában fával fűtenek mind a mai napig, és még nagyobb szerencsémre olyan helyre kerültem, ahol bár hívatlan voltam, mégis szívesen láttak. Így találkoztam Gabi nénivel, a mesteremmel, aki felismerte bennem az elemi mágust, és hajlandó volt tanítani. Talán hat éves lehettem, vagy annyi se. Neki köszönhetően sikerült megbarátkoznom az otthoni helyzettel is, Ramona egyszerűen magát adta, én pedig mintha mi sem lenne természetesebb anyámmá fogadtam.
Artyval hoppanálva érkezünk meg az utca elejére, ahonnan még egy kisebb séta vár ránk. Mivel a szüleim számítanak ránk, nem lenne udvariatlanság, ha a házuk előtt jelennénk meg, de az utcát rejtő bűbájok miatt ez lehetetlen. A fővárosban nincs hó, ez mostanában nem is szokatlan, viszont az igen, hogy pár lépés után már majdnem térdig süppedünk a frissen hullott puha hóba. Anyám varázslata ez, nem bírná ki, ha egyszer nem fehér karácsonyunk lenne. A táj gyönyörű, mint mindig. A házak távolabb állnak egymástól, mint egy átlagos utcában, köztük fasorok, bokrok és hatalmas fenyők állnak. Minden tűlevelű karácsonyi díszek tömkelege alatt roskadozik, az út fölé ívelő lámpákról fényfüzérek lógnak. Annak, aki először látja, kicsit talán sok lehet.
Szinte bocsánatkérően mosolygok Artyra, majd kisimítok arcából egy hajtincset. Fekete hajában apró kristályokként ragyognak a hópelyhek, szeme csillogását mégsem tompíthatják el. Lehajolok hozzá egy gyors csókra, majd továbbindulunk, mert nem akarom, hogy megfázzon.
A ház elé érve megállapíthatom, hogy anyámra idén sem sikerült a szomszédoknak ráerőszakolniuk a díszeket. Ez a gondolat mosolyt csal az arcomra, na meg persze az is, hogy hosszabb idő után újra itthon vagyok. Bár már van saját házam, és találkoztam olyan emberekkel, akik mellett otthon érzem magam, mégis ez a hely marad örökre az egyik otthonom.
Az ajtóhoz kísérem kedvesem, de amikor a kilincs után nyúlnék, az ajtó kinyílik, és mögötte ott áll apám. A reggeli misére indul, anyám valószínűleg most áll neki az ebéd készítésének. Szülőm megtorpan, majd bemutatásomat megelőzve szerelmemhez lép:
- Merkovszky Istvánnak hívnak, Ádám apja vagyok. - Érthetően, szinte túl tökéletesen artikulálva beszél, miközben tekintetét végig Arty szemein tartja. - Ha jól sejtem, akkor Ön Rubya kisasszony.
Nem az, az ember, aki külső után ítélne, nem is nézi meg jobban Artyt, inkább köszön nekem is, majd elnézést kér, hogy távoznia kell, és elindul a misére. Pár lépést tesz, majd mintha valami hirtelen eszébe jutna, visszafordul:
- Anyád a konyhában van, már nagyon izgatott a találkozás miatt - mondja, és szája szélén, mintha megjelenne egy mosoly árnyéka. Többet nem hoz a tudtunkra, újra elindul a templom felé, én pedig előre engedem kedvesem az ajtóban. Odabenn kellemes meleg fogad minket, és hangos női nevetés a konyhából. Utóbbit furcsállom, mert bár Ramona nagyon vidám nő, magában nem szokott nevetgélni. Segítek Artynak levenni a kabátját, mindkettőnkét egy fogasra akasztom, majd mutatom az utat a konyha felé, ahol egy kisebb meglepetés ér.
- Mester, te mit keresel itt? - hökkent meg elemi mágia tanárom jelenléte. Nem számítottam rá, így egy pillanatra az udvariasságról is megfeledkezem.
- Ha még egyszer így hívsz, akkor a következő egy hetet az erdőben fogod tölteni rasekeket keresve - néz rám szigorúan a nő, majd hirtelen elmosolyodik, felugrik a székről, amin addig ült, és Artyhoz siet: - Szóval te vagy az a lány! - Látom rajta, hogy legszívesebben megölelné jobbik felemet, mégsem teszi. Valószínűleg nem akarja őt elijeszteni, én pedig egyelőre nem világosítom fel róla, hogy Arty nem ijed meg ilyen könnyen.
Közben Ramona is közelebb jön hozzánk. Mosolya ugyanolyan kedves, mint amilyenre ötéves koromból emlékszem. Egy pillanatra megölel, én pedig lehajolok hozzá, és homlokon csókolom édesanyám.
- Bánhídi Ramona vagyok, ennek a neveletlen gyereknek a mostohája. Remélem, te vagy az, aki végre képes egy kis értelmet verni belé. - Szavaival szurkálódik, mint mindig, de szemei csillognak az örömtől. Ő nem fél, hogy Arty netán nem szereti, ha idegen emberek érnek hozzá, teljes természetességgel öleli meg őt is. A mozdulat nem tart sokáig, épp csak pár másodperc, majd anyám hátrébb lép, hogy volt tanítóm a kezét nyújthassa Artynak:
- Szentmártoni Gabriellának hívnak, régen én tanítottam ezt a tökfejet elemi mágiára. - Ha szavaiból nem is, de hangszínéből kihallatszik a szeretet. - Jól tudom, hogy most már te is tanítasz? Sajnálom szegény gyerekeket.
Hagyom, hadd piszkálódjon. Ahelyett, hogy rászólnék a nőre, inkább megfogom Arty kezét, megszorítom, és bemutatom őt:
- Ő itt Artemisia Rubya, a menyasszonyom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Apám hirtelen megjelenése majd eltűnése meglep, de Arty jól veszi az első "akadályt". Az igazat megvallva, jobban örülnék, ha itthon maradna, mert előre láthatóan ő lesz az a családtagom, akinek a jellemét kedvesem a leginkább értékelni tudja. Persze akár tévedhetek is. Ezt pedig csak úgy deríthetem ki, ha bemutatom a többieknek is.
A konyhában kiderül, hogy előzetes feltevéseim nem is állnak túl messze a valóságtól. Ramona és Gabi a szokásos formájukat hozzák, amit én már ismerek, és furcsállnám is, ha nem így viselkednének, de Teminek láthatóan nem jön be ez a stílus. Szerelmem csípős véleményét volt tanárom értetlen arccal, míg anyám egy kedves mosollyal reagálja le. Látom rajta, hogy tudja, most kell visszavennie, ha nem akarja teljesen elvágni magát kedvesemnél.
Mielőtt megszólalhatnék Ramona felnevet:
- Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni, de nem kell aggódnod Ádi meg tudja védeni magát, ha valaki tényleg bántani akarja. - Kék szemeit Temi tekintetébe akasztja, keresi benne a mosoly szikráját. - Tőlem pedig nagyon távol áll a mesebeli mostoha szerep. Te komoly, határozott embernek tűnsz, ennek örülök. Ádám néha túlságosan is olyan, mintha sosem ballagott volna el a Roxfortból. Kell valaki mellé, aki vigyáz rá, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy képes magát megvédeni. Na, de túlságosan is komolyak lettünk, annak pedig akkor lesz itt az ideje, amikor apád hazaér - tapsol egy nagyot, majd közelebb int minket a konyhapulthoz. - Kedveském remélem, hogy már készítettél mézeskalács házat, de, ha nem, hát épp itt az ideje.
Ezzel elénk rak egy tálcányi házrészt, különféle krémeket ragasztó gyanánt, és egy rakatnyi díszítő cukrot. Kérdőn nézek Temire, hogy belefogjunk-e a dologba egyáltalán. Közben Gabi mellénk lép, hogy megcsodálja a kedvesemnek adott gyűrűt, mellékesen pedig megjegyzi:
- Ötéves kora óta ismerem ezt a nagyra nőtt gyereket. Számomra akkor is az a vásott, szörnyen rossz gyerek lesz, amikor már az unokáit fogja bemutatni nekem. Szóval, ha a kisasszony megengedi, továbbra is tökfejezni fogom a tanár urat, és kétségbe vonom az agyában keringő fűrészpor minőségét, még akkor is, ha ez csak egy réges-régi, másoknak kicsit sem humoros poén.
Ezzel felkap egy falat, és nekiáll hozzáragasztani egy másikhoz.
- Na, de Gabi, kérlek! - anyám hangja ritkán csattan ilyen élesen, ezért megpróbálok kibúvó után nézni mielőtt ránk romlana a helyzet.
- Öhm... Nem tudom, hogy direkt, vagy esetleg véletlenül, de mintha nem reagáltatok volna arra a hírre, hogy Temi a menyasszonyom. - Azt hiszem ezzel nem sikerül jobb irányba terelnem a beszélgetést. Számonkéréssel indítani sosem jó.
- Kedvesem, lehet, hogy idős vagyok már, de azért süket még nem - emeli rám, majd Temire tekintetét anyám. - A legszívesebben ugrálnék az örömtől, hiszen ő az első lány, akit méltóztattál bemutatni nekünk, ugyanakkor azt is sikerült megállapítanom, hogy kedvesed nem éppen a szélsőséges érzelemnyilvánítás híve, tehát javaslom, hogy haladjunk lassabban. Előbb ismerkedjünk meg. Talán elmesélhetnétek, hogyan ismerkedtetek meg. Oh, van egy sokkal jobb kérdésem! Artemisia, mi az, ami megfogott téged a fiamban?
A válasz láthatóan Gabit is érdekli, legalábbis ezt szűröm le abból, ahogy a szeme sarkából felénk pillant. Remek, most meg vallatni fogják.
- Mi lenne, ha inkább a pulykával foglalkoznánk? Így sosem lesz ebéd.
Hiábavaló próbálkozás arra, hogy a nők figyelmét eltereljem szerelmemről, szinte azonnal jön is rá anyám válasza.
- Azzal te is elboldogulsz. Na, mi lesz már? Siess, rakd a sütőbe a madarat! Mi addig elbeszélgetünk. Nem kell félned nem esszük meg a hölgyet, ráadásul a sütő itt van melletted, nem is kell elmozdulnod a jegyesed mellől - szavai élét mosolya veszi el, én pedig egy Temire vetett biztató pillantás után indulok elkészíteni a főfogást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Hasonlítasz a férjemre - jegyzi meg anyám Temi mentegetőzésére. - Ő is mindig ilyen kifogásokkal húzza ki magát a hasonló tevékenységekből. Biztos vagyok benne, hogy imádni fog. Meggyőződése volt, hogy Ádám egy csinos, de üresfejű nőt fog a végén elvenni, igazán meg lesz lepve, ha visszaér, és nem csak futtában tud szemügyre venni.
Anyám sok olyasmit is kimond, amit mások nem tartanának jó ötletnek hangosan is kifejezni. Őt azonban az ilyesmi sosem zavarta, bátran kimondja a gondolatait, bár arra azért figyelni szokott, hogy másokat ne bántson meg a szavaival. Talán én vagyok az egyetlen, akire bár vicceskedve, de sértőbb szavakat is szokott alkalmazni, ezen rökönyödött meg korábban Arty is.
A másik, amit Ramona kedvel, a kérdezgetés. Alig lépünk túl az első véleménykülönbségen, azonnal vallatni kezdi szerelmemet, engem pedig sütni küld, hogy addig se legyek útban.
Temi mesélése kellemes emlékeket ébreszt bennem, nosztalgikus hangulatom támad, pedig annyira nem is volt régen. Pár hónapja, talán még nincs is egy fél éve, hogy magánytól kábultan a játszótérre tévedtem, és ott teljesen elvarázsolt két pár puha, fekete mancs. Nem szólok bele, de nem is tudnék, megelőznek anyáim. Hát igen, én ilyen mázlista vagyok, sok nevelő nélküli év után rögtön két anyám is született. Temi már kevésbé szerencsés a két anyóssal.
Ramona nevet, kacagása betölti a teret, de nem zavaró, vagy harsány, inkább olyan, mint egy takaró, ami meleg és puha. Persze ez csak az én asszociációm, lehet, hogy Teminek erről egészen más a véleménye. Gabinak a nevetésen kívül egyéb hozzáfűznivalója is van a történethez:
- Kíváncsi lennék, hogy a rajongóid mit szólnának ahhoz, hogy szabadidődben kóbor macskákat simogatsz, már elnézést kisasszony. - Az utolsó három szót kicsit megnyomja, látszik rajta, hogy még nem tette túl magát a korábbi szóváltáson. Kezdem azt gondolni, hogy volt tanítóm féltékeny Temire, és bár ennek a fele se tréfa, azért az én ajkaimra mosolyt csal.
- Valószínűleg divattá tenném az animágiát, és az egyéb transzformációs bűbájokat - húzom el a számat, mert az elképzelés, miszerint onnantól kezdve már a macskák elől is menekülnöm kellene, cseppet sem dob fel.
- Még mindig olyan népszerű vagy? Nem is értem, hogy miért - hunyorog rám, majd Temihez fordul. - Na, de a kisasszony még nem válaszolt a második kérdésre.
- Oh, tényleg! - kiált fel anyám, miközben keze gyorsan jár, lassan kész is az első mézeskalács házikó. - Mi volt az, ami megfogott téged Ádámban, és akkor már emeljük a tétet: miért gondolod azt, hogy jó férjed lesz? Elég sok pletyka lengi körül, és ezekben azért van is igazság. Miért hiszel neki?
- Anya! - kiáltok fel felháborodva. - Te most megismerni akarod őt, vagy elüldözni?
- Nyugi, csak kíváncsi vagyok, és mielőtt még egyszer közbeszólnál, azt is elmondom, hogy féltelek. Ritkán mondok ilyesmit, tehát láthatod, hogy most kivételesen nem viccelek. Szeretném tudni, hogy nyugodtan rábízhatlak-e, és az sem érdekel, ha már felnőtt férfi vagy, mert én akkor is az anyád maradok. Most tekintsünk el attól, hogy igazából nem is vagyok az.
Nem engedi közbeszúrni, hogy, de az, mert felemeli a kezét, ezzel csendre int. Idegesebben folytatom a munkát mint eddig, és még talán sosem akartam ennyire, hogy apám végre hazaérjen, és véget vessen a nőuralomnak. Gabi és Ramona készítik a süteményeket, de közben tekintetük Arty ajkait lesi, néma csendben várják válaszát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Temi vallomását néma csend fogadja, amit egy becsapódó ajtó hangja tör meg. Anyáim arcán némi szégyenkezést látok, szerintem érzik, hogy elvetették a sulykot. Apám lassú, megfontolt lépéseit hallgatva úgy érzem, hogy végre minden rendben lesz, de legalábbis kimenti innen szerelmemet.
Nem kell sokat várnunk, hogy megjelenjen az ajtóban, és megszólaljon, szinte túl érthetően ejtve minden szót:
- Kisasszony, kérem, tartson velem a nappaliba. Szeretnék mutatni Önnek valamit. Te maradj csak itt fiam, segíts anyádnak a főzésben. A jegyesed miatt pedig nem kell aggódnod, elsősorban szakmailag venném igénybe a képességeit.
Erre csak a szememet forgatom, de közben majd megöl a kíváncsiság, tudni akarom, hogy mi lehet az, amit mutatni akar szerelmemnek. Azonban biztos vagyok benne, hogy ez egyelőre titok marad a számomra, hisz nagyon jól ismerem apám természetét. Tanácstalanul nézek Ramonára, de őt még mindig a hallott újdonságok feldolgozása köti le, nemigen figyel rám. Nincs más választásom, vetek még egy vágyódó pillantást kedvesem hátára, majd berakom a pulykát a sütőbe, és nekiállok megalkotni a fahéjas-narancsos krémet.

István kinyitja a szoba ajtaját, majd enyhén megdöntve a felsőtestét Artemisia előtt, beengedi maga előtt a nőt a helyiségbe. Odabent kényelmes kanapék és fotelek, valamit a kandallónak köszönhető jó meleg fogadja őket. A férfi helyet mutat fia menyasszonyának a tűz mellett, és amíg a hölgy eldönti, hova ül le, addig ő a sarokban álló íróasztalhoz sétál nyugodt tempójában. A bútor egyik fiókjából egy bíbor bársonnyal bevont ékszeres dobozkát vesz elő, majd ad át a nőnek. Egyelőre magyarázatot nem fűz hozzá, letelepedik egy olyan ülőalkalmatosságra, ami kellően közel van a tűzhöz, és Artemisiától sincs túl messze, legfeljebb karnyújtásnyira.
A férfi egyenes derékkal, kicsit mereven ül, szemét a nőre szegezi, ujjait az ölében összefonja, majd kicsit halkabban, mint ahogy eddig beszélt, megszólal:
- Kérem, nyissa ki a dobozkát! Amit benne lát, az egy nagyon régi ékszer, ami generációról generációra öröklődik a családban. Mindig az anyós adja a menyének. Mint látja, az ékszert egy kő díszíti, ezt mi csak Őrkőnek hívjuk. A kő segítségével a Merkovszky férfiak feleségei mindig vigyázni tudtak a férjeikre. Én vagyok az első kivétel ebben.
Kicsit elhallgat, várja a reakciókat, és az esetleges véleményeket a követ illetően. István szereti megismerni mások gondolkodásmódját, szereti figyelni az embereket. Hiszi, hogy a szem, a lélek tükre, épp ezért a legjobban a nő tekintetét veszi szemügyre. Ha már úgy érzi, eleget várt, újra megszólal.
- Mivel Ádám anyja sosem élt velünk, Ramona pedig nem különösebben jön ki anyámmal, ezért a követ én kaptam meg. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy akkoriban nem tudtam mit kezdeni egy gyerekkel. Szinte még én is az voltam, így a felelősség, amit Ádám jelentett, megijesztett. Anyám látta rajtam, hogy őrlődöm, ekkor adta át nekem a követ. Ha jól tudom, gránát, de semmi más ismeretem nincs róla. Abban sem vagyok biztos, hogy lehet-e egyáltalán védelmezésre használni, de azt tudom, hogy nekem bevált.
Egy pillanatra elhallgat, kicsit a tűzbe bámul, és talán közben az emlékeit látja a lángokban megjelenni. A szünet fontos része a beszélgetésnek, és István mindig is szerette a mély, tartalmas csendeket. Ezúttal mégis hamarabb megszakítja, mint szeretné, mert még sok mindent el kell mondania, és nem akarja, hogy a család többi tagja idő előtt rájuk nyisson.
- A követ valahogy Ádámra hangolták, sajnos ehhez sem értek - tárja szét csalódottan a kezeit. - Az után pedig mindig magamnál tartottam az ékszert, hogy tudjam, hogy van a fiam. A kollégáim nagyon furcsának tartották, de nekem fontos rituálém volt, hogy minden órában kétszer egy percig tanulmányozzam a kő színét. Ebben van ugyanis a mágiája. Ha Ádámot veszély fenyegeti sötétülni kezd a színe, ha pedig nagy bajban van, vagy neadjisten életveszélyben, akkor a kő fekete lesz, mint a legsötétebb, csillagok nélküli éjszaka. Ezt szerencsére csak egyszer kellett látnom.
Homlokát ráncolja, kezeivel mint valami legyet, próbálja elhessegetni a rossz emlékeket. Kérdőn ránéz a nőre, várja, hozzászól-e a dologhoz, vagy hagyja, hogy folytassa. Amint újra úgy érzi, hogy itt az ideje, folytatja a történetet.
- A család férfitagjai nem tudhatnak a kő létezéséről, de én nem fogok Öntől semmilyen ígéretet kicsikarni, csak magán múlik, hogy megosztja-e Ádámmal a titkot, vagy megtartja magának. A kő ugyanis mostantól az Öné. Én már eleget vigyáztam rá, és a kő megtanított figyelni, így már nélküle is tudom, mit érez a fiam, sőt néha azt is megérzem, ha valami bajba keveredik. Mivel az utóbbi időben egyszer sem sötétült el a kő, úgy érzem, maga mellett biztonságban lesz Ádám. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy ő vigyázni fog Önre.
A férfi szeme derűs, mosolya biztató, de most nem hagyja szóhoz jutni Artemisiát.
- Ami pedig a kő továbbadását illeti... Önre bízom. Ha nem születik gyerekük, adja annak, akinél úgy gondolja, hogy jó kezekben lesz. Évszázadok óta a családom birtokában van, de semmi nem történik ok nélkül. Ha a sors úgy döntött, hogy itt vége szakad a hagyománynak, akkor abba bele kell törődni. Most, hogy már a kő az Öné, talán elkezdhetnénk egy sakk játszmát. Nemrég kaptam egy igen különleges készletet, szeretném kipróbálni, ha Ön kisasszony nem támaszt ez ellen akadályt.
Miközben a választ várja, már int is a pálcájával, amire egy kisebb asztal rohanva elindul feléjük, rajta ide-oda csúszkál az üres sakktábla, de nem esik le, a bútor jó reflexeinek köszönhetően. István megérinti a táblát, mire azon megjelennek a bábuk, mind-mind valamely elemhez tartozik a négyből. Van ott például homokbástya, huszár vízből és égő király.
- Oda mennek, ahova maga mondja, ütéskor pedig az erősebb elem győz. Kicsit nehezebb, mint a sima sakk, de én nem vagyok elemi mágus, szóval egyenlőek az esélyeink. Ádámmal soha ne játsszon ilyet, mert csak veszíthet - nevet fel halkan a férfi, majd megvárva a nő kezdeményezését, és csatába indít egy légnemű gyalogot. - Ádám sokszor talán úgy gondolja, hogy én nem törődöm vele, de talán jobb is ez így. Sok olyan dolgáról tudok, amikről sosem mesélt, és valószínűleg nem is fog - jegyzi meg halkan játék közben István. - Egyszer furcsa színt öltött a kő: nem szürke volt, és nem is fekete, de valahogy olyan zavarosnak tűnt, éreztem, hogy baj van, de nem tudtam, hogy mi. Ádámot akkoriban ritkán láttam, a barátnőjével laktak közösen. Sokáig voltak együtt, vagy legalábbis a többi kapcsolatához képest, de miután szakítottak a kő hamarosan ismét tiszta lett. Nem értettem, de nem akartam rákérdezni sem. Pár hónappal később felbukkant itt egy lány, akinek furcsán zavart volt a tekintete. Szőke volt, nagyon csinos, de én úgy éreztem, hogy óvakodni kell tőle, és a zsebemben tartott kő is égetően forróra melegedett a hölgyike közelségétől. A lány Ádámmal akart találkozni, ő szerencsére nem volt itthon, én pedig elvettem a nő kedvét a vele való kapcsolattól. Nem bántottam, hiszek a szavak erejében, bár bevallom, abban az egy esetben a pálcámat is használtam volna, csak, hogy az a nő soha ne futhasson össze többé a fiammal. Ma sem tudom, hogy mit művelt Ádámmal, de örülök, hogy, ha csak egy kicsit is, de segíthettem a fiamnak.
A férfi szinte csak magának beszél, közben pedig folyik a játék, ha Artemisia nem utasította vissza.
- Na, de ne csak én beszéljek! Kérem, mondjon pár szót magáról! Például beszélhetne a munkájáról. Miért a tanári pályát választotta? Szereti-e csinálni? Csak bátran, de persze, ha nem akar válaszolni, én nem hozom a harapófogót, mint egyes hölgyek tennék, akik éppen odakint főzőcskéznek - rákacsint  a nőre, majd lép a királynővel, de közben vár a válaszra, vagy bármire, amit a nő szeretne neki elmondani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

István nem érzi sürgetőnek, hogy visszatérjenek a konyhába. Tudja, hogy a fia, felesége és a vendég hölgy oldalát mostanra már erősen furdalja a kíváncsiság titkos beszélgetésüket illetően, és ő ezt az utolsó pillanatig ki akarja élvezni. Különben is, a sakkmeccs és Artemisia társasága kellemes, és a nő igazán érdekes dolgokról beszél.
Amikor szóba kerül, hogy a kőnek valóban ereje van, a férfi hálásan bólint oda a nőnek, amiért az megerősítette hitében. Érdeklődve hallgatja fia menyasszonyának rövid karrier- és élettörténetét, figyel minden szavára, hangsúlyára. Ideje nagy részét halott, élettelen, írott szavak között tölti, ezért minden beszélgetés felüdülés is számára, főleg, ha valami újat is hallhat.
- A neve alapján nem magyar származásra gondolnék, bár azért manapság már itt is vannak felettébb magyartalan nevek, bocsásson meg, ha esetleg Ön is közéjük tartozna. Nem degradálóan viseltetek irántuk, csupán egy megjegyzés volt. Mindazonáltal, szerintem Ön nem magyar, legalábbis külsejét, hanghordozását, gesztusait és vérmérsékletét figyelembe véve, én inkább egy délebbi országra gondolnék, mint az Ön otthona. Ha ebben nem tévedek, elmondaná, hogy miért pont ide jött tanítani? Felettébb érdekesnek találom.
Beszélgetés közben a játszmának vége szakad, István arcán egy pillanatnyi széles mosoly, szinte gyermeki öröm látszik, majd sóhajtva elküldi az asztalkát a helyére.
- Lassan vissza kell térnünk a harcmezőre. Kérem, ne vegye tőlük gorombaságnak, egyszerűen féltékenyek! Ádám az ő kicsi fiuk, és most jött egy nő, aki megpróbálja elvenni tőlük. Persze ez koránt sincs így, de a félelem azért ott van a szívükben. Valójában nem Ádámot féltik, tudják ők nagyon jól, hogy meg tudja védeni magát, és persze bíznak a döntéseiben, sokkal inkább saját magukért rettegnek. Mi lesz velük, ha már nem kell istápolniuk őt? Mi történik velük, ha Ádámnak már nem lesz szüksége rájuk? És így tovább. Az elmúlt pár hétben már nem is tudtak másról beszélni, mint, hogy megöregedtek, meg, hogy eljárt felettük az idő. Igencsak kezdtek idegesíteni, ezért aztán hálás is vagyok, amiért kicsit rájuk pirított.
A férfi elhallgat, majd feláll, és megvárja míg a nő is így tesz.
- Csak adja önmagát! Ha nem is kedvelik meg egymást, Ramona tisztelni fogja Önt, ha másért nem, hát, mert Ádám Önt választotta.
Mosolyogva hozza ezt Artemisia tudomására, majd kinyitja a szoba ajtaját, és maga elé engedi a nőt. Átkíséri a konyhába, magában mosolyogva, és megkönnyebbülve, hiszen fia választottja pont olyannak tűnik, mint amilyen feleséget ő álmodott neki.

Kész a pulyka, kész a desszert, kész a tálalás, de Temi és apám még mindig sehol. Nem mintha félteném szerelmem, sőt, ebben a házban valószínűleg apám közelében van a legjobb helyen, de az a titkos beszélgetés akkor is aggaszt. Vagy sokkal inkább mérhetetlenül kíváncsivá tett, és emiatt nem bírok nyugton ülni. Az sem tesz jót a hangulatomnak, hogy Gabi két percenként kér elnézést a viselkedéséért, anyám pedig halkan sóhajtozik a konyhapult mellett, és nem hajlandó elárulni az okát.
Mikor már nem bírom tovább a várakozást, elindulok a nappali felé, de ebben a pillanatban kinyílik az ajtaja, és én végre megpillantom Temit, láthatóan sokkal jobb hangulatban, mint mikor bement. Bár látványa, és közelsége megnyugtat, de kíváncsiságom továbbra sem hagy békén, mintha valaki folyamatosan a ruhámat ráncigálná: egyszerűen idegesítő, hogy nem tudom miről van, jobban mondva volt szó kettejük között.
Apám arca titokzatosnak tűnik, de nem mond semmi különöset, nem mintha várnám tőle, nála jobban szerintem senki nem tud titkot tartani, azonban Temi legalább olyan makacs ilyen tekintetben, mint az öregem. Persze pont ezt tisztelem mindkettejükben, de azért sokkal boldogabb lennék, ha megtudhatnám a titkolózás okát.
- Nagyon finom illatokat érzek. Látom fiam, idén is kitettél magadért - szól apám, és amikor elsétál mellettem karját egy pillanatra a vállamra helyezi. Tekintetünk találkozik, és látom benne, hogy ha a családból más nem is, ő teljesen elégedett menyasszonyommal. Ez valamiért kellemesen melengető gondolat, még, ha tudom is, hogy ha egyikük sem kedvelné, akkor is elvenném Artyt.
- Én meg csak álltam itt, mint egy faszent, mi? - csattan fel mérgesen anyám, mire apám hozzá lép, és csitítólag megfogja a kezét:
- Kedvesem, hagyd félre ezt a pokróc modort, inkább üljünk le ebédelni! - ezzel maga után húzza az asztalig, majd int Gabinak és nekünk is, hogy foglaljunk helyet. Anyám nem szól vissza neki, inkább leül, és hagyja, hogy apám merjen neki tyúkhúslevesből.
- Igazán sajnálom, ha korábban megbántottam - fordul közben Temihez. - Egyáltalán nem állt szándékomban. Nem is szoktam ilyen lenni, tisztára, mint egy hisztis vénasszony. Nem tudom, mi ütött belém, a továbbiakban megpróbálok jobban odafigyelni arra, miket mondok.
Anyám ritkán kér igazán komolyan bocsánatot, valószínűleg most is csak szerelmem vallomása, és apám jelenléte bírta rá, de, ha ő megígérte, hogy visszavesz magából, akkor az úgy is lesz. Emiatt megkönnyebbülve, már sokkal vidámabban veszem át a merőkanalat apámtól, majd merek szerelmemnek és magamnak is az illatos levesből. Akár még jól is végződhet ez a mai nap, annak ellenére, ahogyan indult.

A nap további része kellemesen telt, aggódó "anyáim" visszafogták magukat, apám pedig szokatlanul kellemes beszélgetőtársnak bizonyult. Estefelé átadtam az ajándékaimat családtagjaimnak, majd elköszöntünk tőlük, és elindultunk vissza a kastélyba. Az utca végéről hoppanáltunk a faluba, majd felkísértem szerelmemet az iskolához, majd onnan kutyaalakomban siettem haza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Sosem éreztem még ilyesmit. A szívem olyan erősen dobog, hogy már kezdem úgy érezni, képes akár a bordáimat is áttörve kiugrani a mellkasomból. Talán nem is lenne olyan rossz, ha a tündőmnek több helye lenne, most ugyanis úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt. A torkom összeszorul, a szám száraz, alig tudok nyelni. A kezem remeg, gyengének és elesettnek érzem magam. Mintha elvesztem volna a ködben, vagy valami szürke mocsárban bolyonganék, ahol nem látszik a kijárat. Mintha minden kicsúszna a kezeim közül, és a jövő, ami az előbb még oly kecsegtetően ragyogott, hirtelen nem számítana.
Hiába tűnnek súlyosnak a tüneteim, nem szenvedek semmilyen betegségben. Egyszerűen félek. Félek attól, hogy elveszíthetem.
Azóta érzem így magam, mióta megtudtam, hogy kórházba került. Azonnal idesiettem, most a folyosón rohanok észre se véve a nővérek figyelmeztetéseit és megrovó pillantását. Már éppen odaérnék az ajtóhoz, amikor azon kilép egy fehér köpenyes férfi, valószínűleg az orvos. Névtábláján a Dr. Darányi Zoltán név szerepel, végignéz rajtam, sejti, miért jöttem.
Zavar, hogy feltartóztat, de szavai meg is nyugtatnak, mégis a félelem továbbra is velem marad. Talán csak akkor múlik el teljesen, ha már láthatom őt, ha foghatom a kezét, ha szól hozzám. De az is lehet, hogy ez az érzés, hol erősebben, hol gyengébben mostantól mindig velem lesz. Eddig nem is igazán fogtam fel, hogy mit jelent a betegsége, legtöbbször meg is feledkeztem róla, de ez az alkalom örökre az eszembe, és a szívembe véste. Erről a félelemről soha nem fogok elfeledkezni.
A doki végre félreáll, és én beléphetek a szobába. Biccentek a levita házvezetőjének, majd Temihez sietek. Szerelmem sápadt, nagyon kimerültnek tűnik, vonásai fáradtságot, fájdalmat mutatnak. Lábamból eltűnik az erő, szinte lerogyok az egyik ágy mellett álló székre, majd finoman megfogom a kezét. Tekintettemmel az övébe kapaszkodva várom, hogy megszólaljon, hogy tőle halljam, hogy minden rendben, vagy legalábbis minden rendben lesz. Kezét az arcomra simítom, belecsókolok a tenyerébe, és közben olyan megnyugvást érzek, mint még soha. Itt van velem, él, csuklójánál érzem vére lüktetését, szívének dobbanásait.
- Örülök, hogy vagy. - Mást nem tudok mondani, félek, hogy hangom elcsuklik, így inkább csak némán gyönyörködöm benne. Majd mégis megerőltetem magam, elvégre azért jöttem, hogy támogassam őt. - Ha bármire szükséged van, csak szólj! Itt maradok veled.
Az utolsó három szót csak suttogom, jobb kezem ujjaival végigsimítok a nő homlokán, haján. Doléancról már rég el is feledkeztem. Arcomon lágy mosoly, szám széle azonban remeg, jelzi, hogy a félelemtől még nem szabadultam meg teljesen. De Temi itt van velem, most már nem lehet semmi baj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Az álmos angliai kisváros még épp csak ébredezik, de az egyetlen nagyobb dombján álló gyógyintézményben már másfél órája megkezdődött a reggeli műszak. A nővérek már most elkönyvelhettek két hisztériás rohamot, egy depressziós összeomlást és egy, a közre veszélyesebb elementalista is pont ma gondolt arra, hogy jól rájuk hozza a frászt. Általában nem szokott ennyire nagy lenni a nyüzsgés, de ma bizonyára a bennfekvő páciensek is megérezték, hogy valami történni fog. Az itteni betegek amúgy is nagyon érzékenyek a változásokra, még ha azok kisebb volumenűek is, és talán őket nem is érinti. Mindazonáltal észlelhették az előkészületeket, az összesúgó nővéreket és az igazgató úr virágos jókedvét. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a doktor úr, vagy, ahogy kollégái hívják, Stiles professzor mindig igencsak boldognak tűnik, a legtöbbször külső szemlélők számára indokolatlanul. A bennfentesek azonban mindig tudják, hogy épp mitől olyan mosolygós a doki. Általában nem nehéz elérni, hogy fogát mutogatva lágyan felnevessen, és aztán ezzel a kacajjal bearanyozza a saját és mások napját is. Elég egy aprócska figyelmesség, egy jól előadott vicc, vagy egyszerűen csak az, hogy ma is felkelt a nap. Biztos van, akit az efféle mentalitású emberek irritálnak, de az intézet dolgozói és lakói nagyon is kedvelik a doktort, és vallják, hogy sokkal jobb a közérzetük, ha látják őt mosolyogni, mintha a professzor vidámságából beléjük is átszűrődne valamennyi.
Mostanában John Stiles nemcsak boldog, de izgatott is, hiszen egy régi évfolyamtársa hozzá küldi gyakorlatozni egyik tanítványát. Mellesleg elképzelni sem tudja, hogyan lett Ádámból tanár, főleg azok után, hogy milyen zabolátlan diákja volt a Roxfortnak. De azt elismeri, hogy az elemi mágiához már régen is különösen értett, még ő, John is tudott tanulni pár dolgot tőle diákkorukban. Most azonban neki már saját kutatóintézete van, ami egyben boldogságának legalapvetőbb és legfőbb forrása.
John jelenleg azonban nem tartózkodik szeretett intézetében, helyette a település vasútállomásán áll, és a láthatárt lesi szinte kisfiús lelkesedéssel. A vonatot megpillantva széles vigyort villant a közlekedési eszközre, majd türelmesen megvárja, míg az megáll. Most már csak a lányt kell meglelnie.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bár Ádám küldött képet a hozzá érkező lányról, az most nincs nála, talán nem meglepő, hogy bizonyos esetekben nagyon szórakozott tud lenni. Mikor ezt kollégái hébe-hóba a szemére vetik, mosolyogva megjegyzi, hogy, ha nem lenne az élet egyes területein szétszórt, nem is nevezhetné magát igazi professzornak. Persze a kép hiánya nem akadályozza abban, hogy felismerje a tétován ide-oda pillantgató kislányban potenciális gyakornokát. Éppen elindulna felé, amikor láthatóan a lány is őt nézi ki magának, így hát várja, hogy Runa odalépegessen hozzá, és feltegye az őt érdeklő kérdést.
- Hát nem tudom, hogy szerencsének lehet-e nevezni. Tudod eléggé mogorva egy ember, és a legtöbbször kiabálva kommunikál az emberekkel. Szerintem a kollégái is utálják. Ott a domb tetején van az intézete - mutatja meg szeretett intézményének épületét, miközben magában már olyan széles a mosolya, hogy, ha azt most a valóságban is produkálnia kéne, valószínűleg nem állna meg a füleinél, hanem körbeérne a fején. Persze azt még nem is említettem, hogy a prof imád viccelődni, ami miatt az általa kezeltek odavannak érte, a kollégái meg Pókembereset játszva idegileg a plafonon vannak tőle. Na, persze ettől függetlenül kedvelik Johnt, de néha már túl erősnek érzik a "vicceit".
- Ha gondolod, felkísérlek. Vagy netán nem oda készülsz? - néz kérdően a lány csomagjára, és még azt is megkérdezi, hogy viheti-e helyette a nehéznek tűnő táskát. Ha a lány beleegyezik, akkor elvéve tőle, a vállára is dobja azt rögtön. Reméli, hogy nem ijesztette meg nagyon saját maga erősen eltorzított jellemzésével, de persze az is sokat elárul Runáról, ha megrémült a szörnyű emberként lefestett igazgatótól.
Johnt egyedül az komorítja el, ha arra gondol, hogy Ádám akár már fel is készíthette a lányt egy effajta tréfára, elvégre a volt kviddicsesnek is egyik kedvenc stratégiája volt ez, hogy új emberek megismerésekor másnak adta ki magát, közben pedig kiderítette, hogy az illető mit gondol róla. Gyakran voltak belőle aztán sértődések, de ezzel a technikával Ádám könnyen távol tartotta magától azokat az embereket, akik képmutatóak, kétszínűek voltak, és csupán az ő sikerén akartak feljebb jutni az iskolai hírességek létráján. Persze ezekhez az akciókhoz kellett neki egy megbízható ember, meg egy üstnyi százfűléfőzet is, mindkettőt maga John biztosította a srác számára. Csak egyszer buktak le, amikor Ádám úgy döntött, ő fogja megtartani az elsősöknek az első repülésórájukat. Nem lett volna rossz óra egyébként, ha a tanár szerette volna az eperhabos süteményt. Sajnos azonban nem ette meg a többek között altatóval ízesített édes krémest, így hát hamar feltűnt neki, hogy kettő van belőle.
A régi emlékek felidézésétől szélesen vigyorogva a kislány felé fordul, hogy oldani próbáljon Runa megszeppentségén.
- Ha nem túl titkos, megkérdezhetem, hogy mi dolgod van neked azokkal a népekkel? - Direkt veszi olyanra a szerepet, hogy a lány kívülállónak gondolja, kíváncsi rá, hogy mit fog reagálni. Persze ez nem vizsga, vagy valamilyen teszt, Johnnak esze ágában sincs ilyesmit végezni rajta, csupán próbálja megismerni a levitást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Lassan ébredek, bár általában nem jellemző rám az, hogy ébredés után még sokáig lustálkodnék az ágyban. A hajnalt jelző első napsugarakkal szoktam kelni, hogy aztán futhassak az erdőben, hol kutya, hol emberi alakban. Ma azonban tovább tart, míg agyam az álom ragadós mélyéről végre felkecmereg a felszínre, ahol körültekintve újra elbódítja a levegőben terjengő tengerillat, a reggeli sápadt fény és az ágy kényelmes melege.
Ez a nyugodtság azonban csak addig tart, míg fel nem tűnik, hogy kinyújtott karom hiába próbálkozik Temi megérintésével. Olyan hirtelen ülök fel, mintha egy a fejem felett repdeső cikeszt akarnék elkapni, majd fordulok jobbra, ahol menyasszonyom feküdt még az este. Az első, amit megpillantok egy cetli a párnáján. Elolvasva szavait, megnyugszom valamennyire, bár most elkap egy másik nem kevésbé kellemetlen érzés: szintén aggodalom, de másfajta.
Mostanában túl sokat idegeskedek, és talán túlságosan is féltem Temit szinte mindentől, amit persze egy olyan erős és önálló nő, mint ő alapból nem sokáig viselne el. Az, hogy még nem szólt rám, hogy ne ugráljak folyton körülötte, azért lehet, mert szeret, valamint a terhesség során felszabaduló hormonok is lehet, hogy toleránsabbá teszik ez ügyben, mint amilyen egyébként lenne.
Sóhajtva felkelek az ágyból, felkapok pár ruhadarabot, majd szerelmem után indulok a szirt felé. Lábbelit nem veszek, hagyom, hogy a fű, a föld és a szikla, vagyis valójában a föld elem ellazítson, érzem erejét, biztos tartását. Sokszor magától a földtől szerzek önbizalmat, szeretnék olyan biztos alapja lenni kialakulóban lévő családomnak, mint amilyen a talaj egy háznak.
Nem kell sokat sétálnom, hogy megpillantsam Temit, és meghalljam hangját, amit a szél sodor fel hozzám a domboldalra. Mosollyal az ajkaimon érek oda mögé, és karolom át hátulról.
- Szép reggelt! - csókolom meg a nyakát, majd hagyom, hogy orromat megtöltse az illata, elmémet pedig a tudat, hogy velem van, mint szívemmel a szerelem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Az ébredező nap velem együtt pislog rá környezetére, de jelenleg szerintem az én helyzetem sokkal irigylésre méltóbb az övénél. Karjaim között ugyanis azt a nőt tartom, akivel életem még hátralevő részét el szeretném tölteni. Az ölelést és a csókot gyönyörű mosolyával köszöni meg, majd megszólal, és amit mond... hát, igen, attól pislogok még egy darabig.
Na, nem mintha ellene lennék a dolognak, de azért fel is kéne ébredni az ilyen horderős döntések meghozatala előtt. Meg egy fenét! Minek gondolkodnék olyasmin, amire kapásból bármikor válaszolni tudnék? A felém forduló nő arcát kezeim közé veszem, és hagyom, hogy pillantásával fogva tartsa az enyémet.
- Az még hagyján - nevetek fel feltételezésén, amivel egyébként mélyen egyetértek, anyám nem kicsit lenne kiakadva, ha meglépnénk a dolgot -, de mit fog szólni Runa, ha megtudja, hogy nem lehetett koszorúslány.
Még mindig vigyorogva menyasszonyom szájára hajolok és amennyiben nem tiltakozik túlzottan óráknak tűnő percekig nem is eresztem el. A gondolat, amit felvetett már bennem is megfordult párszor mióta itt vagyunk. Talán a romantikus szóval leírható környezet az oka az egésznek, de mindegy is, hiszen bárhol is vagyok, ő mindig ott van velem, ha máshogy nem, hát gondolatban. Szeretem, és nem érzem úgy, hogy ez a szerelem csökkent volna bármennyit is mióta ismerem, sőt egyre erősebb lesz, így hát a házasság nemcsak vágyott, de logikus lépés is a kapcsolatunk szempontjából.
- Jól mondod, ez a mi életünk - suttogom egészen közelről neki, majd homlokon csókolom és ránevetek. - Szóval, hol is van az a pap?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Sosem láttam még ennyire energikusnak Temit, és ez felettébb mulattat. Általában én vagyok az, aki kora reggel pörög, kilométereket fut, mire a többiekben egyáltalán felmerül az ébredés gondolata, és mire családja nőtagjai - szerelme és fogadott lánya - benéznek a konyhába, kész reggeli és kávé, valamint kakaó várja őket.
Ma azonban úgy látszik fordul a kocka, míg én egy teknős és egy lajhár mentalitásával állok szerelmem mellett, ő már rohan is papot szerezni az esküvőhöz. Hangosan felnevetek miközben a szeretett nő alakját figyelem, ahogy motorjával együtt eltűnik az úton. Hajamat előbb egy szellő, majd a kezem borzolja össze, mielőtt visszaindulnék a házhoz, hogy én is megtegyem a szükséges előkészületeket.
Temivel ellentétben én a mugli módszerek helyett inkább varázsláshoz folyamodok, így, amint eltűnök az esetleges kíváncsi szemek elől, felkapok pár hétköznapibb ruhadarabot és dehoppanálok. Pár pillanat múlva már Üstösd utcáit járom, ahol bizonyosan fogok találni mindent, amire szükségem van. Az öltöny fellelése alig negyed órát vesz igénybe, de a megfelelő gyűrű csak nem jön elém.
Az egész délelőttömet ékszerboltokban válogatva, piaci standoknál ácsorogva és régi, poros üzletekben keresgélve töltöm, míg végül sikerül rálelnem a tökéletes gyűrűkre. A legtöbb embernek valószínűleg nagyjából mindegy, hogy mit húz kedvese ujjára, de én azt szeretném, ha minden tökéletes lenne, vagy legalábbis a lehetőségekhez képest hozzuk ki az alkalomból a legtöbbet.
A találkozó előtt még arra is jut időm, hogy megkóstoljam Üstösd egyik leghíresebb éttermének specialitását, hogy ne a a ceremónia közben kezdjen el korogni a gyomrom. Egyébként az étel meg is érdemli a különlegesség nevezetet, el is fogom oda vinni Temit, szerintem neki is ízlene a konyhai remek.
Pontban fél kettőkor harci díszben, zsebemben a gyűrűkkel meg is jelenek a templom környékén egy árnyasabb helyen, hogy ne tűnjek fel senkinek. Már csak a menyasszony és a pap hiányzik az esküvőhöz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

A csendes angliai kisvárosban általában nem történik semmi érdekes. Megközelíteni vonattal - természetesen a mágikusabb fajtával - a legegyszerűbb, mert olyan eldugott helyen van, ahol még a kandallók sincsenek a hop-hálózatba kötve. A mugliktól teljesen elzárva található, így aztán a közúton közlekedő mágikus buszok, autók is igencsak nehézkesen találnak utat ide. Aki pedig seprűn vagy valamilyen lény hátán lovagolva próbálja megközelíteni a falut, a határán megállítják és igazoltatják.
Elsőre talán furcsának tűnhet a hely ilyetén biztosítása az idegen szemektől és fülektől, de, aki tudja, hogy itt található az Elementalisták Lelki Egészségét és Mentális Erejét Kutató Intézet, az ezen cseppet sem csodálkozik. A hely igazgatója és egyben alapítója, John Stiles professzor egyébként éppen egy vonatot vár, jobban mondva egy fiatal lányt, akinek a következő menetrend szerinti járattal kellene megérkeznie. Ezen a nyáron ő már a második látogatója a férfinak, ami igencsak nagy meglepetést okozott a faluban, és természetesen az állomáson dolgozó igazoltató hivatalnokok is össze-összesúgtak. Egyikük sem tudhatta, hogy a közeli dombon álló intézmény ebben az évben gyakornokokat is fogad, akik egy teljes hétig az igazgató úr vendégszeretetét is élvezik.
John egyébként szokásos ragyogó mosolyát villogtatja a rá ferdén néző vasúti alkalmazottakra, majd szinte felkacag, mikor meglátja az érkező szerelvényt. Ez a jókedv nem szokatlan nála, de a hivatalnokok mindig is gyanúsnak tartották. Persze amilyen emberek ott az intézményben vannak, nem csoda, ha az igazgatójuk megbuggyant, gondolják, és ezzel számukra minden meg is van magyarázva.
Pedig Stiles professzor mentálisan teljesen egészséges, csupán szereti a napos oldalát látni az életnek. Szerinte az élet egy kaland, és nekünk csak annyi a dolgunk, hogy kiélvezzük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Nem esik nehezére a professzornak felismernie a lányt az állomáson, főleg, hogy a többi leszállót ismeri is. Odaköszön a furcsa idős néninek, aki macskák helyett nyulakat tart, de abból aztán rengeteget, és mindegyiknek fejből tudja a nevét, majd a mellette sétáló középkorú úrnak is, aki magántanárként ténykedik aranyvérű máguscsaládoknál, de átlagos hétköznapjait jobb szereti ebben a furcsa, eldugott kis faluban tölteni.
John ruganyos léptekkel siet a lány elé, majd köszön és bemutatkozik. Halvány szemeivel áthatóan szemügyre veszi leendő gyakornokát, de közben a mosolygást egy pillanatra sem szünetelteti. Ha Sharlotte megengedi neki, elveszi tőle a csomagjait is, ha nem, akkor azok nélkül indul el felfelé a domboldalon, mutatva az eltéveszthetetlen utat a lánynak az intézet felé.
- Bár kértünk szülői beleegyezést, amit gondolom Ádám meg is kapott, igazából nem szándékozom neked olyasmit mutatni, ami túlságosan felkavaró lenne - kezd közben beszélni, hiszen muszáj eligazítania a lányt, hogy később a munka gördülékenyen menjen. - Ennek ellenére persze megtörténhet, hogy látsz olyasmit, amire nem vagy felkészülve, mindazonáltal én próbállak majd a súlyosabb betegektől távol tartani. Ennek megfelelően az épület nyugati szárnyának harmadik emelete számodra tiltott lesz, de ezzel nem leszel egyedül, mert a dolgozók nagyobb részének tilos oda menni, és a legtöbben nem is szeretnék megszegni ezt a szabályt.
Vesz egy mélyebb levegőt, elvégre az út most már meredeken felfelé vezet, a kapuig szünetelteti is a beszédet, és majd csak ott folytatja tovább az ismertetést és az idegenvezetést.
- Ha innen lenézel kelet felé – kezdi, és közben mutatja is, hogy egyértelmű legyen az irány -, ott láthatod a házamat. Az a magas, lila tetős az, ami előtt az a hatalmas fa áll - magyaráz tovább, nehogy Sharlotte véletlenül eltévessze az épületet. A ház egyébként nemcsak magas, de széles is, egy tízfős család kényelmesen ellakhatna benne. - A következő egy hétben ott fogsz lakni nálam, ahogy a dolgozóim közül többen is. Vannak, akik nem a környéken laknak, és nem szeretnének minden nap bejárni, ők is az én házamban tartózkodnak, amikor szünetük van. A szobádat majd este megmutatom, most inkább körbevezetnélek.
Szól, majd előreengedi a lányt a kapuban. Egy rövidebb séta után a kertben, elegánsra nyírt bokrok és illatos rózsák között lépkedve, megérkeznek az ajtóhoz, mely hatalmas, kétszárnyú juharfaajtó. John elé lép és halkan megszólal, miközben szemeit a sast ábrázoló kopogtatóra szegezi:
- Lepkeszárny - a jelszót hallva könnyedén kitárulnak az ajtószárnyak utat engedve a két belépőnek. - Jegyezd meg ezt a jelszót, mert máshogy nem fogsz tudni bejönni. Eléggé szigorúak a szabályok, mert a bentlakók egy jelentős része főleg köz- és nem önveszélyes. Nem engedhetjük, hogy csak úgy ki-be járkáljanak itt az emberek. Általában hetente váltjuk a jelszót, szóval neked elég lesz, ha ezt az egyet tudod.
Átadva az újabb ismereteket, beljebb lép a nagy előcsarnokba, mely egy hatalmas kör alakú terem, körben oszlopokkal. Középen egy ovális alapú pult áll, mögötte két fiatal nő. Hozzájuk lép most John, majd int Sharlotte-nak, hogy, ha gondolja, itt leteheti egyelőre a táskáit, vagy, ha nála vannak, ő maga helyezi el őket a pult mögött.
- Szeretném bemutatni neked azt az embert, akivel a következő egy hétben dolgozni fogsz. Kérlek, kövess! - mondja, a találkozás óta most először komolyan, majd elindul egy folyosón, néha hátranézve a lányra, hogy az követi-e még.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Megérkezésem után nem sokáig maradok egyedül, csak pár perccel sikerült megelőznöm kedvesemet, akinek láttán olyan hevesen kezd el dobogni a szívem, hogy, ha egy gyógyító hallaná, biztosan a legközelebbi ispotályba küldene. Pedig nem betegség gyorsítja fel szívverésemet, vagy, ha mégis az, hát felettébb kellemes tünetei vannak. Menyasszonyom mindig gyönyörű, bármit is csináljon. Szépnek találom, mikor kócosan, félig még az álom hullámain járva reggelente rám pillant. Ragyogóan sugárzónak, mikor dolgozatokat javítva órákig egy asztal lapja fölé görnyed, és a rossz válaszok láttán enyhén ráncolja a homlokát. Mindig, minden helyzetben gyönyörű, de most, mikor rápillantok, el sem akarom hinni, hogy ez a mennyei nő engem választott, hogy éppen nekem nyújtja a karját, és bár tudom, hogy a nevét mégsem egy görög istennőről kapta, mint ahogy korábban sejteni véltem, mégis úgy gondolom, hogy illik rá az égi név.
Csodálatos a ruhája, a sminkje, az ékszerei, de ami igazán ragyog, az a szeme, és szépsége nem külsejének csinosításából fakad elsősorban, hanem bensőjének ragyogásából, vagyis emberibb nyelvre lefordítva: láthatóan igazán boldog. Felém nyújtott kezét nem vagyok rest elfogadni, majd eltüntetni saját tenyeremben, melynek melegével próbálom hevíteni hideg ujjait. Szinte észre sem veszem, hogy többen igencsak kíváncsian pislognak felénk, helyette csókot lehelek az imádott nő kézfejére, majd elengedem, de csak azért, hogy felajánlhassam neki karomat, és bevezethessem a templomba.
A pap már az oltár előtt vár minket, bennem pedig csak egy pillanatra, de felsejlik családtagjaim arca. Tudom, ki hogyan fog reagálni arra, hogy lemaradtak erről a fontos eseményről, némelyek esetében talán sajnálom is, hogy így történt. Elsősorban talán lányaimnak örülnék most, tudom, hogy anyám bosszankodva, de meg fogja érteni, apám pedig egyenesen örülni fog neki, hogy nem kell egy nagy társasági eseményen bájolognia. Ő úgyis azt tartja, hogy ez rajtunk és az égieken kívül másra nem tartozik.
A ceremónia csendben, meghitten telik, lassan közeledik a végéhez. Elmondjuk fogadalmainkat, és kapaszkodunk egymásba, akárha ez lenne az utolsó alkalom, hogy érinthettük a másik karját, pedig tudjuk, hogy ez még nagyon is a kezdet, vagy legfeljebb egy közbülső állomás. A pap szavaira előkerülnek a gyűrűk is, és végül megcsókolhatom újdonsült feleségemet. Feleségem. Ez az egy szó visszhangzik a fejemben, mert folyamatosan ismételgetem magamnak, próbálgatom, hogy hangzik.
Amikor kiérünk az épületből, a faluban lakó gyerekek rózsaszirom esővel fogadnak. Bizonyára látták, amikor bementünk, és Temi ruhájából azt is kikövetkeztethették, hogy miért igyekeztünk a templomba, és gondolták, meglepnek minket. A rózsának - a korai fajtáknak - éppen szezonja van, nem is lehetett nehéz szirmot szerezni. Néhányat röptében elkapok, majd egy kis varázslat segítségével, amit bűvészmutatványnak álcázok, egy kisebb virágot alkotok belőlük, amit az egyik kislány barna hajába tűzök, majd kézen ragadom a feleségem és a motorhoz sietek vele, végül a gyerekek kacajától kísérve lépünk meg a helyszínről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Az intézet folyosóinak, melyeken John és a lány haladnak, fala zöldeskék, tengert idéző, megnyugtató. A dolgozók akikkel közben találkoznak mosolygósak, öltözetük hétköznapi. Főnöküket tisztelettudóan üdvözlik, majd a lánynak is biccentenek, köszönnek. A férfi és Sharlotte sétája nem tart túl sokáig, pár perc után a professzor benyit egy bal kéz felől nyíló ajtón, majd előreengedi a lányt. Rögtön utána maga is átlépi a küszöböt, majd előresiet, hogy bemutathassa a lánynak a már bent tartózkodót.
A helyiség négyszögletű, falai krémszínűek, közepén egy alacsony, fa kávézóasztal áll, melyet három sötétbarna fotel vesz körül. Az ajtóval szemben lévő ülőalkalmatosságba süppedve egy huszonévesnek tűnő férfi terpeszkedik. Szeme lehunyva, a belépőkre fel sem néz. Haja vörös, az, az árnyalat, aminek láttán az ember elbizonytalanodik, hogy valóban a szüleitől örökölte-e. Kezein tetoválások találhatók, amelyek láthatóan a karjain végig sorakoznak, bár néhányat eltakarnak az általa viselt zöld póló ujjai. John a fiú mellé lép, majd a lányra mutat:
- Ő itt Sharlotte, a következő egy hétben a vendégünk lesz, és veled fog dolgozni. – Ez után a férfi felé int: - Őt Kirinnek hívják, bár szívesebben veszi a Magma nevezetet.
Kirin lustán pislog egyet, majd kinyitja szemeit és felles a lányra. Arckifejezése nem változik, közönyös marad. Íriszei zöldessárgák, mandula alakú szemrése enyhén macskássá teszi tekintetét.
- Mostantól ő fog rajtam kísérletezni? – kérdezi halkan, hangsúlytalanul, mintha neki ez az egész már teljesen mindegy lenne.
- Így is mondhatjuk – bólint John, majd hozzáteszi -, de úgy is, hogy egy hétig esélyed van megismerni egy fiatal, csinos lányt. Egy másik személyt. Egy tőled különböző egyéniséget.
Kirin vállat von, majd könnyű, elegáns mozdulattal felegyenesedik, feláll a fotelből és Sharlotte-hoz lép. Egyelőre nem szólal meg, csak figyeli a lány reakcióit. John továbbra is mosolyogva int Sharlotte-nak.
- Ismerkedjetek kicsit össze! Nekem van egy kis elintéznivalóm. Ha visszajöttem, majd lekísérlek a házamba.
E szavakkal kilép az ajtón és magára hagyja a két tűzmágust.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Ma délelőtt különösen nagy volt a nyüzsgés Szalamantonban, ami nem is csoda, hiszen ebben az évben a település ad otthont a Nemzetközi Elemi Mágus Bajnokságnak, mely egy négyévente megrendezésre kerülő verseny. Szervezésének hagyományai 1974-ig nyúlnak vissza, amikor az akkori leghíresebb elemi mágus mester egy háromfordulós próbán versenyeztette azokat, akik a tanoncai kívántak lenni. Mostanra ez a rendezvény lett az elemi mágusok legfontosabb és legnívósabb versenye, nem mellesleg az egyetlen nemzetközileg is elismert.
Az első forduló helyszíne egészen pontosan a Balaton partján lett felépítve: középen négy darab szobaméretű doboz, melyeknek oldalán körben ajtók láthatók. A közönség a félkörívben ezek köré épített lelátókon foglal helyet, a zsűri, aminek szerepe most még csak formális, a lelátók előtt egy hosszú asztalnál. A dobozok között egy kis emelvény látható, felette képernyőszerű kivetítővásznak lebegnek, melyeken majd a nézők követhetik figyelemmel a helyiségekben folyó eseményeket.
A versenyzők már felsorakoztak a dobozok mellett, így hát már a Bagolykőből érkezett tanoncok is a többiek mellett állnak. Brandon Norrey, Eris L. Awer-Kowai és Ginnie Marrywather a jobb első, Julien Armand Saint-Venant és Katie Runa Blackwood a bal első, Ombozi Noel a bal hátsó, Ashley Valery Stanwood és Shania Nayar pedig a jobb hátsó szoba közelében várakoznak. Már elhangzottak a köszöntők és beszédek a "fontos" emberek szájából, valamint a megnyitó táncos-zenés része is a végéhez ért, úgyhogy most már mindenki feszülten várja, hogy elkezdődjék a verseny érdemi része.
A lelátók felől egy harmincas évei végén járó, de fiatalos kinézetű, barna hajú férfi indul a dobozok közti emelvény felé, majd ott pálcáját a torkának szegezve kihangosítja magát:
- Üdvözlök minden kedves nézőt, a zsűritagokat, na és természetesen a versenyzőket. Hamarosan megkezdődik az első forduló, de előtte ismertetem a szabályokat. - Hangja betölti a teret, mosolya megolvasztja a női szíveket. Aki eddig nem tudta, az hamarosan rá fog jönni, miért is sikítoznak transzparenseket lengetve fiatal hölgyek az első sorokban: a verseny kommentátora nem más, mint a négyszeres NEMBaj győztes, Charles McGrath. Ő az egyetlen, akinek ilyen sokszor sikerült kategóriájában megszereznie az első helyet, és egyesek szerint ez a szám nagyobb is lehetett volna, ha a férfi nem vonul vissza a versenyzéstől.
- Az első forduló neve: Kincskeresés! - kiáltja, majd kis hatásszünet után folytatja. - Ha szemfülesek voltatok, észrevehettétek, hogy nem évfolyam, hanem elem szerint osztottunk benneteket csoportokra, itt ugyanis kisebb súlya lesz a tapasztalatnak és az érdemi tudásnak. Viszont annál több szerencse, kitartás és ösztön szükségeltetik - kacsint a versenyzők felé, amit kisebb sikolyorkánnal jutalmaznak a férfi rajongói, hiszen a kivetítők már most is működnek, a nézők számára láthatóvá téve a kommentátor apró gesztusait is.
- Na, de térjünk rá a lényegre! A csapatok be fognak vonulni a négy terem egyikébe, majd ott meg kell találniuk egy kis jelvényt, amiből természetesen sokkal kevesebb van, mint amennyien a versenyzők jelenleg vannak. Aki megszerez egyet, az már tovább is jutott a következő fordulóba, és el is hagyhatja a verseny helyszínét. Ugyanakkor a szabályok nem tiltják, hogy többet is megkaparintson egy játékos. Ahogy azt sem, hogy akadályozzák egymást a mágusok. Természetesen a másiknak súlyos sérülést nem okozhatnak, mert az azonnali kizárást von maga után, de balesetek, illetve kisebb sebek miatt nem jár büntetés.
Charles hagyja, hogy mind a játékosok, mind a nézők megemésszék az elhangzottakat, majd a rövid szünet után kiadja az utasításokat:
- Kérem, hogy a versenyzők lépjenek egy-egy ajtóhoz, majd a sípszó elhangzása után menjenek be a terembe!
A tanoncok úgy tesznek, ahogy a verseny vezetője kéri, kiválasztanak egy-egy szimpatikus nyílászárót és elé lépnek. Egyesek megfogják a kilincset, mások dermedt feszülten várják az indító jelet, de olyan is akad, aki annyira magabiztos, hogy unalmát még csak nem is próbálja leplezni.
- Kezdődjék hát a verseny! - kiált Charles és ezzel hivatalosan is elindul a Nemzetközi Elemi Mágus Bajnokság első fordulója.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Numa Yongo már fél éve tanulja a hydromágiát mesterénél, azonban ott ahonnan jön, nemigen találkozott még ehhez hasonló mocsárral, és a száraz, forró területen sokkal könnyebb volt érzékelni a legapróbb vízcseppet is. Itt, ahol minden nedves, akárha eljött volna az esős évszak, szinte lehetetlen feladatnak érzi. Lassan már óráknak tűnik az, az idő számára, amit a jelvények keresésére fordított, de még semmit sem talált. Néha-néha összefutott egy-egy versenytársával, de az ő arcukon is csupán saját reménytelenségét és kétségbeesését látta tükröződni.
Most azonban végre talált egy jelvényt, ami magasan a feje felett lebeg egy vízgömbben. Szeretné megszerezni, de kezd ereje végére érni. Egész eddig a keresésre összpontosított, s amire még emellett vízmágiájával képes volt: a víz felszínén tartotta a testét, megakadályozva, hogy elsüllyedjen a posványban. Vágyakozva tekint a továbbjutás lehetőségére, de mielőtt összeszedhetné maradék erejét, megpillant egy fiút. Korának találgatásába nem menne bele, de úgy érzi, körülbelül egyidős lehet vele. Viszont az biztos, hogy a legrosszabbkor bukkant fel. Numa nem szeretné bántani a srácot, ha nem muszáj, viszont azzal is tisztában van, hogy itt az ellenfelek gyakran könyörtelenek, és attól, hogy ő hagyná elsétálni a fiút, nem biztos, hogy ez fordítva is igaz. Ráadásul a lánynak kell az a jelvény, anélkül innen el nem megy, nem adhatja fel pont most, mikor már itt van a szeme előtt a célja.
Egy nagyobb vízgömböt képez a talpa alá, majd óvatosan emelni kezdni magát. Ha több energiája lenne, vagy többet gyakorolta volna a víz formálását, akkor praktikusabb alakot választott volna, mondjuk téglatestet. Így azonban meg kell elégednie a kerek felülettel és az egyensúlyozással. Csak remélni meri, hogy a fiú nem veszi észre.

Daniela Carrión annak ellenére, hogy pyromágus, nem éppen forrófejűségéről híres, sőt hideg logikája és jeges könyörtelensége bárkit képes lenne megdermeszteni. Most mégsem bírja visszafogni magát, dühösen keresi a fiút, azt, aki a kivetítők figyelmét élvezve világgá kiabálta gyűlöletét. Daniela alapból nem értette volna őt, hiszen saját nyelvén kívül egyedül az angollal próbált megbarátkozgatni, de a verseny idejére mindenki, aki nem tud magyarul, kapott egy kísérleti fordítóbűbájjal ellátott mágikus szerkezetet, amit a fülére illesztve kell hordania. Persze a lány enélkül is sejtette volna, hogy miféle szöveget nyomott le az antipatikus fickó, elég volt látni az arcát, testtartását, valamint figyelni hallgatóságának reakcióját.
A fordítónak köszönhetően azonban minden egyes szót értett is, bár a bűbáj néha küszködött a megfelelő szavak megtalálásával. Danielát irritálta a viselkedése, emiatt rögtön el is döntötte, hogy ezzel a fiúval szembe akar nézni, és le akarja győzni. Na, persze nem most. Ha a kiszivárgott információkban és pletykákban van valamennyi igazság, lesz rá alkalmuk később. Kivéve persze, ha a srác már most, az első forduló során elvérzik. Ebben az esetben nem is érdemli meg, hogy Daniela figyelmet fordítson rá.
A mexikói lány aprócska, alig néz ki tíznek, pedig már lassan tizenhat lesz. Ártatlan arca láttán senki nem gondolná, hogy milyen kegyetlen természete van, de azt sem, hogy a tűzmágia terén zseninek tartják. Megtévesztő külsejének gyakran hasznát vette most, a verseny alatt is. Tehetségének és szerencséjének köszönhetően gyorsan rálelt egy jelvényre, s már indult volna ki, mikor eszébe ötlött egy számára sokkal élvezetesebb befejezés. Lesben állt az ajtóknál, majd az első kifelé igyekvő alakot elintézve megszerezte tőle a jelvényét. Sajátját zsebre vágva, a lopottat kicsiny tenyerébe szorítva magabiztosan indult a fiú keresésére, s most igyekszik, hogy mielőbb nyomára bukkanjon.
Sokáig nem botlik bele senkibe, szinte már feladja a dolgot, mikor megpillantja  a félhosszú hajú, magyar srácot. Önbizalommal telve lép elé, majd gunyoros mosollyal felé nyújtja a kezében tartott jelvényt. Lenéző, dühös tekintetével üzenni próbál a fiúnak, aki annyira felkavarta, hogy miatta még eredeti célját, a verseny lényegét is feledte. Hirtelen ötlettel odahajítja neki a tűzzel beburkolt jelvényt, Noelre bízva, hogy elkapja-e, vagy elhajol előle. Persze Daniela számára ez egyfajta teszt: próbálja kiismerni a fiút, s közben talán meg is alázza egy cseppet. Ha azonban mélyebbre tekintene, észrevenné, hogy újfajta érzések keltek lábra benne: ez az első alkalom, hogy a lány tényleg kíváncsi egy másik emberre, arra, hogy mi található benne, mi hajtja, mitől dühös, mitől szomorú. Azonban külső mázát, a maszkot, ami erőssé teszi őt a maga és mások szemében, nem vetheti le. Továbbra is gúnyos, kihívó tekintettel méri végig a srácot, majd megszólal, természetesen anyanyelvén:
- A döntőben véged.
Felnevet, hangja ártatlanul cseng, mosolya - szándékával ellentétben - szelíd, majdnem barátságos. Ezzel ott hagyja a fiút a jelvénnyel és a döntéssel: elfogadja az "alamizsnát" egy gyengének tűnő, apró lánytól, és ezzel biztosítja helyét a következő fordulóban, vagy továbbáll, s szerez egy másik jelvényt, ha egyáltalán talál még valahol...

A fennsíkon durva szelek lökdösik Kim Sun-Heet, de a lány nem törődik ilyen apróságokkal. Éppen egy kiálló sziklanyelven egyensúlyoz, hogy megszerezhesse az ujjaitól alig pár centinyire lebegő jelvényt. Kinyújtja karját, nekirugaszkodik, ujjai azonban csak a levegőt markolják. Érdekes, hogy bár a jelvényeket saját elemük veszi körbe, azt mégsem tudják irányítani. A jelvény akárha direkt csinálná, minduntalan eltáncol az őt megszerezni óhajtó kéz elől, Sun-Hee viszont dacosan tovább próbálkozik.
Verejték folyik a homlokáról a szemébe, térdei remegnek, mégsem mászik vissza a szakadék szélén kiálló szikladarabról. Meg akarja szerezni azt a jelvényt, még akkor is, ha tériszonyos, még, ha le is esik. Semmi nem számít, csak a kezében legyen végre az a... A koreai lány halkan szitkozódik, majd kijjebb csúszik, el a biztonságos talajtól, és újra megpróbálja elkapni az izgága tárgyat. Ezúttal ujjai remegése akadályozza a jelvény megmarkolásában, s közben meghall valamit a háta mögül: Hosszú, fekete hajú lány közeleg, aki olyan sápadt, mint egy kísértet. Sun-Hee ijedten és sietősen a jelvény után kap, de közben kibillen egyensúlyából, megcsúszik és zuhanni kezd. Sikolya végigfut a fennsíkon, körmei megcsikordulnak a sziklán, ahogy mégiscsak sikerül megkapaszkodnia mielőtt tényleg leesne. Egyik betört körme alól vér csordul a kőre, de ezt a lány nem is érzékeli, félelme sokkal nagyobb, mint a fájdalom. Minden erejét beleadva kapaszkodik, és próbálja összeszedni gondolatait, koncentrálni valamiféle megoldásra. Hiába tanulja azonban már második éve az aeromágiát, sosem volt igazán jó benne. Ezért is jött el, hogy bebizonyítsa mindenkinek, nem olyan béna, mint amilyennek tűnik, és, hogy igenis képes fejlődni, és akár a döntőbe is bejutni.
Szép kis bizonyíték lesz, ha lezuhan levegő elemi mágus létére. Gyorsan végigveszi fejben, hogy mire képes, de valahogy egyik sem tűnik jó megoldásnak jelen helyzetben. Egyetlen reménye a lány, aki remélhetőleg észreveszi őt, és nemcsak a jelvényt szerzi meg a feje fölül, segít neki is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Az első fordulón sikeresen továbbjutott versenyzők a nézőtér melletti sátorban várakoznak arra, hogy szólítsák őket, és végre megmutathassák, mivel készültek erre a napra. A színpad jelenleg üres, oda várják majd az előadókat, akik egyesével fognak fellépni. Itt már a zsűrinek is lesz dolga, az ő és a közönség pontjai alapján fog eldőlni, hogy ki jut tovább, és ki esik ki.
Az első megmérettetésen még elemek szerint osztották fel a tanoncokat, most azonban már évfolyamokra bontották őket, hiszen itt már tényleg számít a gyakorlati tudás, kisebb a szerencsefaktor. A sorrendet még a délelőtt folyamán meghatározták, így mindenki tudja már, mikor fog sorra kerülni, nem kell végigvárnia minden előtte lévőt. A szervezők igyekeztek a lehető legvegyesebb felosztást meghatározni, hogy a nézőknek ne kelljen egymás után öt egyforma elemmel bravúroskodó versenyzőt nézniük; általában a tűz, víz, föld, levegő sorrendet követik. Először a legfiatalabbak lépnek majd színpadra, majd sorban az egyre idősebbek és tapasztaltabbak.
Mikor a színpadon megjelenik a verseny levezénylője, Charles McGrath, hatalmas ováció fogadja, amit ő szerény mosollyal vesz tudomásul. Sokan beképzeltnek tartják a férfit, pedig ő egyszerűen csak tudja, hogyan kell szerepelni. Igazából a felkérést a kommentátori szerepre is csak a lányai miatt vállalta el. Valójában évek óta visszavonultan él egy kisebb szigeten feleségével és három gyermekével. Az elemi mágiát pedig teljesen hétköznapi dolgokra használja, és nem kíván sem újra versenyezni, sem hírnevével kérkedni.
- Üdvözlök mindenkit, aki eljött, hogy megtekinthesse a Nemzetközi Elemi Mágus Bajnokság második fordulóját! - szól, majd várja, hogy elhaljon a taps és az örömteli sikolyok. - Köszöntöm a zsűritagokat is, ma önöknek lesz itt a legnehezebb dolga a versenyzők után. - Ránéz a hét alakra, majd sorban bemutatja őket. Van köztük elemi mágus, minisztériumi ember, híres előadó, de még tudós is. Ők fogják értékelni a tanoncok produkcióit, élükön pedig nem más áll, mint a magyar mágiaügyi miniszter. A zsűri tagjainak méltatása után, Charles rátér a feladat ismertetésére:
- A második forduló címe: Formaverseny! A következő pár órában egyesével fognak fellépni a versenyzők, és megmutatják, mit tudnak, mivel készültek, és persze legelsősorban megpróbálják elvarázsolni és lenyűgözni önöket, valamint a zsűri tagjait. Feladatuk nem más, mint egy 2 perces előadás bemutatása az elemük segítségével. Itt már évfolyamonként külön fognak megmutatkozni a tanoncok, elvégre merőben más tudnak azok, akik már két-három éve tanulják az elemi mágiát, mint azok, akik még csak most kezdték.
Charles lágyan elmosolyodik, és amíg hagyja megemészteni az információkat, visszaemlékezik egyik versenyére, amiben maximum pontot ért el a formaversenyen, ez ugyanis minden évben ugyan az, egyedül a téma változik. Apropó, téma...
- A versenyzők bármit csinálhatnak, ami nem túl veszélyes, köze van az elemükhöz, és idomul a témához, ami ebben az évben nem mást, mint a... ...Fantázia! - kiáltja a férfi vigyorogva, de közben arra gondol, hogy a szervezők eléggé könnyű, de ugyanakkor nehéz feladatot is adtak most. Elvégre a fantáziába majdnem minden belefér, ugyanakkor a legtöbben nagyon színes, élénk előadást fognak tartani, így, ha valaki valami egyszerűbbet tervezett, el fog veszni a sok csillogó performansz között.
- Sok sikert kívánok a tanoncoknak, kitartást a zsűrinek, éééés kezdődjék a verseny! - emeli fel karjait Charles, és indítja el a Nemzetközi Elemi Mágus Bajnokság második fordulóját.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Az legtöbben úgy gondolnák, hogy egy altatót játszani egy ilyen pörgős eseményen eléggé vesztes választás, de Numa úgy érzi, a témát leginkább ezzel fogja tudni elkapni. Az első fordulóban úgyis eléggé leszerepelt, amiatt a srác miatt, alig jutott tovább, így hát ideje megmutatni, hogy sokkal többre is képes. Ruhája hosszú, kék, alsó fodrai akárha hullámok lennének; a lány szemei köré aprócska kristályokat ragasztott fel, melyek vízcseppekként ragyognak az erős megvilágításban. Lassan lépdel egészen a színpad közepéig, a szervezők belebegtetik köré kellékeit, melyek mind hangszerek, ráadásul ugyancsak kékek, hullámjelekkel díszítettek. Numa kezében kicsit reszket a fuvola, de hát sokat gyakorolt, és nem is ez a nehezebbik része az előadásnak, sokkal inkább a hárfa és a dob megszólaltatása.
Hatalmas levegőt vesz, lassan kifújja, majd int a szervezőknek, akik elsötétítenek mindent, kivéve azt a fénysugarat, ami egyenesen Numára önti fényét. A lány elkezdi produkcióját: megpördül maga körül, ruháján a fodrok folyni, hullámozni látszanak, közülük apróbb-nagyobb buborékok szállnak fel, majd egyesülnek ököl nagyságú vízgömbökké. Ezek a kis képződmények elosztják magukat - persze a lány akarata és irányítása szerint -, majd a többi hangszer fölé lebegnek. Numa a szája elé veszi a fuvolát, és játszani kezd rajta, közben pedig a dobon és a hárfán is, bár azokon "csupán" eleme segítségével; felhangzik Johannes Brahms Altatódala.
A legtöbb embernek ismerős dallam szétárad a térben, lágyan ringat, az ember úgy érezheti, bölcsőben fekszik, s édesanyja hajol fölé a dalt dúdolván. Vagy úgy, mintha egy csónakban pihenne, közben pedig a szél játszana a leveleken, már-már zenévé állítva össze a hangokat. Más talán egy csendes délutánon találja magát az ablak előtt, miközben odakint esik az eső, különös dallamot játszva a tetőkön. Numa - bár nem tudja, hiszen a zene már rég elnyelte őt, s másra már nem is tud figyelni - tökéletesen megjeleníti előadásával a témát, a fantáziát. Ő otthon még úgy okoskodott, hogy elalvás előtt mindenkinek szárnyal a fantáziája, épp ezért választott egy altatót, de sikerült elérnie, hogy a dallam hallatán mindenki mást és mást képzelhessen el, szinte kézzelfoghatóan megjelenítve a fantáziát.
Előadását egyszerűség jellemzi, de áthatja a lány zene iránti szeretete, kedvessége, egész lénye. Mikor vége, egy hosszú pillanatig néma csönd ereszkedik rájuk, mintha az embereknek fel kéne ébredniük a varázslatból, amit Numa szórt rájuk. Néhányan a fejüket rázogatják, mintha hessegetni akarnák maguktól a hangulatot, s végül valaki tapsolni kezd, ezzel megtörve a kábulatot, melyet nem "igazi" varázs okozott, csupán egy tündéri lány és egy kedves dallam. Numa jutalma a vastaps, a felálló emberek és az üdvrivalgás, amit a lány el sem akar hinni. Elpirulva meghajol, majd lesétál a színpadról. Mikor elhalad az éppen felfelé igyekvő Charles mellett, hallja a férfi odasuttogott gratulációját, érez egy rövid, finom szorítást a kezén, s ez egészen megmelengeti a szívét: a férfi, aki annyi versenyt megnyert már, s akinek az előadásait talán sosem fogják elfelejteni azok, akik látták, megdicsérte őt.
A továbbiakban szinte képtelen figyelni, mestere nem is próbálja magához téríteni a lányt. Közben a zsűri és a közönség pontoz, észleleteiket elhinni képtelenül, Charles pedig kihirdeti az eredményt:
- 45 pont! Látvány terén kicsit szőrös szívű volt a mi zsűrink. Na, de most ideje felébrednünk, mert következik...

Salihah mióta megtudta, hogy ő is képes irányítani egy elemet, akárcsak a legjobb barátnője, erre a versenyre gyakorol, hogy a végén mind a ketten győztesekként állhassanak fel a dobogóra. Az előadásának részleteiben mestere nagyon sokat segített neki, hogy a rendelkezésére álló egyelőre igencsak szegényes képességtárból kiválasztva a megfelelőket, látványos műsort tudjon produkálni.
Hosszú, vörös ruhában lép fel a színpadra, kelléke nincs, semmi szüksége rá. Sminkje feltűnő, de épp ez a lényege, hiszen a megjelenését is pontozzák, ő pedig nem akar éppen ezen pontokat bukni. Végre odaér a színpad közepére és megadja a jelet a zene indítására, majd a hökkent bírák szeme láttára meggyújtja ruhája fodros alsó részét, aztán letépi magáról. Alatta egy sokkal rövidebb jelmez található, mozgós magánszámához pont megfelelő. Feldobja a kezében tartott ruharoncsot, ami még mindig lángol, egészen addig, míg csak hat apró tűzgömb nem lesz belőle. Ezeket körberendezi, akárha egy karika pontjai lennének, majd forgatni, pörgetni kezdi maga körül őket, miközben táncol. Természetesen úgy, hogy a kör alakzatot ne bontsa meg. Az első forduló óta ezt gyakorolta, nem is esik ki a ritmusból, úgy gondolja, produkciója egyszerű, de nagyszerű. Nem kellenek hozzá hatalmas képességek, mégis kellően látványos ahhoz, hogy magas pontszámot érhessen el vele, és lenyűgözhesse a közönséget.
Egyetlen dolog miatt aggódik csupán: nem tudja, vajon a témának mennyire felel meg, amit csinál. Látványos az biztos, de, hogy ebben valakinek megjelenik-e a fantázia, az már egy egészen más kérdés. Amint előadása végére ér, meghajol, majd átadja a terepet Charlesnak. A színpad mellett izgatottan várja, hogy a zsűri és a közönség tagjai eldöntsék a sorsát.
- 41 pont, gratulálok a kisasszonynak, egészen elképesztő produkciót láthattunk. És most következzen...
Hát igen, a megjelenésre és a látványra elég magas pontokat kapott, sok tizes is volt köztük, de a téma nagyon lehúzta az egészet, ráadásul a kivitelezésnél is kukacoskodók voltak, de legalább a közönségnek tetszett. Salihah részben megnyugodva indul átöltözni.

Peter mindig mindenben a legjobb volt, számára ismeretlen a kudarc érzése. Persze mindig mindent meg is tesz azért, hogy tökéletes legyen. Környezete már most zseninek tartja, Charles McGrath méltó utódjának, pedig alig fél éve tudta meg ő is, hogy elemi mágus. Azt gondolnánk, hogy kényszeresen vágyik a sikerre, de ez nem igaz. Számára az elismerés és a hírnév hétköznapi, teljesen természetes dolgok, elvégre édesanyja híres színésznő, apja pedig kviddicssztár. Ő sem marad le híres eleitől, hároméves kora óta zongorázik, hat évesen már hegedűt is fogott a kezében.
Minden, amit tesz végtelenül elegánsnak tűnik. Nincs felesleges vagy erőlködő mozdulata, csupán az elegancia és az, az érzés, mintha minden, amit csinál magától értetődően egyszerű lenne, legyen szó zongorázásról, tanulásról, táncról, beszédről vagy éppen elemi mágiáról. Az első fordulóban mindenkit megelőzve, elsőként jött ki a dobozból, markában egy jelvénnyel. Sosem érdekelte mások gáncsolása, elvégre anélkül is legyőzött mindenkit. Illetve hát... legyőzni csak azt lehet, aki azonos szinten van velünk, Peter azonban még nem találkozott ilyennel.
Fellépdel a színpadra, közben több ezer lány figyeli, akik közül már majdnem az összes a rajongója is, pedig alig tizennégy éves, és még kevesebbnek tűnik. Hiába Peter már most olyan, mint a szőke herceg, aki ráadásul levegőből teremti maga alá a fehér lovat. A fiú megáll a színpad közepén, mögötte öt huskynyúl lebeg be. Az ő produkciója az idomítás, de nem is akármilyen. A kis lények intésére nyomban ködpamacsokká oszlanak, majd valamelyikük egy-egy hangszert kezd lebegtetni, míg a többiek szétoszlanak a teremben. Peter vállához emeli hegedűjét, majd vonójával int a szervezőknek, akik máris sötétítenek, kezdődhet a produkció.
A fiú és néhány huskynyúl zenélnek, a többi kutyalény pedig alakokat képez, ezzel kápráztatja el a közönséget. Persze ezek nem véletlenszerűen megjelenő alakok, mindegyiket begyakorolták, Peter betanította nekik. A zenére mozgó ködpamacsok táncoló párokat alakítanak, majd egy lovagot, aki legyőzi a sárkányt a hercegnőért, búskomor királyt a trónján, kacagó ördögöt, különös manót és még megannyi meseszereplőt. Megelevenednek általuk mugli és varázsmesék is, épp csak egy pillanatra, míg a közönség felismeri, aztán már alakulnak is át valami mássá. Az egész sejtelmes, homályos, de felidézi azt az érzést, mikor az embert álmodozás közben megzavarják, és utána már hiába kapkod a szétfoszló ábrándképek után, nem igazán jutnak eszébe. A mesék elrepítik a nézőket a fantázia, a képzelet világába, a zene pedig jó alapot ad, és Peter nagyon jó benne.
Végül leengedi a hangszert, meghajol, és a lényekkel együtt elhagyja a színpadot. Charles elismerően bólintva érkezik a helyére, majdhogynem azt mondja, ő sem csinálhatta volna jobban, de nem akarja befolyásolni a közönséget. Na, meg persze az ő előadásai annak idején teljesen másmilyenek voltak; azokba belekáprázott mindenki, és még évekkel később sem hagyta nyugodni a gondolataikat. De most Charles a bírák pontjaira figyel, végül pedig összesíti az eredményt:
- 46 pont! Ez aztán az este, és még közel sincs vége, mert most...

Amint meghallja a nevét, már indul is, kezében egy hatalmas zsákkal, amit egészen a színpad széléig vonszol, majd ott kiüríti tartalmát: egy kisebb dombnyi origami madarat, melyeknek szinte mindegyike másmilyen színű papírból lett hajtogatva. Sokáig tartott mire a lány minden előkészülettel végzett, szinte több időt töltött hajtogatással, mint az előadás gyakorlásával. Na, persze olyasmit választott, amiben magabiztos: énekelni és táncolni fog. Sokkal nagyobb önbizalommal is vág neki, mint az első fordulónak. Emlékszik még a lányra, aki megmentette, és akinek viszonzásul segített jelvényt keresni. Kíváncsi rá, hogy ő mit fog előadni, és szorít neki, mert szívesen megmérkőzne vele a végén, az arénában. De ugyebár oda el is kell jutni, ehhez pedig most egyedül önmagára kell figyelnie.
A zsákot eldobva a színpadra lépdel, origami madarai hűen követik, egy kis szellő rásegítéssel. Megáll pont középen, felmutatja a jelet, amiben a szervezőkkel megegyeztek, s már indítják is neki a zenét, amit korábban le kellett adnia. Mosolyogva, élénken táncol, hangja betölti a teret, áramlik, játszik, akár a lány körül a papírmadarak. Fehér ruhája minden mozdulatnál meglebben, erős kontrasztot mutatva a színkavalkáddal.
Számára a fantázia ez a nyüzsgés, szálldosás és életöröm, amit ő próbál megmutatni produkciójával. A refrénnél erősen koncentrálnia kell - talán néhány lépést el is ront, de reméli, hogy a zsűri inkább az elemi mágia részre figyel -, hogy a madarakat színek szerint külön egy-egy emberré formálja, majd a továbbiakban háttértáncosokként alkalmazza. Sikerül, hallja a közönség csodáló moraját, bár tudja, mestere le fogja szidni, hiszen ő látja, hol és miben hibázott a lány. De ez most nem érdekli, énekel tovább, egészen a végéig, ahol a madarakat egészen magasra felrepteti a közönség fölé, hogy az utolsó hangoknál lágy esőként rájuk hullajtsa. Ez egy kis ajándék tőle, nekik. Nem lekenyerezni akarja őket, csak éppen nincs kedve hazacipelni a zsákot. Ráadásul mi a fenét kezdhetne több ezer origamimadárral?
Az előadás végén meghajol mind a négy égtáj felé, majd integetve nevetve elhagyja a színpadot. A zsűri a pontokat megbeszéli, végül megjelennek a számok a magasban. Charles fellép a lány helyére, megvárja a közönség pontjait, majd fejben gyorsan összead, átlagol, és kihirdeti az eredményt: 40 pont. A legalacsonyabb pontokat a megjelenésére kapta, valószínűleg nem volt elég extra a fehér ruhában. Összességében azért nem lesz rossz, ráadásul a nézőktől maximum pontot kapott. Még nem tudni, mire lesz ez elég, de Sun-Hee reménykedik, és addig is, van ideje átöltözni, majd felsurranni a nézők közé, hogy megnézhesse a lányt, akivel az első fordulóban találkozott.

A hatalmas színpadra földkupacokat hordanak be a szervezők, egészen addig, míg teljesen be nem takarják vele a felületét. Ekkor lép be Mirabell, hosszú, sötétzöld, csuklyás köpenyben. Intésére a szervezők elindítják a halk aláfestő zenét. A lány arcát még nem látni, hangja azonban messzire szól. Egy történetet mesél el, közben a föld megelevenedik, vár nő ki belőle, kettő is. Csupán földből vannak, de részletesek és viszonylag nagyok, a köztük sétáló lány vékony alakja szinte elveszik mellettük.
- Réges-régen Magyaregregy és Szentlászló között állott két vár. Márévárban az úr és fiatal, gyönyörű felesége, míg a másikban Miklós vitéz élt szolgáival. Egy nap a király hadba hívta őket - földkatonák lépdelnek ki az egyik várból -, s Máré ment is, de előbb még megeskette asszonyát, hogy az hűségesen várni fog rá. - A homokból létrehozza Márévár urának alakját, valamint a nőét, s szinte látni a fájdalmat a földarcokon, amint búcsúzkodnak.
- Miklós vitéz azonban nem sietett annyira, hacsak nem a szomszéd várba az egyedül maradt asszonyhoz, aki bár kezdetben ellenállt a széptevő ostromának, de aztán egyre szívesebben fogadta. - Földből megteremtődik Miklós is, magas, délceg férfi, aki éppen rózsával kedveskedik a kacér nőszemélynek. - Az ígéretszegésből hamarosan kislánya született a nőnek, s ekkor Miklós megrémülve tettétől, ugyancsak hadba indult. - A földasszony karján a gyermekkel egyedül marad, s bár sokáig néz az elvonuló férfi után, végül fellépdel a várba.
- Tizenhét évnyi háborúskodás után a férfiak hazatérhettek otthonaikba; Máré és Miklós együtt érkeztek meg a várak közötti völgybe. Miklóst emésztette tette, Máré viszont majd kicsattant az örömtől, hogy viszontláthatja asszonyát. Végül a két férfi elbúcsúzott, Máré azonban nem ért haza: az erdőben várta leghűségesebb szolgája, aki mindent elmesélt neki. - Az úr földből készült arca eltorzult a haragtól és a fájdalomtól, keze ökölbe szorult.
- A vár urának szíve lángolt a haragtól, s ágyúval leromboltatta mind a két épületet, majd bánatában újabb háborúba indult, s végül ott is lelte halálát. Miklóst a romok temették be, de az asszony és lánya életben maradt: beszorultak kincseskamrába, majd nem sokkal később a hűtlen nő szomjan halt. De előtte még megátkozta lányát. - Mirabell a földdel mindent megjelenít, a várak leomlását, a dühös, elkeseredett, őrület szélén álló, átkozódó nőt, de a lányt ő maga játssza el. Köpenyét ledobva hátrarázza hosszú szőke fürtjeit, arcán kétségbeesés suhan át, majd lerogy a földre. Közben a táj megváltozik: kivájódik egy patak medre, ami aztán, a szervezők láthatatlan segítségével - amit alkalomadtán igénybe lehet venni -, meg is telik vízzel; kisebb bokrok nőnek ki itt-ott, befüvesedik a színpad, Mirabell mögött pedig kiemelkedik a földből egy barlang. Ekkor a lány feláll, arca mélységes szomorúságot tükröz:
- S én még mindig itt vagyok, a barlangból, a helytől szabadulni képtelenül, s várom azt, aki megszabadíthat. Egy vadászt, aki képes engem megcsókolni akkor is, amikor bika, kígyó és varangyos béka képében jelenek meg előtte. De ez az ember még nem jött el, s magányom immár évszázados...
Megjeleníti a bikát, a kígyót és a békát is, s az arctalan vadászt, aki megmenthetné, de már régóta késik. A lány szeme hihetetlenül kék, haja hosszabb, mint általában, már-már a földig leér. Keskeny arca valahogy földöntúlinak tűnik, akárha már nem is tartozna ehhez a világhoz.
- S az elátkozott lányt őrzi a három kőkatona - suttogja, maga köré pedig megidézi a három katonát. Azok felemelkednek a földből, s valóban úgy néznek ki, mintha kőből lennének. Aztán halkan dúdolni kezd:

A mesének vége, ahogy az előadásnak is, már csak az eredmény van hátra. Mirabell egy pillanatra megremeg, majdnem el is esik: sok energiáját leszívta ez a produkció. Charles segítségét azonban udvariasan visszautasítja, és saját lábán, egyedül hagyja el a színpadot. A férfi elismerően néz utána, majd a közönséget és a bírákat sürgeti pontjaik leadására.
- 45 pont! Ejha, a kisasszony úgy tűnik eléggé meggyőzte a zsűrit, bár a témánál vontak le pontokat. De haladjuk is tovább, most következik...