A két delikvens

Vissza a kastélyba? De hisz még fiatal az este! Az egyik ház árnyékában álló férfi is így gondolja ezt, csóválja is a fejét. Mikor ő járt ide, minden adandó pillanatot kihasználtak, amit nem a kastély falai közt kellett tölteniük.
- A rellonosok se a régiek már- motyogja a bajsza, ugyanis tudja, hogy a lány prefektus, a vele tartó férfi pedig a házvezető helyettes. Képletesen vállat vonva, veszi elő batyujából a fiolát, hisz tervei vannak a két varázslóval, vagyis nem kimondottan velük. Tesztelni akar valamit, amihez bizony nyulak is kellennek. Nem feltétlenül kell meglepődni azon, hogy ilyen radikális módszerekhez folyamodik, mindig is a könnyebb utat szerette járni, és mennyivel egyszerűbb így, mint órákon átkönyörögni nekik, hogy segédkezzenek.
Kinyitja a fiolát, amiből fekete füst száll fel, célba véve a mit sem sejtő párt. Ők csupán annyit érzékelhetnek, hogy hirtelen sötétebb lett, ugyanis a füstnek szaga nincs. Ennek ellenére, még csak fel se tudják fogni a történteket, egy hangos kacajt hallanak, és el nyomja őket az álom.

Mihelyst felébrednek, és visszanyerik a tudatukat, az első, amit tapasztalhatnak, hogy nem azon az utcán vannak. Azt nem tudhatják, hogy de igen, csak épp az idő nem passzol. A füst ugyanis visszarepítette őket a középkorban, ahol a varázslók még igen csak elszigetelődve éltek. A pálcájuk - már ha náluk volt-, ugyan most is ott van, de azt használni képtelenek, és egyéb módon se ajánlatos a varázserő fitogtatása, mert az ki tudja, milyen következményeket vonhat maga után.
De ha ez még nem okozott nekik elég sokkot, ideje végig nézni magukon. A ruhájuk sem az, ami rajtuk volt, de talán jobb is így, legalább nem vonják fel magukra a figyelmet.
- Kisasszony, kisasszony! Minden rendben? Az Úr talán molesztálja kegyed?- fut oda rögtön egy húszas éveiben járó férfi, aki egyből a kezét nyújtja Lyrának, miközben gyilkos pillantásokat vet Serenre.

Seren és Mesélő

- Értem - mosolyogtam Serenre, nem firtatva, hogy miért épp a kihalt utcákat vette célba a sétáláshoz, hiszen ha akarta volna, akkor úgyis elmesélte volna. - Én lementem Arvid éttermébe, hogy teszteljem a kínálatot - feleltem aztán a kérdésre. - Nagyon jó dolgok vannak ott, komolyan! És valami abszolút csoda folytán még tudtunk is beszélni egymással három szót morgás nélkül, pedig szerintem valamiért pikkel rám. - Éreztem, hogy nem szokott valami felhőtlen boldogsággal fogadni, akárhányszor is találkozunk, de bárhogy kutattam az emlékeimben, egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy vajon mi lehet a baja. Jószerével nem is ismertem, hát akkor..?
A beleegyezést hallva irányba álltam, és elindultam Seren mellett.
- Mennyi munkád van mostanában? - kérdeztem ránézve. - Mert mennék segíteni, ha akad tennivaló, most van egy kis szabadidőm - magyaráztam a szándékaim. Rosszul éreztem magam azért, mert nem voltam mostanában annyit Serennel, amennyit régebben, de ez nem csak azért volt, mert Kahlilnál ücsörögtem, hanem nagyrészt azért is, mert nem akartam őt zavarni abban, hogy valami kapcsolatot alakítson ki a kislánnyal. Lehet, hogy nem jól logikáztam, de úgy gondoltam, hogy jobb, ha kettesben vannak. De őszintén szólva, én még én magam sem szoktam meg, hogy Serennek van egy fogadott lánya.
Ahogy haladtunk egyszer csak mintha sötétebbé vált volna az este. Nem törődtem vele, csak reménykedtem benne, hogy esetleg a felhők gyülekeznek végre, de aztán ólmos fáradtság vett rajtam erőt, és riadtan kapaszkodtam meg a férfi karjában.
- Seren... ez már megint... - "a mi legendás balszerencsénk?" akartam volna kérdezni, de már nem sikerült befejezni, mert legyűrt a varázslat.

Mikor felébredtem valami nagyon nem volt rendben. Ha nem lett volna elég a környezetváltozás, már az első mozdulatnál éreztem, hogy nem az eredeti ruhám van rajtam, hanem valami suhogós, és lenézve valóban, egy selymes szoknyás ruhában találtam magam, amitől dühösen felszisszentem. Gyorsan szétnéztem, és mivel közben Seren is felébredt, kifejezetten paprikás hangulatban összegeztem számára a helyzetet.
- Igen. Ez már megint az.
Konkrétan azt se bántam, ha nem érti mire gondolok, annál is inkább, hogy időm se maradt volna elmagyarázni neki, mert egyszer csak beközelített egy férfi, és már a feltételezése is sértett.
- Miket nem képzel maga! Még hogy molesztál... - puffogtam tüntetően hátat fordítva neki, hátha elmegy a fenébe, mi meg kitalálhatjuk hogyan keveredjünk haza.

Lyra és Mesélő

Néhány bólintással reagált a hallott történetre, miközben a kastély felé indultak. Oké, tudta, hogy egy kicsit jobban is lelkesedhetne, vagy legalább valami rendes választ adhatna a lánynak, de valahogy képtelen volt bármi adekvát reakciót kicsikarni magából, és egyébként sem hangzott volna túl hitelesen.
 - Közel semennyi, nem nagyon íratok dolgozatot - vonta meg a vállát. Úgy döntött, drasztikusan csökkenti a megmérettetések számát, ami valószínűleg azt fogja eredményezni, hogy még kevesebb diák fog átmenni a vizsgán, de lehet, ott is lejjebb rakja kicsit a szintet. Nem volt kedve ezzel szenvedni. - Szóval lényegében csak az óratartás marad, azok közül meg az elméletet rendszerint lepasszolom a tanársegédnek - folytatta, ugyanis lett új tanársegéde - nehéz szülés volt, de megérkezett -, egy levitás másodikos, Daniels. Többnyire a kékekre szerette bízni az ilyen típusú munkát; akármennyire is jók voltak a rellonosok az átokszórásban, többnyire túl lusták voltak a rendszeres munkához, és szétszórtsághoz elég volt saját maga.
Nem volt elég a fásultsága, fáradni is kezdett, de vészes gyorsasággal, míg a végére már nem is tudtak tovább menni. Az utolsó hang, amit hallott, a baljós  kacaj volt, és a következő pillanatban elsötétült körülötte a világ.

Patadübörgésre ébredt. Lassan kinyitotta a szemét, próbálva megállapítani, hogy mégis mi a fene történt velük, Lyra még mindig ott volt mellette, ami határozottan jó pont, de valami ürge ott ugrált előttük és kiabált valamit, amire Seren nem akart odafigyelni, és mivel Lyra rendezte is a dolgot, nem is kellett.
Minden más volt körülöttük, de úgy őszintén minden, még a ruhájuk is.
 - Rohadt életbe - nyögte, és inkább visszadöglött a talajra. Pont erre volt szüksége, igen, élete nem volt teljes valami újabb agybeteg balhé nélkül. Vajon hogy találják meg ezek mindig őket?
Végül aztán csak összeszedte a maradék lélekjelenlétét, és sikerült felvakarnia magát a földről, mert azzal nyilván nem segít semmit, ha eldönti, hogy inkább megvárja az éhhalált, vagy valami.
Előszedte a pálcáját, hogy leporolja magukat - legalább ne keltsenek feltűnést -, de a varázslat eredménytelenül hullott le róluk. Mi a...ezt már elsős korában is meg tudta csinálni, ennyire nem béna. Elemi mágia szintén nuku, nada, zilch, semmi.
 - Próbáld meg te is - kérte Lyrát, hátha a lány több szerencsével jár, és már megint csak neki van valami defektje. - Induljunk valamerre. Amilyen szerencsénk van, esélyünk sincs rá, hogy tíz perc múlva az egész csak visszaváltozzon - sóhajtott.

 Szabadlábon védekezhet még egy ideig, és ezt kiélvezi. A tusa némileg megköti majd ebben, nemigen mehet majd messzire, de hát, a győzelemnek ára van és ezzel nagyon is tisztában van. Nem búcsúzkodásképp, csak lazításképp indult meg egy kis sétára, egy apróbb kirándulásra. Egyedül volt, sosem kér senkit, hogy kísérje bárhová, neki így is tökéletes megfelel. Kellő füstfelhővel övezi magát, miközben káros szenvedélyének élve sétálgat, figyeli, ki merre jár, mit csinál. Sehol senki alapon unott arckifejezéssel szemléli a tájat, viseli el az amúgy igencsak fullasztó hőséget és felhagyva a füstölgéssel, egyhamar szabadul meg felsőjétől. A földre dobja hanyagul, miközben leül, egybe olvad csendesen a környezetével, és vár a valamire, akármire, ami feljebb viszi a kedvét és nem untatja halálra.
Napfürdőzve, szinte megrendelésre figyel fel egy igencsak ismerős szőkeségre, ahogyan közeledik a hely felé, és úgy dönt, háttérbe húzódik, csendesen elbújik, megvárva, hogy közelebb érjen. Reméli, hogy nem szúrja ki, terve ezen része sikerül is, hiszen a lány nem szúrja ki, sőt, még énekelni is kezd. Szélesen elvigyorodik a nóta hallatán, hallgatja csendben, vár a megfelelő pillanatra, amikor előléphet. Egyhamar következik be, lép a lány a tó közelébe, ami már tökéletes meghívó a számára. Lassan, halkan, feltűnésmentesen bújik elő, közeledik felé, settenkedve, hogy ne keltse fel a figyelmét.
- Bú! - ijeszt rá végül, amint mögé ér, majd, finomat lökve rajta, a vízbe küldi őt, ahova amúgy is igyekezni készült. Sikeres tervét letudva neveti el magát, ül le a fűbe, pólóját az árnyékban hagyva, és a kacajt elfojtva vigyorog rá Opheliára.
- Szerbusz, kellemes a víz? - kérdezi nagy ártatlan képpel, mintha nem tett volna semmit sem az elmúlt pár másodpercben. Ahogy ismeri a lányt, előbb úgy is robban, amire teljességgel fel van készülve. Már amennyire.

Te drága

Mire nem késztet az unalom, vagy micsoda. Hogy őszinte legyek, rég volt már olyan, hogy nem tudok mit kezdeni magammal, és ez most sincs így, csak... mégis érzem, valami hiányzik. Igen, amennyire taszítottam bárminemű társaságot eleinte, most annyira szomjazom érte. Azért annyira túlzásba nem esek, hogy én magam csapódjak oda valakihez, meg amúgy se állok le akárkivel, általában a háztársakkal jövök ki jobban, így nem csoda, hogy a baráti köröm főként sárkányokból áll.
Persze elénekelgetek én itt magamnak, azzal nincs semmi gond, csak... jobb lenne, ha más is tudná, na jó abba hagyom az ömlengést. Meg amúgy is abba kéne, mivel hallok egy hangot, amire reagálni nincs időm, mert pillanatokra rá már a vízben kötök ki.
- Hogytemekkoraszemétvagy- legyen az bárki is. Igen, képes vagyok én így is köszönteni valakit, ha az illető előbb a frászt hozza rám, azt készül belefojtani a vízbe. Miután visszanyerem a látásom, gyilkos pillantást küldök az illető felé, akiről aztán meg is tudom, hogy Benji.
- Tényleg az vagy- vágok komoly képet, aztán elnevetem magam, mégse haragudhatok rá, magas volt a labda. Meg a víz is jó, így a fagyhalál se áll be, hurrá.
- És akkor most bejössz magadtól, vagy megvárod, míg kikecmergek, és én cibállak be? De az fájni fog- vigyorgok rá, kivillantva a fogaim, hisz ő már csak tudja, hogy szimplán poénkodok, eszemben sincs bármit is tenni vele, azaz... nem úgy, meg úgy se...áá inkább hagyjuk.
- Merre jártál idegen?- döntöm oldalra a fejem, mert rég láttam, mai azt illeti. Persze nem várom el tőle, hogy napi 24 órában  a közelemben legyen, nem is tehetném, de érdekel, mi van vele.

Kedveskéim

Végre-végre-végre, itt a nyár! Az utóbbi időt az egyik toronyszobában töltötte, lévén minek mozduljon ki, amikor zuhog az eső - merthogy tavasszal lényegében mást sem csinált, csak esett és esett, néha hó, néha eső, neki aztán oly mindegy volt, egyik sem ideális munkakörülmény. Akármennyire is vádolták az emberek, hogy hajlamos volt vakon lődözni össze-vissza, ez egyáltalán nem igaz: kifejezetten szerette eltalálni a célpontjait, csak az volt a probléma, hogy azok az ominózus célpontok nem mindig értettek egyet a döntésével, de ez igazán nem az ő hibája volt. Mindig is körültekintően válogatott, egészen ritka volt, amikor csak úgy heccből lődözött ki néhány nyilat, bár be kell ismernie, az is előfordult.
Most viszont határozott célja volt. Már hónapok óta figyelte titkon a párost, akiknek segíteni szeretett volna, mert úgy gondolta, igazán csak egy szikra kell ahhoz, hogy egy csodálatos szerelem lobbanjon lángra köztük, ma pedig épp ideális volt az idő ilyen tevékenységekre - kellemes meleg, nincs szél, és új nyilakat szerzett be.
Bizony-bizony. Merthogy ennek is van piaca, és ezúttal meghatározott, nevekkel ellátott darabok lengedeztek a hátán lévő apró tegezben a többi, átlagos nyíl mellett.
Nyilat kivesz, céloz, lő, és....hopsz. Igen, Ophelia és Benjamin megkapták az eltervezett nyilakat, így bizonyosan egymásba szeretnek, azonban valami hiba csúszott a gépezetbe, mert egész véletlenül leejtett még egy nyilat, ami egy közeli brekkencset talált el. Vigyázva kell pillogniuk a fiataloknak, különben a békakirályfi esete megelevenedik, átváltozás nélkül...

A két delikvens

Kellemetlen helyzet lehet, de úgy tűnik, a rellonosnak, és az ex-rellonosnak már cseppet sem új.
Igen, varázserő itt egyenlő a semmivel, vagy mégse? Mindenesetre, Seren hiába kéri Lyra segítségét, a lány is annyira tehetetlen, mint ő.
- Ó, elnézést, csak úgy tűnt, mintha... Önök ide valósiak?- kérdi a férfi zavartan, de aztán, mint akit megbabonáztak, üveges tekintettel megy el. Lyráékon múlik, hogy követik-e, ha igen, akkor egészen egy kis közig érnek, ahol aztán nyomát vesztik.
Viszont a téglák elkezdenek mozogni, mígnem egy akkora nyílás nem tárul a két varázsló elé, ahová simán befér egy ajtó.
Elég csak betekinteni, hogy meglássák, a hely maga már egyáltalán nem passzol bele a világba, vagyis sokkal inkább a korba. Bent fáklyák helyett, lámpák szolgáltatják  a fényt, és érezni lehet a varázslatot.
De nem állhatnak ott sokáig, két fekete csuklyás alak jelenik meg, ugyanolyan üveges tekintettel, és megragadva őket, be is viszik a templomnak tűnő épületbe.
- Nocsak, kiket hoztatok?- hallatszik egy bájos női visszhang valahonnan, de hiába a hang lágysága, maga a hely légköre, nem engedi a két rellonosnak, hogy nyugodtak maradjanak, itt valami bizony készülődik.
- Kint találtuk őket, Úrnőm- szólal meg az egyik csuklyás, megbabonázva, mire a nő arcára egy elégedett vigyor ül, bár ezt senki nem láthatja... egyenlőre.
Lyráékat leültetik egy sarokba, olyan átkot szórva rájuk, ami nem engedi, hogy támadhassanak. Jezabel mindig is ügyelt a saját biztonságára, rég óta éli már ezt a veszélyes életet ahhoz, hogy tudja, senkit nem szabad alábecsülnie.
Csak akkor lép elő, mikor látja, nem árthat neki a két idegen.
- Nocsak, ahogy elnézem, ti sem ide valósiak vagytok- tettet döbbenettel méri végig őket, mert ő tisztában van azzal, miként kerültek ide, ahogy azzal is, hogyan juthatnak vissza, de hová ez a sietség, még csak most kezdenek ismerkedni.

Jezabel

- Ne hízelegj, mert belepirulok. - szélesíti ki a vigyorát olyannyira, hogy már lassan Joker is megirigyelné azt, miközben a vízben pihenőt nézi. jól esett neki, hogy sikeresen megtudta viccelni őt. Elvégre, ilyenek a barátok nem? Mindig csalnak valahogy mosolyt a másik arcára, vagy legalább a magukéra. Főleg ő. Amint felé pillant, épp kényelembe helyezi magát, lábát a vízbe lógatja, kezével támaszkodik a fűben, arcán meg még mindig ott ül a vigyor.
- Nem kell mondani, nagyon jól tudom. De ezért szeretsz, ugye? - kérdezi a tényt, ami már kettőjüket nézve is irreális, hiszen mind a ketten eléggé furcsa és sajátos felfogással, és életstílussal rendelkeznek. Talán pont ezért jönnek ki jól egymással, hasonló ügyeik és érdekeik miatt. A kérdésre az ijedtség csak színészi felindulásból ül ki arcára, hiszen nem tart ő attól, hogy ténylegesen tudna fájdalmat okozni neki a másik, vagy akarná azt. Megcsóválja a fejét, ciccegve, mint aki rosszallná, hogy a másik így beszél vele, közben feltápászkodik.
- Minden vágyam, hogy becibálj, tudod te azt. Szeretem ha kicsit fáj. - vált mazoista szerepre, miközben lép egyet a víztükör felé. - A tusán.. - kezdett bele a merre jártál témába, de félúton megakad minden, hiszen igencsak furcsa, igencsak szúró érzésben részesül. Méhcsípés? Nem épp annak érzi, sem azt a furcsa, meleg-szerű érzést odabent. Tekintetét visszaemeli előre, és úgy pillant Ophelia-ra, mint most lenne az első. Arca ellágyul, vagyis sokkalta lágyabb, kedvesebb vonásúvá válik, mint átlagosan, szemei csillognak, vigyor helyett ajkaira mosoly húzódik.
- Ophelia. - indul meg felé a vízben, egyenesen felé, a furcsa, újszerű érzéstől vezérelve. A szerelem megfertőzte, és teljesen hatalmába kerítette őt, nem tud mit tenni ellene, jelenleg nem. Így, a frissen született lovag a kezét nyújtja a lány felé, finoman kulcsolja ujjait a csuklója köré, miközben felhúzva vonja magához, arcát csodálva, közelebb kerülve hozzá.
- Már én is vártam, hogy lássalak, talán jobban is, mint ahogy azt lehetne. - súgja neki, csendesen, nem olyan harsányan, mint ahogy nemrég kacagott. A régi, a saját normális énje egy ilyen monológot komolyan nem mondana, valószínűleg már rég röhögőgörcsben tört volna ki, de most jelenleg minden szava teljesen komoly, érzelemdús.

Keith

Ez a vörös törpe alapjáraton sem tud normálisan viselkedni, Keith mellett pedig egyszerűen megszűnik gondolkodni. Nagyjából olyan katasztrófa a hölgy ilyenkor, mintha a bátyjával zárnák össze. Jó, gondolhatjuk, Herciért egy egészen leheletnyit másképpen rajong, mint testvéréért. Éppen ezért lehetséges az, hogy a szőkeség társaságában könnyebben zavarba is jön.
-Őőő – kezd némi egyetemi szintű nyökögésbe, mikor a srác rákérdez, mi ütött belé. Nem villám, az egyszer biztos, mert az jóval látványosabb lett volna, de még így sem tuti, hogy megrázóbb.
-Baj van! – morogja az orra alá, aztán később már inkább pajtija fülébe, miközben jól megölelgeti őt. Mondhatnánk, hogy ez bosszú, amiért Keith nekivetkezett, és sokkal könnyedebben veszi a száradási folyamatot, míg Leonie-ból egyfolytában csöpög a hideg víz.
-Nem fogtunk halat vacsorára – pedig ehetnének botra tűzött, csokiba mártott pikkelyest, mert az jó a tüdőgyulladás ellen, ez köztudott tény. Mint ahogy az is, hogy a hölgyemény haja nem eladó, mivel az védi a fejbúbját a leégéstől. És még szép is, mit tagadjuk.
-De Keeiiith! - nyávogja vigyorogva. - Tudod, hogy nem kaphatod meg, mert anyukám nem ismerne meg otthon, és akkor kizavarna a házból, és úgy kénytelen lennék nálad lakni! - mindeközben már körbe-körbe ugrándozik a tűz körül, és próbálja túlvisítani Herci énekét, hogy azért hát kommunikáljanak is valamit, ne csak lebutult, beszívott diákok látszatát keltsék.
-De ha mi hangot cserélünk, attól még mind a kettőnket meg fognak ismerni, csak én szépen fogok énekelni, te meg nem! - Hirtelen beugrik játszópajtija, és szembefordulva vele lefékez. Reméljük a fiúcskának - aki a pletykák szerint az a tipikus cukigyerek - elég jók a reflexei, különben csúnyát fognak esni.
-Tudod, mi legyen most? Kocsérozzunk! - Keresztbe rakva mancsait, elkapja Keith kezeit. No, már most, ha a kedves olvasó ennyiből még nem jött rá a megoldásra, többek között hívják ezt siminek, huszinak, kocsinak, spormnak és még ki tudja, mennyi más névvel illeték már különböző helyeken.
-Aki előbb elesik, az egy teljes napig teljesíti a másik kívánságait! - Jelenti ki, és elkezd körbe-körbe sasszézni meg ugrándozni. Egyre gyorsabban és vadabbul forog Hercivel, miközben hangosan visít a nevetéstől. Igen ám, de sokáig nem lehet tartani ezt az állapotot, a keze elkezd kicsúszni a szőkeségéből, és láss, csodát! Egyszerűen kirepül az éterbe. A mázlija annyi, hogy a tűzzel ellentétes irányba esik, ezzel szemben viszont Keith... ajajj, vajon őt beküldte egy fincsi kis máglyahalálra?
-Vááá, élsz még? Hol vagy? - a földön fetreng és nyöszörög, mint egy napszúrásos vámpír, közben próbálja kiráncigálni tömérdek haját az arcából.
-Ki nyert? Én nyertem? Ne kamuzz, én nyertem, te előbb estél el! - Még mindig vízszintesben van, és nem látja sehol Hercit. Talán, ha feltűnne a fiú égő haja, hölgyünk is jobban iparkodna, hogy összeszedje magát.

Seren és Mesélő

Enyhe döbbenettel meredtem Seren varázspálcájára, miután nagyon úgy tűnt, hogy abszolúte hasznavehetetlen, és csak arra tértem magamhoz, mikor megkért, hogy próbálkozzak én is. Előkaptam hát a pálcám, ámde nagyon úgy tűnt, hogy itt a világgal van valami elemi probléma, én pedig régi ismerősként köszönthettem újfent a tényt, hogy muglivá vedlettünk vissza. Volt már ilyen, és akkor sem úsztam meg egyszerűen, ráadásul az is egy másik világ volt, szóval úgy nagyjából már most eljutottam arra pontra, hogy szerettem volna a fejem a legközelebbi falba verni. Ehelyett azonban csak bólintottam egyet Seren javaslatára.
- Nézzük meg merre megy - böktem az előbb erre tévedő alak felé. - Valahogy gyanús, hogy rögtön észrevett minket.
El is indultunk utána, és csakhamar egy különös falhoz vezetett minket, ahol hirtelen megjelent egy ajtó. Természetesen eszemben sem volt csak úgy belesétálni akármilyen csapdába, így részemről távolabb húzódtam, miközben próbáltam felmérni a terepet. Tisztán éreztem bentről a mágiát, ami talán segíthetett volna hazajutni, de nem tudhattuk, miféle emberek vannak odabent.
Sajnálatos módon azonban nem is kellett sokat várnunk arra, hogy megtudjuk. Hirtelen két üveges tekintetű alak jelent meg a semmiből, és próbáltak megragadni, én pedig abszolúte hiába próbáltam ellenkezni velük. Most komolyan, az én termetemmel? Ráadásul Bogolyfalvára még kést se hordok magammal, mióta tudom irányítani a melodimágiát, szóval most itt álltam fegyvertelenül, a magam alig százhatvan centijével, ami mellett szinte semmit sem ért, hogy elég tisztességtelenül szoktam verekedni.
Így lettem hát berángatva az épületbe, miközben elkeseredésemben csak az dobolt a fejemben, hogy miért mi, miért mindig mi?? Mire egyáltalán felfogtam volna, hogy most lehet próbálkozni a melodimágiával, addigra már el is fojtották valami bűbájjal a mágiám, és pedig hirtelen nagyon kicsinek és nagyon szerencsétlennek éreztem magam.
Végül aztán megjelent egy nő, én pedig behunytam a szemem, és hátradőltem. Relaxáljunk. Próbáljunk nem nekiugrani, mert ha megteszem még cafatokra tépnek, vagy csak simán nem jutunk haza. Tartoztam annyival Serennek, hogy nem játszom el az esélyünk, hogy segítséget kapjunk, pedig hallottam a nő hangján, hogy nem is lepődött meg annyira, hogy itt vagyunk. De nem voltam hajlandó megszólalni, nem én.

Lyra és Mesélő

 - Jól indul - konstatálta, milyen remek környezetbe kerültek. Nem volt védtelen varázslat nélkül, de fegyverarzenált sem hordott magánál, miért is tette volna, amikor többnyire nála van a pálcája? Ja, hogy a sokéves gyakorlatból már sejthette volna, hogy az semmire nem elég? Milyen meggondolatlan lett öregségére.
 - Tőlem - vonta meg a vállát, majd követte a láthatóan minden értelmet nélkülöző zombit-robotot-agynélküli szolgát, de kisvártatva elvesztették őt a szemük elől - hogy lehetséges? Az előbb még az orruk előtt ment!
 - Hát ez lelécelt - közölte Lyrával, majd ő is észrevette, ahogy a téglafal ajtóvá avanzsál, de esze ágában sem volt bemenni, ennyire nem volt hülye.
 - Takarodjunk innen - javasolta, de mire tettekre válthatták volna a gondolatsort, két csuklyás alak érkezett, s hurcolta őket magával. A templomszolgák pont annyira gondolatoktól mentesített, járkáló-beszélő gépeknek tűntek, mint az előbbi pasas, és Seren mindenféle különösebb ellenkezés nélkül követte őket az épületbe - mégis, mit csinálhatott volna? Menjen át karatekölyökbe, és rúgja őket tarkón néhány pörgő-forgó ugrással? Ugyan már.
A szolgák lényegében sarokba hajították őket - és csodálkoznak az emberek ezek után, miért vannak Serennek önértékelési problémái? -, majd egy furcsa nő érkezett.
Serennek kedve lett volna megkérdezni tőle, hogy mégis milyen agyament gondolat vezette oda, hogy felvesz egy ilyen fejdíszt, és nem lesz-e kicsit sok a sminkből is, mert még a halántékára is jutott a szemfestékből, de végül úgy döntött, ha a saját életét nem is értékeli túl sokra, Lyrát talán nem kellene helyben megöletni a hülyeségével. Amikor azonban a nő megszólalt, nem volt képes visszafogni a kikívánkozó gondolatot.
 - Mondasz valami újat is? - nézett rá közönyösen. Bőven elege volt már abból, hogy ő - élete, gondolatai, emlékei - notóriusan egy másik személy játszóterévé változik. Nem sok küzdeni akarás maradt benne, és pillanatnyilag egyébként sem volt esélyük arra, hogy kiszabaduljanak, úgyhogy kicsit talán megadóan várta, hogy legalább induljanak az események, vagy legyen mit csinálnia - ha pedig valami emberáldozatot akartak bemutatni a napistennek, legalább azt közöljék.

Te drága  

- Addig örülj, míg piros foltok lesznek rajtad, és nem lilák- morgok, de elég hangosan ahhoz, hogy ezt Benji is meghallja. A barátom, szeretem is.... valamilyen szinten biztos, mert amúgy nem lógnék vele annyit, de ez akkor se jogosítja fel arra, hogy a frászt hozza rám. Persze vigyorgok, mert... mindennek ellenére vicces a helyzet, még akkor is, hogy jelenleg rajtam csattan az ostor.
- Ez a te marha nagy szerencséd- forgatom meg a szemem, ugyanis tényleg csak ezért nem ugrok a torkának. Más már minimum sóbálványátokkal lenne gazdagabb, az mostanság úgyis megy, szóval igazán elismerhetné valaki a kedvességem.
Szerintem azért vagyunk mi ilyen jóban, mert hasonlítunk, mármint, nekem még csak meg se fordult a fejembe, hogy máshogy tekintsek rá, az nekem nem megy, na meg róla se hinném, hogy éjszakánként velem álmodik, és ez így van jól, legalább megcáfoljuk azt, hogy nem létezik fiú-lány barátság.
- Tudtam én, lerí rólad- kekeckedek vele, teljesen ignorálva tényt, hogy idősebb nálam, és simán kicsinálhatna, ha ahhoz van kedve. Mivel a barátom, és szeret, nem is kell ezen agyalnom.
A szemeim elkerekednek, ahogy hirtelen... más lesz, és ahogy közeledik felém, én úgy hátrálok, de aztán megérzek valami szúrósat, és valahogy egyből nincs kedvem hátrálni, sőt, mintha fájna, hogy nem vagyok közel hozzá. Zokszó nélkül hagyom, hogy magához rántson, még a nyakát is átkarolom.
- Jééé, mindig ilyen szép szemeid voltak?- döntöm oldalra a fejem, ahogy bárgyú mosollyal figyelem az arcát.
Aztán a mellkasába fúrom a fejem, és sóhajtok egy nagyot.
- Erről is az a hülye tusa tehet. Nem is gondolnak arra, hogy nekem egyszerűen fáj távol lenni tőled- ezért is nem engedem el most, eszem ágában sincs.
Nos, egy kívülálló már biztos rájött, hogy itt valami nem stimmel, mázli, hogy mi ezt észre se vesszük.

Leonie

- Áu, áu, nyugi már! Te mindig ilyen... ilyen... - kapkodtam a szavak után, kezeimmel a levegőben hadonászva - szeleburdi és szétszórt vagy? Vigyázz máskor, mert a végén még bajod esik! - oktattam ki lágy és kellemes hangon, mert hát lányokkal mégsem viselkedhet gorombán az ember. Maximum a buta gyerekek, de azok meg nem ide járnak, hanem a mi utcánktól néhány sarokra arrébb, de szerencsére a másik irányba, így amikor utazom, vagy valami, akkor nem arra megyek.
Türelmesen megvártam, amíg ő is kér magának. Az szerencsére nem volt olyan lassú dolog. Meg hát ő is kivárt, akkor úgy illik, hogy én is őt. Ez már csak így megy. Ezt tanultam. Azután következett volna a leülés, de az meg nem ment olyan könnyen. Az volt a baj, hogy az a tökfilkó kiszolgáló nagyon sokat adott, ezért minden lépésemmel az ital és az étel kilötyögtetését vagy kipotyogását kockáztattam, igencsak súrolva a határt. Ráadásul olyan nehéz volt már maga a tálca is, hogy minden erőmmel tartanom kellett, nehogy kiejtsem a kezeim közül. Csakhogy azok ilyenkor eléggé izzadósak tudnak lenni. És milyen kényelmetlen a fogás a tálcán... Nem lehet rendesen megfogni. Fájtak az ujjaim, én pedig elkeseredett arccal sürgettem a lányt. Egyetlen vigaszom volt az, ha letehettem valahová egy pillanat erejéig, amíg új erőre nem kaptam.
Majdnem dühbe gurultam, de végül mosolyogva leültem oda, ahol már minden tökéletes volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, leporoltam magam, majd a plafont bámulva gondolkodóba estem. Szerettem volna VÉGRE beszélgetni, de sajnos NEM TUDTAM.
- Vannak bará... - sajnos pont belevágott a szavamba, így gyorsan elhallgattam. Utána pedig nagyon közel hajolt hozzám. Kicsit megijedtem. A szívem kalapálni kezdett, amíg én kíváncsi tekintettel naaagyon közelről tanulmányoztam az arcát. A bőrét, a szemét, a szemöldökét, meg minden apró szépséghibáját. Kicsit zavarba hozott, így hátrébb toltam a széket és igyekeztem eelhajolni tőle, de közben ügyelve, hogy nehogy hátraessek.
- Őőő, na de kérem! Úgy megfájdul a pocid! - jelentettem ki elváltoztatott hangon, mintha a lány apukája lettem volna.
Ezen pillanatot kihasználva odanyúltam a vöröske tányérjához, elmarkoltam onnan két-három szelet krumplit és az egyiket a fejének célozva lazán odavágtam. Azon darabka pedig önfeledten ütötte meg iskolatársam állát, majd landolt az asztal szélén.
- Én inkább a kajacsata híve vagyok. - vigyorodtam el, szürcsölve az italomból - Áhh, de fincsi! Én is csomót játszottam régen a testvéreimmel, amikor még kisebbek voltunk vagy amikor még nem vittek el ide a ... kastélyba. Itt már sajnos kevesebb idő jut a játékra. Annyi játékot tudtam! Csomó kártyánk meg társasunk van otthon, van katonakészletünk, PlayMobil farmunk, egy jelmezes ládánk. Amíg valamelyikünk zenélt, addig a másikunk beöltözött és táncolt rá, a harmadik videózta. És te? - böktem rá -

Kicsi lányom <3

Tiff

Sietve öltöztem, mert a levélben említett időpontról kezdtem lecsúszni. ÉS mégis csak én hívtam el őt, akkor ne rám kelljen várni. Egy fehér ujjatlan pólóban, rövidnadrágban és kalapban indultam el, és miután kiértem a kastélyból egy pilóta fazonú napszemüveget is feltettem. Lassan sétáltam a tó felé, amit ebben a melegben tökéletes helyszínnek ítéltem egy kis beszélgetésnek. Annyira már ismerem, hogy tudjam, nem a legkedvencebb dolga összezártan élni egy csomó harcias emberkével. Út közben összefutottam egy manóval, aki már jól ismer engem, mivel sokszor megjelenek a konyhában, hogy szerezzek valami ehetőt. Így most a kezembe nyomott egy kis adag meggyet, aminek a felét út közben meg is ettem. Amikor megérkeztem, és láttam, hogy sikerült előbb jönnöm, mint Tiff, elterültem a földön, a kalapomat az arcomra tettem, csak a szám maradt szabadon, amibe folyamatosan adagoltam az érett gyümölcsöt, ami szép lassan el is fogyott. Onnantól kezdve a színjátszókörén kezdtem agyalni. Valami jó darabötletet próbáltam kitalálni, olyat, ami mindenkinek tetszik. Meg ezeknek a jeleneteknek és jelmezeknek a megvalósításán. Összességében addig agyaltam, amíg szép lassan kicsit elaludtam. Olyan vagyok, mint egy csecsemő. Csak eszek és alszok.

 Tiff pillanatnyilag nagyon szerette Maurice-t. A héten már harmadszorra kért kimenőt, a férfi meg sóhajtozva ugyan, de a kezébe nyomta a zsupszkulcsot. Biztos észrevette a lány izgatottságát. A minap kapott egy levelet Erictől, hogy találkozzanak a tónál. Csodálta, hogy a fiú ennyire figyelmes, és örült, hogy kiszabadulhatott a tusások közös zárkájából. Persze szeretett ott lenni, így egy hét után már meg is szokta nagyjából, de azért még mindig jobb volt kint a szabadban, vagy legalább a kastély falai közt. Ma reggel szokatlanul rosszul vette a zsupszkulcs akadályt, míg máskor semmi baja nem volt, ma majdnem telehányta az előcsarnokot, de szerencsére csak majdnem. Végül csak kicsit falfehér lett, majd pár percig kapaszkodott a korlátban, s mire elindult, már nagyjából visszakapta a színét. Ahogy kilépett a nagy faajtón, meleg, szinte tikkadt levegő csapta meg. A vöröske ezt sokkal kellemesebbnek találta, mint az elmúlt heti légkört, így vidáman indult meg. Tudatosult benne, hogy késésben van, de nem nagyon sietett, hisz tudta, hogy Eric is a késős típus, így legrosszabb esetben egyszerre érnek oda. Egy fekete rövidnadrágot húzott magára, hozzá fekete-fehér csíkos ujjatlan toppot, és egy masnit tűzött a hajába. Újabban mindig hord magával egy-egy masnit feltűzve a loboncára, de maga sem tudja, miért. Mikor megérkezett körbenézett, és meglepetten vette észre, hogy a fiú magas alakja sehol sem tornyosodik ki, majd hamarosan megpillantotta a füvön. Egy félmosoly kíséretében sétált oda hozzá, majd levette az arcáról a kalapját. Szélesen elvigyorodott mikor észrevette, hogy alszik, majd kicsit közelebb hajolt a füléhez, és félhangosan belesuttogta, hogy: Bú! Talán kicsit gyerekes cselekedet volt, de hát mi mást lehetne elvárni tőle?

Ruha

Manó

Mosolyogva konstatálom, hogy az ajándékom elnyerte méltó tetszését. Csak megsimogatom az arcát a mondatra, hogy nem kellett volna. Oh, dehogynem. Érte és Neki, bármit!
-Hát, én is remekül vagyok, Szívem, csak egy pirinyót fáradtan, sokat dolgoztam ma is.
Mesélem neki, mosolyogva, aztán kitérünk arra, hogy mit is szeretne csinálni, illetve mit is szeretnénk csinálni. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen, ma igen keveset sikerült ennem és innom, így egyből beugrik a kezdő programunk.
-Mit szólnál hozzá, ha együtt elmennénk az étterembe és ennénk valami finomat?
Kacsintok rá, és fel is állok. Először kinyújtóztatom végtagjaimat, mivel, hogy ma sikerült sokat ülnöm és még nem is edzettem. Sőt, mostanában elhanyagoltam a mozgást, ami nagyon nem jó, és amit nem csak a testemen, de a lelkemen is ugyanúgy érzek.
Mikor a lány is feláll, odalépek hozzá, és átkarolom. Szorosan magamhoz húzom, két kezemmel megölelem és mosolyogva állam a buksijára helyezem.
-Jaj, Te! Ha tudnád, mennyire hiányoztál!
Sóhajtok fel és el sem engedem. Tán percek is eltelnek, hogy csak így állunk a tavacskánál, de ezek a percek pillanatoknak tűnhetnek. Olyan jó lenne, ha minden reggel mellette ébredhetnék, és minden este vele hajthatnám nyugovóra a fejemet, de semmit sem szeretnék elkapkodni, tanultam a két előző kapcsolatomból.
Elengedem a lányt, és megfogom a kezét. Miközben az étterem felé vesszük az irányt, kérdezgetni kezdem.
-Mikor költöztök a faluba?
Nézek rá, mosolyogva, és kézen fogva, egyre sebesebb léptekkel haladunk a cél felé.

Életem
előzmény: tavacska

Tiff

Komor épület. Hosszú folyosó. Kék fémszekrények. Zárt teremajtók. A folyosó egyik ajtaján egy nyitott ajtó képe tárul fel, bent pedig egy öreg, szakállas, őszhajú férfi magyaráz unottan. Lassan fordul a kép, és az osztály tárul a szemlélődő elé. A ősz férfihoz hasonlóan az osztály is unott. Hátul páran nyitott szemmel alszanak, van aki rajzol, vagy épp leckét ír. Csak páran figyelnek elől, ők néha jelentkeznek, amúgy nincs sok mozgás. A kép elindul a padsorok között, a diákok felnéznek rá, aztán újra változás, a -valószínűleg- gyerek beül az utolsó előtti padba, egy ideig figyel, aztán a kép elsötétül. Az utolsó amit lát, hogy a szakállas férfi megáll mellette, és a könyvet lecsapja az asztalra.  
Hirtelen összerezzenve ülök fel. A napszemüvegem le is esett az ölembe, amit nem tettem rögtön vissza, előtte körbenéztem. Csak akkor esett le, hogy mi történt, amikor magam mellett Tiffet vettem észre. Gondolom a ijesztett meg, ami álmomban kicsit máshogy jutott el a tudatomig. Hitetlenül elnevettem magam, aztán gonoszan a lányra néztem.
- Ugye tudod, hogy nagy bajban vagy? -Kérdeztem egy szemtelen mosoly kíséretében. A tervem az volt, hogy egy váratlan pillanatban a tóban landol, de ennek még nem volt itt az ideje. Az túl kiszámítható lenne. Ezért csak a napszemüvegemet feltéve, hátra dőltem a füvön, és a lányra néztem.
- Na kis bajnok, milyen a bajnokok lakosztálya? Kaptok sok ennivalót? Sütit? Vagy azért is meg kell küzdeni? -A számomra legfontosabb dolgokra kérdeztem rá, vagyis a kajára. Ha a válasz szerint van bőven kaja, akkor jövőre én is megpróbálkozok a jelentkezési lap megszerzésével.

 Nevetve helyezkedik el törökülésbe a füvön mikor a fiú felébred. Csupán egy hanyag válrántással válaszol a fenyegetésre, inkább csak vigyorog. Eric kicsit zaklatottnak tűnik, talán túl erősen megijesztette, vagy csak álmodt valamit. Végül is mindegy. Mint általában most is azonnal elkezdi tépkedni a fűszálakat, talán megszokásból. Ha a földön ül és fű-közelben van, olyankor mindig elszórakozik ezzel. Kicsit hunyorítva hallgatja a srác kérdéseit, hisz neki nincs napcsemüvege, így a sugarak könnyen belevilágítanak a szemébe.
-Egész jó. Kicsit sokan vagyunk, meg kicsit kicsi a hely, de kellemes. A hálóterem tele van függőágyakkal meg matracokkal -magyarázza lelkesen- A főétkezésekre lemegyünk a nagyterembe, de a lakrészünkbe van egy szuper nasis szekrény, minden van benne, és soha, de soha nem fogy ki. -mondja, majd elmosolyodik arra gondolva, hogy Ericnek mennyire tetszhet egy kifogyhatatlan kajabázis.
-Párossával gyakorolunk, és pedig Domival vagyok egy párban, nem tudom, ismered e -pörög tovább a nyelve- és ugyanott laknak a volt tusások is, tudod, a három vendég, habár úgy hallottam, hogy az alvóhelyük sokkal luxusosabb mint a miénk. De nagyon kedvesek, sokszor találkoztunk már velük, mert van egy nagy tásalgó szerű terem. És van egy hatalmas fürdőszobánk, egy hatalmas káddal. -fejezi be egy szuszra a mondandóját. Eddig még maga sem jött rá, hogy ennyire tetszik neki az új hely.
-Na és te? -érdeklődik mosolyogva, és kifésül egy vörös tincset a szeméből, hogy lássa is beszélgetőtársát. Időközben felrakja a saját fejére a fiú kalapját, ugyanis nem áll szándékában egyhamar visszaszolgáltatni.

Eric és Tiffany

Micsoda csodálatos Júniusi nap ez a mai! Csicseregnek a madarak, tűz a nap és sok diákpáros vonul ki a szabadba, ezzel is potenciális jelöltekké téve magukat Cupido nyilaira. A kis szárnyasnak már viszket a tenyere, hogy valaki, vagy valakik életébe egy kis szerelmet csempészhessen. Ezen a napon még nem sikerült használatban venni az íját és a nyilacskáit, itt van az ideje. Végigreppent a tisztáson, ahol pár kacarászó Navinés lányon kívül nem talált mást, szóval róluk egyelőre letett, így kénytelen lesz valami romantikusabb helyen körülszaglászni, ahol nagyobb esély van rá, hogy kiélhesse a vágyát arra, hogy valakit, vagy valakiket fenéken lőjön.
A birtok pásztázása után, aminek az eredménye a sikertelenség, rögvest a falu felé veszi az irányt, hátha ott szerencsésebb lesz. Nem kell sokáig repdesnie ahhoz, hogy a célnak megfelelő személyeket megtalálja. A kis tavacskához érkezve, egy magasan nyújtózkodó fa mögé reppen, ahonnan egy fekete-fehér ruhás kishölgyet vesz észre, meg egy fehér felsős fiúcskát. Éppen beszélgetnek a fűben üldögélve, micsoda idilli kép. Huncut vigyor jelenik meg a pofikáján, eljött az idő, végre történik valami! Kezébe veszi az első nyilat, természetesen a szép hölgynek szánja, aki épen ez hajtincsével volt elfoglalva. Kibiztosít, bemér, céloz és kilő! Siker, pontos és precíz, jobban nem is alakulhatott volna, egyelőre. Pontosan a leányzó bal lapockáját találta el. A következővel a fiúnak fogja megadni a kezdő löketet, hiszen úgy látja, szükség van rá. Hasonló előkészületeket tesz, mindent kiszámít, szintén célt ér a kis nyilacska, már csak az kell, hogy egymásra pillantsanak és egy gyönyörű szerelem kezdetét veszi számukra.
Itt csak azt nem vette figyelembe, hogy a leányzó látókörébe került egy szép hattyú a tavacskán. Vajon Eric lesz a hercege, vagy a fehér tollak megbabonázzák?  

Szövetségesem és Olivia

Már napok óta kutattam. Azt hinné az ember, hogy vámpírokról szóló könyvekhez igazán nem nagy művészet egy varázslóiskolában hozzájutni. Nos, rá kellett ébrednem, hogy a mi helyzetünk nem ennyire egyszerű, tekintetbe véve, hogy nem is egy valódi vérszívóról beszélünk, hanem Lyráról. Lyráról, akihez –bár sokszor neveztem félvámpírnak– nem igazán passzolt ez a megfogalmazás. Szerettem volna valami sokkal valósabbat és kevésbé borzasztót kitalálni, de jelenleg ennél pontosabban nem adhattuk meg, hogy mi is ő.
A könyvek pedig egyáltalán nem segítettek.
A kastélyban fellelhető összes könyvet megszereztem, ami foglalkozik a témával, de még mindig hiányérzetem volt. Na, és egy vámpír, akit jelen esetben Katherine Danielle Isabella Averaynek hívnak, hogyan orvosolja a problémát? Hát persze, hogy elutaztam egy időre. Tulajdonképpen az egy időre mindössze négy órát jelent. Annak ellenére, hogy Lyra is és én is gyűlöltem, kiruccantam Londonba, hogy könyvtárakat fosztogassak, majd ezt követte néhány környező ország, teszem azt Oroszország. Ott szívesen elidőztem volna még egy ideig, de tudtam, hogy adatokra van szükségünk.
És nem csak Lyra képessége, meg fajtája miatt, hanem miattam is. Mégis ki lenne képes hosszú távon elviselni, hogy gyakorlatilag szerelmet vallott a házvezetőhelyettesének, úgy hogy ez nem is állt szándékában? Az a tény meg, hogy Seren levette, valami nem stimmel; az már nem az én érdemem, inkább hálával tartozom a Sorsnak, hogy a férfi eléggé ismert ahhoz, hogy erre magától rájöjjön.
Ez volt a milliónyi oka, hogy miért csücsültem az éjszaka közepén a temető egy távol zugában, körülöttem megszámlálhatatlan könyvvel és várakoztam Lyrára. Ha nem erről lenne szó, egyértelműen nem teszek akkor erőfeszítést, hogy még üzenetet is hagyok a lánynak, de ez a mi területünk volt és reméltem, hogy más vámpír/vérfarkas/csingiling nem dugja ide a képét.

Szövetséges és Olivia

Mit tesz a normális ember, mikor kap egy üzenetet egy vámpírtól, hogy egyen kedves, és jelenjen meg éjféltájt a temetőben? Nos, valószínűleg fejvesztve rohan a másik irányba, nehogy véletlenül megtalálja a kérdéses vérszívó. Mivel azonban én ismertem az illetőt, sőt mi több, nem is olyan rég együtt pancsikoltunk a tóban zakkant unikornisok módjára, így talán nem is olyan meglepő, hogy most éppen a falu vége felé sétáltam, hogy megejtsük a találkát.
Ennek ellenére, ha fejbe vertek volna, akkor se tudtam volna megmondani, hogy mi oka lehet a lánynak arra, hogy erre a sötét helyre hívjon, azon kívül, hogy esetleg mégis fel kíván áldozni rituálisan, vagy csak túl sok vámpírfilmet nézett, és megszerette a temetőket. Sötét ruha volt rajtam, fekete farmer és szürke póló, a hirtelen hűvösre változott levegőre való tekintettel pedig emellé a sárkánybőr dzsekim is, csak hogy teljes legyen az összkép. Nem is tudom, ki mondta nekem annak idején, hogy ne vegyek fel bakancsot a farmerhez, de akkor se érdekelt, szóval abban caplattam a cuppogós sárban, ami sajnos nem kedvezett a halk haladásnak.
Annak a ténynek hála, hogy a látásom épp olyan volt, mint bármelyik emberé, annyira nem volt egyszerű feladat a sírkövek közt botladozni, de végül rátaláltam Kahtre, aki mellett szinte kupacban álltak a könyvek. Egy pillanatra döbbenten megálltam, de aztán leesett - hát ezért hívott ide! Bizonyára voltak nála olyan kötetek is, amik az iskolában a súlyosan büntetendő kategóriába tartoztak, hát jobb nem kockáztatni a múltkori után. Igaza van.
- Hello - köszöntem mikor egészen mellé értem, aztán lekuporodtam az egyik sírkőre. Kézbe vettem az egyik könyvet, és bár úgy tűnt elsőre, hogy csak rosszul látok, a Lumos elsuttogása után is épp olyan érthetetlen maradt benne számomra a szöveg. - Remélem te ezt el tudod olvasni - néztem Kaht-re. - Honnan van? Kifosztottad a Biblioteka Imenyi Lenyinát? - kérdeztem egy félmosollyal.

- A lila sem zavar, elfér rajtam, nem? – vigyorgott egy sort a kijelentésen, mutatva, hogy nem fél tőle, és hogy hallja, amit mond a lány. De persze tudja azt is, hogy ilyesmiért nem esne neki, mármint, normálesetben. Aztán Isten tudja, mikor lesz olyan helyzetben, amikor megtenné. Mivel nem jós, nem tudhat ilyen helyzetekről, majd első kézből tapasztalhatja meg, amikor eljön. Ha eljön. Először meg kell érni.
- Mindig szerencsém van, erre már rájöttem. – fényezi magát, de csak a hecc kedvéért, bár az egoizmusa megvan hozzá, ilyen feltűnően azonban nem szokása fényezni magát ezen téren, nem olyan stílusa.  A nagyképű, sunyi kis senkiket amúgy sem kedveli, ezt már megmutatta akkor, amikor még a régi iskolája falai közt vandálkodott. Egyik ilyen eredménye, hogy most itt van, ezen iskola falai közt. Még mindig nem tudja mérlegelni teljességben, hogy melyik lett volna jobb folytatás. Ott vagy itt? Itt megért pár dolgot, sőt, nagy dolgokat, de ott lehet, hogy nem alakult volna így a történet. Az érem két oldala mást és mást sugall. Ő pedig kíváncsi lett volna, milyen történetet szán a másik fele.
- Viszont kifejezetten jól áll neked az ázott mókus szerepe. – heccelte egy kicsit tovább, csipkelődött, de a válasz elmaradt. El, hiszen olyasmi történt, amire egyikük sem számított. Gondolatban, a maradék józan eszének – ha józan volt egyáltalán – egy kis szeglete azt súgta, talán nem kéne közelítenie, talán ő nem érez úgy, mint ahogyan ő maga. Tévedett. Tévedett, hiszen amint közel került hozzá, látta az arcán mindazt, amit látni is akart. Idegen érzés volt legbelül, de hatalmas öröm, meleg boldogság, amely átjárta porcikáit, miközben magához ölelte a lányt. Hirtelenjében minden addigi gondolata elpárolgott, nem tudott mit mondani, nem találja a szavakat arra, amit ki szeretne fejezni. Amint a lány karjai körülfonják nyakát, elmosolyodik, de nem abba a szokványos, őrült mosolyra húzódnak ajkai, sokkal inkább békés, boldogsággal telibe.
- Nem tudom, lehet. De azt igen, hogy az enyémek a te szemed szépségével fel sem érnek. – idegen szavak szájából, nem is tudja megmagyarázni, honnan jönnek ezek, mi készteti arra, hogy ezeket mondja neki. Arcát csodálja, figyeli minden apró részletét, mintha most látná először. De amint a lány arca a mellkasába fúródik, arcára kissé kiül a meglepettség. Finoman öleli jobban magához, hallgatja szavait, és megcsóválja finoman a fejét.
- Egyhamar vége, hidd el. De.. te bejöhetsz hozzám, amikor szeretnél. Tény, ez nem teljesen olyan, mintha nem lennék a tusán, de jobb, mintha nem láthatnál. – próbálja nyugtatni őt, és kezével finoman cirógatja a másik hátát. Elvarázsolva, teljesen más lélekkel cselekszik, öntudatlanul, nem gondolva semmire. Hirtelen ötlettől vezérelve nyom apró csókot a lány feje búbjára, ezzel is növelve azt, hogy meg szeretné nyugtatni őt. Annyi biztos, hogy most elaltatott, elnyomott valódi énje zokogva nevetne valahol, ha látná mit művel.

Az első szabad hétvége. Eléggé meglepődtem, hogy ilyesmi is lesz, de ha már van, akkor kihasználom az alkalmat. Tonyt sehol nem találtam meg, pedig szívesen lementem volna vele Bogolyfalvára. Úgy is megbeszéltük, hogy együtt fedezzük fel, de biztosan más dolga akadt. Vagy az is lehet, hogy ameddig én be voltam zárva, addig ő talált másvalakit, akivel elmehetett körbenézni a faluban. Mindegy is, megértem én az ő álláspontját is, és nem fogok ez miatt bánkódni.
Viszont így, hogy nincs mellette Tony, kénytelen leszek egyedül elütni az időt a faluban. Hallottam, hogy nyílt egy gyorsétterem a közelben, gondoltam megnézem. Sok mindent nem meséltek róla, csak azt, hogy nagyon jó az ételük, meg olcsó is. Ezt csak nem hagyhatom ki. Mikor odaértem, sajnos még zárva volt. Kár, pedig benéztem volna. Na, majd akkor bejövök valami harapnivalóért, amikor megyek vissza a suliba. Addig pedig elmegyek, és iszok egy olyan finom vajsört, mint a múltkor pár Eridonossal. Nem tartott sokáig, mire elértem a csárdát. Mosolyogva mentem be, habár a bennlévők közül jó néhányan megnéztek maguknak. Mind idősebb volt, de nem igazán foglalkoztam vele. Nincs megszabva, hogy ki jöhet be, és ki nem. Azt meg nem tudhatják, hogy mi célból érkeztem. Tudom, hogy Yancsi is itt dolgozik, akár őt is meglátogathatom, csak az most lehetetlen, mert még fent láttam a suliban. Odasétáltam a pulthoz, felültem az egyik székre, és várakoztam. Amint a felszolgáló odajött hozzám, kértem egy vajsört, fizettem, és szemeimmel egy üres asztalt kerestem. Nem is sokáig kellett kutatnom, mert az egyik sarokban lévő tök üres volt. Felpattantam, és máris odaültem, hogy el ne foglalják. Belekortyoltam az italomba, és gondolkodni kezdtem, hogy vajon milyen próbák is lehetnek majd. Na meg titkon reménykedtem abban, hogy egy ismerős idetéved.

Te drága  

- Hát én jobban szeretem a fejed foltok nélkül, azok rondák- mosolyodok el halványan, gondosan leplezve mindazt, ami a mondat mögött rejlik. Komolyan, a legnagyobb ellenségemnek se kívánom azt, mait én tizenhat éven keresztül elszenvedtem otthon, és még csak gondolni se akarok rá, de valamiért mindig bevillannak a képek, néha még azt is érzem, mennyire fájt. Aprót rázok a fejemen.
- A szerencse forgandó ám- nyújtok rá nyelvet, nehogy elbízza magát itt nekem. Bár tudom, csak poénkodik, valamiért a komoly, mélységekbe nyúló társalgás nekünk nem megy, de ez nem is baj, így nem uncsi, én meg amúgy se vagyok lelkizős típus, sőt a víz lever, ha pár szónál többet kell beszélnem magamról, ezért nem is teszem... soha. Lyrával is ezen alapul a barátságunk, ő tudja, hogy történt velem valami, én is tudom ugyanezt róla, de egyikünk se akar belebonyolódni a témába, talán.... ezért is jövünk ki annyira jól. Nem sok emberről mondhatom el, hogy a barátom, mellesleg sose bővelkedtem bennük.
- Ugye?- dobom hátra a vizes hajam, tetetett egoizmussal, mert ha ő megteheti, én is. Oké, mondjuk Benjiből se lehet kinézni, hogy idősebb nálam, sőt mi több, negyedikes, és én  is csak hatalmas jóindulattal súrolom a hatot, de ettől szép az élet.
Vagy mégse? Egy szúrás kíséretében telepedik rám olyan érzés, amit mindig is próbáltam elkerülni, sőt már-már menekültem előle, ezért nem tartom reálisnak, hogy én szerelmes legyek. Már ha ez az, sose voltam, így nincs viszonyítási alapom, de ha ez az... akkor... akkor én nem akarom, hogy elmúljon. Ha jobban belegondolok, mindig is máshogy tekintettem Benjire, mint mondjuk Noelre, vagy bármelyik más utamba kerülő fiúra, csak akkor nem tudtam, miért, és nem is nagyon törődtem vele. Viszont, most, hogy tudom, ő is így érez - hála Cupido jótékony nyilainak-, nyugodtan vállalhatom fel.
Zavarba jövök a megjegyzést hallva, és pirulva szegem le a fejem, miközben kuncogok. Na már most, ha nem lenne valami marha nagy bajom, tuti felképelném magam, és visítanám, hogy térjek már észhez, de most annyira jól esik, mintha megannyi szikla gördült volna le rólam. Úgy kapaszkodok háztársamba, hogy félő, megfojtom szegényt, így mikor ez a tudatomig is eljut, lazítok a szorításon, de a világért se engedném el.
- Igen, te meg nyerni fogsz, aztán kijössz hozzám- nézek rá csillogó szemekkel, mert jelen esetben az érdekel a legkevésbé, hogy nyer-e, viszont tudom, a többieknek fel kell kötniük a gatyájukat.
- Fázok, gyere, menjünk ki- ezért a csuklójánál fogva vezetem ki a vízből, majd a partra érve, elterülök a füvön.
- Tudod, nem is értem, miért nem mertem elmondani neked, hogy szeretlek- mélázok el, nem is törődve azzal, mennyire könnyen jönnek ki a szavak a számon.

Ágoston

Elnézően ránevet a srácra a kérdését hallva. Valahogy mindig mindenki ugyanazokkal a rágalmakkal áll elő, mint most Ágoston. És még eligazítást is kap, mintha minimum az anyukája tenné helyre. Ajj, hiszen egy pillanatra egészen elszégyelli magát, amiért ilyen helytelenül viselkedik egy nyilvános helyen. Ráadásul láthatóan a srác legalább olyan kényelmetlenül érzi magát, mint malacka a pörzsölővel szemben. Pedig jobb lesz, ha a szöszi gyerkőc hozzászokik Leonie különleges képességéhez, ami nem más, minthogy bárki aurájába képes pimaszul belemászni. S ráadásul úgy tűnik, mintha észre sem venné, ez a másiknak milyen zavaró.
-De nem is fájdul meg a hasam tőle! – méltatlankodik nyávogva, amiért újdonsült ismerőse rögtön megpróbálja lebeszélni a versenyről. A kis gyáva! Micsoda férfiatlan viselkedés egy lánnyal szemben meghunyászkodni egy evőversenyben. Fortyog magában kicsit, akár egy teafőző, de végül figyelmét elvonja az állának csapódó krumpli pajtás. Tiszta terminátornak érzi magát, mintha legalábbis egy mugli fegyvergolyó pattant volna vissza róla.
-Szerintem kitiltanak minket innen, ha elkezdünk dobálózni – jókedvűen vigyorog, miközben vesz magának két hosszabb szál krumplit, és egyszerre kezdi rágcsálni a végüket. Nem úgy tűnik, mintha reagálni óhajtana a kihívásra, inkább csak nyugisan hallgatja Ágoston beszámolóját az otthoni játékairól. Fel nem foghatja, miféle hozzáállás ez. Még hogy kevesebb idő jut itt a játékra! Leonie egyik edzéstől rohan a másik próbáig, majd onnan a harmadik helyre, és így tovább… mégis mindig van ideje játszani, legfőképpen Keith-szel. Ha máskor nem, hát az éjszakai járőrözés közben, ahova általában magával viszi.
-Ezentúl… - fogja a szétcsócsált krumplikat, és belemártogatja a ketchupba, aztán még körbenyalogatja őket párszor. – Együtt fogunk játszani! – ellentmondást nem tűrő hangon jelenti be. Apukája egyfolytában küldi otthonról a mókás dolgait, valakivel tesztelni kell őket.
-Tetszeni fog! – fejet körbeérő vigyort villant, majd a szétrágcsált, jól összenyálazott ketchupos krumplit egy hirtelen mozdulattal hozzávágja a sráchoz. Pont a szeme közé céloz, bár ki tudja, mennyire sikerül a dobása. Ezek után leginkább két lehetőséget lát a folytatásra: Ágoston vagy kiakad, amiért a vörös törpe ilyen gusztustalanul viselkedik, vagy belemegy a mókába, és akkor itt kő kövön nem fog maradni. Vagy tányér asztalon. Leonie vihogva készül mindkét eshetőségre, ugyanis azonnal hátrébb löki a széket, hogy szükség esetén le tudja vetni magát a földre, netán menekülni tudjon, ha a fiúcska bele szeretné fojtani a gyömbéritalába.

Tiff

Figyelmesen, és némi izgalommal hallgatom a lányt, erősen a kajáról szóló részre koncentrálva.
- Sose fogy ki? –kérdezek vissza meglepetten, mert ilyenről még nem hallottam. –És szerinted be tudok törni oda észrevétlenül, hogy megszerezzem? –Kicsit elkalandozok magamban, néhány pillanat alatt kész haditervet dobok össze, a, b és c tervvel, ha netán az első nem jönne be.
- Vagy jobb ötletem van. Nem tudod valahogy kicsempészni nekem? –Hirtelen lekapom a napszemüvegem, és kiskutyaszemekkel kezdem fürkészni beszélgetőtársam. Ez az eset mindenkinek egyszerűbb lenne. Bár ez így kicsit túlzás, a lényeg, hogy nekem nem kell semmit se csinálnom, és mégis enyém lesz a szekrény. – Ha kihozod, bármikor eljöhetsz hozzám, és kaphatsz, amit csak kérsz! - A mondat végén ismét megpróbálkoztam a kiskutyaszemekkel.
- Domi… levitás nem? Barnahajú… ugye? Tudom ki ő, ismerem. –Bár egy kicsit lassan esett le, hogy ki is az említett srác, végül eszembe jutott, hogy már nem is egyszer beszéltem vele. Csak szelektív a memóriám. Van ilyen. –Milyen feladatok vannak a gyakorláson? Ömm… egy fürdőszoba van összesen, és egy kád? –Fura fejet vághattam, mert erősen próbáltam elképzelni, hogy az hogy is lehet. Hiszen elég sokan vannak ott.
- Hát én nem készülök bajnoknak, szóval olyan átlagosan telnek a napjaim. Gitározgatok, meg edzek, de úgy ennyi. Ja, meg néha tanulni is szoktam. Jól áll a kalap, honnan van? –Váltok gyorsan témát a kalapom láttán. Felemeltem a kezem, és egy hirtelen mozdulattal a lány szemébe húztam a kalapot. Ha leveszi és rám néz, egy ártatlan fiút fog látni, akit hiba lenne bármiért is hibáztatni.

Leonie

- De megfájdul! - győzködtem erőszakosan, fonott karokkal.
Nagyon furi egy leányzó ez a kis vöröske, de nincs mit tenni. Ráadásul olyan makacs, mint egy öszvér. Ezt szokták mondani, ugye? De igazából olyan makacs, mint én vagyok. Látjátok, az ilyen embereket a szívem mélyén megértem, átérzem a helyzetüket és lelkivilágukat, mégis teljességgel elítélem őket.
Őh, a szokásai. Hát, szokatlanok. Főleg egy Fandler fiúhoz. Bizonyára a szülők hibájából adódóan nem nevelték meg eléggé a porontyot. Lehet, hogy árva? Akkor megmagyarázná a viselkedését, mert illemet tuti, hogy nem tanult. Mondjuk én mindig elfelejtem, hogy nekem anya tanító néni, így természetes, hogy minden okosságot beletölt a buksimba és jó nevelést kapok. Nem mindenkinek vannak olyan jó szülei, mint nekem! Igazuk van mindig!
Undi lány. Megfelelő arcmimikával viszonzásra kerül gusztustalan cselekedete. Vagy nem is tudom, talán én bámulom annyira és tulajdonítok túlzott jelentőséget neki azok után, amiket eddig velem csinált. Csak úgy beviharzott az ajtón, vele együtt az életembe is, én pedig kezdem roppant zavarban érezni magam. Segítség, mentsenek meeg! Ilyenkor hol vannak a segítőkész felnőttek, hümm?
Erőteljesen hozzám vágott egy krumplit. Egy nyálas, büdös, szétcsócsált, kutyaütő, ketchupos krumplit! Itt telt be a pohár. Volt időm reflexszerűen összehúzni a szemeim és vele együtt a testem is, de éreztem, hogy a szemhéjamat is érinti. Tette után pedig a nyálat, a zsírt és a paradicsomszószt, annak furcsa, idegen és hideg jelenlétét bőrömön.
Fintorogva töröltem meg ingem ujjával az arcom. Ami sok, az sok! Ha harc, hát legyen harc, engem nem érdekel! Nincs itt anya, hogy elverjen. És nála nincs rosszabb!
Megfogtam az összes krumplit és az ölébe vágtam, utána pedig minden erőmmel szürcsöltem némi üdítőitalt és az arcába próbáltam spriccelni. Ez az első csata, annak is első hadművelete, melyet a visszavonulás követ. Sikítozva, kacarászva elbújtam az asztal alatt, párszor beütve a hátam az asztallapba. Sokat nőttem az évek alatt, már nem olyan a világ, mint régen. Az ágy alá se férek be.
- Háhá, háhá! - mutogattam ki az asztal alól a lány felé - Pedig játszhatnánk célba dobó versenyt, megpróbálnám beledobni a szádba a krumplit!