Kath

-Most kivételesen.
Nem akar arra gondolni, hogy vajon mikor fog borulni az agya. Bármelyik pillanatban elöntheti a szomorúság, a bánat, vagy a csalódottság, azt pedig most nagyon akarja. De legalább a lány miatt nem kell aggódnia, Kathy megtudja védeni magát ha esetleg arra kerülne sor, ettől pedig könnyebb lesz a lelkének, legalább egy kicsit. Nem egészen biztos benne, hogy Kath emlékszik-e a becsavarodásaira? Nem sűrűn lehetett abban az állapotban elkapni, legtöbbször olyankor elbújt valahol, kivárta amíg jobb lesz a közérzete, de mindig volt szerencséje. Akadt olyan pillant amikor társaság előtt csavarodott be. Nem emlékszik, hogy vajon Kathyt is megtisztelte-e ezzel a viselkedéssel. Reménykedik benne, hogy igen, mert legalább nem foga váratlanul érni a dolog.
-Nem lehetek egy kicsit kíváncsi?
Féloldalas mosoly terül szét az arcán. Tudta, hogy simogatásnak kellett volna álcáznia, de Kath simán átlátott rajta. Sok dolog érdekelte ezzel a vámpír dologgal kapcsolatban, de nem akarta egyből letámadni szegényt, előtte még kiélvezte a pillanatot. Ráhajolt a lány nyakára és csókoknak álcázva folytatta a keresést.
-Te tényleg halott vagy. Megfojtani nem akartalak, az már eljutott az agyamig, hogy nem tudnálak.
Félig négykézláb, félig Kathen fekve egyensúlyoz, igyekszik megtalálni a megfelelő fekvő pozíciót, ami még nem válik kényelmetlenné. Eszébe jut, hogy talán nem itt kellene ezt lerendezniük, de sötét van és sehol senki. A gátlások pedig felszabadulnak a sötétben, még akkor is ha csak egyikük lát rosszul, az már haladás.
-Milyen időközönként szoktál enni? Most éhes vagy? Tényleg kíváncsi vagyok, milyen az, amikor megcsapolnak.
Nem tehet róla, gyermeki bolondsággal és lelkesedéssel áll neki a témának. Tetszik neki Kath, de így még jobban tetszik neki, hogy nem hétköznapi, legalább nem lehet fölötte elsiklani egyszerűen, igéző.

Kornél

-Megjegyeztem.
Fogalmam sincsen, hogy mennyire gondoltam át, azt amit jelen pillanatban művelek. Elvégre, nézzük csak a tényeket. Vámpír vagyok. Bármelyik pillanatban kárt tehetek Kornélban, még akkor is, ha ez egyáltalán nem áll szándékomban –márpedig nyilvánvalóan nem áll. Nem tudom, mit kéne tennem.
Belefáradtam már, hogy mindig az elkövetkező pillanaton gondolkodjak, hogy mindig én cselekedjek helyesen. Szerettem volna egy egészen kicsit csak és kizárólag önmagam lenni. Semmi cicoma, semmi halhatatlan szépség, semmi bűverő. Csak Katherine. Az a lány, aki akkor voltam, mikor Kornél még itt volt.
Nem is volt az olyan régen, de nekem évezredeknek tűnt. Az emlékek szépen lassan fakulni kezdtek, én pedig rájöttem, hogy nem várhatok folyton. El kell kapnom őket, különben örökre elveszítek mindent, ami valaha is fontos volt az életemben. Többek között például az anyámat, vagy Kornélt. Bár kifejezetten sokat javított a memóriámon a jelenlegi pozíciónk.
A kérdést abszolút figyelmen kívül hagyom. Ha kíváncsi akar lenni, úgy is az lesz, teljesen mindegy, hogy én mit mondok.
Halkan felsóhajtottam, mikor megérzetem ajkait a nyakamon, de hamar összekaptam magamat.
-Ki tudja? Még senki sem próbálta. –mosolyodtam el halványan és reméltem, hogy azért valamennyit lát a sötétben.
Nem, talán tényleg nem. Valójában, nem lenne túl okos ötlet, megpróbálni, mivel bár nem halhatok bele, előbb-utóbb működésbe lépne az önvédelmi reflexem és akkor a tíz méteres körzetemben mindennek vége.
Vettem egy mély levegőt és fordítottam a pozíciónkon és ráültem a csípőjére, mivel semmi szükségem sem volt rá, hogy Kornél elájuljon nekem.
-Nem igazán, de egy kis nasi sohasem árt. –villantottam meg egy gyors mosolyt, majd egészen közel hajoltam a nyakához. –Ha meg akarsz halni, azért figyelmeztess előtte. –suttogtam és szépen lassan közelítettem.
Nem akartam neki fájdalmat okozni, épp ezért gyorsan haraptam, maximum két tűszúrást érezhetett. Nem, tényleg nem voltam éhes, de ez most más volt. Az érzelmeim túlpörögtek és nagyon kellett vigyáznom, nehogy túl sokat vegyek magamhoz a fiú véréből.
Viszonylag rövid ideig tapadtak csak ajkaim a nyakára, és mielőtt elhúzódtam volna tőle még puhán megcsókoltam. Egyértelműen éreznie kellett a saját vérének az ízét, de ez a tény abban a pillanatban tökéletesen hidegen hagyott.

Kath

-Biztos, hogy volt aki próbálta, maximum nem élte túl, hogy elmesélhesse.
Kornél személy szerint szívesen kísérletezett volna rajta, de így is kezdte túllépni az a szerényen meghúzott határt, amit megfogadott, hogy nem lép át. Nem akart érzelmet villantani, nem akar egyáltalán közel kerülni a lányhoz, hiszen tudja, úgyis csak megbántaná. Jelen esetben pedig Kath biztosan megbosszulná a rajta ejtett sérelmeket, az pedig nem biztos, hogy kifizetődő lenne, ugyanis fej nélkül nem igazán lehet élni az unalmas hétköznapokat.
-A kérdéseimre nem válaszoltál. Ebből pedig csak egyre több lesz.
Vágja oda kicsit sértődötten, de aztán amikor hirtelen pózváltás következik, már nem ellenkezik annyira. Végigsimít a lány oldalán, csak azt sajnálja, hogy nem lát, pedig ezt biztos, hogy eltudná nézni egy darabig.
-Szóval, ha megkérlek, akkor megölsz?
Ez a gondolat egyszerre nyugtatta meg és spannolta föl. Talán meggondolatlanság volt ilyet kérnie Kathtől. De ő mindig csak magára gondol, ahogy gondolt most is és nem érdekelte, hogy a lány hogy fog elszámolni a lelkiismeretével ha esetleg baj lesz. Sőt, nem is gondolt ilyesmire, megbízott a lányban, fene se tudja, miért. Szinte nem is érezte a tűszúrásokat, elöntötte az eufória, nem gondolta volna, hogy ez ilyen lesz. Pedig valójában szó sincs semmi extráról, egyszerű vércsapolás, neki mégis mintha többet jelentett volna. Amikor nem érezte magán a lány ajkait többé, csalódottan nyögött fel és amit helyette a szájára kapott, a közelébe sem ért az előzőnek.
-Tévedtem, borzalmas ízem van.
Soha nem kóstolt még vért, közvetlenül az artériából, de ezt még kicsi Kathy csókja sem tudta megédesíteni, borzalmas volt, legszívesebben kiköpött volna de erőt vett magán.
-Nem értem, hogy tudok te ezt lenyelni, ráadásul annyit.
Igyekezett nem hányingert kapni és öklendezni, inkább nyelt egy nagyot, vett egy mély levegőt és a lány kezei után nyúlt.
-Azt hiszem, megtartalak.
Hogy ez pontosan mit jelent? Azt értelmezze csak a kicsi lány.

Kornél

-Minden esély megvan rá. –vontam meg a vállaimat.
Igen, ha valaki megpróbált volna eltenni láb alól, nagyon valószínű, hogy az illető most valahol egy tó fenekén, vagy éppen darabokban elásva próbálná összekaparni magát. Na, nem azért, mert én ennyire hihetetlenül veszélyes vagyok, sokkal inkább az lehetett volna az oka, hogy nem kezelem túl jól a váratlan helyzeteket. Márpedig azért az elég váratlan, ha valakit megpróbálnak megfojtani, nem igaz? Bár lehetséges, hogy csak én pörgöm túl a kérdést.
Pontosan ettől tartottam. Ezért nem is nagyon adtam még egyenes választ egyik kérdésére sem. Nem szeretek erről beszélni, márpedig Kornélnak megszámlálhatatlan kérdése van. Nem azt mondom, hogy túlságosan bonyolult lenne valós magyarázattal előállni, sokkal inkább egyszerűbb mellébeszélni. De hát, szokjon csak hozzá. Én is hozzászoktam már az ő hiányosságaihoz.
Továbbra is rezeg a léc az én remek ötleteim kapcsán –elvégre abból volt már egy pár–, de megteszem, amit kért. Nem csak miatta, magam miatt is. Elérkezne az a pont, amikor idáig jutunk és nem tudom, hogy akkor képes lennék-e kontrollálni saját magamat. Jobb a békesség.
-Nem ígérek semmit.
Nem állt szándékomban hitegetni. Abban a pillanatban még fogalmam sem volt róla, hogy le tudok-e majd állni. Valójában ezen addig nem is gondolkoztam, amíg meg nem éreztem a vére ízét. Olyan ez, mint kisgyereknek cukrot adni; egyre többet és többet akartam. Leállítani magamat igazán nem volt gyerekjáték, ezzel ellentétben.
-Nem sok választásom van. –sóhajtottam fel és hátrébb húzódtam. –Egyébként pedig igenis jó ízed van.
Felnevettem és megforgattam a szemeimet. Az emberek ezt a büdös életben sem fogják megérteni, minek is keressek hasonlatot? Emberi szavakkal nem lehet azt leírni, amit én az elmúlt pár percben éreztem. Nincsen rá megfelelő kifejezésük.
Ha ember lennék meglódult volna a szívem, de jelen esetben csak egy óvatos mosolyra futotta.
-Nem tudod, miről beszélsz. –csóváltam meg a fejemet, de azért továbbra is ott maradtam, ahol voltam.

Kath

-Kár, akkor kénytelen leszek én feszegetni a határaidat.
A probléma ezzel a mondattal csak annyi, hogy halálosan komolyan gondolta a dolgot. Neki nem számítottak az olyan apróságok, mint a testi épsége, ezt Kath már jól tudhatná, most azonban, mintha csak a sors hívta volna ki maga ellen egy párbajra. A fegyver pedig nem más, mint kicsi Kathy. Nem tehetett róla, soha nem volt normális, ez látszik abból is, hogy képtelen villantani akár egy normális reakciót is.
-Ez azért nagyban megkönnyítené az életemet. Tudni, hogy bármikor meghalhatsz, ha azt akarod.
Ez tényleg sokat lendítene a hétköznapokon. Az ember véget vethet a saját életének, de Kornélnak soha nem lenne bátorsága ilyen lépésre, sokkal vonzóbb, ha valaki elteszi láb alól. Nála ezzel csak az a probléma, hogy gyakran vannak olyan napjai, amikor komolyan azt gondolja, hogy soha többet nem felkelni. Ilyenkor pedig még az öncsonkításra is képes ráfanyalodni. Mi lesz, ha tudatában lesz annak, hogy  van egy olyan ember a közelében, aki megtudja ölni. Maga a felhőtlen boldogság, depresszió esetén.
-Rendben, ebben te vagy a szakértő de többet nem csókolhatsz meg így, undorító volt.
Attól, hogy elfogadja a tényt - vagy legalábbis úgy tűnik - az még nem jelenti azt, hogy Kath megfog szabadulni a csípős megjegyzésektől. Ilyet nem ígérhet, maximum egy kicsit kegyesebb lesz, alkalomadtán.
-Szabadon elmehetsz Kath, ha nem tetszik a helyzet. Tuti, hogy nem foglak visszatartani, keresek mást. Amit most bemutattál, azt simán eltudom viselni a kérdés csak az, vajon te, hogy bírnál velem. Nem kényszerítelek semmire, ahogy ígérni sem szoktam neked semmit, de ezt már nagyon is jól tudod. Ahogy a szabályokat is.
Hogy megmutassa, mennyire gondolja komolyan a dolgot, még el is engedi és a kezeit a saját testéhez szorítja. Fancsali képest vég, ezzel leplezve, hogy úgy érzi magát, mint egy kisgyerek akitől bármikor elvehetik a kedvenc játékát.

Kornél

-Valakinek muszáj.
Nem mintha különösebben örültem volna neki, hogy éppen Kornél az univerzum által erre a játékra kijelölt személy. Aggódtam érte és magamért is. Sohasem volt senki, akiből egymás után többször is ittam volna. Általában olyan embereket választottam, akiket még az életben nem láttam és szerettem volna továbbra is fenntartani ezt a tendenciát, csakhogy most a fiú tökéletesen összezavarta a fejemet. Talán nem a legszerencsésebb ebben az állapotban döntéseket hoznom.
Minden esetre megtettem, innen pedig nincsen visszaút.
A következő megjegyzés előtt várok egy pillanatot a válasszal. Nem csak magam miatt, Kornél miatt is. Helyre raktam már a puzzle-darabkákat vele kapcsolatban, így meg sem lepődök semmin.
-Nem szándékozom a gyilkosod lenni. –fúrtam tekintetem az övébe.
Talán az lenne a legegyszerűbb, ha egyszerűen csak ráhagynám az egészet, de én nem ilyen vagyok. Nem tudnám elviselni, ha Kornél így gondolna rám –márpedig kétségkívül azt teszi. Ezért is játszom el egy pillanat erejéig a gondolattal, hogy felszívódom, végül mégis csak be kell látnom, hogy nem szeretném őt itt hagyni.
Még így sem. Még most sem.
Pedig egyszerű lenne. Sokkal könnyebb, mint rengeteg dolog, amit átváltozásom óta tettem, most mégis itt csücsültem és eszem ágában sem volt elmenni.
-Sajnálom. –húztam el a számat. –Régen találkoztunk, kiestem a gyakorlatból.
Tényleg meg sem fordult a fejemben, hogy Kornél hogyan fog reagálni a saját vérére. Még engem is kirázott volna a hideg a helyében, pedig én tényleg nagyon jól tűröm az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket.
Egy valódi hőssel van dolgunk.
Ha nem lenne olyan mérhetetlenül remek önkontrollom, akkor abban a pillanatban a keze után kaptam volna, ahogy eleresztett. Így viszont csak némán várakoztam egy röpke pillanatig. Csak és kizárólag ezután nyúltam a kezéért és fűztem össze ismét az ujjainkat.
-Nem, nem akarok elmenni. –ráztam meg a fejemet és picivel közelebb hajoltam. –Én tudom, hogy mire vállalkozom, csak arra voltam kíváncsi, hogy te tisztában vagy-e vele. –még közelebb hajoltam és az ajkaim alig pár centire voltak az övéitől. –De ha neked megfelel, hogy gyakorlatilag egy hullával csücsülsz itt, akkor nekem nincsen semmi problémám.
Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet.

Kath

-Ki lenne erre alkalmasabb?
Önbizalomnak nincs híján, talán elhamarkodott kijelentés volt és az igazat megvallva, ő semmire sem alkalmas. Soha nem fejez be semmit és amit csinál sem csinálja soha normálisan. Kath valami normálisabb, értelmesebb férfiegyedet érdemelne, de Kornél van olyan önző, hogy ebbe még bele sem gondol. Majd rosszabb napjain, amikor beüt a baj, gondolkodik ezen. Régen sem számított sokat, akkor most miért lenne másként?
-Pedig lehetnél, szép és gyors halált szeretnék. Nem akarok szenvedni.
Micsoda remek randizós téma. Kíváncsian várja, hogy a következő találkozásnál milyen téma fog majd a terítékre kerülni. Könnyelműen bánik az életével, teljesen biztos abban, hogy a sajátja egy betevő falatot nem ér és bármikor képes lenne könnyen eldobni magától. Más kérdés, hogy vajon a örömteli pillanataiban is képes lenne-e ilyen következtetésre, ha hirtelen választás elé kényszerítenék. Nála soha nem lehet tudni, mint az időjárás.
-Kibírtam.
Bármennyire is élvezi a helyzetet, a saját vére azért még neki sok volt. Nem hozza szóba, nem kerít neki nagy feneket, hiszen mindenki megkóstolja a saját vérét, még akkor is, ha esetleg ráharap a szájára, de ilyen formában, azért nem mindenkinek adja meg a szerencse, egy vámpír szájából...
-Akár elhiszed, akár nem, nem sokat változtál. Én viszont komolyodtam, vagy legalábbis szeretném ezt elhinni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy tudlak emberi lényként...nőként kezelni.
Nem pedig játékszerként. Nem fejezi a be a mondatot, a szó a torkára forr. Fogalma sincs, honnan jönnek fel ezek a dolgot, valahonnan biztosan mélyről. Arról viszont fogalma sincs, hogy ez hazugság, vagy komolyan gondolja? Idővel ki fog derülni, ha hagyja.
-Lehet, hogy már nem élsz, mégis élettel telibbnek tűnsz mint én.
Nagy nehezen, de megszorítja a lány ujjait, próbál valamit kisajtolni magából, még. Egész jól áll, hiszen a hazugságoktól eltekintve - amik nem is biztos, hogy azok voltak - normálisan viselkedett. Mit tesz még vele?

Kornél


-Kezdjem el sorolni? –nevetek fel.
Nem, valójában senki mást sem tudtam volna említeni Kornélon kívül. Csak éppen még mindig voltam bennem némi félsz. Én hajlamos vagyok bajba keveredni és öngyilkos küldetésekbe indulni teljesen egyedül, miközben elhiszem, hogy túlélhetem valahogy. Őt nem ránthatom magammal, arra képtelen lennék. Most mégis elindultunk lefelé a lejtőn –nos, legalább az a pozitívumok közé sorolható, hogy ketten vagyunk.
De vajon ez változtat a tényen? Ismerem már annyira Kornélt, hogy tudjam, most éppen maga alatt van –és akkor enyhén fejeztem ki magamat. Valószínűleg ez a kapcsolat mindkettőnek sokkal nehezebb lesz, mintha egyszerűen csak összejönnénk valakivel, aki még semmit sem tud rólunk; legalábbis semmi igazit.
Várok egy pillanatot a válasszal, hiszen pontosan tudom, mi is játszódik le a fiú fejében és valamiért ez egyáltalán nem tetszik nekem; nem akarom hallani, amit mond.
-Nem leszek a gyilkosod. –vágom rá, szinte gondolkodás nélkül.
Ismerős szavak.
Én is ugyanezzel a kéréssel fordultam Seren felé, alig pár nappal ezelőtt, de most, hogy a színpad másik oldalán vagyok, már teljesen másképp látom a helyzetet. Nem vagyok gyilkos és senkit sem akarok bántani. Nem vagyok hajlandó végignézni, ahogyan Kornél meghal a kezeim között. Követtem már el butaságokat, de nem vagyok hülye.
Az emberek többsége, akik fontosak számomra, valamiért mindig holtan végzik; általában előbb, mint utóbb. Egyértelműen rossz karma, de érdekel is ez engem! Megint közel engedtem magamhoz valakit, akiért majd aggódhatok az idő előrehaladtával. Csakhogy ez most cseppet sem érdekel.
Ki. Persze, elvégre életben maradt. A legtöbb ember mindössze pár percet bír ki a társaságomban, tehát Kornél igazi veteránnak számít. Ezért minimum tapsot érdemelne.
-A majdnem biztos, az már jó. Főleg nálad. –mosolyodom el halványan.
Legszívesebben fejbe verném valamivel, csak térjen már észhez, de tudom, hogy ez jelen helyzetben nem megoldás. Gyakorlatilag kézikönyvet írhatnék arról, hogyan is kell kezelni Kornél hangulatingadozásait.
Legördülök róla és a mellkasára fektetem a fejemet, miközben összekulcsolt ujjainkat bűvölöm.
-Ne mondj ilyeneket. –suttogom a pólójához intézve szavaimat. –Én már meghaltam, te viszont csak pillanatnyilag érzed így.
Honnan jött ez a fene nagy optimizmusom? Kornél egyértelműen rossz hatással van rám, de bánom is én! Inkább hagyjam el még egy kerekemet, de most tökéletesen érzem magam.

Kath

-Ne, inkább ne.
Jelen pillanatban nem tudja eldönteni, hogy Kath viccel-e vagy komolyan mondja. Nem esik túl jó a vaskos önbizalmának, hogy bárki életében is pótolható darabként szerepel. Ez a gondolat igencsak felidegesíti, de most inkább csak vesz egy mély levegőt és elnyomja a felkívánkozó gorombaságot. Sok minden átsuhan a fején, de egyik sem olyan fontos, hogy szóvá tegye, nem tér el, nem beszél félre, maradnak az tárgynál.
-Jól van, megértettem.
Az már más kérdés, hogy tényleg így is gondolja-e. Természetesen nem, még szép. Ha nagyon megakarna halni elég lenne rendesen megidegesíteni a kis szörnyecskét. Pár nappal ezelőtt egész közel állt hozzá. Ez a gondolat megnyugtatja, de annyiban is hagyja a dolgot, nem akarja feleslegesen felzaklatni a lányt, csak akkor ha úgy érzi, itt az ideje.
-A fenébe Kath, ne higgy már nekem olyan könnyen.
Elégedetlenül nyög fel. Hát tényleg nem tanult semmit? Próbálkozik ő, de amíg nem biztos benne, hogy igazat mond, addig Kath nem veheti még kósza elgondolásnak sem a dolgokat, nehogy készpénznek. A kettősség egy pillanat alatt eltűnik és helyette visszatér a lezser, jófiús imázs, igyekszik hamis biztonságérzetbe kergetni nem a csak a lányt, hanem saját magát is. Hagyja, hogy Kath mellé feküdjön, hogy ráfeküdjön a mellkasára, még a kezét is hajlandó tovább fogni. Micsoda áldozatok, ennyi erővel akár egy szertartás keretében kasztrálhatnák is. Még szerencse, hogy sötét van, és senki más nem kíséri végig ezt a jelenetet. Sokkal nyálasabban hatna, ha a téma is egy kicsivel szerényebb lenne. Így, hogy ma este már volt vér, és gyilkolás és halál, annyi nem érzi csöpögősnek a dolgot. Ha meg Kathynek az a vágya, hogy ilyet játsszon, akkor legyen, valahogy kifogja bírni, remélhetőleg.
-Bebizonyítom neked, hogy nem vagy olyan hallott, mint gondolod. Illetve, a technikai dolgokon nem tudok változtatni, de úgy teszek, mint aki nem veszi észre, rendben?
Nem lesz nehéz. A nyilvánvaló dolgoktól eltekintve Kath teljesen olyan volt, mint bármelyik lány, csak sokkal izgalmasabb.

Kornél

-Helyes, én is így gondoltam.
Természetesen egy szavamat sem szabad komolyan venni. Könnyedén átveszem a környezetemben lévők tulajdonságait és most éppen Kornél van terítéken. Ha ezt tudná, egészen biztosan nem hinné el egyetlen árva szavamat sem. Csakhogy még sejteni sem sejthetni, elvégre éppen ezért is olyan érdekes megfigyelni a reakcióit bizonyos helyzetekben. Mi lenne abban a buli, ha tudná, hogy szándékosan idegesítem? Természetesen semmi.
Nem hiszek neki. Egy pillanatig sem, de ennyiben hagyom a dolgot. Mi értelme tovább feszegetni a kérdést? Úgy sem fogom megölni őt, akármennyire is könyörög érte. Ami a legutóbb a klubhelyiségben történt, az egy egyszer botlás volt, én magam sem gondoltam komolyan, hogy akkor és ott végzek a fiúval.  Vajon képes lettem volna rá?
Nem akarok ezen gondolkodni, de a kérdés továbbra is ott lebeg az agyamban, mint valami neonvillogó. Talán jobban meg kellett volna gondolnom a dolgot; ezerszer jobban.
Nem mozdulok, nem ugrok fel, nem rendezek dührohamot, egyszerűen csak felsóhajtok és végigfuttatom a tekintetem a fiún.
-Hinni akarok neked. –jelentem ki ellentmondást nem tűrően. –Ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor legalább tudjuk, hogy én csesztem el, itt és most.
Nem szokásom csúnyán beszélni, de elindult bennem felfelé a pumpa, azonban kívülről teljesen nyugodtnak szerettem volna látszani. Márpedig, ha a kikívánkozó nyakonvágást el kell nyomnom magamban, akkor valahogyan ki kell eresztenem a gőzt.
Elhelyezkedem Kornélon és próbálok neki valamiféle használható érvet felhozni. Valamit, ami eltereli a figyelmét saját magáról. Fogalmam sincsen, ez mennyire jó megoldás, minden esetre egyszer megéri kipróbálni, elvégre mit veszíthetek?
Elmosolyodom, hiába tudom, hogy nem láthatja. Végigpörgetem az agyamban a lehetséges opciókat –már a bennem felmerülőket–, de a helyzetek felével nem tudnék mit kezdeni, a másikkal pedig még annyira sem.
-Erre kifejezetten kíváncsi vagyok. –jegyzem meg és felemelem a fejemet, hogy láthassam a fiú arcát. –Csak ügyesen csináld!
Fogalmam sincs, mikor éreztem magam utoljára többnek, mint egy nyomorult vérszívó; ja, igen… úgy körülbelül öt perccel ezelőtt.

Kath

Csak cancog, komolyan nem szeretne erre reagálni. Mert ha belemélyed a dologban, akkor félő, hogy elragadják az indulatai. Nem biztos benne, hogy még ebben a nyugodt helyzetben is mi lenne a dolog végkimenetele. El is tereli inkább a gondolatait, valamilyen kellemesebb téma felé. Akad itt bőven, kellemes és kellemetlen is. De bármiről szívesebben beszélget mint erről.
-Az egy dolog, hogy akarsz, de ne tedd. Hallgass az eszedre, mérlegelj.
Soha nem fordult még elő, hogy bárkit is figyelmeztetett volna, legalábbis ennyire nyíltan még soha. Aki közelebbi kapcsolatot ápolt vele, az tudta, hogy nem szabad azt készpénznek venni, amit kiejt a száján, közéjük tartozott Kath is. De most mégis annyira könnyű volt őt meggyőzni, mert pontosan azt mondta, amit a lány hallani akar, ez pedig egyszerre volt győztes és vesztes helyzet. Lehet, hogy már holnap meggondolja magát, az is lehet, hogy két perc múlva, nála soha nem lehetett az ember biztos semmiben.
-Nem cseszted el, csak...egy kicsivel hiszékenyebb vagy, mint kellene.
Próbálja meggyőzni, visszabillenti a kellemes folyamba ezt a társalgást és nagy nehezen Kath engedni látszik és áttér egy kellemesebb témára. Szabad kezével végigsimítja a hátát, újra és újra, mintha csak melegíteni akarná, pedig tudja, hogy nincs rá szüksége, de ez amolyan reflex dolog, a csajok amúgy is odavannak az ilyesmiért, ebből is érzik, hogy a srácok törődnek velük.
-Letesztelhetjük mennyit felejtettél, amióta elmentem. Viszont, ez nem épp a legalkalmasabb hely rá. Mivel, lehet hogy te nem érzed, de a föld irtózatosan hideg. Folytathatjuk ezt, csak nem itt, hanem mondjuk egy melegebb helyen.
Itt ő konkrétan az ágyára gondolt, de nem akart egyből tolakodónak tűnni. Most meghagyja neki a választást, amit a múltkor nem adott meg neki. Kíváncsian várja, Kath hány másodperc alatt egyezik bele a dologba.

Runa és Mesélő /Eszter/


- Mindenbe bele lehet jönni. - felelem Runak aggódó kijelentésére, hogy izgul, majd így folytatom: - Légy nyugodt, perceken belül fogsz találkozni néhány olyan hölgyeménnyel, aki még nálad is jobban izgul. - Kicsit talán még én is szorongok, de csak magam miatt, na meg apu miatt, hogy mit fog szólni ehhez a magánakciónkhoz?! Ahogy közeledik az első jelölt megérkezése, úgy erősödik bennem is a félsz, bár soha nem fogok úgy izgulni, mint Ru, abban biztos vagyok. Jó ügyért cselekszünk, és ezt apu is értékelni fogja, nyugtatom meg magam. Ennek örömére egy falatot tömök a számba, húgi sütijéből.
- Komolyan kérdezed, hogy miért fontos?! Tudod, hogy apu remek sportoló! Nem lehet olyan felesége, aki nem bír lefutni 100 métert, ráadásul apu szokott reggelente futni. Egy jó hitvesnek ebben is vele kell tartani. - Büszke vagyok magamra, hogy elég rövid idő alatt sikerült sok mindent kideríteni apuról, jól haladok a tantárgyban, bár a sztárságával kapcsolatban több volt még a fehér folt, azt tudtam a legnehezebben elképzelni.
- Beleolvastam múltkor, apu készülő könyvébe, és ott írja, hogy fontos számára, hogy a környezetében lévő emberek is szeressék a sportot. Beláthatod, hogy akárki nem méltó, hogy a párja legyen. - Halál komolyan gondolom, meg azt is tudom, hogy fontos a közös érdeklődés egy kapcsolatban, és ha már nem kviddicsezik, olyat nehéz lenne találni, de legalább sportos életet éljen, és aki már egyszer is lemérte, hogy hány másodperc alatt futja a 100-at, annak fontos a sport.
- A féllábon állás, meg a humora miatt van. Te akarsz egy besavanyodott valakit a házban, akivel nem lehet egy jót hülyülni! Na, ugye. - Már el is könyvelem, hogy Ru csakis igazat adhat nekem, hiszen tesók vagyunk, hasonlít a felfogásunk, és általában egyet szoktunk érteni. Ezért volt jó vele.
Megjön az első jelentkező, de már messziről látom rajta, hogy alkalmatlan. Apunak nem jó egy félénk nő. Nem tudna mit kezdeni vele.- súgom oda tesónak, aztán mosolyogva fogadom a hölgyeményt. Felvázolom a tényállást, némileg eltúlozva a szituáció jelentőségét, valamint apu erényeit, de elfogult vagyok elég erősen, ha róla van szó. Tudom, hogy nem szereti, ha rátapadnak a csajok, de ha így, finoman tálaljuk majd neki, akkor még hálás is lesz. Hanem ez a lány, biztosan a kiesők közé fog tartozni. Nem tud mit kezdeni a kérdéseimmel sem, úgyhogy nekem, innentől lejátszott. Runa még próbálkozik, de a nő egyre idegesebb, majd elnézést kérve elrohan. Hacsak Ru meg nem állítja.
- Hát ennek meg szerinted mi baja lett? - fordulok cinkosomhoz nevetve. - Szerinted ennyire félelmetesek voltunk? -

Máté

*Ezeket a francos magolós tárgyakat jövőre egész biztosan le fogja adni, mert folyamatosan megkeserítik az életét-de legalábbis a délutánjait, amikor legalább félóra-óra pluszmunkát rónak rá. És ez még csak a tanulókártya készítés meg a különféle jegyzetek kiírása, az után jön a fekete leves: a memorizálás. Már megbánta, hogy olyanokat is felvett, amihez semmi kedve nincs, de hátha hasznos lesz a későbbi munkája során. A jelenlegi állás szerint legszívesebben mugliviselkedéselemzőnek menne, de azokból elég sok van, hiszen sok mugli felmenőkkel rendelkező fiatal választja magának ezt a hívatást. A mai viszonyok között ki tudja, hogy az anyja elég protekciót nyújtana-e neki, hogy ha esetlegesen erre szakosodna, úgyhogy úgy tűnik, nem a szíve fog dönteni leendő munkahelyét és szakterületét illetően.
Na, tehát ez a szél még tovább mérgesítette a szőkeség tanuláshoz fűződő viszonyát, ráadásul itt van ez a fene nagy jó idő a sok vihar után. Az utóbbi időben nem is mozdult ki a faluba, mindene megvolt a kastélyban, úgyhogy nem is hiányzott különösebben a hely, de most inkább fedezné fel újra a vidéket, mint okosodna.
Ahogy a lapokat hajkurászta nem is nagyon nézett az ismeretlen srácra, így nem is vehette észre, hogy az valamitől nagyon fél. Amikor az utolsó fecni becserkészésén is sikeresen átesett, csak akkor pillantott rá, szemmel láthatóan nem örül a társaságának, sőt mi több reszket. Ilyen melegben?* - Te fázol? Nem tán lázas vagy? * Kérdi meglepve, majd újra visszafordul a füzetéhez, de ettől függetlenül várja a fiú válaszát. A múlt héten rajta is kifogott az a nyálkás idő, de kiheverhetr. Van a környéken pár gyógyító, ha mégis komolyabb lenne a gond. Az iskolában az ijesztő, a faluban meg a muglimániás, aki megszurkál. Mondjuk inkább ott vett a múltkor valami édes cukros torokgyógyszert, mint hogy keserű bájitalokat szürcsölgessen. Újra felnéz a jegyzeteiből, lényegében csak az ismeretlenre pislog egyet, majd úgy csinál, mintha tovább olvasna. Valami aranyvérű lehet, aki kinézi a mugli cuccai miatt. Pedig ő köszöni szépen, varázsló szülőkkel rendelkezik, ez a megszokás, vagy mi a szösz. Egy kicsit megdöbben azon, hogy újdonsült ismerőse magántanuló. Hallotta, hogy vannak ilyenek, elvégre elég sokan kapcsolódnak be később, de hogy ilyen közellakó is az legyen? Vagy csak most jött valaminek és itt szálltak meg? Nem áll neki kérdezősködni a miértjéről, őt sokkal inkább a hogyan érdekli.* - S segítenek valamit a tanárok, vagy akkor egyedül készülsz? * A mugliknál bizonyos esetekben adnak pár órát a diákoknak a pedagógusok, bár ott azért könnyebben kivitelezhető, elvégre egy átlagos iskolában a környékbeliek tanulnak, és nem külföldi a nebulók kb. fele. * - Egy ideig én is voltam az régen. * Amikor nem tudták megregulázni még a szívét, akkor pár hónapig iskolába sem engedték, mert féltek, hogy megárt. Azokban az időkben otthon sem nagyon volt, nem még suliban: hetekig csak a kórház falát bámulta.*

Niki és (még) Eszter


Na igen, most hogy mondja el, hogy az is bőven aggasztja, hogy körbeizgulják majd egymást a jelöltekkel és nem lesz semmi a nőkerítésből? Plusz Ádám mit fog szólni mindehhez? Nem tudja hirtelen elképzelni, hogy a nagybátyja meg fogja nekik köszönni, hogy beleszóltak a szerelmi ügyeibe. Jó, Runa amúgy is pánikolós fajta úgy hogy nem kell ezeken a gondolatokon csodálkozni. Mondjuk Niki okfejtésén úgy elkezd pislogni, hogy még aggódni is elfelejt. Nevezzük jobb kifejezés híján megdöbbenésnek, bár ő szegény jelöltek helyében is elkezdene már félni, mert Niki tényleg az álomtársat keresi. Fejet vakarni sem mer ebben a szituációban, csak imádkozni, hogy legyen valaki, aki a nővére fogára való lesz és ez által Ádáméra is.
-Akkor engem ki fog tagadni, mert az egyetlen mozgás, amiben jó vagyok, az a saját lábamban való pofára esés. Mikor kicsi voltam, még a lábamat is eltörtem az első randimkor a seprűvel. Azt sem tudom, hogyan fogok átmenni a Repüléstanon.- sóhajt fel letörten, miközben lekortyolja a fél tea adagját és kapirgál a süteményéből is egy falást.
~Akarni nem akarok, de megkínozni sem szeretném a jelentkezőket. Nehogy pont a visszájára forduljon az egész és Bogolyfalváról kiutálják Ádámot. Nikiiii, erre nem gondoltál!~ magában visong egy sort, de hangosan inkább nem mondja ki egyrészt, mert nem akarja letörni a majdnemnővér nővére lelkesedését, másrészt majd valahogy próbál enyhíteni a légkörön, ha veszélyessé válnának a tökéletes-háziasszony-kérdések. Na, valahogy csak alakul majd ez az egész interjú-randevú cucc.
Közben befut a legelső jelöltjük és részéről már-már rokonléleknek érzi a nőt az elhagyatottságával, zavarával, úgy egészében, sőt megölelgetné, ha nem volna mégis a hölgy vadidegen és egy randi interjú alanya. De amúgy tényleg megölelné. Próbál segíteni rajta ahogy tud, még biztatóan mosolyog is mellé, bólogat arra, hogy a szülők Martonvásáron laknak, bár az azt sem tudja, hol van a térképen, de biztosan nagyon szép hely! A nővér is egy jó pont, a szomszédok is. Jó, igazából fogalma sincs, mit kellene keresnie egy nőben és mivel az egész világot a keblére ölelné, úgy gondolkodás nélkül bemutatná Esztert is Ádámnak, de ezért Niki a rangidős. Mikor Eszter távozóra fogja, kissé letörten sóhajt egyet, hogy kezd beigazolódni a félelme és kénytelen lesz mégis elmondani a gondolatait Nikinek.
-Mi... Mi is örülünk. Szép napot kívánok! - makogja még utána, mielőtt Eszter eltűnne teljesen a színről, aztán Nikihez fordul egy sóhajjal.
-Röviden? Rá bizony. Szeretlek, de most őszinte leszek, még ha meg is versz érte. -bevezetőként megvakarja a fejét, ez egy fontos mozzanat! Ezzel is időt nyer. Igazság szerint nehezére esik megmondani a véleményét mindenkor, de ha az összes jelöltet el fogják üldözni az nagyon gáz lesz több szempontból is.
-A száz méteres időt jobbára csak az egészségmegszállottak, a profi sportolók és néhány olyan ember méri, akit ez érdekel. Jobbára férfiak. Annak az esélye, hogy egy átlagos, szerető, aranyos és csendes nőt találjunk, sokkal nagyobb, mint egy fitnesz- vagy amúgy sportguru előkerítése. És szerintem a fél lábon állás csak nekünk vicces, de ők már kinőttek ebből. Maximum a kaja csatát veszik viccnek. És ráhoztuk már eleve azzal is a frászt, hogy Ádámot olyan elérhetetlennek állítottuk be azzal, hogy "elfoglalt" meg "Vele csak akkor találkozhat" meg "az ő pozíciójában", meg ilyenek. És hogy meg kell felelniük. Sokan nem szeretnek megfelelni, meg minek felelnének meg egy kislánynak és egy frissen felnőtt nőnek? Szóval.... szóval szerintem ez történt és... bocsi.- kivételesen sok szempontból megérti, hogy Eszter mitől pánikolt be. Ha ő lett volna a helyében, tán még sírva is fakad és elnézést kér, mert nem mérte le a száz métert. Most már egyrészt azt várja, jön-e a következő jelölt, másrészt Niki reakcióját, hogy bezárkózik-e előtte és hátbatámadásnak, árulásnak vagy hogyan fogja felfogni a véleménykülönbségét? Inkább megmondta mégis, mit gondol, mint hogy mindegyik interjú így peregjen le. Behúzott nyakkal várja a nővére ítéletét.

Ádám  


Arra számított, hogy nehéz lesz kibírni Ádám közelségét, mivel még idegen, csak levelekből ismerik egymást. Igazából eléggé félt ettől a találkozástól, de minden eltelt perccel újra és újra rá kell döbbennie, hogy valójában igenis ismeri ennek a férfinek már egy szeletét, egy kis részét, amit a levelekben látott és olvasott már. Egészen megnyugtató érzés, hogy Ádám olyan, amilyennek eddig mutatkozott, ezért is folynak belőle a szavak, a mesélnivaló olyan önfeledten. Na és persze a kérdések is, ha már mese akadt... Vajon miért pont most és ilyen hirtelen döntött úgy a nagybátyja, hogy költözni fog és pont ide? A pillanatnyi kis intermezzo-t észre sem veszi, inkább azzal foglalkozik most, hogy a lába elé nézzen, mert amúgy is elég egy balesetveszélyes gyerek. A zongorázásra azért ismét felkapja a fejét, szemei átmennek nagy csillogókba, ajkai körül megjelenik a kislányos, drága mosoly, szinte párosítani lehet egy lelkes, csilingelő kacajjal.
-Imádnám, ha együtt zongorázhatnánk. Mióta eljöttem Stockholmból, rá sem tudtam tenni a kezem egy zongorára, pedig így nem lehet gyakorolni.- fuvolázza vidáman, miközben minden formalitást félretéve belekarol Ádámba, feltéve, hogy hagyják neki. Ha látja, hogy Ádám kényelmetlenül érzi magát, azonnal abbahagyja, de addig is élvezkedik a nagybátyja jelenlétében.
-Ha elkészül a könyved, szeretném elolvasni. Biztos sokminden lesz benne, amit még nem tudok rólad.- ő meg gyorsan olvas és hamar befalná az információkat, főleg, hogy Ádámról szól mind ilyen-olyan módon. A pirulás abban a percben elönti az arcát, hogy Ádám megjegyzi, miatta jött például. Miatta? Ez olyan zavarba ejtő, hogy nem is tud rá mit mondani, csak lesüti a szemét, de azért egy mosoly ott játszik a szája sarkában. Boldog, hogy Ádám itt van. Vele. A többiről, hogy Ádámnak van egy lánya is, semmit nem tud még, de jó is így most. Kicsit élvezi a nagybátyját, annak jelenlétét, szavait, közelségét.
Nem olyan hosszú a séta, viszonylag hamar elérnek Ádám házához, ő vezeti mindkettejüket az úton, mert ő sosem járt még a lakósor felé,  Macskabagoly utzában. Semmi ismerőse, rokona nem lakik itt, hát akkor minek kódorgott volna erre, nem? Éppen ezen jár a feje, meg hasonlókon, mikor a kulcs beúszik a látóterébe. Hirtelen szóhoz sem jut, csak nagy szemeit Ádámra mereszt és esetlenül bólint egyet, a könnyei a meghatottságtól gyűlnek-gyülekeznek és lassan lecsorognak orcáján kövér gömbökben.
-Én... köszö.. nöm.- *szipog is mellé egy sort, miközben megtörli szemeit és belép a házba. Odabent a cipőből azonnal kibújik, elvégre friss, új lakás, nem kell azonnal összekoszolni, na és mezítláb szép az élet.
-Nagyon nagy lakásod van. Könyvtárszobád is lett?- természetesen egy vérbeli könyvmolynak ez az első feltehető kérdése minden körülmények között.

Egy mosollyal nyugtáztam, hogy ő is belegyezik abba, hogy a beszélgetés további részét angolul fojtassuk. Amilyen szép a magyar nyelv, olyan nehéz is, így megértem, hogy a külföldiek eléggé törik. Így, hogy felajánlottam a nyelvváltást, megkönnyítem a lány dolgát is. Nekem nincsenek nehézségeim az angollal, hála az iskolámnak.
– Ohh, hát megértelek. A vezetőséggel egy légkört szívni, meg folyamatosan hallgatni az unalmas beszélgetéseiket, nem valami kellemes időtöltés. Elhiszem, hogy unalmas, és semmi kedved hozzá. –mosolyogva osztottam meg vele a véleményemet, majd észreveszem, hogy az italomra nézett. Hát mi tagadás, ez az egyetlen olyan alkoholos ital, amit itt meg lehet kapni. Noha nem azért iszom, mert a mugli világban nem vehetek alkoholos italt, hanem azért, mert nagyon finom, és különleges íze van.
– Én jól vagyok, kicsit izgulok a próbák miatt. Nem hittem volna, hogy bekerülök, de nagyon örülök neki, és nagyon jó érzés. Az egyik legfiatalabb vagyok a mezőnyben, de nem adom én olyan könnyen magam. Vajsört iszok, nagyon finom. Kérsz egyet? Szívesen meghívlak. –ha igent mond, akkor visszaküldöm a pincért, hogy hozzon még egy vajsört. Biztosan ízleni fog neki is, bár eléggé fura az, hogy még nem ivott. Talán Franciaországban nincs ilyen ital, vagy csak másképp hívják, vagy másképp készítik. Jó lenne, ha egyszer eljutnék oda, mert nagyon szép helynek mondják. Talán sikerül rávennem a szüleimet, hogy nyáron menjünk el.
– Voltam már lent párszor, szóval eltalálok egy-két helyre. Van egy kis tavacska is, nagyon szuper hely. Ha gondolod, megmutathatom majd. –ajánlottam fel a körbevezetést. Eltévedni nem fogok, mert már ismerem annyira a falut, hogy ez ne történhessen meg. – Elhiszem, hogy nem kell téged félteni. Elvégre Tusa Bajnok vagy, biztosan sokat tudsz. –ezt nyugodtan veheti bóknak, bár nem annak szántam. Kicsit kellemetlenül kezdem magam érezni, ahogyan ennyire néz, de nem fordítom el a tekintetemet. Van valami megmagyarázhatatlan dolog, ami nem hagyja, hogy elforduljak. – Szépek a szemeid. –jegyeztem meg mosolyogva, és hogy ne vegye észre azt, hogy majdnem belepirultam, inkább belekortyoltam a vajsörömbe. Te jó ég, hogy ebből még mi lesz.

Máté

* Adri sem szereti, ha túlzottan megbámulják –az általában annak az előjele, hogy ügyesen belekössenek az emberek- így ezt ő maga sem teszi azt túlzottan, sőt soha. Általában kifejezetten kerülni szokta a szemkontaktust, főleg a fiúkkal, mert az olyan izé. Az olyan lányok szemezgetnek velük, neki pedig nincs szüksége arra, hogy ő legyen az iskola dívája, mert bepasizott. Különben sem szeret olyan dolgokkal foglalkozni, amik szerinte értelmetlenek, és az ilyen korban való fiúzás bizony az értékrendje szerint kifejezetten ebbe a kategóriába esik. Ráadásul ez a srác elég távolságtartónak tűnt, úgyhogy ő sem állt neki különösebben a kapcsolatépítésnek, mint ahogy Keithszel tette anno.
Ám amikor az ismeretlen fiú kijelenti, hogy nincs baja felhúzott szemöldökkel fordul oda felé és egy pillanatra meredt tekintettel méri végig a reszkető srácot, aki behunyt szemmel ül mellette. Egy halk hümmögéssel nyugtázza a választ, és egykedvűen visszapillant a jegyzeteibe. Nem igazán tudja, hogy mit mondjon, nem ért az orvosláshoz, de szemmel láthatóan valami gond van az újdonsült ismerősével.* - Azért ha rosszabb lenne, nézesd meg magad! * Böki ki végül fél szemmel a fiúra pillantva. Hangja lágy volt, igazán nem akart dirigálni, de ő maga is tudja milyen az elhanyagolt betegség, nem kívánja senkinek a súlyosbodást. A barna legény minden bizonnyal ismeri a környéken fellelhető gyógyítókat, vagy legalábbis egy részüket. Egészen sokan gyülekeznek ezen a vidéken ahhoz képest, hogy egy falu meg egy iskola van az egész környéken.  Ja, és fák. Igen, azok is élnek az erdőben, szokásuk. De ezek közül egyik sem növénydoktor, amiről már hallott a mugli világban, bár meg nem mondaná, hogy ennek a furanevű szakembernek pontosan mit kell csinálnia. Visszatérve a furcsa szőke gondolatok világából a leányzó csak maga elé pislog, már meg sem kísérli még a kamuolvasást sem. Meglepődik azon, hogy a fiú nevelőszülőknél él, ez lehet az oka annak, hogy nem jár iskolába. Vagy nem is lázas, és talán azért magántanuló, mert valami komolyabb dolog lapul a dolgok hátterében? Nem fogja faggatni, mivel ő is kifejezetten utál erről beszélni. Finoman ringatózni kezd a hintával, ahogy bólintva válaszol a hallottakra.* - Értem, az nagy segítség. Velem is a szüleim tanultak. * Mondja csendesen hozzátéve a végét. Igazából járt volna az, hogy a tanító nénije kijárjon hozzá, de nem volt hajlandó időt szánni rá, szóval maradt a családi tanulás, ami első sorban az anyukájára korlátozódott, elvégre mugliszármazásúként  ő pontosabban tudta, hogy mégis mit várnak el az átlag 7 évestől. Az első osztálya majdnem odalett emiatt a tanulási módszer miatt, vagyis amiatt, hogy volt, hogy hetedik elő sem tudták venni a leckét, mert a kicsi lány kórházban töltötte azokat az időket. Korán meg kellet tapasztalnia a vizsgázás izgalmait, annyi szent. Ahogy a fiú visszakérdez, kicsit gyorsabb ringatózásba kezd, talán így vezetve le a kínos téma miatt gerjedő feszültségét. Nem igazán tudja, mit mondjon, ritkán közli a betegségét.* - Öhm… még kicsi voltam, a szívem miatt. Nehezen tudták beállítani a gyógyszert.  Aztán végül a varázslók segítettek Bécsben. * Motyogja monoton hangon, majd ahogy kimondja bizonytalanul a fiúra pillant, érdekli a reakciója.* - A muglik fel akarták vágni a mellkasom. * Teszi hozzá legalább olyan bizonytalan hangon, mint ahogy az előbb rátekintett a mellette ülőre.*

Susan

Miután az iskolába érkezte sokáig megelégedtem azzal, hogy a kastély falain belül bóklásszak, illetve a birtokot fedezzem fel, de aztán lassan kíváncsi lettem arra a híres neves falura is, amiről a többiek fecsegtek mindig a szabad hétvégék előtt. Azt hiszem olyanok is vannak a diákok között, akik gyakorlatilag itt élnek, ami egy szempontból hasznos lehet, másrészt viszont mennyivel érdekesebb felfedezni a világot? Mármint részemről én kicsit se bánom, hogy egy teljesen másik országba jöttem tanulni és hatalmas távolságok választanak el apámtól. Így van benne kihívás és kaland és nem annyira egyhangú az egész. Mondanám, hogy szabadságérzetet is ad, mert kikerültem apám gondoskodó kezei közül, de akkorát hazudnék, hogy Pinokkióként már teregetni lehetne az orromon. Apám sose értett a gyerekneveléshez, az anyám reszortja volt, szóval az én gyerekkorom 5évig tartott, utána fokozatosan megtanultam az önállóságot. Minő kegyetlen sors nem de? Bár nem mintha ekkora IQ-val olyan sokáig megtarthattam volna a gyermeki naivságot...
Szóval a lényeg, hogy elkezdtem érdeklődni a falu iránt, így a következő adandó alkalommal - azaz ma - lejöttem, hogy körbenézzek. Igazából egész sok érdekes dolog rejlik itt a hely méreteihez képest, bár a varázsvilágban vagyunk, szóval ez annyira nem meglepő. Mivel eléggé el voltam foglalva a nézelődéssel, így észre se vettem, de lassan már esteledik, a nap fénye kezd halványulni, ahogy az égen egyre alább bukik. Hamarosan ideje lesz visszaindulni, de nekem  még nincs kedvem menni, inkább keresnék valami békés helyet és kiélvezném a tájban és a naplementében rejlő szépségeket, bár utóbbihoz még egy kicsit várnom kell. Ahogy járom az utcákat, a temető mellett lyukadok ki és egy pillanatra újra a múltban érzem magam. Anyám temetése még Londonban volt, de Cambridge-ben kapta meg végső nyughelyét, így olykor ellátogattam hozzá. Nem, nem beszélgettem vele, hisz úgy se hallhatja, de lefeküdtem a sírköve mellé és csak némán rá gondoltam, hagytam az emlékeimet és érzelmeimet úgy lubickolni, ahogy azok akartak.
Nem fontolgatva túlzottan a dolgot egyszerűen belépek a sírok  szegélyezte útra és elindulok befele. Egy darabig gondolataimba mélyedve sétálok, majd leülök egy fa alá és onnan szemlélem, ahogy a nap immár ténylegesen távozik az égről, ami jelenleg nem mondható kéknek, de ebben az árnyalatában nekem sokkal jobban tetszik.

Jeremy H.

Mindig is borzasztóan vonzottak a különös dolgok és mivel csak nem rég érkeztem nem volt lehetőségem megcsodálni Bagolyfalva érdekességeit. Egy kicsit egyedül akartam lenni, nem mintha az utóbbi időben nem lettem volna eleget egyedül. De másfajta magányra vágytam. Olyanra ami magába zár, olyanra amely teljes csendben zajlik... Ahogy átléptem a temetőt körülvevő 50 centis kerítést rögvest megpillantottam a sírköveket és a hatalmas kopjafákat. Kicsit bizarr dolog ez - de ahogy beléptem a temető területére azonnal megnyugodtam. Az egész testemet béka járta át. A fehér kövekkel felszórt úton lassan sétálva tekingettem körbe és csodáltam a tájat. Olyan gyönyörű volt, magával ragadó és tökéletes. Úgy éreztem hogy amit látok az csupán egy festmény előttem, nem tűnt valósnak. S mégis éreztem hogy jó helyen vagyok. Körbe óriásira nőtt fák és bokrok zöldellettek. A naplemente pedig narancsfényével megvilágította a sírokat ... és engem is. Úgy éreztem magam mint egy tündér, göndör fürtjeimet a lemenő nap fénye vörösre festette, a szél langyos fuvallata belekapott a térdig érő selyem ruhámba. Nagy levegőt vettem és éreztem hogy kitisztul az agyam... csak a csendre koncentráltam. Észre sem vettem hogy valaki figyel...

A mai nap számomra eddig roppant kedvezően alakult. Egy csomó pontot szereztem a szorgalmikkal, az órák sem voltak nehezek. Mivel úgyis jön a hétvége, úgy döntöttem , hogy megérdemlek egy kis kikapcsolódást. Bagolyfalván eddig még csak egy alkalommal jártam, itt az ideje hogy körülnézzek a vidéken. Az információ gyüjtésre keresve sem találhattam volna jobb helyet a könyvtárnal. Miközben próbáltam tanulni, sok mindent megtudtam a faluról. Akaratlanul is hallottam a felsőbbévesek beszélgetéseit. Megtudtam hogy a legjobb vajsört a Mátra csárdában találom, és ha édességet szeretnék a cukrászda a legjobb hely a vásárláshoz. Így hát elindulok a falu irányába, kalandra fel!
 Nem túl hosszú gyaloglás után a határban megpillantottam egy temetőt. Apa már mesélt nekem erről a helyről, azt mondta hogy sok családtagunk nyugszik itt, és hogy éjszaka ne járjok ott, de hogy miért azt nem említette. Lassan megkezdődik a naplemente, ha gyors vagyok akkor 10 perc alatt át tudok haladni rajta. Átlépem a kis kerítést, és rögtön  a szemem elé tárul a szép zöld fű, a fák, és a szépen gondozott sírok. Egészen csöndes hely. Látok néhány embert a sírok között sétálni, köztük néhány diákot is. Az egyik lány ismerősnek tűnik, ő is elsős ezt rögtön megállapítom róla, a naplementét nézi. Gondolkozok egy kicsit honnan ismerem, talán repüléstanról, lehet. Nem jut szembe. De most nincs időm ezzel foglalkozni. Folytatom utamat a kövezett úton, és nem sokára kijutok a temető túloldalán. Gyors léptekkel hagyom magam mögött a temetőt, apa biztos nem ok nélkül figyelmeztetett. Már majdnem lemegy a nap mire beérek a faluba.  

Susan

A táj andalító szépsége elvarázsol. Úgy érzem magam, mintha megint kisgyerek lennék. Eszembe jutnak azok a varázslatos percek, amiket anyámmal töltöttem. Apám előtt sosem varázsolt, de mikor kettesben voltunk, elővette a pálcáját és azt mondta, ez a mi kis titkunk. Nem mintha az öregemnek annyira fájt volna, hogy a felesége boszorka, pusztán tudósként inkább figyelmen kívül hagyta a varázsvilágot, mert az mindent megnehezített volna. Így egyszerűbb volt neki és most is ezt a módszert alkalmazza. Az ő szemében én egy teljesen hétköznapi bentlakásos iskolába mentem - bár melyik iskola lehet hétköznapi, ha közben megfelel nekem? - ahol mellékesen baglyokkal küldözgetik a postát. Ennyi, téma lezárva, szóval nem mesélek neki a tanulmányaimról, vagy ilyesmi. Igazából meglepő, hogy egyáltalán tudok mit írni a levelekbe.
Amióta elkezdtem felfedezni ezt az új világot, azóta egyre többször gondolok anyára. Azt hittem az évek során túltettem magam ezen, hisz az elmúlt években már csak a szülinapján mentem ki a sírjához, de úgy tűnik tévedtem, vagy legalábbis a dolgok alakulása kissé felszakította újra a sebeket. A lemenő nap fényében minden olyan valótlannak, mesébe illőnek hat és szinte látom magamat anyámmal, kisgyerekként, majd már csak magamat egy sír mellett ülve. Behunyom a szemem, és halkan sóhajtok egyet, miközben igyekszem helyre rakni az érzelmeimet. Mikor kissé nyugodtabban kinyitom a szememet, már egy lány tolakodott a kilátásba. Meg kellett volna hallanom a lépéseit, de valószínűleg a sok gondolat, és a szél által keltett alapzajok eltompították az érzékeimet. Ő háttal áll nekem, így hát nem is vehetett észre amikor jött, már ha eléggé el volt foglalva magával. Nem szeretem elismerni, de azt leszámítva, hogy némileg takarja a távozó napot, abszolút beleillik a képbe. Jól áll neki az alkonyat fénye, azt hiszem egy ilyen kép megállná a helyét a magazinokban. A probléma ott van, hogy én nem szeretek ilyen magazinokat nézni és bár fejet hajtok a helyzet művésziessége előtt, attól még nem szeretném kihagyni a fénylő égitest búcsúzását. Halkan, de azért hallhatóan megköszörülöm a torkom, hátha így nem kap annyira frászt, hisz látszik, hogy teljesen máshol jár.
- Nem akarsz csatlakozni?
Egy kicsit félrecsúszok, így a vastag törzs mellett még ő is könnyedén elférne, úgy, hogy a kilátási viszonyai nem változnának, csak én is nézhetném a naplementét. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen közlöm vele, útban van, de ebben az esetben nagyobb az esélye a sértődésnek és annak, hogy teljesen lemaradok a mesés pillanatok maradékáról. Szóval próbálom kissé másképp orvosolni a helyzetet, bár még így is lehet kedvezőtlen eredménye a dolognak, de mégis csak jobbak a kilátások.

Jeremy Hunter (tegnapi folytatása)

A szemeimet lehunyva tartottam... éreztem a nap bársonyos melegét az arcomon. De ekkor eltöltöttek a keserű érzelmek. Fájdalmasan a bal alsó karomba martam és engedtem hogy az oly' sokáig visszatartott könnycseppek leperegjenek az arcomon.
Valaki azonban, nem is olyan távol megköszörülte a torkát. Olyan hirtelen pördültem meg hogy virágos selyemruhám kissé felcsúszott és első pillantásra a göndör fürtjeimtől nem is láttam az illetőt. Remegő kezeimmel hátrafésültem a hajam és ügyeltem, hogy a bal csuklóm takarása megmaradjon. Egy vékony, barnás-szőke hajú fiút láttam meg. Aki az egyik odvas fa tövében csodálta a naplementét. Velem egykorúnak tűnt, így azért kevésbé tartottam tőle... de hát mégiscsak fiú, és egyedül üldögélt a temetőben... ez azért bizarr. Nem mintha én nem így tettem volna, természetesen az üldögélést kivéve - töprengtem magamban. - de az más tészta, az én furcsaságaim minden-bizonnyal elfogadhatóbbak mint az övéi. Tőlem ez már megszokott. mindenki tudja, hogy egy kicsit flúgos vagyok, na és? Most, hogy néhány másodpercig egymás szemébe meredtünk felfedeztem, hogy a srácnak nagyon szép szemei voltak... akinek ilyen szemei vannak biztos nem a pszichopata - elmélkedtem. Csak most eszméltem rá, hogy az arcom még mindig könnyáztatta. Zavarba jöttem és elkaptam a pillantásomat, két gyors mozdulattal megtöröltem majd újra a fiúra néztem. Pár napja mintha láttam volna a kastélyban- igaz nekem új minden szóval belefér ha nem ismerek meg valakit első látásra. Köhintettem egyet majd miután mérlegeltem a helyzetet elindultam a fiú felé...
- Helló - suttogtam. A srác kedvesnek tűnt, de egy picit ellenszenvesnek is... mintha méregetne, talán még mindig egy ázott verébre hasonlítok a sírástól? - estem kétségbe, aztán rájöttem, hogy mi lehet a gond - megzavartam a naplementéjében... de hisze erről nem tehetek, közterület és a naplemente különben is mindenkinek jár. Na, meg ki gondolta hogy lesz társaságom?
- De - válaszoltam a kérdésére, és úgy voltam vele hogy majd kiderül mit gondol rólam, mondjuk kedves tőle hogy megkérdezte...

Jay


Tulajdonképpen elég régen találkoztunk, és mióta a viszonyunk normalizálódott meg kell hagyni, egészen jól tudunk segíteni a másikon. Lelki tanácsokat adunk, néha felsegítjük azt, aki elesett, s ha éppen mind a ketten a földön vagyunk, egymásba kapaszkodva állunk fel. Jobb kapcsolatot aligha kívánhatnék az ex-nejemmel. Boldog vagyok. Fájón boldog. Azt hiszem megtaláltam Életem Szerelmét, akit senkiért nem hagynék el, bár túlontúl nagy szavaknak hihetnétek ezt pont tőlem, de boldogságom egy nagyobb öröm árnyékolja be. Másnak legalábbis hatalmas vidámságot csempészne a lelkébe, nekem azonban ez nem több, mint fájdalom. Elisabeth nem sokára szül, és én ennek nem tudok örülni. Lesz egy gyerekem, aki nélkülem fog felnőni, akinek talán sosem lesz igazi apa-képe, és aki, mikor értelme majd nyiladozni kezd, messzemenőkig fog elítélni azért, hogy az anyját elhagytam, nem is a legszebb módon.
Janey-vel megbeszéltük, hogy ma délután besütizünk, elvégre is az édesség telítve van boldogsághormonokkal, így azt hiszem ez rám fog férni. Felhúzok egy térdig érő farmert, egy magas szárú sportcipőt. egy fehér trikót, amin egy fekete tigris díszeleg, hajam felzselézem, némi parfümöt magamra fújok és sebesebb léptekkel indulok be a falu felé, mert meg kell hagyni, egy hangyányit késésben vagyok. Ha picit gyorsítok a megszokott tempómon, akkor simán odaérek időre. Hamar befordulok és már a cukrászdánál találom magam, ahova határozott mozdulattal lépek be. Biccentek a felszolgálónak és egy takaros, igen csak szimpatikus asztalkához ülök. A pincér már mellettem is terem, én pedig egy barackos süti és kávé kikérésével hamar le is rendezem a rendelést. Érzem, remek társalgás elé nézek, régen beszéltem Janey-vel, régen láttam, és igen, tagadhatatlanul mindig fontos lesz nekem, és ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. Mert olyan mentünk mi át, ami ritka. Egymást formáltuk azzá, amik most vagyunk.

Susan

Úgy tűnik még is sikerül megijesztenem a lányt, bár ez azt hiszem elkerülhetetlen egy ilyen helyzetben. Mikor meghallja a diszkrét torokköszörülésem azonnal megpördül, olyannyira igyekezve, hogy hajának hála nem is tudja rögtön fölmérni a terepet. Mondjuk valószínűleg ez mindegy is, hisz amennyiben rosszakaró lennék, már rég hátba támadtam volna, amennyire elmerült magában.
Elsőnek a remegő kezei tűnnek fel, majd miután haját félre fésüli, már látom könnyáztatta arcát is. Na itt egy másik búslakodó, most jól megkaptam a társaságot. Érdekesnek találom, ahogy szemeivel óvatosan fölmér, látszik, hogy ezernyi dolog futhat át most benne. Vajon fél tőlem és potenciális ellenséget keres, vagy csak szimplán zavarba hoztam, esetleg tetszem neki? A lehetőségek tárháza végtelen, én pedig ennyiből nem tudok biztos következtetésre jutni.
A lánynak leesik a tantusz és iparkodva igyekszik eltüntetni sírásának nyomait, így inkább elvonom róla egy kicsit a tekintetem, mert azért belém is szorult némi diszkréció. Mikor elindul felém, csak akkor nézek újra rá. Köszönésére egy reflex mosoly a reakcióm, de egyébként nem viszonozom mert... egyszerűen nincs kedvem. Inkább magam mellé invitálom, hogy kikerüljön a képből, ő pedig elfogadja a felkínált helyet, így ismét tökéletes a kilátásom, csak immár van mellettem egy lány, feltehetőleg nem épp a legvidámabb lelki állapotban. Ha hallgatok, vagy elkezd engem kérdezgetni, vagy ő is hallgat... aztán elkezd kérdezgetni. Szóval ezzel nem járok jól. Monológokat nincs kedvem improvizálni, így inkább én vállalom a kérdező ember szerepét.
- Rossz emlékek?
Azt, hogy a rokonait jött megsiratni, kizártam, hisz akkor egy sírnál ácsorgott volna, szóval elég valószínűnek tartom, hogy tippem betalál. Persze valószínűleg előbb-utóbb visszakérdez majd az én ittlétem okaira is, de ezt majd letudhatom a béke, nyugalom és magány szeretetével illetve a szép kilátással. A valódi okaimról nincs kedvem beszélni.
- Elsős navinés, igaz?
Ezt a kérdést abból szültem, hogy már láttam őt a kastélyban, sőt mintha közös óránk is lett volna. Az iskolai öltözéken meg egyértelműen látszik, hogy ki hova tartozik, szóval csak jó memória kell az egészhez, azzal pedig abszolút rendelkezem. Egyébként kicsit szórakozás célzattal csinálom ezt a kérdezősködést, remélve, hogy a lányt lenyűgözöm találataim arányával és pontosságával. Nem mintha be akarnék vágódni nála, pusztán mulattatóak tudnak lenni a reakciók.

Jeremy H.

A fiú mellett üldögélve kicsit kellemetlennek éreztem a helyzetet. De eszem ágában sem volt beszélgetést kezdeményezni, legszívesebben csak hátra dőltem volna és bele feledkeztem volna a napnyugtába. Ekkor azonban ha egy kicsit kelletlenül is de a fiú feltett egy kérdést. Én erre ugyancsak semmitmondóan válaszoltam: - Nem. - kissé úgy éreztem mintha fájnának neki a szavak amelyeket kiejt a száján. Mintha teljességgel felesleges lennék számára és csupán betanult jó-modorból kérdezősködne.Ez egy picit rosszul esett de hamar túlléptem rajta. Újabb kérdésére megint csak nem valami kifejtősen de válaszoltam: - Igen, elsős vagyok. - és ezzel ennyi volt részemről. Felhúztam lábaimat és nagy levegőt vettem. A fa amelynek tövében letelepedtünk egy kicsit nedves volt de ez egy csöppet sem zavart. Kissé elmosolyodtam mikor a kápráztató fénybe meredtem, olyan volt mint régen. Ez a jó a Holdban és a Napban, sosem változik a járásuk, mindig ugyanolyanok maradnak. Mindkettő megbízható és az egyetlen biztos pont az életben. Miután befejeztem az elmélkedést eszembe jutott, hogy a fiú honnan volt ismerős, egyszer a nagyteremben láttam, ebédnél. A Levita asztalánál ült, egyedül. Ezen - erre tisztán emlékszem - egy kicsit meg is lepődtem, nem mintha én jól éreztem volna magam az engem körülvevő társaságban... Talán még egy órán is együtt tanultunk, de azt hogy melyik a közös tárgyunk, nem tudtam volna pontosan megmondani.
A szemem sarkából jól láttam a fiú arcát. Úgy tűnt mintha az előbb még oldalról engem fürkészett volna de nem voltam biztos ebben, lehet hogy csak beképzeltem - gondoltam.

Munkatárs
- zárás utáni utómunkálatok-

I-I-I wanna give you
One last option
I-I-I wanna give you
One last chance
I-If you're looking for the
Main attraction
Just hold on tight and
Let me do my dance
If you want it I'm gonna be
Va va voom, voom
If you got it, you got it
You got that boom, boom
If you want it, I'm gonna be
Va va voom, voom
If you got it, you got it
You got that boom, boom
Éneklem, miközben a poharakat törölgetem. Ez igazából már bevett szokás, mostanság Arvid se néz rám ferde szemmel, ma meg főleg nem, mivel főnökömnek halaszthatatlan dolga akadt, így rám maradt a zárás. A gebasz csak annyi, hogy nem hagyott itt kulcsot, és valami fura oknál fogva nálam sincs. Oké, nem szoktam én mindenhová magammal cipelni, csak akkor van nálam, mikor tényleg biztos vagyok abban, rám hárul a felelősség.
Ezért is üzentem gyorsan Noelnek, hogy nem érdekel, ha neki sincs kulcsa, hozza el, mert nem fogok strázsát állni egész éjszaka.
Amúgy a napnak ezt a részét szeretem a legjobban. Csak én... meg a youtube - megfűztem az ex-rellonost, hagyja már itt, kivételesen be is adta a derekát-, így most furábbnál furább számokat hallgatok, adózva a mugli élvezeteknek. Azt se tudom, eddig, hogy bírtam ki, például Nicki Minaj nélkül.
- Va va voom, voom- ilyenkor aztán tényleg nem törődök azzal, vajon ki nézne hülyének, egy árva lélek sincs már. Hála a jó égnek. Annyira azért nem vagyok kibékülve az emberiséggel, hogy a kötelezőnél is tovább viseljem őket. Még magammal sem vagyok tisztában, az kéne még, hogy mások lelki szemetese legyek. Amúgy most nem agyalok, vagyis de... Nicki vajon hogy oldotta meg, hogy vattacukor rózsaszín haja legyen? És az nekem miért nem megy? Úgy van, jelenleg ez a legnagyobb problémám, így ki is jelenhetjük.... kikapcsoltam, az agyam Offon, és ez így is van jól. Persze az érzéseimmel sincs másként, már jó pár napja eltűntek, és én marha büszke vagyok magamra, amiért sikerült ezt elérnem. Az üresség jó, szeretem, a sok hülyeség meg hiányzik, mint púp a hátamra. Hogy a régi lettem-e? Talán... kicsit... nem hiszem, hogy annyira más lettem ez idő alatt, pedig történt egyes más. Nem mindenkit akarnak megölni a szülinapján, így mondhatni tök kivételesen érzem magam. Talán épp ez adta meg a kezdőlöketet ahhoz, hogy új világnézet után keresgéljek, vagy az, hogy a számomra fontos emberek felszívódtak. Noelbe is csak néha botlok, szökő évente egyszer, és míg eleinte piszkosul fájt ez, az meg még jobban, hogy hallottam, Biával szívesebben lóg, mára már csak azt tudom mondani, egészségére. Vagy mégse? Mi ez a hülye szúró érzés, mait ilyenkor érzek?
Csak a csattanásra eszmélek fel, a pohár széttörik a kezem között. Hurrá, nem is tudom, mi hiányzott még mára. A víz alá tartom a vérző kezem...
- Va va voom, voom- és a számnak is vége, így gyorsan az elejére tekerem... megint. Szeretem Nicki Minajt.

Susan

Leül mellém és én megpróbálkozom valami társalgás szerűséggel, de elég egyértelműen lejön, hogy nem akar beszélgetni. Nos igen... Valószínűleg nincs jó kedvében és ő is elsősorban a tájat akarja élvezni, amíg az utolsó napsugarak búcsút nem mondanak nekünk. Szóval a továbbiakban én is csak némán ülök, minek erőltetném azt, amit egyikünk se akar igazán? Nem figyelek túlzottan a lányra, attól eltekintve, hogy tudom, mellettem ül, és pont ezért nem engedhetem el magam túlzottan. Nem hiszem, hogy az elkövetkezendő percekben az életemre akarna törni, így tartanom nincs mitől. Ha az éjszaka mégis rettenetes szörnyeteggé változtatja, ahogy az némely mesében előfordul... hát akkor azt megszívtam, de most már úgy se nagyon futhatnék, ugyanis a nap a láthatár alá bukott. Az égen még mindig színek kavalkádja táncol, de a hatalmas égitest mára befejezte szolgálatát és hamarosan díszes kísérete is tova tűnik, ahogy besötétedik.
Arcomról semmit se lehet leolvasni, de kifejezetten kellemetlenül érint a helyzet és legnagyobb bosszúságomra némileg el is szomorít. Azt sejtettem, hogy nem fogunk nagy csevejt folytatni, hisz én se vágyódtam túlzottan utána, de azért nem vártam ekkora nagy elutasítást a másik diák részéről. Így utólag belátom, ez hülyeség volt, hisz már réges-rég megtanultam, én vagyok a kitaszított, a különc, akivel csak a szükséges mennyiségű beszélgetést folytatják le, még véletlenül se többet, néha kevesebbet. Találkoztam már jó pár egész kedves alakkal az itt létem alatt, de egyikükkel se lettünk puszipajtások, vagy ilyesmi. Persze az egészet most már az én viselkedésem alapozza meg, hisz még ha kedves és kulturált is vagyok, a távolságtartást akkor se tagadhatom le, de attól még az ilyen helyzetekben eszembe jut milyen volna társasági lényként élni. Soha sincsenek ilyen vágyaim, amikor a könyveket bújom, vagy épp valami érdekes dolgot tanulok, ilyen alkalmakkor rendszerint tökéletesen jól érzem magam. Viszont néha napján, amikor a valóságban ragadok egy időre valamiért és nem evezhetek el igazán a gondolatai tengerén, nos ilyenkor határozottan tud fájni a magány.
Jobb volt, amíg a lány nem jött ide, addig nem foglalkoztatott ez az egész kérdés, addig nem zavart a néma csend. Most miatta megint olyan érzelmekkel kell foglalkoznom, amik csak feleslegesen kínoznak. Utálom az ilyet, mert ez mindig kissé megbénít, visszavet az észbeli teljesítményemből. Az érzelmek az emberek legnagyobb ellenségei, lelassítják, zavarossá teszik a gondolkodást.
A nap utolsó hagyatékai is kezdenek eltűnni az égről, és lassan elkezd minket körülölelni a sötétség, a hely kinézete pedig új alakot ölt. Ami eddig szép és mesebeli volt, most határozottan elmenne egy horrorfilm díszletének.
- Igazán leleményes varázslat...
Jegyzem meg, ahogy körbe pillantok, majd lassan elkezdek feltápászkodni. Még nem tudom hova megyek, vagy mit akarok csinálni, de valahogy az új környezet elvette a kedvem attól, hogy a fa tövében lustuljak.

Kollegina


Halkan fütyörészve, egyik kezét zsebre dugva, másikkal a kulcskarikával játszadozva közelíti meg az éttermet. Nem zavarja túlzottan Ophelia üzenete, miszerint azonnal tolja le szebbik felét - vagyis a hátsót - az étterembe, és méltóztasson kulcsot is hozni magával, különben egész este ott fognak strázsálni, míg másnap Arvid meg nem érkezik, ezt pedig ugyebár egyikőjük se szeretné. Semmi érdemlegeset nem szakított meg Oph, éppenséggel az üvegház növénypopulációjával volt elfoglalva - ha már ott lakik, muszáj rendben tartania a környezetét, nemde? -, néhány túl nagyra nőtt példányt rakott át egy méretesebb cserépbe, hogy legyen helyük nőni. Mióta se Ly, se Oph nem lakik a környéken, egyedül kell megbirkóznia a feladattal, de nem bánja túlzottan, szeret a zöldségekkel bíbelődni, és néha még Wickler is felbukkant, Noel pedig egészen megkedvelte a flúgos botanikust. Érdekes dolgokat mesél, a fiú tudásának nagy részét a témában ő kupálta ki, és szemmel láthatóan a legkevésbé sem zavarta, hogy a srác lényegében ott lakik. Elmondása szerint ő is ezt tenné, ha nem fájna hozzá túlzottan a háta.
Letett hát arról, hogy a mai estén önjelölt kertész lesz, és úgy, ahogy volt - atlétában-rövidnadrágban, nyakig földesen, csak a kesztyűt hagyva maga mögött - megindult a munkahelye felé, hogy felszabadítsa a lányt az őrségállás alól.
 - Hát ez meg mi? - kérdezi egy fintorral, miközben leteszi a kulcsot az egyik pultra. Nem Oph énektudásán húzza az orrát, de nem igazán jön be neki az ilyen stílusú zene, szereti, ha a szöveg tartalmas. Vagy ha nincs szöveg, de igényes a hangszerelés - nem feltétlenül klasszikus, inkább filmzene, azokat bírja, régebben ilyesmire futott, de most már ugye elég esélytelen, lévén nem működik az mp3 lejátszó kastélyon belül. Kár érte, zene nélkül futni kínszenvedés.
Ha már itt van, úgy dönt, besegít egy kicsit, és gyorsan elrak néhány megtörölt poharat a megfelelő helyre, vetve egy pillantást arra is, Oph mit csinál a mosogatónál.
Talán már meg sem lepi a vízzel vegyülő vér halványpiros színe.
 - Nehh. Keresek fertőtlenítőt, kell lennie itt valahol - jegyzi meg, miközben elkezd kutakodni az egyik szekrény mélyén, ahol az elsősegély-doboznak kellene lennie. Ideje lenne már megtanulnia sebet meg csontot forrasztani, neki is jócskán szüksége lenne rá, de amíg ez várat magára, Oph kénytelen beérni a mugli módszerekkel.
 - Siker - jelenti ki diadalmas mosollyal, ahogy előhúzza a kérdéses dobozt és felcsapja a tetejét, de nem nyúl bele, ahhoz egyelőre túl koszos, több bajt okozna, mint hasznot.
 - Segíthetek? - néz a lányra, elvégre tisztában van vele, hogy Oph egyrészt utálja, ha hozzáérnek, másrészt mostanában valahogy nem találták meg a közös hangot - amilyen ritkán találkoztak, nem csoda -, és még Noelnek is ki kellett tapogatnia, hogy pontosan hányadán állnak. Ismeretségüknek nem tett túlságosan jót a mód, ahogyan válaszolt a lánynak, ezzel ő is tisztában van, de...de nem vállalhatta magára egy újabb személy terheit, elég van az ő vállán. Rosszabb lett volna, ha megteszi, és akkor hagyja cserben, amikor Ophnak sokkal jobban szüksége lenne rá, mert az még erősebbet üt, így még egészen kíméletes volt. Lehet, hogy ez mentegetőzés, de a tény, hogy folyamatosan ingázik, és lényegében csak dolgozni, meg gyakorlatokra jár be, önmagáért beszél. Most már könnyebb, megszokta, adaptálódott - akkor még nem vette ennyire egyszerűnek a helyzetet, és bár nem élte meg nagy érzelmi nyomásnak a dolgot, fizikailag kimerítő volt. Most jobb.

Kolléga

Már majdnem sikerült beleélnem maga a zenébe, és táncikálni, mint a rossz filmekben szokta a személyzetes szőke, de Noel feltűnése sikeresen megszünteti a késztetésem erre a klisére.
- Nicki Minaj. Vastag száj, vattacukorrózsaszín haj, és eszméletlen hang... jobb, mint az enyém- vonok vállat, mert valahogy elkerülte a figyelem a tipikus él a hangjában, aminek az kéne sugallnia, nekem jobban tetszik, mint neki. De ha már volt kegyes lejönni, és megmenteni az éjszakázástól, én is megkímélem, így levéve a fülest a lapiról, Linkin Park Burn it Downjára váltok, mert az a másik nagy kedvencem. Oké, zenei ízlésem finoman szólva is.... színes. Konkrétan bármit meghallgatok, örülök, hogy hallok zenét, így ezen nem kell meglepődni.
- Na a másik favorit- osztom meg vele, holott korántsem biztos, hogy ez őt érdekli, mindenesetre, csak nem maradhatok csöndben. Persze a légkör más sokkal... nem is tudom, hogy fejezzem ki magam. Talán kimértebb lettem, vagyis neki ez jöhet le, pedig csak ügyelek arra, ne csináljak magamból hülyét.... sokadszorra is.
- Kösz- mosolygok rá hálásan, ahogy látom, besegít. Ezt mondjuk soha nem várnám el tőle, jelenleg az én reszortom ez, és sose kérnék meg rá senkit, hogy segítsen, bár gondolom, ezzel most nem mondok újat. Aztán végigmérem, és felkacagok.
- Hazavágott a mandragóra?- mert mi másra gyanakodhatnék, mikor csupa sár? Amúgy is gonosz növények azok.
- Nem vészes- legyintek az épp kezemmel, igazán megszokhatták már, hogy nekem folyton folyik a vérem. Most mit csináljak, sok van. Persze ő már keresi a fertőtlenítőt, mire csak a szemem forgatom, nem is tudom, miért.
Megütközve nézek hol rá, hol  a kezére. Nem értem mire fel ez a nagy önzetlenség, mikor én kértem, hogy segítsen - jó, lehet nem úgy, ahogy azt kellett volna-, hárított. Aztán vállat vonva nyújtom oda a kezem. Kivételes emberek egyike, akiknek fenntartás nélkül hagyom, hogy hozzámérjenek. Tényleg nem sokan vannak.
- A nyaklánc után ez nem is annyira gáz- motyogom magam elé, aztán mire észbe kapok, mit mondtam már késő.
- Szülinapomra kaptam valakitől egy nyakláncot.... vélhetőleg nem akarta, hogy megéljem a tizennyolcat- a hangom komor ugyan, de igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy végül is már mindegy.
- Serennek sikerült leszedni... három hét után- ezzel le is van tudva a dolog. Azt már nem akarom elmesélni, mit szenvedtem össze odáig, gondolom még most is rám van írva, hogy nem klappol valami, de ez sem izgat különösebben.
- És veletek mizu? Rég láttalak. Bianca hogy van?- kérdezem csevegő hangnemben, aztán az utolsó poharat a helyére rakva, megyek a hűtő felé, amiből kiveszek egy Gyrost.
- Kérsz te is?- fordulok felé, mert nem lennék jó munkaerő, ha nem tartanám szem előtt másokat.