Gregor

Semmi kedvem nem volt erre az eseményre eljönni. De arra még kevesebb kedvem volt, hogy hazautazzak, hallgassam a sok gyerekzsivajt majd felmérgelődve London egyik rosszabb hírű negyedében töltsem az estét. Komolyan ha ilyen vágyaim lennének már rég nem állnék a tükör előtt és azon törném a kis buksimat, hogy a piros vagy a kék áll jobban nekem. Feladva az óriási agymunkát inkább elvonulok a fürdőszoba magányába, egy gyors zuhany erejéig.
Visszatérvén a kék ruha mellett döntök. Egy egyszerű kék ruha, aminek derekán egy masni található. Masniból pedig kiindul egy réteg finom csipke anyag aminek végén virágminták tűnnek fel és izgalmassá teszik az amúgy nagyon unalmas kék ruhát. Térdig ér éppen, vagyis szabadon hagyja az amúgy is formás lábaimat. Hajammal nem töltöttem el órákat, elvégre amúgy is göndör hajam van, főleg zuhanyzás után. Csak kissé megigazítottam, raktam bele egy hajpántot ami egy nagy kék pillangóval volt kiegészülve. Apró, kis kövek, amik ugyan olyan színben pompáznak, mint a ruhám. Egy két, na jó, van vagy négy darab karkötő amik a kék különböző árnyalataiban pompáznak. Olyan sminket hoztam magamnak létre ami nem takarja a szép bőrömet, csak egy kevés szempillaspirál, szemfesték, rúzs és már kész is. Legvégül cipőmet veszem ki a szekrényből, még vadi új, éppen a dobozából veszem elő. Körülbelül ennyit tesz ha az ember lányának az anyja színésznő. Mindenből a legjobb, ami legalább bevált anyának is. Mosolyogva veszem fel a fekete magassarkú cipőt, ami úgy 5 centit dob az apró magasságomon.
Ilyen kinézettel vágok neki a kastélynak. Amúgy már rég lekéshettem az igazgató úr beszédét, úgy gondolom éppen akkor a meleg víz jó hatását élveztem. Mindegy, mosolyogva sétálok végig a Nagyteremig vezető folyósokon. Szerencsére ebből nincs sok, amúgy is utálom az olyan festményeket amiken lovagok vannak és még a széltől is óvni akarnak. Hát attól elkéstek és még bele sem tudnak törődni a fájdalmas kudarcba.
A fenyő illata ami először megcsap, orrba vág rendesen. Pár másodpercig csak a levegőt veszi, hála annak a jó kis fenyőnek. Jövőben kevesebb kell, ez biztos. Szólni is fogok a szervezőknek, csak akadjak össze eggyel. Beérve a terembe nézek körül. Navine asztalánál egész kis tumultus van, csak köszönök össze vissza az embereknek. Persze már aki egyáltalán szembe mer velem nézni, nem mintha olyan félelmetes lennék. Elvégre akárki nem nézhet szembe a legfélelmetesebb prefektussal, azért egyezzünk meg ebben. Akkor ha ez a prefektus cipő nélkül alig éri el a 165 centimétert. Mindegy, mosolygok ezen a okfejtésemen miközben kiszúrok valaki a sarokban. Pontosabban a falnak veti hátát a fiú, akinek talán az öltözete ennél jobb napokat is látott már. Egyáltalán nem akarok belekötni, ez éppen egy megállapítás volt részemről.
- A nyakkendőd honnan való? -
Másodpercek telnek el, mosolyogva szólalok meg a fiú előtt. Egyedül van, én is, talán ebből még lehet valami. Amúgy tökéletes egy témának néz ki az, hogy rákérdeztem honnan való a nyakkendője. Semmi értelmesebb nem jutott eszembe csak az, hogy nekem is szükségem van egy ilyen darabra. Talán a következő prefis találkozón, ezt viselném. Persze ezek a prefik csak sárgák, néha vannak ilyen kis találkozásaink. Valahogy fel vagyok arra is készülve, hogy kinevet, elküld innen rosszabb helyre vagy egyéb finomságok. De ha ilyet csinál, akkor meglátja mekkora szám is van nekem!

Ruhácska

Beus

A család végül nem hagyta nyugodni a fiú lelkét, valami felsőbb hatalom vezérelte lelkiismeretét, hogy jelezze a fiatalnak: ha már nem mész haza, legalább írj pár sort! A gondolat épp egy bizonyos másnap érte Endrét, miután megismerte a kis Gergelyt, illetve gondoskodó nevelőanyját, Janeyt. Így a ma reggel nem indult könnyedén a navinés számára, amihez lassan ő is - és szobatársa is kezd hozzászokni. Némi szedelőzködés után, álmosan és fejfájósan indul el, hogy felkeresse azt a bizonyos házat, ahol a baglyok csivitelnek, és lehetőleg a megfelelő címre kézbesítik a feladott leveleket.
Endre otthoni szobaruhában indul el, egyszerű narancsszínű pulóverben, zöld nadrágban, és egy a lábára nagy, mégis túlhasznált, óriás kopott barna bakancsban. A folyosókon járva többször eltéved, nem is igazán tudja, hogy merre menjen, azt sem bírná felidézni, hogy éppen hányadik emeleten lépdel éppen. A kastély sarkánál járhat éppen, amikor halk, de annál élesebb rikácsolásra eszmél. Ásítozva kezd hallgatózni, és a hang irányába igyekszik tovább. Megtalálta volna a bagolyházat? És ha igen, azt mégis hogy csinálta? Nem hiszi, hogy ezt az eredményt magának köszönheti, sokkal inkább annak a bizonyos hatalomnak engedi át az elismerést, amelyik tudatába véste, írjon a családjának!
A baglyok egyre jobban hallhatóvá váltak, Endre pedig egyre gyorsabban szedte hosszú lábait.
- Hééló! - köszön vigyorral a sok apró és nagyobbacska madárnak, akik a fiú beléptére hangos csőrcsattogtatásba, huhogásba, és lábemelgetésbe kezdtek. - De sokan vagytok. És most komolyan, ne haragudjatok meg, de nagyon-nagyon büdösek vagytok!
A fiú befogja orrát egy pillanatra, majd körbenéz a szeles helyen. Lehet, hogy húznia kellett volna egy dzsekit, mert így lehetséges, hogy betegség lesz a levélfeladás vége.
- Ó, a manóba! - kiált fel, majd dühösen nevetni kezd. - Nagyszerű, Endre!
A levelet még meg sem írtam. Most kezdhetek bele itt, ezen a bagolyürülékes helyen, a sok csőrös között?
Kiáltása után egy apró, és igen bugyutának tűnő bagolybaba körözni kezd a magas fiú feje fölött, majd pár perc múlva le is száll Endre bal vállára.
- Szervusz kis koma - mosolyog rá balra fordított fejjel a fiú, és hamarosan érezni kezdi az állat orrfacsaró bűzét is. - De kis büdös vagy. De ne vedd sértésnek, csinos kis bögyöd van, meg a huhogid is szép. Csak, ble...
Endre nagyokat pislantva elfordítja fejét, és toll után kezd kotorászni hátsózsebében.

Gergely koma

A kisfiún látszik, hogy zavart állapotban van, és még bizonyára nem járt ezen a helyen - ami nem is csoda, hiszen nem szoktak ennyire fiatalok a csárdában leledzeni. Aki ilyen fiatalon kezdi, azzal valami baj lehet lelkileg, tudatban, vagy ki tudja; akkor is, nem szokás padlócirkálókat kocsmákban látni. Endre figyelmesebben kezeli ezt a kis srácot, mint máskor a lányokat szokta. A fiút meglepi Endre, és zavartan válaszol neki.
- Áhá - mondja finoman elmosolyodva a válaszon. - Szóval kíváncsi voltál. És mi a véleményed? Erre gondoltál, ilyen ez a hely?
Őszintén kíváncsi a fiú válaszára, így szürkéit le sem veszi kedves kis asztaltársaságáról. Mókásan mutathatnak így együtt, de ezzel úgy tűnik, egyikük sem törődik.
- Nevelőapukád alkoholista? - kérdezi, miközben kezeivel tologatja poharát az asztalon. Neki nincs egyetlen ilyen emléke sem, a szülei tökéletes emberek, megérdemlik gyerekeik tiszteletét. Igazán kiérdemelték. - Nekem szerencsére szülőkből a legjobb járt. És a testvérem is jó ember volt. Ma már a politikát szolgálja, de jó nevelést kaptunk.
Endre a kastélyban töltött idő óta egyetlen emberrel sem tudott normálisan beszélgetni, és elszomorítja, hogy ez a jó érzés, az igazi beszélgetés öröme pont egy ilyen fiatalúrral éri nyomon.
A gyermek újabb válasza, miszerint anyukája megölné, ha megtudná, hogy elfogadja, és iszik is a vajsörből, nevetésre ösztönzi Endrét, aki nem folytja el, és hátradőlve a szék támlájához, egészen jókedvre derül.
- Egy pillanat, és jövök - mondja a fiúnak, majd az asztal lapjára támaszkodik, és úgy segítve magát, felegyenesedik. - Mondd, hogy is hívnak?
Miután megtudja a fiatal nevét, odasétál a pulthoz, és kér egy körülbelül fél adagnak betudható vajsört. Kis korsó, kis sör, kis hab. A gyereknek tökéletesen elég lesz, alkoholtartalom megközelíti a nullát, még a feje sem fog megfájdulni.
- Köszönöm! - bólint a kocsmárosnak Endre, majd odagurít neki pár sarlót, meg némi borravalót.
Endre nem sokkal ezután már le is teszi a sörös korsót az úrfinak.
- Egészségedre! - mondja, miközben hirtelen elönti az érzés, hogy majd ha neki egyszer fia lesz, milyen lesz majd az első közös sörözés öröme. Még csak 18 éves, de gondolkodásába teljességgel belefér a gyerekvállalás eszményképe is.
- Nemrégiben töltöttem a tizennyolcat - ül vissza helyére, és mosolyogva felel a fiúnak, miközben megvakarja az állán serkenő borostát. - Idősebbnek tűnök?

Wendy

-Jajj, ne haragudj! – Felel teli szájjal, és még egy vigyort is megenged magának anélkül, hogy kifigyelne egy falat megrágott sütemény a fejéből. És még jobban felvidul, mikor meghallja, hogy még a nevet is eltalálta. Mindjárt vállon veregeti saját magát, amiért ekkora profi. Igaz, beletelik pár percbe, mire rájön, hogy Wendy csak ironizált. De akkor meg hogy hívják? Kedves asztalszomszéd? Úgy tűnik, ez ma nem fog kiderülni, de sebaj. Majd kivágja magát valahogyan a megszólítás rész alól.
-Becézni? – Egy pillanatra elgondolkodik. Miért jön mindig elő ez a téma? Oké, hogy a Leonie egy hosszú név, meg fárasztó kimondani, de no. Legyünk már kicsit kreatívak!
-Igazából… Neked bármit megengedek! – Kacsint a lányra, mintha csak egy sráccal flörtölne, amihez mellesleg egyáltalán nem is ért. A párkapcsolat fogalma olyan messze áll tőle, mint innen a Himalája. Az azzal járó zümmögő méhek és virágpajtásaikkal meg úgy egyáltalán csak a mesékben találkozott eddig. Különben is szörnyen elvetemült figurának kéne annak lennie, aki kiveti rá a hálóját. Na meg ugye kitétel, hogy az illetőt Szőke Hercegnek hívják, mert vöröskénk csak rá vár töretlen lelkesedéssel…
Viszont kissé elkalandoztunk! Vissza Wendyhez! Szegény lány nem tehet róla, ám mégis rajta csapódik le, hogy a kis törpe ilyen álmodozó. Most ismét kizárta a világot, és azt vizualizálja éppen maga elé, hogy daliás hercege bevágtat a terembe, szálkásabban, mint egy egész kárászraj, lepattan hófehér paripájáról, és… khm… Hahó Leonie!
-Váá, mi az? – Álmodozásából a mellette ülő leánygyermek riasztja fel. A kiáltástól úgy megretten, hogy ugrik egyet, és sikerül azonnal annyira a pad szélére csusszannia, hogy leesik a földre. Nagyot koppanva terül el, és kitágult pupillákkal bámul fel Wendy-re.
-Mi történt? Csak nem megtámadtak minket? – És amint ezt kiejti a száján, szaloncukrok kezdenek záporozni a fejükre. Hát tényleg támadnak az oroszok! Megfordul az agyacskájában, hogy bemászik inkább a pad alá, ha már úgyis a földön ücsörög. Ugyan vicces, de kevésbé kellemes érzés, ahogy a fején kopognak a cukrok.

Beácska

Hatalmas a nyüzsgés a teremben, életemben nem gondoltam volna, hogy ennyien itt maradnak a karácsonyi szünetre. Elvégül is, szerintem az a normális, ha az ember a szeretteivel tölti legalább ezt az egy ünnepet, bár mondom ezt én, aki szintén nem volt hajlandó visszamenti Ausztriába. Szerintem jogos volt, csak nem olyan régen jöttem el otthonról, most minek menjek vissza? Persze, anya örülne neki, Tanja meg egyenesen le is támadna, de most nem megyek vissza, nincs kedvem megint 6 órát utazgatni. Szegény hölgyek most így jártak, talán majd a következő karácsonykor nagyobb szerencséjük lesz.
A fal nagyon jó helynek bizonyult, szinte mindenhova ellátok a teremben, ami nagyon kedvemre való. Sok lány van olyan ruhában, ami látni engedi a lábukat. Ezek a végtagok nagyrészt szép formásak, egy-kettő még kicsit izmosabb is, mint a nagy átlagnak, gondolom, ők lehetne a sportoló hölgyek. Egyáltalán nem bánom már, hogy eljöttem. A szemlélődést természetesen rezzenéstelen arccal hajtom végre, kellemetlen lenne, ha valaki, főleg egy lány, észrevenné, hogy az ő vagy valamelyik barátnője lábát stírölöm éppen.
A nagy lábnézegetést egy kellemes kis hang szakítja félbe, egy eléggé szokatlan kérdéssel.
- Hogy mi? – felhúzom az egyik szemöldökömet, majd két másodperc múlva elröhögöm magamat. Na erre a kérdésre életemben nem számítottam volna. Beletelik kb másfél percbe, mire normális állapotba hozom magamat és válaszolni tudok szegény lánynak.
- Jézusom, neked honnan jutnak eszedbe ilyen abszurd kérdések? – közben kitörlöm a könnyeket a szememből, mert már alig látom szegény kislányt, bár az is igaz, hogy rendesen le kell néznem rá, mert nagyon kicsi.

A bűnbe csábító és a csábított

Éppen a dolgozószobában végeztem a szokásos teendőimet. Ilyenkor karácsony előtt több a papírmunka, mert ilyenkor kell megcsinálni az éves összesítéseket és még ott van a bolt is. Tehát szinte ki sem látszik a papírhalomból, amikor Gergő beköszön hozzám, hogy elmegy egyet sétálni. Mivel tudom, hogy a környék - remélhetőleg - egyetlen vámpírjától biztonságban, a kocsma szívélyes vendégei pedig hamarabb kínoznák meg magukat, mint őt bátran el merem engedni. Kisebb, nagyobb üzletelésekkel minél nagyobb biztonságban igyekszem tudni Gergőt és Bri-t is, aki most éppen csomagol. A karácsonyi szünetre haza megy. Az ajándékát ettől függetlenül már megvásároltam neki és az egész családjának is, na meg a fiúk sem maradtak ki a jóból. Amikor a nagy karácsonyi bevásárlást tartottam a boltba, akkor egyúttal megejtettem egy-egy kitérőt ajándékvásárlás ügyben is.
De a felvezetésből elég ennyi. Ugyanis ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy én most éppen a macskaköves utcákat rovom. Megszokásból a pálca a kezemben van. Sosem lehet tudni, hogy ki próbálkozik belekötni az emberbe. Még ha ez egy kis falucska is. Átutazók mindig vannak, akik nem ismerik a helyi hierarchiát és íratlan szabályokat. Bár nem én vagyok itt a csúcsragadozó, de azért a hírem mindenhova elér, ami van jó, vagy éppen rossz. Attól függ, hogy az ember milyen körökben mozog.
A Fő utcza éjszakai csöndjét élvezve gondolkozok el a Vincentnek szánt meglepetésemen, amikor is valamiért úgy döntök, hogy betévedek a csárdába. Atossal lenne némi beszélnivalóm, talán éppen itt találom. Aztán meg megyek és megkeresem Gergőt, már inkább otthon lenne a helye. Valószínűleg a játszótéren van, vagy a tavacskánál. A boltok most úgyis zárva vannak ez a cigi füsttől és alkoholszagtól bűzlő hely nem lenne neki való.
Az ajtót belököm. A teremben hangos morajlás hallatszik, de egy pillanatra mégis úgy tűnik, mintha mindez megállna a belépésemtől. De ezt valószínűleg csak az egóm mutatja nekem. Mindenesetre jelentőségteljesen, de inkább kutatva nézek végig a hétvégére alapozó tömegen és ekkor akad meg a szemem valaki olyanon, akin nagyon nem lenne szabad. Az arcom egyébként sem lágy vonásai teljesen megfeszülnek. A szemem szikrákat szór. Nem a szigorúság mintapéldánya vagyok, de egy 13 éves fiúnak, aki történetesen az én gyámságom alatt van itt semmi keresnivalója nincs. De a leginkább mégsem rá vagyok dühös, hanem a vele szemben ülőre. Hogy vehet egy gyereknek alkoholt, aminek ráadásul a felét már meg is itta Gergő. Én sem voltam szent 13 évesen, de az estéket nem egy lepukkant kocsmában töltöttem. Sőt, ilyen idősen még egyáltalán nem alkoholizáltam, így joggal érezhetem felháborodottnak magam.
Kimért, dühös léptekkel sétálok oda a fiúkhoz. A pálcámat dühösen markolászom a jobb kezemmel, a balt pedig már nyújtom is előre, hogy a fiú vállára tegyem azt.
 - Khm... Netán megzavartam valamit, uraim? -
AAz uraim szót gúnnyal telve ejtem ki. Miközben egy lépéssel közelebb lépek, pontosan az asztal mellé. A két fiúra emelem a tekintetem, de végül az ismeretlenen állapodik meg jéghideg szempárom.
 - Mégis mi a fenét képzelsz te, hogy egy 13 éves gyereket megpróbálsz itatni? -
Nézek végig a fiún egy lesújtó pillantással, aztán pálcát szorongató kezemet felrakom az asztalra úgy, hogy a vége pont a fiúra nézzen, akinek még mindig elfelejtem elengedni a vállát, hacsak ő meg nem próbálja a kezemet lerázni magáról.
 - Valamiféle magyarázata netán van, amely talán meggyőz arról, hogy ne öljem meg magát itt és most? -
Az egész tekintetem azt sugározza, hogy amit kimondok egyenesen a fiú szemeibe azt komolyan is gondolom. Nem véletlenül. Így is van, de persze meg nem tenném, ilyen sok szemtanú és legfőképpen Gergő előtt ilyen hülyeséget nem követnék el. Nem ér ez a kis senki annyit, hogy az Azkabanban éljek életem hátralevő részében.

Endre cicu

Legalább három napja vagyok a nyomában egy fiúnak. Persze ez a fiú navinés, a saját házamat gazdagítja, néha szó szerint. Eddig 20 darab ponttal. Amúgy meg az égvilágon semmi szerelem dolog nincs az egészben, csupán az én féltő prefektus énem gondoskodó része. Vagy inkább az, hogy ha nem fogja befejezni a szokásos esti tevékenységét akkor irtóra rosszul fog járni.
Komolyan, az ég áldja már meg ezt a fiút! Még ilyenkor sem hagy aludni. Pedig az éjszaka egy rellonossal róttam a folyosókat, igazán kijárna már nekem a pihentető alvás, minimum egy kicsi. Szinte már hallom ahogy elhagyja a körletet. Ennél gyorsabb tempóban nem tudok öltözni. Amúgy is szinte fejre esek az egyik tankönyvemben mialatt a farmeromat próbálom felráncigálni magamra. Legelső pulóvert rántom magamra. Zoknit majdnem elfelejtem a nagy sietésben, de végül az is kerül bakanccsal egyetemben. Ez a kedvencem, fekete, fűzővel, amit legalább két percig kell kötni. Most ebből lesz egy és már robogok is ki. Hajamon átszántom ujjaimat, jó lesz most ez, nincs idő itt divatbemutatóra és hasonlókra. Az ajtó melletti tükörben konstatálom, hogy a drága pulcsimon a "Kiss me" felirat díszeleg. Hát egye fene, már nincs idő jobbat keresni ennél. Amúgy is, ha erre lesz valaki vevő, majd szépen vissza küldöm a klubhelyiségébe keresztrejtvényt fejtegetni egy kakaó társaságában.
Lemaradtam. De aztán rendesen. Percekig csak körbe nézek, hallgatózom. Mégis merre mehetett? Egy segítőkésznek kinéző vén csoroszlya mondja el, hogy a harmadik folyosón jobb fordult. Ez az Északi szárny felé vezet. Ott mégis mi a fészkes fenét kereshet? Mindegy, szedem lábaimat az elmondott irányba. Innen két felé ágaz, az alagsorba és a toronyba. Már megint ugyan az a vénasszony segít ki, úgy látszik ő is velem együtt jött. Csak gyorsabb. Toronyba ment fel. Áh, még egy golyóstollat is találok a torony felé menet. Szóval csakis abba a bűzbarlangba mehetett, amibe én jó esetben kétszer ha beteszem a lábam egy évben. Most lesz a harmadik, valaki írja már fel a naptárjába legyen szíves.
És megvan! Oscar, Nobel meg mindenféle díjat ide nekem! Elvégre egy félig meddig kocsmatölteléket üldöztem egészen idáig, remélem nem vett észre. Amúgy tisztes távolságból figyelem azt amit csinál. Beszélget a baglyokkal, levelet akar írni. Csupán nincs mivel. Nem találhatja meg a zsebében a tollat, mert elhagyta út közben amin őszintén szólva nem is csodálkozom.
- Ezt keresed esetleg Endre? -
Mutatom feléje az előbb említett tollat. Illetve közelebb is sétálok, kerülgetve ügyesen az ürüléket és egyéb finom dolgokat. Nem is hallom mikor rálépek valami ebéd maradékra, csak a csontok törését érzékelem a bakancson keresztül. Komolyan, erre a helyre ráférne már egy takarítás, ebben azért megegyezhetünk. Ha esetleg szüksége volna Endrének a tollra, mosolyogva nyújtom felé, ha meg nem akkor köszönöm szépen csak úgy fogom. És figyelem ezt a sok vijjogó masinát. Leginkább azért, mert nem akarom, hogy valamelyik közelebbről is megismerkedjen a hajammal vagy akár a bőrömmel. Utálom ha egy madár megcsíp és itt nem egy ilyen idegbeteg, vadállat példány van.

Az Anyatigris és a Rossz

A kocsma nem nekem való hely, abban biztos vagyok. Én sosem fogok inni… na jó, talán egyszer-kétszer, de annyira nem, hogy berúgjak. Olyan rossz látni ezeket az embereket. Nevetnek a nagy semmin vörös arccal és csak isznak, isznak és isznak. Nem akarom, hogy az alkohol majd elpusztítsa az agysejtjeim. Szükségem van és még lesz is rájuk. Ha hülye leszek nem lesz belőlem semmi, csak olyan, mint az a sok dagadt csávó. Igen, ott, pontosan annál az asztalnál. Kezdem kellemetlenül érezni magam. Itt állok szinte a kocsma közepén és nézem az emberek arcát. Megvakarom a nyakam és már épp elindulnék a kijárat felé, mikor egy férfi lép be. Miután rendel magának – gondolom – egy szeszes italt, megfogja a vállam és az egyik asztalhoz terel. Oda, ahol nincs vörös fejű férfi és nincs is annyira büdös. A férfi sem büdös. Sőt… érezni lehet rajta a kölni illatát. Lehet, hogy egy lánnyal lesz találkozója, azért használt ilyen jó illatú kölnit. De ha tényleg találkozna valakivel, akkor nem is figyelt volna rám. Vagy ő tényleg figyelmes, nem úgy, mint azok ott.
Szóval leülünk az asztalhoz és beszélgetni kezdünk. Mintha az olyan természetes lenne, hogy egy 13 éves gyerek egy sokkal idősebb emberrel a kocsmában beszélget. Ebben a csárdában  - általában – nincs józan ember.
 - Hogy mit gondolok róla? Khm… mocskos, büdös és tele van részeg és fura fazonokkal. Bár mit is várhatnék egy kocsmától? – mondom teljesen őszintén. Hiába, a gyermekek nagyon őszinték, ahogy én is. – Te hogyhogy józan vagy? Igaz, még csak most jöttél... De egyáltalán hogy szúrtál ki engem? Senkinek nem jutott volna eszébe idejönnie hozzám. Mindenki el volt foglalva a magitalával. Túl sokat beszélek. Bocsi. -
Igen, jellemző rám, hogy túl sokat csacsogok, amiről le kéne szoknom. Az emberek nem nagyon szeretik az olyanokat, akiknek be nem áll a szájuk. Az órákon meg csöndben kéne maradnom.
 - Már nem a nevelőapám, de amúgy igen... legalábbis sokat iszik, vagyis ivott. Már egy másik családnál lakom, mert az előző nevelőanyám öngyilkos lett. – miután ezt kimondom, nagyot nyelek. Próbálom visszatartani a könnyeimet, hiszen itt és most nem sírhatok. Végülis sikerül. – Szóval most Janeynél lakok, aki nagyon kedves. És velünk lakik még a férje, aki nemrég került be a családba, Vincent. Igazából nincs bajom Vincenttel, de szerintem sokszor hazudik. Túlságosan kedves a nőkkel. – mondom mosolyogva. Na jó, tényleg abbahagyhatnám már a beszédet, mert a családi dolgok nem rá taroznak és ha Janey tudná, hogy miket osztok meg egy idegennel, lehet kitekerné a nyakam. De most nincs itt és szerintem ez a férfi nem fogja tovább adni senkinek az én kis titkaimat. Legalábbis én bízok benne.
Végül megkínál egy kis vajsörrel. Végül úgy döntök, hogy elfogadom az italt, aztán a nevemet is elárulom.
 - Gergő vagyok. Lasch Gergely. – mondom mosolyogva. Amíg Endre elmegy a sörért, addig én továbbra is azokat a férfiakat nézem, akik már kissé be vannak csípve. Ám mikor ők is rám néznek, gyorsan elkapom a tekintetem. Pár perc múlva megérkezik a férfi és leteszi elém a vajsört.
 - Köszönöm. Még sosem ittam ilyet. Fura íze lesz? – kérdezem kíváncsian. Végül nem várom meg a válaszát, inkább lehúzok az italból egy keveset. Fura íze van… nem tudom leírni, mert még én sem tudom eldönteni. Remélem tényleg nincs benne alkohol. Leteszem a korsót, majd megszólalok.
 - Fura, de nem rossz. – vigyorok. A férfi válaszol a kérdésemre. – Hú, kinéztelek volna 20-nak is. Legalábbis a külsőd ezt mutatta. – nevetek. – Amúgy téged hogy hívnak? – kérdezem és megint iszok a vajsörből.
Ekkor hallom meg, hogy az ajtó kitárul. Hátrafordulok és meglátom Janey-t. Úristen!
 - Bakker, ez a nevelőanyám. – mondom halkan, hogy csak az előttem lévő hallja. Már épp az asztal alá akarok bújni, mikor Janey a hátam mögé áll. A francba!
- Öhm... szóval az történt, hogy... - nem tudom befejezni a mondatomat, ugyanis Janey rögtön nekiesik az előttem lévőnek. Mármint nem bántja, csak kérdőre vonja.
 - Janey, nem ő tehet róla, én fogadtam el a vajsört. Ebbe amúgy sincs alkohol, legalábbis nekem azt mondta.
Próbálom magamra vállalni az egészet, hiszen nem akarom, hogy Endre megutáljon Janey miatt. Az első olyan ember, akivel tök jól elbeszélgettem. Nekem igazából senkim sincs, és ez a férfi, pont jó lenne egy barátnak. Ekkor Janey azzal fenyegeti meg Endrét, hogy megöli. Egy percig sem hiszem el, hogy Janey megölné, de azért kicsit félek, hogy megteszi. Mindent kinézek belőle, főleg, ha a szeretteiről van szó.
 - Janey. – s megszorítom a kezét, ezzel akarom azt jelezni, hogy tegye el a pálcát. Ránézek az előttem lévőre. Remélem sikerül neki kimagyaráznia magát.

Endre, Bea és a kellemetlen harmadik

A jó gyerekek ilyenkor már a kötelességeiket végzik. Ő maga sosem volt az a jó gyerek, most áldozatokat keres, hogy egy kis csínyt elkövessen. Szép dolog a szerelem, ő pedig szívesen rátesz még egy lapáttal az embereknél. Sokan olyan félénkek, pedig csak egyszer élnek. Ő viszont segít, például annak a párnak, akik épp a bogolyházban vannak.
Az érdekes találkahelyre felhúzza fitos kis orrocskáját, meglebbenti párszor a szárnyait, nem mintha olyan könnyű lenne ezt a szagot elűzni, de ez most mellékes. A célpontok már bemérve. Először a lányra irányítja az íjat és nyila tökéletesen célt ér, amikor a fiúra pillant. Az elején talán kicsit kótyagosnak érzi magát, de mire Endrét is beoltja, addigra tökéletesen készen áll majd a szerelemre.
A fiúra is céloz, és elvéti. Kerek szemekkel nézi a művét, ugyanis Endre - bár fejmozdulata olyan volt, mintha Beára nézne - azonban mégis egyhelyes kuvikot célzott meg végül és hát szerelem lett belőle első huhogásra. Apró tenyerével a homlokára csap és mielőtt még nem lenne túl késő, két újabb nyilat húz elő, és amikor a fiú a lányra néz, mind a kettőt elindítja felé. Ez veszélyes játék, mert a hatás hosszabb és intenzívebb lesz ez által, de még mindig jobb, mintha szegény bagolyra vetné rá magát. Azt nem magyarázná ki soha.

Gregor

Még mindig meg van az esély arra, hogy nyakamba kapjam lábaimat és lelépjek. Kísérő nélkül itt eléggé ciki megjelenni, nekem aztán meg még cikibb. Prefektus létemre nem tudtam összeszedni egyetlen egy hímnemű lényt se, felér ez aztán egy nagy szégyennel. De ettől függetlenül még itt vagyok. Még, de ki tudja meddig. Ha nagyon megunom ezt, gyorsan terepet váltok és ruhát is mivel a kinti időjárás ebben nem valami kellemes.
Aztán az én lábamra senki nem mondhat semmit! Ezek formásak, izmosak, edzettek. Igaz az utóbbi időben nem tudtam aktívan részt venni a kviddics idényben, kapitányságról is le kellett mondanom egy rossz esemény miatt. Elvégre nem mindennap tűnnek el az ember lányának szülei egyik napról a másikra, igaz? Pedig velem ezt történt, eltűntek a szülők. Egyenlőre még hiába keresek mind a muglik, mind a varázslók. Semmi nyomuk. Én pedig csak ügyesen a bátyámra hárítottam minden felelősséget és visszajöttem ide. Ide, ahol aztán senki nem vár. Mert hát, ha várna valaki azt már elég rég észre vettem volna, gondolom. Ha meg nem, akkor nyugodtan szólhat, nem harapok, olyat nagyot.
Mély levegőt veszek. Hogy pofozzak fel egy ekkora mamlaszt? Inkább megvárom amíg eláll a nevetőgörcs, arcizmai rendeződnek és végre valami emberi kinézete is van. Mert eddig csak egy szmokingos gorillát láttam a falnak támaszkodva. Kérdését válaszra se méltatom, inkább várok. Amennyire felhúznám magam a válaszán azt venné észre, hogy a feje mellett nőtt még ki egy Mikulás virág is. Ami mondjuk menne a dekorációhoz és a fiúhoz nem annyira. Vajon szeretné? Teljesen ingyen lenne, megígérem.
- Még egy abszurd kérdés. Ha már ennyire bejön a lábam neked, leszel a kísérőm? -
Majdnem zsebkendőt is nyújtottam neki a könnyek mellé. De aztán mégsem. Hogy néz ne ki az ha én egy ekkora nagy mamlaszt siratnék meg? Nem valami jól, egyezzünk meg abban. Amúgy tényleg komolyan gondoltam ezt az abszurd kérdést és ha újra ilyen nem tetsző válasz érkezik részéről tenni fogok arról, hogy olyat mondjon ami egy kicsit legalább kedvemre való legyen. Szóval ismeretlen cuki nyakkendős fiú, szedd össze azt a kevés sütnivalód és neuronodat! Hanem rosszul jársz, hiába kell lenézzél rám, mint valami paradicsomra a zöldséges kisboltban.

Beácska

A kicsilány jó kedvet hozott az estémbe, amit már régóta éreztem. Nevetni is rég nevettem tisztán, szívből jövően, talán utoljára akkor volt velem ilyen, mikor Tanja lehuppant a fenekére síelés közben, de valami iszonyatosan furcsa kézmozdulatokat tett közben, ez tette a helyzetet igazán komikussá a számomra. Aztán persze jöttek a nagy megsértődések és egyéb aranyos női dolgok, de szerencsére a fejem is a helyén maradt és a húgom is megbékélt.
A lábnézegetéses megjegyzésre nem szólok egy mukkot se. Inkább nem mondom meg, hogy miket láttam, mert aztán meg hű-hű! Nagyot kapok szerencsétlen fejemre, az meg nem hiányzik, hogy egy agresszív kis mókus megtámadjon az egész iskola előtt. Lányokat meg köztudottan nem bántok fizikailag, szóval tényleg jobb a békesség mindenkinek.
Szótlanul átsétálok a kislány bal oldalára és odanyújtom neki a jobb karomat, hogy karoljon belé.
- De csak mert megnevettettél. - mondom hozzá röviden, mindennemű arcmimika nélkül. Kicsit elrendeztem magamban a dolgokat, hogy valami értelmes fejet tudjak vágni és ennek a szerencsétlen pici lánynak ne kelljen miattam szégyenben maradnia. Igen, rendes is tudok lenni, de azt nagyon ki kell érdemelni, és úgy tűnik meg valaki rászolgált a jófejségemre.
Nem indulok el semerre, egyelőre várom a reakciót. Azért remélem hogy nem fogja leütni a fejemet a helyéről, még nekem is kellene pár dologra.
- Egyébként ha már így letámadtál, akár el is mondhatnád, hogy hogy hívnak. - jobb oldalra, lefelé fordítom el a fejemet és kérdőn tekintek a hirtelen kerített partneremre. Legalább ennyit közölhetne velem, ha ennyire bejött a nyakkendőm.

Beus

A navinés hiába kotor hol a jobb, hol a baloldali zsebében, nemhogy tollat,
még egy használt zsebkendőt sem talál. Pedig mintha zsebrevágtam volna azt a szerencsétlent. Oldalra húzza ajkait, majd ha már itt van, úgy gondolja közelebbről is megismerkedik a nem a tisztáságáról híres hely kicsiny lakóival.
- Hát te nagyon édes vagy - szól vidáman mosolyogva a bagolybébihez, aki a balján ráérősen ücsörög, és egészen belenéz a fiú szemébe. Hosszú ujjaival óvatosan közelít a pici madárhoz, hogy puha hasát megvakargathassa, ám mielőtt hozzáérhetne a barna huhogó jószághoz, ismeretlen női hang szólítja meg, méghozzá a fiú keresztnevén. Érdekes, hogy a számára tökéletesen idegen lány tudja  a nevét, ráadásul úgy tűnik, hogy nemcsak véletlenül jött erre a helyre az ismeretlen, hiszen úgy szól a fiúhoz,  hogy az egy pillanatra elgondolkodik, csinált-e valami helytelennek számítót mostanában. Vajon mi lehet a bűne? Talán rájött volna, hogy mit terveznek Gergővel? Kizárt dolog. Arról csak és kizárólag a két fiú tud,  és nem terveznek senkit sem beavatni az évszázad betörésének tervébe. Endre úgy dönt, hogy ideje megfordulni, hogy legalább azt megtudja, kihez tartozik a finom hang, melynek élében mintha szigor csengne. Fordultában a kis bagoly majd' leesik, kissé meglóbálja szárnyacskáit, amivel csak annyit ér el, hogy Endre orrához csapkodja az amúgy is érezhető bűzt. A bejáratnál álló leányzó hosszú barna hajjal, és barna szemekkel  bámulja a navinés fiút, ami igazán kedvére való a magas tanoncnak. Egy pillanatig elmereng, hogy valahol láthatta-e  már a lánykát, de felidézvén emlékeit - amelyek leginkább csak a bogolyfalvi csárdához fűződnek - gondolatban megrázza fejét.
- Az enyém - pillant le a felé nyújtott viseltes tollra, ami úgy tűnik útküzben kiesett a zsebéből, hacsak a lány nem lopta esetleg ki, bár ha így történt, akkor kérdés, hogy Endre hogyan nem vette észre, hogy a farzsebében nyúlkál egy pattogó lány. - Köszönöm! Hol találtad?
Átveszi a tollat, s közben ujjai véletlenül a lányéhoz érnek, majd mosolyog is hozzá, mert tényleg hálás a segítségnek. Toll nélkül nehezen tudna volna hazaüzenni, bár a füstjelek még mindig a tarsolyában lapulnak égrerajzolásra készen. Aztán, mint az elmebaj, úgy jön rá valami furcsa érzet, és attól tart, hogy a füstjelek utat tévesztve, az otthoni birtok helyett saját elméjét vették célul, és elhomályosítják amúgy sem bíztató agytekervényeit. Óvatosan a bagolyra pillant, megszemléli a pici tollakat, a csillogó fekete szemeket, hallja a finom huhogó hangot, és arra gondol, hogy ha bagoly lehetne... majd, mint a villám, ami beléhasít, a szembenálló leányzóra pillant, és hamisíthatatlan "Enyém vagy" tekintettel közelebb lép hozzá. Testét elönti a forróság, ereiben lüktet a vér, a csontjait körülölelő izmok egyéni életükbe kezdenek. Minden olyan gyönyörűnek tűnik, a világ egészen megszépül, és a bagolyház sem kivétel. Többé nem az a büdös, koszos, patkánymaradványokkal teli hűvös hely, ami percekkel ezelőtt volt, hanem a Föld középpontja, legszebb burka, ahol megláthatta eszményi háztársát. Milyen csodálatos! Nem is létezik gyönyörűbb nála, és ahogyan a nevemet susogta ajkai kereszttüzében... kell nekem!
Endre az érzelmektől kivörösödött arccal nézi a barna tincseket, Beus pofiját, elernyedve keresi az igéző tekintetet. Egyelőre nem mond semmit, mert nem tud, egyszerűen nem képes a beszéd intézményének gyakorlására. Ha most megszólalna, bizonyára szerelmet vallana az előtte állónak, és azt valahol nagyon mélyen ő istudja, hogy egyikük sem szeretné, vagy talán egy kicsit mégis... Endre biztosan.

Zoé

- Rendben, majd körülnézek, ha lesz egy kis időm.
Ez a kastély hatalmas, tényleg nagyon sok hely lehet még benne, ahol nem jártam még. Jó lenne még ebben a félévben felfedezni mindent, amit csak lehet. A kastélyon kívül még nem is nagyon voltam, pedig nagyon szép környéken épült. Komoly felfedezőtúrákat kell majd tennem.
- Sajnálom. Biztos nehéz lehet.
El sem tudom képzelni, milyen, amikor az embernek van egy öccse és egy húga. Nagyon furcsa lehet Zoénak, hogy a húgát minden nap látja, az öccsét viszont csak alig. Nem hiszem, hogy meg tudnám szokni...
- Akkor jó. Tudod, utálom ha valaki miattam ideges.
Mondjuk általában nem sok embert szoktam felidegesíteni. Ha viszont mégis megtörténik, akkor nagyon rosszul érzem magam miatta. Szándékosan sosem tennék olyat, amivel másokat magamra haragítok. Olyankor mindig egyedül érzem magam.
Zoé elindul az egyik puff felé, én pedig követem. Leülünk, és miután kényelmesen elhelyezkedem a puha ülőhelyen, válaszolok neki.
- Hát igen, szeretem őket. Csak örülnék neki, ha apukámat is többet látnám.
Mostanában sajnos nem találkoztam apuval. Pontosabban azóta ritkultak meg ennyire a találkozásaink, mióta új családja van. A felesége utál engem, pedig nem tehetek róla, hogy megijesztettem annak idején. Jó lenne vele kibékülni, de egyelőre azt sem tudom, mennyit tud a varázslók világáról. Vagy egyáltalán hallott e már róla bármit is aputól.

Vera, Mary, aztán Ryan

Végre találkozik valakivel, akit ismer, és el tudnak beszélgetni. Örül neki, bár azért jobb lenne, ha egy párra jött volna. Természetesen így is-úgy is jó neki, de mégis.
-Szerintem enni is fogok, szeretem a sütit.- mondta Verának. Sokáig azonban nem voltak egyedül, mivel bejött a képbe valaki más is. Egy elsős, akinek be is mutatta illedelmesen.
-Szia Mary.- köszönt, aztán csak hallgatott. Hallgatta őket, leginkább a lány beszédét, ami sokáig tartott, de unaloműzőnek tökéletes volt. Aztán kérdezett. Válaszolt is rá rögtön, csak hogy legyen beszédtéma.
-Szerintem nagyon jó itt. Mindig történik valami, izgalmas hely.-válaszolt körmondatokban, úgy, hogy senki se értse meg, tulajdonképpen pontosan mire is gondolt. Csak ő tudja, és jól is van ez így. Vett tehát sütit, és elkezdte enni. Ahogy szinte már tömte magába, úgy árasztották el a gondolatok. Az anyjáról, a házában történtekről, a tanulásról, óráiról, a faluban lefolyt beszélgetéseiről, arról, hogy egyedül van itt, és sok hasonlóról. Eljutott egészen odáig, hogy reggelire almát evett. Azt nem tudta már visszakövetni, hogy ez hogyan jött ki, de legutoljára ezt gondolta. Még mielőtt meglátott volna valakit, aki a fal mellett állva vár. Látta már a faluban is, ezért erősen elkezdett gondolkodni, hogy ki lehet az. Gyötrelmes, de jól leplezett percek következtek, amikor is agyát tornásztatta.
~De...ez a tánctanár...Mi is a neve...~ rájött. Nem hamar, de már tudta ki az, csak a neve kellett volna még. Az már nem is volt fontos számára.
Mikor az evésnek vége lett, és elkezdődött a táncos rész, megszólalt, és el is tűnt.
-Bocsi, de most mennem kell.- vetette oda a lányoknak. Nem tudta, hogy vissza megy-e még hozzájuk. Talán igen, talán nem. Odasétált tehát hozzá. Nem feltűnően, de elkezdett közelíteni. Oda is ezért, és láthatólag rá nézett az illető, így meg is szólalt.
-Szia. Lenne kedved táncolni?- tisztában volt vele, hogy ezt tanítja, vagy tanította. Mostanában nem látta, de a tánc az biztosan lázba hozza. Pillanatokon belül rájött, hogy amit csinál, az illetlenség. Be kellene mutatkozni, mert nem biztos, hogy a fiú tudja, hogy ki ő.
-Sharlotte Johanson vagyok.- mondta ki rögtön, de a szemkontaktust nem szüntette meg. Válaszra várva állt egy helyben.

Endre & Áki

Elsőre szinte el is hiszem, hogy Endre komolyan beszél, mikor felhozza, hogy milyen csinos is voltam. Szeretném, ha elhihetném, de egyrészt ennél már jobban ismerem Endrét, másrészt meg nekem is megvannak a saját emlékeim az esküvőről. Nem úgy tűnt, mintha Endre tényleg azzal lett volna elfoglalva, hogy hogyan nézek ki, tekintve, hogy amikor először találkoztunk a faluban, nem is tudott hová tenni. Ezért aztán nem értem, miért kellett ezt megjegyeznie. Mindenesetre elpirulok a bók hallatán, amit még ráadásul Ákos is elismétel. Miközben Ákos a sört véletlenül sört löttyint az asztalra, meg megbökdös a pálcájával, én igyekszem telepatikusan gyorsan kérdőre vonni Endrét az előbbi miatt. A telepatikus beszélgetéssel, csak ott a bökkenő, hogy valójában nincsenek ilyen képességeim, így nagyon remélem, hogy Endre veszi a lapot tekintetem és arckifejezésem alapján is. Nem igazán várok tőle választ, csak szeretném, ha tudná, hogy mennyire értékelem ezt a szükségtelen megszólalását. De ennyi is az egész, azon kívül, hogy nem értem Endre logikáját, nem számít az egész.
A fiúk megtárgyalják a szívószál dolgot, majd Endre kitér hozzá intézett kérdés elől. Még jó, hogy ezek után Ákos végül nem teszi fel nekem is ezt a kérdést. Ugyanis én sem szeretem megbeszélni - ha nem muszáj - hogy éppen kivel nem vagyok, viszont valamiért képtelen vagyok ilyen egyszerűen hárítani a személyes kérdéseket, mint Endre. Ezek után Endre feláll, hogy igyon még valamit, meg hozzon nekem egy forralt bort, ha már ilyen szépen megkértem rá.
- Váó! Áki, nagyon cuki a pólód! Miért pont Nadine? - fordulok vigyorogva a fiúhoz, miután Endre a pult felé vette az irányt. Nem nagyon veszem tudomásul a háztársam fészkelődését, meg zavart arckifejezését. Mióta itt vagyok ilyen, és amúgy is tudom, hogy nem nehéz őt zavarba hozni. Szóval már akkor felfigyeltem a nem mindennapi ruhadarabra, amikor Áki levette a pulcsiját, de akkor éppen volt más téma, így nem akartam közbevágni. Azóta kerestem a megfelelő szót a pólóra, ami se nem volt férfias, se nem túl gyerekes, bolondos volt inkább és cuki. Igen, mert a 'cuki' szó mindenre jó, sokan a falra másznak tőle, de akkor is univerzális.
Ezután visszatér Endre, a forralt borommal együtt, amit meg is köszönök neki. Az italomat kortyolom, miközben Áki elkezdi magyarázni, hogy dárcozni szeretne. Ez a kérdés nem az én asztalom, én most vagyok itt először, úgyhogy kérdően nézek Endrére, hármónk közül ő tudja a legjobban, mi van itt és mi nincs.
- Felőlem játszhatunk - vonom meg a vállam. Attól nem félek, hogy esetlen beégetném magam a játékban, és nincs is bennem annyi alkohol, hogy megnehezítse a célzást. A bortól kicsit kipirul ugyan az arcom, de ez a mennyiség még nem fog a fejembe szállni. Ellenben Ákos elnézve nagyon úgy tűnik nekem, hogy bármit is ivott, erősebb volt egy vajsörnél. Az ő kezébe már nem biztos, hogy hegyes végű dolgokat kellene adni.
- Öhm... Tudtommal nincs.  - válaszolok kissé megütközve Ákos semmiből jött kérdésére. Furcsa most hallani így beszélni Ákit, akit egy visszahúzódó fiúnak ismertem meg. Azzal meg aztán végképp nem tudok mit kezdeni, hogy csak úgy megjegyzi, hogy mellesleg én is jól nézek ki, meg hogy biztos foglalt vagyok. Nagyra nyílt szemekkel pislogok, de nem is kell máshogy reagálnom, mert Áki megint témát vált. Most a helyről hadovál, amit annyira nem tudok követni, de nem is érzem nagy veszteségnek. Én egyáltalán nem érzem varázslatosnak a csárdát. Szeretnék válaszolni Áki kérdésére, de hiába pillantok a karomra, nincs nálam óra. Nem úgy készültem, hogy majd hagyom magam olyan tényezők által korlátolni, mint az idő.
Aztán Áki, bejelenti, hogy elmenne oda, ahová a király is gyalog jár, úgyhogy én gyorsan kiengedem őt. Még utána nézek, ahogy a falba kapaszkodva eltántorog a mosdóig.
- Nem kéne visszavinni a kastélyba... vagy valami? - fordulok Endréhez. Nem nagyon jön be ez a szitu, hogy Áki a jelek szerint eléggé felöltött a garatra, és értelmes beszélgetést már nem nagyon remélhetek tőle, Endre meg nem úgy tűnik, mint aki nagyon élvezi a társaságunkat. Két lehetőséget látok, hogy hogyan érezzem magam én is jobban, az egyik, hogy Áki kap egy vödör hideg vizet az arcába, hogy kijózanodjon, a másik egy üveg Kalinka.
- Áh, semmit. - válaszolok a visszatérő Ákinak. Aki ezek után átkiabálva a helyiségen, rendel egy újabb kört, majd rám vigyorog. Egy halvány mosolyt küldök felé. Nem vagyok benne biztos, hogy még innunk kéne. De a fenébe is! Nem pont azért jöttem, mert nem akarok azzal foglalkozni, hogy mit kéne és mit nem?!

A kiskrapek és a kegyetlen nőszemély

Endre megközelítve Gergely gondolat-hullámait, teljesen rákapcsolódik a fiúra, s hamar azonosulni tud vele, nézeteivel, gyermekded rálátásával az életre.
- Igazad van! - nevet fel hangosan a navinés, tényleg "csak egy" kocsmáról beszélnek, ráadásul nem a világ legjobban karbantartott, tiszta helyiségéről van szó ez esetben. A már félig-meddig felnőtt fiatalember mégis szeret idejárni, odavan az itteni hangulatért, az itt megtalálható magányért, vagy társaságért. - Nem a mámorért járok ide, hanem azért, hogy elfeledhessem az érzelmeimet. Mostanában túl sokat gondolok érzésekre, többször kapom azon magam, hogy mereven bámulok magam elé, szinte látom, hogy a tekintetem üvegessé válva állapodik meg valamin.
Gergelynek mesél először érzéseiről, eddig még magának sem vallotta be ezek létezését, és most különös könnyedséget, igazi megkönnyebbülést érez. Régebben a bátyjával tudott elmélyülten beszélgetni, hosszasan nevetni, hatalmasakat hemperegni a fűben. Viszont amikor megjelent a leendő menyasszony, végül feleség, Endre nem óhajtott újra, és újra közeledni Ivánhoz. A nagy testvérnek már nem volt fontos az öcskös, egyre többször maradoztak el a beszélgetések, kutatások, a tündöklő csillagok rejtélyeinek fejtegetése. Iván szerelmes lett Andreába, és a boszorkány feltűnéseiből hamarosan odaköltözés lett, majd Endre teljes kiutasítása bontakozott ki Iván mindennapi életében. A politika sem tett jót a fiúk kapcsolatának, hiszen Iván nézetei elutasították a kisebbik Araczkiét. Sokat vitatkoztak, legtöbbször a közös étkezéseknél, amiknél sűrűn előfordult, hogy a két utód pálcát ragadva átkozta a másikat. Ennek Nimród, az édesapa vetett általában véget, de előfordult, hogy Endre édesanyjának könnyei tették az i-re a pontot. Endre az esküvő óta nem látta családját, azóta nem beszélgetett ilyen mód senkivel sem, és most úgy érzi, mintha egy régen látott, már nagyon hiányzó testvérére lelt volna Gergelyben.
- Ó, ne, ne fogadkozz! - mondja a fiúnak, és tovább hallgatja mesélni valóját. Hamar megtudja, hogy Gergőnek alkoholista nevelőapa és öngyilkos nevelőanya is kijutott a múltban, amire Endre azonnal ráncba szedi homlokát, arcát torz mimika jellemzi. - Ez szép! Remélem, azért most már jobb sorod van?!
Épp, hogy felteszi kérdését, a kisfiú azonnal válasszal ajándékozza meg, nagyon lelkes, és bőbeszédű, pont mint általában az ilyen korú gyermekek szoktak. A navinés bólint egyet a jó hírre. Arcán nem látszódhat, de gondolatban igazán sajnálja Janeyt, amiért olyan férje van, aki nem biztos, hogy tiszta lelkiismerettel rendelkezik.
- Örülök, hogy Janey jó hozzád - feleli üdén a fiatalember, és észre sem veszi, hogy saját italához még hozzá sem ért. Csak nehogy elpárologjon belőle a nemes alkohol. Akkor bizony szentségelni fog a navine ház gyöngyszeme.
- Araczki Endre, tisztelettel - mutatkozik be, jobbkezét átemelve az asztalon előrenyújtja, hogy kezet rázhasson Gergővel. - Illik hozzád a neved, jól választottak a szüleid!
A bogolyfalvi kissrác a vajsörről kérdezget, amire Endre csak vigyorog, ő kevésbé szereti a sört, inkább az erősebb röviditalokat kedveli. A sajátjáért nyúl, egy pillanatra a magasba emeli Gergő felé mutatva, majd garatára engedi, égessek csak nyelőcsövét a szesz.
- Egészségedre! - üdvözli a fiút a felnőttek körében, miközben átengedi testét az italt követő forróságnak. - Ami jó, az jó. De majd mutatok ennél sokkal jobbat is.
Rákacsint a sörrel ismerkedő fiúra, akinek úgy látszik nincs ellenére a finom mézes íz.
- Húsznak? - elismerően bólint egyet Endre, sokan mondják, hogy koraérett, idősebbnek tűnik, mint amennyi valójában, de ez egyáltalán nincs ellenére. Neki nem a számok adják a jelentőséget, sokkal inkább a személyiségnek enged utat. - Általában senki sem találja el elsőre az éveim számát, képzeld el, egyszer már 23-nak is néztek, egy nő, egy igazán dekoratív egyéniség, teszem hozzá.
Az emlékre jó érzés keríti hatalmába, de ez nem több, mint néhány egymást követő álomkép, ami amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen távozik is. Gergő ijedt felkiáltása Endrét érdeklődésre sarkallja, és ő maga is az ajtó felé fordítja fejét. Tényleg belépett rajta egy szikárnak mondható, merev arcizmaival első nekiindulásra nem túl szimpatikus nő. Ez lenne Janey? Az a kedves teremtés, aki örökbe fogadta a kisfiút? Most komolyan? A fiatal nő ott is terem az asztaluknál szinte azonnal, és egy harmatnyit mintha idegesnek tűnne. Felszólító kérdésére Endre csak megcsóválja fejét, igazából nem zavart meg semmit, vagyis egy jóízű beszélgetést, na azt biztosan, de azt telibe-totál.
- Jó estét magának is - köszön udvarias hanggal Endre, gőze sincs arról, hogy az előtte álló kicsoda, itt tartózkodása óta egyetlen egyszer sem látta. Gergő láthatólag beijedt, így a navinés bátorítólag rámosolyog a kis srácra, olyan "nem lesz itt semmi baj" nézéssel. Janey viszont nem így áll hozzá a dolgokhoz, láthatólag végezni akar a bűnbe csábító, csúnya, gonosz ördögi fiatallal, aki tágra nyílt szemekkel hallgatja anyai aggodalommal fűszerezett kérdéseit.
- Szerintem még senki nem halt bele egy féladagnyi vajsörbe, ezenfelül nemsokára tizennégy éves lesz, elsős diák - néz az idegtől tépett nő szemébe, higgadtságát talán csak egy piszok erős kínzó átokkal tudná megzavarni a másik fél. - Ezen nem tudom mit kellene magyaráznom. Ha netán erősebb szesszel kínáltam volna, vagy kábultságot előidéző szerekkel, akkor megérteném ezt a jelenetet, de így, nem igazán. Jobb volna, ha egy rosszakaró vén pacák társaságába került volna? Ha az utcán próbálja ki valami utolsó söpredékkel?
Remélhetőleg kérdéseivel megnyugtatja Janeyt, és az leereszti pálcáját, mert még a végén kiszúrja vele Endre szemét.
- Araczki Endre vagyok, ide járok az iskolába - mutatkozik be nyugodtan, ezzel is csillapítani óhajtja az ideges társaságot. - Egyébként meg, ha ez ennyire kikészíti magát, akkor ideje felkészülnie arra is, hogy nemsokára ki fog röppenni a fészekből ez a fiatal úr. Ha most mégis úgy dönt, hogy megöl, előtte engedje meg, hogy igyak még egy pohárkával.
Kutyaszemekkel néz fel a nőre, utolsó szavai mellé postáz egy hosszú, fogvillantó mosolyt is, majd a pult felé fordítja szürkéit, és gondolkodó szájtartással a whiskeyk felé tekint.

Endre cicu

Ha tudtam volna, hogy egy fiút kell bámulnom ahogy egy tollas képződményt vakargat akkor biztosan maradtam volna ágyban. Vagy legalább a szobában, mert oda is mostanság csak aludni járok. Mi másra használnám? Tankönyveket a könyvtárban is lehet találni ha olthatatlan tanulási vágy törne rám, ami nem valami sűrű. Aludtam volna tovább, ez a lényeg az egészben.
Na ne! Ilyet, ez igazi szentségtörés! Engem nem ismerni?! Hol él ez a fiú? Az őskorban? A pokolban? A középkorban? Mindegy, akárhol is az számára nagy kihagyás, hogy nem ismer. Engem aki prefektus, néhai csapatkapitány és színjátszós. Na meg a kastély népe úgy gondolta én vagyok a legfélelmetesebb prefektus a 165 centimmel. Ha még így sem ismer akkor nem tudom mit csinálhatnék. Ja, majdnem el is felejtettem. Én vagyok az őrangyala, aki majdnem minden este ott volt a csárdában. Csupán annyira jelentéktelen voltam. Amúgy lassan már azt is tudom, hogy kivel mit csinált ott. Például utoljára Janey nevelt fiával szórakozott, vagyis nagyon közel hajoltak egymáshoz, valami olyat beszéltek meg amit nem hallottam. Viszont az láttam, hogy egy 13 éves gyereknek vajsört adott. Valahogy ezt a tettét elítélem, de semmi köze ahhoz, hogy ismer-e vagy nem.
Kábultság. Nagy erőkkel tör rám amint újra a fiúra nézek. Komolyan ott kellett volna maradnom az ágyban és nem ilyen hülyeségeket művelnem. Sokkal jobb lett volna. Pár pillanatra félre nézek, egy hóbagolyra ami éppen most repült be az ablakon egyenesen felém tartva. Ijedten lépek tovább, túlélve szerencsésen ezt a bagoly támadást. Következő alkalomkor le fogom onnan átkozni a fenébe, az biztos. Nem fog egy tollas borzadály rettegésbe tartani, ez is biztos.
Amúgy én nem loptam el semmit se! Csak egyszerűen túlságosan el volt foglalva Endre azzal, hogy ide érjen. Ez idő alatt eshetett ki az a toll, aminek én lettem a megmentője. Nehogy itt nekem alaptalan vádak vagy pletykák terjedjenek rólam, mert mérges leszek. És hiába vagyok ennyire kicsi - persze ez nézőpont kérdése - attól nagyon nagyon mérges tudok lenni. Na és, hogy valakinek a farzsebében nyúlkálok, ez aztán tényleg képtelenség. Mert ha én valahova benyúlok azt tudják, általában. És Endre hátsó felét elnézve nem nyúlkáltam volna én ott csak úgy, a tudta nélkül.
- Szívesen. Az elágazásnál találtam rá. -
Adom át az íróeszközt mialatt a kezünk is összeér. Olyan érzés fut át rajtam mintha ismerném valójában és nem csak a csárdában eltöltött esték után. Amúgy oda csak a felelősségem vitt, az, hogy tegyek már valamit ennek a fiúnak a májáért. Mert előbb utóbb a tömény italok le fogják teljesen bontani azt a szervet és sokkal előbb lesz az, mint ő gondolná. Legalább én ezt gondolom, jó pár év biológia tanulás után.
Furán nézek a fiúra, mert ő is furán néz a bagolykára. Lehet tudni sem akarom mi játszódik le éppen a fejében. Még a lelkivilágom is megsérülne a végén, amit aztán nem akarok. Kábán pillantok fel rá mikor közelebb lép hozzám. Mért kell mindenkinek ilyen nagyon magasnak lennie?! Közben olyan érzésem támad, mint a legelső színjátszó bemutatón Viktort figyelve vagy elnézve edzéseken Benjámint és azelőtt Kristófot. Összeszorul ettől a szívem, de még mindig csak Endrét figyelem. Komolyan miért is nézem? Rápillantva veszem észre az egész bagolyház megszépülését, nem foglalkozva a sok huhogó állattal. Na meg a csontokkal, maradványokkal, csemegével. Nem tudom megállni, hogy ne lépjek még ennél is közelebb a fiúhoz, így már nagyon kevés távolság van köztünk amit másodpercek alatt le lehet küzdeni. Ez viszont rá vár, én már nem bízok a lábamban nagyon. Túl kevés alvás, kábultság. Csoda, hogy még nem estem össze.
Úgy látszik feladták a szolgálatot a hangszálaim. Hiába is akarnék bármit is mondani, szerintem abból semmi érhető nem lenne. Csak gagyogás amit a babák szoktak csinálni. Nem kell tovább keresnie Endrének csokoládé barna tekintetemet, anélkül is az övéibe fúrom, hogy akarná. Sajnálom, most ez van. Amúgy meg nem tudom mit csináljak az egész helyzettel, szakadozottan veszem a levegőt, nagy kortyokban és csak nézem. Valaki csináljon már valamit, mert nem tudom mi lesz! De ha teret engedek annak amit tényleg akarok semmi jó nem lesz. És úgy érzem annak amit talán szabadjára engednék nem a legjobb hely a bagolyház. Áh, dehogynem, hisz ez a legjobb amit csak eddig láttam.

Karácsonyi bál, Endre

Beus

A kezdeti légkör csakhamar alábbhagy, már nem számít, hogy melyikük miért van itt, az a fontos, hogy egy helyen tartózkodnak, közösen lélegeznek, csöndben ismerkednek a kialakult szituációval. Bea még elmondja hol találta meg a tollat, de a fiú percekkel később már nem is emlékszik az egészre. Néma egyszerűséggel teszi vissza tollát a bal farzsebébe, majd továbbra is csak lesi háztársnőjét. A lány egészen megbabonázza, mintha varázslat alatt állnának, olyan ez, mint a mesében - vagy azokban a regényekben, amelyeket Endre édesanyja oly szívesen lapozgatott, mikor fiai kicsik voltak. A távolság pillanatok alatt minimálisra fogyatkozik közöttük; Endrének jártányi ereje sincs, lebilincselve áll, a barna szempár rabjaként keresi a kiutat, ami úgy tűnik, ez esetben nincs. Bal vállát némiképp megrántja, hogy a kis bagoly észrevegye magát, és csöndesen szárnyra kapva kettesben hagyja az egymásra talált párost.
- Végem van - suttogja Beának, és valamiféle dalt kezd hallani, ami talán csak az ő fejében létezik, és a külvilág ebből egy hangjegyet sem észlel. Szívverésének gyorsulása nem enged lassítást, az adrenalin egyenlőtlen sebességgel növekszik fiatal testében. Szíve ütemtelenül ver, a feje ekkor már gondolkodásra alkalmatlan, csak azt tudja, hogy mit szeretne tenni, hogy mit kell tennie. Még egy fél lépést tesz kicsiny prefektusa felé, és hosszú ujjaival megsimítja szép arcát. Bőre pont olyan, mint amilyet a navinés elképzelt neki, puha és selymes, egyszerűen érinteni, csókolni való. Nem tart sokáig, hogy további cselekedetek eszményképei öntsék el lelki szemeit, és alig-alig pislogva közelít Beus vonzó ajkaihoz. Eszébe sem jut a visszautasítás lehetősége, most ez nem opcionálisan kiválasztható. Érzi, hogy a lányban is hasonló folyamatok játszódnak le, és csak egyetlen dolgot lát maga előtt.
- Úgy szeretnélek megcsókolni - motyogja halkan, a barna szempár melegét élvezve, és nem várva válaszra lehajol a picike lányhoz, hogy ajkait ráengedhesse a lányéra. Finoman érinti, szürkéit ezzel egy időben küldi sötétségbe, hiszen úgy a legcsodálatosabb a csók. Újra és újra elválik a szájtól, majd visszatér hol az alsó, hol a felsőajakhoz. Fogaival néha aprókat harap Beus ízes ajkaiba, hogy aztán nyelvével fedezhesse fel és szerethesse azokat.

Ryan

Az evés és beszélgetés után első gondolata az volt, hogy kellene egyet táncolni. A hamar megpillantott tánctanár ehhez tökéletes alanynak tűnt. Oda is ment hozzá, és megkérte, hogy táncoljon vele, amire várhatóan igent is mondott. Bemutatkozott előbb ő, majd a másik is, amikor rögtön rájött, hogy mi a neve.
~Tényleg...Ryan...~ gondolta, mert egészen odáig nem emlékezett rá. Már tudta, hogy mi az, de ezzel nem is sokat törődött. Kézcsók következett, ami után el is mosolyodott. Meglepetés volt ez számára, kevés az ilyen udvarias személy az iskolában, de bárhol máshol is. Ezután már mentek is táncolni. Be a táncparkett közepe felé. Ahogy Ryan megfogta a derekát, ő a vállára tette a kezét, a másikat pedig a fiú fogta. Elkezdtek táncolni a lassú dalra, miközben tovább beszéltek.
-Igen, lent lakom. Láttalak már, és gondolom Te is engem, ha ezt tudod.- jegyzi meg észrevételét mosolyogva, mielőtt a másik kérdésre válaszolna.-Lehet. Alex-szel lakom lent már egy ideje.- nem részletezi, hogy miért, mert az már túl sok lenne. Azt sem, hogy ki az, mert elvileg tudnia kell. Amikor itthon volt, sokat járkált a faluban. De nem gondolkodik, inkább tovább táncol. Valamiért imádja ezt, de maga sem tudta mi olyan jó benne. Lépegetni, közben gondolatban az egekben járni. Valami csodálatos érzés volt számára, mivel már elég régen akadt táncpartnere. Ahogy repdesett a gondolatai között, eszébe jutott pár dolog.
-Ha jól tudom, akkor Te a barátnőddel laksz lent.- érdeklődik furcsa formában, kijelentéssel. Ha jól tudja, akkor helyeslést kap, ha nem, akkor pedig megtudja az igazat, és neki mindegyik lehetőség jó.-Laura, nem?- teszi még hozzá, mikor pár pillanattal később eszébe jut a név is.

Megkönnyebbülésemre a lány elmosolyodik, készségesen helyet csinál nekem az asztalon, úgyhogy helyet foglalok, és lepakolom újonnan szerzett könyvemet, aminek mindjárt nekilátok, ugyanis vannak még mára terveim olvasnivaló gyanánt.  A lányt Veronikának hívják, tudom meg ezt iménti bemutatkozásából.
- Ágota. Ágota vagyok. – fedem fel kilétemet én is, lehetőleg suttogóra fogva, hiszen könyvtárban vagyunk. – Nagyon szép neved van egyébként, hogy becéznek? Mit tanulsz, ha szabad kérdeznem? – érdeklődöm, mivel látom, hogy a lány nyitott egy beszélgetésre, talán egy kis lazítás után jobban fog menni neki a tanulás. Nem elsős, annyi bizonyos.
 – Egyébként idén kezdtem ebben az iskolában… - folytatom mondandómat, hisz tapasztalatból tudom, hogy ha én kezdeményezek, a másik fél is könnyebben feloldódik, és megbízik bennem. Nem mintha feltételezném, hogy ő nem bízik bennem, de a magabiztos kezdés mindig fontos. Nagyobb közösségben persze sosem én vagyok a szószóló, de jellememből adódóan ez természetes. Meghagyom a szereplést azoknak, akiken látom, hogy égnek a vágytól, hogy kibontakoztassák személyiségüket.
Itt viszont ketten vagyunk, így sokkal könnyebben megy, hisz egyértelműen látom a reakcióit.
- A hazatérés előtt mindenképp fel szerettem volna térképezni a kastély könyvtárát, hisz nagyon szeretek olvasni, szinte nincs olyan műfaj, amiben ne találnám meg a kedvemre való olvasmányt – tájékoztatom Veronikát ittlétemről, ha már én is kérdezősködtem felőle.
Bizony…elmerengek magamban, hogy mennyi életszituációmhoz hozzátartozott az olvasás, a könyvek. Hiszen ezért is tanácsoltak el mugli iskolámból. Biztos mindenkinek van ilyen elfoglaltsága, ami nélkül nem teljes az élete, s szinte függősége tárgya lesz. A zene is ilyen, de a hozzám legközelebb álló személynek, az unokatestvéremnek például a sport az élete. Vele ellentétben én sosem voltam sportos alkat, és jól érzem magam a bőrömben, de egyszer-egyszer rá tud venni egy futásra, habár inkább azért egyezem bele a dologba, hogy időt töltsek vele.
- Van esetleg kedvenc íród? – folytatom a kérdezősködést, de hát mindig érdekel, ki mit szeret, nem tehetek róla. Előbb megkérdezem ezt, minthogy a kedvenc ételéről érdeklődjek, teszem azt. Hát, kinek ez, kinek az.  Szeretem, ha újdonsággal állnak elő, hátha Veronika is meglep valamivel.
Eszembe jut, hogy minden évben legyártok előre kis cetliket, amiket egy csinos kis befőttesüvegben tárolok. Ezeken a fecniken minden napra akad egy kis üzenet, és talán csak a szerencsém miatt, de mindig aktuálisak. Legközelebb hozok egyet Veronikának is, ha találkozunk, hátha még fel is dobom a napját.  

Gregor

Ha már itt tartunk én egyáltalán nem akartam, hogy ez a fiú nevessen. Minek akarnék én ilyet? Szoktam idegenekre mosolyogni, de nem olyanokra akik a kisujjukkal tudnának legalább hármat csinálni belőlem. A súlycsoportokra azért figyelek, elvégre belőlem egy is sok a visszajelzések szerint. Akkor minek kéne kettő vagy három? Felesleges.
Valahogy ez a velem szemben lévő rellonos nem az én súlycsoportom. Könnyen el tudna páholni annak ellenére, hogy képzettnek számítok a küzdősportokban és kviddicsezem is. És hiába vagyok kicsi, az ő szemszögéből nézve, attól tudok dühös  lenni. De azért ennyi ember előtt nem fogok neki esni, vigyáznom kell az amúgy is törékeny imázsomra. Háhá, röhög a vakbelem, hogy lányokat nem bánt fizikailag. Akkor ezt azt jelenti, hogy lelkileg igen. Úgy lehet mégsem a legjobb kísérőt szereztem be a fiú személyébe. Talán pont most van itt az ideje a visszatáncolás, nem mintha gyenge lennék lelkileg vagy valami ilyesmi. Csak jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás.
Nem éppen egy neveletlen ficsúrral van dolgom, jut eszembe mikor balomra sétál és felkínálja jobb karját. És belé karoltam, elvágva magamat az utolsó menekülési lehetőségtől is. Csak túlélem, ha már elsősegélyt is tudok nyújtani, abban kell reménykedjen, hogy magamon is megy.
- Itt is hagyhatlak a sarokban, ugye tudod? -
Tudatosítom benne, hogy nem kell velem kényszerből jönnie. Na meg maradhat itt nyugodtan tovább, engem nem zavar. De azért valahol örülök neki, nem töltöm egyedül a bált és még meg ismerek valakit újat. Akkor ha kissé furán indult ez az ismerkedés. Talán már nem is gondol épelméjűnek a rellonos. Álljunk meg egy pillanatra! Eltöltöm vele a ma estét, aztán viszlát. Szerintem többet nem látjuk egymást, szóval nem is érdekelhet a véleménye. Viszont ha újra találkozunk fel fogom írni a naptárba.
- Bea vagyok. -
Elégítem ki vágyait a nevem elmondásával. Most pedig ő kéne elárulja, persze ha nem éppen egy kőbunkóval van dolgom. Az előbbiek alapján pedig nem azzal van. Azért mondtam ez, mert így ismernek és így kell szólítani. Amúgy sem szeretem ha valaki az egész nevemet tudja, plusz az illető még válogathat is a neveim között. Elég a Bea, a többiről nem kell tudnia. Bár lehet névről ismer, ki tudja.
Pár percig csak az ismeretlen fiúra nézek majd elindulok a táncparkett felé. Remélem nem fog lemaradni, vagy valami nem szép dolgot tervezni. Elég lesz ha követ időben. Nincsenek nagy igényeim, na. Amint felcsendül a zene, kezemet vállára csúsztatom, a másikat pedig összekulcsolom a rellonoséval. És egyszerűen csak élvezni kezdtem a zenét, a lassú ritmusát. Közben rájöttem nem is volt ez olyan rossz döntés, hogy eljöttem ide. Csupán ne egy olyan fiúval legyen dolgom akinek még a klasszikus zene szó is magas.

Karácsonyi bál - Leo

Nem nagyon szeretem a bálokat. Az a sok tánc, meg sürgés-forgás olyan sok egyben szerintem... Minek? Mindig megszédülök amikor bemegyek egy ilyen helyre. Tuti, hogy pont belefutok egy száguldozó sminkhadjáraton levő lánycsordába, de ha enni akarok, muszáj lemennem.
Ilyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem miközben a fürdőszobában a tükör előtt mélybarna szemeimet festegettem. Kaptam egy nagyon szép ruhát, és ahhoz illő, enyhén csillámos szemfestéket is küldtek. Halkan dúdoltam, és már tervezgettem, hogy mit fogok csinálni annak érdekében, hogy jól érezzem magam...
A hajam könnyen meg lett csinálva, szép kis hullámokban omlott a vállamra, majd belehelyeztem a tiarát, amit semmi pénzért nem hagytam volna a szobámban. A ruhába bújás eléggé furcsán jött össze, sehogy sem tudtam felhúzni a cipzárt...de aztán megoldottam! Igen.
Még indulás előtt járkáltam picit a cipőben, ami először volt a lábamon. Kényelmes volt, de azért nem mondtam volna rá, hogy az életemet is rábízom. Buksi terráriumához sétáltam, és amikor már a kezemen volt akkor esett le, hogy nincs zsebem, nem tudom hova rakni. Lőttek a tervemnek... Szomorúan raktam vissza a helyére, majd Répának megvakargattam a füle tövét, és elindultam a Nagyterem felé.
Még csak éppen kezdett gyűlni a tömeg, szóval még várhattam volna. Még sok beszéd van így akkor hátra... Felnyögtem, de csak halkan, és leültem a Rellon asztalához. Unottan hallgattam végig az összes beszédet, és már csak azt vártam, hogy elkezdhessek enni. Egész nap egy falatot sem ettem, erre tartogattam a pocim.
Répás előételt, répás főételt, és répás desszertet ettem, és pukkadásig teletömtem magam. Semmi kedvem nem volt táncolni, ezért a vacsora után is csak egy pohárral a kezemben ücsörögtem az asztalnál, és bambultam a táncparketten andalgókat.

Kinézet

Emma

---

Gondolkodásra tökéletes a szabadtéri ücsörgés. Neki mondjuk mindegy hol van, bárhol nekiáll gondolkodni. Főleg ha van miről. Akkor pedig volt. Anyja esetét feledni próbálta és hanyagolni, de testvérén elgondolkodott. Mikor jön vissza, mit fog gondolni? Milliónyi variációt elpróbált az agyában, bár ez arcán nem látszódott. Csak futkároztak ide-oda a fejében a gondolatok, csak bámult ki magából. Nézte a köveket, de nem látott rajtuk semmit, csupán kivetítette rá emlékeit. Éppen abba merült bele, hogy miben fog változtatni, mikor hangot hallott. Nem túl kedves hangot, nem túl kedves szavakkal. Először nem is válaszolt rá, de tekintetét a hang forrásába irányította. Mélysége és már maga a kijelentés elárulta, hogy fiú ejtette ki, de arra nem számított, hogy egy ilyen égimeszelőre kell majd felnéznie. Csak nézett rá hidegen, de közelebbről észrevehető volt rajta a düh. Nem bírta, ha leszólják. Másodikos létére 18-hoz közeledik, aztán lekislányozzák. Apjától is nehezen tűri meg ezt a szót.  Aztán hogy elveszett. Ezt még tudta tolerálni, mivel nem mindenki olyan informált, hogy első ránézésre megmondja; a faluban lakik. De inkább nem szólt. Felállt, tekintetét a földre vetette, szemét haja eltakarta. Nyugodtsággal, de szinte megfogható hidegséggel sétált  a fiú elé alig 30 centivel. Tekintetét hirtelen felkapta és az idegen szemeire irányította.
-Nem vagyok kislány.- vetette oda neki ugyancsak hidegen, de arcán már jól látszódott a düh. Nem szólt többet. Mondta volna még a magáét, de a hatás kedvéért meg sem mukkant. Persze nem várta, hogy ettöl a másik majd megijed, vagy megenyhül, csak tudatosítani akarta benne a dolgot.

Beácska

Azt azért nekem is el kell ismernem, hogy ez az emberi kapcsolatnak titulálható dolog, ami elindult közöttünk, nem kezdődött éppen a legszokványosabb módon, de talán az élet akarta ezt így. Mindegy, nem akarok ezen agyalni, ha már így adódott, akkor élünk a lehetőségeinkkel és elvisszük táncolni a hölgyeményt vagy amit éppen javasol.
- Akkor már inkább elkísérlek valamerre. - jegyzem meg röviden. Igaza van, tényleg itt is maradhatnék, de ugyan minek, már kigyönyörködtem magamat kellőképpen. Értelmesebb, ha vele tartok valamerre, ha már úgyis belém karolt. Ezekszerint neki  is ínyére van az ötlet, hogy kezdjönk magunkkal valamit, ami nem a fal mellett ácsorgást jelenti.
~ Szóval Bea. Akkor megjegyzem, elég különleges kis krumplicukor. ~ emellé a gondolat mellé kiszalad egy vigyor is, ugyanis tényleg az az érzésem, hogy egy nem mindennapi nő ismerősre tettem szert ma este.
- Greg. Remélem sikerül hasznosan eltölteni az estét. - mondom egy kis vigyorral a szám sarkában. Még nincs konkrét tervem, sőt, még azt sem tudom, hogy szeretnék-e bármit is, jól fel van vágva a nyelve a kisasszonynak, jobb lesz talán, ha nem húzok vele ujjat.
Beácska elindul a táncparkett irányába, maga után húzva engem is. Őszintén szólva kívülről viccesen nézhetünk ki, ahogy ez a pici lány húzza maga után ezt a nagy mamlaszt. Mikor Bea hirtelen megáll, majdnem továbblépek, de időben meg tudok még állni, igaz, hogy így kishíján orra bukok és a lányon landolok, de akadály elhárítva, nagy szerencsémre. Ki tudja, mit tenne velem, ha véletlen a sarkába lépnék vagy a nyakába zuhannék...
Ahogy elkezdődik a zene, Bea a vállamra teszi az egyik kezét, a másikkal pedig megragadja a szabadon lévő kezemet. Ennek megfelelően én pedig a lapockájára helyezem a jobb kezemet. A zene lassú, de szerencsére nem keringő zene, mert attól feláll a szőr a hátamon, Tanjának sikerült megutáltatnia velem, mikor mindenáron szeretett volna megtanítani keringőzni. Had ne mondjam, hogy a próbálkozás csúfos kudarccal ért véget, én kaptam Isten ostorából néhány csapást, de aztán szerencsére a húgom meghagyta a fejemet. Kis tündér...
Szépen lassan pakolom egyik lábamat a másik után, igyekszem együtt mozogni a zenével, ami eleinte kissé nehézkesen megy, de néhány perc után sikerül feloldódni és normálisan táncolni.
- Na, eddig megfelelek az igényeidnek? - kérdő tekintettel nézek Beára, remélem hogy ezért a kérdésért nem fog elküldeni a búsba vagy valami hasonló, bár a vérmérsékletét elnézve semmiben sem lehetek biztos.

Szeréna

Gondolta, feldobja valamivel ezt a napot is, és kicsit felszabadítja a szobát saját uralma alól. Tisztában van vele, hogy egy idő után kicsit megterhelő lehet, hogy egyfolytában beszél, ezért kellenek kisebbfajta pihenők, amikor csend és nyugalom borulhat az egész hálóra. Meg amúgy is, imád új helyeket felfedezni a kastélyban, márpedig ismeretlenből akad elég itt a környéken, tehát kalandra fel!
Magára húz egy túlméretezett bordó pulóvert, bordó harisnyával és mustársárga szoknyával, és egy nyuszis mamusszal dobja fel a szettet. Hóna alá csap egy dobozt, vállára telepakolt táskát vet, majd kilépve a folyosóra, céltalanul indul neki a nagyvilágnak. Természetesen a karácsony körül forog minden gondolata, és a nála lévő cuccok is mind az ajándékozáshoz szükségesek. Imád ajándékozni! Szíve szerint minden szembejövőnek adna valami személyeset, de az iskola diákjainak csak töredékét ismeri behatóbban, így arra már rájött, hogy ez nem fog működni. Azért persze vannak ám világmegváltó ötletei, nem kell félni! Szövögeti is becsülettel terveit, és annyira belemerül ebbe az elmélkedésbe, hogy mikor felpillant, rá kell jönnie, fogalma sincs, merre jár éppen. Tökéletes!
Hatalmas vigyorral ugrándozik oda az első ajtóhoz, amit megpillant, és minden teketóriázás nélkül benyit. Nem éppen a Társalgóba lépett be? Ha nem tudnám, hogy én írom a forgatókönyvet, azt mondanám, hogy micsoda véletlen! Belibben a helyiségbe, és odasiet a kandalló elé. Lihegve ledobja a dobozt és a táskát a földre, majd jókedvűen levetődik ő maga is. Aztán a következő másodpercben újból felpattan, hogy kerítsen magának egy bögre kakaót. Az majd megadja az ihletet az ajándékgyártáshoz. Tölt magának az egyik kancsóból, és addig is, amíg kortyolgatja az italt, felül az asztalra, és hangosan énekelni kezd. Csak az alaphangulat kedvéért.
-O Tannenbaum, o Tannenbaum, Wie treu sind deine Blätter!

Endre cicu

Légzésem végre normális szakaszba ért, nagy örömömre. Rossz lett volna pont most elájulni, mikor talán éppen megtaláltam azt amit már jó ideje keresek. Észre sem veszem a toll elpakolását, túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy minél kevesebbszer tévesszem szem elől a szürke tekintetét. Kissé olyan érzés kerít hatalmába mintha valaki vagy valami varázst szórt volna rájuk. De valahogy most ezt képtelenségnek tartom. Senki nem követett engem, a baglyok pedig ilyenre nem képesek ha nincsen köztük animágus. Ezt is kétlem, mert mindenki be kell legyen jegyezve a listába és mintha láttam volna egy ilyet még régebb a pihenőhelyen kifüggesztve. Igaz nevekre nem emlékszem, de arra igen, hogy senki nem volt aki a bagoly alakját tudta volna felvenni. Áh, mindegy, úgy is mellékes az, hogy milyen módon is találtunk mi egymásra.
Megint észre sem veszem a távolság drasztikus csökkenését. Ha Endre ennyire el tudta venni az eszem akkor mi lesz később? Őszintén bele se merek gondolni. Kis bagoly szárnycsapkodására figyelek fel ahogy távoznia kell az eszményi férfi válláról. Szegény, csak ennyi adatott most meg neki. Hátha én jobban járok nála, csak egy kicsivel is.
- Nekem is. -
Suttogok én is vissza, mintha itt valaki meghallhatná. Piros vérem csak végig siet ereimen, vissza a szívemhez majd újra lejátsszák ezt a ciklust. Komolyan, kicsit lassíthatna a tempón, mert lassan érezni fogom az életben tartó szervem minden egyes ütését. Ez a megjósolt pillanat is eljött amint Endre ujjai végig simítanak arcomon, még gyorsabban kezd verni a kis szívem. Még több érintés és a szívinfarktussal közeli ismeretségbe fogok kerülni. Kivételesen nem húzódok hátrább amint közelebb jön hozzám, ez nálam sima védekezési mechanizmus a magasságából adódóan.
- Tedd meg! -
Alig van köztünk egyetlen egy leheletnyi távolság és ilyet mond nekem. Megérteném ha még olyan világot élnénk mikor a lányok kezének megfogását is árgus szemekkel figyelték, de ez nem olyan. Nincs is nagyon szüksége az engedélyemre, megteszi anélkül is. Ajkaink összeforrnak, hosszú szempilláim összeérnek és végre kiélvezzük egymás közelségét amennyire a bagolyház engedi. Hogyha neked szabad játszani velem, szó szerint akkor nekem is szabad, állapítom meg magamban. Felfedező útra engedem nyelvemet, miután beleharapva alsó ajkába emlékeztetem ez valóság és nem Disney land ahol elég volt egyszer járnom, megutálni a helyet. Játszom tovább, szórakozom, nem foglalkozva semmivel és senkivel, még akkor sem ha néha egy kevés vagy éppen több fájdalmat okozok neki. Megteheti velem is, nem fogom zokon venni, az biztos.

Bogárkám

---

érkezés; meeting; satöbbi


 És harmadnapra feltámadott.. Valahogy úgy. Talán mégsem. Ködös, túl ködös, hogy mi vitt rá arra, hogy röviddel a visszatérés után, ilyenre vetemedjek. Sőt, azt sem értem, hogy miért hoztam magammal ilyesféle göncöket. Ja, hogy nem én voltam? Anyaaa..
De ők már csak ilyenek, gondolnak mindenre, arra, hogy jól nézzek ki, hogy fel tudjak öltözni – amit amúgy is tudok, de hát ha ki kell nézni valahogy, akkor lehessen, blabla. Lényegtelen már, itt van, és kész. Velem együtt, természetesen, és, miután fél szemmel rápillantottam a cetlire, ami hirdette, hogy mi készül ma este, csak a vállamat megvonva döntöttem, hogy elmegyek. Kellenek az arcok, szigorúan új arcok, no meg egy-két régi, akik rég nem hallottak felőlem. Nem részletezném mi lelt akkor, amikor csomagoltam, és eltűntem, sem azt, hogy miért jöttem vissza. Itt vagyok, ez a fontos, nem? Majd meglátjuk kinek, mely arcnak fog feltűnni a jelenlétem. Hogy melyikre számítok? A semmire, vagy a mindenre? A téteket megtehetik az asztalnál.
Szóval készülődés, egy férfi esetében, ez nem nagy ügy. Nálam sem. Csak egy kis öltöny, meg vacakolás – káromkodással fűszerezve, és kész a megkötött nyakkendő. Frizuraigazítás, ami most már hivatalosan is rövid marad, mert valamiért egyből kitépném, ha hosszabbra nő. Változtam, és elhagytam régi felem egy részét, igen sokat, de valljuk be; ez kellett nekem. Egy kis friss, hazai levegő, egy kis anya vasárnapi főztje, egy kis pátyolgatás, és kész is a felturbózott, új fél. Ezen felemmel indultam végül el, majdnem papucsban persze, mert a feledékeny, szétszórt eszem nem cserélhető, de ezt orvosolva haladtam végül igencsak kényelmes tempóval a Nagyterem felé. Párom, nos az nem volt, lévén, hogy öt perc alatt döntöttem, meg minden, de improvizálok majd valamit, valakit magam mellé. Bizonyára lesznek párja vesztett, vagy fel nem kért, reménykedő lányok, akiknek pont opcionális leszek a jelenlétemmel. Hát nem csodás az optimizmus? Dehogynem.
Nagyterem. Azt hiszem, erre nem számítottam. Ahogy közeledtem, úgy éledt a tömeg, úgy tolongtak az emberek, lökdösték is egymást kissé, keresték a másikat, vagy épp csak halálra izgulták magukat. Furán éreztem magam, amint nyomultam befele, halál nyugodt képpel, és megálltam, hogy szétnézzek. Nem siettem semmit el, magamhoz ragadtam egy puncsot, óvatosan szorongattam a pohár szélét, mert ha ez a fehér zakómra ömlik, durcás leszek, és megindultam a tömegben. Kerestem. Olyasvalakit kerestem aki egyedül volt.. éééés balra, öt óránál állt. Feltűnő volt, hiszen a ruha színe igencsak kitűnt a tömegből, élénk volt, csillogott, meg a többi, no meg, körülötte nemigen tolongtak még sokan egyedül, párosával állva örvendeztek. Nem is telt sokba a keresés, és ezen magam is meglepődtem. Feltörő bátorsággal lépdeltem immár felé, először ugyan vissza kicsit, még egy puncsért, mert ezt így illik, majd megint a kis rózsaszín felé, szlalomoztam a sok táncoló, táncra váró, és/vagy pihenő-ácsorgó-szenvedő egyének között. Öles léptekkel értem végül mellé, állapodtam le közvetlen a jobb oldalán, köhintettem egy aprót, de azért hallhatót, és felé nyújtottam a puncsos poharat, amibe még nem ittam bele.
- Egy italt, hölgyem? – mosolyogtam rá, remélve, hogy nem hoztam rá a szívrohamot, és, hogy nem állít ide fél percen belül valaki, hogy Bocs, késtem, de már itt vagyok. Na az szép lenne, nem vagyok túlélő típus, újabban – néha -, hamar feladok dolgokat. Ezt pedig, igencsak feladnám.
- Leo vagyok. – mutatkoztam be, mintha mellékes infó lenne, és a saját puncsomba kortyolva, elcsendesedtem, szót hagytam neki. Esély, hogy elfogadja a puncsot, és mulatunk, vagy elküld messzire, és ácsorog tovább, várakozva, vagy szimplán csak nézelődve. Rajta áll, melyik érvényesül.




>>SUIT UP!<<