 A kapu hatalmas szárnyai egy erőteljes dörrenéssel nyílnak ki, mely egy kis előtérbe vezet, ahol bal oldalt a kviddicskupa, jobb oldalt pedig a házkupa található egy mágikus üveg alatt, hogy akinek nem tiszte ne is nyúlkálhasson hozzá csak úgy. Előre tekintve egy hosszú lépcsősor vár, oldalán csak az ősöreg köveket láthatod, hiszen itt festménnyel nem kaptak helyet. Ahogy felérsz és jobbra pillantasz, hatalmas homokórák húzódnak a fal mentén, melyek az aktuális állást mutatják. A házak fő színeiben pompázó kövek (piros, sárga, kék, zöld) a szerzett pontokat, míg a társ színek (bronz, ezüst, arany, fekete) felül a még meg nem szerzett pontokat jelzik. Minden szerzett pont után a lehulló kő színe megváltozik. Felettük hatalmas zászlókon a ház címerek találhatóak. Ezzel a fallal átellenben nyílik a trófeaterem, mely átmenetileg lezárt rész, melyet a diákok egyelőre semmilyen körülmények között sem bolygathatnak meg. Ezen kétszárnyú sötét ajtó mellett érdemes mindig megállni, hiszen a különféle hirdetmények, falulátogatási időpontok itt találhatóak, valamint ha az órarendben valami változás történik azt is itt ismerhetitek meg. A falszakasz végéről indul a nyugati szárny folyosója. A lépcsővel szemben pedig a nagyterembe juthattok (akkor is ott kéne lennie). Ha felpillantunk a magas mennyezetre olyan freskókat láthatunk, melyek az iskola történetének egy-egy momentumát ábrázolják, időrendi sorrendben, míg az üresen hagyott részeken a falakat tetőtől talpig cseverésző festményalakok töltik meg, melyek közül ha jobban megfigyeljük ide inkább a tudományokban jártasabb elmék kerültek.  A faliújságtól nem messze áll a tömör fából készült, nagyjából derékig érő adománygyűjtő lába. A tetejét felnyitva belehelyezheted azt, amit jótékony célra szánsz, legyen az ruhadarab, játék, esetleg könyv, vagy bármilyen holmi, ami még használható, de neked nincsen már rá szükséged. Attól ne félj, hogy esetleg túl nagy a tárgy, amit bele akarsz rakni! Tértágító bűbájjal látták el a ládát. Szóval ne aggódj, minden belefér! Kivéve, ha akarva-akaratlanul kukának nézed és szemetet dobsz bele. Azt a láda kiköpi magából és nagy valószínűséggel jól tarkón is talál.
|
|
|
Maróti Fanni Úgy tűnt, ahogy csípőmmel a korlátnak támaszkodtam abban a csúnya karácsonyi pulóverben, amit még a nővérem elsőbbségi bagolypostával küldött, hogy engem is elért az ünnepi hangulat. Mi tagadás, ez volt az utolsó karácsonyom a kastélyban, és ha eddig egy évben sem vettem részt a készülődésben, legalább most illett úgy tennem, mintha valóban hasznára válnék a hatalmas fenyőt körberajongó diákseregnek. Ha ez máshogy nem is nyilvánult meg, a kezem legalább tele volt kisebb-nagyobb díszekkel, és mikor a fára véletlenül ferdén került fel egy éneklő gömb, még odaszólni is hajlandó voltam a pálcáját egyelőre még ügyetlenül használó elsős lánykának. A háttérben ünnepi dalok szóltak, és odalent, a bejáratnál egyre ingerültebb manók sürögtek, újra meg újra feltakarítva a sáros cipőtalpak nyomait. Hiába, azok nem akartak elfogyni. Miután szófogadón odaadtam a mutatóujjamon lógó csiklandozáskor sivító csengőt az egyik navinés srácnak, megfordultam, és alkaromat rátámasztottam a széles korlátra. Mindenki sietett, úgy éreztem, csak nekem nincs semmi dolgom. Ráérősen figyeltem a kilincset egymásnak adó diákokat. Volt, akinél már bőrönd volt, volt, aki véget nem érő percekig ölelte a barátnőjét. Talán még sírtak is. Elmosolyodva lehajtottam a fejem, és hogy leplezzem zavarom, ujjaim között egy vékony cukorbotot kezdtem forgatni. Annak ellenére, hogy három lánytestvérem volt, és az évek során nem egy könnycseppet láttam, képtelen voltam hozzászokni az egereket itató lányok látványához. Kezelni meg aztán pláne nem tudtam őket. Sem a helyzetet. Az érzelmes búcsúzkodás - még, ha a fejem udvariasan el is fordítottam, és a piros-fehér csíkos bottal játszottam - beférkőzött a bőröm alá.
|
|
|
Ombozi Noel INAKTÍV
 Bejegyzett pyromágus offline RPG hsz: 782 Összes hsz: 6313
|
Írta: 2017. december 20. 11:02
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=710095#post710095][b]Ombozi Noel - 2017.12.20. 11:02[/b][/url] Maróti Fanni Úgy tűnt, ahogy csípőmmel a korlátnak támaszkodtam abban a csúnya karácsonyi pulóverben, amit még a nővérem elsőbbségi bagolypostával küldött, hogy engem is elért az ünnepi hangulat. Mi tagadás, ez volt az utolsó karácsonyom a kastélyban, és ha eddig egy évben sem vettem részt a készülődésben, legalább most illett úgy tennem, mintha valóban hasznára válnék a hatalmas fenyőt körberajongó diákseregnek. Ha ez máshogy nem is nyilvánult meg, a kezem legalább tele volt kisebb-nagyobb díszekkel, és mikor a fára véletlenül ferdén került fel egy éneklő gömb, még odaszólni is hajlandó voltam a pálcáját egyelőre még ügyetlenül használó elsős lánykának. A háttérben ünnepi dalok szóltak, és odalent, a bejáratnál egyre ingerültebb manók sürögtek, újra meg újra feltakarítva a sáros cipőtalpak nyomait. Hiába, azok nem akartak elfogyni. Miután szófogadón odaadtam a mutatóujjamon lógó csiklandozáskor sivító csengőt az egyik navinés srácnak, megfordultam, és alkaromat rátámasztottam a széles korlátra. Mindenki sietett, úgy éreztem, csak nekem nincs semmi dolgom. Ráérősen figyeltem a kilincset egymásnak adó diákokat. Volt, akinél már bőrönd volt, volt, aki véget nem érő percekig ölelte a barátnőjét. Talán még sírtak is. Elmosolyodva lehajtottam a fejem, és hogy leplezzem zavarom, ujjaim között egy vékony cukorbotot kezdtem forgatni. Annak ellenére, hogy három lánytestvérem volt, és az évek során nem egy könnycseppet láttam, képtelen voltam hozzászokni az egereket itató lányok látványához. Kezelni meg aztán pláne nem tudtam őket. Sem a helyzetet. Az érzelmes búcsúzkodás - még, ha a fejem udvariasan el is fordítottam, és a piros-fehér csíkos bottal játszottam - beférkőzött a bőröm alá.
|
|
|
|
Maróti Fanni INAKTÍV
 Noelé, most, mindig, örökké offline RPG hsz: 112 Összes hsz: 731
|
Írta: 2017. december 20. 12:00
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=710099#post710099][b]Maróti Fanni - 2017.12.20. 12:00[/b][/url]  Értem én, hogy szépek a fenyők, meg, hogy sokat hozzáad az ünnephez, ha érezzük az illatát, ami egyébként a fa segélykérése, nevezhetjük akár sikolynak is. Én azt nem értem, hogy miért kell a nappalinkba ráncigálni egy haldokló lényt, és ráaggatni mindenféle csengő-bongó, csillogó-villogó vackot. Ha majd én egyszer a halál küszöbén leszek, rám se aggassák a nagyi nyakláncát, hanem hagyjanak szépen csendben eltávozni. Viszont valahogy nincs kedvem elrontani az ünnepi készülődést. Még. Egy kicsit rosszabb hangulatomban lehet, hogy nekiállnék odakötözni magam a fához, vagy egyszerűen csak felgyújtani a fenébe, hogy a szenvedései hamarabb véget érjenek. Mert így itt lesz még hetekig, és szépen lassan, kínlódva fog kiszenvedni. Ez azért elég gáz. Persze nem lenne muszáj néznem, de itt legalább vannak emberek, és most valamiért társaságra vágyom. Hogy aztán majd két óra múlva megutálva az emberiséget visszavonuljak festegetni. De ahhoz, hogy kívánjam a magányt, előbb torkig kell lennem mindenki mással. Tisztára logikus vagyok, nem? Szóval figyelem a rituális majdnem hullagyalázást, egyelőre a korlátba kapaszkodva, nehogy véletlenül valaki a kezembe nyomjon valamit, és még nekem is részt kelljen vennem ebben a... dologban. Nekem így is bőven intenzív ez az élmény, köszönöm. A közelemben álló srác felsőjéről egy igazán cuki pofa néz rám, szóval néha-néha rápislantok, hogy egy kicsit felengedjen a mogorvaságom, de a búcsúzástól könnyekig hatódó lányok csak szemforgatásra késztetnek. - Mintha soha többé nem látnák egymást - motyogom magam elé. Vannak barátaim, itt is, és a "mugli világban" is, de el nem tudom képzelni, hogy így lógjunk egymáson. Na, persze nekem most szürke-fekete az egész világ, és semmi nem lehet elég jó, így ház a zajos érzelemnyilvánítások most egyszerűen csak idegesítenek. Felső
|
|
|
|
Ombozi Noel INAKTÍV
 Bejegyzett pyromágus offline RPG hsz: 782 Összes hsz: 6313
|
Írta: 2017. december 23. 16:21
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=710298#post710298][b]Ombozi Noel - 2017.12.23. 16:21[/b][/url] Maróti Fanni Míg a csarnok bejárata előtt kibontakozó búcsújelenet helyett gálánsan inkább az ujjaim között forgatott karácsonyi cukorbot útját figyeltem, észre sem vettem, hogy gondolatban pillanatok alatt a régen látott fehérvári otthonunk falai között jártam. Mostanra a legkisebb húgom, Bori is felnőtt, komoly udvarlója volt, aki miatt persze kétnaponta könnyáztatta baglyokat kaptam. Hol azt kérte tőlem, hogy menjek haza és kotyvasszunk valami áldásos mérget, amivel egy péntek esti gyertyafényes vacsora keretein belül szolidan kinyuvaszthatja Richárdot, hol meg azt, hogy rakjunk máglyát anya virágoskertjében és úgy égessük el szerencsétlent. Hiába mondtam neki számtalanszor, hogy spórolnunk kell az aranyvérű ifjakkal, mert vészesen megfogyatkoztunk, és nem biztos, hogy talál még egyet, aki ráadásul önként el is viseli, ő csak a szemeit forgatta. Hát, nálunk már csak így mentek a dolgok. Senki sem rendelkezett túlzottan egyszerű személyiséggel. Gondolataimból egy közeli, kiábrándult hang rántott vissza a valóságba. A cukorbot még mindig az ujjaim között forgott, a szám szegletében pedig egy aprócska, még a húgomnak szóló mosoly ült. Alig hallhatóan sóhajtottam egyet, és nyakamat egy határozott mozdulattal kiroppantva a mellettem támaszkodó lány felé fordultam. Magamban még gyorsan megfogadtam, hogy amint időm engedi, hazamegyek, de ebben az ígéretben már én magam sem hittem. Ha az év legszebb ünnepén szívesebben maradtam a kastélyban, hogy idegeneknek segítsek egy idegen fa díszítésében, akkor vajon mikor lesz alkalmas időpont arra, hogy a családommal töltsek egy kis időt? Az apám már abban sem hitt, hogy valaha újra belépek a kapun. Pillantásom a korlátszomszédomról a búcsúzkodó lányokra esett. Igen, sírtak, most már egyértelműen látszott. Reszketett a válluk, hangosan szipogtak, és újra meg újra egymás nyakába borultak. - Ezt nevezik érzelemnek. És képzeld, néha még az is előfordul, hogy ebben a formában mutatkozik meg - magyaráztam a lányokat nézve, a mellettem ácsorgó nehogy a végén enélkül a bölcselet nélkül haljon meg. A vonásaim komolyak maradtak, igaz, nehezen tudtam elfojtani a kitörni készülő röhögést. Sajnos a számszéle így is megrezzent, de bíztam benne, hogy ez elkerülte a sevörössebarna lány figyelmét, és a szemében tovább tündökölhetek a suli okostojásaként. - Legalábbis úgy hallottam.Pont úgy mondtam, mint aki életében addig még soha nem tapasztalt meg egyetlen érzelmet sem. Kifürkészhetetlen arccal, higgadt, színtelen hangon, kissé értetlen pillantást küldve az indulni készülő lánykák felé. Aztán visszasandítottam újdonsült társaságom felé, és féloldalas vigyorra húztam az ajkaim. - Menő a pulcsid - jegyeztem meg, majd a vállam fölött az engem, mint "Hé, te... ott, a díszekkel, a korlátnál, a... izé pulóverben" szólító srácra néztem, és odaadtam neki a kezemben tartott maradék díszt.
|
|
|
|
Maróti Fanni INAKTÍV
 Noelé, most, mindig, örökké offline RPG hsz: 112 Összes hsz: 731
|
Írta: 2017. december 31. 12:55
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=710658#post710658][b]Maróti Fanni - 2017.12.31. 12:55[/b][/url]  Mikor véletlenül túl hangosan szólal meg belőlem az antikarácsony hangulat, valaki válaszol rá. Meglepődve, amolyan "nem mondod?" arccal a hang gazdája felé fordulok, de a pulcsija továbbra is jobban vonzza a tekintetem minthogy tudatosulna bennem bármi más a kinézetéből. - Biztosan. Ha kedves ember lennék, még örülhetnék is neki, hogy egyesek ezen az érzelmi szinten állnak - vonom meg a vállam. Én utoljára akkor sírtam így, amikor elveszítettem az egyik legfontosabb embert, a nagypapámat. Nem lennék képes zokogni azért, mert egy barátom vagy barátnőm nem látom néhány hétig, akármennyire is szeressem őt. Az érzelmi fájdalomküszöböm akkor olyan magasra helyeződött, amit azóta nem tudott még csak megpillantani sem semelyik újabb sérelmem. Ezek a lányok még nem éltek meg olyasmit, mint én. Vagy egyszerűen csak túl könnyen sírva fakadnak. De éppen ezért a könnyeiknek - számomra - nincs is akkora súlya. - Oh, kösz - mondom, miközben lepillantok viseletemre, mintha éppenséggel nem tudnám, hogy mit is vettem fel reggel. Újra rápillantok az övére, és ez most mosolyra késztet. - Én is meg akartam dicsérni a tiéd, csak nem akartalak zavarni - jegyzem meg, és végre agyam kezdi beinni a srác vonásainak látványát is. Kissé elgondolkodva veszem szemügyre alaposabban az állkapcsa élét, orrának vonalát, és meg kell állapítanom, hogy kifejezetten jól nézne ki megfestve. Legalábbis jól mutatna az egyik képemen. A bámulást viszont abbahagyom. A legtöbben ki szokták kérni maguknak, ha ilyen vizslató szemmel mérem végig őket. Bár voltak már extrémebb reakciók is rá. Egy srác például azt hitte, azért bámulom a száját, mert meg akarom csókolni, holott én csak az ajkán látható árnyékokat figyeltem meg. Azóta azért úgy hiszem óvatosabb vagyok. Felső
|
|
|
|