A kapu hatalmas szárnyai egy erőteljes dörrenéssel nyílnak ki, mely egy kis előtérbe vezet, ahol bal oldalt a kviddicskupa, jobb oldalt pedig a házkupa található egy mágikus üveg alatt, hogy akinek nem tiszte ne is nyúlkálhasson hozzá csak úgy. Előre tekintve egy hosszú lépcsősor vár, oldalán csak az ősöreg köveket láthatod, hiszen itt festménnyel nem kaptak helyet. Ahogy felérsz és jobbra pillantasz, hatalmas homokórák húzódnak a fal mentén, melyek az aktuális állást mutatják. A házak fő színeiben pompázó kövek (piros, sárga, kék, zöld) a szerzett pontokat, míg a társ színek (bronz, ezüst, arany, fekete) felül a még meg nem szerzett pontokat jelzik. Minden szerzett pont után a lehulló kő színe megváltozik. Felettük hatalmas zászlókon a ház címerek találhatóak. Ezzel a fallal átellenben nyílik a trófeaterem, mely átmenetileg lezárt rész, melyet a diákok egyelőre semmilyen körülmények között sem bolygathatnak meg. Ezen kétszárnyú sötét ajtó mellett érdemes mindig megállni, hiszen a különféle hirdetmények, falulátogatási időpontok itt találhatóak, valamint ha az órarendben valami változás történik azt is itt ismerhetitek meg. A falszakasz végéről indul a nyugati szárny folyosója. A lépcsővel szemben pedig a nagyterembe juthattok (akkor is ott kéne lennie). Ha felpillantunk a magas mennyezetre olyan freskókat láthatunk, melyek az iskola történetének egy-egy momentumát ábrázolják, időrendi sorrendben, míg az üresen hagyott részeken a falakat tetőtől talpig cseverésző festményalakok töltik meg, melyek közül ha jobban megfigyeljük ide inkább a tudományokban jártasabb elmék kerültek.

A faliújságtól nem messze áll a tömör fából készült, nagyjából derékig érő adománygyűjtő lába. A tetejét felnyitva belehelyezheted azt, amit jótékony célra szánsz, legyen az ruhadarab, játék, esetleg könyv, vagy bármilyen holmi, ami még használható, de neked nincsen már rá szükséged. Attól ne félj, hogy esetleg túl nagy a tárgy, amit bele akarsz rakni! Tértágító bűbájjal látták el a ládát. Szóval ne aggódj, minden belefér! Kivéve, ha akarva-akaratlanul kukának nézed és szemetet dobsz bele. Azt a láda kiköpi magából és nagy valószínűséggel jól tarkón is talál.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=214721#post214721][b]Ombozi Noel - 2013.12.15. 19:13[/b][/url]

Köki

A nagy semmittevés nincs jó hatással rá, mindig mennie kell, nincs lassítás, nincs megállás, űzni kell az újat, felfedezni az ismeretlent, megszállottan hajszolni az elérhetetlent. Gyors léptei visszhangot vernek a kihalt épületben, valószínűleg mindenki a meleg klubhelyiségben ücsörög egy-egy tankönyv, vagy regény felett. Nos, Noel ritkán tud megülni a fenekén, és ha így is tenne, csak kevés háztársát találná a kandalló előtt. A rellonos vér nem hagy lenyugodni, az kínzó lüktetéssel korbácsol fel, ostoroz kalandra.
Bőrkabátja belső zsebét egyszerű mozdulattal ellenőrzi, hogy pálcája a helyén legyen, hiszen anélkül még az ágyból sem kel ki, a konyhába sem megy le, de még fogmosáshoz is magával viszi. Függője szőlőfa varázseszközének, ami talán a legfontosabb társa jelenlegi életében. A kastély folyosói csendesek, csak egy - két festmény szemtelenkedik, de még velük sem foglalkozik, nem szaggatja vásznaikat, és nem égeti ki kereteikből a nagyszájú alakokat.
Az egyik teljesen üres, festménymentes folyosórészlegen megáll egy nagyobb ablaknál, és egy pillanatra odakönyököl a párkányához, hogy a kinti tájat vehesse szemügyre. Nem kellene sietnie, bámészkodhatna, és nyugodtan nézelődhetne, míg elrendezi zsúfolt gondolatait, ő mégsem marad tovább egyetlen percnél, zöld tekintete ismét a kastély köveit fürkészi, hogy aztán a gigantikus csarnokba érve megütközzön az ott tétovázó ismeretlenen.
- Talán vársz valakit? Jön eléd egy háztársad? - kérdezi már a távolból, hangját csak úgy verik vissza az átfagyott falak. - Szia, Noel vagyok.
Kezét nyújtja, amit ritkán tesz meg, és most sem érti, hogy mi ösztökéli erre, de még egy halovány mosoly is kiül szája szélére.
- Látom, hogy most érkeztél. Melyik házba osztott be a süveg?
Kérdései érdeklődését fejezik ki, hangja pedig sokkal barátságosabb a megszokottnál. Olyan elveszettnek tűnik ez a szerencsétlen, hogy talán még meg is szánta a rellonos, és ha kell, lemond előző spontán jött ötletéről, és útbaigazítja az újoncot, ezzel is eggyel több lesz jó cselekedeteinek száma.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=214849#post214849][b]Ombozi Noel - 2013.12.15. 21:54[/b][/url]

Köki

Annyi szent, hogy mostantól nem az ő nevén fog röhögni a fél kastély. Az új fiú elég jól megkapta kedves, törődő szüleitől az élet sóját, és bár a rellonos nem igen lepődik meg semmin, most egy pillanatig habozik, majd pislog párat, és tisztelettudóan bólint.
- Örvendek a szerencsének - feleli, majd megvakargatja állát, s úgy folytatja tovább. - Ne haragudj a kérdésért, de mégis hogy szoktak téged szólítani?
Elgondolkodtató, hogy emberek miképpen adnak gyermekeiknek nevet, sokszor hallja idősebbektől, hogy nagyon át kell gondolni a névválasztást, hiszen egy életen át kell viselnie a döntést az elszenvedőnek. Hogy a Noel előtt álló fiú áldozat-e vagy a szerencse fia, azt döntse el mindenki maga.
- A portaszolgálat hiánya szerintem minden épelméjű ideérkezőnek megfordul a fejében - nevet fel hangosan, aztán széttárja karjait, nincs mit tenni, mindenki úgy találja meg körletét, ahogy akarja. - Neked, barátom viszont oltári nagy mázlid van velem, segítek a tájékozódásban, aztán hipp-hopp menni fog, meglásd.
Szavai után a navine ház legújabb lakójának bőröndjeire néz, és az egyik hátitáskát szó nélkül fogja meg, és veti jobb vállára. Indulásra kész, már csak arra vár, hogy Gyalu is megfogja a maradék holmit, és kövesse őt.
- Te vagy az első szivárványeregető ismerősöm - mondja vigyorogva a fiú felé fordulván, majd megrázza fejét, és ekképp fűzi tovább mondandóját. - Nem kedvelem a házadba járó figurákat, bár nem ismerem őket személyesen, kerülöm az összes unikornis jelvénnyel ellátott mitugrászt.
Ez a srác normálisnak tűnik, és a rellonos egyenesen a sors fintorának tekinti, hogy épp egy sárgát kell útbaigazítania.
- Hogy melyik házból? - nevet fel ismét kissé gonoszan. - Az alagsorban meghúzódó sárkányok házából való vagyok, azaz rellonos.
Miután Gyalu is felszerelkezik, elindulnak azon a folyosón vissza, ahonnan előzőleg Noel érkezett. Végig figyel az új fiúra, és nem esik nehezére érdeklődni felőle.
- Honnan érkeztél ide? - kérdezi a srác arcát fürkészve, hiszen minél több mozdulatot, s reakciót elkap, annál jobban fogja ismerni. - Én székesfehérvári vagyok, a családom ősidők óta él ott. Egy elég nagy birtokunk van, tóval, és erdővel, úgyhogy mióta időm nagy részét ebben a kastélyban töltöm, azóta sokat vagyok a környező vidéken, próbálom visszahozni az otthoni légkört.
Sokat beszél magáról, méghozzá úgy, hogy azt észre sem veszi. Senkinek nem számolt be ilyen részletességgel az otthoni világról, maximum csak annyit felelt az érkező kérdésekre, hogy Székesfehérvár, s punktum. Az illető meg érje be ennyivel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=214882#post214882][b]Ombozi Noel - 2013.12.15. 23:16[/b][/url]

Gyé

Becenevek egész kavalkádját sorakoztatja fel a mellette álló korabeli fiatal, és nem is kérdés melyiket választja a hallgatóság.
- Akkor ha nem bánod, én egyszerűen Gyének foglak szólítani, szerintem ez a legkorrektebb nekem is és neked is.
Nem tudja elképzelni, amint Gyalinak hívja a navinést, vagy épp a Gyuluska megszólítással inti magához, ha mondandója akad. Nyilván ez a becenév abban a helyi szokásban, és családi környezetben ahonnan származik, teljesen természetes, de neki nem az, és nem is akarja, hogy az legyen.
- Tehát, most a nyugati szárnyon állunk - mutat maguk elé a földre, s nem ereszti a fiú tekintetét, hiszen tudni akarja, hogy érti-e az amit mond. - A navine nincs messze, pár perc alatt eljutunk odáig, s te már mehetsz is a klubhelyiségbe, hogy letehesd a bőröndjeidet, és megismerkedhess a többiekkel. Nem lesz itt gond.
Nem félti a jókedvű társaságot, szerinte hamar beilleszkedik majd, és megtalálja azokat a háztársakat akikkel a későbbiek során eljárhat órákra, bogolyfalvára, és részt vehet velük csoportos kirándulásokon is. A navinésekről egyébként is az a hír járja, hogy igen befogadó népség, úgyhogy egészen biztos, hogy kitörő örömmel fogják fogadni az új fiút. Ráadásul még kiállása is van, a sárga lányok el lesznek ragadtatva tőle.
- Ez dicséretes - mosolyodik el a fiút hallgatva, és egy pillanatra mintha honvágya támadna. - Azt mondod, hogy kinevetnének?
Gyé hozzá intézett szavaira felnevet, egyenesen röhög, hiszen nem találkozott még olyannal, aki épp a keresztnevét hozta volna fel, mint viccnek a tárgyát. Az is igaz, hogy vezetéknevét még nem említette az újoncnak.
- A családodnak ezek szerint mindenképpen tetszene a vezetéknevem, mert az itteniek meg azon röhögnek - mondja vigyorogva, majd meg sem várva, hogy a fiú megszólalhasson, kiböki. - Ombozi. Ősrégi név, már az ükapám ükapját is így hívták, de lemerném fogadni, hogyha kicsit utánajárnék, akkor még az ő ükapja is így nevezte volna magát.
Gyorsan telnek a percek az új fiú társaságában, akivel könnyedén szótért a rellonos, és örömmel segít neki a kastély egy-egy folyosójának kiismerésében. A bejárati csarnokot már majdnem elhagyják, amikor az egyik keretlakó felkurjant, és tetszését fejezi ki Gyé iránt. Noel persze már nem jön annyira be neki, amire az érintett csak széles vigyorral felel.
- Nem vagyunk túl jó viszonyban egymással - csóválja meg fejét, és még egy laza kézmozdulattal is jelzi, hogy nem érdekes. - Bolondnak tartanak, mert bolondnak tartom őket, ilyen egyszerű.
Tehát terjed a hír a keretek között a festményrongáló rellonosról, aki előszeretettel szaggatja szét pálcája nyomán a vásznukat, áztatja el vízzel lakhelyüket, és égeti fel festett életüket. A folyosó végére érve jobbra fordulnak, lépteivel irányítja évfolyamtársát.
- Teljesen új számodra a varázsvilág, vagy hamar kiütközött, hogy furcsa dolgokat művelsz? - kérdezi a fiútól, akinek úgy tűnik szülei mugli származásúak, azaz elég nagy felfordulás lehetett náluk, amikor a Bagolykő levelet küldött a fiú iskoláztatásának ügyében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=500939#post500939][b]Ombozi Noel - 2015.07.28. 17:26[/b][/url]

Az ürességtől kongó csarnokba érve, a lépcső tetején torpan meg. Jobb lába a következő fok felé tett mozdulat közben, a levegőben dermed meg, cipője orra feszülten billen felfelé. Fejével óvatosan fordul, s lélegzetvétel nélkül, a válla fölött pillant vissza a mögötte tornyosuló, hatalmas homokórák irányába, ahol mintha nem lenne minden rendben. Mintha azok nem a jól megszokott képet mutatnák. Mintha valaki egy egészen aprócska változást eszközölt volna a csarnok látványvilágában.
Noel a pillanat törtrésze alatt felejti el, hogy éppen a csárdába siet, mert nemsokára Sárával van találkozója, aki semmilyen körülmények között sem akart nemhogy házon, de még csak kastélyon belül sem összefutni vele. A szabad ég megnyugtató, az év közben megfáradt idegeket ellazító panorámáját vagy épp ellenkezőleg, egy zárt, nem éppen beszámítható emberekkel tömött helyet jelölt ki öccsének, mint két lehetséges opciót, amelyek közül aztán kedve szerint választhat.
Elfelejti, hogy a szívecskékkel telefirkált lapra válaszul a kocsma szót kanyarította, és hogy máris késésben van. Elnyíló száját torz fintorra húzza, tekintetéből olyasfajta görcsös, undorodó utálkozás sejlik fel, amit ezen a Földön csak egyetlen élőlény képes kiváltani belőle: Leonie.
Körmei húsába marnak, ahogy kezei ökölbe szorulnak, és az előzőleg levegőben mozdulatlanná fagyó lábfeje rángni, majd reszketni kezd. Egy állatias, az életéről is lemondó ordítással húzza vissza jobb lábát az emelet kopott kövére, és fordul teljes testével a róla készült plakátokkal leragasztott homokórák felé.
- Mi a fészkes, francos, döglött hétszentség ez?! - üvölti artikulálatlanul, idegtől remegő tagokkal. A Rellon ház pontjait számláló üveghez lép, és egy kurta mozdulattal letépi róla a papírt. Összeszaladó szemöldökei alatt néz farkasszemet saját magával, de hiába, ha ez egy nekiszánt tréfa akarna lenni, egyáltalán nincs humoros kedvében. Az alak a képen egyértelműen nem ő, és bár tagadhatatlan, hogy úgy néz ki, mintha ő lenne, arra azért minden bizonnyal emlékezne, ha bedrogozták volna, és efféle ruhában táncolt volna Sára kamerája előtt. Leonie... mit csináltál még a testemmel, mikor te voltál én, és én voltam te?
Bezzeg ő! Úgy vigyázott a lány rühes testére, mintha attól az szebb, puhább vagy illatosabb lett volna... és mivel hálálja meg az a piros, gülüszemű szörnyeteg? Nem elég, hogy elviselte a havi vérzését, hogy indokolatlan fájdalmai voltak, hogy a lányoknak fent tartott vécét kellett használnia, és hogy balfék idióták szólították le a folyosón, nem! Még ez is!
- TE OTT! - hirtelen kiált rá a mellette elsétáló vörösre, akár egy elvetemült féleszű, s ha a lány megfordul, szembesülhet a vérfarkasként vicsorgó negyedévessel, amint a plakátot az arca mellett tartva, a képen - begyógyszerezettként - hullámzó testére mutogat. - Mondd meg! Ez itt... ez... ez én vagyok, vagy nem én vagyok, he? EZ ITT OMBOZI NOEL, VAGY NEM OMBOZI NOEL?! He?
Zöld színű tekintete az idegenre villan, s közben idegesen topog. Valószínűleg az egész kastély ki van tapétázva ezzel a... felhívással, és neki sem ereje, sem kedve nincs Leonie baromsága miatt hárítani az esetlegesen rá kiszabott büntetéseket. Nagyot sóhajt, majd leereszti feje mellől a papírt, hogy letépkedhesse a többi ház homokórájáról is az odaerősített plakátokat. Mennyei.
- Áh, felesleges válaszolnod... itt mindenki tudja, hogy a képeken én vagyok... Ombozi... - morog, s vet egy pillantást a másikra. Nem szokása segítséget kérni senkitől, de elég körbenéznie az egyébként rendben tartott csarnokban, hogy ráébredjen a kendőzetlen igazságra. - Figyelj, ha nem kell órára menned, vagy ilyesmi, segíthetnél. Van egy gyökér csaj a suliban, virágokat szór a folyosókon meg a fúriafűz alatt sátrazik. Egy ötéves szintjén van, szóval... gyanítom, hogy az ő műve ez is. Egyedül a következő Holdfogyatkozásig sem végzek. Hm?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=501225#post501225][b]Ombozi Noel - 2015.07.29. 12:58[/b][/url]

Jobb szemöldöke leheletnyit feljebb araszol, ahogy értetlenül, a feje mellett tartott lappal áll. Száját bután összecsukva nézi az idegen lányt, aki úgy tűnik, nevét jól ismeri, de arcát még nem tudja hozzákapcsolni. Talán egy elfeledett mentorált lehet, akiért már napokkal ezelőtt jönnie kellett volna, és akinek kötelességtudóan el kellett volna szavalnia betanult, újoncüdvözlő szövegét, majd körbekísérni a kastélyban, és kitérni az épület lényegesebb helyszíneire, ahol bővebb beszámolókkal fárasztja le a frissen érkezőt. Talán. Bárgyún pislog párat, s azon gondolkodik, hogy most mégis mivel magyarázza ki magát Annelie-nél? A házvezető, a helyettese, de még az igazgató sem rémíti úgy meg, mint a mentorok vezetője, az ő... barátnője. Kezét leereszti, ujjai gombócba gyűrik a papírt.
- Én vagyok - mondja, hangjában némi aggodalom cseng, amit saját ingatag sorsa iránt érez. Ha kiderül, hogy valóban elfelejtette az új lányt, és szerencsétlen már időtlen idők óta csavarog a régi falak között, neki befellegzett. És lám, még megnősülnie sem kellett hozzá. Lehangoltan húzza oldalra száját, és már éppen az ezerszer elismételt szövegébe kezdene bele, mikor a vörös odalép hozzá, és a vállaiba kapaszkodva emberesen megrázza. Mi a fene? A nagy levegőt, amit előzőleg vett, most eltátott száján át engedi ki. Bárgyú értetlensége bosszús tudatlanságba csap át, ráadásul a lány még csak el sem ereszti, így egy furcsa frusztráció is úrrá lesz rajta. Rebeka erősen fogja, szinte kapaszkodik belé, mire ő tág pupillákkal kénytelen-kelletlen körbeles. Csak az kell, hogy ezt valaki meglássa, aztán meg azonnal lehozza az Edictum! Nem, neki esélye sincs nősülni. Ez már biztos.
- He? - nyögi ki félig-meddig indulatosan, nemes egyszerűséggel kimondatlanul is ostobának titulálva az intim szférájában álldogáló vöröset. Gunyoros grimasszal néz bele a szeplőkkel körbeölelt szemekbe, aztán, mint aki ma már hallani sem akar több, neki intézett tréfáról, megrázza a fejét. - Ez elég béna vicc... - minden jókedv nélkül nevet fel, s tovább csóválja fejét. - Ha ismernéd Zsiga bá't, tudnád, hogy nincs gyereke. Ő nem az a fajta. De ne vedd magadra, értékelem a próbálkozást. Szóval most jöttél? Körbe kell vezetni? Az én nevem írták a mappádra?
Kérdéseit kötelességtudóan, és annak rendje-módja szerint unott hanglejtéssel sorolja, s közben a lány kezeiért nyúl, hogy kapaszkodó ujjait a tőle telhető legszelídebb módon hajtogassa le vállairól. Aztán visszapillant Rebeka töprengő arcára; maga sem hiszi el, hogy megdöbbenti amit hall. Hiszen... egyszerűen képtelenség, hogy Zsiga bácsinak gyereke legyen, mert... Merlinre, még komoly kapcsolatáról sem tud, nemhogy egy életre szóló kezdeményezésről!
- Hát azt már megtetted - dünnyögi maga elé, s a homokórák felé lép, hogy letépje róluk az utolsó kiragasztott papírt is. - És kitől hallottál Zsiga bácsiról? Egyébként egy ideje már nincs itt. Lent dolgozik a csárdában, de pár hónapja elment.
Vállait vonogatva halad a fal mellett, és onnét sorban szedi le vadul kuncogó, táncoló képmásait. Olykor visszapillant Rebekára, hogy megbizonyosodjon arról, nem volt hiba hátat fordítani neki. Így vagy úgy, de tart attól, hogy a lány ráveti magát, és karmolni, ütlegelni kezdi, míg fel nem kerekednek megkeresni az állítólagos apaszerepbe lépő Zsiga bácsit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=509265#post509265][b]Ombozi Noel - 2015.08.25. 16:56[/b][/url]

Arcán enyhe undor fut át, ahogy egy percre még lélegzetét is visszatartva, szorosan összetapasztott szájjal lenéz a rámeredő lányra, aki a fiú értetlenkedésére nem rest még egyszer, kicsit konkrétabban megfogalmazni a Zsiga bácsihoz köthető saját rokoni szálát: belőle vagyok. Pfej. Noel lelki szemei előtt önkéntelenül is nagybátyja homályos képe jelenik meg, amint félreérthetetlen célzattal közeledik egy ismeretlen nőhöz, majd pedig...
- Oké, oké, értem - mondja határozottan, s védekezőn maga elé emeli a kezében tartott meggyűrt plakátokat, hogy ha Rebeka ismét megakarná rázni, esetleg - ki tudja? - ütni, akkor ne egyből az arcát találja el. - Szóval Zsiga bá' a faterod. Menő.
Óvatosan leengedett kezei mögött felderülő arca tűnik fel, zölden világító tekintetében valamiféle bizarr elismerés csillan. Úgy néz a szemben álló lányra, mintha az egy valódi csoda volna. Aztán egy gondterhelt sóhaj mellett a fel felé nyújtja karját, hogy egy újabb papírt tépjen le róla. Fejcsóválva gyűri azt is össze, és már éppen beszélni kezdene, mikor unokatestvére őt megelőzve furcsa, ijesztő hangszínen szólal meg, s azzal együtt karon ragadja és a falnak passzírozza őt. Ez így igencsak húha...
- Úgy látom a vehemenciád nem édesanyádtól örökölted - állapítja meg felszaladó szemöldökkel, majd arrébb fúj egy arcába lógó göndör tincset. Szája ismét szólásra nyílik, de Rebeka pont, mint az előbb, most is hamarabb közöl. Méghozzá üvöltve, ahogy azt ugyebár egy frissen megismert rokonnal illik. Csak természetesen. Noel csupán csak egyetlen pillanatig haboz, aztán a keze ügyében lévő összes papírt eldobja, és karjait megrántva ellöki magától a másikat. Már nem csak Rebeka, de az ő tekintete is villámokat szór, ráadásul a hirtelen jött feszültség lángok formájában akar távozni testéből. - Mégis mi a frászért üvöltesz velem, he? Mi a rák bajod van neked? Tán én vagyok az apád, hogy velem hisztizel?!
Bár nem emeli fel a hangját, fenyegető testtartásából és arcának megkeményedett vonásaiból tökéletesen érezhető, hogy az Ombozi lány elérkezett a fiú türelmének végső határmezsgyéjére. Noel lehunyt szemekkel csitítja az ereiben tűztáncot járó vért, de így is hallja a továbbra is emelkedett stílusban nyilatkozó unokatestvért.
- Igen, elment, nem tudom hol van - ismétli önmagát, majd néhány mély levegővétel után kinyitja szemeit és a tőle telhető legnagyobb önfegyelemmel fűzi tovább gondolatát. - Ő amolyan világutazó, akinél sohasem tudni, hogy éppen hol van, mit csinál, mikor jön vissza, de egy biztos: mindig hazatér. Egy-két hónap és itthon lesz.
Beszéd közben hátát hagyja a hideg falnak döntve, s közben a testében felzaklatott, hirtelen dühöngeni vágyó tüzet csillapítja. Gyanakvó tekintetét már egy percre sem veszi le a lányról, ahhoz ugyanis túlságosan is megbízhatatlannak tartja. Lassan pislogva hallgat, száját beharapva gondolkodik mit mondhatna még. Nagyon szereti Zsiga bácsit, hiszen velük mindig rendes volt, sőt, olykor jobb támaszt nyújtott, mint saját apja, de akárhogy is próbálkozik, képtelen őt apaszerepben elképzelni. Ahhoz túl kalandvágyó, egy utazó, szélvész, természeti katasztrófa. Haj-haj, nehéz ügy.
- Ha írunk neki, biztos, hogy azonnal jön - dünnyögi az orra alatt, de hangjából kihallatszik a kétely. - Csak nem tudom hogy fog rád reagálni. Tudod, hozzád hasonló korú lányoknak szokta csapni a szelet. Öhm, hány éves is vagy?
Nyakát vakarva kérdez, és kezdi magát nagybátyja helyett is kínosan érezni. Határozottan, kétségbeejtően kínosan. Ujja kipirosodott nyakáról állára, majd halántékára vándorol, úgy vakarózik, akár egy bolhás kutya. Közben elfordul, hol a kiplakátolt falat, hol a lépcsőt figyeli, majd tekintetét visszaemelve Rebekára, aggódó pillantást küld felé. Ez a helyzet, melyben a lány kénytelen lenni, kifejezetten szar lehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=710095#post710095][b]Ombozi Noel - 2017.12.20. 11:02[/b][/url]

Úgy tűnt, ahogy csípőmmel a korlátnak támaszkodtam abban a csúnya karácsonyi pulóverben, amit még a nővérem elsőbbségi bagolypostával küldött, hogy engem is elért az ünnepi hangulat. Mi tagadás, ez volt az utolsó karácsonyom a kastélyban, és ha eddig egy évben sem vettem részt a készülődésben, legalább most illett úgy tennem, mintha valóban hasznára válnék a hatalmas fenyőt körberajongó diákseregnek. Ha ez máshogy nem is nyilvánult meg, a kezem legalább tele volt kisebb-nagyobb díszekkel, és mikor a fára véletlenül ferdén került fel egy éneklő gömb, még odaszólni is hajlandó voltam a pálcáját egyelőre még ügyetlenül használó elsős lánykának.
A háttérben ünnepi dalok szóltak, és odalent, a bejáratnál egyre ingerültebb manók sürögtek, újra meg újra feltakarítva a sáros cipőtalpak nyomait. Hiába, azok nem akartak elfogyni. Miután szófogadón odaadtam a mutatóujjamon lógó csiklandozáskor sivító csengőt az egyik navinés srácnak, megfordultam, és alkaromat rátámasztottam a széles korlátra. Mindenki sietett, úgy éreztem, csak nekem nincs semmi dolgom. Ráérősen figyeltem a kilincset egymásnak adó diákokat. Volt, akinél már bőrönd volt, volt, aki véget nem érő percekig ölelte a barátnőjét. Talán még sírtak is.
Elmosolyodva lehajtottam a fejem, és hogy leplezzem zavarom, ujjaim között egy vékony cukorbotot kezdtem forgatni. Annak ellenére, hogy három lánytestvérem volt, és az évek során nem egy könnycseppet láttam, képtelen voltam hozzászokni az egereket itató lányok látványához. Kezelni meg aztán pláne nem tudtam őket. Sem a helyzetet.
Az érzelmes búcsúzkodás - még, ha a fejem udvariasan el is fordítottam, és a piros-fehér csíkos bottal játszottam - beférkőzött a bőröm alá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=710298#post710298][b]Ombozi Noel - 2017.12.23. 16:21[/b][/url]

Míg a csarnok bejárata előtt kibontakozó búcsújelenet helyett gálánsan inkább az ujjaim között forgatott karácsonyi cukorbot útját figyeltem, észre sem vettem, hogy gondolatban pillanatok alatt a régen látott fehérvári otthonunk falai között jártam. Mostanra a legkisebb húgom, Bori is felnőtt, komoly udvarlója volt, aki miatt persze kétnaponta könnyáztatta baglyokat kaptam. Hol azt kérte tőlem, hogy menjek haza és kotyvasszunk valami áldásos mérget, amivel egy péntek esti gyertyafényes vacsora keretein belül szolidan kinyuvaszthatja Richárdot, hol meg azt, hogy rakjunk máglyát anya virágoskertjében és úgy égessük el szerencsétlent. Hiába mondtam neki számtalanszor, hogy spórolnunk kell az aranyvérű ifjakkal, mert vészesen megfogyatkoztunk, és nem biztos, hogy talál még egyet, aki ráadásul önként el is viseli, ő csak a szemeit forgatta. Hát, nálunk már csak így mentek a dolgok. Senki sem rendelkezett túlzottan egyszerű személyiséggel.
Gondolataimból egy közeli, kiábrándult hang rántott vissza a valóságba. A cukorbot még mindig az ujjaim között forgott, a szám szegletében pedig egy aprócska, még a húgomnak szóló mosoly ült.
Alig hallhatóan sóhajtottam egyet, és nyakamat egy határozott mozdulattal kiroppantva a mellettem támaszkodó lány felé fordultam. Magamban még gyorsan megfogadtam, hogy amint időm engedi, hazamegyek, de ebben az ígéretben már én magam sem hittem. Ha az év legszebb ünnepén szívesebben maradtam a kastélyban, hogy idegeneknek segítsek egy idegen fa díszítésében, akkor vajon mikor lesz alkalmas időpont arra, hogy a családommal töltsek egy kis időt? Az apám már abban sem hitt, hogy valaha újra belépek a kapun.
Pillantásom a korlátszomszédomról a búcsúzkodó lányokra esett. Igen, sírtak, most már egyértelműen látszott. Reszketett a válluk, hangosan szipogtak, és újra meg újra egymás nyakába borultak.
- Ezt nevezik érzelemnek. És képzeld, néha még az is előfordul, hogy ebben a formában mutatkozik meg - magyaráztam a lányokat nézve, a mellettem ácsorgó nehogy a végén enélkül a bölcselet nélkül haljon meg. A vonásaim komolyak maradtak, igaz, nehezen tudtam elfojtani a kitörni készülő röhögést. Sajnos a számszéle így is megrezzent, de bíztam benne, hogy ez elkerülte a sevörössebarna lány figyelmét, és a szemében tovább tündökölhetek a suli okostojásaként. - Legalábbis úgy hallottam.
Pont úgy mondtam, mint aki életében addig még soha nem tapasztalt meg egyetlen érzelmet sem. Kifürkészhetetlen arccal, higgadt, színtelen hangon, kissé értetlen pillantást küldve az indulni készülő lánykák felé. Aztán visszasandítottam újdonsült társaságom felé, és féloldalas vigyorra húztam az ajkaim.
- Menő a pulcsid - jegyeztem meg, majd a vállam fölött az engem, mint "Hé, te... ott, a díszekkel, a korlátnál, a... izé pulóverben" szólító srácra néztem, és odaadtam neki a kezemben tartott maradék díszt.