Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e annak, hogy visszajöttünk, vagy sem. Igaz, nem sikerült túl sok időt a kastélyban töltenem ahhoz, hogy legalább nagyjából kiismerhessem magam itt, jóformán időm sem volt arra, hogy kipakoljam a cuccaim, már mentünk is Svédországba. Több időt töltöttem ott, mint itt Bagolykőn, talán ezért is gondolom úgy egyelőre, hogy ott jobb volt. Főleg, hogy itt csak az esős, nyomott idő várt vissza minket, holott Svédhonban a hótakaró gyönyörű fehérsége tett mindent ártatlanná és gyönyörűvé. Ott sokkal szabadabbnak éreztem magam.
De persze itt sem minden rossz. Bátyám ugyan úgy velem van végre és a szobatársaimmal is jól kijövök szerencsére, főleg a szabadítótársammal, akivel közösen neveljük Sárit. Igen, sikerült megmenekítenünk végül és velünk jöhetett világot látni. A lányokat kicsit győzködni kellett, hogy maradhasson ő is a szobánkban, főleg miután szétrágta az egyik zöld párnát, de ők is hamar belátták, hogy Sári azt miért tette. Azóta boldog a kis kialakult családunk és az itteni életem is kezd végre ténylegesen életre kelni. Olyan vagyok, mint egy szárnyát próbálgató fióka, aki kíváncsi izgalommal tekint le az alant elterülő mélységbe és alig várja, hogy végre elhagyhassa az oltalmat adó fészket és kalandokra indulhasson. Talán csak az ez iránt érzett intenzitás más, hisz nekem van időm lassan felfedezni mindent, lassan megismerni az ittenieket. Nem akarok elkapkodni semmit se, nem akarom, hogy más legyen a rólam kialakult kép, mint amilyet én szeretnék. És ez szerencsére eddig nem is volt nehéz.
De mégis most Sári az első, szeretném, ha neki is sikerülne hamar megszoknia új otthonát. Hamar megkedvelt minket Beccával szerencsére és követ minket bárhová, ami fantasztikus érzés. Most is vele voltam, hisz szükségletei is vannak, na meg minden állat megérdemli a szabadságot. Amint vége lett az óráimnak, már mentem is érte, hogy együtt jöhessünk le a rétre. Boldogan szökdécselt előttem, én meg széles mosollyal követtem a kis szépséget.
- Ne kóborolj nagyon messzire, jó? Tudod, az erdőbe nem szabad menni. Nem szeretném, ha rosszat gondolnának rólunk. - Magyaráztam, ahogy kiértünk, de már szaladni is kezdett, hogy birtokba vegye az egész tisztást. Én az egyik fa tövébe húzódtam, onnan figyeltem a játszadozó állatot, az épp eleredő esőben. Sokan egyből szaladni kezdtek befelé, de engem nem zavart az eső, Sárit még annyira se. Imádott a hulló vízcseppek közepette rohangálni, én meg behúzódtam teljesen az menedéket adó lombkorona alá. Épp csak egy-két csepp hullott rám, az meg ugyan kit zavarna?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=569251#post569251][b]Emma Renae Weißling - 2016.03.01. 13:11[/b][/url]

Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e annak, hogy visszajöttünk, vagy sem. Igaz, nem sikerült túl sok időt a kastélyban töltenem ahhoz, hogy legalább nagyjából kiismerhessem magam itt, jóformán időm sem volt arra, hogy kipakoljam a cuccaim, már mentünk is Svédországba. Több időt töltöttem ott, mint itt Bagolykőn, talán ezért is gondolom úgy egyelőre, hogy ott jobb volt. Főleg, hogy itt csak az esős, nyomott idő várt vissza minket, holott Svédhonban a hótakaró gyönyörű fehérsége tett mindent ártatlanná és gyönyörűvé. Ott sokkal szabadabbnak éreztem magam.
De persze itt sem minden rossz. Bátyám ugyan úgy velem van végre és a szobatársaimmal is jól kijövök szerencsére, főleg a szabadítótársammal, akivel közösen neveljük Sárit. Igen, sikerült megmenekítenünk végül és velünk jöhetett világot látni. A lányokat kicsit győzködni kellett, hogy maradhasson ő is a szobánkban, főleg miután szétrágta az egyik zöld párnát, de ők is hamar belátták, hogy Sári azt miért tette. Azóta boldog a kis kialakult családunk és az itteni életem is kezd végre ténylegesen életre kelni. Olyan vagyok, mint egy szárnyát próbálgató fióka, aki kíváncsi izgalommal tekint le az alant elterülő mélységbe és alig várja, hogy végre elhagyhassa az oltalmat adó fészket és kalandokra indulhasson. Talán csak az ez iránt érzett intenzitás más, hisz nekem van időm lassan felfedezni mindent, lassan megismerni az ittenieket. Nem akarok elkapkodni semmit se, nem akarom, hogy más legyen a rólam kialakult kép, mint amilyet én szeretnék. És ez szerencsére eddig nem is volt nehéz.
De mégis most Sári az első, szeretném, ha neki is sikerülne hamar megszoknia új otthonát. Hamar megkedvelt minket Beccával szerencsére és követ minket bárhová, ami fantasztikus érzés. Most is vele voltam, hisz szükségletei is vannak, na meg minden állat megérdemli a szabadságot. Amint vége lett az óráimnak, már mentem is érte, hogy együtt jöhessünk le a rétre. Boldogan szökdécselt előttem, én meg széles mosollyal követtem a kis szépséget.
- Ne kóborolj nagyon messzire, jó? Tudod, az erdőbe nem szabad menni. Nem szeretném, ha rosszat gondolnának rólunk. - Magyaráztam, ahogy kiértünk, de már szaladni is kezdett, hogy birtokba vegye az egész tisztást. Én az egyik fa tövébe húzódtam, onnan figyeltem a játszadozó állatot, az épp eleredő esőben. Sokan egyből szaladni kezdtek befelé, de engem nem zavart az eső, Sárit még annyira se. Imádott a hulló vízcseppek közepette rohangálni, én meg behúzódtam teljesen az menedéket adó lombkorona alá. Épp csak egy-két csepp hullott rám, az meg ugyan kit zavarna?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=570629#post570629][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.03.05. 11:54[/b][/url]

Ma kivételesen nem volt edzése. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem futotta le a köreit, vagy ilyenek, csak nem slasszézott haza. Bár ha jól emlékszik, az anyja sült húst csinál. Azért mégis csak megérné. Kivételesen most ez az egyetlen gondolat, ami a kaja kapcsán átfut az agyán. Amúgy épp egy fa törzsének támaszkodva ül, lábai felhúzva, a ceruzát a kelleténél egy kicsit jobban nyomja a lapnak - ami kiszakad. Lehunyja szemeit, sóhajt, kitépi. Gömbbé gyűri, ledobja maga mellé a többihez. Újra felnéz, aztán megint körvonalakat firkál fel a lapra. Kissé idegesíti a dolog, hogy nem úgy jön ki az egész ahogy ő eltervezte fejben. Valami hiányzik belőle, vagy túlhúz egy vonalat, vagy erősebben jön ki valami, mint azt kellene. Jelenleg nagyon koncentrál, hogy rendesen jöjjön ki minden, az előtte elterülő hely egy - egy pontját kétszer - háromszor is megvizsgálja. Aztán megjelenik előtte egy kecske. Egy. Kecske. Megemeli szemöldökét, azért elég érdekesek ezek a magyarok, hogy _kecskéket tartanak az udvaron mert miért ne. Igaz, megvan az az előnyük, hogy nem kell lenyírni a füvet, de akkor is. Ezek kecskék. Mekegnek és kakálnak és minden.
Nem sokra rá megpillantja az állathoz tartozó lányt is. Vagyis ő ezt a következtetést vonja le, hogy a gazdája. Másképp ugyan miért pesztrálgatná? Esni kezd az eső, elhúzva száját pillant fel a szemerkélő égre. Sóhaj majd feláll, a füzetet összetekeri és farzsebébe tuszkolja. Lehajol az összegyűrt papírokért is, összeszedi őket. Majd elégeti, vagy kidobja, vagy valamit csinál vele. Nagyon benne van, hogy elindul fel a kastélyba, de végül vet még egy pillantást a kecskés lányra. És győz az a nagyon belenevelt jólneveltsége, hogy mégis csak egy lány, és na. Azokkal törődni kell, bár kétség sem fér hozzá, hogy sokkal egyszerűbb lenne nélkülük minden. Vagy a neveltsége nélkül. Nem érezne késztetést, hogy addig a teremben maradjon, amíg az összes nőnemű el nem hagyja azt. Könnyű világ lenne.. Lehajtja fejét, elindul felé, és cseppet sem zavarja, hogy életében nem látta még.
- Addig tervezel itt lenni, amíg el nem áll az eső, vagy majd elázol? - igen, ez egy olyan kérdés volt részéről, ami jobb helyeken annyit tesz, hogy "kérsz valamit, hogy magadra vedd?"

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=574563#post574563][b]Emma Renae Weißling - 2016.03.17. 15:09[/b][/url]

Szeretem az esőt. Nem számít, hogy épp csak szemerkélve simogatja és élteti a tájat, vagy tombolva, háborogva veszi át a hatalmat a föld felett. Tisztaságot hordoz magával minden egyes formájában és ha dühöng is, végül megújít mindent. Lemossa a piszkot, jótékonyan elnémítja a rosszat és utat enged minden másnak. Igaz, a madarakat nem igazán tűri meg maga mellett, megfosztja őket a szabadságuk beteljesülésétől egy időre, de az eső is ennek az eszmének egy sajátos hírnöke.
Legalábbis ezt éreztem, ahogy figyeltem Sárit játszadozni a fátyolban. Ajkaim mosolyra húzódtak, miközben tekintetemet képtelen voltam elszakítani róla. Fülem megtelt a tompa robajjal, ahogy a cseppek hosszú útjuk végén sóhajtva terülnek szét és szivárognak be a talajba. Minden egyes apró cseppnek éltető ereje van, mégis oly észrevétlenül merülnek alá, mintha semmit sem érnének a világon. Mintha mind egy-egy halandó életet jelképezne...
Teljesen elmerültem a gondolataim melankolikus világában, immár Sárit sem láttam, csupán az eső töltötte meg minden egyes érzékszervemet. Éreztem magamban a késztetést, hogy kilépjek a falevelek oltalmazó takarásából és az állatomhoz hasonló önfeledtséggel szaladjak én is a fátyolba. És ebben mindössze egy mennydörgésszerű férfihang akadályozott meg...
Összerezzenve, hirtelen pillantottam oldalra. Egy pillanat alatt pukkasztotta ki azt a kellemesen elborult burkot, amit létrehoztam magam körül és emiatt meztelennek éreztem magam. Úgy éreztem magam, mint egy nyitott könyv egy vitrinben; bárki szabadon felfedheti a lapjain rejlő titkokat és nem létezik külső erő, ami bezárhatná a kíváncsi tekintetek elől...
Alig láthatóan húztam össze magam és szemeimet a földre szegezve elemeztem a fűszálak hosszúságát. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, hülyén éreztem magam a saját gondolataim miatt és biztos voltam benne, hogy olyan fülsiketítően hangosak voltak, hogy a másik is tisztán hallotta őket.
- Szeretem az esőt. - Bukott ki végül belőlem, szinte csak suttogva. Még inkább felhúztam a vállaimat, ahogy karjaim keresztezték egymást a mellkasom előtt. Viszont már az eső sem tűnt megnyugtatónak. Inkább csak bosszantónak...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=574711#post574711][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.03.18. 13:08[/b][/url]

Aranyos. Ez volt a legelső gondolata a lányról, ahogy lenézett rá - pedig ő aztán igazán ritkán gondolja nőnemű személyekről, hogy aranyosak. Vagy cuki, vagy idegesítőek, vagy babák, vagy jól néznek ki, vagy már annyira jól néznek ki, hogy kezdene is vele valamit. Viszont ő, itt, ahogy állt a levelek alatt, elbújt a göndör haja mögé és nézte a kecskéjét - ami kétség kívül nem egy szokványos házi kedvenc -, egészen aranyos volt. Minden rezdülését észreveszi, anélkül, hogy különösebben figyelné, vagy elemezni akarná. Ezt vésték az eszébe, hogy a másiknak minden egyes mozdulatát észrevegye, még a legapróbbakat is. Másképp nem tud időben védeni, kiütik, esetleg úgy, hogy egy ideig ne tudjon újra játszani, és akkor már tényleg nem lehet belőle profi. Elég volt az a másfél év eltiltás, még sok is.
Egyik szemöldöke kissé megemelkedik a lány reakciója miatt, majd egy halvány, mondhatni kedves mosoly jelenik meg az arcán.
- Nem foglak megenni, nem kell félned tőlem. - mormolja meleg, kissé rekedtes hangján, miközben megrázza fejét. Általában tényleg nem szokott bunkó lenni, persze vannak esetek, amikor fáradt, vagy nem jön össze valami, de most köszöni szépen jól van. És új háztársa pedig amúgy is lány, a lányokkal meg amúgy is így viselkedik. Mindössze ennyi a hozzáfűznivaló, nem kezd el fecsegni, sem pedig siettetni a harmadikost. Így mikor göndörke megszólal, az felér egy kisebb sikerélménnyel.
- Én is. - biccent, miközben elnéz a külvilág felé, hallgatja az egyenletes kopogást, ami mikor idegesíti, mikor pedig lenyugtatja. Jelenleg mondjuk épp semleges neki ez az egész. Vállával a fa törzsének dől, összeráncolja szemöldökét.
- Tied a kecske, nem? - még mindig vigyáz a hangszínére, nem követelőző, sem pedig durva, inkább csak kíváncsi.
- Honnan van? Mármint... Legális ez? - újra lenéz a lányra, feltéve, ha az időközben nem ment el.