Anna

Délután neki látott a vizsgákra való készülésnek. Nagyon rágörcsölt az elkövetkező időszakra, néha már túlságosan is. Most azonban ésszerűen járt el: végre tanult is. Illetve tanult volna. Ő mindent megpróbált, de az ágyán fekve, valahogy még kevésbé volt ínyére ez az energia-lecsapoló folyamat. A napokban sokat járt ki a kastélyból és sétált. Fáradt volt. Egy váratlan pillanatban, mikor már nem is tudott időről és térről elaludt. Végig aludta az egész délutánt. Este kilenc órához közel kelt fel. Éhes volt. Nem ebédelt, mivel nem kívánt ételt, és  mivel az emésztést nem érdemes a tanulással párhuzamosan futtatni -mugli berögződés- illetve nem is vacsorázott, hiszen ő ahelyett aludt. Nem tudta ilyenkor mi a rend. Először lesétált a nagyterembe. Ekkor már kilenc óra volt. A nagytermi tányérok már nem voltak helyükön, így nem volt mitől ételt kérni. Jobb híján elhatározta, hogy lemegy a konyhába. A kastély még mindig ismeretlen volt számára, ahhoz képest hogy fél éve volt lakója. Először a keleti szárnyban kereste azt a bizonyos konyhát, aztán a nyugatiban. Ott rátalált. Kilenc óra... húsz perc... Merjek benyitni? -töprengett a fiú. Mivel aznap elég sok váratlan fordulat történt, nem félt egy esetleges következőtől, és egy határozott mozdulattal benyitott.
Az ajtó becsapódott, egy polcnak neki és kisebb zajt keltett. A fiú összerezzent. Majd még jobban, mikor meglátott egy alakot a konyhában. Először azt hitte tanár, vagy valami hasonló.
-Ne haragudj! Jó étvágyat! -üdvözölte a fiú a megdöbbent lányt, aki úgy viselkedett, mintha titokban lenne a konyhában. Talán bújócskáznak? Tolland azért tartotta be mindig a szabályokat, mert az életvitelének megfelelőek voltak. Pont ezért nem is volt alkalma különösebben megismerni őket, mert nem hangoztatták neki folyamatosan, félvén hogy egyébként nem tartja be őket. Így azt sem tudhatta, hogy takarodó után nem szabad a konyhában tartózkodni. Ha tudja, valószínűleg nem lett volna ott, de így ott volt. És kiszemelt magának egy muffint. Odalépett hozzá és befalta.

Samantha


Alvás után mindig megéhezem. Nem tudom, legtöbbször úgy érzem magamat akár egy csecsemő. Az életem nagy részét az alvás és az evés tölti ki. De szerencsére én már szobatiszta vagyok, és beszélni is már egész normálisan tudok. Fel alá járkáltam új házam Klubbhelyiségébe, azon agyalva mi értelmeset is kezdhetnék magammal, mert tudtam ha valamivel nem foglalom el magamat hamarosan, itt helyben fogok felrobbanni. Örülök, hogy végre itt lehetek, de arra számítottam minden napra lesz valami jó programom és sosem fogom azt mondani, hogy unatkozom. Elég nagyot tévedtem. Pár percig még járkálgattam és nézelődtem, majd sóhajtottam egyet és kiviharoztam a Rellon falai közül. Mentem amerre vitt a lábam, és mivel a gyomrom korgott, tudtam hogy merre fog vinni. Még nem nagyon ismerem magamat ki a kastélyban, de ha követem az illatokat talán eljutok valami...fincsi helyre. Ne sokáig bolyongtam, megtorpantam egy ajtó előtt, amire "Konyha" felirat volt vésve. Jó helyen járhatok? Hülye kérdés ugyan, de nem akarok rossz helyre benyitni. Bár ha az van kiírva, hogy konyha akkor kétlem, hogy ez az uszoda lenne. Lenyomtam a kilincset, majd mikor beléptem, 2 kis manó ugrott felém, mind a kettőjük egyszerre beszélt, nekem pedig már zengett tőlük a fülem.
- Oké, oké, egyszerre csak egy! Mondtam, kissé megemelt hangerővel, majd ránéztem az egyikre, majd megkérdezte mit szeretnék. Alig csak egy pillanatig tűnődtem, majd kiböktem.
- Tejeskávé! Mondtam, szinte már gyerekesen izgatottan, majd figyeltem ahogyan a manó elhúzza a csíkot, én pedig egy üres asztal felé baktattam, és leültem. Sőt, ha úgy vesszük minden asztal üres volt, egyedül voltam. Már hozzászoktam,d e nem tagadom jól jönne egy kis társaság. Ki tudja mennyi időt fogok eltölteni ebben a kastélyban, de nagy valószínűséggel több évet, nem akarom ezt az időt egyedül leélni. Felkönyököltem az asztalra, sóhajtottam egye, majd vártam mikor lesz kész a kért innivalóm. Imádom a tejeskávét...

Tolland

Ancsa nagyban habzsolta a krémes finomságot, s eléggé összerezzent, mikor nyílt az ajtó. Csak remélni tudta, hogy egy újabb manó lépett be a helyiségbe, de miután megfordult, minden kételye elszállt. Egy diák állt előtte, első tippre egy eridonos. Ancsa zavartan állt a konyhában, kezében maréknyi süteménnyel. Csak remélni tudta, hogy nem ismeri fel, mivel elég kellemetlen lenne, ha híre megy a prefektuskisasszony falánkságának. Köszönés helyett csak lassan biccentett, majd megkínálta a fiút egy kis sütivel. Illetve mondta, nyugodtan szálljon be, van kaja bőven.
- Neved, házad, évfolyamod?- tette el a rettegett kérdéssort Ancsa teli szájjal- Ugye tudod, hogy a takarodó már rég elmúlt? Mit keresel fél tízkor a konyhában?
A hasa már teljesen tele volt mindenféle finomsággal, ezért egy kis rövid keresgélés után talált egy régies bögrét. Előszedett egy bontatlan doboz tejet, majd kiöntött magának pár decilitert.
- Kérsz?- tette le elé tejes dobozt, gondolván, hogy majd önt magának, ha kér.
További egy perc telt el néma csendben, amikor csak a csámcsogás töltötte be a helyiséget- no meg a sepregető, pakoló manók. Egyet-kettőt jól szemügyre is vett a rellonos lány. Nem igazán szíveli őket, van bennük valami félelmetes. Csak megvonta a vállát, és próbált nem rájuk összpontosítani, mert a végén még kialakul egy újfajta fóbiája.
- Hm, kóstold meg ezt a linzert! Isteni finom! Milyen sütiket szeretsz? Szoktál cukrászdába járni?
Ancsa még bekapott egy muffint, de ezt is alig bírta befogadni a gyomra. Feladja, gondolta magában. Ha még egy falatot is megesz, akkor garantált a plusz két kiló felesleg, úgyhogy vissza kell fognia magát.  

Anna

A lány kedvesen fogadta. Ennek igazán örült, mivel nem volt kedve feszengeni... Nagyon kipihent volt, és ez a feltöltött érzés egészen jól esett neki. Nem akarta, hogy bárki kizökkentse belőle. Ez, mint említettem nem így történt, sőt meg is kínálta Tollandot egy süteménnyel. Majd feltett egy sorsdöntő kérdést, amire a válasz hamar érkezett:
-Tolland Clotan vagyok, levitás, elsős. -a formaságok megtörténtek, most egy izgalmasabb kérdés következett, ami a fiút meglepte.- Nem tudtam sem ebédelni, sem vacsorázni. Úgy döntöttem tanulok... de elaludtam. Tudom nem szép, de őszintén szólva ez volt a legjobb dolog amit tehettem -hazudtolta meg saját magát, de őszintén így érzett, ami furcsa volt számára. -Nem tudtam mikor van takarodó, bár sejtettem, hogy már túlléptük. És te, hogy hívnak? Mi szél hozott ide, ezen a késői órán? -ugyan a lány látszólag idősebb volt Tollandnál, mégsem félt ilyen hangnemben beszélni vele, hiszen az elejétől fogva nagyon barátságos volt. Úgy érezte nem kell különösen koncentrálnia a beszédstílusára. A lány még tejjel is megkínálta. Micsoda bűntárs...-állapította meg magában viccesen, és ezen el is mosolyodott. Nem hitte volna mikor lefeküdt az ágyba tanulni, hogy az egész napja csak szabályszegésből és semmittevésből fog összeállni. A legfélelmetesebb az volt ebben a helyzetben, hogy egy percig sem bánta, hogy ott van, és nem akart visszatérni hálókörzetébe.
A lány javaslatára megkóstolta a linzert, ami tényleg nagyon finom volt. Nehezen tudta elképzelni, hogy ezt a finom süteményt a háta mögött ténykedő manók készítették, koszos kis ujjaikkal...
-Nem, nem szoktam cukrászdába járni. Itt az iskolán belül is sok az édesség.- mondta. Bár ez félig meddig rossz válasz volt, hiszen az iskolai édesség nyilván eltér egy cukrászdaitól. Leginkább ideje nem engedte meg neki, hogy eljárjon kényeztetni magát. Bogolyfalván is csak egyszer járt még.
-Te gyakran jársz az iskolán kívülre? -kérdezte a fiú, majd felhörpintett egy nagy pohár sütőtök levet.

TESÓ

Samantha


Szerencsére nem kellett sokat várnom, hamar kihozták egy bögrében a rendelésemet, majd letették elém az asztalra. Egy apró mosollyal az arcomon bólintottam, mire a manó elviharzott. Köhécseltem egyet, majd beleittam a kávémba. Miután lenyeltem, felnéztem és csak akkor vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül, sőt, egy lány le is ült velem szembe, ugyanahhoz az asztalhoz. Mostanában lelankadt a figyelmem, szinte semmit se veszek észre, semmire se tudok tökéletesen összpontosítani. Kezd idegesíteni, de azért remélem hamarosan visszatér a már jól megszokott Alex.
- Helló. Visszaköszöntem, azért egy kis udvariasság még maradt bennem. Újra beleittam a kávémba, most valahogy nem éreztem magamat beszélgetős kedvemben, de majd ahogy alakul. Alig telt egy pár másodperc, az egyik manó ismét megjelent az asztalunknál, kezében két tányérral, rajta pedig az egyik legfinomabb sütivel, a tiramisuval. Hirtelen nem értettem miért is kaptuk a sütit, de mikor a lányra pillantottam, rögtön gyanítottam, hogy ő lehet a ludas a dologban. Letettem a bögrét az asztalra, és szinte már mohón nekiestem a sütinek. Egyik falat után jött a másik, majd egy kicsit leálltam. Ismét a velem szemben ülőre pillantottam, aki már szinte kacérkodóan vigyorgott rám, majd megszólalt. Meglepődtem kérdésén, de úgy döntöttem ideje egy kicsit megváltozni. Itt még senki se ismer, nem tudják milyen vagyok. Lehet, hogyha egy picit máshogy viselkedem mint ahogyan azt megszoktam magamtól, jobb életem lesz itt. Egy kicsit elgondolkoztam ezen, majd mikor visszatértem a jelenbe, ismét köhécseltem egyet, és szóra bírtam magam.
- Attól függ, mire is gondoltál. Mondtam, majd a lányra kacsintottam, és újra bekaptam egy falat sütit. Ha már kaptam, ki kell használnom az alkalmat. Nem biztos, hogy máskor is lesz még ilyen.

Pöttöm

Talán az apró új-zélandi isi miatt várta azt Farkas, hogy nagyobb lesz a sürgés a kastélyban. Bár csak tizedannyi diák lakott ott, mint ebben az iskolában, kisebb is volt az épület, így mindig mindenhol láttál kósza diákokat. Kívülről, ránézésről persze nem lepődött meg, hogy a Bagolykő ilyen sötét és elhagyatott, de azért mégis remélte, hogy valami családias meleg fényű dologba csöppen majd bele, mint otthon.
- Úristen, Félix! Mi van, ha itt akkora a szigor, hogy a gyerekek minden idejüket a szobájukban kell töltsék, ha nincsenek óráik?
Amiket eddig hallottak a Bagolykőről, abból nem gondolta volna ezt, de a mellékelt ábra mégis mást mutatott. Farkas aggódni kezdett egy kicsit.
- Hová hoztak minket?
Ő maga észre sem vette a huzatot és az ajtón betoluló havat, de amikor ikre riasztotta, máris megragadta a másik kapuszárnyat, és taszított rajta egyet, hogy kicsukják a telet. Most aztán rájuk zárult a sötét, hideg kastélycsarnok.
Félix itt is talált lelkesedni valót, és éhezve valami kellemesre a zord helyiségben Farkas érdeklődve ment oda a serleghez, amire Félix mutatott. Tényleg nem tűntek nagyon biztonságban lévőknek.
- Ki tudja, lehet, hogy ide csak rendes kölykök járnak, akik nem rongálnak kupákat.
A következő kérdés épp Farkas következő gondolatához idomult.
- Dehogy vagyunk jó helyen, mondom, ide csak jó gyerekek járnak - kacsintott testvérére cinkosul.
- Azért csak nézzünk körül.
Ekkor kordult meg a gyomra.
- Te, nem lehet, hogy mindenki vacsorázik, azért feledkeztek meg rólunk?

TESÓ

Pöttöm

- Ja, képzeld el! Útnakindulunk, de jön a bagolyköves kommandó, és lekapcsol még a határ előtt. Ha egyszer a hatalmukba kerítenek, nem fognak elengedni. Már megtudtuk, hogy itt láncra verik a diákokat, most már az övék vagyunk.
A fantázia ilyen őrült elszabadulása inkább Félix specialitása volt, de néha Farkas is megengedhette magának a képtelenségek összehordásának eme luxusát.
- Ó, bocsánat. Jártak - felhúzta képzeletbeli kesztyűjét... - Szerinted kirúghatnak minket? Vagy kimoshatják az agyunkat? Lehetséges, hogy itt fogunk megjavulni?
A gondolat elborzasztó volt. Ők ketten olyan jónak tűntek együtt. Így lettek teremtve, ilyenre, és ennek így is kellett lennie. A szüleik szerették őket még akkor is, ha sok bosszúságot okoztak nekik, ebben Farkas sosem kételkedett, hát akkor meg mi a probléma? Nem kell megváltozniuk.
A báty lelombozva kapargatta a házkupát védő üvegbura szegélyét. Biztosan a komor kastélyhangulat nyomta így el. A gyomra megint megkordult.
- Ja, a vacsora. Ömm - szétnézett, de csak köveket, nagy zárt ajtókat, és egy széles lépcsősort látott felfelé. Odafent zászlók csüngtek súlyosan. A terem kongott, semmi féle emberi hangot nem hallottak, amely nyomán elindulhattak volna. Az hétszáz, hogy depresszióba fog esni ezen a nyomasztó helyen. Hiányoztak neki a régi iskola nagy ablakai a sok beáradó fénnyel, a vidám arcok, a barátok, a melegség. Főleg a melegség, mert az átázott ruhája még mindig túlságosan hűtötte és a haja is csöpögött. Ja, a vacsora.
- Ha lenne morzsám, megenném, öcsi - horkantottam tesóm Jancsi és Józsikás ötletére.
- Szerintem a kastélyokban a pincében van a konyha, vagy nem? - vont vállat végül. - Kereshetünk egy lejáratot. Vagy menjünk éppenhogy felfelé, ott legalább van egy vörös szőnyeg.
Az első szín ezen a komor helyen - gondolta.
- Talán egyéb kellemes dolgokban végződik az a folyosó.

TESÓ

-Tényleg. - bólintok egyet és miután a cigarettát beletettem a hamutartóba, majd hajamat odébb tűrve a fülemtől bányászok ki alulról egy apró karikát, ezzel megbontva, vagy inkább megrövidítve a sort. Az apró ékszert a kisasszony elé teszem az asztalra, majd cigarettámat újra magamhoz veszem. Erre mondják, hogy az élet apró örömei, nem de bár? Leonie figyelme ismét a cigarettámra terelődik. Nyakamat megvakarva gondolok vissza arra, hogy mikor fulladtam én utoljára ettől a vacaktól. Mindenki akkor fulladozik tőle a legjobban, amikor először kipróbálja, ez velem sem volt másképp. 16 évesen szívtam először belőle és azóta is aktívan tevékenykedik az életemben, sőt meghatározó szerepet játszik benne. Igaz nem értem hogyan, hiszen én nem kapok idegrohamot, ha nem szívhatom el reggel az indító szálamat, nem lesz balszerencsés napom, ha ne szívok el egész nap egy szálat sem és a világ sem dőlne össze ha abbahagynám, vagy nem szívnám egy napig. Megszokásból csinálom már inkább, na meg azért, hogy legyen mire elszórni a pénzt, bár azt inkább tartogatni kéne. Miközben belehamuzok a tálkába megrázom a fejemet, jelezve Leonienak, hogy nem fenyeget fulladásos halál veszélye ha dohányzom.
-Nem. Csak amikor nem figyelek oda és félre megy a füst. - sosem tudtam megérteni, hogy hogyan tudom néha félre nyelni a füstöt, de ez valószínűleg egy egyedül álló képességem. A családban a nagyapámon kívül én élek egyedül ezzel a szenvedéllyel. Apám legalább ötvenszer a lelkünkre kötötte Laurával, hogy ne hódoljunk a káros szenvedélyeknek, mert ez meg ez lesz és az összes lehetséges lehetőséges felsorolta ami létezik. Laurának majd kiestek a szemei miközben hallgatta, én meg csak ültem és néztem ki a fejemből. Amikor Laura megtudta, hogy dohányzom iszonyatosan nagy patáliát csapott, hogy hogy lehetek ilyen idióta, de azóta már eltelt négy év. Azon lepődne meg most már, ha nem ezzel a kis tartozékkal a kezemben látna. A szálból egy utolsót szívok, majd elnyomom a tálban a többi között és fél szemmel Leoniera sandítok, amikor egy újabb remek ötlettel, vagyis inkább kérdéssel áll elő. Ritkán tudok aludni, akkor is keveset. Valószínűleg orvoshoz kellene járnom, hogy vizsgálják ki szervezetemnek ezt a furcsa szokását, de nem teszem. Minek, hogyha ébren hasznosabban el tudom ütni az időt, mintha aludnék? Mielőtt válaszolhatnék bármit is, a vörös kislány egyből eláraszt az ő alvási szokásainak információival és a legutóbbi rémálmával, mindezt olyan arckifejezéssel, mintha megálmodta volna a világ vége történéseinek teljes lefolyását az extrákkal együtt, majd vörös bozontját megrázza az arcom előtt. Próbálok arcomra némi érzelmet csempészni azáltal, hogy belegondolok milyen rossz is lehet, ha valakinek ezt a szép haját egy nyisszantással el lehetne tüntetni. Nem hatott meg kellőképp így csak egy elhúzott száj a rémálom jutalma.
-Szegény. - felelem végül és visszadőlök a falhoz, mintha alváshoz készülődnék és Leonie igyekezetét aziránt, hogy elaltasson egy halovány mosollyal jutalmazom. Hallgatom kis altató versikét, amitől nem hogy elaludni nem tudnék, de józanul gondolkozni sem. Sosem értettem a gyerek dalokat, még kicsinek sem. Valószínűleg ha a verset elmondanám Leonienak rögtön álomra hajtaná a fejét és föl sem kelne vacsoráig.
-Nem alszom. Ez sajnos kudarcot vallott. Meg nem is vagyok álmos. Én sosem tudok evés után aludni. - teszem hozzá sietve, mielőtt egy újabb káprázatos verssel próbálna meg átvarázsolni engem álomföldre. Az arcom, illetve a szemeim alatti karikák pont arról árulkodhatnak, hogy Balázs roppantul álmos és majd leragadnak a szemei, de nem így van.

-Dúdol a szél, suttog a lomb,
koppan egy kő, az éj hangokat zsong.
Tél szava közelít hűvös lehelettel,
s a fák szivárvány hajukat hullatják el.

Avar takar földillatú álmot,
harmatos pára szitálja a világot.
Csitító dallam ringat édes nyugalomba,
beleszendereg az Élet a hófehér álomba. - mondom el az egyetlen altatóverset, ami most az eszembe jut, majd fejemben elkezdem számolni a másodperceket, hogy milyen gyorsan alszik el ettől a rövidke verstől a leányzó. Az is lehet, hogy lelkesedésében szavaló versenybe kezd, aminek ő az  egyetlen indulója és biztos győztese, hiszen temérdek verset és történetet ismerhet, míg én ezt az egyet. Ezzel az eggyel próbált meg a nagyanyám mindig elaltatni amikor még gyerek voltam. Laurát azonnal álomba ringatta, míg velem órákat kellett szórakozni, hogy ásítsak legalább egyet. A végére csak lehunytam a szemeimet és úgy tettem mint aki alszik. Életem végéig elhallgattam volna az összes mesét, de nagyanyámon már láttam a  szenvedést, hogy ő alszik el ezektől a meséktől és versektől, úgyhogy hagytam menni aludni. Előrehajolva gyorsan veszek még egy utolsó szem krumplit a tálból és nekiállok a majszolgatásnak, miközben feszült figyelemmel várom a kis vörös lányka reakcióját a versre.

Kis Balázs

Ujjongva veszi át az ékszert. Ő pont az a fajta gyerek, akinek azzal lehet a legjobban feldobni a napját, ha kap valamit. Persze azt hihetnénk, hogy az ajándékkal legalább egy öt percig eljátszadozik, de akkor Balázsnak túl könnyű volna az élete. Így miután átvette a kis karikát, egy pillanat alatt kicseréli saját fülbevalóját.
-Nézd, most már fülbevaló-pajtik vagyunk! – Hajol egészen közel a sráchoz, hogy belenyomhassa arcába a fülét. Tessék megnézni, milyen jól áll a kishölgynek ez a visszafogott stílus is. Talán ezt kéne gyakorolnia neki is, de nem csak külső megjelenésében, hanem viselkedésében is. Még szerencse, hogy újdonsült ismerőse éppen füstölgésre váltott mellette, így visszamászik pár centit, hogy ne az arcába kapja a friss hegyi levegőt.
-Hát ha Neked ez tetszik – Megvonogatja a vállát, de arckifejezése azért elég árulkodó. Még mindig nem fogta fel, mi olyan jó ebben a dohányzás dologban, de majd ennek is eljön egyszer az ideje. Ilyen fiatalon ne is akarjon még egy kislány rágyújtani.
-A bátyám is rá szokott néha gyújtani. – Valójában fogalma sincs, milyen rendszerességgel, mert Kevin remekül tudja kezelni húgát, és szemrebbenés nélkül képes vele bármit elhitetni. Leonie-nak eszébe sem jutna, hogy drága testvére esetleg nem mond igazat valamiben.
-Megígértette velem, hogy én sosem próbálom ki. – És amilyen kis lelkiismeretes, ezt jó ideig be is fogja tartani. – Cserében pedig ő sem szív el heti egy szálnál többet. – Jelenti be büszkén vigyorogva. A kis naiv. Meg a kis hiperaktív. Képtelen megülni egy helyben anélkül, hogy csinálna valamit, így a következő pillanatban már fel is kapta az öngyújtót az asztalról, hogy azzal kezdjen játszadozni, miközben beszélgetnek. Ha lenne vészjelző az iskolában, minden bizonnyal sikítva menekülne ki az is az épületből, egy ilyen akció láttán. Bazsi meg kezdhet aggódni amiatt, hogy ilyen felelőtlenül elől hagyta a kellékeit.
-Pedig fáradtnak tűnsz – …mintha nem a régi volnál. Hol van a tűz? Kezdené el énekelni, de mégsem teszi, mert most legújabb barátja kezd éppen szavalásba. Tátott szájjal fogadja a produkciót, és egészen felderül az arca, hogy olyan hosszú idő óta (vagyis nagyjából ideérkezése napjától számolva) most először mondanak neki altatót. Ha jó gyerek lenne, már rég az asztalon koppant volna a feje, de sosem volt az, és mindig rengeteget meséltetett magának elalvás előtt, úgyhogy ez most nem jött be. Balázsnak fel kell kötnie a gatyáját, ha ilyen módon akarja lerázni a kishölgyet.
-Hűű, ez de szép volt! Tudsz még? Mondj egyeeeet – Kezd el nyavalyogni. Végül is már eléggé benne járnak az estében, pont itt az ideje a versikéknek.
-Légysziii! – Kezdi el rángatni a srác ruhaujját, és ismét közelebb csusszan hozzá a padon.
-Na jó, előbb én, és aztán megint Te, mert úgy igazságos – Vigyorog bele az arcába, majd kattint egyet az öngyújtóval, és ismét kis lángocska jelenik meg. Így próbál gondolkodni, egészen addig, amíg fel nem jajdul, mert megégette magát.
-Áucs. – Szájába veszi sérült hüvelykujját, és úgy kezd bele egy versikébe.
- Mosolyog a Hold neked,
hunyd be szépen kis szemed!
Tente baba, lazulj el,
aludj, mint az aludttej!

Álmodj kicsim, szépeket,
tarka rétet, kék eget.
Nagymamát és kalácsot,
boldog legyen az álmod!

Aludjál csak édesem,
mosolyogjál édesen!
Én fogom a kis kezed,
látod, meg sem pisszenek!
Most ennyi jut eszembe belőle hiiiiirtelen – Hatalmasat ásít. Csak megteszik a hatásukat ezek a versikék. Lehet, hogy ez már valamiféle reflex, hogy amint meghall egy altatót aludnia kell, elvégre sok-sok éven át ez volt a rend otthon.
-Most Te jössz! De mesét kérek! Légysziiii! – Neki az teljesen mindegy, hogy most fogja kitalálni a srác, vagy már régebben hallottat ad elő, de addig fogja piszkálni, amíg neki nem áll mesélni. Bár most komolyan… ennek a vöröskének vajon az a terve, hogy itt fognak aludni? Mert akkor jól haladnak, az biztos.

Leon

Sharlotte

Szeretem a csípős hideget. Sőt, kifejezetten rajongok azért, amikor arra teper, hogy alaposan megfagyasszon, és amikor a jégfogak kitörnek rajtam, nevetve mászok öles léptekkel arrébb. Nanuq mellettem hatalmas ugrásokkal ficánkol a hóban, örül neki, hiszen tudja, hogy a föld ezen részén igen kevés ideig van lehetősége kiélvezni, így ameddig lehet, addig bolondozik. egy szál pólóban cammogok fel a kis utacskán, amiről vagy eltakarították a havat, vagy csak simán letaposták, rejtély, de hogy könnyen járható a kis bakancsommal, az biztos.
egy kézzel egy nagy... nem, egy óriási táskát cipelek átvetve a vállamon, akár egy Lapföldi télapóka, már csak a szakáll kellene, meg a rajtam lévő latyakbarna szín ruhánál kissé élénkebb szín. na jó, talán koboldnak vagy manónak elmennék a felsőm fűzöld színéből ítélve, feltéve, ha nincs magassági vagy szélességi limit a Mikulás álláskereső hirdetésében.
Kivételesen azonban nem teperek új lakhelyre. Épp most érkezek meg az új otthonomba. Magyarország. Állítólag medvék is vannak valahol, ha ügyes vagyok, még láthatok is párat. De igazából a sárkány miatt vagyok itt.
Őszintén szólva, az előttem tornyosuló épület baromi nagy. Nem is, inkább a Gigamisztikus lenne rá jó szó. Egy pillanatig elfog a kétely, hogy itt ma megtalálom a sötétben az engem megillető vagy netán váró helyiséget, elvégre voltam már kastélyban, ahol eltévedtem bámészkodás közben, de ez egy iskola is, meg mágikus is... Kegyelem fejemnek, mit vétettem? És a tetejébe meg amit kaptam szótárt igen elnyűtt volt, ráadásul lyukas is, így majd mutogathatok mint egy aberrált, vagy activitit is játszhatok ily késői órán, mindenki nagy örömére. Leon a majom. Hé, ez rímelt!
A nagy ajtót csuklómozdulattal csukom be, mit nekem nagy méret, és megvárom, amíg a mellettem lévő igen nagy hógombóc vizes szőrgombóccá rázza magát, hogy utána én is leporoljam magamról a havat. Két toppantás, és a nagy csarnokban a hang ágyúlövésnek hangzik. Hoppá. És mennyi átjáró, lépcső, boltív, ajtó, és zeg-zug! Ha még ma meg akarom találni a klubizémet... És ráadásul nem is akárhol, hanem a pincebelit! Mert itt még négy is van ezekből, meg másnevűek/színűek... Néha ezért nem jó új helyre menni, mert a sok újdonság túlságosan megkavaró. De a félhomályban megmoccanó alak úgy tűnik reménysugarat jelenthet nekem! Ha nem ijesztem halálra szegényt, akkor lehet még egy órán belül vízszintesbe rakhatom korpuszomat.
-Hello!
Ez egy nemzetközi köszöntés, remélhetőleg nem túl laposak vagy gurulósak a magánhangzóim se, habár ilyen farkashidegben egy szál pólóban flangálok, így ember legyen a lyukból, aki nem jön rá, hogy valahonnan Északról jöttem. Nekiállok előkotorni a kis szótáramat, és egy szines papírkánál felcsapom.
-Az én nevem Leon. - olvasom fel szépen a bejelölt sort, majd felnézek. - Pince?
Lényegretörő, és mindenképpen tömör. Nem kell megijeszteni senkit, elég ha elmutogat egy irányba, onnan már könnyebb. Egyébként is a pince volt az első szó amit megtanultam ezen a nyelven is. Mérhetetlenül megkönnyíti az életemet.

Leon

Sharlotte

Néha szeretem megfigyelni a dülledő szemeket, amiket felém meresztenek, ha hirtelen valaki elé toppanok. Nem mondom, feltűnő vagy inkább látványos egy alak vagyok, és ezt ki is használom néha, nem tagadom. Elvégre amim van, azt kell használni, és ha már szórakoztató lehet, minek prüntyögjek rajta...
A jelekből ítélve megértettek, sőt mi több, egy nevet is kapok vissza. Felderülök, elvégre ez egy teljesen kimondható és érthető név, pedig riogattak azzal, hogy ez is olyan ország ahol a Lupenstiklimoklum kaliberű kimondhatatlan és megjegyezhetetlen kacifántokkal látják el a szülők szegény csemetéiket. Én sem panaszkodhatom, nevem mint a pelyva, igaz az utóbbi saját választás, de akkor is... És úgy vélem hogy a hozzám képest aprócska termetű leányzóhoz tényleg illik a neve. Nanuq, a nem kevésbé nagy és bundás is nagy érdeklődést mutat a lány felé, habár lecövekel a lábam mellett, leülve a popójára, hogy ne essen kísértésbe, azért az orra immár hallható szimatba fog. Táskám egy nagy zuttyanással teszem le a földre, hogy ne kelljen tartani, a hosszú cipelés ugyan nem nehéz számomra, súlya nem igazán van, csak hát méretre is nagy, hogy finoman fogalmazzak, így a mobilizálása kissé problémás, és kényelmetlen. Szabaddá vált kezemmel meglapogatom a tutyi fejét, majd a lányhoz fordulok, amikor az angolul szólal meg.
-Oh, yes! - villantok egy féloldalas vigyort, hisz világnyelv, és sokszor csak ez ment meg. - I'm looking for my room.
Ezzel azonban megáll a társalgás, mert neveket kezd fel sorolni. Lehet elsiettem a következtetést, miszerint könnyű neveket is találhatok erre? Vagy ez a sok harakiri ezekről a Rebelláról, meg miről...
-Leviathan? - meresztem a szemeim, és körbenézek, hogy vajon mögöttem áll-e ilyesmi. - Nem. Pince.
Nos, nem valami szörnyeket vagy ilyesmit keresek. Én csak simán a szobámat akarom. És úgy tűnik, hogy az előttem álló igenis tud segíteni, csak valami hiba van a rendszerben, így a kommunikációnk kissé akadályozott. Na jó, nem szépítek. marhára hülyén érzem magam. Legalább egy IQ hiányos trollnak nézhet szegény. Hol egy fal, hogy a fejem beleverjem?

Leon

Sharlotte

Sharlotte feláll, majd enyhe kényelmetlenség villan át arcán. Sajnálom, de se a vállamra nem ültetek senkit, le sem szándékozom ülni az ágyamig, és rogyasztani sem fogok, így inkább csak közömbösen állok, elvégre nem ittam nyurgító löttyöt... Ilyen lettem. És ez a vizslató pillantás, ami a kutató szempár felől érkezik! Azt hiszem ha önértékelési zavarom lenne és bújkálni akarnék, elvetélt ötlet lenne méreteim miatt. Vigyorogni támad kedvem néha az ilyen helyzetektől.
Nos, legalább annyival közelebb vagyok a célomhoz, hogy ez a sok harakiri nem valami szörny, amiken át kell magam küzdeni az ágyamig. Nem mintha probléma lenne az ilyesmi, de lássuk be, nem kajáltam hosszú ideje, utazok két napja, és lassanként tényleg fogfüzért csinálnék magamnak egy saját szobáért. Vagy Noelért. esetleg így a kettő jöhetne egybe. Forró nyelv nyalint végig a tenyeremen, és egy oldalpillantást vetek a fenekelő dögre mellettem, és szépen a bundájába törölgetem a kezem. Vagy törölgetném, de az olvadt hó miatt azt hiszem inkább kézmosás lett belőle. Sebaj. Legalább az előttem állóval szót értek.
-Don'no.
Vonok vállat, figyelve a másik arcát, nem mintha annyira nagy szakértője lennék az emberi mimikának. Akármelyik szörny hangulatát leszűröm egy pillantásból, de az emberek... Úgy vagyok vele, hogy minnél többet ismerek meg a saját fajomból, annál jobban szeretem a kutyámat. Sajnos. Vannak kivételek, deeeeee... És egyébként sem túlzottan érdekel a nagy lélekvájkálás vagy a fürkészés, vagy a mások élete úgy cakpakk.
-My room is in basement.
Jelentem ki magabiztosan. Közben klimatizálódok, és úgy vélem, hogy ez a kissé langyos melegség idebent a szélcsendnek tudható be. Zsebre vágom a szótáramat, és szabad kezemmel meglengetem az egyetlen felsőtestem fedő ruhadarabot, hűsítő célzattal.

Leon

Sharlotte

Biccentek, és amíg a lány elindul előttem, én a táskám újra felkapom, mint egy dolga végezte Mikulás, csak épp most a kandalló helyett egy lépcsősor felé indulunk. Azt hiszem jó hírnek élhetem, hogy az lefelé irányul, tehát nem valami grillsütőbe vezet. A huzatos hely kissé hűvös, tehát kellemesem lehűti a melegedő engem, és szórakozottan pillogok magam mögé, ahol egy túlságosan aktív négylábú cikázik ide-oda minden kis csempekockát megszaglászva. Ugyan a lépcsőket sosem szerette, de ez is amolyan edzés féle, tehát nem probléma.
könnyedén veszem a lány tempóját, nem is nagyon veszem fel a csendet, sokszor nem nagyon tudnak mellettem megszólalni, elvégre elismerem, inkább tűnök olyannak, aki napi 32 órát az edzőteremben tölt, és a tankönyveivel súlyzózik, semmint olyannak, aki tanul. Ezért düllednek még jobban a szemgolyók, ha kiderül, hogy nem csak káposztalé van a hajam alatt. furcsállva túrok a fejem tetején lévő kócba, elismerem, hogy most túl rövidre vágták. Nem mintha zavarna, csak... Nem ilyenkor hordanak hosszút, és nyáron rövidet? Igaz én nem vagyok malamut, mint a mögöttem szimatoló.
A csendet, mely inkább megnyugtatott, semmint zavart volna, Lotte zavarja meg újra, így újra előre fókuszálok. De hát muszáj néha hátrafelé pillognom, mert ugyan jó memóriám van, de visszafelé mégiscsak más az út. Egyébként is fura alak vagyok, nem lenne jó, ha holnap letarolnék valakit hátrafelé menet, mert nem emlékszem az útra. Szórakozottan ütöm tenyerem a combomnak, a csatangoló ebet közelebb hívva, nehogy egy erre járó szívgörcsöt kapjon vagy erős szívdobogást tőle, majd válaszolok.
-From Northern Canada. 'n you?
Visszakérdezek, hiszen tudom, hogy sokan szeretnek beszélni, vagy csak a csendet elodázni. Tény, hogy mellettem nem túl jó csendben lenni, kissé hasonlíthat arra, amikor először merészkedtem sárkánybarlangba. Jobb ha a mögötted lévő melák hangokkal jelzi hollétét, így nem kell rettegned hogy a nyakadba esik és matrica lesz belőled. Időközben előhalászom inkább a kis szótáram, hiszen nem mindig leszek oly szerencsés, hogy találok egy angolul beszélő alakot.
-Mi Levita, Rellon az?
Dörmögöm fintorogva, habár lényegesen könnyebbnek tűnik ezt a nyelvet megtanulni, mint a kínait, ahol még a betűket is elsősként kellett újravenni.  

Leon



// Köszi a játékot //

Tolland

- Nos, Tolland- mosolygott gúnyosan Ancsa- Hidd el, jól tetted, hogy tanulás helyett aludtál. Hiszen amíg a Levita tököl, a Rellon egyre jobb és jobb lesz- csillogott a szeme. Na igen, most igazán előtört a lányból a rellonimádó énje, ami néha-néha előjön, hogy megijessze  az embereket. Már öt éve isteníti saját házát, elmondása szerint mindig is a "Rellon a tuti".
Messzebb sétált a fiútól, végighúzta ujjait a süteményes pulton, szemügyre vette a jobbnál jobb édességeket, és bekapott egy apró méretű muffint. Hirtelen szembefordult Tollanddal, ami ismét elég ijesztően hatott, s magyarázni kezdett:
- Tudod, tíz órakor takarodó van. Most kérlek szépen bőven elmúlt tíz. És ha jól látom, nem a hálókörletedben vagy. Köszönöm a kérdést, Anna vagyok, vérbeli rellonos. Én csak unatkoztam, és semmi kedvem tanulni. Mint mindig- Na igen, most pedig a szóhányásával rukkolt elő, ami ismét megrémisztheti a fiút. Cseppet sem zavarta a nem megfelelő hangnem, talán majd később Tollandot  fogja rosszul érintetni. Hiszen ki az, aki így beszélne Ancsával?
Jobba-balra sétált, szemezett pár sütivel, de egyiket sem ette meg. Néha belenézett Tolland szemébe, olyankor elmosolyodott, majd megint tovább járkált.
- Büntetett már meg prefektus?- mosolygott kedvesen- Találkoztál már prefivel? Hidd el, nem egy nagy élmény. Bár látom, eléggé szabályáthágós kedvedben vagy, nem csodálnám, ha lett volna alkalmad közelebbről megismerni egy prefektust. Bár ki tudja...
Társa következő kérdésére eleinte csak nevetéssel válaszolt. Felevelenítette, amikor Rileykával a Kis tavacskánál járt, vaagy amikor megismerkedtek a Játszótéren. Emlékezett Leeila Shine-ra, aki teljesen átvarázsolta a mászókát modernebbre. Eszébe jutott Lau, akire mindig is számíthat.
- Igen. Sokat járok az iskolán kívülre. A francba, nem akarok elmenni a Bagolykőből!- sóhajtott egy mélyet, majd megrázta a fejét. Annyi minden köti őt ide, annyi emléke tódult be egy pillanat alatt az agyába. Ez az iskola az élete.

Pöttöm

- Ja. Hihetetlen, hogy senki nincs ebben az épületben. Ha eddig vacsoráztak is, most már végezniük kellett, tuti egy órája bolyongunk - morogta Farkas már kissé türelmetlenül, pedig nem ő volt az, aki hamar kijön a sodrából. - Hacsak nincs tényleg takarodó ilyen korán, de akkor hazamegyek. Amint megtaláltam a cuccainkat.
Farkas már semmin sem lepődött volna meg a Bagolykővel kapcsolatban, eddig semmiben sem hasonlított régi sulijukhoz. A két teremből, amit eddig volt szerencséjük felfedezni, úgy döntött, ez itt a tantermek sora, és itt nem érdemes többet próbálkozni. Így amikor meglátott egy lefelé levezető szűk sötét lépcsősort, behúzta rá öccsét. Lefelé baktattak mogorva embereket, és ínycsiklandozó csendéleteket ábrázoló festmények között. Némelyik szigorú arcú festménylakó még rájuk is sziszegett: "Ezt nem kéne."/"Eriggyetek innen." Még a festmények sem voltak kedvesek itt. Farkas inkább nem törődött velük, csak szedte a lábait a lépcsőkön. A lépcsősor véget ért, és amikor az azt lezáró vastag és öreg szőnyeg mögül kikukucskáltak, épp egy ajtóval találták szembe magukat a folyosón, amelyet keresztezett útjuk.
Farkas ajtónyitás közben néma fohászt mondott a plafonnak. Ahogy benézett, először azt gondolta, a Mikulás játékgyárához van szerencséjük. Már épp megfordult a fejében, hogy tudta, hogy itt valami nagy titok rejtőzhet, és az, hogy a Télapó itt gyártja az ajándékokat, pontosan beleillett az elképzeléseibe, de aztán rájött, hogy ajándékgyár helyett a konyhába jutottak.
- Köszönöm, Istenem - adott hálát a plafonnak, és már hozzászokva ahhoz, hogy itt sincs egy teremtett lélek sem, körül sem nézve kerülte volna meg az útjában álló hatalmas asztalt a mögötte mosolygó hűtőért. A lába alatt azonban egy kis manó suhant el, és ezt már ki kellett szúrnia. Ahogy figyelmesebben körbetekintett, egyre több manót vett észre a helyiségben. Egyesek tálcát cipeltek, mások náluk kétszer magasabb koszos tányértornyokat egyensúlyoztak vagy a kezüket törölgették egy konyharuhában éppen.
- Félix - nyögte Farkas teljesen elképedve és egy kicsit talán felháborodva is, pedig tényleg azt hitte, semmi sem lepheti már meg ezen a helyen. - Itt házimanókat dolgoztatnak.

TESÓ

Pöttöm

- Sok lehetőséget, kivéve a napi ötszöri tisztességes táplálkozásét - reagált Farkas, már szinte nyafogásba menve át. Örömhír, ha úgymond övék az egész kastély, de az idősebbik már annyira belelovalta magát abba, hogy nem tetszik neki ez a hely, és éhes, és fázik az átázott ruhájában, hogy egyelőre nem látta a dolog jó oldalát. Majd Félix emlékezteti a következő alkalommal, amikor rájön valami hiperszuper ötlet, amivel kiforgathatják az iskolát a négy (vagyis sokkal több) sarkából.
Aztán meg ugye már nem is volt ok a morgásra, mert a három aktuális szükséglet közül (kaja, meleg, bőröndök) az első és legfontosabb az ölükbe hullott. Vagyis keserves munkával megküzdöttek érte.
- Ha Morgana volt a tettes, akkor ő - hagyta öccsére az istenség/boszorkányságválasztást, mint mindig. A családjuk nem volt vallásos, ő meg mindig azt vette épp a szájára, ami először eszébe jutott.
Becsukta a száját. Öccse kérdése rátapintott a lényegre. Mardosó éhség vagy házimanó felszabadítási front?
- Hát... ha saját maguknnak csináljuk a szenyót, az rendben van.
Óvatosabban folytatta az útját a hűtőszekrény felé. Először is nem akart felrúgni véletlenségből egyetlen itt dolgozót sem, másrészt nem tudta, mit fognak reagálni az apróságok arra, hogy a testvérek úgy tesznek, mintha itthon volnának. Bár végtéreis most már itt tanulnak, és a tandíj biztos fedezi az összes étkezést is, vagy nem? Nem arról van szó, hogy meg akarnának enni fejenként egy vízilovat. Bár az elején volt szó erről, de csak viccből. Igazából csak kétszer két-három szendvicset szeretnének, de most már olyan nagyon, hogy intő is lehet a vége, akkor is megszerzik maguknak.
Elérték a hűtőt, Farkas kinyitotta azt. Jó nagy hűtő volt jó sok mindennel. Farkas kivett egy guriga sajtot, aztán egy fém vajtartót, egy dobozt mindenféle felvágottal, két zöldpaprikát, és ezt mind öccse kezébe halmozta.
- To-amm?

TESÓ

Pöttöm

- A mókus! - Farkas felvihogott az emlékre. - Nem az volt az évszázad ötlete, Pöttöm.
- Hm... Azóta sem tudjuk, finomak-e a mókusok.
Persze most már felnőttek, és valahol az évek során összeszedtek valamiféle nézetet arról, hogy nem esznek kedves mezei/utcai/erdei állatokat még akkor sem, ha történetesen nagyon nagyon aranyosak. Farkas eme világszemléletéhez nagyban hozzájárult az is, hogy a fóliázott csirke a hűtőben könnyebb préda, mint egy életerős, villámgyors macska a háztetőn. Ha apa egyik ismerőse hoz egy fél szarvast a családnak pörköltfőzés apropójából, az persze más. Kedves erdei állat kockákra darabolva sok szafttal és nokedlivel anya keze alól maradhat.
- Lekó - vett ki egy üveget a hűtőből öccse kérésére Farkas. - És majonéz - toldotta meg a pakkot még egy tubussal is hirtelen ötlettől vezérelve.
A zsemlék hamar meglettek, és az ikrek az asztalnál állva nekiállhattak a szendivcsgyártásnak. Mire a harmadik elkészült, az elsőnek a fele már eltűnt a szájukban.
Eddigi itt tartózkodásuk fénypontját Félix egy kényes probléma felvetésével árnyékolta be. Bátyja még rágott kettőt, addig volt ideje kitalálni, hogy is lesz ez a továbbiakban a manókkal. Lehalkította a hangját, mert nem akart tiszteletlen lenni a konyhában sertepertélőkkel, akik amúgy nem igazán méltatták őket figyelemre.
- Holnap ebédig még utánajárhatunk a manódolgoztatás körülményeinek. Ne ítéljünk előre. Úgyis le kell jelentkeznünk a tanulókörök vezetőjénél, vagy nem tudom kinél, gondolom, hogy egyben megérkeztünk.
A problémát ezzel Farkas félrerúgdalta holnapig, és magában büszkén megállapította, hogy anyjuk is helyeselné, hogy egyrészt kiáll a rabszolgamunka ellen, másrészt jól körüljárja a problémát, mielőtt elhamarkodottan döntene.
A desszertként számon tartott utolsó lekós szendvicsük fele még meg volt, mikor Farkas az egyik polcon talált málnaszörpös üvegből jó édes italt készített maguknak két műanyag bögrébe útravaló gyanánt a kaja mellé.
- Na most kellene morzsát szórni, hogy ide visszataláljunk - jegyezte még meg öccsének, miközben elhagyták a konyhát.
Ha szemetelni nem is szemeteltek végül, azért próbálták megjegyezni a kanyarokat és jellegzetes tereptárgyakat, hogy mindig visszatalálhassanak erre a helyre.

Anna

Miután kiderült rólam, hogy levitás vagyok, egészen máshogy kezelt a szimpatikus lány. Lekezelő stílusra váltott, és számonkérte, amiért takarodó után a konyhában vagyok. Igyekeztem nem venni tudomást arról amit mond, elvégre ő is csak annyira bűnös, mint én. Szótlanságom tetszhetett neki, mert rendszeresen elvigyorodott, mikor rám nézett. Ennek persze számtalan oka lehetett, de a rellonosokra -bár nem sokat volt szerencsém megismerni- általában ez volt jellemző.
-Hát... Még nem büntettek meg eddig. Bár ezelőtt nem is lett volna rá okuk.- vontam vállat a kérdésére. Még egy pohár teát kiöntöttem magamnak. Eldöntöttem magamban, hogy ha végeztem az ivással, felmegyek a hálókörletembe. Nem tűnt jó ötletnek a lánnyal szabályt szegni. Így legalább is nem, hogy én kék vagyok, ő pedig zöld. Ugyanakkor a tea forró volt, és a hosszú csendet kénytelen voltam megszakítani.
-Én mindjárt felmegyek. Össze kell itt pakolni? - tettem fel ezt a meglehetősen furcsa kérdést. Mikor nem volt mit tenni, rendszerint nyíltan kérdeztem valamit. Akárcsak most. Tudtam, hogy a lány nem fog örülni ennek az egyébként teljesen ártalmatlan kérdésnek... A hozzá hasonlók szeretik sértésnek venni az ilyesmit, vagy felkapni rajta a vizet.
A teám talán már eleget hűlt. Elkezdtem kortyolgatni. Ez pont kapóra jött, mert így a bögrémbe tudtam rejteni a mosolyt, ami kiült az arcomra. Nem lett volna jó, ha Anna meglátja, hogy ő miatta vagyok ilyen vidám. Mikor valaki ilyen ellenséges velem, ok nélkül; olyankor mindig elmosolyodok. Az abszurd helyzetek nagyon szórakoztatóak tudnak lenni...

Hideg volt, de nem annyira, hogy egy a Kárpátok hegyei közül származó leányka különösebben megérezze, így Lil teljes lelki nyugalomban ugrált lefelé a lépcsőfokokon szoknyában. Igaz, azért egy vastag fekete harisnyát felhúzott a rakott csoda alá, illetve kardigán is volt rajta, de komolyan nem vitte túlzásba a téli öltözködést, pláne, hogy előre tudta, hogy a konyhában jó meleg lesz.
Aztán eszébe jutott valami, visszaszaladt, majd hóna alá kapva Syd első részét, erőlködve próbálta lesegíteni a kígyót az emeletről, mert ez a rövid szakasz, amit fűtetlen folyosón tettek meg, azért nem tett jót neki, holott fent a toronyban egész virgonc volt. Mármint ahhoz képest, amilyen egy harminc kilós óriáskígyó lehet.
Végül mikor ezen a részen is túljutottak, a kislány elengedte méretes pajtását, és tovább szökdécselt, néha ciccegve, mert persze Sahti se maradhatott le, ha esti sétára került a sor.
Mikor aztán Lil és kísérete megérkezett a konyhába, a csöpp gyerek le is dobta magát az egyik asztal mellé, amire Sahti azon mód feltelepedett, mint ahogy otthon is tenné, feltéve, hogy nincs a közelben Kon, Syd pedig körbetekeredett a lányka lábain, egészen térdig, mert annyira megszokta már, hogy a kicsi úgyis magára tekeri, hogy magától is megcselekedte.
- Milánói makarónit kérek, Sahtinak fasírtot felkockázva, Sydnek pedig továbbra se menjetek a közelébe, mert hamarosan etetési idő jön, ti meg.... kicsik vagytok - mondta a körülötte sertepertélő manóknak, akik várták, hogy ezúttal mit rendel a kis szöszi.
Mikor aztán megkapták az ételüket, hozzá is láttak, hogy jó ízűen elfogyasszák.