Samu  Aki miatt úgy nézek ki mint egy menekült...  

Nem vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, ha nem vesszük figyelembe a baglyokat, mert nem volt hatodik, vagy hetedik érzékem, hogy tudjam. A bagoly felreppent, én pedig megszemléltem a rezgő gerendát, de a madaraknak viszonyítottam, majd ezután pedig három továbbival szórakoztattam magam, illetve ők elégedettek voltak a csemege miatt, én pedig örültem neki. Nem kis meglepetés volt amikor meghallottam a hangot, majd sarkon perdülve szembe találtam magam egy felém dobott rémült bagollyal. Volt körülbelül két másodpercem cselekedni és mivel nem akartam, hogy egy bagoly egyenesen nekem vágódjon így azt tettem amit bárki tett volna. Pedig hajtó vagyok elvileg, így el tudtam volna kapni szegény párát, ám jobban megrémültem, mint ő. A szó szoros értelmében elvetettem magam az útból, és landoltam a koszos földön. A madár persze a becsapódás előtt kitárta a szárnyait, így óvva meg magát a brutális érkezéstől. Viszont én annyira nem jártam jól, mint ő. Egy merő kosz voltam, és bele sem akartam gondolni, hogy mi az ami rajtam van.
- Hogy az a fene essen belé abba aki...- mérgelődtem és feltápászkodtam megszemlélve magam. - Jézusom!- nyögtem fel amikor tudatosult bennem, hogy nézek ki. Idegesen arra pillantottam ahonnan a bagoly érkezett és dobbantottam egyet mérgemben.
- Mutasd meg magad, vagy elátkozlak, hallod! Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő, ez nem vicces!- éppen hogy sikerül visszafognom a dühömet, ami nem volt csoda mert még sosem aláztak meg ennyire. Maximum akkor lett volna rosszabb ha ez az akárki elmondja mindenkinek. Pár másodperc kellett azonban, hogy rájöjjek, akárki is volt, itt nem tud elbújni olyan egyszerűen. Sétálni kezdtem, felfelé nézve, hogy talán oda bújt el esetleg az a valaki, de egyenlőre nem láttam a támadómat.
- Hahó... tudom, hogy itt vagy... - mondtam, de már kezdtem kételkedni magamban.  A bagoly felé pillantottam aki épp a tollait igazgatta. De hát hallottam a hangját... A baglyok pedig nem beszélnek, vagy már megőrültem? Kétségbeesettem próbáltam rálelni arra a személyre aki miatt úgy néztem ki, mint akit megtámadott egy csapat bagoly.

Cat cica

Tökéletes volt a dobása, elképesztően jól csinálta, és még csak le sem bukott, mert háttal állt neki szerencsétlen áldozata. Meg aztán milyen szépet vetődik a kis Rellonos, még egy profi rugby játékos sem tudná jobban csinálni a manővert, amit Catherine végre hajtott. A szárnyasnak természetesen semmi baja nem esett, ő fel van szerelve landolást segítő készülékkel, ami ugyanez Catről nem mondható el, így tiszta mocsok lesz az egész lány. Még egyszer hangosan felröhög, majd villámgyorsan a padló alá költözködik.
Követi minden egyes lépését a lánynak, közben röhög halkan, alig tudja visszafogni a hangját, és igyekszik vigyázni arra, hogy ne lógjon át az alattuk levő helyiségbe. Fogalma sincs, hogy kinek a lakosztálya vagy tanterme lehet alattuk, de nincs kedve "belógni" a vámpírfajzathoz vagy ahhoz a bogaras gondnokfazonhoz. Megkímélné magát ezektől a kellemetlen találkozásoktól.
Élvezettel hallgatja, ahogy átokkal fenyegetőznek, ez a kedvenc része, a hasát fogva suhan előrébb a padlódeszkákban, néhány méterrel Cat előtt lefékez, majd kidugja a fejét, csak azt, és semmi mást a padlóból.
- Milyen kár, hogy nem fognak az átkok... - sóhajtja némi csalódottsággal a hangjában, de az arcán kint ül a komisz vigyora. Rémisztő egy látvány lehet, ahogy kikandikál a feje az aljzatból.

Dwayne Warren  

Szinte nem is volt már olyan kellemetlen az egyedüllét mint az elején, sőt kezdtem megszokni, hála a zenének és a színének. olyan volt mint amikor az ember megtalálja azt a lelki békének nevezett helyet. Azonban ezt a békét a kilincs nyikordulása zavarja meg, majd egy belépő férfi akinek láttán a zene magától elhallgat. Meglepetten néztem arra és tudatosult bennem kit látok. Még jó, hogy nem jártam kivételesen tilosban. Egy tanár állt előttem, aki végül megpillantott engem.
- Öhm, persze.- mondtam meglepetten nézve rá, majd eljutott a tudatomig, hogy így eléggé hülyén fejeztem ki magam. - Mármint,dehogy! Nem zavar!- korrigáltam és elmosolyodtam zavaromban. Ötletem sem volt mit mondhatnék egy tanárnak, habár ha jobban belegondolok, talán mégis. Persze nem mertem megszólalni, de közben megakartam így eléggé kétoldalú volt a helyzetem. Ha megszólalok, és őt zavarja, akkor pórul járok. De valójában megkérdezte,hogy zavar-e ami pedig azt jelentette, hogy több időt szeretne itt tölteni. Na  egy próbát persze megér a dolog, na meg úgyse tudtam soha befogni a számat, akkor amikor kellett volna.
- Mit keres itt? - kérdeztem meg továbbra sem véve le róla szemem. Jó a kérdés eléggé hülyén hangzott, mert mégis mit keresne egy tanár. Vagy egy helyet ahol nyugta lehet a diákseregtől, vagy valami fontos elintéznivalója van, esetleg itt felejtett valamit. Esetleg még az is lehet, hogy külön órát tart, vagy korrepetál. Na jó! Megint túlgondolom a dolgot, hála a kíváncsiságomnak mindig mindent tudni akarok... Felsóhajtottam és a padlóra szegeztem a tekintetem.
- Remélem nem zavarja, hogy rákérdeztem. - fixíroztam a földet. - Csak... néha úgy kibuknak belőlem a kérdések mielőtt átgondolnám normálisan az értelmét.- próbáltam megmagyarázni a dolgot, nem csak neki, hanem magamnak is. Volt benne némi igazság. Mindig ezt csináltam, nem csak most, hanem úgy általánosságban nem is emlékszem olyan helyzetre ami kivételt képezne. Olyan vagyok mint valami őszinte izé... ami a szívemen az a számon, tartja a mondás.

Samu  

A láthatatlan ember persze nem jön elő rögtön és ahogy sétálgattam egyszer csak felbukkant előttem egy fej ami meg is szólalt. Ma már másodjára landoltam a földön ,ám most a hátsómon, megengedve magának egy kisebb fajta sikolyfélét.
-Jézusom! - Pár oktávval magasabban szólaltam meg mint akartam és ezzel egyetemben elkezdtem hátrafelé mászni.
- Te, te egy...egy!-magyaráztam volna meg magamnak, de nem igazán ment mert a szívem a torkomban dobogott. Ha őszinte akarok lenni, nem mindig bukkan fel egy fej előttem a padlóból, ami meg is szólal. Néztem az előttem lévő fejet, mert tényleg csak egy fej volt és nagyot nyeltem. Mikor eléggé messzire másztam a támadóm elől akkor nagy levegőt vettem, a szememet azonban egy pillanatra sem vettem le róla.
- Te egy szellem vagy... ugye? Mi az, hogy nem fognak rajtad az átkok?! -kérdeztem nagyokat pislantva. - Te, te miért akartál megölni azzal a szegény állattal? Én nem csináltam veled semmit... szóval, miért?- Na szuper. Vagy képzelődök, vagy tényleg egy szellemmel diskurálok, aki az előbb ki akart nyírni. Jó, egy bagoly talán nem öl meg, de vegyük figyelembe, hogy vannak karmai, és egy éles csőre. Akárhogy pislogtam az a fej nem akart eltűnni és valljuk be, nem szívleltem az ilyen lényeket. Mármint, a padláson lakó szörnyet például utáltam, mert féltem tőle, így nem volt csoda, hogy egy szellem is képes egy kisebb fajta szívbajt hozni rám. Már ha ezt a reakciót valaki kisebb fajtának nevezné...

Cat cica

Szegény-szegény kis Rellonos lányka, úgy tűnik, valahogy a közelében megnövekszik a Föld tömegvonzása, mert állandóan magához szólítja a vízszintes felület, és valamilyen módon ott köt ki az aljzaton, a piszokban. Samunak ez kifejezetten tetszik, nem is próbálja meg palástolni elégedett vigyorát, hogy ráhozta a szívbajt szerencsétlen Catherine-re és az újfent a földön kötött ki miatta.
- Neeem, csak Samu - kacag elégedetten, ahogy közvetlen közelről figyeli a lányt. - Tudod nagyon nagy kár, hogy ma nem szoknyát húztál - jelenti ki pofátlanul tárgyilagos hangon, miközben szemével végigméri Catet. Hiába, na, csak férfiből van ő is, a szellem mivolta ellenére.
- Átokálló vagyok - vigyorogja Catherine-nek, majd kiálló fejével közelebb suhan a Rellonoshoz. Van benne némi igazság, mert próbálták már leteríteni Reductoval nagyobb majmok, de sikertelenül. Ő meg röhögve beleszállt a szerencsétlen pálcájába, és felrepítette az egyik plafonhoz közeli párkányra azt. Jaj, azok a régi szép idők...
- Eszemben sem volt megölni. Egy bagollyal nem lehet ölni, butus - Samu elkezdett kedveskedni, ajaj, itt valami készül. A szellemnek terve van minden bizonnyal, máskülönben nem taktikázik így, hanem képen röhög mindenkit. Úgyis mindjárt felfedi a kártyáit, képtelen titkolózni.
- Tudod, rajtam csak egyetlen átok fogott, de az egy életre ehhez a padlóhoz szegezett... - kezdi el a meséjét, és közben igyekszik, nagyon-nagyon igyekszik megszeppent fejet vágni, már amennyire kitelik tőle. Belül természetesen majd felrobban az őt nyomó, visongó röhögéstől. De még nem szabad... Még nem.

Samu  

A fej persze bemutatkozott nekem. Samu... Samu a Fej! Jézusom ez képtelenség. Tutira képzelődök, vagy álmodom. Igen! Álmodom... ez a megfelelő szó. És ez az álombeli fej még, még perverz is.
- Hát ez... Jézusom! Hogy merészelsz nekem ilyet mondani?!- fakadtam ki – Még jó hogy? Még jó?! - persze ha közelebb indult volna ebben a pillanatban akkor úgy nyüszítek fel mint valami kiskutya. És még átokálló is, ez egyre jobb! Egy átokálló álombeli csak fejből álló szellem! Ki hinné ezt el nekem?! Ahogy a szellemfej közeledik én újra bevetem a hátrálást a földön. Hirtelen már nem is az a lényeg, hogy koszos leszek vagy sem, na nem mintha nem lennék már az tetőtől talpig.
- Ne gyere közelebb! Hallod?! Maradj ott ahol vagy.- mondom és egészen a falig hátrálok így. Nagy meglepetés volt, ahogy a hátam beleütközött a falba. Ennél hátrább sajnos már nem tudtam menekülni a fej elől.
- Jó, de azért fájt volna... - vágtam rá gondolkodás nélkül arra amit mondott. Még jó, hogy egy bagoly nem öl meg! De azért egy gyengélkedő belefért volna abba a becsapódásból szerzett sérülésbe. A szellemfejet, komolyan egy szellem fejét bámultam. Itt volt tőlem egy karnyújtásnyira, és ahogy mondta bele volt ragadva a padlóba!
- Akkor azért ijesztgetsz? Mert itt ragadtál? - pillantottam a fejre jobban megnézve azt. - Akkor... te nem tudsz onnan kijönni?-kérdeztem, na persze rögtön meg is könnyebbültem tőle. Aztán szinte azonnal leesett, hogy akkor még is hogyan csinálhatta az előbbi támadását.
- De ha te oda vagy szegezve, hogy dobtál meg egy bagollyal?!-háborodtam fel, majd a homlokomra tettem a kezem és felnevettem majdnem hisztérikusan, aztán a fal segítségével felálltam. Ha ő onnan nem jut ki, akkor nekem nem kell annyira paráznom. Elég ha csak kisétálok innen, vagy felmászok az ablakpárkányra, ha muszáj! A falnak dőltem amennyire csak lehetett, habár legszívesebben inkább átmentem volna rajta.

Cat cica

Rettentően élvezi az egész helyzetet Samu drága, imád rémisztgetni és mellé még lelkileg terrorizálni is a nagyérdeműt. Bár szerinte ez nem lelkiterror, ez csak a lehengerlő előadás-művészetének a csúcspontja. Azt a felháborodást is kifejezetten élvezte, amit a szoknyás megszólalásáért kapott, az meg végképp a netovább, hogy Cat még el is kezd hátrafelé csúszni, mikor közelíteni próbál hozzá, röhögni bír csak, de azt valami borzasztó hangerővel teszi.
- Haallooooom - trillázza, miközben még közelebb csúszik a Rellonoshoz. Egyszer el fog fogyni ez a terem is, nem hátrálhat meg előle örökké a lány, lassan falba kell ütköznie. És igen, puff, durran is egy finomat a hát, innen már nincs hova kúszni-mászni, Samu csak megkockáztatja, hogy 3 méteren belül kerüljön Cathez.
- De nem talált el - fújja tovább a saját kis mondókáját a kopogószellem, és úgy érzi, mindjárt meggajdul, annyira szeretné kiengedné a fulldokló hahotáját, de vissza kell magát fognia egy kicsit.
- Nem sajnos... - igyekszik a lehető legártatlanabb, legszomorúbb fejével felpislantani Catherine-re, de a szemein keresztül lassan elkezd távozni a belül uralkodó nyomás, patakzó könnyek formájában. Ez van, ha nem engedi ki a röhögését. Kikönnyezi.
- Az nem én voltam. Él itt egy másik szellem is. Egy gonosz varázsló volt, ő szegezett engem a padlóhoz, a halála után meg itt maradt kísérteni engem. Megtöröd az átkot kérlek? Csak annyit kell tenned, hogy megcsókolsz - sípolva veszi a levegőt már, mindjárt szétdurran a szellemteste, annyira a határán van annak, hogy lebuktassa magát, de nem, kibírja, erős, tud magán uralkodni. Igyekszik segélykérően felpislogni a lányra, de ki fog pukkanni rövid időn belül, ha ez így megy tovább.

Dwayne Warren

Egy biccentéssel köszönte meg, hogy belementem abba, hogy nyugodt szívvel bejöhessen a helységhbe. Na nem mintha nem tehette volna meg, ha akarja. Ő tanár én meg diák... mi jogom van beleszólni abba, hogy mikor lép be, vagy sem? A választ megkapom a feltett kérdésemre, azonban ez a válasz eléggé tág fogalmat rejt magában. Elrejtett dolgok... Na erre aztán inkább nem mondtam semmit, mert rögtön tudtam miről van szó. Az elrejtett tárgyakról amiket mi dugtunk el, azaz a diákok nagy része. Én mondjuk nem tettem ilyet, legalábbis ezidáig és ahogy elnéztem a tanárt lehet jobb ha meg sem fordul a fejemben. Még az kellene, hogy a nyakamra uszítsam! Elnéztem egy ideig a tanárt, majd a falra emeltem a tekintetemet ami a felszólalása előtt újabb színt vett fel. Szép volt ez is, olyan elmegy kategória ha nem vesszük figyelembe azt, hogy semmi bajom nem volt a színekkel. Majdnem minden színt szerettem, ezért nem lett volna nagy baj az sem, ha mondjuk lila lesz. Figyelemmel kísérem, ahogy letérdel a kanapé mellett, azonban a kérdése inkább kellemetlen, mintsem megnyugtató volt. Mégis miért nem? Felsóhajtottam, majd egy kósza tincsem kezdtem babrálni, mert körülbelül úgy éreztem magam mint valami kihallgatásfélén, pedig rám sem nézett. Mondjuk, mindenki akitől hallottam róla, hasonló véleményen volt. Mármint szigor, elkötelezettség, stb.
- A haverjaimmal?- kérdeztem vissza és egy kicsit el is szomorodtam tőle. - Nem érnek rám. Mármint... a féltesóm kóborol valamerre, az Eridonos barátom pedig éppen nem tudom mit csinálhat. A nagyterembe pedig nem szeretnék lemenni, mert ott pedig túl sokan vannak, na és a nagy részüket még látásból sem ismerem.- fejeztem be a személyes monológomat az indokokról, hogy miért itt töltöm a szabad perceimet nem pedig egy „bandával” ahogy ő mondta. Persze, nem is tudtam miért fejtettem ki neki a dolgot ilyen mélyrehatóan. Talán, mert tényleg olyan volt, mint a kihallgatás. Még kényszert is éreztem, hogy bevalljak bármit, ha rákérdez. Na jó Cat, most légy okos és inkább találj ki valamit.
- Ha engem kérdez ide nem rejtenék el semmit... ostobaság lenne. - néztem felé – Ha el akarnék rejteni valamit akkor mondjuk egy olyan helyre tenném ahol több tárgy van ami között nem annyira feltűnő plusz egy dolog. Főleg ha az a tárgy nem annyira feltűnő abban a környezetben. -néztem el tőle a falra. Ha nem nézek rá, akkor annyira nem is vészes. Persze velem mindig ez van, ha egy tanár jön a képbe eszembe jut, hogy anyámék kiakadnának a szabálytalanságok miatt amit elkövethetek. Na azért, valljuk be, már nem egyszer tettem meg...

Samu akinek sikerül mindig meglepnie, pedig még alig ismerem...  

Persze a fej akit Samunak hívtak jól szórakozott rajtam én meg nem tudtam hova tenni a helyzetet. Minden egyes válasza annyira, de annyira lekezelő volt, de persze egy fejtől, vagy szellemtől ha így jobb, nem is várhattam volna el mást. Azonban a helyzet megváltozik, amint áttértünk arra, hogy került a padlóba a teste. Ez a téma kissé már más irányba terelte a gondolataimat, de amikor a szellem, vagyis a fej elkezdett könnyezni ott mélyen valami azért sajnálatot ébresztett bennem szegény pára iránt. Mert ha nem ő volt, akkor,.. De hát annyira furcsa ez az egész. Tényleg nem tudtam hova tenni. Az előbb még megjegyzéseket tesz, aztán meg sír. Komolyan kezdem elveszíteni a fonalat... A szellem elmesélte, hogyan került a padlóba és az a bizonyos gonosz másik fél pedig itt kísérti őt, Na nem azért, de az előbb még magára vállalta, most meg rákeni valakire. Azonban ez a másik gonosz fickó nem volt annyira meglepő történet, de a kérés mindent vitt! Hitetlenkedve néztem le a padlóra, és ha az állam le tudott volna esni, valószínűleg a padlóról kellett volna most összekaparnom, ha meg akarok szólalni.
- Micsoda?! Én??? Jézusom, ezt nem gondolhatod komolyan!- meresztettem nagy szemeket Samura. Én, csókoljam meg őt... Én?! Ez képtelenség, lehetetlen! Meg sem fordult volna ilyen ötlet a fejemben az biztos, hogy egy szellemmel csókolózzak.
- Én, én tudod... -próbáltam menteni a menthetőt. - Sajnálom a helyzetet amibe kerültél, tényleg, de...de az a nagy helyzet, hogy én még senkivel sem... szóval érted. És... ne haragudj, de ha akarnálak sem tudnálak, mert egy szellem vagy. Nincs fizikai valód.- néztem rá a falnak dőlve továbbra is, de még mindig nem emésztettem meg az előbbi kérését. Még hogy én megcsókoljak valakit?! Ez annyira képtelen ötletnek hangzott, mint... nem is tudom, de biztos van rá valami hasonló eset, csak éppenséggel nem jut az eszembe. Persze próbáltam leküzdeni magamról a sokk hatását, de nem igazán ment, így próbálkoztam azzal ami a legjobban eltereli bármiről a figyelmemet. Ami nem volt más, mint a kíváncsiság.
- Szóval, ha az a „gonosz varázsló” még itt van, akkor miért nem kérted meg, hogy engedjen el? Vagy eddig miért nem kértél meg mást, hogy... csókoljon meg téged?-tettem fel két kérdést, amivel nagyjából sikerült leráznom a sokk láncait magamról. Na azért, annyira még nem, hogy az arcomról is eltűnjön a meglepetés, de már haladtam vele valamennyit.

Dwayne Warren

Figyelemmel kísérem a mozdulatait, de nem húz elő semmit ami azt jelenti, hogy ott tényleg nincs semmi érdekes, ahogy sejtettem. Talán mégis van remény,hogy rájöttek a többiek arra, hova ne dugjanak dolgokat. Na persze, nem mindenkire lehet ez igaz. Ahogy feltérdel, majd a kezeit beletörli a farmerjába és felém pillant, megint elfog az a bizonyos érzés. De persze tartom magam és a kevesebb több alapon, csak csendesen figyelem, hátha mond is arra valamit amit meséltem, azonban arra, csupán egy mindent-tudó pillantást kapok. Igen, a felnőttek képesek olyan nézéssel illetni minket, mintha lenne a fejükben egy lexikon,hogy erre ez a magyarázat, arra pedig amaz. Ja és általában nekik kell, hogy mindig igazuk legyen. Nem egy vitába keveredtem már anyámmal, amikor be akartam neki bizonyítani valamit. Apám nyugodtabb jellem, ő legalább rám hagyja a jól megszokott „majd ha felnőtt leszel, akkor megérted” szövegével. Nem vágtam emiatt egy grimaszt,pedig jól esett volna... Időközben a professzor feltápászkodik a földről, és hozzám intézi a szavait eközben. Wow, talán mégsem jártatom a szám feleslegesen.
- Ez mondjuk igaz. - mosolyodtam el az okosságomra való utalás miatt. Még szép, otthon gyakran kell eldugnom dolgokat a szüleim óvó pillantásai elől. Egyenlőre még nem találtak meg semmi érdemlegeset, már amit nem tudtam volna kimagyarázni, illetve nem tanultam volna belőle. A kérdése egy kissé elgondolkodtatott, mert nem volt mindegy, hogy milyen bájitalról van szó. De valószínűleg ezt nem fogja elmondani.
- Igen a nevem Catherine.- mondtam a kérdés második felére, majd eltöprengtem, hogyan adjak a kérdés első részére megfelelő választ. - Azt tudom erre mondani, hogy olyan helyre tenném, ahol nem törnek el, és az biztosan nem itt lenne. Inkább valami olyan helyre tenném amit szinte sohasem néz meg senki, mert érdemtelen rá. Olyat, ahova sem a diákok, sem pedig a tanárok nem mennének be túl gyakran és ha meg is teszik akkor sem hosszú időre.- gondolkodtam, majd a homlokomra tettem a kezem a plafonra bámulva. - Habár itt egy halomról van szó, ami azt jelenti, hogy biztosan nem egy helyre rejteném el őket, mert annak nagy a lebukási esélye. Tehát, több helyet keresnék ennek a kivitelezésére. - fejeztem be a mondandóm, de persze töprengtem rajta én hova rejteném el. Azonban amíg nem tudom milyen bájitalról van szó addig azt sem tudhattam, hogy például ha van illata az milyen, mert az is befolyásolhatná a hely kiválasztását.
- Miért a tanár úr mire gondolt? Ide maximum pár kisebb tárgyat rejtenék ami befér a rekeszekbe, azon az alapon, hogy a legjobb rejtekhely az, ami szem előtt van.-mutattam a dohányzóasztal felé. -Mert ott van pár újság, példának okáért, így az alá apróbb dolgokat el lehet rejteni. Vagy mondjuk a garnitúrába rejteném, ha nem törékeny dologról van szó és nem túl nagy.-tettem hozzá, mert példának okáért az sem egy rossz hely. Másnak maximum az tűnne fel, hogy egy kissé kényelmetlen az ülőhelye és arrébb csúszna.

Cat cica - aki, remélem, "kihúz a padlóból"

Cat eget rengető meglepődése még tovább fokozza a szellem vágyát az iránt, hogy most azonnal vihogva körberepkedje a lányt, és közölje vele, hogy semmi ilyesmiről szó sincs, csak szórakozik. De minél erősebb a késztetés, ő annál jobban igyekszik megacélozni a kirobbanni készülő indulatait, hogy kitartsanak még egy darabig. Nem buktathatja le magát, egyszerűen annyira jó mókát eszelt ki, nem ronthatja el pont ő maga a tulajdon szórakozását.
- Pedig mindennél komolyabban gondoltam - jelenti ki tárgyilagosan, remélhetőleg komoly arckifejezéssel pislogva fel Catherine-re. Nem remélte, hogy ennyire könnyen beveszik majd a sztoriját, hogy itt ragadt a padlóban, de a gólyákkal mindig könnyebb. Nem ismerik még.
Végre egy kicsit ki bír ereszteni abból a felhalmozódott röhögés mennyiségből, persze csak óvatosan, hogy ne döntse dugába a tervét, mikor Cat hebegni-habogni kezd. Szereti ezeket a megrökönyödött arcokat, hát még a zavar, amit kelt a fejekben. Annál szebb kevés van ezen a létsíkon.
- Pedig képesek voltak a padlóhoz láncolni. Valamennyire van - próbál érvelni amellett, hogy igenis lehetséges a kontakt kettejük között. - Amíg még szabadon repkedhettem, addig meg tudtam fogni kisebb tárgyakat - eszeveszettül próbálkozik meggyőzni Catherine-t, és mellé még olyan kifejezést ölteni az arcára, amitől remélhetőleg hisznek neki. Nehéz ártatlannak tűnni, mikor nyakig, de inkább fejtetőig sáros az ember/szellem.
- Annak a fajankónak nincs már varázsereje - igyekszik felháborodottnak hatni, hát végül is ő most éppen a talaj rabja, akit nem tud elengedni az, aki odaszögezte. Mondjuk abban nem hazudik, hogy a varázslóknak a haláluk után nincs már erejük, ezt tapasztalta már.
- Mindig mindenki csak elszalad előlem... - hüppögi, de megint érzi, hogy össze kell szorítania a fogait, hogy ne jöjjön ki belőle semmilyen kétes hang, ami rombolóan hathat. Kitalál ő bármit, a csillagokat is lehazudja az égről, ha az kell egy kis szórakozáshoz.

Samumár nagyon közel jársz, de azért ne bízd el magad!  

A nevetése annyira nem zavart, mint a tény, hogy ez komoly és nem valami hóbortos vicc. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt komolyan gondolhatja. Mért nem mentem inkább mondjuk a klubhelyiségbe amint odaadtam a bagolynak a levelet. És ráadásul Samu ezt tényleg teljesen komolyan gondolta, mármint a csókot. Hallatlan... egyszerűen hihetetlen. De a szellem eléggé komolyan néz rám ahhoz, hogy el kelljen hinnem. Nem vicc, nem ámítás, tényleg a padlóba zárták.  Na és az sem segít a helyzetemen, hogy kijelenti van némi valós alakja. Szuper! Nincs véletlenül április elseje?! Nagy sóhaj hagyta el a számat, olyan megadásféle. Nem volt több ötletem, hogy mivel tudnám lebeszélni magamról. Maximum, hogy behazudok valami butaságot. Abban igaza volt, hogy a szellemeknek nincs varázsereje. Én hülye, erre gondolhattam volna! Elvileg ha jól emlékszem olvastam róla, ha jobban belegondolok, de arról még nem, hogyan kell egy szellemet a padlóba zárni. Megadóan néztem le a kis fickóra, majd az ajkamba haraptam zavartan. Nem volt semmi, de tényleg semmi ötletem, hogy mit csináljak.
- Nem gondolod, hogy azért szaladnak el, mert letámadod őket, aztán megkérdezed, hogy megcsókolnak, vagy sem?- kérdeztem rá, ledobva magam a koszba. Így nem volt annyira kellemetlen lefelé pillantgatnom, mert már kezdett fájni a nyakam.
- Tudod... talán megkérhetnénk valami tanárt, hogy segítsen rajtad. Biztos tudnak valami varázsigét amit még nem tanultam és segít.- kapaszkodtam az utolsó reménységembe, ami ez volt. Ez az egyetlen ép eszű ötletem maradt arra,hogyan kerüljem el a fizikai vagy nevezzük fél fizikai kapcsolatnak egy szellemmel. Mondjuk, ha ez egy átverés lenne én biztosan megfojtanám ezt a szellemet, akármilyen nehéz is, komolyan! Újra elhagyta egy sóhaj a szám, majd lehunytam a szemem és a falnak döntöttem a fejem.
- Tudod, ez azért... eléggé bizar helyzet. Mármint ez a „csók töri meg az átkot”... olyan mint valami hülye mese. Azokban szoktak ilyeneket kitalálni... jó a muglik szerint mi nem is létezünk, úgyhogy.- pillantottam le újra Samura, majd fel egyenesen a baglyok felé akik érdeklődve követték szemmel az eseményeket. Mintha csak tudnának valamit amit én nem...

Dwayne Warren  

Egy ásványvizet húz elő abból a táskából amit az előbb ledobott, de addig nem volt túlzottan érdekes a számomra,míg elő nem húzott belőle valamit. Azonban a kíváncsiságomat hamar megölte a tény, hogy az egy ásványvizet tartalmazó palack volt. Eközben én levezettem neki a feltevésemet amire kaptam egy megmosolyogtató választ.
- Amíg csak szinte, addig nincs gond. De ki merem jelenteni, hogy semmit sem dugtam el a szobában.-emeltem fel megadóan a két kezem és továbbra is őt figyeltem. Naná, hogy mindenki ezt mondaná, erre persze gondoltam. Ha akarja elhiszi, ha nem hát nem, ez az ő dolga, de én biztosan nem dugtam el itt semmit. Hogy otthon mit dugok el, az már más kérdés persze... A palack a kanapéra kerül, ő pedig a falat kezdi tanulmányozni. Amíg ezzel elvan addig jó nekem...  Legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg meggyanúsít valamivel amit nem én követtem el, habár ez nem valószínű, mert nem tűnik olyannak aki míg nem biztos benne ki tette, meggyanúsítana ilyesmivel. A fal amit figyel olyan érdeklődve, tényleg érdekes, és mondhatni varázslatos, de engem most jobban leköt az, mit fog erre mondani. A következő kérdésén persze akaratlanul is felnevetek. Penészvirág... ez annyira nem is rossz megfogalmazás, de azért kissé sértő. Az, hogy a kékekhez kellett volna kerülnöm, az megint egy más történet. Anyám oda lenne tőle, na meg vissza, de ezt nem kötöm az orrára.
- Mondjuk úgy, hogy mindenkinek megvan a maga jó és rossz oldala. Sajnos nálam a kettő változatos és hol az egyik vagyok, hol pedig a másik. - pillantok le a kezemre, majd újra rá szegezem a tekintetemet. - Nem mellesleg, nem mindenki kerül oda, ahova szeretne.- teszem még hozzá, majd felteszek neki egy kérdést.
- Mellesleg, miért olyan fontos megtalálnia mindent amit eldugnak? A legtöbb diák nem meri használni azt amit ellop, mert fél attól, hogy mi lesz a következménye-jegyeztem meg. - A maradék pedig nem normális, mert itt ha megteszi minimum egy büntetőt varnak a nyakába. -ingattam egy picit a fejem. Persze ott van még az, hogy van aki kíváncsi mi lesz ha megteszi. Na ezeket tartom azoknak, akik megérdemlik a büntetést. Ha már elkövetek valamit, azt csináljam jól! Bár mindenkinek ez lenne az alap elve. Sok ember életét megkönnyítené, vagy megnehezítené vele.

Cat cica - eszemben sem volt ilyen galádság

Látja a hitetlenkedést még mindig a Rellonos arcán, pedig annyira meggyőző, mint még sosem! Lassan már nem tudja, hogy mit kellene tennie, hogy a lány teljesen bekapja a csalit. Elkezd türelmetlenkedni magában, ami nem jó, mert ilyenkor hajlamos elszúrni a dolgokat. Igyekszik lehiggadni, már ami a tűkön ülést illeti, a heveny, kitörni akaró röhögéssel sajnos nem tud mit kezdeni, az olyan neki, mint az embereknek a lélegzetvétel: nem tud nélküle élni.
- Én ártatlan vagyok - már majdnem kidugja a kezeit a padlóból, hogy gesztusaival is bizonyítsa a dolgot, csak még mielőtt az ujjhegyei kikandikálnának a talajból, megállítja őket. Helyette csak szánom-bánom pofát vág, az megy neki, Wicklernek is mindig azt csinált, aztán az meg hagyta, had randalírozzon tovább az iskolában. Kell egy kis mulatság mindenkinek.
- Próbáltak már segíteni átoktörők, de látod... - egy nagy sóhajjal körbefordítja a fejét a padlón, hogy megmutassa, hogy igen, még mindig az aljzat rabja. Pedig mennyieeeeeen próbálták már kihúzni innen... Inkább mennyien próbálták már meg átküldeni a túlvilágra ezt a szerencsétlen flótást, akinek a kastély a játszótere, és nem nézték jó szemmel a ténykedését. Nem érti, hogy mi bajuk lehetett.
Cat végre hajlandó visszajönni az ő jelenlegi szintjére, most már úgy ítéli, hogy talán nem akarják agyontaposni vagy sikítva elmenekülni előle, így a lány lábaihoz csúszik, és nem sokkal előtte megáll, onnan szemléli a Rellonost.
- A muglik buták - jelenti ki, és megrándítja a vállát padló alatt. Mondjuk ez tényleg igaz, egyszer annyira szívesen belebegne egy családi vacsorára hozzájuk, kajacsatára, hajj... - Nem verlek át - pislog fel Catre, de rájuk fog zuhanni a tető, meg ez a marha sok bagoly. Ráadásul még mindig küzd azzal, hogy képes legyen magában tartani a röhögését, de nem húzza már sokáig.

Samu Ez kész őrültség! xD

Samu persze ártatlannak vallja magát. Ilyen az én szerencsém, hogy egy szellemmel fogok koszosan csókolózni. Na és ez az első csókom! Jézusom... ez már tényleg olyan mint egy mese...
- Szóval ártatlan. - sóhajtottam, a tekintetem le nem véve róla.  Az arckifejezése persze tényleg ezt sugallta, de valahogy nem tudtam elhinni, hogy tényleg olyan ártatlan mint aminek vallotta magát. Átoktörők?! Meglepetten néztem őt, aztán felé nyúltam, kipróbálva tényleg képes valamennyire fizikai valót ölteni, vagy csak áltat. Persze mielőtt ez megtörténhetett volna vissza is rántom a kezem az ölembe, mivel elkezdett forogni a feje. Eléggé bizarr látvány volt a számomra. Majdnem horrorba illő, pedig ha lenne teste nem tűnne ennyire ijesztőnek.
- Ezt ne! Ne csináld kérlek... - majdnem könyörgő hangnemet ütöttem meg, de nem érdekelt. Ha ezt tovább csinálja elfutok és akkor vissza sem jövök ide vagy egy hónapig.
- Ugye tudod, hogy... ha megcsókollak nem mondhatod el senkinek... oké? - nyeltem egy nagyot, mert még mindig az előbbi fejforgatása járt a fejemben. Samu feje közelebb jött hozzám, de nem ugrottam el viszolyogva tőle, csak néztem rá. El sem hiszem senkinek, ha azt mondja nekem, hogy egy szellemmel fogok csókolózni. Valószínűleg képen röhögtem volna, majd ott is hagyom. A muglikra való megjegyzésére bólintok egy aprót.
- Igen, anyám is ezt vallja. Én annyira nem ismerem ezeket a varázstalan embereket... így nem tudok róluk nyilatkozni. - Samu megígéri, hogy nem ver át, de nekem valahogy ez nem teljesen elég, mert nem tudtam rávenni magam arra a csókra.
- Tegyük fel, hogy megcsókollak és nem történik semmi és te itt ragadsz. Akkor ugye nem fogod rám, hogy azért volt mert... mert mit tudom én. Ne merj kitalálni erre semmi hülyeséget jó?- néztem rá kérlelve, mert tényleg nem tudtam mit tegyek. Mondjuk egy szájra adott pusziba nem halnék bele.
- Öhm... most jut eszembe. Milyen csókot kell adnom neked?-kérdeztem meg és reméltem nem arra gondol amitől tartottam.

Cat cica - ez velem jár kedves

- Az bizony! - bólogat hevesen Catherine-nek. Érzi, hogy lépésről lépésre egyre közelebb kerül a kis kitűzött céljához, és rettenetesen izgatott lesz ettől. Csak bírja kivárni a végét.
Figyeli a felé kinyújtott kezet, normális esetben már rég megpróbált volna ráharapni a végtagra (mert megy neki valamennyire), de most kivételes alkalom van, most nem viháncolhat össze-vissza. Majd nemsokára... Mikor a terve beválik... Meg lányokat nem harapdál. Rajtuk csak átlebeg, átnyúl, vagy rájuk hozza a gyenge frászt. Teljesen kegyes egy figura.
- Miiit? - kérdezi hahotázva, miközben még egyszer körbefordítja a fejét. Nem szándéka kivételesen elriasztani a lányt, de valahogy muszáj apró darabokban megszabadulnia az őt kínzó röhögéstől, mert egyszer csak szétdurran, aztán volt Samu, nincs Samu. És minden ilyen alkalmat megragad.
- Mégis kinek mondanám el? - kérdezi megrökönyödve. Mintha nem az lenne majd a szabadulás után az első dolga, hogy teleüvölti a kastélyt ezzel a nagyszerű hírrel. Nem áll szándékában. Egyáltalán. Dehogy.
Abban legalább mind a ketten egyetértenek, hogy a muglik túlságosan együgyű lények. Samu lényegében egy varázslény, ha úgy vesszük, szerencsére még életében nem látott teljesen varázstalan embert, ha a kvibliket nem számoljuk bele. Csak azért vágyna egy ilyen találkozásra, hogy a sok buta ember megtudja, hogy szellemek igenis léteznek, és némelyiküknek katasztrófa jár a lába nyomában.
- Mit kéne kitalálnom? - érdeklődi meg az ártatlanabbik arcával. - Nem hibáztatlak semmiért, ha nem sikerül - majdnem megint felemeli megadóan a kezeit, de idejében kattan a szellemagya, hogy nem szabad. Helyette inkább csak megrázza a loboncát, ezzel mintegy megerősítve azt, hogy nem lesz semmi, ha nem megy a szabadulás. "A szabadulás".
- Ide ni egy cuppanósat! - vágja rá, miközben lelkesen csücsörít az ajkaival Cat felé. Tarts még ki egy kicsit Samu, nemsokára szabadon kiröhögheted magadat!

Samu  és a majdnem csók! (:

Samut szemlélem aki bizonygatta, hogy igen is, ő egy teljesen ártatlan lény. Persze észreveszem az izgalmat rajta, de azt inkább a szabadulás lehetőségének tulajdonítottam, mintsem annak, hogy éppen a legnagyobb poénjára készül velem szemben. A kérésem azonban hiábavaló volt, mert folytatja a fejforgatást, így kénytelen vagyok elnézni tőle, két okból is. Az egyik az, hogy nem bírom nézni, teljesen felkavar a dolog, a másik pedig, hogy ha sokáig figyelem elkezdek szédülni, ami pedig ebben a helyzetben nem lenne jó dolog.
- Ezt! Kérlek, ne forgasd a fejed! - kérem meg újra, hátha így hatni tudok rá. Na nem mintha az előző próbálkozás után látnék erre valamennyi sikert. A rákérdezése arra, hogy mégis kinek mondaná el letaglóz.
- Bárkinek... - mondom éppen hogy nem vágva magam homlokon. Ez a dolog annyira egyértelmű, hogy nincs is értelme tovább fejtegetnünk. Samu arcvonását figyelem, ahogy eltöpreng valamin. Nem tudtam olvasni mások gondolatában, pedig mit meg nem adtam volna ezért a képességért ebben a percben, meg úgy az összes többiben is.
- Mit? Egyszerű... bármit. Erre csak ezt tudom mondani, de köszi, hogy nem hibáztatsz ha nem sikerül. Legalább ez megnyugtat, ha már más nem. Tudod, egész jó szellem vagy. Nem értem miért futnak el előled, leszámítva azt, hogy csókolózni akarsz. - mosolyodtam el a fejrázásán amivel bizonyítani akarja, hogy tényleg nem lesz belőle semmi, ha esetleg ez nem úgy sikerül ahogy tervezte. Azonban amikor rákérdeztem milyen csókot kell adnom neki, rögtön rávágta, én pedig pislogtam mint egy borjú az új kapura. Neki ez olyan egyszerű, nem úgy mint nekem. Ő szellem, ki tudja hány lányt csókolt meg életében... Nagy erőfeszítés, és bátorság kellett ahhoz, hogy most megmozduljak Samu felé. Csak egy szájra puszi! Semmi több nem lesz.. Biztattam magam, ám amikor majdnem egy ujjnyira voltam az ajkától elhúzódtam.
- Nekem ez nem megy, bocsánat Samu, de én... - hirtelen ugrottam volna talpra, de balszerencsétlenségemre megcsúsztam a koszban. Na és mit az a sors? Pont sikerült hasra puffannom! Na szuper! Ez a nap a balszerencsétlenségem világnapjának lesz kikiáltva!

Cat cica - aki bárhogy próbálkozik, nem fog megúszni

Samu tűréshatáron van, most már úgy igazán és tényleg. Cat nagyon sokáig elhúzza ezt az egészet, pedig sokkal gyorsabban is túleshettek volna már ezen, akkor már kacarászva repkedhetne a lány felett önfeledt boldogságában, de nem, helyette itt akar kipukkadni a padlóba "szorulva". De már őszintén nem tudja, hogy melyik a jobb módszer.
A második kérésnél már leáll a fejének forgatásával, mert félő, hogy az alany eliszkol innét, neki meg lőttek a mókájának. Bár ha szegény Rellonos ilyen sokáig kibírta vele egy légtérben, akkor most már talán nem szaladna el hanyatt-homlok menekülve előle. De nem akar kockáztatni.
- Jónak hívtál... - jelenti ki totálisan megrökönyödve, ezúttal őszintén. Hirtelen még azt is elfelejti, hogy az előbb még alig bírta megállni, hogy képen ne röhögje Catherine-t. Nem képes eldönteni, hogy ezt most bóknak jegyezze fel, vagy sértésnek. Kevés olyan földi halandó van, aki a "jó" melléknévvel illette volna eddig. Szám szerint nulla.
Úgy tűnik, végre sikerül teljesen leküzdenie Catnek a benne levő kétségeket, és lassacskán megindul Samu felé a fejével. A szellemen ismét úrrá lesz a nehezen kordában tartható vihogás, de most aztán végképp nem szabad, hogy elszúrja. Jön a lány, egyre közeledik, ő meg mindjárt kiugrik a szellembőréből, hogy ennyire nem sikerülhetett jól a terve. Igen ám, de a Rellonosban mégis fordul egyet valami, és mielőtt még odaérne a szájához, visszahúzódik. Nem megy mi? Hah, kis válogatós, ha szellem, akkor már nem akaródzik a dolog? Samu felfortyan magában, de mielőtt kijönne a padlóból Cat elesik és béka módjára elvágódik a földön. Gyerünk, sose lesz jobb alkalom, amíg a feje a földön van! Samu előrelendül a kilógó felével, és még mielőtt a lány észbe kaphatna, valami hideget tapasztalhat az ajkainál. A kopogószellem nem hagyja félbe a munkáját, amit elkezdett, azt be is fejezi.
- Szabadsááááág! - rikkantja, ahogy kitenyészedik az aljzatból, és körberepül néhány riadt baglyot. Rettenetesen elgémberedett a nyaka, pedig nem is volt olyan sokat a talajban.

Dwayne Warren

Nem éppen egy szószátyár tanár, az egyszer biztos, de legalább őszinte. Már amennyire meg tudtam ítélni, annak tartottam. Érdeklődve szemléltem ahogy a párnákat elveszi, majd a szó eléggé szoros értelmében visszahányja oda, ahonnan az előbb elvette.  Nem teszek rá megjegyzést, de valószínűleg vissza fogom igazítani őket a helyére. Lehet diák vagyok, de a rendet azért szeretem magam mellett tudni, kivéve ha sietek. Akkor úgy néz ki a szobám, mint egy tornádó sújtotta terület. Azt persze értettem, hogy meg kell találnia dolgokat, de azt nem miért foglalkozik vele ilyen nagy lelkesedéssel, már nem annyira.
- Ez mondjuk igaz... - gondoltam bele a helyzetébe. Habár, nem ment olyan jól, de azért el tudtam képzelni mennyire fontos a munkája. Tovább figyeltem és amint kihúzta azt a cigicsikket, rögtön elfintorodtam. Utálom még az illatát is ennek, habár a pipázást még el tudtam viselni. Nem kis meglepetésemre, fogja és ledobja a földre. Na ennyit arról, hogy a tanárok példát statuálnak egy diáknak. Vagy ezzel arra akar megtanítani, hogy nyugodtan szemeteljek? Ez azért eléggé bizarr lenne, de lehet az ő stílusa más mint a többi tanáré. Ez rögtön leesett amint elkezdett velem szóba elegyedni. A magyarázat amit arra kaptam, hogy miért olyan fontos ez a munka, belegondolva teljes mértékben igaz volt.
- Nem lehet könnyű minden nap végigcsinálni ezt az egészet. Azt hiszem, tisztelnem kell az eltökéltségét ezzel kapcsolatban. - mondtam inkább magamnak, mint inkább neki, de ha törődik vele, akkor veheti dicséretnek is. Mondjuk az a tény, hogy a papírmunka miatt aggódott, nem pedig az adott diák miatt, az kissé sajnálatra méltó tényező volt, de nem szóltam miatta. Ki tudja, hány diák került már bajba amiatt, hogy neki próbált keresztbe tenni.
- Évente hány diák kerül bajba ilyen dolgok miatt? - kérdeztem rá arra ami érdekelt. Mert, hát ha sok ilyen van, az nem éppen a legjobb arány azt nézve, hogy ő mennyire komolyan vette a munkát. Persze rengetegen járunk ide, nem lenne az sem meglepő, ha emiatt nagy az aránya annak, hogy sokan vannak.

Samu Ezekben a szellemekben manapság már meg sem lehet bízni! (:

A helyzet kilátástalannak bizonyult a számomra. A mai nap harmadjára találkoztam ezzel a padlóval, és mindig más fajta kivitelezésben, hiszen elsőnek egy hátast, majd egy seggest, most pedig sikerült egy hasast is dobnom, úgy mint azok a jégen csúszkáló emberek. És, hogy ezt még tetézzük, Samunak sem kellett több, ki is használta az alkalmat, a lehető egyik legdurvább módon. Meg merészelt csókolni, az engedélyem nélkül! Szegény fejemnek kellett pár perc, hogy értelmezze a helyzetet, majd el is fogadja azt. Persze, ez nem volt olyan egyszerű! Meglepetten küzdöttem fel magamat fekvőtámaszba, majd pedig onnan, óvatosabban mint az előbb álló helyzetbe, figyelve ahogy a szellem elégedetten rikkantja ki magából, a szabadságát. Az ajkamra tettem a mutatóujjamat, próbálva összeszedni magam annyira, hogy meg bírjak szólalni. Azonban inkább gondolatok százai jöttek, mintsem szavak az ajkamra. Így, ott ácsorogtam, követve a szememmel Samut. Vissza próbáltam idézni az elmúlt pillanatot.... és igen. Tényleg meg merészelt csókolni.
- Le kell ülnöm... - motyogtam kis idő múlva magam elé, és így is tettem mert az álló pozíció éppen nem tűnt túlzottan megfelelőnek ezekben a pillanatokban. A csók maga több érzést is keltett bennem, na persze a harag, a megbántottság és a meglepettség keveredett egymással, de voltak itt más érzések is, mint például az, hogy milyen is volt a számomra ez a csók. Hiszen, ha tetszik, ha nem ez volt az első csókom, még ha el is lopták, nem lehet visszacsinálni. Megráztam a fejem, próbálva magam kirángatni a  kábultság súlya alól, és végül sikeresen visszatértem ebbe a helységbe szellemileg is, nem csak fizikailag voltam jelen, ha ezt az állapotot nevezhettem ennek. Elvetem az ujjamat az ajkamtól, mert eddig ez nem igazán jött össze.
- Te meg merészeltél csókolni... te komolyan, az engedélyem nélkül. - hebegtem, mert ezt nem tudtam másképp kifejezni, mint így.
- Én, te... szóval, te! -nyeltem egy nagyot, majd lehunytam a szemem és elszámoltam magamban tízig, ezzel visszafojtva azt amit ki akartam mondani, más néven azt, hogy elhordjam mindennek és elátkozzam.

Dwayne Warren

Elgondolkoztam azon amit mondott. Ha nem minden nap csinálja, akkor az nem lehet olyan nehéz, gondolom.
- Igen, az mondjuk teljesen más... De nem értem, hogy lehet képes valaki meginni egy olyan bájitalt, amiben nem biztos, hogy az van amit ő hisz, vagy nem tudja mire való. - ingattam a fejem. Egy két ember annyira, de annyira lehetetlen tud lenni. Leszámítva azt, hogy kíváncsiak, mert az majdnem mindenkiben ott van, csak sokan tagadják. Ekkor eszembe jutott valami, amit meg akartam kérdezni tőle, ha már van rá alkalmam. Persze egyenlőre csak ködösen közelítettem meg a dolgot, de nem fogom kibírni, hogy ne tegyem fel a kérdést. Érdekelt, milyen lehet ez az egész Házvezetős, vagy házvezető helyettes dolog.
- Úgy halottam, hogy házvezető-helyettes is emellett, a tanár úr. - tértem át másra, kíváncsian nézve rá. Vajon szereti? Vagy csak rákényszerítette valaki. Tök jó dolog lehet... mármint, szerintem szuper dolog. A tanévnyitó jutott erről eszembe, majd az, hogy meg lettem dicsérve a sok kiválóm miatt, meg az ami ott történt. Ennyi dolgot amit ott mondtak, az új tanárok, meg minden egyéb ami elhangzott kissé sok volt, vagy talán a sokk jobban jellemezte volna azt, ami történt. Nem is tudtam nyomon követni akkor az eseményeket, így innen-onnan kellett beszereznem az információkat. Nem volt tehát csoda, hogy ezt is megtudtam, de azért azt nem, milyen lehet. Persze, gondoltam van aki szereti csinálni, van aki pedig nem. Nem az én dolgom elítélni, így nem is szólhatok bele, hiszen csak egy gyerkőc vagyok a hatalmas diáksereg egyik tagja. Maximum még az különböztetett meg, hogy melyik házban voltam és, hogy hányadik évfolyamban, de ezen kívül csak egy voltam a többiek között. Én legalábbis ezt így gondoltam és biztos is voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen aki ezen a véleményen van.

Lotti

A bejárati csarnoktól elkísértem egészen az Eridonon részlegig, ahol aztán megvártam, míg átöltözik. Egészen csinos volt így ünneplő nélkül. Rajtam eleve utcai ruha volt, mivel nem is terveztem, hogy bemegyek az ünnepségre.
- Szép vagy. - mosolyogtam rá. - Akkor keressünk valami helyet, ahol beszélgethetünk nyugodtan.
Zsebre tett kézzel mentem mellette, a folyosókon föl-le. Nem tudtam, hova tartok, csak meneteltünk szó nélkül, aztán megálltam egy véletlenszerű szimpatikus ajtónál.
- Csak utánad. - mondtam, és kinyitottam az ajtót. Megvártam, míg bemegy, aztán beléptem én is. A gondviselés jó helyre hozott minket, egy egészen kellemes szobába értünk, kényelmes kanapékkal, meg sok színes párnával. Olyan illat volt, mint Wolgastban. Ugyan nyáron voltam kint, mégis mivel északon van, ott hamarabb lehullottak a levelek, és ezt a kellemes avarszagot éreztem, a kéményekből áradó füsttel keveredve.  Szinte követelte a szoba, hogy meséljek.
- Üljünk le ide. - mutattam egy bézs kanapéra. Megvártam, míg helyet foglal, aztán leültem mellé én is. Kicsit közelebb ültem, mint az illendő lenne, de mindegy. Kettesben voltunk, ha zavarja, akkor arrébb húzódik.
- Először is köszönöm, hogy eljöttél velem. Ha nem jöttél volna, most magányosan sétálgatnék a folyosókon, a gondolataimba merülve. Így sokkal kellemesebb.
Valamivel ki ahartam fejezni a hálámat, szóval megöleltem. Reméltem, nem bánja.

Cat cica - senki sem mondta, hogy bennem bármikor lehetett.

Samu most boldog. Annyira igazán nagyon, hogy azt képtelen lenne szavak formájába önteni. Eddig ez volt talán az egyik legkomolyabb húzása egy gólyával, és a legelején még ő maga sem hitte volna, hogy sikerül ennyire megszívatni szerencsétlent. Ó, pedig még mennyire sikerült, olyan tisztes Windows fagyást lök Catherine, hogy még a szellem is odarepül hozzá.
- Halihóóóó! - néhányszor körbekerüli a lányt, aki visszacsúszott a földre a felállását követően, és most ott ül megint. Samu még nem meri teljesen kiröhögni magát, csak szakaszokban ereszti ki magából a felgyűlt érzéseket. Ha most mindent kiadna, akkor elfogyna, mert az összes levegő kimenne belőle.
Nagyon élvezi, hogy sikerült egy ilyen szintű sokkot okoznia Catnek ezzel a számára apró dologgal. Tisztában volt vele, hogy a lányok kényesek a csókokra, na de a fene se tudta, hogy ennyire. Nem egy szakértő a srác, lássuk be.
- Vészhelyzet volt - közli egy nemes vállrándítás mellett a tényállást a Rellonossal. Hát hogyne lett volna az, mikor már majdnem szétvetette a kínzó érzelemkitörése! Egyelőre még mindig nem röhögi ki magát, nagyon még fel se fogta azt, hogy tényleg bevált a terve. De amint lekoppan neki a dolog, valószínűleg még a jövőhéten is tőle lesz hangos az iskola. Ilyen jó szórakozást még nem élt meg.
- Most megyek, és felfedezem a kastélyt! Köszi a segítséget, Cat! - elégedetten körberepkedi még kétszer a lányt, majd teljes természetességgel át is lebeg rajta, és vihogva átlibben a bagolyház falán. Ezt azonnal el kell mesélnie a Banyának. Ez a hír nem maradhat meg nála, túlságosan mókás.

Wolgi

Elkísért az Eridon részen keresztül a szobámig. Gyorsan bementem és átöltöztem enyhén ki is sminkeltem magam. Kimentem hozzá. Megdicsért, hogy milyen szép vagyok.
-Ó, nagyon szépen köszönöm!-mosolyogtam rá elégedetten, mert tudtam, hogy igaza van.
Szegény srác a Bejárati csarnoktól ideáig vonszolta magát, csak azért mert én át szerettem volna öltözni. Kicsit szégyelltem magam. Mondjuk ha nem szerette volna úgy sem jön el, úgyhogy nincs min nagyon paráznom.
-Rendben!-mosolyogtam tovább.
Mentünk, mentünk, és mentünk míg egy szép szép ajtó előtt. Kinyitotta Wolgi az ajtót.
-Köszi, nagyon udvarias vagy!-mondtam elégedetten.
Végre valaki volt olyan kedves hozzám. Eddig mindig mindenki majdnem, hogy csak rám csukta. Ő kivétel. Ő aranyos, udvarias és még helyes is.Oda értünk egy gyönyörű bézs kanapéhoz.
-Rendben, nagyon szép nem gondolod?-végig simítottam rajta a kezem és nagyon jó érzés volt.
Még sosem voltam kettesben fiúval. Úgyhogy nagyon zavarba jöttem. És mikor közelebb jött a lélegzetem majdnem elállt. Lehet ciki de akkor is. Ilyen helyes fiú mellett...
-Nagyon, nagyon szívesen!-mondtam őszintén is mikor megölel, nagyon jó érzés volt, hogy bízik bennem. Remélem ez a barátság megmarad...
-Mi volt a baj?- kérdeztem.