Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nade. Ez így nem jó. Nem úgy nem jó, ahogy lehetne jó de mellette rossz, hanem úgy igazából teljesen kicsit se nem oké, az a fajta amit már nem tudok figyelmen kívül hagyni, és muszáj csinálnom valamit, mert ez már nem csak nekem rossz, idebent, rejtetten, de biztosan Bence is érzi, hogy valami nem klappol. És... És... Hogy csinálják az emberek, hogy felnőnek a problémáikhoz? Normálisak? És még van aki halhatatlansági cucclötyit meg öregítőszérumot akar csinálni meg inni, hát én inkább kérek szépen olyat ami visszaalakít kisbabává és csak annyi a dolgom újra, hogy gőgicséljek és kalapálózzak. De mégis, tudom, hogy nem nekem lesz a legrosszabb ez az egész. Számtalan forgatókönyvem van már, innen indítva onnan indítva, megbeszélve, nem beszélve, feláll és itthagy, kinevet, mert viccnek hiszi... Mérges lesz, csalódott, szomorú, elkeseredett... Számat rágcsálva ülök a padon, ahol oly sokszor ültem már, lábaimat pedig felhúzva, bő pulcsim alá bújtatom, így csupán valami kis halványszürke gömböcnek nézek ki. Leheletem nyomán apró felhőcske szökik tovább az éjszakába, s szöknék kicsit vele én is, menekülnék a beszélgetés elől. De elhatároztam magam, most tényleg el. Túléltem a tegnapi meccset, és mivel ennek az előmenetelem alapján annyi esélye volt, minthogy egy erdőben pingvin teremjen a csipkebokron, én hülye megfogadtam, hogy bizony ha így lesz, beszélek... S mit ad ég most bezzeg amikor ilyen felelőtlen ígéreteket teszek, így lett.

Egyébként (!!!) ha tudtam volna, hogy létezik olyan út le a pályáról ami után klubhelyiséges ugrálós ünneplés vár a fertőtlenítőszagú gyengélkedős suttogós üvöltve hányás helyett, lehet sokkal korábban meggondolom, hogy esetleg egyben jöjjek le a pályáról... Tiszta égő, reflexből megindultam volna a gyenguszra a meccs után aztán végül kh lett belőle. Jobb buli, el kell ismernem.
Már épp elterelném a figyelmem kicsit a múlt estéről, egy hajtincsem simítom végig újra és újra ujjaimmal. Bence, beszélnünk kell. Bence, beszélnünk kell. Hajtogatom magamban, hiszen mindig ezt láttam eddig, minden filmben így kezdik a... Nem tudom kimondani. A kavicsok zaját dúdolgatásomtól nem hallom, csak a karokat érzem meg, a váratlan öleléstől pedig azonnal megugrok.
- Hőőő - rdülök fel, s bújtatom ki lábaim a pulcsi alól, reflexből simítva rá a karjaira. Felnevetek, de amikor meg akar csókolni, elhúzódok. Nem. Nem hagyjuk, hogy eltérítsenek a szándékunktól (miért a többes szám, kezdünk megbolondulni? o-ó). Ez most komoly dolog lesz. Bátorságom azon nyomban száll is inába, így mielőtt furcsállhatná a dolgot emelem szám elé a kezem, hogy picit elfordulva-előredőlve köhögjek párat. Nem mondom, a kviddicshuzat nem a legegészségesebb, de amúgy nem fáztam meg ennyire... - Csüccs a kívánság - fordulok végül felé, s megveregetem magam mellett a padot, jelezve, tegye le magát. Nem megyek bele a viccelődésbe, talán látszik rajtam, hogy valami nyomja a buksim, de egyelőre nem mondok semmit. Tekintetem az Edictumra siklik, és már csillannak fel kékjeim, jezésértékűen szugerálva a lapokat. Egy kis idő még... belefér... nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Hűha, tényleg megvan a ninjutsu mestere cím - vajon érdemes belekezdenem Masának a magyarázatba később, vagy nem érdekli a dolog? - simán átkarolom, és érzem, ahogy rázkódik a meglepetéstől. Háhá, egy null ide szívecském, én vagyok a jobb kém! A csók megint nem jön, ez kissé elszomorít, de azért a mosolyomból marad egy halvánnyi. Aztán meglátom mi a baj, talán megfázott, de tudhatná, hogy nem érdekel, ráadásul az arcán zavart vélek felfedezni. Hmm, látom, hogy az újságra siklik a szép szemének tekintete, talán abban lehet valami? A múltkoriban is összehozták Ambrózyval, de az azért szerintem nevetséges. Én jót röhögtem rajta, bár nem kérdeztem rá, minek? Engem szeret. A kívánság az kívánság viszont, szóval mellé ülök. Tényleg van valami... talán, megbántottam valamivel? A meccseket nem bírja elviselni?
- Oké, itt ülök, kívánság pipa - kedvesen elmosolyodom, mert hiába na, szeretek vele kettesben lenni. Annyi barátunk van, hogy az ilyen pillanatok azért nem olyan sűrűk ám. Magam mellé teszem az újságot és nézem őt. Valami. Nem. Stimmel. A kezemmel közelítek, mint egy pók felé, el akarom érni az övét.
- Hallgatag vagy ma, valamit elrontottam? - próbálok belátni a fejébe, de mivel a gondolatolvasásig sosem jutok el, és egyébként sem néznék bele,így marad a szuggerálás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Látom az arcán, hogy rosszul esik neki, nem érti mi történik, de ahelyett, hogy ezért lefújnám az egészet, csak megerősítem magam. Most, hogy rájöttem, már nem tudnám titkolni, ha akarnám se. És milyen dolog is lenne az? Mondjuk nem rosszabb mint az eddigiek... Féloldalas mosoly kúszik az arcomra, ahogy keze közelebb araszol, mire habozás nélkül nyúlok közelebb, hogy az én ujjaim szaladhassanak végig kézfején. Na itt a gond, hogy ezt szeretem. Ezt.
- Köszönöm - kulcsolom át végül ujjait, ahogy felé eső lábam felhajtogatom magam mellé a padra, s felé fordulok. A kérdésre lesütöm tekintetem, az újságos figyelemelterelés úgy néz ki nem vált be. - Te? Dehogy - felelem halkan, és egy apró pillanat alatt ezer variáció fut keresztül az agyamon. Mielőtt még bármit is mondhatna, belekezdek a kímételes felvezetőbe... De hogyan is kéne egy ilyet mondani? Túl jó vagy hozzám; jobbat érdemelsz; most nem tudok bevállalni egy komoly kapcsolatot; nem veled van a baj, én vagyok a rossz; olyat tettem amit nem kellett volna; ne haragudj rám de; nem fogsz örülni ennek; talán már sejtetted... A gugli hasznos, most mégsem tűnik elégnek, hiszen az egyetlen ami hirtelen kiszökik a számon, mielőtt feleszmélhetnék, az a - szakítsunk. - MONDOM KÍMÉLETES FELVEZETŐBE, MASA NEM HISZLEK EL.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

- Köszönöd? - szép lassan hervad ám az a mosoly az ilyen dumákra. Fura, meglehetősen fura és valami a gyomromban jeges fuvallatként kezdi összeszorítani ott azt a valamit. Nem volt még sosem ilyen. Tuti elrontottam valamit, ki kell javítanom, vagy.. nem? De mit? Valaminek lennie kell a háttérben. Mégis Ambrózy? Ne légy nevetséges Bence! Az az ember egy állat, és Masát is kiklopfolta, meg Márkót is az előző meccsen. Jó, Masát nem akarta, de nem láttam, hogy annyira bánkódott volna miatta...
- Huhh - bár őszintén hangzott, a gyomorgörcsöm nem nagyon akar elmúlni, mert a mozdulatai egy kicsit mást mutatnak. Igaz a keze összefűződik az enyémmel, szóval tényleg nem lehet nagy baj. Egészen a következő mondatáig ezt hiszem. Aztán megállok minden mozdulatban, talán a kezét is megszorítom véletlenül erősebben, mint kéne.
- Hogy mi? - nyögöm ki nagyon halkan, mert a szám kiszárad, a szívem vadul ver, a kezem elernyed végre az övén, és lever a víz. - Mi... - a szavak nem érkeznek meg, a szemeim nedvesedni kezdenek. TUDOM, hogy komolyan mondja, nem, nem viccel! Mit csinálhattam? Mit csinálhatott? Mi történt? - Miért? - a kérdés ott döngeti a szívem, a lelkembe éles karmokkal mar az az egyetlen szó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nem kellett volna. Abban a pillanatban megbánom az egész nagy számat, meggondolatlan természetemet amint kibököm azt az egy szót. Azt az egy hülye szót, ami mindemellett semmikép sem hibás semmiben, nem kenhetem rá, hiszen az én saram a helyzet amibe keveredtünk. Egy szó nélkül szorítok vissza a kezére, ahogy megérzem a rándulást, talán ő nyúl kapaszkodó után, talán én, de leginkább mindketten. Csak míg én fel tudtam rá készülni, ő nem. Beharapom a szám, ahogy visszakérdez, és nem tudom állni megcsillanó tekintetét, nem akarom elviselni, nem tudom elviselni, hogy én teszem ezt vele. Kényszerítem magam, hogy felnézzek, tekintetem talán ugyanolyan űzött, mint amilyennek ő érzi a sajátját, és tudom, hogy magyarázatra vár... Amit én nem fogok tudni őszintén megadni neki. Nem tehetem. Idegemben kiszáradt számat megnyalom, egy reszketeg levegővétel után nyitom ki, majd csukom be, és miközben annyi minden kiszökne belőlem, semmi sem bukik felszínre. Csak tátikázok, nincs egy indok, nincs egy érv, csak ő van és én, körülöttünk a hirtelen túl hangos, túl zavaró éjszaka.
- Mert... - szinte csak suttogom, és ennyi, nem jutok tovább, levegőt kell vennem, szünet kell, nekem ez nem megy. Remegve kapaszkodok ujjaiba, szorítom, nem merem. Nem tudom. Hogyan kell ezt csinálni? Miért kezdtem bele? De már így is túl sokáig húztam...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

"Szakítsunk". Ezernyi gondolat száguld át a fejemen, érzem, ahogy visszaszorít a kezemre. Olyan, mintha erre készült volna, olyan, mintha tudná, hogy mit reagálok és... elárulva érzem magam, megszégyenítve és irtózatosan fáj! Fájt, amikor én mondtam ki Nórinak, de nem fájt ennyire semmi, soha-soha. Igaz, az más volt, ott eltűntem és volt idő kiszeretni belőlem, vagy őbelőle. Igaz, az nem ilyen volt, Masa más, őt szeretem teljes szívemből! De ő nem, ha ilyet mond, akkor nem. Nem tudom mennyi idő telik el, hogy visszakérdezek, de tudnom kell. Érzem, hogy feszülök és remegek, nem tudom, hogy a könnyeimet férfiként képes vagyok e visszatartani. Most volt a huszadik szülinapom is, akkor még... nem, akkor sem volt olyan. Talán sosem volt, csak én szerettem volna? Nem, ez lehetetlen, ez egy olyan előadás, amire nem kellene hivatalosaknak lennünk! A válasz pedig nem jön tőle, látom, ahogy tátog, látom, ahogy az arca eltorzul egy olyan helyzetbe, ahogy még sosem láttam. Nem bírom tovább, érzem, ahogy a könnycseppem elindul lefelé, de hé! Én férfi vagyok! Ki kell bírnom! Lassan megpróbálom kihúzni a kezem az övéből, de nem fordítom el a tekintetem.
- Nem értem - a hangok nem evilágiak, nekem nincs ilyen nyüszögő, félig kiszívott hangom, de nem tehetek róla. Talán még meg lehet beszélni, igaz? Talán még van remény! Lehunyom a szemeimet egy pillantra, és megpróbálok erőt meríteni valahonnan, lehet, hogy a Holdfényből, vagy a bennem lévő szeretetből. Mert...
- Masa, sze... - próbálom kinyögni, de nem megy, ő nem szerethet, ha azzal kezdi, hogy ne legyünk együtt többé. -... retlek - mégis elsusogom, és kezdem érezni, hogy a gyomrom szorításából más is fakad már. Düh, tehetetlen düh. - Mondd el! - nem, nem kérem már, tudni akarom! Akarom, hogy miért tépi ki a szívemet és forgat meg benne egy kést!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Remegő szájjal figyelem az arcán legördülő cseppet, de az én arcom még száraz. Egyszer elhomályosodik a látásom, de most én nem sírhatok, elvileg nekem nem kéne, hogy fájjon. Kinek hazudom én ezt? Jobb kezem felemelem, arcához, bőréhez, szeme alá akarnám simítani, de megtorpan kettőnk közt a levegőben, ujjaim remegnek, mutatóm kinyúlik, visszahajlik, mintha intenék, de csak egy izom rándul meg bőröm alatt önkéntelenül. Letörölhetem? A könnyeket amiket én festettem a bőrére a saját szavaimmal?
- Én - szakad fel belőlem hangosan, fület bántó magasságban a kezdemény, talán a mentgetőzésé, magyarázkodásé, de ahogy kimondom, a hideg végigfut a hátamon, görcsbe rándít, nyelvem is majdnem egészen elharapom. A pulcsim alatt szinte látom a tiszta libabőrt, tudom, hogy szinte minden izmom feszes, egyszerre félek attól, amit mondanom kell, és attól amit ő fog majd.
- Szeretlek - bólintok én is, valamivel kevésbé kellemetlen hangszínen, de vele ellentétben az én vallomásom először halk, és végére lesz egyre magabiztosabb. - Szeretlek, de - kezdek bele újból, megismételve azt a szót amit talán egyszer ha hallhatott tőlem, rögtön itt, rögtön most, ezután a felvezetés után... A különbség, hogy már értem, hogy hol a különbség két ugyanolyan szó között. Tudok mélyebbre süllyedni? - Szeretlek, de nem úgy, mint te engem - jutok el végre a végéig az első mondatomnak, túl harsány vagyok, nem illek sem az éjszakába, sem a pillanatba. Groteszk kontrasztba állnak szavaim a helyzettel, hiszen passzolnak is, meg nem is, mondok is velük valamit, és el is rejtek rengeteg minden mást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Te? Kérdezném, de a hangom ma cserben hagy. Valahogy érzem, hogy ma nem fogunk az Edictumon röhögni, nem fogunk Holdfényből állatokat szőni, sőt... semmit sem fogunk együtt csinálni. A keze elindul felém, az én fejem pedig automatikusan a kezei felé, hiszen ez a természetes. Egyszerre állunk le és húzódunk vissza, mintha valaki fentről marionettbábúként rángatná csendes kompozíciónkat. Hogy rohadna ketté! Nem, nem Masa, ő szép és jó és vicces és szeret és... szeret?
- Szeretsz? - nézek rá olyan zavartan, amilyenre csak Lóránt Bence képes lehet. Most mi lesz, szakítani akarsz, vagy szeretsz? És mi lenne, ah megosztanám vele ezeket, nem csak magamban mondogatnám? Ohh, ott az a de. A de egy nem jó szó, utálom! Viszont kezdem elveszíteni a türelmemet is, mert ezt nem szabadna velem csinálnia! Merlin segíts, mit rontottam el?
- Aha - hátradőlök és érzem a hideg pad támláját. Az összes könnycseppet kitörlöm a szemeimből. Dacosan pillantok vissza rá. Aztán magam elé... aztán csak... elkezdek hangtalanul sírni.
- Miért? - fordulok felé, rohadtul nem érdekel, hogy könnyezek. - Tetszik valaki más? Mondd azt, akkor, megértem - pedig ez hazugság. Ő is tudja, mindenki tudja, hogy ez nem igaz. Most nem értek meg semmit, sem őt, sem a helyzetet.
- És most, hogy kimondtad, jobb neked? - felpattanok és elé megyek. Fel-alá járkálok, és eszembe jutnak apró jelek. Csókok, elhúzódások, figyelmen kívül hagyott dolgok. - Mióta nem szeretsz? És miért nem szóltál? - hangom vádlón csattan és túl hangosan csattan, nem tudom máshogy csinálni, a lány akit szerettem, elárult, elárulta a szerelmünket. Megint letörlöm a könnyeim, dacosan, energikus mozdulatokkal. Várom a magyarázatot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nem szabadna félrenéznem, mégis megteszem. Ha tehetném levegő után kapnék, ahogy Henrikre céloz anélkül, hogy tudná, hogy ezt teszi, de képtelen vagyok rá, némán meredek magam elé, mintha befagyott volna az egész pillanat, mintha eltűnt volna az idő, és mostantól csak szavai, egyre ingerültebbé váló szavai viszhangozhatnának fülemben. Nem tudom megrázni sem a fejem, nem tudom azt mondani, hogy igen, nem tudom azt hazudni, hogy nem, és... Hazudni. Szóval hazudni, mi?
Felkapom a fejem mozdulatával egyszerre, tekintetem őt követi, a hirtelen mozdulattól végre megtörik a sztázis, és levegő áramlik tüdőmbe. Pár apró szikra kezd táncolni szemeim előtt, amiket gyorsan kipislogok, észre sem vettem, hogy ilyen sokáig maradtam néma, hogy ennyire menekülnék. Mozdulatból könnyebben mozdulok már én is, megrázom a fejem, először darabosan, majd egyre hevesebben. Hogy mondhat ilyet? Mitől lenne jobb vagy könnyebb? Azt hiszi, hogy szórakozásból csinálom?! Aztán... Pillanatnyi ingerültségem onnan apad el ahonnan jött, egy pillanat alatt. Miért nem készültem fel arra, hogy kérdezősködhet is majd? Felpattannék, kikérni magamnak, de nem, ahogy megtenném, már nincs is mit. Volt egyáltalán? Az is lehet, hogy csak képzeltem.
- Miért akarod tudni ezekre a választ? - kérdezek inkább vissza, egyenes válasz helyett elpillantva mellette. Nem tudom, nem tudom kimondani az okokat, indokokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Érzem a fájdalmát, de valahogy eltörpül az enyém mellett. Elárult, elárult és kész! Miért nem mondta, hogy mit csináljak jobban, vagy miért kellett egyáltalán összejönnie velem, ha nem szeretett? Vagy mióta nem szeretett? Mi ez a sok kérdés, és miért van ez az egész? Nem ez már nem az. Ránézek és nem azt a Masát látom, akit szeretek, ez nem ő, valaki átver százfűlével, vagy tudom is én!
- Talán mert, megérdemlek válaszokat? Vagy mit vártál? Jó szakítsunk, szia? Bár... úgy látszik, a válaszok elől nagyon ügyesen ki tudsz térni, különben biztos észrevettem volna már valamit. Ja, hogy én szeretlek és bízom benned, és nem kérdezősködök - nem nem tudom kimondani, múltidőben. Vagy igen? Talán jobb lenne itt hagyni? Már úgyis mindegy? Megint elerednek a könnyeim, és megint kitörlöm őket. Nem láthat sírni!
- Legalább egy kis választ adj Masa! Ezzel nem tudok mit kezdeni, nem érted? - kezdek hisztérikus lenni, ami nem túl jó, a jobb kezem már ökölben, és érzem, ahogy a körmöm belevájódik a tenyerembe.
- Találj ki valamit, mit bánom én már - adom fel hirtelen. Talán jobb lenne, ha elmenne, és itt hagyna magamra. Visszaülök, de csak magam elé nézek, nem tudok ránézni. Legszívesebben megcsókolnám és megfojtanám egyszerre. De minek? Azzal jobb lesz? Nem semmi sem lesz jobb, minden más lesz ezután.
- Talán jobb lenne, ha... - nemtudom elengedni. Nem megy. Ránézek, és nézem őt, nézem azt, aki a világot jelenti nekem, aki nem akar többé. Nem tettem semmit, nem tettem semmit, miért?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nyelek, de az okozott és érzett fájdalmat nem tudom eltüntetni, mint holmi megakadt falatot. Választ, választ, választ akar, és én adjam meg neki. Annyira sajnálom. Rendben, megadom. Annyira sajnálom. Felállok, s egy pillanatig csupán zihálva meredek magam elé. Szemeim fókuszálatlanul pillantanak előre, agyam azt ordítja ne csináljam, hülyeség, és közben meg JÖN A KÉSZTETÉS, és tudom, egyszerűen már most tudom, hogy meg fogom próbálni, és utálni fog érte. Mégsem tudom nem. Azt hiszem, ebből meg fogja érteni.
Mielőtt azt hihetné, hogy elviharzok, felé fordulok. Elé lépek, tenyerem határozottan simít az arcára, majd közelebb hajolok. Arca előtt egy pillanatra megtorpanok, majd hacsak nem üt odébb, ajkaimat az övéire simítom. Szemeim lehunyom, a vizes barlang jut eszembe, ahogy elmélyítem a csókot, kezdeményezéseim oly ritka darabját. Ritka, és talán egyben utolsó darabját. Talán? Talán ez még? Nyelvem finoman végigcirógatja alsó ajkát, majd ha nem húzódik el, ujjaimmal végigsimítva arcán mélyítem el a csókot, azonban immár nem rá gondolva. Biztos vagyok benne, hogy ő is érzi a különbséget, hogy hallja, ahogy némán sikítom felé, hogy ez valami más, valaki más, valami nem olyan mint volt, ujjaim hajába túrnak, húzoom magamhoz, húzódok közelebb. Aztán a pillanat megszakad, kényszerítem rá magam, hogy kinyissam a szemem, látom őt, őt látom, az a hév pedig, ami az előbb talán megjelent, eltűnik, mintha nem is lett volna. Talán nem is volt igazán. Talán pont ez a lényeg. Hagyom, hogy őt érje a felismerés, óvatosan, lassan, cirógatva, bocsánatkérőn adva szájára apró puszikat, ameddig rá nem jön mit is akartam mutatni. Mit tettem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Kérdések, kérdések és kérdések. Válaszok nem. Csak kérdések! Meglepődnék, ha nem Masáról lenne szó, és látom őt, ahogy szenved, de akkor mit mondjak én? Azt sem tudom mit csináljak és azt csinálom, amiben a legjobb vagyok. Cselekszem, megértő akarok lenni, és mindent meg lehet beszélni, nem igaz?
Feláll, felkapom a fejem, máris itt hagy? Megint nem lesznek válaszok? Kész, ennyi volt, Bence? "Szeretlek, de nem úgy". Ez maradt mára neked?! Nem, mégsem megy, sőt jön. Az arcomhoz közelít, mit akar? Átvert volna, az egész színjáték? Nem, ennyire bolond még ő sem. Megcsókol. MIÉRT? De nem tudok ellenállni, érzem az ajkait, érzem a sós vizet, érzem a barlangot! Igen, akkor akarta! Igen, ez az, de mi ez az egész akkor? Mit csinál velem ez a lány? Elegem lesz és már húznám el a fejem, de megváltozik a csók. A nyelveink összesimulnak, szinte belecsodálkozom, de követem a ritmusát. Ez valami más, szenvedélyesebb, és erősebb vágyakkal teli. Érzem a hajamba markoló vad vágyakat, érzem, hogy fel akar falni és érzem, hogy ilyet sosem csináltunk még. Vége. Apró puszikat kapok lezárásként, de ezek a puszik keserűen hatnak. Sós könnyekkel telítődik, és most már hagyom, érzem, ez nem én vagyok. Nem rám vágyik, van valaki más, tessék Bence, itt a válaszod. Nagyon nagyot sóhajtok, a bal kezem ösztönösen nyúlik fel az arcomhoz. A mutató és hüvelykujjam egyszerre, két irányból simítják végig a keserű ajkaim. Nézek rá, majd egy pillanatra megvillannak a szemeim és keresem Őt, az Ő Ő-jét, amíg meg nem látok egy szempárt. Nem az enyém, de csak ismerős, de látom benne a szenvedélyt, amihez az előző csók köti. Gépiesen mozdulok, szomorúan pillantok rá. Nem látok könnyeket nála. Talán ez fáj a legjobban.
- Köszönöm, hogy megmutattad - suttogom, majd előveszem a fülhallgatóimat. Látom magamat ahogy nézem őt, látom, hogy idegennek érzem, látom, hogy csalódott vagyok. Mintha egy madár nézne engem, minden rezdülésem egy kép... haragszom-e? Igen! Utálom őt? Nem tudom! A fájdalom nem múlik, a megértésem elkopik, mint a vízben a kavics, de... tudom, hogy ennek itt vége, igen vége.
- Akkor szia - rezignált a hangom, elfordulok és bekapcsolom a fülhallgatón lévő gombbal a zenét. Nem, nem akarom többet őt látni, nem bírom látni őt. Masát, a szerelmemet, aki elvette tőlem a boldogságot. Valami megtört bennem, tudom, valami más lesz és azt is tudom, hogy egyelőre csak a szenvedélyes csókja vájja ki a szívem maradékát. Többé már nem a szerelmem, de mégsem tudom ezt teljesen elfogadni. Minden fáj, a lélegzet, a lépéseim, a gyomrom, a torkom az agyamban dübörgő vér. Talán egyszer rá tudok majd nézni, de most nem, és holnap sem. Most már sírhatok, a dallam pedig kísérőül szegődik mellé...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Akaratlan mutatom meg neki a dolgokat, nem tudom, mit szeretnék, azt hogy értse, vagy pont azt, hogy ne? Érzem, ahogy húzódózna, és sajnálom, hogy nem hagyhatom. Nem hagyhatom, mert kérdéseket tenne fel, olyanokat amikre talán még én sem tudom a válaszokat, talán én sem jöttem rá, talán soha nem is fogok. Ajkaim alatt Bencéét érzem, majd rajta keresztül azt a bizonyos másik alakét is, akit még gondolatban sem merek nevén nevezni, csak pillantása ég belém, hangja zendül a fülemben. Nem tudom mi a különbség köztük, miért vagyok más vele és vele, miért vonzanak mindketten magukhoz, mégis teljesen különböző módokon. Nem tudom, hogy érti-e, haragszik-e, szomorú-e, könnyeit ízlelem, megtartom, s remélem sosem felejtem el, mert ilyet nem akarok még egyszer átélni.

Megremegek ahogy zsebéhez nyúl, könnyeim mégsem buggyannak ki, nem tudnak, elrejti őket a szégyen, a hitetlenség, a zavar. Kegyetlenség, ha nem is vágja a fejemhez, hát vágom én a sajátomhoz, de nem lesz tőle könnyebb, nem lesz tőle jobb. Ha üvöltene velem, ha kiabálna, ha úgy érezném megkaptam ami nekem jár, lehet megkönynebbülnék, de Bence... még mindig, mindezek ellenére Bence, és nem tesz ilyet. Nekem pedig meg sem fordul a fejemben, hogy erre kérjem. Hol lenne fair? Még csak nem is biccentek a köszönömre, nem tudok, hisz mit mondjak? MIT MONDJAK?! Szívesen? Nincs mit? Urammerlin, nem. Sajnálom? Mit? Mit a rengeteg minden közül? Némán figyelem, ahogy elbabrál a kütyüivel, karjaim mereven testem mellett tartom, ellenállva a késztetésnek, hogy átöleljem magam. Álvigasz lenne az csupán. Nem köszönök el tőle, nem tudok. Reszkető, apró madártollnyi levegőket kortyolva csupán figyelem, ahogy bedugja fülesét és hátat fordít, nekem pedig abban a pillanatban remegnek meg orrcimpáim, ajkaim. Egy szakadozott szusszanás szökik ki orromon, reszketeg, egész testemmel kísért hang, s ahogy egy végre beszívott mély lélegzetet beszívok, kifújáskor már könnyeim is elerednek. - Köszönöm - suttogom távolodó hátának, olyan halkan, még talán én sem hallom meg, csak képzelem.
Ráz a zokogás, vállaim hullámoznak mint valami fekete, feneketlen mély, ragacsos tenger, fejem előrebukik, hajam eltakar, de nem képzi körém a szokásos védőburkát. Leguggolok, térdeimet átölelve ringatózok csendesen előre-hátra, előre-hátra, majd oldalra, a padnak dőlök, támasztékot keresve. Ujjaim hajamba túrnak, ahogy valami halk nyöszörgés tör fel a torkomból, kapkodom a levegőt, s miközben zihálva várom, hogy valami csoda történjen, visszatekeredjen - magam sem tudom pontosan meddig - az idő vagy épp előre... Minden néma körülöttem. Egyedül vagyok a réten, teljesen egyedül, egyedül van Bence is valahol, úton... Valahová. Mennem kéne, de nem tudok, nem nekem kéne, hogy fájjon, mégis teszi. Ujjaim a földbe túrnak, belemarkolok, körmöm alá befúróik a sár, mint ahogy belém is beette magát a bűntudat. Bence...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Valóban igazán kedves pillanatnak tűnhet távolról a két diák, akik saját valóságukban élnek meg mindent, ami az elmúlt percekben történt. Elmélkedünk, elgondolkodunk és visszatérünk. Újszerű érzések hada támadja meg a fejemet, szívemet és érzékeimet egyszerre. A fejemet azért, mert próbálom összepakolni, hogyan is írják a könyvben, hogyan kell viselkedni a lányokkal. A szívem pedig azért zavart, mert nagyobbakat dobban egy-egy jelenetnél, ami előtt teljesen értetlenül állok. Nem tudom, hogy a mozgás miatt vagy az izgalom miatt, amit a levegőben lovaglás okoz. De az is lehet, hogy a lány közelsége lenne? Nemt’om, nem is értem, s nem is hagyom magamnak, hogy elvigyen egy olyan irányba, ahol még több kérdése támadna. Ja, és a legfontosabb; az érzékeim. Soha nem figyeltem arra, hogy milyen tapintása van valaki kezének, milyen csilingelő a nevetése vagy milyen formájú is az írisze, amibe minduntalan bámulok. Az illat? Megállapítottam, hogy jó vagy kevésbé, de többet nem gondoltam mögé. Nem éreztem olyat, mintha egy faház omladozó emeletén kalandjáték-könyv olvasása közben kinyitnám az ablakot, és orrjárataimba hatolna a kellemes virág és erdőillat. Igen, ez nekem romantikus, bocsi. Nemt’om, nem értem.
- Akkor kösd fel a – gondolkodok el egy pillanatra, hogy a lánynak mit is mondhatnék gatya helyett. – Szoknyádat – ez nem túl soviniszta? Már mindegy. – Mert alábecsülsz; én vagyok a legcringybb srác a bolygón – nézek fel a magasba egy játékos mosollyal, majd vissza Layla szemeibe. Arcom kiegyensúlyozottnak hat, furcsa gondolataimnak legapróbb morzsája sem látszik rajta. Már el is felejtettem.
Franciaország. A felsőbb éves fiúk beszélgettek valamilyen francia dolgokról a héten a klubhelyiségben, de nem teljesen értettem minden utalást. Egy ideig ugyan hallgattam, miközben az újabb karakterlapjaimat kezdtem kicsinosítani. Egészen jól tudok már trollt rajzolni. A bunkója még mindig olyan, mint egy megolvadt fagylalt, de az arca egészen felismerhető, amin még megrogyott testtartása segít. Így nem csoda, hogy nem figyeltem arra, hogy milyen franciával kezdődő szavak vannak, mert a franciadrazsé és -csók után inkább visszafordultam jegyzeteim felé.
Layla csivitel nekem, én pedig érdeklődően figyelem. Megfúj minket a hűs szellő, amire kellemesen kiráz a hideg, majd a szabadkozásra látványosan legyintek egyet.
- Dehogy – csóválom meg hozzá a fejem. – Tök jó, hogy tudsz beszélni – forgatom meg a szemeimet, amikor eljut agyamig, hogy mit is mondtam. Habár biztosan érti, hogy mire gondolok. Szeretem, hogyha valakinek a helyén van a beszélőkéje.
A következőkön viszont meglepődök. Végre megkapom a megérdemelt figyelmet. Mármint úgy értem… én is úgy gondolom, hogy ez nagy dolog, noha eddig Thomason kívül nem rajongott ennyire senki sem, amikor felhoztam a DJ témát. Szeretem a zenét, a táncot, a bulikat, amikor emberek között lehetek, így nekem igenis nagy szám. Habár rendesen elpirulok, ezért a következő néhány széllökés jól is esik, annyira kimelegedtem. Éppen reagálnék erre, amikor Layla folytatja gondolatmenetemet, s táncot kér tőlem. Ha egy mesében lennénk, akkor hamarosan valahol a sárban futhatnánk leesett állam után. Nem tapasztaltam még ilyet, így ismét jólesően szalad végig a hátamon, majd a kacsintásra hatalmasat dobban a szívem… a torkomban.
- O-oké, persze – mondom bátortalan, majd ujjaink eleresztik egymást, én pedig egyensúlyomat veszítve próbálok korrigálni seprűlovaglásomon. Sikerül is, ám picit távolabb kerültem Laylától. Mondjuk attól a meglepő közelségtől, amiben eddig voltunk… nem volt nehéz. Mosolygósan mutatom felé hüvelyujjamat, hogy minden a legnagyobb rendben, majd egy picit a seprűre hajolva térek vissza a közelébe. Közben a szél egyre erősebben fúj. Göndör fürtjeim mókásan hajolnak meg a fuvallatban.
- Szuperek leszünk! – mondom boldogan, s kissé elszontyolodva teszem hozzá a következőket. – Én a Rivallóknál vagyok – jó lett volna egy csapatban. De miért is?
Egy ideig a kastély felé bámulok elgondolkodva, mindenféle szociális képletet lebegtetve kékjeim előtt, majd egy mély sóhaj után csillogó szemeimet Laylára emelem.
- Van kedved harapni valamit, ha végeztünk? – hangom cseppet sem határozott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Na, így már tetszik Dancus. Bencus és Dancus, hehe - nem bánom, hogy bökdösi a vállam, tulajdonképpen jól is esik, hogy ilyen jó fej velem. De mindig, tényleg, hálás lehetek, hogy bármi van, Dana ugrásra kész barát.
- Azért nekem vannak fenntartásaim Márkóval kapcsolatban, de ha úgy lesz, akkor azért örülni fogok neki. Tudod milyen körülmények között nőtt fel Karcsi, igaz? Igazán rá fér a boldogság - igen, ha Márkkal, akkor vele. Mondjuk valójában csak az a pár alkalom győzköd, hogy ne tetsszen a bármi Márkkal kapcsolatban, de könnyen lehet, hogy a lányokkal máshogy bánik, mint velem. Sőt, egészen biztos, látva Dana lelkesedését. Arra meg, hogy sokat fognak telefonon csacsogni, tudom. Lányok, és be nem áll a szá... kezük sem, ha nyomkodhatják. Karolának ráadásul az első élménye lesz egy telefonnal, szerintem bele fog zombulni az egészbe, és meg fog vele őrjíteni. Az elején biztos! De valahogy majd átvészelem, lehet, hogy akkor fogunk közelebb kerülni Márkkal, amikor már nem bírja majd a szívecskehadat, muhahaha.
- Okés, elviszem. De miért érzem úgy, hogy ezt már most megbántam? - nézek a nagyon, túl lelkes barátomra. Ebűű még baj lesz, ahogy szokták mondani, de nem hagyhatom, hogy egyedül féljen majd ott. Féljünk együtt, ez az! Egyébként elég kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ott, szóval végül is izgulok. Na, már saját magamon sem tudok kiigazodni. Bárki, aki jobban imádja nálam Danát az hazudik... kivéve Soma, de ő máshogy imádja. Szóval barátként tényleg sokat megengedek neki, cserébe ő is nekem, de ezt most valahogy nem élvezem. Tudom most is, hogy csak viccelődik, de mindig amikor megpróbálkozom, hogy hagyja már abba, tovább húzza az idegeimet. Nem biztos, hogy mégis vissza tudom viccelni, hiába én mentem bele a játékba., A két utolsó cinkelése elemebe vág, majd amikor leszáll rólam, elmondja, hogy viccelt. Ugyan elmosolyodok, de nem támadom le, pedig látom, hogy várja. Csak fintorgok egyet, félig mosolyogva - nem tudok haragudni rá, na - és megingatom a fejem.
- Most majdnem megsértődtem, és akkor mi lett volna veled? - emelem fel a szemöldököm, majd lassan odasétálok mellé, már ha nem fél attól, hogy csak szívatom és fut el.
- Gyere vigyük vissza a seprűket, nekem mára ennyi volt - átkarolom a derekát, kicsit szomorkásabb szemekkel pillantva a nevető másikéba. Majd megcsikizem a derekánál és elmosolyodom, hogy tudja nem haragszom, csak... most nem tudtam venni a poént annyira. Végül visszavisszük a seprűket és megkérdem, hogy kísérjen el, hogy ne kelljen prefikkel találkoznom és magyarázkodnom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Lili
ő itt a Tücsi

- Hmm nem gyakran - töprengek el Lilcsók szavain, lépteim ütemére biccentgetve aprókat fejemmel. - Mióta én idejárok még csak egyszer robbant azt hiszem, vagy a többi csak apró volt és átaludtam.
Széles vigyorral tekintek magam mellé, tökre nem vágva, hogy elég rossz az irány amibe haladunk, és ez alatt most nem olyasmit értek, hogy mindjárt belehullunk egy tokáig érő pocsolyába, vagy egy láthatatlan kőfalba, lámpaoszlopba, egyéb komikus akadályba, csak... Khm, mintha nem venném észre mennyire megijesztem szavaimmal. Ami mondjuk abból a szempontból nem gáz, hiszen így nevelődnek életre a gyerekek, így legalább amikor megint robban kattan eltűnik leépül valami akkor nem áll ott, hogy miiii, hanem már tudja merre van a gyengélkedő, a mentőláda... Mentőláda, mentőláda, nyílj már ki nyílj már ki, mentőláda, mentő- ez most nem fontos.
- Ó hidd el a szülők nagyon könnyen megbocsátanak mindent - legyintek, majd ahogy átgondolom (hogy mit csinálok? ki vagyok és mit tettem magammal) hogy is hangozhatott ez, kifejtem bővebben. Inkább csendben kéne maradnom... - Mármint oké, ha meghalnál azon nem tudnának mit megbocsátani, de tuti nem rád lennének mérgesek, inkább a sulira. A bukás se olyan vészes, az első troll után a többi már nem mozgat meg annyira, én eddig fixen nulláztam minden LLG-met, aztán mégis élek, és itt vagyok. Ja meg nyilván, azért nem halsz meg.
Csodálatos sorrendben fejtem ki a gondolataimat, mi? Ennél már csak megnyugtatási skilljeim varázslatosabbak.
Kuncogva bíztatom, hogy hajoljon csak közelebb, nem fogja megenni, kapott már kajcsit a hónapban, és én bizisten kerekre pecekelt szemekkel figyelem, ahogy bátorságát siker koro... názza. - Ahhh, Tücsöööök - sóhajtok fel, majd ahogy felfogom, hogy Lili rohan, én is megindulok. - Állj meeg - kiáltok utána, ahogy rákapcsolok, Tüccs rendkívüli módon élvezi a tempóváltást, csak úgy szalad előre, már-már üldözi a kislányt, maga mögött húzva engem is. Gyors vagyok és kitartó, a kviddicsedzések jó formába hoznak. - Lili, ne fuss, elesel, ne fuss, Tücsi nem bánt! - kajabálok utána, így szaladunk a réten, mint valami rossz kabaré főszereplői.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Próbál összpontosítani arra, hogy Petya meglelje a hőn áhított egyensúlyát. Éppen ezért, amikor kell, kicsit jobban szorítja meg kezét, máskor viszont enged rajta. Valahol mélyen belül örömmel tölti el, hogy egyre többször kell csupán finoman összefonniuk ujjaikat, mert az eridonos ráérez. Ez Layla-nak hatalmas dolog, mivel sohasem tudott igazán jól magyarázni. Próbálkozott persze, de sohasem volt egy tanár típus, neki csak a lelkesedése volt meg a dolgokhoz. De most úgy tűnik, végre célba ér, ez az érzés pedig felülírja azt a különös mocorgást, ami fel ugyan nem kelti figyelmét, csak láthatatlanul ott van.
- Ám legyen. Igyekszem felkészült maradni - szélesen elmosolyodik de csak egy apró kuncogás szalad ki ajkain, ezúttal nem nevet fel. A hatalmas görbe egyszerre teszi gyermekien aranyossá és varázslatossá arcát, mintha egy egészen más ember lenne. Alapvetően Layla-nak megvan az a remek tulajdonsága, hogy amikor nem mutat érzelmeket, akkor konkrétan resting bitch face az egész feje. Nem tudni, mi teszi ezt, de annyi bizonyos, hogy mikor végre szája szegletében megjelennek a gödröcskék, hirtelen válik szimpatikusabbá és barátságosabbá az egész lénye. Ebből is látszik, hogy a kisugárzás nagyon fontos.
Olyannyira belelovalja magát a beszélgetésbe, hogy azon kapja magát, hogy inkább már fecseg. Mindig rászól saját magára, hogy ezt igazán nem kéne, most pedig hangot is ad abbéli aggodalmának, hogy esetleg az eridonos számára túlzásnak hatva jelezze azt halálos nyugalommal. A válasz mondjuk meglepi, mert homloka ráncba szalad, ahogy szemöldökei is értetlenségről árulkodnak. Kell pár másodperc, míg leesik neki, hogy nem kell szó szerint értelmeznie, hanem inkább bőbeszédűségének szól a bók. - Kevesen gondolják így, szerintem - megvonja vállát, láthatóan szégyenlős a témával kapcsolatban. Elvégre a sok elcsicsergett gondolat egy idő után inkább leterheli az embert, semmint szórakoztatja. De tök jó, hogy a fiú szívesen hallgatja és nem érzi magát rosszul vagy unatkozik. Apró örömök az életben...?
Az viszont jó hír, hogy mindketten zavarba jöttek a tánc gondolatától. Layla még sohasem ment el úgy táncolni. Mármint egy fiúval. Bármilyennel. Fél is tőle picit, meg izgatott is, várja is és el is menekülne a dolog elől. Az a különös kettősség teszi még inkább kívánatosabbá a vissza nem térő alkalmat.
- Ó, akkor egymás ellen fogunk játszani - szája széle egy picit lebiggyed, hiszen végre valaki, akivel jóban van vagy lesz és most jól kiképzi az ellenfeleinek. Nem mintha bánná, mert bárkinek szívesen segítene, főleg, ha az a valaki olyan kedves, mint Petya. Mert amúgy tök cuki, ahogy fújja a szél haját, olyan kis... aranyos. Gondolatmenetéből a kérdés rázza felé, így pedig lehetősége van észrevenni, hogy jóval hűvösebb van most, hogy a fiú elhúzta kezét tenyeréből. A nyélen támaszkodva biccenti oldalra a fejét. - Persze, úgyis hamarosan itt a reggeli - kedvesen elmosolyodik, majd, mivel elengedték egymás kezét és kimondta a végszót, innentől az eridonos jószerével boldogul majd és a lány is megkezdheti edzését. Ahogy gyakorol, nyújt, ugrik, függeszkedik és kitart, igyekszik odafigyelni arra is, hogy Petyát meg ne zavarja. Így töltenek el még egy órát, mikor is együtt indulnak vissza a kastélyhoz, beszélgetve és nevetgélve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Egyáltalán nem sejtette Lili, hogy ilyen stresszesen fog alakulni ez a kis kellemesnek ígérkező séta, pedig még a kutyával is számolt, benne volt a pakliban, hogy borzalmas fordulatot vesznek az események.
De a torony robbantgatásának gondolata, és a kilátásba helyezett, eleve elrendeltetett trollok a vizsgáin kissé, hogy is mondják..? Idegállapotba hozták őt.
Aztán lassacskán csak kezdett megnyugodni, bár Masa alighanem ezt korábban is elérhette volna, ha jobban igyekszik, de hát kordában kellett tartania mindeközben egy fenevadat, így Lili nem nagyon hibáztathatta. Azért viszont már annál inkább, amikor aztán Tücsök belenyalt a kezébe. Jó, nem harapta le, nem csócsálta el, vagy szaggatta szét, nyálat és vért fröcskölve mindenfelé, miközben végigráncigálta a tehetetlen Lilit a réten, de.. még akár ez is lehetett volna a következő tette. Talán a tenyérnyalás volt a felvezetés. A kóstoló, hogy nem-e túl sós vagy érdes a bőre, biztos jó lesz-e szétmarcangolni. Lilkónak igen gazdag volt a képzelete, könnyűszerrel vizualizálni tudta a legborzalmasabb kínokat is, de általában cuki, puha dolgokra, és színes mindenfélére vesztegette ezt a tehetségét.
Masa utána kiáltott, megállásra próbálta késztetni, próbálta a kutyát is jobb belátásra bírni, de persze ha egyszer Lili futásnak eredet, akkor nehéz volt megállítani, pláne, ha azt hitte, nyilván kissé eltúlozva a helyzetet, hogy az élete függ attól, hogy vissza tud-e futni a kastélyba, mielőtt Tücsök utoléri.
Nyilván nem nézhette meg, hogy egyáltalán fut-e utána az említett kutya, mert azzal lelassította volna magát, szóval nem volt más, mint az ész nélküli suhanás a bejárai csarnok felé.
- EL AZ ÚÚÚTBÓÓÓÓL, KUTYANYALTA KEZEEM VAAAN! - ordította, és amilyen felbőszült állapotban volt, mindneki félre is ugrált az útjából, fel sem fogva, hogy amiről kiabál, az se nem fertőző, se nem bármi módon borzalmas. Legfeljebb kicsit, ha nagyon finnyás valaki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

- Dancus? Haha, ez tetszik, legalább olyan jó, mint a Bencus! - nevettem el magam, miközben a vállát bökdöstem játékosan. Örültem neki, hogy mindig mellettem volt baj esetén, nem csupán akkor, mikor minden szép és jó volt. Mondhatni egy biztos pont volt az életemben, nemhiába volt ő a legjobb barátom. Már fél szavakból is értettük egymást általában, ez is azt mutatta, hogy eléggé egy hullámhosszon voltunk.
- Én bírom őt, igaz nem az a közvetlen típus és idő kell neki hozzá, mire megnyílik, de szerintem remek párost alkotnának a barátnőmmel. Igen, ismerem Karola előéletét, hát, ebben csak megerősíteni tudlak. Tényleg ráférne már a boldogság, én szurkolok nekik nagyon! - tekintettem a fiúra elgondolkodva komoly arccal.
- Szuper! Már alig várom! Remekül fogunk szórakozni! - tapsikoltam kislányosan vigyorogva, már a lelki szemeim előtt láttam, hogy izgalmas lesz a kísértetházas látogatásunk.
- Lehet, hogy megidézünk majd valami ősi szellemet, aztán ki tudja, mi lesz még ott... úúúú, ez annyira izgi! Lehet olyan lesz minden, mint azokban a kísértetes horrorfilmekben! - néztem izgatottan a fiú íriszeibe. Ahogy egyre többet csacsogtam a témáról, úgy vált egyre érdekesebbé számomra az egész, szóval iszonyatosan vártam már ezt a kalandot.
- Tudod mit? Nem szeretném megtudni - incselkedtem vele tovább. Szerencsémre Bence nem volt az a sértődékeny fajta, értette a viccet. Még akkor is képes volt megtartani a hidegvérét, mikor tudta, hogy messzire mentem.... Hát nem imádni való?
- Rendben, vigyük vissza őket. Azért jó buli volt, majd máskor is megismételhetnénk! - feleltem neki mosolyogva. Közben észrevettem, hogy kissé elszontyolodott, de nem akartam elrontani a hangulatot, nem kérdeztem felesleges dolgokat tőle. Úgy gondoltam, hogy így is jól megúsztam a túlhúzott mókát, miközben megcsikizett, jó nagyokat kacagtam. Miután visszavittük a seprűket a szertárba, egy ideig együtt bandukoltunk visszafelé, majd elbúcsúzva egymástól mindenki a saját helyisége felé tartott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

- Sejtettem.
Bujkáló mosollyal figyelem, ahogy egyetlen, apró tény olyan szinten megzavarja, mintha éppen most osztottam volna meg vele az öröklét titkát. Jaj kedvesem, bárcsak így volna. Igen, akkor veled megosztanám, de sajnos egyikünk sem él örökké, ráadásul, ha nem is én választottam a sorsom, sosem lennék képes megalázni Editet azzal, hogy megcsalom őt. Soha ezidáig nem voltam ilyen hosszú önmegtartóztatásban, mégis, azt hiszem, azt vágyom, hogy a feleségemmel működjön a dolog, és tisztán menjünk előre, elválva, hogy képesek vagyunk-e valaha, mint szerelmesek, aztán mint szerető hitvestársak tekinteni egymásra. Edit egy gyerek. A fejemben még mindig gyerekként él, hiába csak három év, akkor is nagyon ártatlannak hat, kicsit mint Layla. Az ártatlanokkal mindig csak a baj van, túl könnyen beléjük szerelmesedik az ember.
- Layla, csak repülnöd kell. Csak te vagy, és a labda. Meg Machay, de őt meg kell tanulnod kizárni. Semmi sem fog történni, ha nem sikerül azonnal, vagy nem lesz meg elsőre. Meg kell ismerned a határaidat. Ne csinálj hülyeséget, az első meccsen kiesni nem ciki, de úgyis izélni fogsz rajta, ha így történik.
Mert már most is izél, gyakorlatilag bevonzza magának, hogy ne legyen egyszerű. De itt vagyok, itt kellett lennem, annak érdekében, hogy egy kicsit megnyugtassam, értem az alapérzést, ami benne van, régebben én is éreztem, most már simán csak hiányzik az érzés, hogy meccsen játsszak. Tény, hogy játszhatnék most is, az iskolai csapatban, de valljuk meg, ha kviddicseznék, az egyenlő lenne az öngyűlölettel. Én pedig nem szeretném gyűlölni magam.
- A gurkókból kettő van, ahogy terelőkből is. Az egyik vigyáz a hajtókra, az akinek jobb az osztott figyelme, az erősebb, jobb reakcióidővel rendelkező pedig arra, aki a cikeszt üldözi. Esetetekben úgy tippelem, hogy Ambrózy tanár úr fog védeni téged. Vagyis teljes védelem alatt fogsz állni. Ő csodálatos, rátermett. Képes volt egy olyan embert visszavinni a pályára, akitől senki sem várta el a tavalyi év után. Bízd rá magad, engedd, hogy a félelmed az ő ütőjébe vezetődjön át, képzeld el, ahogy egy képzeletbeli fonálon minden átkúszik, eltűnik a fejedből.
Lehet, hogy coach-nak kellene elmennem, az állítólag mostanában egy nagyon népszerű dolog. Mondanék csomó okosságot, cserébe meg rengeteg pénzt fizetnének, és nyilván nagyon jó vagyok, ha egy spárga a jutalmam. Nyelek egyet, mert azért eléggé megnehezíti a cölibátusi létemet az ilyen mozdulatokkal.
- Ezt én sosem fogom tudni utánad csinálni, szóval valami Berciszerűt is építs a reggeledbe, és csatlakozom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Két bemelegítő mozdulat között pillantgatok fel Natira, és bár úgy tűnhet, hogy a figyelmemet leköti a mozdulatsor, valójában igyekszem a lehető legtöbb információt elraktározni a lányról. A bakancsom fűzőjére bambulva mosolyodom el az idilli képen, ami a családi mérkőzések kifejezés hallatán jelenik meg a szemem előtt. Kicsik és nagyok, szülők és rokonok, ahogy repkednek a hátsó kertben egy miniatűr kviddics pályán. Ha Ella nagyobb lesz, majd összefogunk és rávesszük aput egy ilyenre, sőt, lehet, hogy még Sárköziéket is be tudnánk vonni. Az lenne csak a nagy családi mérkőzés. Csak se apa, se Dorián bácsi ne kapjon ütőt a kezébe, mert a végén még egymásnak esnének. Felkuncogok a gondolatra.
- Ne haragudj - kapok észbe, még mindig mosolyogva - csak beindítottad a fantáziám a családi meccsekkel kapcsolatban. Fejben már el is kezdtem szervezni az enyémet.
A megfelelőnek tűnő törzshajlítás mennyiség után felegyenesedem, és a karjaimat magam előtt vezetve kezdem nyújtani őket.
- Biztos vagyok benne, hogy sima ügy lesz. De azért a pálcám kéznél van, ha bármi baj adódna. - Vagyis inkább lábnál. Éppen használaton kívüli kezemmel a bakancsom szárából kikandikáló pálcámra mutatok.
- Arra gondoltam, hogy ma csak fogócskázunk kicsit. Lényegében a fogópárbajt gyakoroljuk, csak gurkók nélkül - pillantok Natira, miközben elvégzek még néhány csuklókörzést, és a ládához lépek - Ha készen állsz, akkor seprűre fel, és kiengedem az aranyost.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Finoman elmosolyodom, amikor megköszöni a dolgot, habár ez egyáltalán nem szükséges, hiszen komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Én nem az a fajta levegőbe beszélő alkat vagyok, aki nem csinál mást, csak olyan nagy kijelentéseket tesz, hogy az ember azt se tudja, merre van az előre, és még ő sértődik meg, ha a másik fél esetleg felhozza neki, hogy igazán lehetne akkor az a rész most már, amit megígért. Egy csomó ilyen figura van a világban, tudom, mert nagyon sokkal találkoztam én is. Eléggé elítélő vagyok, ami azt illeti, nagyon könnyen tudok bepörögni egy-egy negatív megmozdulás kapcsán. És nem, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most örök harag, és csak mert valami nem klappolt, nem kellesz, de tény, hogy odabent, a kis lelkemben, elkezdem figyelni azt a részt egy kicsit jobban, és vagy csalódok, sajnos, vagy szerencsére rájövök, hogy az nem volt más, csak a véletlenek furcsa összjátéka.
- Mondták már, hogy nagyon bájos vagy?
Kérdezem kedvesen, de a kérdésben megbújik az őszinte érdeklődés is. Mert imádom, hogy ennyire próbálkozik ő is azon, hogy ez az egész kettőnkről szóljon, hogy tényleg ketten legyünk benne. Fogalmam sincs, hogy mikor fog bekövetkezni a tény, hogy Edith Payne a feleségem lesz, de már nem félek tőle. Mert féltem, bevallom férfiasan, az első találkozásunktól kezdve, ahogy a fekete szemekbe mélyedtek a zöldjeim. Mert volt valami azokban a szemekben, amik, még ha sosem vallanám be, de elindítottak bennem valamit. Mára pedig már tudom, hogy érzelmi téren én sokkal mélyebben benne vagyok ebben, mint ő, ha úgy tetszik, a szerelem irányába én indultam meg korábban. Hogy ez valaha kiderül-e? Nem tudom. Talán egy pár év múlva, ha megkérdezi, hogy mikor lett ez több, akkor el merem majd mondani neki, hogy részemről mikor. Viszont ez még nem az, de halad afelé, hogy azzá váljon, ami két embert normál körülmények között összeköt, és őszintén remélem, hogy egy nap majd ő is így tekint majd ránk. Egy olyan érzés birtokában, ami kettőnket köt össze, ami házasságunk szilárdítója lesz.
Tehát féltem. Mostanáig. Féltem, mert valami olyat láttam meg benne, amit korábban talán csak egy emberben, valakiben, aki egykor a világomat jelentette, de sosem tudott róla, és már sosem tudhatja meg. Ebben biztos vagyok, hiszen a tisztelet, ami bennem van Edith iránt erősebb, mint az, hogy eláruljam őt. Még ha engedné is – sokan csinálják ezt mostanában – nekem akkor sem kellene más, nem lennék képes mással lenni úgy, hogy ő a társam, még ha nem is én választottam őt, hanem kaptam. Nem bánom, hogy így lett, már nem.
- Rendben, ezt mindenképpen eljátszom egyszer.
Nem is olyan rossz dolog ez, nem? Tervezni, elképzelni a jövőt. Hogy nekünk egy nap lesznek gyerekeink, vagyis egy nap eljutunk majd arra a pontra, amikor máshogy nézünk egymásra, amikor máshogy érzünk majd egymás iránt. Az első lépést pedig ma tesszük meg, ahogy a hangok kiszakítanak minket, és ahogy én mozdulok, majd ő mozdul, és történik közöttünk valami. Egy apró csók. Egy olyan mozzanat, mellyel az új évbe érkezünk. Egy olyan évbe, ami tele lesz meglepetéssel, kiszámíthatatlan pillanatokkal. Mozdul, és én hagyom neki, engedek, kivárok, nem követelek. Lehet, hogy mondjuk Bianchi proftól kellene magánórákat vennem, mert ahogy elhúzódik, észreveszem, hogy a tanáraink már nem foglalkoznak azzal, hogy itt kiskorúak is vannak. Hiszem, hogy a versem segítette őket ahhoz, hogy egymás szájában kössenek ki. Elmosolyodom, próbálom a gondolataimat Edith-en tartani, és arra törekedni, hogy a másik oldalon zajló események miatt ne legyen pofátlan a vigyorom.
- Boldog új évet.
Suttogom én is, mert ez egy olyan pillanat, amibe egyikünk se szeretne mást belevonni, ez most csak a miénk, és ha le is hajtja a fejét, ha arrébb is húzódik, tudom, hogy az apró lépéseink után most gyakorlatilag csináltunk egy távolugrást, és egy nagyon új helyzetbe hoztuk magunkat. Haladunk, de lassan, és nem is akarok kapkodni. Ahogy a páros pukkanva eltűnik, megjelenik a kaján mosoly az arcomon, mert nem tudom tovább türtőztetni magam. Ez már igen.
- Um, elkísérlek a Navinéig. Azt hiszem, most ránk fér a pihenés.
Döntöm el hirtelen, és kelek is fel, hogy a kezem nyújtsam felé. Nem akarom, hogy ezek után kínban üljön mellettem, én meg toljam a hülységeimet, hátha megmenthetem a helyzetet. Inkább sétáljunk vissza, hiszem még rengeteg időnk lesz együtt. Még akkor is, ha mások gyerekeit cipelem haza az iskolából.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Mindig is akart egy kisállatot, de sosem gondolkodott el azon komolyabban, hogy be is kellene fogadnia egyet. A seprűakrobatika és hozzá kapcsolódóan az edzések, a folyamatos készülés a versenyekre épp eléggé lefoglalták. Az iskolakezdést követően meg aztán azt hitte, végképp nem marad ideje semmire, nemhogy egy állatkára.
De aztán a tanulás nem bizonyult olyan veszedelmesen időrablónak, az akrobatikát pedig csak titokban gyakorolhatta, így rengeteg szabadon maradt idejét álmodozással tölthette. Például egy jövőbeni kisállatról.
Mikor meglátta a hirdetést, először fellelkesedett, majd gondolkodóba esett, végül levelet írt. Természetesen engedélyt az apjától kért, ismerve anyja hozzáállását mindenféle szőrös lényhez, és nem is kellett csalódnia, könnyen belement, persze csak miután megígértette vele, hogy azért még egyszer végiggondolja, hiszen egy háziállat hatalmas felelősség és mindenekelőtt Csengének kell gondoskodnia róla. A kislány pedig hallgatott rá, körbejárta a témát minden oldalról gondolatban, de végül csak a cica mellett tette le a voksát.
Néhány bagolynak meg kellett fordulnia üzenetével mire mindent leegyeztettek, de aztán végül meglett a hely és az idő. Aminek Csenge jelenleg fogytán van, ezért is rohan lobogó talárral az iskola kapuja felé, ahol aztán a levegőt kapkodva áll meg, bocsánatkérőn nézve a fiatal nőre.
 - Jó... napot! Elné...zést a... késésért - préseli ki a szavakat a légvételek között, majd hátrasimítja izzadt, kipirult arcába lógó szőke tincseit.
Közben megpillantja a cicát, mire szemei rajzfilm figurákat megszégyenítően csillogóvá és kerekké válnak, hogy aztán szép lassan lelke is olvadni kezdjen. Leguggol a kneazle és a nő kettőse mellé, és halkan köszönti a mancsost is:
 - Szia!
Felé még nem akar nyúlni, félve pislant a nőre, hogy vajon szabad-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Mivel az engedélyt megkapja, már nyújtja is ujjait a picúr állat orra elé, aztán kuncogva figyeli a szaglászást, hogy aztán ujjbegyeivel óvatosan megcirógassa a cica feje búbját. ~ Olyan puha! ~ Persze közben a nőre is figyel, nem szeretné, ha végül koncentrációja hiánya miatt alkalmatlannak nyilvánítaná az állattartásra.
Az elnevezés hallatán egy pillanatra megdermed. Hatalmas felelősség kitalálni valakinek a nevét. És, ha elrontja és szegénykén rajta ragad valami bugyuta név? Elgondolkodva figyeli a praclijait ügyetlenkén használó szőrgombócot, de egyelőre nem jut eszébe semmi frappáns. Abban se biztos, hogy feltétlenül frappánsnak kell lennie.
 - Oh, szerintem a türelemmel nem lesz gond - mondja, igazából csak, hogy mondjon valamit. Nem az a beszédes típus. De azért egy fontos dologra rá kell kérdeznie: - Nevet most kell neki adni?
Ha igen, hát megpróbálja összeszedni kreativitása összes szikráját, de igazán megnyugtatná, ha nem hirtelen kellene döntenie ebben a szerinte oly fontos kérdésben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

A kelő Nap sugarai már ébren érték Sárát, lent az udvaron. Szörnyű éjszakája volt. Nehezen aludt el, fél óránként felébredt és alvásában semmi pihentető nem volt. Megvárta az öt órát, azért bajba kerülni nem akart már korán reggel és csak utána indult útnak. Sejtette, hogy odalent az idő csípősebb, mint amire számítana, így sebtében felkapott fehér garbóját egy vastag kötött pulóverrel egészítette ki. Alaposan belebugyolálta magát a pulcsiba, lábaira bakancsot húzott és nekivágott az udvarnak. Arra gondolt, hogy megnézi a napfelkeltét, ha már ilyen jó időben sikerült felébrednie.
Az egyik padra telepedett le, lábait felhúzta a mellkasáig és átkarolta őket. A vastag kötött holmi sem volt képes megvédeni a hajnal hidegétől. Csontjaiban érezte a kora reggeli jeges szellőt, de nem zavarta. Kifújta fejéből a zavaró gondolatokat, végre, egy hét után csendet és békét teremtve elméjében. Lelassult, elkezdte értékelni az apró dolgokat, ami mellett egy átlagos hétköznap csak úgy elsétált volna. Észrevette, hogy a fák nemsokára virágzásnak indulnak, hogy milyen szépen csillog a reggeli harmat a füvön és hogy valahol a közelben kismadarak énekelnek.
Már nem látta olyan borúsan a dolgokat, még a Zsombor téma sem nyomasztotta annyira. Mosolyogva gondolt vissza a kis kalandjukra és engedte, hogy felszínre törjön benne az eddig elnyomott vágyakozás. Vágyott arra, hogy újra hallja a hangját, hogy lássa a mosolyát és újra megérintse. És végre nem félt a vágytól. Nem akarta újra elnyomni, hagyta hogy agyában szétáradjon a rózsaszín köd, ajkaira bárgyú mosoly költözzön és egy pillanatra belegondoljon, mi lenne ha. Nem létezett az az opció, amelyben ők ketten nem találkoztak újra és nem történt valami világmegváltó. Előjött a végtelenül romantikus énje, aki hisz a csodákban és a szőkehercegben, és csak arra vár, hogy megmentsék. Túl hamar? Talán. De nem bánta.
Hátravetett fejjel, lehunyt szemmel hagyta, hogy a Nap első sugarai arcát simogassák. Eddig is csak erre volt szüksége és csodálatosan érezte magát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Mostanra visszaállt a ritmus, amit még évekkel ezelőtt szokott meg - sötétben ébredni, felöltözni és elindulni futni, hogy lerázza magáról az éjszaka maradékait. Mióta Feather is csatlakozott hozzá, alig akadt olyan reggel, amikor kihagyta volna ezt a rituálét, amiről a legtöbb kastélylakónak valószínűleg sejtelme sincs, hiszen mire ők feleszmélnek álmukból, Seth már rég megjárta reggeli körútját. Általában három-négy csapást váltogatott, hogy egyikük se fásuljon bele, a kutyát gondosan pórázon tartva, hogy ha állattal vagy varázslénnyel találkoznának a szürkületben, nehogy utánuk iramodjon - inkább az eb épségét féltve, mintsem a bestiákét.
Gondolatai el-elkalandoztak, ahogy a ritmusra és a légzésre már nem kellett figyelnie. Diákjai, de még volt kollégái is alighanem hitetlenül merednének rá a melegítőben, mely minden ízében elüt szokásos megjelenésétől; ugyan kinek jutna eszébe elképzelni őt bármi laza, hanyag és kopott holmiban? A családjának eskü alatt vallva sem mindenki hinné el, hogy nem öltönyben alszik, reggelente tökéletesen élére vasalva pattanva ki ágyából. Erre itt van ő, az erdő közepén, nyakig sárfoltosan (köszönhetően Feather kényszeres dagonyázásának), kócosan és borostásan, derűsen kocogva, míg a kastély maradéka épp a másik oldalára fordul.
Ahogy világosodik, visszafordulnak és nagyjából akkortájt bukkannak ki az erdőből, amikor a nap eléri a horizontot. Legalább van miben gyönyörködni, amíg nyújt -- s hogy ne rántsák közben orra, szabadon engedi a kutyát.
Így esik, hogy a padon ücsörgő lány arra tér magához, valaki teljes beleéléssel szimatolja a lábát, lelkes farkcsóválással.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Szórakozottan játszott a nyakában lógó pengetővel. Mióta a tulajdonába került állandóan ezt csinálta, mint egy pótcselekvésként. Valamelyest saját maga megnyugtatásaként, de leginkább azért, mert ilyenkor mindig a fiú jutott eszébe. Már csak azt kellett kitalálnia, hogy hogy a csudába férkőzzön újra a fiú közelébe. Azt sem tudta, melyik házba jár, bár ezt valószínűleg egyetlen kérdéssel kideríthetné. De mit mondjon? Túl sok kérdés merült fel és túl sok tervezést igényelt a terv kidolgozása, így inkább az egyre melegedő sugarakra koncentrált. Ezekért a pillanatokért is imádta a tavaszt. Kellemes napfényes idő, virágzó fák, hosszabbodó nappalok. Nagyokat lehet sétálni, érezni a tavasz félreismerhetetlen illatát a levegőben és elérkezik a csinos, lenge darabok ideje. Erre várt már mióta. Szerette a vastag pulcsikat, mint amilyet ezen a reggelen is viselt, de a tavaszi és nyári ruhákkal nem szállhattak versenybe.
Ez a béke és nyugalom leragasztotta pilláit. Majdnem elszenderedett, mikor meghallotta a csaholást és megérezte a lábánál a szimatoló kis orrocskát. Ez azonnal visszarántotta az éberségbe, vidáman hajolt le a kutyához.
- Szia kihaver, hát te? - vakargatta meg a kisállat füle tövét. Egy-egy cuki kiskutya vagy kiscica vagy bármi féle állat aminek nagy lába van és szőrös bármikor le tudta venni a lábáról.  Már csak azt kellett kitalálnia, kihez tartozik az eb. Kezét le nem véve az állatról felemelkedett egy félig ülő helyzetbe és körül kémlelt az üresnek látszó udvaron, hátha megtalálja a gazdit is. Mert egy ilyen szép állat biztosan nem kószálhat csak itt így gazdátlanul és nem szeretett volna félreértésekbe keveredni a tulajjal. Addig is, míg várakozott a gazdi felbukkanására alaposan megdögönyözte kisfiút - vagy kislányt, első ránézésre ebből a szögből nem tudta megállapítani. Az viszont úgy tűnt, hogy az állta élvezi a törődést és nagyon hálás a kis figyelemért.