Kornél

-Megjegyeztem.
Fogalmam sincsen, hogy mennyire gondoltam át, azt amit jelen pillanatban művelek. Elvégre, nézzük csak a tényeket. Vámpír vagyok. Bármelyik pillanatban kárt tehetek Kornélban, még akkor is, ha ez egyáltalán nem áll szándékomban –márpedig nyilvánvalóan nem áll. Nem tudom, mit kéne tennem.
Belefáradtam már, hogy mindig az elkövetkező pillanaton gondolkodjak, hogy mindig én cselekedjek helyesen. Szerettem volna egy egészen kicsit csak és kizárólag önmagam lenni. Semmi cicoma, semmi halhatatlan szépség, semmi bűverő. Csak Katherine. Az a lány, aki akkor voltam, mikor Kornél még itt volt.
Nem is volt az olyan régen, de nekem évezredeknek tűnt. Az emlékek szépen lassan fakulni kezdtek, én pedig rájöttem, hogy nem várhatok folyton. El kell kapnom őket, különben örökre elveszítek mindent, ami valaha is fontos volt az életemben. Többek között például az anyámat, vagy Kornélt. Bár kifejezetten sokat javított a memóriámon a jelenlegi pozíciónk.
A kérdést abszolút figyelmen kívül hagyom. Ha kíváncsi akar lenni, úgy is az lesz, teljesen mindegy, hogy én mit mondok.
Halkan felsóhajtottam, mikor megérzetem ajkait a nyakamon, de hamar összekaptam magamat.
-Ki tudja? Még senki sem próbálta. –mosolyodtam el halványan és reméltem, hogy azért valamennyit lát a sötétben.
Nem, talán tényleg nem. Valójában, nem lenne túl okos ötlet, megpróbálni, mivel bár nem halhatok bele, előbb-utóbb működésbe lépne az önvédelmi reflexem és akkor a tíz méteres körzetemben mindennek vége.
Vettem egy mély levegőt és fordítottam a pozíciónkon és ráültem a csípőjére, mivel semmi szükségem sem volt rá, hogy Kornél elájuljon nekem.
-Nem igazán, de egy kis nasi sohasem árt. –villantottam meg egy gyors mosolyt, majd egészen közel hajoltam a nyakához. –Ha meg akarsz halni, azért figyelmeztess előtte. –suttogtam és szépen lassan közelítettem.
Nem akartam neki fájdalmat okozni, épp ezért gyorsan haraptam, maximum két tűszúrást érezhetett. Nem, tényleg nem voltam éhes, de ez most más volt. Az érzelmeim túlpörögtek és nagyon kellett vigyáznom, nehogy túl sokat vegyek magamhoz a fiú véréből.
Viszonylag rövid ideig tapadtak csak ajkaim a nyakára, és mielőtt elhúzódtam volna tőle még puhán megcsókoltam. Egyértelműen éreznie kellett a saját vérének az ízét, de ez a tény abban a pillanatban tökéletesen hidegen hagyott.

Kath

-Biztos, hogy volt aki próbálta, maximum nem élte túl, hogy elmesélhesse.
Kornél személy szerint szívesen kísérletezett volna rajta, de így is kezdte túllépni az a szerényen meghúzott határt, amit megfogadott, hogy nem lép át. Nem akart érzelmet villantani, nem akar egyáltalán közel kerülni a lányhoz, hiszen tudja, úgyis csak megbántaná. Jelen esetben pedig Kath biztosan megbosszulná a rajta ejtett sérelmeket, az pedig nem biztos, hogy kifizetődő lenne, ugyanis fej nélkül nem igazán lehet élni az unalmas hétköznapokat.
-A kérdéseimre nem válaszoltál. Ebből pedig csak egyre több lesz.
Vágja oda kicsit sértődötten, de aztán amikor hirtelen pózváltás következik, már nem ellenkezik annyira. Végigsimít a lány oldalán, csak azt sajnálja, hogy nem lát, pedig ezt biztos, hogy eltudná nézni egy darabig.
-Szóval, ha megkérlek, akkor megölsz?
Ez a gondolat egyszerre nyugtatta meg és spannolta föl. Talán meggondolatlanság volt ilyet kérnie Kathtől. De ő mindig csak magára gondol, ahogy gondolt most is és nem érdekelte, hogy a lány hogy fog elszámolni a lelkiismeretével ha esetleg baj lesz. Sőt, nem is gondolt ilyesmire, megbízott a lányban, fene se tudja, miért. Szinte nem is érezte a tűszúrásokat, elöntötte az eufória, nem gondolta volna, hogy ez ilyen lesz. Pedig valójában szó sincs semmi extráról, egyszerű vércsapolás, neki mégis mintha többet jelentett volna. Amikor nem érezte magán a lány ajkait többé, csalódottan nyögött fel és amit helyette a szájára kapott, a közelébe sem ért az előzőnek.
-Tévedtem, borzalmas ízem van.
Soha nem kóstolt még vért, közvetlenül az artériából, de ezt még kicsi Kathy csókja sem tudta megédesíteni, borzalmas volt, legszívesebben kiköpött volna de erőt vett magán.
-Nem értem, hogy tudok te ezt lenyelni, ráadásul annyit.
Igyekezett nem hányingert kapni és öklendezni, inkább nyelt egy nagyot, vett egy mély levegőt és a lány kezei után nyúlt.
-Azt hiszem, megtartalak.
Hogy ez pontosan mit jelent? Azt értelmezze csak a kicsi lány.

Kornél

-Minden esély megvan rá. –vontam meg a vállaimat.
Igen, ha valaki megpróbált volna eltenni láb alól, nagyon valószínű, hogy az illető most valahol egy tó fenekén, vagy éppen darabokban elásva próbálná összekaparni magát. Na, nem azért, mert én ennyire hihetetlenül veszélyes vagyok, sokkal inkább az lehetett volna az oka, hogy nem kezelem túl jól a váratlan helyzeteket. Márpedig azért az elég váratlan, ha valakit megpróbálnak megfojtani, nem igaz? Bár lehetséges, hogy csak én pörgöm túl a kérdést.
Pontosan ettől tartottam. Ezért nem is nagyon adtam még egyenes választ egyik kérdésére sem. Nem szeretek erről beszélni, márpedig Kornélnak megszámlálhatatlan kérdése van. Nem azt mondom, hogy túlságosan bonyolult lenne valós magyarázattal előállni, sokkal inkább egyszerűbb mellébeszélni. De hát, szokjon csak hozzá. Én is hozzászoktam már az ő hiányosságaihoz.
Továbbra is rezeg a léc az én remek ötleteim kapcsán –elvégre abból volt már egy pár–, de megteszem, amit kért. Nem csak miatta, magam miatt is. Elérkezne az a pont, amikor idáig jutunk és nem tudom, hogy akkor képes lennék-e kontrollálni saját magamat. Jobb a békesség.
-Nem ígérek semmit.
Nem állt szándékomban hitegetni. Abban a pillanatban még fogalmam sem volt róla, hogy le tudok-e majd állni. Valójában ezen addig nem is gondolkoztam, amíg meg nem éreztem a vére ízét. Olyan ez, mint kisgyereknek cukrot adni; egyre többet és többet akartam. Leállítani magamat igazán nem volt gyerekjáték, ezzel ellentétben.
-Nem sok választásom van. –sóhajtottam fel és hátrébb húzódtam. –Egyébként pedig igenis jó ízed van.
Felnevettem és megforgattam a szemeimet. Az emberek ezt a büdös életben sem fogják megérteni, minek is keressek hasonlatot? Emberi szavakkal nem lehet azt leírni, amit én az elmúlt pár percben éreztem. Nincsen rá megfelelő kifejezésük.
Ha ember lennék meglódult volna a szívem, de jelen esetben csak egy óvatos mosolyra futotta.
-Nem tudod, miről beszélsz. –csóváltam meg a fejemet, de azért továbbra is ott maradtam, ahol voltam.

Kath

-Kár, akkor kénytelen leszek én feszegetni a határaidat.
A probléma ezzel a mondattal csak annyi, hogy halálosan komolyan gondolta a dolgot. Neki nem számítottak az olyan apróságok, mint a testi épsége, ezt Kath már jól tudhatná, most azonban, mintha csak a sors hívta volna ki maga ellen egy párbajra. A fegyver pedig nem más, mint kicsi Kathy. Nem tehetett róla, soha nem volt normális, ez látszik abból is, hogy képtelen villantani akár egy normális reakciót is.
-Ez azért nagyban megkönnyítené az életemet. Tudni, hogy bármikor meghalhatsz, ha azt akarod.
Ez tényleg sokat lendítene a hétköznapokon. Az ember véget vethet a saját életének, de Kornélnak soha nem lenne bátorsága ilyen lépésre, sokkal vonzóbb, ha valaki elteszi láb alól. Nála ezzel csak az a probléma, hogy gyakran vannak olyan napjai, amikor komolyan azt gondolja, hogy soha többet nem felkelni. Ilyenkor pedig még az öncsonkításra is képes ráfanyalodni. Mi lesz, ha tudatában lesz annak, hogy  van egy olyan ember a közelében, aki megtudja ölni. Maga a felhőtlen boldogság, depresszió esetén.
-Rendben, ebben te vagy a szakértő de többet nem csókolhatsz meg így, undorító volt.
Attól, hogy elfogadja a tényt - vagy legalábbis úgy tűnik - az még nem jelenti azt, hogy Kath megfog szabadulni a csípős megjegyzésektől. Ilyet nem ígérhet, maximum egy kicsit kegyesebb lesz, alkalomadtán.
-Szabadon elmehetsz Kath, ha nem tetszik a helyzet. Tuti, hogy nem foglak visszatartani, keresek mást. Amit most bemutattál, azt simán eltudom viselni a kérdés csak az, vajon te, hogy bírnál velem. Nem kényszerítelek semmire, ahogy ígérni sem szoktam neked semmit, de ezt már nagyon is jól tudod. Ahogy a szabályokat is.
Hogy megmutassa, mennyire gondolja komolyan a dolgot, még el is engedi és a kezeit a saját testéhez szorítja. Fancsali képest vég, ezzel leplezve, hogy úgy érzi magát, mint egy kisgyerek akitől bármikor elvehetik a kedvenc játékát.

Kornél

-Valakinek muszáj.
Nem mintha különösebben örültem volna neki, hogy éppen Kornél az univerzum által erre a játékra kijelölt személy. Aggódtam érte és magamért is. Sohasem volt senki, akiből egymás után többször is ittam volna. Általában olyan embereket választottam, akiket még az életben nem láttam és szerettem volna továbbra is fenntartani ezt a tendenciát, csakhogy most a fiú tökéletesen összezavarta a fejemet. Talán nem a legszerencsésebb ebben az állapotban döntéseket hoznom.
Minden esetre megtettem, innen pedig nincsen visszaút.
A következő megjegyzés előtt várok egy pillanatot a válasszal. Nem csak magam miatt, Kornél miatt is. Helyre raktam már a puzzle-darabkákat vele kapcsolatban, így meg sem lepődök semmin.
-Nem szándékozom a gyilkosod lenni. –fúrtam tekintetem az övébe.
Talán az lenne a legegyszerűbb, ha egyszerűen csak ráhagynám az egészet, de én nem ilyen vagyok. Nem tudnám elviselni, ha Kornél így gondolna rám –márpedig kétségkívül azt teszi. Ezért is játszom el egy pillanat erejéig a gondolattal, hogy felszívódom, végül mégis csak be kell látnom, hogy nem szeretném őt itt hagyni.
Még így sem. Még most sem.
Pedig egyszerű lenne. Sokkal könnyebb, mint rengeteg dolog, amit átváltozásom óta tettem, most mégis itt csücsültem és eszem ágában sem volt elmenni.
-Sajnálom. –húztam el a számat. –Régen találkoztunk, kiestem a gyakorlatból.
Tényleg meg sem fordult a fejemben, hogy Kornél hogyan fog reagálni a saját vérére. Még engem is kirázott volna a hideg a helyében, pedig én tényleg nagyon jól tűröm az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket.
Egy valódi hőssel van dolgunk.
Ha nem lenne olyan mérhetetlenül remek önkontrollom, akkor abban a pillanatban a keze után kaptam volna, ahogy eleresztett. Így viszont csak némán várakoztam egy röpke pillanatig. Csak és kizárólag ezután nyúltam a kezéért és fűztem össze ismét az ujjainkat.
-Nem, nem akarok elmenni. –ráztam meg a fejemet és picivel közelebb hajoltam. –Én tudom, hogy mire vállalkozom, csak arra voltam kíváncsi, hogy te tisztában vagy-e vele. –még közelebb hajoltam és az ajkaim alig pár centire voltak az övéitől. –De ha neked megfelel, hogy gyakorlatilag egy hullával csücsülsz itt, akkor nekem nincsen semmi problémám.
Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet.

Kath

-Ki lenne erre alkalmasabb?
Önbizalomnak nincs híján, talán elhamarkodott kijelentés volt és az igazat megvallva, ő semmire sem alkalmas. Soha nem fejez be semmit és amit csinál sem csinálja soha normálisan. Kath valami normálisabb, értelmesebb férfiegyedet érdemelne, de Kornél van olyan önző, hogy ebbe még bele sem gondol. Majd rosszabb napjain, amikor beüt a baj, gondolkodik ezen. Régen sem számított sokat, akkor most miért lenne másként?
-Pedig lehetnél, szép és gyors halált szeretnék. Nem akarok szenvedni.
Micsoda remek randizós téma. Kíváncsian várja, hogy a következő találkozásnál milyen téma fog majd a terítékre kerülni. Könnyelműen bánik az életével, teljesen biztos abban, hogy a sajátja egy betevő falatot nem ér és bármikor képes lenne könnyen eldobni magától. Más kérdés, hogy vajon a örömteli pillanataiban is képes lenne-e ilyen következtetésre, ha hirtelen választás elé kényszerítenék. Nála soha nem lehet tudni, mint az időjárás.
-Kibírtam.
Bármennyire is élvezi a helyzetet, a saját vére azért még neki sok volt. Nem hozza szóba, nem kerít neki nagy feneket, hiszen mindenki megkóstolja a saját vérét, még akkor is, ha esetleg ráharap a szájára, de ilyen formában, azért nem mindenkinek adja meg a szerencse, egy vámpír szájából...
-Akár elhiszed, akár nem, nem sokat változtál. Én viszont komolyodtam, vagy legalábbis szeretném ezt elhinni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy tudlak emberi lényként...nőként kezelni.
Nem pedig játékszerként. Nem fejezi a be a mondatot, a szó a torkára forr. Fogalma sincs, honnan jönnek fel ezek a dolgot, valahonnan biztosan mélyről. Arról viszont fogalma sincs, hogy ez hazugság, vagy komolyan gondolja? Idővel ki fog derülni, ha hagyja.
-Lehet, hogy már nem élsz, mégis élettel telibbnek tűnsz mint én.
Nagy nehezen, de megszorítja a lány ujjait, próbál valamit kisajtolni magából, még. Egész jól áll, hiszen a hazugságoktól eltekintve - amik nem is biztos, hogy azok voltak - normálisan viselkedett. Mit tesz még vele?

Kornél


-Kezdjem el sorolni? –nevetek fel.
Nem, valójában senki mást sem tudtam volna említeni Kornélon kívül. Csak éppen még mindig voltam bennem némi félsz. Én hajlamos vagyok bajba keveredni és öngyilkos küldetésekbe indulni teljesen egyedül, miközben elhiszem, hogy túlélhetem valahogy. Őt nem ránthatom magammal, arra képtelen lennék. Most mégis elindultunk lefelé a lejtőn –nos, legalább az a pozitívumok közé sorolható, hogy ketten vagyunk.
De vajon ez változtat a tényen? Ismerem már annyira Kornélt, hogy tudjam, most éppen maga alatt van –és akkor enyhén fejeztem ki magamat. Valószínűleg ez a kapcsolat mindkettőnek sokkal nehezebb lesz, mintha egyszerűen csak összejönnénk valakivel, aki még semmit sem tud rólunk; legalábbis semmi igazit.
Várok egy pillanatot a válasszal, hiszen pontosan tudom, mi is játszódik le a fiú fejében és valamiért ez egyáltalán nem tetszik nekem; nem akarom hallani, amit mond.
-Nem leszek a gyilkosod. –vágom rá, szinte gondolkodás nélkül.
Ismerős szavak.
Én is ugyanezzel a kéréssel fordultam Seren felé, alig pár nappal ezelőtt, de most, hogy a színpad másik oldalán vagyok, már teljesen másképp látom a helyzetet. Nem vagyok gyilkos és senkit sem akarok bántani. Nem vagyok hajlandó végignézni, ahogyan Kornél meghal a kezeim között. Követtem már el butaságokat, de nem vagyok hülye.
Az emberek többsége, akik fontosak számomra, valamiért mindig holtan végzik; általában előbb, mint utóbb. Egyértelműen rossz karma, de érdekel is ez engem! Megint közel engedtem magamhoz valakit, akiért majd aggódhatok az idő előrehaladtával. Csakhogy ez most cseppet sem érdekel.
Ki. Persze, elvégre életben maradt. A legtöbb ember mindössze pár percet bír ki a társaságomban, tehát Kornél igazi veteránnak számít. Ezért minimum tapsot érdemelne.
-A majdnem biztos, az már jó. Főleg nálad. –mosolyodom el halványan.
Legszívesebben fejbe verném valamivel, csak térjen már észhez, de tudom, hogy ez jelen helyzetben nem megoldás. Gyakorlatilag kézikönyvet írhatnék arról, hogyan is kell kezelni Kornél hangulatingadozásait.
Legördülök róla és a mellkasára fektetem a fejemet, miközben összekulcsolt ujjainkat bűvölöm.
-Ne mondj ilyeneket. –suttogom a pólójához intézve szavaimat. –Én már meghaltam, te viszont csak pillanatnyilag érzed így.
Honnan jött ez a fene nagy optimizmusom? Kornél egyértelműen rossz hatással van rám, de bánom is én! Inkább hagyjam el még egy kerekemet, de most tökéletesen érzem magam.

Kath

-Ne, inkább ne.
Jelen pillanatban nem tudja eldönteni, hogy Kath viccel-e vagy komolyan mondja. Nem esik túl jó a vaskos önbizalmának, hogy bárki életében is pótolható darabként szerepel. Ez a gondolat igencsak felidegesíti, de most inkább csak vesz egy mély levegőt és elnyomja a felkívánkozó gorombaságot. Sok minden átsuhan a fején, de egyik sem olyan fontos, hogy szóvá tegye, nem tér el, nem beszél félre, maradnak az tárgynál.
-Jól van, megértettem.
Az már más kérdés, hogy tényleg így is gondolja-e. Természetesen nem, még szép. Ha nagyon megakarna halni elég lenne rendesen megidegesíteni a kis szörnyecskét. Pár nappal ezelőtt egész közel állt hozzá. Ez a gondolat megnyugtatja, de annyiban is hagyja a dolgot, nem akarja feleslegesen felzaklatni a lányt, csak akkor ha úgy érzi, itt az ideje.
-A fenébe Kath, ne higgy már nekem olyan könnyen.
Elégedetlenül nyög fel. Hát tényleg nem tanult semmit? Próbálkozik ő, de amíg nem biztos benne, hogy igazat mond, addig Kath nem veheti még kósza elgondolásnak sem a dolgokat, nehogy készpénznek. A kettősség egy pillanat alatt eltűnik és helyette visszatér a lezser, jófiús imázs, igyekszik hamis biztonságérzetbe kergetni nem a csak a lányt, hanem saját magát is. Hagyja, hogy Kath mellé feküdjön, hogy ráfeküdjön a mellkasára, még a kezét is hajlandó tovább fogni. Micsoda áldozatok, ennyi erővel akár egy szertartás keretében kasztrálhatnák is. Még szerencse, hogy sötét van, és senki más nem kíséri végig ezt a jelenetet. Sokkal nyálasabban hatna, ha a téma is egy kicsivel szerényebb lenne. Így, hogy ma este már volt vér, és gyilkolás és halál, annyi nem érzi csöpögősnek a dolgot. Ha meg Kathynek az a vágya, hogy ilyet játsszon, akkor legyen, valahogy kifogja bírni, remélhetőleg.
-Bebizonyítom neked, hogy nem vagy olyan hallott, mint gondolod. Illetve, a technikai dolgokon nem tudok változtatni, de úgy teszek, mint aki nem veszi észre, rendben?
Nem lesz nehéz. A nyilvánvaló dolgoktól eltekintve Kath teljesen olyan volt, mint bármelyik lány, csak sokkal izgalmasabb.

Kornél

-Helyes, én is így gondoltam.
Természetesen egy szavamat sem szabad komolyan venni. Könnyedén átveszem a környezetemben lévők tulajdonságait és most éppen Kornél van terítéken. Ha ezt tudná, egészen biztosan nem hinné el egyetlen árva szavamat sem. Csakhogy még sejteni sem sejthetni, elvégre éppen ezért is olyan érdekes megfigyelni a reakcióit bizonyos helyzetekben. Mi lenne abban a buli, ha tudná, hogy szándékosan idegesítem? Természetesen semmi.
Nem hiszek neki. Egy pillanatig sem, de ennyiben hagyom a dolgot. Mi értelme tovább feszegetni a kérdést? Úgy sem fogom megölni őt, akármennyire is könyörög érte. Ami a legutóbb a klubhelyiségben történt, az egy egyszer botlás volt, én magam sem gondoltam komolyan, hogy akkor és ott végzek a fiúval.  Vajon képes lettem volna rá?
Nem akarok ezen gondolkodni, de a kérdés továbbra is ott lebeg az agyamban, mint valami neonvillogó. Talán jobban meg kellett volna gondolnom a dolgot; ezerszer jobban.
Nem mozdulok, nem ugrok fel, nem rendezek dührohamot, egyszerűen csak felsóhajtok és végigfuttatom a tekintetem a fiún.
-Hinni akarok neked. –jelentem ki ellentmondást nem tűrően. –Ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor legalább tudjuk, hogy én csesztem el, itt és most.
Nem szokásom csúnyán beszélni, de elindult bennem felfelé a pumpa, azonban kívülről teljesen nyugodtnak szerettem volna látszani. Márpedig, ha a kikívánkozó nyakonvágást el kell nyomnom magamban, akkor valahogyan ki kell eresztenem a gőzt.
Elhelyezkedem Kornélon és próbálok neki valamiféle használható érvet felhozni. Valamit, ami eltereli a figyelmét saját magáról. Fogalmam sincsen, ez mennyire jó megoldás, minden esetre egyszer megéri kipróbálni, elvégre mit veszíthetek?
Elmosolyodom, hiába tudom, hogy nem láthatja. Végigpörgetem az agyamban a lehetséges opciókat –már a bennem felmerülőket–, de a helyzetek felével nem tudnék mit kezdeni, a másikkal pedig még annyira sem.
-Erre kifejezetten kíváncsi vagyok. –jegyzem meg és felemelem a fejemet, hogy láthassam a fiú arcát. –Csak ügyesen csináld!
Fogalmam sincs, mikor éreztem magam utoljára többnek, mint egy nyomorult vérszívó; ja, igen… úgy körülbelül öt perccel ezelőtt.

Kath

Csak cancog, komolyan nem szeretne erre reagálni. Mert ha belemélyed a dologban, akkor félő, hogy elragadják az indulatai. Nem biztos benne, hogy még ebben a nyugodt helyzetben is mi lenne a dolog végkimenetele. El is tereli inkább a gondolatait, valamilyen kellemesebb téma felé. Akad itt bőven, kellemes és kellemetlen is. De bármiről szívesebben beszélget mint erről.
-Az egy dolog, hogy akarsz, de ne tedd. Hallgass az eszedre, mérlegelj.
Soha nem fordult még elő, hogy bárkit is figyelmeztetett volna, legalábbis ennyire nyíltan még soha. Aki közelebbi kapcsolatot ápolt vele, az tudta, hogy nem szabad azt készpénznek venni, amit kiejt a száján, közéjük tartozott Kath is. De most mégis annyira könnyű volt őt meggyőzni, mert pontosan azt mondta, amit a lány hallani akar, ez pedig egyszerre volt győztes és vesztes helyzet. Lehet, hogy már holnap meggondolja magát, az is lehet, hogy két perc múlva, nála soha nem lehetett az ember biztos semmiben.
-Nem cseszted el, csak...egy kicsivel hiszékenyebb vagy, mint kellene.
Próbálja meggyőzni, visszabillenti a kellemes folyamba ezt a társalgást és nagy nehezen Kath engedni látszik és áttér egy kellemesebb témára. Szabad kezével végigsimítja a hátát, újra és újra, mintha csak melegíteni akarná, pedig tudja, hogy nincs rá szüksége, de ez amolyan reflex dolog, a csajok amúgy is odavannak az ilyesmiért, ebből is érzik, hogy a srácok törődnek velük.
-Letesztelhetjük mennyit felejtettél, amióta elmentem. Viszont, ez nem épp a legalkalmasabb hely rá. Mivel, lehet hogy te nem érzed, de a föld irtózatosan hideg. Folytathatjuk ezt, csak nem itt, hanem mondjuk egy melegebb helyen.
Itt ő konkrétan az ágyára gondolt, de nem akart egyből tolakodónak tűnni. Most meghagyja neki a választást, amit a múltkor nem adott meg neki. Kíváncsian várja, Kath hány másodperc alatt egyezik bele a dologba.

Susan

Miután az iskolába érkezte sokáig megelégedtem azzal, hogy a kastély falain belül bóklásszak, illetve a birtokot fedezzem fel, de aztán lassan kíváncsi lettem arra a híres neves falura is, amiről a többiek fecsegtek mindig a szabad hétvégék előtt. Azt hiszem olyanok is vannak a diákok között, akik gyakorlatilag itt élnek, ami egy szempontból hasznos lehet, másrészt viszont mennyivel érdekesebb felfedezni a világot? Mármint részemről én kicsit se bánom, hogy egy teljesen másik országba jöttem tanulni és hatalmas távolságok választanak el apámtól. Így van benne kihívás és kaland és nem annyira egyhangú az egész. Mondanám, hogy szabadságérzetet is ad, mert kikerültem apám gondoskodó kezei közül, de akkorát hazudnék, hogy Pinokkióként már teregetni lehetne az orromon. Apám sose értett a gyerekneveléshez, az anyám reszortja volt, szóval az én gyerekkorom 5évig tartott, utána fokozatosan megtanultam az önállóságot. Minő kegyetlen sors nem de? Bár nem mintha ekkora IQ-val olyan sokáig megtarthattam volna a gyermeki naivságot...
Szóval a lényeg, hogy elkezdtem érdeklődni a falu iránt, így a következő adandó alkalommal - azaz ma - lejöttem, hogy körbenézzek. Igazából egész sok érdekes dolog rejlik itt a hely méreteihez képest, bár a varázsvilágban vagyunk, szóval ez annyira nem meglepő. Mivel eléggé el voltam foglalva a nézelődéssel, így észre se vettem, de lassan már esteledik, a nap fénye kezd halványulni, ahogy az égen egyre alább bukik. Hamarosan ideje lesz visszaindulni, de nekem  még nincs kedvem menni, inkább keresnék valami békés helyet és kiélvezném a tájban és a naplementében rejlő szépségeket, bár utóbbihoz még egy kicsit várnom kell. Ahogy járom az utcákat, a temető mellett lyukadok ki és egy pillanatra újra a múltban érzem magam. Anyám temetése még Londonban volt, de Cambridge-ben kapta meg végső nyughelyét, így olykor ellátogattam hozzá. Nem, nem beszélgettem vele, hisz úgy se hallhatja, de lefeküdtem a sírköve mellé és csak némán rá gondoltam, hagytam az emlékeimet és érzelmeimet úgy lubickolni, ahogy azok akartak.
Nem fontolgatva túlzottan a dolgot egyszerűen belépek a sírok  szegélyezte útra és elindulok befele. Egy darabig gondolataimba mélyedve sétálok, majd leülök egy fa alá és onnan szemlélem, ahogy a nap immár ténylegesen távozik az égről, ami jelenleg nem mondható kéknek, de ebben az árnyalatában nekem sokkal jobban tetszik.

Jeremy H.

Mindig is borzasztóan vonzottak a különös dolgok és mivel csak nem rég érkeztem nem volt lehetőségem megcsodálni Bagolyfalva érdekességeit. Egy kicsit egyedül akartam lenni, nem mintha az utóbbi időben nem lettem volna eleget egyedül. De másfajta magányra vágytam. Olyanra ami magába zár, olyanra amely teljes csendben zajlik... Ahogy átléptem a temetőt körülvevő 50 centis kerítést rögvest megpillantottam a sírköveket és a hatalmas kopjafákat. Kicsit bizarr dolog ez - de ahogy beléptem a temető területére azonnal megnyugodtam. Az egész testemet béka járta át. A fehér kövekkel felszórt úton lassan sétálva tekingettem körbe és csodáltam a tájat. Olyan gyönyörű volt, magával ragadó és tökéletes. Úgy éreztem hogy amit látok az csupán egy festmény előttem, nem tűnt valósnak. S mégis éreztem hogy jó helyen vagyok. Körbe óriásira nőtt fák és bokrok zöldellettek. A naplemente pedig narancsfényével megvilágította a sírokat ... és engem is. Úgy éreztem magam mint egy tündér, göndör fürtjeimet a lemenő nap fénye vörösre festette, a szél langyos fuvallata belekapott a térdig érő selyem ruhámba. Nagy levegőt vettem és éreztem hogy kitisztul az agyam... csak a csendre koncentráltam. Észre sem vettem hogy valaki figyel...

A mai nap számomra eddig roppant kedvezően alakult. Egy csomó pontot szereztem a szorgalmikkal, az órák sem voltak nehezek. Mivel úgyis jön a hétvége, úgy döntöttem , hogy megérdemlek egy kis kikapcsolódást. Bagolyfalván eddig még csak egy alkalommal jártam, itt az ideje hogy körülnézzek a vidéken. Az információ gyüjtésre keresve sem találhattam volna jobb helyet a könyvtárnal. Miközben próbáltam tanulni, sok mindent megtudtam a faluról. Akaratlanul is hallottam a felsőbbévesek beszélgetéseit. Megtudtam hogy a legjobb vajsört a Mátra csárdában találom, és ha édességet szeretnék a cukrászda a legjobb hely a vásárláshoz. Így hát elindulok a falu irányába, kalandra fel!
 Nem túl hosszú gyaloglás után a határban megpillantottam egy temetőt. Apa már mesélt nekem erről a helyről, azt mondta hogy sok családtagunk nyugszik itt, és hogy éjszaka ne járjok ott, de hogy miért azt nem említette. Lassan megkezdődik a naplemente, ha gyors vagyok akkor 10 perc alatt át tudok haladni rajta. Átlépem a kis kerítést, és rögtön  a szemem elé tárul a szép zöld fű, a fák, és a szépen gondozott sírok. Egészen csöndes hely. Látok néhány embert a sírok között sétálni, köztük néhány diákot is. Az egyik lány ismerősnek tűnik, ő is elsős ezt rögtön megállapítom róla, a naplementét nézi. Gondolkozok egy kicsit honnan ismerem, talán repüléstanról, lehet. Nem jut szembe. De most nincs időm ezzel foglalkozni. Folytatom utamat a kövezett úton, és nem sokára kijutok a temető túloldalán. Gyors léptekkel hagyom magam mögött a temetőt, apa biztos nem ok nélkül figyelmeztetett. Már majdnem lemegy a nap mire beérek a faluba.  

Susan

A táj andalító szépsége elvarázsol. Úgy érzem magam, mintha megint kisgyerek lennék. Eszembe jutnak azok a varázslatos percek, amiket anyámmal töltöttem. Apám előtt sosem varázsolt, de mikor kettesben voltunk, elővette a pálcáját és azt mondta, ez a mi kis titkunk. Nem mintha az öregemnek annyira fájt volna, hogy a felesége boszorka, pusztán tudósként inkább figyelmen kívül hagyta a varázsvilágot, mert az mindent megnehezített volna. Így egyszerűbb volt neki és most is ezt a módszert alkalmazza. Az ő szemében én egy teljesen hétköznapi bentlakásos iskolába mentem - bár melyik iskola lehet hétköznapi, ha közben megfelel nekem? - ahol mellékesen baglyokkal küldözgetik a postát. Ennyi, téma lezárva, szóval nem mesélek neki a tanulmányaimról, vagy ilyesmi. Igazából meglepő, hogy egyáltalán tudok mit írni a levelekbe.
Amióta elkezdtem felfedezni ezt az új világot, azóta egyre többször gondolok anyára. Azt hittem az évek során túltettem magam ezen, hisz az elmúlt években már csak a szülinapján mentem ki a sírjához, de úgy tűnik tévedtem, vagy legalábbis a dolgok alakulása kissé felszakította újra a sebeket. A lemenő nap fényében minden olyan valótlannak, mesébe illőnek hat és szinte látom magamat anyámmal, kisgyerekként, majd már csak magamat egy sír mellett ülve. Behunyom a szemem, és halkan sóhajtok egyet, miközben igyekszem helyre rakni az érzelmeimet. Mikor kissé nyugodtabban kinyitom a szememet, már egy lány tolakodott a kilátásba. Meg kellett volna hallanom a lépéseit, de valószínűleg a sok gondolat, és a szél által keltett alapzajok eltompították az érzékeimet. Ő háttal áll nekem, így hát nem is vehetett észre amikor jött, már ha eléggé el volt foglalva magával. Nem szeretem elismerni, de azt leszámítva, hogy némileg takarja a távozó napot, abszolút beleillik a képbe. Jól áll neki az alkonyat fénye, azt hiszem egy ilyen kép megállná a helyét a magazinokban. A probléma ott van, hogy én nem szeretek ilyen magazinokat nézni és bár fejet hajtok a helyzet művésziessége előtt, attól még nem szeretném kihagyni a fénylő égitest búcsúzását. Halkan, de azért hallhatóan megköszörülöm a torkom, hátha így nem kap annyira frászt, hisz látszik, hogy teljesen máshol jár.
- Nem akarsz csatlakozni?
Egy kicsit félrecsúszok, így a vastag törzs mellett még ő is könnyedén elférne, úgy, hogy a kilátási viszonyai nem változnának, csak én is nézhetném a naplementét. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen közlöm vele, útban van, de ebben az esetben nagyobb az esélye a sértődésnek és annak, hogy teljesen lemaradok a mesés pillanatok maradékáról. Szóval próbálom kissé másképp orvosolni a helyzetet, bár még így is lehet kedvezőtlen eredménye a dolognak, de mégis csak jobbak a kilátások.

Jeremy Hunter (tegnapi folytatása)

A szemeimet lehunyva tartottam... éreztem a nap bársonyos melegét az arcomon. De ekkor eltöltöttek a keserű érzelmek. Fájdalmasan a bal alsó karomba martam és engedtem hogy az oly' sokáig visszatartott könnycseppek leperegjenek az arcomon.
Valaki azonban, nem is olyan távol megköszörülte a torkát. Olyan hirtelen pördültem meg hogy virágos selyemruhám kissé felcsúszott és első pillantásra a göndör fürtjeimtől nem is láttam az illetőt. Remegő kezeimmel hátrafésültem a hajam és ügyeltem, hogy a bal csuklóm takarása megmaradjon. Egy vékony, barnás-szőke hajú fiút láttam meg. Aki az egyik odvas fa tövében csodálta a naplementét. Velem egykorúnak tűnt, így azért kevésbé tartottam tőle... de hát mégiscsak fiú, és egyedül üldögélt a temetőben... ez azért bizarr. Nem mintha én nem így tettem volna, természetesen az üldögélést kivéve - töprengtem magamban. - de az más tészta, az én furcsaságaim minden-bizonnyal elfogadhatóbbak mint az övéi. Tőlem ez már megszokott. mindenki tudja, hogy egy kicsit flúgos vagyok, na és? Most, hogy néhány másodpercig egymás szemébe meredtünk felfedeztem, hogy a srácnak nagyon szép szemei voltak... akinek ilyen szemei vannak biztos nem a pszichopata - elmélkedtem. Csak most eszméltem rá, hogy az arcom még mindig könnyáztatta. Zavarba jöttem és elkaptam a pillantásomat, két gyors mozdulattal megtöröltem majd újra a fiúra néztem. Pár napja mintha láttam volna a kastélyban- igaz nekem új minden szóval belefér ha nem ismerek meg valakit első látásra. Köhintettem egyet majd miután mérlegeltem a helyzetet elindultam a fiú felé...
- Helló - suttogtam. A srác kedvesnek tűnt, de egy picit ellenszenvesnek is... mintha méregetne, talán még mindig egy ázott verébre hasonlítok a sírástól? - estem kétségbe, aztán rájöttem, hogy mi lehet a gond - megzavartam a naplementéjében... de hisze erről nem tehetek, közterület és a naplemente különben is mindenkinek jár. Na, meg ki gondolta hogy lesz társaságom?
- De - válaszoltam a kérdésére, és úgy voltam vele hogy majd kiderül mit gondol rólam, mondjuk kedves tőle hogy megkérdezte...

Susan

Úgy tűnik még is sikerül megijesztenem a lányt, bár ez azt hiszem elkerülhetetlen egy ilyen helyzetben. Mikor meghallja a diszkrét torokköszörülésem azonnal megpördül, olyannyira igyekezve, hogy hajának hála nem is tudja rögtön fölmérni a terepet. Mondjuk valószínűleg ez mindegy is, hisz amennyiben rosszakaró lennék, már rég hátba támadtam volna, amennyire elmerült magában.
Elsőnek a remegő kezei tűnnek fel, majd miután haját félre fésüli, már látom könnyáztatta arcát is. Na itt egy másik búslakodó, most jól megkaptam a társaságot. Érdekesnek találom, ahogy szemeivel óvatosan fölmér, látszik, hogy ezernyi dolog futhat át most benne. Vajon fél tőlem és potenciális ellenséget keres, vagy csak szimplán zavarba hoztam, esetleg tetszem neki? A lehetőségek tárháza végtelen, én pedig ennyiből nem tudok biztos következtetésre jutni.
A lánynak leesik a tantusz és iparkodva igyekszik eltüntetni sírásának nyomait, így inkább elvonom róla egy kicsit a tekintetem, mert azért belém is szorult némi diszkréció. Mikor elindul felém, csak akkor nézek újra rá. Köszönésére egy reflex mosoly a reakcióm, de egyébként nem viszonozom mert... egyszerűen nincs kedvem. Inkább magam mellé invitálom, hogy kikerüljön a képből, ő pedig elfogadja a felkínált helyet, így ismét tökéletes a kilátásom, csak immár van mellettem egy lány, feltehetőleg nem épp a legvidámabb lelki állapotban. Ha hallgatok, vagy elkezd engem kérdezgetni, vagy ő is hallgat... aztán elkezd kérdezgetni. Szóval ezzel nem járok jól. Monológokat nincs kedvem improvizálni, így inkább én vállalom a kérdező ember szerepét.
- Rossz emlékek?
Azt, hogy a rokonait jött megsiratni, kizártam, hisz akkor egy sírnál ácsorgott volna, szóval elég valószínűnek tartom, hogy tippem betalál. Persze valószínűleg előbb-utóbb visszakérdez majd az én ittlétem okaira is, de ezt majd letudhatom a béke, nyugalom és magány szeretetével illetve a szép kilátással. A valódi okaimról nincs kedvem beszélni.
- Elsős navinés, igaz?
Ezt a kérdést abból szültem, hogy már láttam őt a kastélyban, sőt mintha közös óránk is lett volna. Az iskolai öltözéken meg egyértelműen látszik, hogy ki hova tartozik, szóval csak jó memória kell az egészhez, azzal pedig abszolút rendelkezem. Egyébként kicsit szórakozás célzattal csinálom ezt a kérdezősködést, remélve, hogy a lányt lenyűgözöm találataim arányával és pontosságával. Nem mintha be akarnék vágódni nála, pusztán mulattatóak tudnak lenni a reakciók.

Jeremy H.

A fiú mellett üldögélve kicsit kellemetlennek éreztem a helyzetet. De eszem ágában sem volt beszélgetést kezdeményezni, legszívesebben csak hátra dőltem volna és bele feledkeztem volna a napnyugtába. Ekkor azonban ha egy kicsit kelletlenül is de a fiú feltett egy kérdést. Én erre ugyancsak semmitmondóan válaszoltam: - Nem. - kissé úgy éreztem mintha fájnának neki a szavak amelyeket kiejt a száján. Mintha teljességgel felesleges lennék számára és csupán betanult jó-modorból kérdezősködne.Ez egy picit rosszul esett de hamar túlléptem rajta. Újabb kérdésére megint csak nem valami kifejtősen de válaszoltam: - Igen, elsős vagyok. - és ezzel ennyi volt részemről. Felhúztam lábaimat és nagy levegőt vettem. A fa amelynek tövében letelepedtünk egy kicsit nedves volt de ez egy csöppet sem zavart. Kissé elmosolyodtam mikor a kápráztató fénybe meredtem, olyan volt mint régen. Ez a jó a Holdban és a Napban, sosem változik a járásuk, mindig ugyanolyanok maradnak. Mindkettő megbízható és az egyetlen biztos pont az életben. Miután befejeztem az elmélkedést eszembe jutott, hogy a fiú honnan volt ismerős, egyszer a nagyteremben láttam, ebédnél. A Levita asztalánál ült, egyedül. Ezen - erre tisztán emlékszem - egy kicsit meg is lepődtem, nem mintha én jól éreztem volna magam az engem körülvevő társaságban... Talán még egy órán is együtt tanultunk, de azt hogy melyik a közös tárgyunk, nem tudtam volna pontosan megmondani.
A szemem sarkából jól láttam a fiú arcát. Úgy tűnt mintha az előbb még oldalról engem fürkészett volna de nem voltam biztos ebben, lehet hogy csak beképzeltem - gondoltam.

Susan

Leül mellém és én megpróbálkozom valami társalgás szerűséggel, de elég egyértelműen lejön, hogy nem akar beszélgetni. Nos igen... Valószínűleg nincs jó kedvében és ő is elsősorban a tájat akarja élvezni, amíg az utolsó napsugarak búcsút nem mondanak nekünk. Szóval a továbbiakban én is csak némán ülök, minek erőltetném azt, amit egyikünk se akar igazán? Nem figyelek túlzottan a lányra, attól eltekintve, hogy tudom, mellettem ül, és pont ezért nem engedhetem el magam túlzottan. Nem hiszem, hogy az elkövetkezendő percekben az életemre akarna törni, így tartanom nincs mitől. Ha az éjszaka mégis rettenetes szörnyeteggé változtatja, ahogy az némely mesében előfordul... hát akkor azt megszívtam, de most már úgy se nagyon futhatnék, ugyanis a nap a láthatár alá bukott. Az égen még mindig színek kavalkádja táncol, de a hatalmas égitest mára befejezte szolgálatát és hamarosan díszes kísérete is tova tűnik, ahogy besötétedik.
Arcomról semmit se lehet leolvasni, de kifejezetten kellemetlenül érint a helyzet és legnagyobb bosszúságomra némileg el is szomorít. Azt sejtettem, hogy nem fogunk nagy csevejt folytatni, hisz én se vágyódtam túlzottan utána, de azért nem vártam ekkora nagy elutasítást a másik diák részéről. Így utólag belátom, ez hülyeség volt, hisz már réges-rég megtanultam, én vagyok a kitaszított, a különc, akivel csak a szükséges mennyiségű beszélgetést folytatják le, még véletlenül se többet, néha kevesebbet. Találkoztam már jó pár egész kedves alakkal az itt létem alatt, de egyikükkel se lettünk puszipajtások, vagy ilyesmi. Persze az egészet most már az én viselkedésem alapozza meg, hisz még ha kedves és kulturált is vagyok, a távolságtartást akkor se tagadhatom le, de attól még az ilyen helyzetekben eszembe jut milyen volna társasági lényként élni. Soha sincsenek ilyen vágyaim, amikor a könyveket bújom, vagy épp valami érdekes dolgot tanulok, ilyen alkalmakkor rendszerint tökéletesen jól érzem magam. Viszont néha napján, amikor a valóságban ragadok egy időre valamiért és nem evezhetek el igazán a gondolatai tengerén, nos ilyenkor határozottan tud fájni a magány.
Jobb volt, amíg a lány nem jött ide, addig nem foglalkoztatott ez az egész kérdés, addig nem zavart a néma csend. Most miatta megint olyan érzelmekkel kell foglalkoznom, amik csak feleslegesen kínoznak. Utálom az ilyet, mert ez mindig kissé megbénít, visszavet az észbeli teljesítményemből. Az érzelmek az emberek legnagyobb ellenségei, lelassítják, zavarossá teszik a gondolkodást.
A nap utolsó hagyatékai is kezdenek eltűnni az égről, és lassan elkezd minket körülölelni a sötétség, a hely kinézete pedig új alakot ölt. Ami eddig szép és mesebeli volt, most határozottan elmenne egy horrorfilm díszletének.
- Igazán leleményes varázslat...
Jegyzem meg, ahogy körbe pillantok, majd lassan elkezdek feltápászkodni. Még nem tudom hova megyek, vagy mit akarok csinálni, de valahogy az új környezet elvette a kedvem attól, hogy a fa tövében lustuljak.

Szinte kikapcsoltam az agyam miközben a fa tövében üldögéltünk, észre sem vettem a fiút csak arra koncentráltam, hogy ellazuljak. Mikor a nap utolsó sugarai is lebuktak csak akkor riadtam fel a kábulatból.
Jellemző rám az ilyen "kikapcs-üzemmód" mikor egy elbűvölő tájat szemlélek. Csupán egy "sima" felhőt is képes vagyok több percen keresztül csodálni, hát még ha ehhez fogható látványban van részem. Csak most döbbentem rá, hogy milyen bunkón viselkedtem a mellettem kuporgó fiúval. Szegény most biztos azt hiszi nem kedvelem. Bár lehet hogy ő igazából nem is nagyon kedvel engem... hisz az elején olyan kedvtelennek tűnt velem kapcsolatban. De hát ez van... van mikor nem kedveli az egyik ember a másikat - sóhajtottam egyet hangosan.
Miközben ráemeltem kék szemeimet ő szóvá tette az időközben átalakuló temető képét, s közben felemelkedett mellőlem. Elszégyelltem magam, valami ide illőt akartam mondani de nem sok minden jutott az eszembe. S ráadásul mikor körbenéztem még a lélegzetem is elakadt. Most, hogy a nap aranyló sugarai végleg lebuktak nagyon gyorsan sötétedett. Immár a szürkületben egyre ijesztőbb és ijesztőbb alakok és formák tűntek fel a temetőben. Koponyák, vértől vörös keresztek és sírkövek, üres gonoszan tátongó sírvermek bukkantak elő. Megborzongtam a látványtól és én is felemelkedtem a hatalmas és minden bizonnyal nagyon idős fa tövéből. Egymás mellett álltunk a naplementés-sráccal akinek még a nevét sem tudtam. Akárhogy is a nevét azért illendő lenne kipuhatolni - gondoltam magamban - elvégre nem hívhatom örökké naplementés-srácnak, akármilyen vicces és találó is ez a név. Ezért mikor a pillantásunk újra találkozott megkérdeztem: - Hogy hívnak? Ám a választ már nem vártam meg mivel egy másodperc múlva már egy sötét alakot vettem észre a sírkövek között, közvetlen a háta mögött. Köpcös volt, úgy hatott megjelenése mintha lebegne, hajfélesége megtépázott és véres volt. A Hold már előmerészkedett a nappali nyugvóhelyéről és az egyre sötétebb temetőt ezüstös fénnyel árasztotta el. Halkan felnyögtem és a fiú karjába kapaszkodtam, annyira megrémültem a sírok között elősejlő alaktól hogy legszívesebben elszaladtam volna. De ezt nem nagyon jött össze mivel megbénultam. Fejemmel - csak ennyire voltam képes - az alak felé böktem. Abban biztos voltam hogy nem mumus az illető, mivelhogy az én mumusom... egészen más.

Susan


A lány sóhajt egyet - kitudja milyen indíttatásból, én meg elkezdek felállni az immár cseppet sem szimpatikus környezet hatására. A navinés mintha mondani akarna valamit a megjegyzésemre, de végül nem hagyják el szavak a száját, én pedig - végezve a hátsóm  diszkrét leporolásával - az ijesztő temetőt kezdem pásztázni. Ki gondolta volna, hogy egyes hülye humorú idiótáknak nincs jobb dolguk, mint ilyen légkört teremteni itt éjszakánként. Mondjuk nagyon remélem, hogy mindez csak illúzió varázslatok sorának eredménye, mert különben sokkal de sokkal kellemetlenebb dolgok is ránk találhatnak itt. Amúgy valószínűleg csak a képzeletünk fog játszani velünk, hogy minél jobban kikészüljünk, legalábbis tényleg nagyon ajánlom, hogy ez a verzió legyen a valóság.
A díszlet úgy tűnik a lánynak se jön be annyira, mert ő is felkel a földről, és mellém állva pásztázza a koponyákat, meg a bizarr sírkövek tömkelegét... és néhány betemetetlen gödröt. Igazán nem szeretnék most aludni térni...
- Hogy hívnak?
A lány kérdése kicsit visszarángat a jelenbe és ismét szembesülök azzal, hogy egy nem túl kedves navinés gólyával édes kettesben vagyok egy hátborzongató temetőben, ahol egyre furcsább dolgokat vélek látni. Tekintetünk összekapcsolódik egy kis időre, de mikor épp válaszolnék, ő már másfele pillant, méghozzá meglehetősen ijedten. A hátam mögé bámul, az ilyesmi pedig sose jelent jót, ahogy az sem, amikor hirtelen megragadja a karomat. A gesztus egyértelmű, sokszor látni ilyet, főleg filmekben. A nő a mellette álló férfiban keresi a támaszt, mikor valami retteneteset lát. Nekem csupán két problémám akad ezzel az egésszel... Az egyik, hogy mi nem felnőttek vagyunk, akik a filmvásznon teszik magukat, hanem gólyák egy iskolában - vagyis adott esetben a mellette lévő faluban. A másik, hogy én határozottan nem vagyok hős lovag, aki kiáll és megvédi imádott asszonyát, főleg hogy ilyenem nincs is és legutóbb a belém kapaszkodó személy még úgy bánt velem mint akit melegebb éghajlatra kíván. Szerencsére a koloncom nem a jobb kezembe csimpaszkodott, így azzal diszkréten megmarkolom a pálcámat - nagy fegyver egy egy hónapja idejáró kis gólyánál - majd kissé oldalvást fordulok, hogy lássam, mire akarja felhívni a navinés a figyelmemet.
Meglátva a teremtményt - ami tényleg őszintén remélem, hogy csupán egy nagyon rossz vicc - elnyomok magamban egy nagyon hosszú és nagyon cifra káromkodást, amit legszívesebben megismételnék, mikor ismét a lányra nézek aki úgy tűnik teljesen lebénult. Akár valós, akár illúzió, határozottan nem kéne kipróbálni, milyen volna vele egy személyes találka, szóval ideje volna felvenni a nyúlcipőt.
- Jeremy. Gyere!
Mondom határozottan a csajnak, hátha a szavaimmal feltudom kicsit rázni a sokkból, majd finoman igyekszem  kiszabadítani a karom a szorításból, és inkább átváltani egy egyszerű kézfogásra. Ha ez sikerül, akkor a lányt magam után húzva - vagy épp mellette rohanva - neki indulok a temetőnek. Mondanám, hogy tudom merre van a kijárat, de a tökéletesen megváltozott környezet keresztbe tesz a tájékozódási képességeimnek, így találomra indulok el valamerre, leginkább ellenkező irányba attól a förmedvénytől, amit az imént volt szerencsém látni. Nem mintha bárhol máshol sokkal békésebb lenne. Igyekszem higgadt maradni és hajtogatom magamnak, hogy nem lesz itt semmibaj, minden rendben van, ezek csak illúziók, de attól még mindig van bennem némi félsz és ezen a lány ijedtsége se segít. Mindenesetre a józan ész nagyon-nagyon hasznos dolog, szóval jobb lenne nem elhajítani most.
Hamarosan egy kripta közelébe érünk, de hirtelen nem tudom mit tegyek. Menjünk be, kockáztatva, hogy ott valami sokkal-sokkal rosszabb vár ránk, esetleg ami kint van az követ oda is és zsákutcába jutunk, vagy inkább menjünk tovább a nagyvilágba, hátha kijutunk innen?

Jeremy H.
Ha visszagondolok az aznap este történtekre sok dolgot, megváltoztatnék...

Miután megpillantottam azt a bizonyos idegent pár perc kiesett... Csak annyira emlékszem, hogy a naplementés-sráccal szaladok a véres sírok és álmosan ásító sírvermek között. Ekkor már teljesen magamhoz tértem. A levegő elég erősen lehűlt és egy kis felfrissülést hozott számomra. Érdekes - gondoltam magamban - milyen egyszerűen megbízom a naplemetés-srácban... Ám ezen töprengeni most nem volt túl sok időm. A fiú maga után húzva rohant előttem nagyjából egy lépésre és erősen rángatott maga után. Most végre van haszna annak a sok futó-edzésnek, amit az utóbbi időben végigcsináltam, és szándékaim szerint nem is nagyon fogom abbahagyni. Tekintve, hogy ha az iskolában töltött éveim során hasonló különös dolgok fognak velem történni, mint például, az hogy egy különös lényt vélek felfedezni egy elhagyatott temetőben.
A srác láthatóan egy fehér falú, nem túl bizalomgerjesztő kripta felé igyekezett. Az arca gondterhelt volt, azon töprenghetett, hogy bemenjen-e avagy sem. Néhány pillanatra megtorpant az ajtó előtt, mire én gondolkozás nélkül előre tolakodtam és benyitottam. A romos épület talán még nagyobb félelemmel töltött el, mint az imént látott alak... Felfedeztem, hogy a helyiség oldalán egy hatalmas repedés található. Kilestem rajta és láttam, hogy az alak még mindig az egyik sír felett lebeg.
Azonban néhány bátor elsőéves követte a példánkat és pont ebben a pillanatban léptek be a temető területére. Ügyet sem vetve az ijesztő kísértet félére... Nem tudtam minek nevezni... Bátorság próbát játszottak. Vagyis ki mer elszaladni a temető végébe és vissza? Nagyon úgy tűnt, hogy nem is látják az alakot...

Oliv

Teljesen kiterülve feküdtem a fűben, tagjaimat szétvetve, és a csillagokat bámulva. Ebben a melegben muszáj voltam egy kicsit lefeküdni, mert bár vágytam a mozgást, de nem tudtam sokáig hajtani magam. Hiába sötétedett már be, még mindig szinte perzselt a forróság, de itt a tó mellett egy picit jobb volt, mert a vízgőz hűtötte a levegőt.
Szerettem így egyedül kószálni olykor, ettől a szokástól nem tudtam, és nem is akartam szabadulni, főleg, hogy amúgy is szinte minden este járőröznöm kellett. Ma viszont szabad voltam, mint a madár, és ezt kihasználva pihengettem idekint. Kahlil valószínűleg dolgozatot javított odafent, és bár kísértett, hogy segítsek neki, de valljuk meg, hiába voltam bejegyzett melodimágus, az elmélethez nem sokat konyítottam, így talán jobb, ha nem piszkálok bele ilyesmibe. Erről a gondolatról aztán eszembe jutott, hogy gyakorolni kéne, és oldalra fordítva a fejem a tóra szegeztem a tekintetem. Halk dallamot kezdtem dúdolni, valami kicsit búsan nyugodtat, a mágiát a vízre irányítva, hogy az finoman gyűrűzzön a hang nyomán. Néha belegondoltam, hogy mennyire nagy energia is az mm, és hogy mekkora pusztításra lenne képes. Régen nem gondolkoztam ezen, csak használtam, és ennyi - azt hiszem kezd rám hatással lenni, hogy sokat vagyok Kahlillal.
Füttyszóra váltottam, és nem érdekelt, hogy ha esetleg valaki hallja a dallamot, csak szórakoztam magamnak. Jó volt ez az édes semmittevés, már csak azért is, mert közben szépen lassan elkezdtem lehűlni. Igazán vége lehetne már ennek a forróságnak.

Lyra

Céltalanul bolyong a faluban. A múltkorihoz képest már szinte teljesen nyugodt, de mégse annyira, hogy a lelkiismerete előtörjön. Mondhatni, aznap éjjel belefáradt abba, hogy amiatt utálja magát, amiről nem is igazán ő tehet. Vámpír, vért iszik, olykor megöl embereket, de ez azzal jár... állítólag, mégis.. Drake szerint fényévekkel jobb a hasonszőrű társainál. Ő maga mondta, hogy szinte csodálatra méltó, mennyire... emberi maradt. most már csak vállat von, mert tudja, ez nem egy végtelen állapot, bármikor billenhet a mérleg nyelve, és ő nem fog mást tenni, csak úszni az árral. Nem róhatják fel neki, nem vonhatják felelősségre, nem utálhatják, mert.... fajához méltón viselkedik. És emberek... meg fognak halni, jobb esetben, és az eridonosnak fontosabb, hogy a saját "rétegébe" sikerüljön beolvadnia, hisz az onnan kötődő kapcsolatokon nem igazán fog az idő.
Megint az az ismerős szívdobogás, és az illat. Találkozott már vele egyszer, így nem is gondolkodik, egyenesen a tavacska felé veszi az irányt, hisz a lánynak ott kell lennie. Talán most tudnak is beszélgetni mindenféle hisztéria nélkül. Oliv még most is jót kuncog  a másik vámpír viselkedésén, mintha bármi célja lett volna az elemi kíváncsiságon kívül. Őszintén szánalmasnak tartja, de ezt persze megtartja magának. Sose érzett késztetést aziránt, hogy saját magának nyilvánítson valamit, de persze... hisz ezek rellonos jellemvonások, amiket ő nem örökölt, hála az égnek. Tulajdonképp a pincelakókat - legalább is nagy többségüket-, még annyira se tartja, mint a manókat, akik a kastélyban dolgoznak, de ez persze egyéni szociális probléma.
- Szia, zavarok? Nem baj, ha leülök?- csendül fel a hangja, ahogy a lányhoz ér, és egy halvány mosoly kíséretében le is ül, persze távolságot tartva.
- Sajnálom, hogy a múltkor miattam lett feszült a hangulat, de tényleg csak a kíváncsiság vezérelt- úgy érzi, ennyivel tartozik, hisz sejti, nem lehet könnyű két vámpír kereszttüzében tengődni.

Oliv

Szinte már épp elkezdtem csodálkozni, hogy még senki sem járt erre, és nem óhajtott velem feltétlen beszédbe elegyedni, mikor meghallottam a lépteket. Könnyedén haladt a közeledő, volt az egészben valami nem-emberi, amiből arra mertem következtetni, hogy valamelyik vámpír tanoncot vetette erre a sors, és tényleg, hamarosan fel is tűnt egy szőke lobonc, aminek az eridonos példány volt a tulajdonosa.
- Csak tessék - intettem a gyep szabad része felé, elvégre nem volt semmi kifogásom a lányka ellen, ha pedig neki feltett szándéka velem társalogni, akkor csak tessék. Olykor azért eltűnődtem, hogy honnan ez a birkatürelem, amit mostanában produkálok, mindenesetre most csak feküdtem tovább a fűben, a lányt fürkészve.
- Semmi vész - mosolyogtam egy haloványat a bocsánatkérésre. - Engem nem zavarsz, csak Kath egy kicsit nagyobb vehemenciával kezeli az ilyen helyzeteket. Ami szerintem érthető - tettem még hozzá, mert ha én vámpír lennék (ami hála az égnek nem vagyok), akkor biztos, hogy bármi áron védeném a területem, még akkor is, ha ettől az egésztől volt némi "pisiljuk körbe a territóriumunkat" feelingje az egésznek. Magam is rellonos voltam, tökéletesen megértettem Kath-et.
- Mindenesetre szerintem jobb, ha elkerülöd őt - javasoltam, mert nem tudtam, hogy ők azóta beszéltek-e már egymással, vagy történt-e bármi fejlemény. Egy biztos, legközelebb nem biztos, hogy ott leszek, hogy lenyugtassam Kath-et.
Az oldalamra fordultam fél kézen támasztva a fejem, miközben a lányt néztem. Kedves arc, nyílt tekintet - ha nem tudom, akkor egészen biztos, hogy nem nézem ki belőle, hogy vámpír. Nekem pedig nem volt okom kötözködni vele, bár azt azért nem felejtettem el, hogy Kath a szövetségesem. Ezt a szót használom leginkább a kapcsolatunkra, mert a barát kicsit talán erős fogalmazás lenne, bár ki tudja.
- Hogy kerültél ide? - kérdeztem végül, remélhetőleg elég nyilvánvalóan ahhoz, hogy a lány ne a tóra értse.

Blanka

Roland úgy gondolta, a sok tanulás után megérdemel egy kis pihenést, felkapott hát egy nagyobb pokrócot, és elindult a falu felé. Nézelődött mindenfelé, és amikor a falu határához ért meglátott egy kis tavat. Úgy gondolta, tökéletes lesz a pihenéshez, biztosan kevesen járnak arra. Ahogy odaért, leterítette a pokrócot egy  fa mellé és lefeküdt.
Gondolkozott. Még mindig nincsenek barátai, és senki akivel együtt lehetne ezeken az unalmas késő délutánokon. Tudta, hogy még csak most érkezett, és hogy nem könnyű mindig mindenhol gyorsan beilleszkedni, de neki eddig mindig sikerült. Mindig rögtön mindenki vele akart barátkozni, és vele akart lenni. Talán azért, mert otthon ismert volt. Otthon minden lány odavolt érte, és minden srác vele akart barátkozni. Lehet, hogy csak azért, mert odavoltak érte a lányok, de akkor is.
Most viszont csak pihenni akart, és nem akart ezen görcsölni. Még csak pár napja van itt, ráadásul mindjárt jönnek a vizsgák, és most arra kell koncentrálnia. Ha vége ennek, akkor jön a szünet, és mehet haza a családjához és a barátaihoz.
Aztán majd, ha következőre kezdődik az iskola, majd akkor beilleszkedik.

Roland

Blanka nagyon unatkozott már odabent. Úgy gondolta, hogy mivel már kissé lehűlt a levegő, sétál egyet. Tudott erről a kis tavacskáról, így erre irányította lábait.
A fiatal lány egész úton azon gondolkozott, hogy nem kéne-e mégis visszamennie, és tanulni még. Igaz, már majdnem mindent tud, de akkor is. Biztos ezt is elbaltázza majd, mint ahogy a mugliknál elbaltázta a dolgozatait.
Elhessegette a muglikat a gondolaitól. Nagyon hiányoznak neki az otthoni barátai. Illetve, az egyetlen barátai. Merthogy itt még nem szerzett barátokat. Egyet sem. Igaz, még nem rég érkezett, és eddig teljesen magába rántotta a tanulás. Szóval nehéz is lett volna így barátkozni.
Amikor a tóhoz ért, meglátott egy fiút, aki az egyik fa tövében feküdt.
~ Oda menjek hozzá? ~ gondolta magában.
Na jó, odamegyek. Hátha jófej, és akkor talán még össze is barátkozhatunk.
-Szia. Zavarlak? Nincs kedved beszélgetni? Unatkozok.-mondta egy édes mosoly mellett.
~ Remélem, nem zavarom, és nem fog megharagudni, hogy megzavartam a pihenésben. ~ Gondolta magában, és bámult a fiúra.

Blanka

~ Azért jöhetne már valaki erre, kezd egy kicsit unalmas lenni. És kezdek elálmosodni. Nem bírom én ezt a sok tanulást. ~ Gondolta, amikor lépteket hallott maga mögött. Nem akart hátranézni, úgy gondolta, hogy ha idejön az illető hozzá, akkor esetleg beszélgethetnek, ha nem, akkor majd, ha már nagyon unatkozik, ő maga megy oda hozzá. Nem is kellett több. Az ismeretlen mellé lépett, és megszólította.
-Szia. Nem, dehogy zavarsz. Már úgyis nagyon unatkozom. Gyere, ülj le mellém!- Mosolygott a lányra, miközben felült.
Azta, micsoda lány, milyen szép. Mióta eljöttem otthonról, nem láttam kb. egy ilyen gyönyörű lányt sem.
-Hogyhogy egy szép lány, mint te, ezekben a késői órákban egy ilyen sötét helyen bolyong, mint ez?-nézett kérdőn a lányra.
Egy gyenge fuvallat csodás illatot fújt Roland orrába. Megborzongott tőle. Annyira  jó illata volt ennek a lánynak, hogy az elképzelhetetlen. A szíve mintha kicsit hevesebben kezdett volna verni. Rég érzett már ilyet.
-Egyébként bocsánat, be sem mutatkoztam. A nevem Roland, és Rellonos elsős diák vagyok. És te?
Kérdései közben a lányt tanulmányozta. Gyönyörű kék szemei voltak, és szép csókos szája.

Roland

A lány megnyugodott, amikor a fiú kedvesen válaszolt neki. Le is ült mellé, és elkezdte tanulmányozni őt. Izmos test, szép szemek, csókos ajkak. Így lehetne jellemezni a fiú külsejét. Blanka nem szokott ismeretlenül véleményt kialakítani az emberekről, de Rolandról úgy gondolta, elég beképzelt lehet. Már a nézéséből is ez sugárzik. Lehet hogy a suli legmenőbb fiúja mellé ült le, aki csak viccelni akar vele? Elhessegette a rossz véleményt a fejéből, és válaszolt a fiúnak.
-Unatkoztam, már nagyon unalmasak a könyvek. Tudod, csak most érkeztem, és még nem tudom az egész anyagot, s ez tűnt a legcsábítóbb helynek, amikor elindultam.-Mondta egy félmosollyal.
Megigazította a haját, amit az előbb összefújt a szellő. Utálja a szelet. Mindig igazgatni kell a haját ahhoz, hogy lásson valamit, de legalább ez kicsit hűt a levegőn, mert még mindig nagyon meleg van. Nem is tudna most aludni sem, akármennyire álmos lenne.
-Az én nevem Blanka, és én is Rellonos vagyok, szintén elsős.
Ez a fiú nagyon édesen mosolyog. És a teste is milyen izmos! De nem érdekli most egyenlőre Blankát egy fiú sem, most az a lényeg hogy átmenjen a vizsgán.
-És te? Hogyhogy ilyenkor nem vagy a kastélyban?-Kérdezte érdeklődően a fiatal kishölgy.
Már kezdett álmos lenni. Hiába, kimerítőek a tankönyvek. De mégsem mondhatja azt a fiúnak, akit körülbelül 5 perce sem ismer, hogy most megyek, szia. Bunkóság lenne. Reméli, hogy a fiú dobja fel az ötletet, hogy megy vissza a kastélyba, és akkor majd Blanka is vele tart.

Blanka

-Azért, amiért te - mosolygott.
Roland kezdett elálmosodni. ~ Lehetséges, hogy lassan mennem vagy akár mennünk kéne. Egészen sokat beszélhetnénk, amíg visszaérünk ~ gondolta.
-Nem akarsz elindulni vissza a kastélyba? Mert szeretem én a friss levegőt meg minden, csak kezdek kicsit álmos lenni - mondta mosolyogva a lányra.
~ Mi ez az érzés bennem? Most vagy beteg vagyok, vagy nem tudom. Mióta megéreztem az illatát, azóta teljesen össze vagyok zavarodva. Lehet, hogy beleszerettem? Nem, dehogy, biztos nem. Kb. 10 perce ismerjük egymást. Ennyi idő alatt nem lehet beleszeretni valakibe. ~ Tűnődött magában.
Végigmérte a lányt. Újra. Tökéletes alak, gyönyörű, jó a stílusa, és talán még jófej is.
-Mesélj magadról! Azt már tudom, hogy gyönyörű vagy, elsős és Rellonos, de csak ennyit. Ez meg vajmi kevés. Sajnos.-Mondta. Egyébként a lány tényleg szimpatikus volt neki. El tudott volna képzelni akár egy hosszú távú kapcsolatot is. Mondjuk, még bármi lehet belőle. Az is lehet, hogy Blanka egy beképzelt, öntelt, bunkó és buta lány. Bár nem úgy tűnik. Viszont sok emberrel találkozott már, aki először tökéletes benyomása tett, és mégis az ellenkezője volt. És persze ez megtörtén fordítva is.
-Egyébként, ha nem veszed bunkóságnak, megkérdezhetem: van barátod?-kérdezte egy huncut mosoly mellett.

Roland

-De, igen. Mondani is akartam. Kezdek én is fáradni.-mondta.
~ Érdekes, lehet hogy tényleg nem a suli legmenőbb srácával találkoztam. Vagy lehet, hogy csak ügyes színész. Nem, nem hinném, hogy bármi oka is lenne megjátszania magát. Lehet, hogy még akár több is lehet ez, mint barátság. De egyenlőre nem. Most a tanulás a fő. Akármennyire édes is ez a fiú. De azért egy kis több belefér. ~ Gondolta, és el is mosolyodott. Remélte, hogy a fiú nem veszi észre. Még a végén hülyének nézi, hogy magában mosolyog.
-Mit szeretnél tudni?-kérdezett vissza Blanka.
~Aranyos, hogy érdeklődik. Nem is tudom, mit mondhatnék magamról. Egyre szimpatikusabb lesz ez a Roland. De nem kéne, hogy leszálljon a rózsaszín köd túlságosan gyorsan, különben még bajok lesznek, nagyon gyorsan tudok meggondolatlan is lenni. A múltban erre nagyon sok példa volt már. ~ Gondolkodott el rajta.
-Én? Mint gyönyörű? Biztos jól érzed magad?-mondta meglepetten.
~ Ezt azért muszáj volt. Szeretem hallani, mikor dicsérnek. Nem tehetek róla. Olyan jó érzés ~ gondolta, és már megint elmosolyodott.
-Nem, nincs. Igazából tényleg nem ismerek itt kb. senkit. És neked? Van barátnőd?-Ilyen buta kérdést. Biztos, hogy van barátnője. Jaj, de buta vagyok.