Egy vemp, meg egy fél (?)

Szüksége volt a levegőre, úgy érezte, a kastély össze passzírozzák, szépen, lassan, hogy fájjon neki. Az éhsége már az elviselhetetlenség szélét súrolja, Oliv viszont még mindig makacs mód küzd ellene, pedig tudja, ennek nagyon nem lesz jó vége. Egyszerűen, képtelen arra, hogy egy embert bántson, az állatok vére meg nem igazán elég ahhoz, hogy teljesen jól lakjon. Már kezdi megszokni, hogy napi szinten kell harcot vívnia a saját szörnyetegével, hogy az még egyszer ne bújjon elő. Az eridonos már így is elhiszi magáról, hogy ő is az, nincs semmi szüksége megerősítésre.
A temetőbe menekül, mert naivan hisz abban, ott kitombolhatja magát - már amennyire ő képes erre- és mindezt zavartalanul teheti. Hiába szeret Tristannel lógni, hiába tartja őt az egyetlen barátjának, és hiába tud róla szinte mindent a fiú - beleértve a fajihovatartozását- egyszerűen... taszítja még a csak a gondolat is, hogy hagyja, meglássa vámpírként. Tristan érdektelensége ez iránt még most is nagyon jól esik neki, és pont ezért nem szeretné elijeszteni azzal, hogy megmutatja, milyen is, mikor az "új énje" kerül előtérbe.
Hirtelen torpan meg a nagy száguldozásában - ha mást nem is, ezt kimondottan imádja ebben a létben-, és összevonja a szemöldökét, miközben értetlenül mered maga elé. Ilyen illatot még sose érzett, még csak hasonlót se, pedig mostohaapja állítása szerint mindet megmutatta neki. Drake nagyon ügyel arra, hogy a lány ne csak pár évet létezzen halhatatlanként, Oliv meg folyton szörnyülködik, mennyire sok itt az elvárás, és kezdi érteni, némely hegyes fogú, miért irigységből mészárol.
Persze a lány már szinte felét elfelejtette annak, kihez, hogyan kell viszonyulni - átok essen abba a sok rétegbe-, de nem fél, ő tudja, ha olyan helyzet adódik, ki fogja tudni vágni magát.
Szinte észre se veszi, hogy már ő maga is a két (!) lénytől van nem is olyan messze, épp ki tudják szűrni. Csak pár pillanatig vizslatja a lányt, akinek dobog a szíve, mégis olyan furcsa illatot áraszt magából, majd szemei a társára vetődnek, és tekintete megkeményedik. Oh igen, erre világosan emlékszik, hogy mit mondott Drake, ha ilyen eset adódna. Bár a meglepődöttség is kiül az arcára egy fél pillanatig, de mentségére legyen mondva, a világért se gondolt  volna arra, hogy még egy vámpír,visszakívánkozik Bagolykő padjaiba.
Tartása megfeszül, nem megy közelebb, de le nem venné a hallhatatlanról a szemét, pont mint aki bármire fel van készülve, és ez nem is nagy tévedés. Oliv fejben már le is játssza a jelenet folytatásának lehetséges variációit

Ti

Úgy tűnik, Olivianak nagy hibája, hogy kíváncsi. Alapból kerüli a konfliktust, neki nem menő dolog az erő fitogtatása, viszont, mivel már hetek óta nem volt  vér közelében - amit a másik vámpír észre is vehet rajta-, kicsit paprikás a hangulata.
Ha nem lenne annyi önuralma, és nem küzdene minden áldott pillanatban azért, hogy az agyát ne lepje el a vörös köd, most minden bizonnyal gondolkodás nélkül ugrana az ember, vagy félig ember lány torkának. De ő mindig is megvetette ezen életet folytató társait, többek közt saját magát is, mikor hagyta eddig fajulni a dolgokat. Hova tovább, irtózatosan kevés vámpír van, akit képes elviselni a közelében, történetesen az édesanyja és Drake. Az utóbbinak köszönheti, hogy hűvös, mégis megfontolt. A háztársai biztos megrökönyödnének, ha így látnák, hisz az arcáról minden báj eltűnt, csak egy merev, porcelán maszk.
Hogy is mondta Drake? Soha ne lépj egy vámpír területére? De ez nincs megjelölve, legalább is Olivsmemi ilyet nem érzékel, és véleménye szerint, brutális nagy ego kell ahhoz, hogy valaki a sajátjának nyilvánítson egy közterületet, mert mi van, ha egy idősebb fajtárs szeretne itt sátrat verni? Arra kíváncsi lenne, hogy a másik felállása akkor is ilyen határozott lenne-e. Minden esetre az eridonos még most se mozdul, tudja, hogy a lány is azt várja, amit ő, és kimondottan szereti a türelmi játékokat, jó is bennük, főleg, ha azt vesszük, új élete másról sem szól, mint az önuralomról.
- Tanulói nyilvántartás?- ajánlja fel lehetőségként. Félre ne tessék érteni, szívesen válaszol ő, amíg a kérdés annak hangzik, és nem számon kérésnek. A hangja neki is normális, hisz minek erőltesse magát, ha másik tökéletesen jól hall.
- Igen- pillant a lányra egy halvány mosoly kíséretében. Nem mutatja, hogy észrevett-e bármit is a kis közjátékból, ha a fajtársának nem esik le, hogy ő nem vért ontani jött, csupán kíváncsi, az már az ő baja.
- Az illatod... más... hogy hogy?- kérdezi a lányra nézve, olyan hangsúllyal, hogy a lány érezze, nem muszáj rá válaszolnia, ha nem akar.

Lyra

Céltalanul bolyong a faluban. A múltkorihoz képest már szinte teljesen nyugodt, de mégse annyira, hogy a lelkiismerete előtörjön. Mondhatni, aznap éjjel belefáradt abba, hogy amiatt utálja magát, amiről nem is igazán ő tehet. Vámpír, vért iszik, olykor megöl embereket, de ez azzal jár... állítólag, mégis.. Drake szerint fényévekkel jobb a hasonszőrű társainál. Ő maga mondta, hogy szinte csodálatra méltó, mennyire... emberi maradt. most már csak vállat von, mert tudja, ez nem egy végtelen állapot, bármikor billenhet a mérleg nyelve, és ő nem fog mást tenni, csak úszni az árral. Nem róhatják fel neki, nem vonhatják felelősségre, nem utálhatják, mert.... fajához méltón viselkedik. És emberek... meg fognak halni, jobb esetben, és az eridonosnak fontosabb, hogy a saját "rétegébe" sikerüljön beolvadnia, hisz az onnan kötődő kapcsolatokon nem igazán fog az idő.
Megint az az ismerős szívdobogás, és az illat. Találkozott már vele egyszer, így nem is gondolkodik, egyenesen a tavacska felé veszi az irányt, hisz a lánynak ott kell lennie. Talán most tudnak is beszélgetni mindenféle hisztéria nélkül. Oliv még most is jót kuncog  a másik vámpír viselkedésén, mintha bármi célja lett volna az elemi kíváncsiságon kívül. Őszintén szánalmasnak tartja, de ezt persze megtartja magának. Sose érzett késztetést aziránt, hogy saját magának nyilvánítson valamit, de persze... hisz ezek rellonos jellemvonások, amiket ő nem örökölt, hála az égnek. Tulajdonképp a pincelakókat - legalább is nagy többségüket-, még annyira se tartja, mint a manókat, akik a kastélyban dolgoznak, de ez persze egyéni szociális probléma.
- Szia, zavarok? Nem baj, ha leülök?- csendül fel a hangja, ahogy a lányhoz ér, és egy halvány mosoly kíséretében le is ül, persze távolságot tartva.
- Sajnálom, hogy a múltkor miattam lett feszült a hangulat, de tényleg csak a kíváncsiság vezérelt- úgy érzi, ennyivel tartozik, hisz sejti, nem lehet könnyű két vámpír kereszttüzében tengődni.

Lyra

Nem érti, miért érez késztetést aziránt, hogy szóra bírja a lányt, akárhányszor találkozik vele. Sejti, nagyrészt Nadya műve, a barátnőjét még Drake harapta meg... állítólag, és kis híján bele halt a vérvesztésbe, neki is olyan furcsa az illata, csak nem ennyire feltűnő.
- Nektek, rellonosoknak bizonyára, de az én eridonos mivoltom teljesen feleslegesnek érzi, hogy a magunkénak nyilvánítsunk egy közterületet, és nem mellesleg baromi nagy önzőségnek, de hát- tárja szét a kezét, amolyan "ez van" feelinggel. Nem érzi rosszul magát, csak a véleményét fejezte ki, és ahhoz joga van ugyebár. Tényleg feleslegesnek érezte Kath kirohanását, hisz semmit nem tett azon kívül, hogy közelebb merészkedett hozzájuk, persze ez nem jelenti azt, hogy hagyta volna magát, ha elfajulnak a dolgok. Nem is olyan rég bebizonyosodott, hogy az eridonost se kell félteni, tud ő kreatív is lenni, ha arról van szó. Kezdi egyre inkább elfogadni, már nem a régi, és bár élvezni még nem tudja, igyekszik szemet hunyni az emberi gondolkodása felett, hisz már nem kell úgy tennie, mintha az lenne, nem ember.
- Nézd, csak mert van még egy vámpír, aki feltételezem, mióta megtudta, hogy én itt vagyok, az egész kastélyt magáénak érzi, én attól még nem fogok egy sarokban kuporogni, ha összefutunk, hát... nem elkerülhetetlen, de ne várd tőlem, hogy féljek egy magamfajtától- néz rá komolyan, bármilyen is a viszonyuk a rellonos vámpírral, talán őt érzi a legközelebb magához, hisz bizonyára átélte már azt, amit Oliv is, és ez megnyugtatja, az hogy nem épp a legfényesebb a kapcsolatuk, nem számít, Oliv még így is kevésbé érzi egyedül magát, neki elég a tudat, hogy van a közelében valaki, aki olyan, mint ő, a többi  már mellékes.
- Az illatod. Tudod, ezt akartam elmondani a temetőben. Van egy barátnőm, a mostohaapám megharapta, majdnem bele is halt, nos, neki is hasonló illata van, csak nem ennyire.... kirívó- húzza kissé össze a szemeit, úgy vizslatja Lyrát.
- Nem lehet könnyű... mármint, a vámpír szájában összefut a nyál... nem, eszem ágában sincs megharapni- teszi is fel a kezét védekezőileg, de nem tehet róla, sejti, a rellonos őszinte választ akar hallani, nem holmi kertelést, Oliv meg nem fogja vissza magát.
- És kicsit féltékeny vagyok emiatt rád, gondolom... megharaptak, de... de te nem lettél egy szörnyeteg, ez igazán... aljasság- mosolyodik el fanyarul, miközben a füvet kezdi tépkedni.

Tris

Persze, Olivnak erre a nyüzsgésre volt szüksége. Nem, egyáltalán nem, de Drake azt mondta, jobb lesz, ha többet mutatkozik emberek között, különben halálhírét keltik. Nos, igen, a vámpírnak van egy humora, ettől függetlenül kezdi egyre jobban kedvelni mostohaapját. Valahol egy félreeső helyen álldogál, távol a gyér fénytől, ami bárki figyelmét felvonhatná. Ennek ellenére mégis észreveszik páran, el is indulnak felé, de a mozdulatsor fél úton megakad, és inkább stílszerű hátraarcot vágnak, ezzel is mosolyt csalva az Eridonos arcára.
Ő aztán megérti őket, hiába a szende arc, az ártatlan szemek, az emberek ösztöneit még így se tudja befolyásolni. Gyanítja a kis akciója Noellel is nyomot hagyott rajta, csak épp ő nem veszi észre. Beletörődött már, hogy nem fog közéjük tartozni, jobban mondva, inkább nyugszik bele ebbe, minthogy folyton magát őrölje. Akiknek meg valamicskét fontos, azok így is elfogadják, még akkor is, ha a vészcsengő folyton a fülükben fog csengni. Ennek is köszönheti, hogy egyre inkább kerüli azt az állapotot, jobban mondva, tesz ellene. Már nem riasztja annyira, hogy táplálékhoz jusson, sőt mintha könnyebben meg is tudná állni, hogy ne küldje a halálba a vacsoráját. Persze, ha állatról van szó, akkor neki édes mindegy túléli-e, vagy nem.
Yannick felszívódott, és csak reménykedni tud abban, hogy nem varrják a nyakába ezt, mert kivételesen, nem ő az oka, azaz nagyon reméli, persze annyit nem jelentett neki a Levitás, hogy őrölni kezdje magát, vagy esetleg utána járjon, mi lelte. Kicsit szórakozott, mert egy évben egyszer megteheti, nem?
Még hálás is, hogy úgy lett vége a "kapcsolatnak", hogy még csak el sem kezdődött, nem hiányzik neki a kötődés, és a vele járó rengeteg macera. Egy emberrel meg még csak nem is kifizetődő.
Igen, ezt serényen bemagyarázza magának, de ilyenkor mindig bevillan valaki képe, aminek következtében az eridonos tüdeje, mintha zsugorodna, és a kegyetlen, szorító érzés, már-már ledönti a lábáról. Most is meg kell kapaszkodnia a korlátban, ha nem szeretne padlót fogni.
Megrázza a fejét, jobb, ha nem is gondol rá... nem szabad, és úgyis csak az ő beteg agyszüleménye ez. Inkább figyeli tovább az ökörködő diákokat, néha megmosolyogva, mire nem képesek.

Tris

Az eridonos kénytelen elfojtani egy mosolyt, Tris perfektül meg tudja találni az alkalmat, mikor van a lánynak szüksége rá, bár ez így nem helyes. Olivnak mindig is szüksége lesz a srácra, ezért néha marha önzőnek érzi magát. Tudja, ő nem a tökéletes legjobb barát alapanyag, sose oldódhat fel a srác közelébe, mert tudja, elég egy apró botlás, hogy kárt tegyen benne. Ezt be is bizonyította nem is olyan rég.
Hiába az ártatlan, de annál igazabb kijelentés, a lány bájos pofija megmerevedik, ahogy ő maga is. Soha nem akar titkolózni pont Tris előtt, ugyanakkor fél, nem tudja, mikor telik be a pohár, mindenesetre sóhajt.
- Elvesztetem a fejem, minek következtében majdnem megöltem egy ismerősöm... kellett egy kis idő, míg tükörbe tudtam nézni, ne haragudj- a hangja komor, az utolsó pár szót már csak formalitásból teszi hozzá. Óvatosan néz fel a srácra - fura lenne, ha nem lenne minden második diák magasabb nála-, nem tudva, vajon most vágja-e a fejéhez, egy szemét dög. Nem is sértődne meg, hisz igaza van. Tényleg egy vadállat, amit csak nagy nehezen tud leküzdeni, épp ezért határozta el, hogy olyas valamire vetemedik, amire amúgy sose. Megkeresi a kastély másik vadállatát, és minden büszkeségét félretéve, segítséget kér tőle. Egyedül nem menne, ahhoz még túl fiatal, és Drake se ugorhat ide folyton, akármikor nyomja valami a lelkét. Tristant nem meri annyira beavatni a dolgokba, mert... mert nem is tudja, mihez kezdene, ha háztársa hirtelen undorodni kezdene tőle.
- Túl sokáig halogattam a... éhes voltam, és már mondtam, hogy olyankor kifordulok magamból... Hát ez történt- csuklik el a hangja, miközben a víz tükrét kezdi fixírozni. Nem büszke magára, még most gyűlöli, hogy azt tette Noellel, és retteg is attól, hogy egyszer össze kell futnia vele, pedig tudja, már nem halogathatja sokáig a dolgot.
- Most nagyon utálsz?- kérdez rá bátortalanul, és elkezdi óvatosan Tris arcát fürkészni. Ha csak annak enyhe jelét is felfedezi... nem, bele nem tud gondolni, mit tenne. A kastélyban nincs számára fontosabb ember, még így se, hogy nem lógnak folyton egymás nyakán.
Persze ez a komor hangulat is eltűnik, mikor elhangzik az egyszerű kijelentés. Oliv arcára játékos mosoly ül, és a srác háta mögé lép.
- És mit szeretnél csinálni?- teszi fel  a kérdést, a füléba búgva, miközben kezeit óvatosan a derekára téve, próbálja észrevétlenül a stég szélére "irányítani", majd, ha háztársa nem jön rá, mire készül, lök rajta egyet, hogy a vízben kössön ki.
- Mondjuk úszni?- kérdi önelégült vigyorral, közben összefonja a kezeit a mellkasa előtt.