Te drága  

- Hát én jobban szeretem a fejed foltok nélkül, azok rondák- mosolyodok el halványan, gondosan leplezve mindazt, ami a mondat mögött rejlik. Komolyan, a legnagyobb ellenségemnek se kívánom azt, mait én tizenhat éven keresztül elszenvedtem otthon, és még csak gondolni se akarok rá, de valamiért mindig bevillannak a képek, néha még azt is érzem, mennyire fájt. Aprót rázok a fejemen.
- A szerencse forgandó ám- nyújtok rá nyelvet, nehogy elbízza magát itt nekem. Bár tudom, csak poénkodik, valamiért a komoly, mélységekbe nyúló társalgás nekünk nem megy, de ez nem is baj, így nem uncsi, én meg amúgy se vagyok lelkizős típus, sőt a víz lever, ha pár szónál többet kell beszélnem magamról, ezért nem is teszem... soha. Lyrával is ezen alapul a barátságunk, ő tudja, hogy történt velem valami, én is tudom ugyanezt róla, de egyikünk se akar belebonyolódni a témába, talán.... ezért is jövünk ki annyira jól. Nem sok emberről mondhatom el, hogy a barátom, mellesleg sose bővelkedtem bennük.
- Ugye?- dobom hátra a vizes hajam, tetetett egoizmussal, mert ha ő megteheti, én is. Oké, mondjuk Benjiből se lehet kinézni, hogy idősebb nálam, sőt mi több, negyedikes, és én  is csak hatalmas jóindulattal súrolom a hatot, de ettől szép az élet.
Vagy mégse? Egy szúrás kíséretében telepedik rám olyan érzés, amit mindig is próbáltam elkerülni, sőt már-már menekültem előle, ezért nem tartom reálisnak, hogy én szerelmes legyek. Már ha ez az, sose voltam, így nincs viszonyítási alapom, de ha ez az... akkor... akkor én nem akarom, hogy elmúljon. Ha jobban belegondolok, mindig is máshogy tekintettem Benjire, mint mondjuk Noelre, vagy bármelyik más utamba kerülő fiúra, csak akkor nem tudtam, miért, és nem is nagyon törődtem vele. Viszont, most, hogy tudom, ő is így érez - hála Cupido jótékony nyilainak-, nyugodtan vállalhatom fel.
Zavarba jövök a megjegyzést hallva, és pirulva szegem le a fejem, miközben kuncogok. Na már most, ha nem lenne valami marha nagy bajom, tuti felképelném magam, és visítanám, hogy térjek már észhez, de most annyira jól esik, mintha megannyi szikla gördült volna le rólam. Úgy kapaszkodok háztársamba, hogy félő, megfojtom szegényt, így mikor ez a tudatomig is eljut, lazítok a szorításon, de a világért se engedném el.
- Igen, te meg nyerni fogsz, aztán kijössz hozzám- nézek rá csillogó szemekkel, mert jelen esetben az érdekel a legkevésbé, hogy nyer-e, viszont tudom, a többieknek fel kell kötniük a gatyájukat.
- Fázok, gyere, menjünk ki- ezért a csuklójánál fogva vezetem ki a vízből, majd a partra érve, elterülök a füvön.
- Tudod, nem is értem, miért nem mertem elmondani neked, hogy szeretlek- mélázok el, nem is törődve azzal, mennyire könnyen jönnek ki a szavak a számon.

Tiff

Figyelmesen, és némi izgalommal hallgatom a lányt, erősen a kajáról szóló részre koncentrálva.
- Sose fogy ki? –kérdezek vissza meglepetten, mert ilyenről még nem hallottam. –És szerinted be tudok törni oda észrevétlenül, hogy megszerezzem? –Kicsit elkalandozok magamban, néhány pillanat alatt kész haditervet dobok össze, a, b és c tervvel, ha netán az első nem jönne be.
- Vagy jobb ötletem van. Nem tudod valahogy kicsempészni nekem? –Hirtelen lekapom a napszemüvegem, és kiskutyaszemekkel kezdem fürkészni beszélgetőtársam. Ez az eset mindenkinek egyszerűbb lenne. Bár ez így kicsit túlzás, a lényeg, hogy nekem nem kell semmit se csinálnom, és mégis enyém lesz a szekrény. – Ha kihozod, bármikor eljöhetsz hozzám, és kaphatsz, amit csak kérsz! - A mondat végén ismét megpróbálkoztam a kiskutyaszemekkel.
- Domi… levitás nem? Barnahajú… ugye? Tudom ki ő, ismerem. –Bár egy kicsit lassan esett le, hogy ki is az említett srác, végül eszembe jutott, hogy már nem is egyszer beszéltem vele. Csak szelektív a memóriám. Van ilyen. –Milyen feladatok vannak a gyakorláson? Ömm… egy fürdőszoba van összesen, és egy kád? –Fura fejet vághattam, mert erősen próbáltam elképzelni, hogy az hogy is lehet. Hiszen elég sokan vannak ott.
- Hát én nem készülök bajnoknak, szóval olyan átlagosan telnek a napjaim. Gitározgatok, meg edzek, de úgy ennyi. Ja, meg néha tanulni is szoktam. Jól áll a kalap, honnan van? –Váltok gyorsan témát a kalapom láttán. Felemeltem a kezem, és egy hirtelen mozdulattal a lány szemébe húztam a kalapot. Ha leveszi és rám néz, egy ártatlan fiút fog látni, akit hiba lenne bármiért is hibáztatni.

Egy vemp, meg egy fél (?)

Szüksége volt a levegőre, úgy érezte, a kastély össze passzírozzák, szépen, lassan, hogy fájjon neki. Az éhsége már az elviselhetetlenség szélét súrolja, Oliv viszont még mindig makacs mód küzd ellene, pedig tudja, ennek nagyon nem lesz jó vége. Egyszerűen, képtelen arra, hogy egy embert bántson, az állatok vére meg nem igazán elég ahhoz, hogy teljesen jól lakjon. Már kezdi megszokni, hogy napi szinten kell harcot vívnia a saját szörnyetegével, hogy az még egyszer ne bújjon elő. Az eridonos már így is elhiszi magáról, hogy ő is az, nincs semmi szüksége megerősítésre.
A temetőbe menekül, mert naivan hisz abban, ott kitombolhatja magát - már amennyire ő képes erre- és mindezt zavartalanul teheti. Hiába szeret Tristannel lógni, hiába tartja őt az egyetlen barátjának, és hiába tud róla szinte mindent a fiú - beleértve a fajihovatartozását- egyszerűen... taszítja még a csak a gondolat is, hogy hagyja, meglássa vámpírként. Tristan érdektelensége ez iránt még most is nagyon jól esik neki, és pont ezért nem szeretné elijeszteni azzal, hogy megmutatja, milyen is, mikor az "új énje" kerül előtérbe.
Hirtelen torpan meg a nagy száguldozásában - ha mást nem is, ezt kimondottan imádja ebben a létben-, és összevonja a szemöldökét, miközben értetlenül mered maga elé. Ilyen illatot még sose érzett, még csak hasonlót se, pedig mostohaapja állítása szerint mindet megmutatta neki. Drake nagyon ügyel arra, hogy a lány ne csak pár évet létezzen halhatatlanként, Oliv meg folyton szörnyülködik, mennyire sok itt az elvárás, és kezdi érteni, némely hegyes fogú, miért irigységből mészárol.
Persze a lány már szinte felét elfelejtette annak, kihez, hogyan kell viszonyulni - átok essen abba a sok rétegbe-, de nem fél, ő tudja, ha olyan helyzet adódik, ki fogja tudni vágni magát.
Szinte észre se veszi, hogy már ő maga is a két (!) lénytől van nem is olyan messze, épp ki tudják szűrni. Csak pár pillanatig vizslatja a lányt, akinek dobog a szíve, mégis olyan furcsa illatot áraszt magából, majd szemei a társára vetődnek, és tekintete megkeményedik. Oh igen, erre világosan emlékszik, hogy mit mondott Drake, ha ilyen eset adódna. Bár a meglepődöttség is kiül az arcára egy fél pillanatig, de mentségére legyen mondva, a világért se gondolt  volna arra, hogy még egy vámpír,visszakívánkozik Bagolykő padjaiba.
Tartása megfeszül, nem megy közelebb, de le nem venné a hallhatatlanról a szemét, pont mint aki bármire fel van készülve, és ez nem is nagy tévedés. Oliv fejben már le is játssza a jelenet folytatásának lehetséges variációit

Szövetséges és egy szem vemp

Nem tudom, hány könyvet lapoztam végig, amíg Lyrára vártam. Minden egyes szót igyekeztem megjegyezni és lehetőleg minél több hasznos információt kiszűrni. Nos, mondhatjuk, hogy annyira nem sikerült. Félvámpírokról egy szót sem írtak egyetlen kötetben sem, márpedig nekem most éppen erre volt szükségem. Mégis kit érdekel, hogy tényleg hatalmas, vörös lánggal égünk-e a napon vagy inkább kékkel? Csupa olyan információ, amitől én nem leszek okosabb.
Szóval, már éppen ott tartottam, hogy a hátam mögé hajigálom mindet, szép kis kupacot rakok belőlük és egy kis tüzet eszkábálok, amikor lépteket hallottam a temető bejárata felől. Sejtettem, hogy Lyra az, ezért inkább csak felsóhajtottam és tovább folytattam a kutakodást -nem mintha annyival okosabb lettem volna tőle, éppen csak így könnyebb volt várakozni az emberi tempóban csámpázó Lyrára.
Félre értés ne essék, én imádom Lyrát -már amennyire őt lehet imádni–, de azért cseppet az idegeimre ment, hogy nincsen ott azonnal, amikor én már szívem szerint régen arról magyaráznék, hogy mi a helyzet velünk, a gondolatolvasással és a vérével. Olyan volt ez, mint egy rosszul megalkotott játék. Mi csak ültünk a tábla körül, a bábuk haladtak előre és egy dobókockától függött az életünk.
-Szia! -mosolyogtam fel rá, amikor végre mellém ért, majd visszafordultam a könyvemhez még egy pillanatra.
Láttam a szemem sarkából, hogy csodálkozva nézegeti az egyik könyvet, majd a varázslat után már egészen biztos voltam benne, hogy az egyik orosz nyelvű drágaságot sikerült éppen kifognia.
-Nos, nem tudom megmondani neked, hány könyvtárból vettem kölcsön őket. -mutattam körbe magam körül. -De nem valószínű, hogy visszaszolgáltatom. Túl sok meló lenne ahhoz képest, amennyire okosak lettünk tőle. -húztam el a számat.
Már éppen azon voltam, hogy részletezzem Lyrának, mire is jutottam, amikor megéreztem valamit. Valami nem emberit. Valamit, amivel soha többé nem akartam újra összefutni, főleg nem a Serennel eltöltött firenzei éjszaka után. Csakhogy most ott volt. A lány tőlünk nem messze állhatott, legalábbis az illat erre engedett következtetni.
Kihúztam magamat, félretettem a könyvet és Lyrára pillogtam, miközben a terepet kémleltem. Lassan emelkedtem fel és szinte azonnal megláttam a jövevényt. Soha azelőtt még nem találkoztunk, valamiért mégis biztos voltam benne, hogy az iskolából jött. Egyszerűen túl fiatal volt ahhoz, hogy falulakó legyen.
-Vámpírunk van. -vetettem oda Lyrának és jól láthatóan a megfelelő irányba intette, hátha ő is kiszúrja az érkezőt.
Ez az én területem volt és gyűlöltem, amikor valaki csak úgy berobban ide.
-Ki vagy te? -kérdeztem anélkül, hogy megemeltem volna a hangomat. Jó hallása van, így is értenie kellett.
Közelebb léptem Lyrához, hogy biztonságban tudjam mindkettőnket és már azon voltam, hogy kivillantsam a fogam fehérjét, de végül úgy döntöttem, hogy amíg nem támad, én sem fogok.

Vámpírok

- Már meg se tudok lepődni ezen - kuncogtam magamnak, miközben próbáltam egy számomra is olvasható könyvet szerezni a kupacból. De komolyan, az, hogy Kath elég alternatív módon használja a könyvtári kölcsönzést, az kábé olyan normális és elfogadott dolognak tűnt a szememben, mint mondjuk hogy az emberek a zebrán járnak át. Átlagos. Nekem is az lenne.
Az viszont lejött a lány hangsúlyából, hogy nem talált semmi használható információt, aminek nem túlságosan örültem. Jó, nem dobott fel a temetőhangulat se, még akkor se, ha alapvetően nem zavart a helyszín, de mindent összevetve volt valami hátborzongató abban, hogy egy vámpírral tartottunk majdhogynem felolvasósdit az éjszaka közepén a sírköveken. Roppant mód bűbájos, igazán, már csak egy porcelán teáskészlet hiányzik.
Aztán valami történt, Kath megfeszülten figyelni kezdett valamit, amit én egyáltalán nem vettem észre, aztán ahogy rám nézett, meglepődést véltem felfedezni a pillantásában.
A bejelentés kissé még így is váratlanul ért.
- Remek - jegyeztem meg némileg gondterhelt arccal, miközben próbáltam kivenni a sötétben az alakot, és igen, hirtelen megláttam a lányt, aki valamivel odébb álldogált. Furcsa egy dolog ez, ha Kath nem mondja, én rá nem jövök, hogy vámpír, ez pedig azt jelenti, hogy bármikor megtámadhatna valaki. Igazán jó lenne erre is kifejleszteni valamit.
Nem féltem igazából, csak valami fáradt beletörődéssel vettem tudomásul, hogy immár két vámpírral vagyok a temetőben. Miért is nem lepődök én már meg semmin? Hát mert mindig lehet fokozni a helyzet durvaságát.
Kath kérdezte a lányt és közelebb lépett hozzám, amit viszont igenis sértésnek vettem, mert nem éreztem úgy, hogy meg kéne engem védeni, vagy akármi, bár lehet, hogy nem is ez volt a szándéka. De hoppá, már tudtam is, mi lenne a tökéletes megoldás, hogy megtudjam, mi várható!
Finoman megfogtam hát a lány csuklóját, miközben a másikat figyeltem, aztán lassacskán jött is a megértés. Kath dühös, valószínűleg azért, mert egy ismeretlen merészkedett a területére. Éreztem, hogy robbanás közeli állapotban van, de még nyugton maradt, hát elengedtem a kezét, mert ennyi elég volt ahhoz, hogy elkönyveljem magamban, hogy most lehet, hogy vámpírvér fog folyni.
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon vonuljak-e fedezékbe, vagy mi legyen, de aztán rájöttem, hogy mi lehetett a gond. Ez a vámpír is kíváncsi lenne, hogy miért van olyan illatom, amilyen? Ejnye, nem is hittem volna, hogy ilyen érdeklődésre teszek szert a vérszívók közt.
- Az iskolából jössz? - kérdeztem a lányt, miközben csak azért is távolabb léptem Kath-től, de csak karnyújtásnyi távolságba, részben azért, mert nem vártam a védelmét, részben meg mert könnyebb a melodimágiával célozni, ha nincs semmi az útban. Bár tegyük hozzá, részemről nem akartam bántani az idegent, ha csak az meg nem támad.

Ti

Úgy tűnik, Olivianak nagy hibája, hogy kíváncsi. Alapból kerüli a konfliktust, neki nem menő dolog az erő fitogtatása, viszont, mivel már hetek óta nem volt  vér közelében - amit a másik vámpír észre is vehet rajta-, kicsit paprikás a hangulata.
Ha nem lenne annyi önuralma, és nem küzdene minden áldott pillanatban azért, hogy az agyát ne lepje el a vörös köd, most minden bizonnyal gondolkodás nélkül ugrana az ember, vagy félig ember lány torkának. De ő mindig is megvetette ezen életet folytató társait, többek közt saját magát is, mikor hagyta eddig fajulni a dolgokat. Hova tovább, irtózatosan kevés vámpír van, akit képes elviselni a közelében, történetesen az édesanyja és Drake. Az utóbbinak köszönheti, hogy hűvös, mégis megfontolt. A háztársai biztos megrökönyödnének, ha így látnák, hisz az arcáról minden báj eltűnt, csak egy merev, porcelán maszk.
Hogy is mondta Drake? Soha ne lépj egy vámpír területére? De ez nincs megjelölve, legalább is Olivsmemi ilyet nem érzékel, és véleménye szerint, brutális nagy ego kell ahhoz, hogy valaki a sajátjának nyilvánítson egy közterületet, mert mi van, ha egy idősebb fajtárs szeretne itt sátrat verni? Arra kíváncsi lenne, hogy a másik felállása akkor is ilyen határozott lenne-e. Minden esetre az eridonos még most se mozdul, tudja, hogy a lány is azt várja, amit ő, és kimondottan szereti a türelmi játékokat, jó is bennük, főleg, ha azt vesszük, új élete másról sem szól, mint az önuralomról.
- Tanulói nyilvántartás?- ajánlja fel lehetőségként. Félre ne tessék érteni, szívesen válaszol ő, amíg a kérdés annak hangzik, és nem számon kérésnek. A hangja neki is normális, hisz minek erőltesse magát, ha másik tökéletesen jól hall.
- Igen- pillant a lányra egy halvány mosoly kíséretében. Nem mutatja, hogy észrevett-e bármit is a kis közjátékból, ha a fajtársának nem esik le, hogy ő nem vért ontani jött, csupán kíváncsi, az már az ő baja.
- Az illatod... más... hogy hogy?- kérdezi a lányra nézve, olyan hangsúllyal, hogy a lány érezze, nem muszáj rá válaszolnia, ha nem akar.

Lyra és Oliv

-Túl sokat tudsz rólam. -döntöttem el mosolyogva.
Ez tény. Ebben az iskolában három ember ismer igazán, mégpedig Lyra, Seren és Gil. A többiek csak a vámpírt látják, még ha nem is mondják ki. Ezek hárman meg túl közel állnak a szívemhez, ami valószínűleg az én problémám, mert ha egyszer bármelyikük is arra vetemedne, hogy karót állítson belém, hát nekem semmi problémám nem lenne a dologgal. Ez már csak ilyen. Én voltam olyan hülye, hogy megbíztam bennük, most meg olyanok a szemembe, mint egy kisgyereknek a plüssmackói. Nem tudok megválni tőlük, hiába kellene.
Lyra hasonlóan vélekedett az új vemp érkezéséről, mint én magam. Vagy legalábbis nagyon hasonlóan, mivel neki valószínűleg nem jelent meg a fejében a kép, amint leválasztja a lány csinos kis kobakját a helyről. Ez is olyasmi, ami csak és kizárólag egy vámpír agyában játszódhat le. Nos, nem tagadom. Azok után, hogy képes voltam orrba vágni Serent, gyakorlatilag bármire képes vagyok, szóval talán itt lett volna az ideje, hogy a kisasszony menekülőre fogja.
Közelebb húzódtam a szövetségesemhez, amit ő valószínűleg teljesen máshogy értelmezett, mint kellett volna, de ez jelen pillanatban tökéletesen hidegen hagyott. Bármit is akart tőlünk ez a vámpírka, Lyra elég erős volt hozzá, hogy egymagában elássa a föld alá a maradványait, miután meggyújtotta.
Készségesen tartottam oda neki csuklómat, hiszen már éppen itt volt az ideje, hogy olvasgasson egy kicsit a fejemben. Ez persze maga után vonta egy következő kérdés feltételét is.
-Hallod? -reméltem, hogy Lyra érti, mire is célozgatok. Nem, természetesen nem arra, hogy a fülével hallja-e a lánykát. Érdekelt volna az agya.
Konkrétan én is remek voltam a türelemjátékokban, elvégre elég hosszú ideje erről szólt az életem, így amikor a lány nekem szegezte a kérdést csak halványan elmosolyodtam és oldalra billentettem a fejemet.
-Fárasztó, egyébként is más dolgom van. -forgattam meg a szemeimet. -Elárulnád, mi szél hozott?
Nem tetszett, ahogyan Lyrára nézett, egyáltalán nem. Volt benne valami, ami miatt szerettem volna felkenni a legközelebbi fa törzsére, de ez nyilván csak és kizárólag annak tudható be, hogy egy olyan területen állt, amit személy szerint ezúttal csak és kizárólag én szándékoztam igénybe venni.
Anélkül, hogy komolyabban végiggondoltam volna, mit is csinálok megfogtam Lyra kezét és reméltem, hogy rá van kattanva a hullámaimra, mert most elég erőteljesen küldtem neki a ne-hagyd-hogy-neki-menjek jelzéseket.

Vámpírok

Igazából meglepődtem, hogy Kath nem húzta el a csuklóját, hanem hagyta, hogy leszondázzam a gondolatait, amik bár halványan értek el hozzám, de elég érhető volt az üzenetük. Kath dühös.
Sajnos nem igazán tudtam átérezni ezt a territórium dolgot, így az együttérzés is elmaradt, bár talán legjobban ahhoz lehetett volna hasonlítani, mint Londonban a bandák területe volt, de ott többen vigyáztuk a helyet. Aztán rájöttem, hogy jé, én itt vagyok Kath-tel, eredetileg is itt voltam, szóval annyira nincs is egyedül. Mi a fene.
Aztán elengedtem a lányt, aki kérdezett, én viszont megráztam a fejem.
- Nem - közöltem egyszerűen, miközben azon kezdtem el filozofálni, hogy hogyan is kellene közelebb kerülni a jövevényhez, hogy kipróbáljam, hogy érintés hatására hallom-e a gondolatait. Úgy tűnt az eddigi tapasztalatok alapján, hogy könnyebben hallottam vámpírt, mint embert, de első alkalommal Kath-nél is csak véletlen volt a dolog, és ha nem harap meg, akkor valószínűleg ez így is marad. De csak fúrta az oldalam, hogy hallanám-e a másikat is.
A visszavágásra nem tudtam nem elvigyorodni. Rendben, nincs abban semmi vicces, mikor két vámpír szócsatázik, de a lányka ügyesen vágott vissza, csak hogy aztán a következő meglepetést azzal okozza, hogy teljesen normális hangnemben szólt hozzám. Furcsa, éppen ez tett gyanakvóvá.
- Mit gondolsz, miért? - kérdeztem vissza, de a hangom nem volt gúnyos, sokkal inkább kíváncsi. Részben azért, mert ha a lány tud valamit azokról, akiket így megharaptak mint engem, akkor azt szeretném kiszedni belőle, hiszen ki tudja, nem csak cselből kérdezte-e, hogy miért vagyok más? De feltételezzük a legjobbakat, hogy valójában tényleg nem tudja. Akkor meg majd szépen rávezetem. Kath-ben sem akartam megbízni először, de ő kitalálta, hogy mi történt, nem tudtam ellene semmit sem tenni.
Aztán legnagyobb meglepetésemre az imént említett vámpír a kezembe csúsztatta a sajátját, és mivel szinte üvöltötte a gondolatait, ráadásul nekem címezve, tökéletesen értettem, hogy mit akar tőlem. Megszorítottam hát a kezét, egyszerre biztatóan és nyugtatóan (te jó ég, mikor kezdtem én el vámpírokat nyugtatni?) aztán a másik lányra kezdtem figyelni, őszintén remélve, hogy nem fog támadni.

Nevetve hallgatja a fiút, és jól szórakozik csodás ötletein.
-Kihozni sajnos nem tudom, majd megpróbállak becsempészni, mit szólsz hozzá? -vigyorog rá- Igen, ő Domi. Párbajozunk, meg építő gyakorlatok. És nem, mármint van egy hatalmas, bazi nagy, óriási, hatalmas kád, ami inkább egy medencére hasonlít, és sok-sok tusolófülke. -magyarázza nagyokat gesztikulálva. Elakad a szava, amikor hirtelen éles szúrást érez a hátában, a bal lapockájánál. Mintha valami megcsípte vagy megvágta volna. Az enyhe fájdalom lassan bizsergéssé alakul, és melegség járja át az egész testét. Az ébreszti kicsit fel, hogy minden elsötétedik, és meghallja Eric nevető hangját. Kicsit kínosan heherészve kiemeli a kalapot a szeméből, de elhallgat, ahogy a barna szempárba néz. Először érzi azt, hogy gyomrában pillangók vannak, a bizsergés pedig mintha az arcába gyűlne, és hamarosan elpirul, az egész arca vörös lesz, szinte beleolvad a lány hajába. Még sosem érzett így, és nem is igazán tudja kezelni.
-Egy nagyon kedves barátomtól...-jegyzi meg egy lágy mosoly kíséretében, s habár a pillangó hatás nem múlik, arca kezdi visszanyerni kezdetleges sápadt színét. Elnyúlik a földön a srác mellett, egész közel hozzá, úgy, hogy karjaik összeérjenek.
-Nézd, milyen szépek a felhők...-mondja egy mámoros félvigyor kíséretében, majd az égre mutat. Eric kalapját a hasára teszi, úgy vigyorog hülyén az égre.
Nem, Tiff tényleg nem csinálna sosem ilyet. Nem mosolyogna, mint valaki, aki éppen beszívott, és nem nyúlna el, hogy cuki felhőket bámuljon a hősszerelmese kíséretében. Ha külső szemlélő lett volna, most valószínűleg felgyújtotta volna vicc gyanánt a párocskához legközelebb álló bokrot, vagy éppen fintorgott volna a nyálas megnyilvánuláson. Már csak az a bökkenő, hogy ez itt nem teljesen Tiffany.

Hümmögött csak a kijelentésére, hiszen helyzetfüggő volt számára a dolog.
- Hát, attól függ. Lehet, hogy iszonyat jól állna, mint egyeseknek a heg. De a szeretet az más kérdés. - tette hozzá utalva, és kiemelve azt, amit a lány mondott. Szeretet. Furcsa szó mindkettejük ajkából, úgy hiszi. A kis nyelvnyújtogatós sztorira nem mond semmit, hiszen teljesen egyetért - kivételesen - a régi mondással, hiszen valóban az. Egyszer melléáll, egyszer pedig fényévnyire elkerüli. Csak bizonyos réteget kísér mindig, a jó élet tudja, milyen oknál fogva kiválasztva őket, ő pedig csak reménykedik, hogy amikor majd kilép a nagybetűs életbe, őt is kísérni fogja, egy bizonyos mértékben. a témát viszont jelenleg lezárva rándítja meg a vállát reagálásképp, hogy neki ebben a pillanatban ennyire fontos, hogy mellette áll-e vagy sem.
- Forogjon. Megoldom én magam is, nagyfiú vagyok már. - vigyorgott egy sort, hiszen azért tényleg voltak magasságbeli és korbeli fölényei a lánnyal szemben, amire most csak a hecc kedvééért mutatott rá. A kis hajbemutatót felemelt hüvelykujjal dicsérte, pozitívan, hogy Oph nyugodtan élvezhesse a kis műsorát, amelyet jelenleg is rendezett, és folytatta is volna, ha..
..ha hőseink épp nem kapják el a szerelem rózsaszín szalagját.
A békés mosoly továbbra is arcán telepedett, miközben a lány arcát tekintette. Pirulásán, most eredeti énje hangos röhögése helyett, egészen másképp válaszolt. Finoman fogta meg az arcát, simított végig rajta finoman ujjával, ott, ahol a bőre pírt kapott.
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz.- hangzanak újfent idegen szavak tőle, miközben tekintetét le sem emeli róla, nem is akarja többé, megmagyarázhatatlan ok miatt nem képes másra gondolni, csak rá. Nem engedi el, miközben a lány lazít a szorításán, nem mintha neki az előző felállás kényelmetlen lett volna, vagy kellemetlen. Örült, hogy ebben a szorításban érezhette azt, mennyire vele akar lenni a másik.
- Így van, igyekszem nyerni. De ha kiesek.. akkor előbb kijövök. - hozta fel az alternatívákat, hogy hogyan alakulhatnak majd a dolgok, és közben elengedte őt. Hagyva, hogy a lány húzza, követni kezdte, mögötte haladva lépett ki a fűre, és letelepedett közvetlen mellé, szorosan. Szavaira ismét csak mosolygott, közben magában is kereste a választ, hogy ő miért nem lépett, mondott hasonlókat ezelőtt neki, de nem lelte meg, amit keresett.
- Hasonló cipőben evezünk, de már mindegy nem? - karolta át közben, ezzel is még közelebb húzva magához, szerelemittas tekintettel.

 A Nap már rég alábukott, utolsó sugarai nyaldosták csak a horizont vonalát, de hivatalosan elborította a tájat a sötétség. Nem volt ez akadály számára, sőt, sokkal jobban kedvelte, mint a nappali, fényes világot. Előző életében talán egy nedves barlang mélyén élt denevérként a sötétben, bár nem mintha valaha is hitt volna a lélekvándorlásban.
Ahogy elhagyta a kastélyt, a falu felé vette az irányt, majdhogynem céltalanul, hiszen csak tippje volt arra, merre meneteljen. Hűen magához, beszerzett egy kellemes hűsítőt, hogy a még kissé meleg levegőt bírja, majd távozva a pub-ból, a fal határa felé vette az irányt. Menet közben kortyolgatta italát, gyújtotta meg cigarettáját, hogy kellőképp kiélvezhesse a szabad levegőt, és körbetekintett. Sehol semmi, és senki, persze csak ott, ahol némi fény mutatta a környéket. Attól ugyan nem tartott, hogy valamiféle bandita járkálna a sötétben, rá várva, hogy támadásba lendülhessen, habitusát tekintve pedig inkább annak a tolvajnak kellene tartania, ha a közelben ólálkodna. Persze ahogy sötétebb részhez ért, nem ugrott senki, nem mozdult egy bokor sem, csak az időközben kiürült üvege és leégett csikkje került a szemetesbe. Kezeit zsebre dugva haladt tovább, az időről megfeledkezve távolodott el a kastélytól, amennyire a falu határa engedte, szemeivel pedig a környezetét pásztázva elmélkedett csendben, kereste azt, ahol megállhat egy kis időre. A fiatal estére nézve nem szándékozott egyhamar, vagy sietősen visszaindulni, a prefektusok pedig, akik majd a későbbiekben indulnak járőrözni, kicsit sem izgatták. A házak erre megritkultak, csak pár, apróbb állt a környéken, sötéten pedig azok álltak, amelyekben már nem lakott senki sem. Egy ilyen környékre érdemes költözni, ahol a szomszédok hiánycikkek, de még nem esett eléggé fejre ahhoz, hogy költözködésen és házvásárláson törje a fejét. Majd.
Megállva végül, nagyot nyújtózva tekintett a temető felé, ahova érkezett, ahol megállt. Nem irtózik a hely látványától, de  betegesen sem vonzza a dolog, neki ez csak egy placc, egy temető, semmi több. Besétálva, mintha kísértetkalandra várna, megindul a sírok közt, tesz egy apróbb kört, csak puszta unalom és időűzés gyanánt, majd visszatérve az elejéhez, a vastag törzsű fa lábánál lévő padra csüccsen. Azt már nem érti, minek ide pad, nem is keresi az értelmét, csak elfogadja a jelenlétét és egy szál újabb cigarettával foglalja le magát, amíg úgy nem dönt, hogy visszaindul a birtokra.

Sötét volt és éjszaka, határozottan sötét. Máté utálná ezt, sosem jönne ki ilyen későn, pláne nem egy temetőbe. Éppen ezért tartottam oda. Imádom azokat a helyeket, amiktől Máté irtózik.
Arcomon szokásosan a jellegzetes mogorva kifejezés ült, szememben pedig valami megmagyarázhatatlan fény csillant; lehet, hogy az őrület fénye volt. Szerintem mindenképpen ilyesmi lehetett, mást nem nagyon tudtam elképzelni. Nagyon ritkán volt a szememben ilyesfajta fény, csak akkor fordult elő, ha teljes mértékben egyedül éreztem magam, mintha csak én uralnám a testet, mintha más biztosan nem lakna itt, valahol a koponyám legmélyén, vagy nem is tudom, hol kószál ilyenkor Máté.
Ahogy lassan, nyikorogva kinyitottam a kiskaput, egy óvatos fuvallat csukta be utánam, mintha csak marasztalni akarna. Ó, természetesen maradni fogok egy ideig, nem kell aggódni. Azok az emberek, akikkel egy házban lakok - a "nevelő szülők", vagy mi -, nagyon megijedtek, hogy ilyen későn kimerészkedek, pedig ők szokták erőltetni, hogy hagyjam el a szobát... Miután azonban látták, hogy nem az édes-kedves-paranoid Máté van a felszínen, hanem én, még az ajtót is kinyitották előttem, csak annyit mondtak, hogy vigyázzak magamra. Mintha érdekelné őket, hogy jól vagyok-e. Persze... Gyűlölöm őket. Már most. Csak idegesítik az embert, nem jók másra, mint hogy ott lakjak náluk. Különben meg ez sem igaz. Én szívesebben laknék a Rellonban, de persze nem, mert Zója dönti el, mikor mehetek fel a többiek közé. Azt tudom, hogy minden bizonnyal sejti, nekem nem lenne gond ott aludni, de Máté, és az ő idiotizmusa miatt persze nem lehet. Emiatt kezelnek úgy, minta valami pszicho-gyilkos lennék. Igaz, néha úgy is nézek ki. Mint például most - szememben ezek szerint a földön túli gyűlölet csillog, amit mindig, mindenki iránt érzek. Az egyetlen érzésem, ami van. Nem is kell több. Csak megkeserítik az emberek életét.
Ahogy sétáltam a sírok közt, egyszer csak egy fiút - vagy férfit, ebből a távolságból nem láttam - pillantottam meg. Egy padon ült, minden bizonnyal gyászolta valamelyik hozzátartozóját. Az első gondolatom erre rögtön az volt, hogy ki az, aki éjfél körül jön ki gyászolni? Hát ez tuti nem normális.

Kornél

Unatkoztam. Rettenetesen.
Szerettem volna egy kicsit kimozdulni a kastélyból, hogy levegőhöz jussak, de abban az esetben vinnem kellett volna a csilli-villi pórázomat Serenhez és aranyos mosollyal nézni rá. Azt előbbi még talán ment volna, de az utóbbi már határozottan kevésbé. Tehát ez volt az egyszerű oka, hogy miért is tartózkodom én mostanában olyan feltűnően sokat az iskola falai között, holott ez egyáltalán nem volt jellemző rám.
Ezúttal semmiféle ostobaságot sem terveztem, amikor elhagytam a szobámat. A legutóbbi alkalom remek lecke volt. Soha többé nem akartam Firenzébe kirándulni teljesen egyedül, sőt önmagában vámpírokat nem akartam üldözőbe venni. Nem mintha mindannyian sokkal erősebbek lennének nálam, csak éppen jobb félni, mint megijedni. Ahol egy van, ott lehet több is, nem igaz?
Példának okáért, máris itt van ez a kis szöszi, akiről egyelőre semmit sem sikerült megtudnom. Ha akkor nincsen ott velem Lyra, valószínűleg sokkal csúnyább vége lett volna az estének. Nem tudom, melyikünk járt volna rosszabbul… talán egy kicsit mind a ketten, elvégre mégsem szándékoztam egy csattogó fogú vempet letépni a nyakamról.
Úgy éreztem, hogy megfulladok, ezért magát a kastélyt mindenképpen el kellett hagynom, de a falu határit nem szándékoztam átlépni. Célirányosan a tavacska felé tartottam. Sok emlék kötött oda, de a legtöbb felejthető volt, így tökéletesen megfelelt a gondolkodáshoz. Nem merészkedtem túl közel a vízhez; végigdőltem a fűben, lehunytam a szememet és csak hallgattam az engem körülvevő zajokat.
Ez egyelőre tökéletesen megfelelt szabadság címen.

Öltözék

Kath

Az utóbbi napokban mindent úgy élt meg, mintha először járna a kastély falai között. Gyakran eltévedt, de igyekezett ezzel is csak többet adni saját magának. Szétnézett, próbált tájékozódni és bizonyos dolgokhoz kötni az utat, soha nem volt  ebben igazán jó, ráadásul kómás volt. Cserben hagyta a máskor tökéletes alvókája. De ahogy sötétedett, úgy lett ő is egyre éberebb. Szeretett volna szétnézni, nem csak a kastélyban, hanem annak a környékén, kíváncsi volt mennyit változott a hely. Biztosan nem sokat, de szerette volna erre fogni a csavargást. Így aztán magára kapta az éppen kezébe akadt cuccait és elindult világot látni. Nem mintha annyira messzire jutott volna, épp csak a tóig jutott el. Lassabbra vette a tempót, nézelődött, már amennyit látott. Nem volt kellemetlen a sötétség, inkább megnyugtatta. Jó érzés volt, hogy körbeveszi, hogy nem lehet könnyen kiszúrni. Elégedetten vágta zsebre a kezeit és abban a pillanatban össze is vonta a szemöldökét. Nem számított rá, hogy itt találja meg a rengeteg démona közül az egyiket. Rákulcsolta az ujjait a dobozra és kihúzta a cigarettásdobozt. Azt hitte, ez már régen elveszett, de hát, ha már itt van, kár lenne veszni hagyni. Igaz, diák lévén még nem gyújthatna rá de nem az a fajta, aki foglalkozik a szabályokkal. Továbbá, már a korban ott van bőven, hogy dohányozhasson. Az öngyújtó kattan, ő pedig jóleső érzéssel szívja le a kesernyés füstöt ami végigkaparja a torkát. Nem tartozott ez a mindennapi káros szenvedélyei közé éppen csak akkor tette, amikor ideges volt, vagy csak megkívánta. A dobozt ezután zsebre vágta és lassan sétált tovább.
Nem gondolta, hogy másvalakit is fog ilyen kései órán itt találni. De ahogy jobban megnézte, a fűben tényleg volt valakit. Lepöccintette a hamut a cigi végéről és hangosan megköszörülte a torkát. Nem állt szándékában senkit megzavarni, vagy megijeszteni. De kicsit azért furcsa, hogy valaki éjnek-idején kint fetrengjen a fűben, minden ok nélkül.

Kornél

A gondolataim hihetetlen sebességgel pörögtek. Szerettem volna mindent a lehető legjobban csinálni, csakhogy mindig beleestem abba a hibába, hogy hagytam eluralkodni az érzelmeimet. Ezt nem tehettem meg. Még egyszer legalábbis semmi képpen. Így is épp elég alkalommal szorultam már életmentésre, nem volt rá szükségem, hogy egyszer az aktuális megmentőmet is magammal rántsam a gödörbe. Nem viseltem volna túlzottan jól, ha rajtam kívül bárkinek baja esik. Én túlélem, vagy legalábbis nem olyan nagy kár értem, de a barátaimat, azokat az embereket, akik számomra valamilyen érthetetlen okból kifolyólag fontosak, nem hagyom.
Tökéletes csönd vett körül és örültem, hogy ezúttal senkinek sem támadt kedve egy kis éjszakai túrához. Nem értékeltem volna túlzottan, ha a sötétben áttaposnak rajtam. Nem mintha bármilyen más körülmények között annyira szuperül kezeltem volna a helyzetet, csakhogy jelen pillanatban még annyira sem, mint egyébként.
A lépteket már egészen távolról meghallottam és imáim sajnos nem találtak meghallgatásra, így az a bizonyos valaki –akinek egyelőre még csak nem is sejtettem a kilétét– egyre közelebb jött hozzám. Nem moccantam meg, minek is hívjam fel magamra a figyelmet? Talán szerencsém lesz és elmegy mellettem… talán, persze. Mikor is volt nekem utoljára szerencsém?
Amikor kattant az öngyújtó kinyitottam a szemeimet és azonnal be tudom azonosítani a nem várt személyt.  Fogalmam sincsen, hogyan kellett volna reagálnom a közelségére, minden esetre, ha verne még a szívem, az most egészen biztosan meglódult volna.
-Gyűlölöm, hogy cigizel. –közöltem szenvtelenül, mikor megpróbálta felhívni magára a figyelmemet.
Természetesen az előbbi kijelentésemet nem gondoltam komolyan, tökéletesen hidegen hagyott, csak éppen reméltem, hogy a hangomból azért már be tud azonosítani, meg egyébként is… hazudjunk mindketten.
Lassan felültem, nehogy ráhozzam a frászt és az ajkamba harapva mértem végig. Kétszer. Legalább.

Kath


Nem gondolt konkrét személyre, amikor eltépelődött, ki fekhet a fűbe. De amikor meghallotta a nagyon is ismerős hangot, kínjában nem tudott mást csinálni, mint felnevetni. Annyi ember közül, pont ennek a kis démonnak kell itt fetrengnie a fűben éjnek idején. Az egész annyira epikusnak tűnik. Máskor hetekig nem látta a kis boszorkányt. Mi lesz így? Napi szinten bele fog bukni? Nem kívánta ezt a kínt senkinek, de nem azért, mert a lány társasága kellemetlen lett volna. Szeretett szenvedni és ezt a szenvedést csak magának akarta, bármennyire nehezen is vallotta be.
-Akkor ne nézz ide.
Lassan elindul felé, ha már itt van miért ne mehetne oda csak úgy köszönni. Néhány gyors lépés és már ott is van a Kath mellett. Lassan letelepszik mellé, azt persze meg sem kérdezi, hogy zavar-e, nem, ő soha nem zavar.
-Egyébként sem cigizek. Csak néha.
Az utolsó slukkokat mélyen szívja be, a csikket pedig belepöccinti, egyenesen a tó vizébe. Hosszan fújja ki a füstöt, legalább addig sem kell beszélgetnie a kis szörnyeteggel. Azóta sem gondolta végig egészen, a klubhelyiségben elhangzottakat, úgy volt vele, hogy ez a téma még ráér egy darabig, pihenteti az agyának valami eldugott szegletében és amikor rengeteg ideje lesz, majd előszedi és elrendezi magában a dolgokat. Minderre nem volt ideje, de most, hogy jobban belegondol, nem is akar ezen gondolni. Neki aztán mindegy, hogy miből van a lány, bár az sérti, hogy erősebb nála de ennyi az, amit hátrányként fel tud sorolni, egyelőre.
-Ha kajálni akartál jössz helyre jöttél nem?
Színpadiasan pislog körbe, mintha keresne valami alkalmas egyedet, majd megvillant egy féloldalas mosolyt és csuklóját Kath elé tolja. Nem tehet róla, szegény lánykát annyira könnyű provokálni, ő pedig imádja feszegetni a határokat.
-Kérsz egy kicsit? Biztos nagyon finom vagyok.
Ez minden, csak nem értelmes emberi reakció, viszont, ha jobban belegondolunk, annyira mégsem meglepő, hiszen maga Kornél sem éppen normális.

Kornél

Úgy gondolom, hogy a Sorsnak remek humorérzéke van. Már csak azt nem értem, hogy miért mindig rajtam mutatja be a legújabb és egyben legostobább ötleteit? Még sohasem gondoltam arra, hogy én remek alany lennék bármilyen realityben, de ezek után egészen biztosan részt fogok venni egyen. Csak és kizárólag teszt céljából; egészen biztosan megdobná a nézettséget, ha élő adásban tépnék le a fejemet.
-Téged jobb szem előtt tartani.
Ez csak amolyan ténymegállapítás volt. Egyszerűbbnek tűnt gondolkodni és kontrollálni az esetleges váratlan helyzeteket -mert pontosan tudtam, hogy ilyenben részem lesz-, ha tudom, hogy Kornél hol is helyezkedik el pontosan. Így például nem fogom véletlenül eltörni a nyakát, csak mert egy centivel odébb csapok, mint kellene.
Viccet félretéve, régen láttam már a fiút. Sokkal megnyugtatóbb volt tudni, hol is van, mert egyelőre képtelen voltam feltétel nélkül bízni benne. Na, nem mintha máskor gondolkodás nélkül megtettem volna, amit kért.
-Persze. -hagytam rá, elvégre valóban hidegen hagyott.
Ahogy leül mellém pillanatokon múlik csak, hogy arrébb ne csússzak. Nem mintha bármi problémám lenne Kornél közelségével, a probléma én magam vagyok. Alkalmatlannak lettem nyilvánítva mindenféle emberi kapcsolat kialakítására; de akkor miért annyira más a helyzet itt és most? Kornélt el tudom viselni magam mellett, márpedig ez csak nagyon kevés élő kiváltsága.
Követem a tekintetét, miközben végigpillant a parton. Egy lélek sincsen itt. Ez bizonyos szempontból jó, hiszen így senki sem zavar meg, miközben megpróbálom egy kicsit helyre billenteni a kirakós darabkáit.
De ugye, az érmének is két oldala van...
-Vagy talán neked nem kellett volna idejönnöd. -jegyeztem meg és látványosan végigmértem a fiút. -Honnan tudod, hogy nem éppen az első erre tévedő halandóra vártam?
Mert tehettem volna ezt is. Seren is megemlítette, hogy a faluban kellene táplálkoznom. Márpedig egy ilyen kis közösségben mi számít a legjobb stratégiának?
Senki sem láthat.
Nem hiszem, hogy Kornélt túl mélyen érintik a szavaim. Egyrészt, mert ő Kornél, másrészt, ha van egy kis esze, tökéletesen tisztában van vele, hogy sohasem bántanám őt. Egy újabb kiváltság.
Felhúzom a térdeimet és összekulcsolom előtte a kezeimet. Védekezek. Talán saját magamtól, talán a beszólásai elől menekülök, minden esetre bezárkóztam.
-Utálom mások csuklóját harapdálni. A nyak sokkal optimálisabb. -forgattam meg a szemeimet, majd halványan elmosolyodtam. -Viszont egy cigit elfogadok. -vettem elő a legangyalibb mosolyaim egyikét.
Nekem már aztán teljesen mindegy; nem túl valószínű, hogy belehalok.

Kath


Igyekezett nem rátaposni semmire, életben hagyni mindent a talpa alatt, de nem ment egyszerűen. Semmit nem látott. Hiába hunyorgott, a szeme nem szokott hozzá a sötétséghez. A falu fényei pedig távolnak tűntek, nem törték át a sötétséget.
-Nem bízol bennem?
Titokról nem volt szó. Mégis magától értetődőnek tűnt, hogy ez nem egy olyan dolog, amit délutáni csevegés közben közöl az ember a barátaival. S bár Kornél nem volt a kiszámíthatóság mintapéldánya, sértette a feltételezés. Ugyanakkor, valamilyen szinten egyet is értett vele, hiszen soha nem tudni, hogy éppen mi csúszik ki a száján, de hosszú távon ez sem jelenthet akkora akadályt, aki ismeri az tudja, hogy a hazugság csak úgy dől belőle. Kathel persze más a helyzet, neki még nem volt annyi alkalma hazudni, de biztos, hogy megfogja tenni, amint a lány lehetőséget ad rá, szemrebbenés nélkül.
-Miért ne? Simán megtehetnéd, nem lát senki. Egész jó kis hely arra, hogy megvacsorázz.
Nem gondolkodik, nem fontolja meg, amit mond, inkább csak kimondja amit gondol, most épp minden hazugság nélkül. Lehet, hogy a lány azt várja, hogy Kornél majd megijed tőle, de csalódnia kell. Fesztelenebbül érzi magát a társaságában, mint bárki máséban.
-Na hát azt tuti nem engedném. Még a végén kinyírsz, akkor pedig morcos lennék. Bár, ha szépen nézel...
Hiába emeli égnek a szemét, gyanítja, hogy a lány nem lát belőle semmit. Oldalra pillant, dereng előtte a lány sziluettje, képes kivenni a mozdulatok is, de csak a fantáziájára hagyatkozhat.
-Miért csinálod ez?
Óvatosan közelebb ül, megfogja a lány kezeit és megpróbálja lefejteni a őket a lábszáráról. Bele sem gondol abba, hogy mindez miatta van, de azért felismeri ő is a védekező mechanizmust, gyakorolta eleget.
-Cigit? Az előbb szúrtál le a bagóért.
Vigyorogva csóválja a fejét, majd kinyújtja a lábát benyúl a zsebébe, előveszi a dobozt, és a gyújtót, ad a lánynak is egy szálat, amit lovagiasan meg is gyújt, majd magának is kihúz egyet a dobozból. Miért ne?

Kornél

A sötétség a legjobb barátom.
Én tökéletesen látok, ellentétben mindenki mással, aki a környezetemben él. Olyan ez, mintha lenne egy saját világom. Mások botladoznak, én biztos lábakon állok. Némiképp megnyugtató a tudat, hogy ez a fegyverem minden körülmények között nálam van. Nappal kevesen találhatnának rám, hiszen Rich-csel élek, aki valószínűsíthetően nem engedné, hogy megöljenek, azonban az éjszaka a barátom.
Kornélra nézek és fogalmam sincsen, hogy mit is kéne pontosan mondanom.
-Bízom benned, épp ez a probléma. -vontam meg a vállaimat kicsit.
Nem tudom, mennyire értette meg a gondolatmenetemet mindenféle külön magyarázat nélkül, de azért reméltem, hogy halványan dereng neki valami és nem kell kiselőadást tartanom az elmúlt évemről. Egyikünk sem élvezné túlzottan. Éppen ez az oka, hogy eddig még senkinek sem meséltem el pontról pontra. Mindenki, aki a szívemhez közel áll tud valami. Néhány részletet. De a véres valóságot inkább megtartottam magamnak.
Sohasem gondoltam volna, hogy valakivel ilyen komoly eszmecserét fogok folytatni az én étkezési szokásaimról. Olyan téma ez, amit igyekszem elkerülni -sok egyéb mellett. Nem szeretem, ha ennyire mélyen belemásznak a magánszférámba, de itt és most teljesen más volt a helyzet.
-Persze, csak aztán belebotlok Nothart egyik kis kedvencébe... vagy magába Nothartba és vége a dalnak. -húzódtak ajkaim mosolyra.
Nem tudom, ki lenne képes engem megmenteni, ha egészen véletlenül a karjai közé keverednék. Gyanítom senki. Az lenne az utolsó táncom. Érthető, hogy miért is nem ugrok ki a bokorból minden lépésre, és miért nem próbáltam még meg elfogyasztani a lakóközösség felét.
-Nem öltem meg még senkit. -forgattam meg a szemeimet.
Senkit, aki nem akart bántani.
Ezt hangosan már nem teszem hozzá, épp csak elraktározom az agyam egyik távoli kis zugába, mondván, hogy ott a következő időszakban nagyon jó helyen lesz -mondjuk egy olyan száz évig.
Engedek neki és eleresztem a lábaimat, de nem engedem el a kezét. Utolsó mentőövként kapaszkodok belé.
-Kornél, én... -hogyan is magyarázhatnám el? -Sok minden megváltozott, sokan megbántottak és... Azt hiszem, én csak félek.
Nem tudom elmondani. Be vagyok zárva egy fal mögé. Egy fal mögé, amit én magam építettem. Borzalmas érzés, de ez van. Nem tudok mit tenni, egyedül nem tudom lebontani.
-Nekem szabad. Én már nem fogok tüdőrákban elpatkolni. -nevettem fel és átvettem a cigit, de a másik kezem automatikusan megtalálta Kornél szabad kezét.
Mélyet szívtam cigiből és lassan engedtem ki a füstöt. Tulajdonképpen ez is csak egy pótcselekvés, nincsen szükségem semmi ilyesmire, hiszen nem vagyok ember.
De így annak érzem magamat.
-Miért jöttél vissza? -fordultam Kornél felé és lélekben már felkészültem a hazugságra.

Kath


Bármennyire is próbál rájönni a dolog lényegére, nem ért. Talán csak nem annyira csiszolt, mint amennyire kellene, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem ért a nők nyelvén, őket mindig nehéz volt megérteni s bár ő nem volt benne borzalmas, ez azért mégiscsak sok.
-Nem értem, hogy ez miért baj.
Dehogynem, már amikor kiejtette a szavakat, akkor megbánta. Nincs az az idióta aki bízna benne. Ráadásul kezdi úgy érezni, hogy a kicsi Kathy részéről ez a bizalom teljesen máshogy értelmezendő, mint ahogy ő vette az első körben. Kezd összezavarodni.
-Hogy kibe?
Felesleges lenne elhitetnie a lánnyal, hogy tudja, miről van szó. Fogalma sincs, ki a Nothart, a mondat végét viszont nagyon is jól érette. Egyben az egész azonban mégis kicsit sántított számára. Nem hiába, tényleg régen elment és sok haszontalan információ homályosult el az agyában. Ha kellene is tudnia, mire akar ezzel a lány kilyukadni, akkor ez is az elfelejtett dolgok között volt.
-Olyat nem öltél meg, aki hagyta magát? Nehezen hiszem el, ez így magában, főleg, hogy pár napja épp csak nem dicsekedtél el azzal milyen ügyes kis vadász vagy.
Jót vigyorog a dolgon és ez a vigyor egészen addig meg is marad, amíg nem érzi meg a lány kezét a kezében. Egy pillanat olyan kedve lesz, mint akinek bevertek. Fintorog egy sort, köhint, mintha a füst ment volna félre, de bármilyen meglepő, nem engedi el, inkább összekulcsolja az ujjaikat, minden annyira magától értetődő, mintha reflex lenne.
-És attól jobb lesz, ha belém kapaszkodsz? Nem tudok rajtad segíteni.
Mutat rá a dologra, az egyik szemöldöke a magasba emelkedik, úgy néz arra, amerre Kath arcát sejti, de tudja, hogy a lány tökéletesen látja őt. A megjegyzést a dohányzásra inkább figyelmen kívül hagyja, nem szeretné ezzel rontani a hangulatot, ami amúgy sem épp úgy alakul, ahogyan ő tervezte.
-El akarom végezni a sulit, nem akarok Sopronban dekkolni. Szerintem ez bőven elég indok.
Mégis mire gondolhat? Az tuti, hogy amikor visszajött, eszében sem volt kics Kathy, most meg kezdi ezt a hülye csajos dumát. Azt várja, hogy valami romantikus bukjon ki a száján, rossz lóra tett, még ha miatta jött volna vissza, akkor se vallaná be.

Kornél

Persze, hogy nem érti. Az emberek többsége egyébként sem tudna ilyesmit felfogni. Azok, akik meg fel tudnák dolgozni az infót, nos, azok hihetetlenül közel állnak hozzám, tehát nincs is rá okuk, hogy ilyesmin agyaljanak.
Kevés emberben bízok meg, ami nem véletlen. Ha az ember lányát minden áldott nap szíven szúrhatják egy karóval, nem dobálózik olyan könnyedén a barátság kártyákkal. Legalábbis az én esetemben biztosan nem. A számomra új vámpírkisasszonyt még nem volt szerencsém megismerni igazán, így aztán nem tudhatom, hogy ő miként vélekedik erről, minden esetre nem túl jó pont azzal kezdeni a kapcsolatépítést, hogy a mellettem álló -vélhetőleg barátnőmnek- milyen remek illata van.
Ennél kevesebbért is villantottam már meg a fogam fehérjét.
-Felejtsd el. -ráztam meg egy kicsit a fejemet. -Úgy sem tudnám tökéletesen elmagyarázni.
Vagy mégis? Nem. Nem akartam erről beszélni, épp ezért elfordultam a másik irányba, hogy végigpörgethessem a fontos infókat a fejemben Kornélról és a megfelelő helyre csúsztassam a képzeletbeli kis noteszemben.
Felnevetek a kérdésen, de csak egészen halkan. Sikerült kiválasztanom egy olyan nevet, amit nem tud hova tenni. Márpedig ha valaki ezzel nincsen tisztában, akkor hogyan is került a Rellon falai közé? Becsukott szemmel rohangál?
-Nothart. -ismételtem meg a nevet. -Kon mestertanonc, rellonos, de igazából nem számít. Azon a tényen nem változtat, hogy nem lenne jó ötlet a faluban vacsizni.
Miért hiszi mindenki azt, hogy ez ennyire egyszerű? Hogy csak úgy megfogom a drágát és átharapom a torkát, aztán mint aki jól végezte dolgát, már ott sem vagyok? Nem ennyiből áll. Sokkal több van benne, mint azt bárki is képzelné, csak hát, ők ugye nem vámpírok; innentől kezdve meg tényleg felesleges lenne a szócséplés.
-Nekem mindenki hagyja magát. -ja, persze... Kornélnak nem beszéltem a kis képességemről. -Csak egyszer öltem. -beszívtam a füstöt és elnéztem a tó felett. -Megpróbálták kitépni a szívem, szóval gyakorlatilag önvédelem volt.
Nem tudom, miért osztottam ezt meg vele, minden esetre megtettem. Talán nem a legjobb ötlet, de bánom is én! Állítson egy fadarabot a mellkasomba, ha valami nem tetszik. Még csak tiltakozni sem fogok!
Ujjai az enyém köré fonódnak és nekem ez így tökéletesen megfelel. A kérdésre csak megrántom a vállamat.
-Így legalább annyira nem vagyok egyedül.
Ez a legtöbb, amivel szolgálhatok. Tekintetem elidőzött a fiú arcán, de nem lettem sokkal okosabb. Könnyedén olvasok bárkiben; benne is. Csak éppen annyira nem akartam ebben a pillanatban felfogni semmit sem, hogy egyszerűen csak átsiklottam a nyilvánvaló felett.
-Nem tudom. -ingattam a fejemet. -Én egészen biztosan nem jöttem volna vissza a helyedbe, de ez persze csak az én néző pontom.
És ha életben akarok maradni, akkor sajnos még egy darabig szükségem van a bébicsőszömre.

Kath


-Rendben.
Amúgy sem az a fajta, aki túl sokat lovagol a témán. Ha nem akarja elmondani, akkor nem mondja el. Kornélnak édes mindegy, legalább nem kell hallgatnia a felesleges locsogást, aminek a nagy része úgyis csak mentegetőzés lenne, na hát erre pont nem kíváncsi. De Kath még így is jobban áll, mint bárki más ebben a kastélyban. Ritkán lehet őt lefoglalni egy fél óránál tovább, még Kornél maga is értékeli ha valakinek sikerül lekötnie a figyelmét.
-Biztos, fogalmam sincs, ki az.
Megvonja a vállát, részéről ennyi a dolog. Magasról tesz az olyan emberekre akiket nem ismer. Ha meg kell ismernie a sors úgyis elintézi a dolgot, ha meg nem, akkor valószínű, hogy az ő sztorijában nem lesz szereplő. Kornél eléggé hisz benne, pont ezért gondolkodott el a lány ismételt megjelenésén. Túl sokat szerepel a történetben, attól függetlenül, hogy fiú mellékszereplőként kezeli, úgy tűnik a sors nem ért ezzel egyet
-Engem nem kellene megigézned. Ha erre gondolsz.
Hallott mendemondákat a vámpírokról, de nem biztos benne, hogy mind igaz. Ha esetleg bakot lőtt, csak reménykedni mer benne, hogy a lány nem fogja kinevetni. Nagyon kezdő még a témában, de legalább igyekszik, ezt is értékelni kell valamire, az ő esetében igencsak sokra.
-Akkor az nem számít. Csak védekeztél.
Megint csak az a kérdés, hogy miért ilyen nyugodt? Kicsi Kathy most vallott be egy gyilkosságot, neki pedig a szeme sem rebben. Inkább szippant egy utolsót a cigijébe és a még égő csikket messzire pöcköli, be a tóba. Tekintetével követi egy darabig, legalább addig sem kell reagálnia a következő megjegyzésre. Semmi frappáns nem jut az eszébe, megcsömörlött, ez rosszabb, mint a gyilkolós rész.
-Hát ha neked ez így jó.
Aprót szorít a lány kicsi kacsóján, megakar bizonyosodni róla, hogy nem csak elképzelte a szituációt, hanem ez tényleg meg is történt. Épeszű ember bizonyára nem tenne ilyen lépéseket a srác felé, főleg nem olyan, aki ismeri.
-Itt a legjobb, nem piszkál senki, vagy legalábbis senki otthonról.
Elvigyorodik a fejét pedig Kathy felé fordítja. Mit nem adna most azért, ha láthatna! Legalább a fél karját, vagy az egyik fülét, de azt biztos.

Kornél

Hálát adok az égnek, amiért épp Kornéllal hozott össze ebben a pillanatban. Nem mintha nem viselném el mások társaságát is, csak rájuk nézve talán inkább lennék fenyegető, mintsem normális. Mert ez a mostani viselkedésem az én szótáramban már súrolja  a normális kategóriát.
Remek, legalább ebben az életben egyszer valaki tiszteletben tartja a magánszférámat; na, de hogy éppen Kornél az?
-Mint mondtam, teljesen lényegtelen. -vontam meg a vállamat és a tó irányába indítottam meg a csikket.
A következő kijelentésre csak elgondolkozva fordulok a fiú felé. Ezt az ajánlatot már jó pár élőtől megkaptam, de fogalmam sincs, mennyire vehetem őket komolyan. A legtöbbjük egyszerűen mazochista és minden áron szenvedni akar. Ott van az a csoport is, akik egyszerűen csak ki akarják próbálni a dolgot és ne feledkezzünk meg azokról sem, akik később majd világgá kürtölik, hogy nekik bizony már volt dolguk vámpírral.  
Az ilyeneknek kellene átharapni a torkát.
-Meglepsz. -mosolyodtam el halványan. -Ha tudnád, hányan mondták már nekem ugyanezt!  
Nem mintha annyira büszke lennék rá, hogy túl sokan felfedeztek; egyszerűen csak tudatában vagyok a ténynek, hogy úgysem változtathatom meg a múltat, szóval már teljesen mindegy, kinek mit mondok arról, mi is történt velem az elmúlt egy évben.
Persze csak azoknak, akik jelentenek számomra valamit. Lehetőleg többet, mint egy vértasakot.
Védekeztem. Persze. Én is ezzel mentem saját magamat, nehogy összezuhanjak.
-Attól még gyilkosság volt. -sóhajtottam fel és visszadőltem a fűbe.
Szerettem volna elhinni, hogy attól sokkal jobb lesz, ha egyszerűen önvédelemnek nyilvánítom, de a lelkemen nem könnyített. Igen, mocskok voltak és igen, ha én nem mozdulok ők végeznek velem, de attól még emberek voltak. Életük volt, családjaik és barátaik. A munkát csak azért nem említem, mert hát milyen dolog már vámpíroknak dolgozni?
-Nekem tökéletes. -fordítottam felé a fejemet. -De ha zavar, nyugodtam futásnak eredhetsz. Esküszöm, hogy nem próbállak meg elkapni! -halvány mosoly játszott az ajkaimon, bár Kornél ebből igazán keveset láthatott.
Megértettem az álláspontját és azzal is tisztában voltam, hogy ha én választhatnék az otthonom és a kastély között, maradnék. Csakhogy nekem több opcióm is volt.
Meglöktem a lábammal az övét és felnevettem.
-Szándékosan csinálom, csak hogy ne unatkozz. -biztosítottam még mindig mosolyogva.
Kíváncsi lettem volna, hogy milyen esetben mondaná azt, hogy köszöni szépen, akkor ő most menekülne. Mennyire messzire kellene ehhez elmennem?

Kath

-Tudod mit? Akkor én nem mondom..
Nem szereti ha ő egy a sok közül. Nem akart ő nagyvonalú lenni, sem egyik bagázsba sem beletartozni, az önzetlenség is távol állt tőle, az egyetlen ok, amiért felajánlotta, hogy a lánykának ne kelljen mennie máshoz kuncsorogni. Elfintorodik. Tényleg ez lenne az indok? Ez az, ami a leginkább önzőnek hangzik és közben egyszerre önzetlen és botor. Akkor most melyik? Ő maga is belezavarodik benne.
-Számít az?
Emberek életéről van szó, amit nem lett volna joga elvenni. De bárki, az ő helyzetében így viselkedett volna, ráadásul a dolog titokban maradt, nem járkál utána senki, nem körözik, idővel majd a lelkiismerete is lenyugszik, nincs más dolga, mint várni. Kornél már csak tudja, elég rossz dolgot tett ahhoz, hogy ilyesmit ki merjen jelenti, persze nem hangosan, csak a gondolatai között. Kathyt inkább nem eteti ezzel a hülye dumával, amit sanszos, hogy már elmondtak neki páran.
-Nem fogok elfutni, nincs akkora szerencséd. Pedig lehet, hogy mennem kellene.
A mondandója utolsó felét nem azért teszi hozzá, amire Kath valószínűleg gondolni fog, de inkább meghagyja abban a tévhitben, nem akar magyarázkodni, főleg nem az érzéseiről, amik nem is nagyon léteznek a számára. Megpróbálja kivenni a lány mozdulatait a sötétben. Érzi, hogy a keze hátrébb húzódik, ebből gondolja, hogy a lány helyzetet vált, de arra álmában sem mert volna gondolni, hogy lefekszik, márpedig a sziluettje szinte teljesen eltűnt a sötétben. Nevetve lök vissza a lábával, majd értetlenül csóválja a fejét.
-Ha most látnálak, tuti lekapnálak.
Szabad kezével támaszkodik a háta mögött, felnéz az égre, abban reménykedve, hogy lát valami fényeset. A szemének már elege van a sötétből és az agyának is.

Kornél

-Helyes, ne olvadj bele a tömegbe.
Ilyen reakcióban sem volt még részem senkitől. Általában jön a jól megszokott duma, hogy de bizony ők annyira komolyan gondolták, mint még senki más. Persze. Ha éhes vagyok, szerzek valahogyan –bár némiképp megtépázza majd az önbizalmamat, mikor Seren előtt toporgok egy pórázzal a számban. Minden esetre, ez az egyetlen megoldás, én pedig kivételesen hallgatok a józan eszemre és élek a lehetőséggel; de azért az elraktározom Kornél ajánlatát is, ki tudja, mikor lesz rá szükségem.
Számít-e? Igen. Biztosan számít. Úgy értem, számítania kell, nem igaz? Az emberi életek nem tűnnek csak úgy el a levegőben. Voltak valakik. Ezen van a hangsúly.
-Kellene. –vontam meg a vállamat. –Úgy értem, én sem örülnék neki, ha egy dühös vámpír letépné a fejedet.
Azért éppen az övét, mert egyrészt ő volt mellettem, másrészt ha bevallom, ha nem, akkor is elég közel állt hozzám ahhoz, hogy gyilkoljak érte. Ismételten csak abba az 1%-ba sorolhatnám, ahol a hozzá hasonlóak kapnak helyet. Jól látszik, hogy mennyire gyér a lista… ez, azt hiszem, azt is mutatja, hogy mennyire hibás gépezet vagyok.
Felpislogok rá a sötétben, de csak a profilját látom. Nem tudom, hányan szeretnének hasonló helyzetbe keveredni, viszont én most akartam menekülőre fogni. Minek is erről túl sokat beszélni, rosszul vannak összedrótozva odabent a dolgok. Nincsenek érzéseim; vagy legalábbis eddig nem voltak, de most Kornél mindent összezavart.
-Egészen biztos vagyok benne, hogy jobban járnál, ha elfutnál.
Minden értelemben.
Hiába is mondom, nem akarom, hogy elmenjen. Akármilyen abszurd is a helyzet, sokkal jobban érzem maga így, hogy mellettem van. Minek is tagadni, attól még ez a helyzet.
Felnevetek és csak kicsúszik a kérdés.
-Miért? Sötétben nem megy?
Nem mintha provokálni akarnám; áh, dehogy.

Kath


-Soha nem voltam a tömeg része.
Világ életében számkivetett volt, ezt kár tagadni. Ráadásul utálta, az egyként emlegették az összes többivel. Ezért is reagált annyira hevesen az imént, pedig az ajánlat félig-meddig komoly volt. Nem csak a kíváncsiság hajtotta, valamilyen perverz élvezet töltötte el attól, ha arra gondolt, ő tarthatja életben a lányt. Normális ez? Pedig neki az életben nem voltak ilyen indíttatásai, talán kezdi elveszíteni önmagát? Csak néhány napja van itt, ettől a gondolattól egy kicsit megilletődik.
-De az teljesen más. Én vagyok annyira csökött idióta, hogy nekimenjek egy vámpírnak. Persze, ez is csak elmélet, ki tudja, mit hoz a jövő.
Erre gondolni sem akart. Nem volt más vágya, minthogy elvégezze az iskolát, aztán elhúzzon innen, minimum egy másik földrészre. Abban sem volt biztos, hogy mestertanoncnak itt akar maradni. Megígérte az anyjának, hogy kijárja az iskolát, annak ellenére is, hogy volt egy kis közjáték a hadseregnél. Örömmel jött el, mert ha végigjárja az útját akkor megkap mindent, amit csak akar.
-Az tuti. De nehogy azt hidd, hogy félek, nincs neked akkora szerencséd. Kis béka vagy, akárminek is hívod magadat.
Megkeresi a lány térdét, néhányszor megütögeti, mintha csak egy kutya fejét ütögetné, ezzel is tudatosítva a lányban a véleményét, azonban ezzel a mozdulatsor nem ér véget. A keze lassan elindul felfelé, a lány belső combjára. Közben a pofátlan vigyor elterül az arcán, ahogy szokott.
-De, ha nagyon megerőltetem magamat.
Elképzelni, hogy nagyjából milyen testhelyzetbe lehet, ha már az egyik lába megvan akkor a másik sem lehet olyan messze. Ahelyett azonban, hogy megfogná és felrántaná a lányt. Fentebb tornázza magát és egy gyors mozdulattal fölé kerekedik, vagy legalábbis nagyon reménykedik benne.
-Máskor nem leszek ennyire odaadó.
Mintha egy szempár sejlene fel, ebből megbizonyosodik arról, hogy legalább jó helyen van. Közelebb hajol a lányhoz, végigcsókolja az arcát, egészen addig amíg meg nem találja az ajkait, néhány másodpercet tétovázik csak, de az ösztönei nem hagyják sokáig nyugodni, szóval nem húzza a pillanatot, inkább megcsókolja.

Kornél

-Tudom. -biccentettem rá. -Nem is hittem soha, hogy az vagy.
Nyílt kártyákkal.
Én sem voltam soha egy a sok közül -talán valamikor nagyon régen, mostanra azonban teljesen megváltozott a helyzet. Nem mintha önnön akaratomból váltam volna ki ilyen szinten a tömegből. Jó pár éve kezdtem a menekülést, de a hab a tortán az átváltozásom volt. Azt nem terveztem meg előre, pedig igencsak hatásos lett volna, ha tudatában vagyok, mire is készülök. Talán átgondoltam volna. Párszor. Jópárszor.
Felmosolygok Kornélra. Szeretnék neki igazat adni, de tényleg, csak hogy egyre inkább hajt az idióta címre. Konkrétan azóta, hogy egyáltalán válaszolt. A legtöbben ezt valószínűleg nem tették volna meg, nem mintha én ezt annyira sajnálnám.
-Pedig el tudom képzelni. -jegyeztem meg. -Mármint, hogy idióta vagy. -halkan felnevetek és felpillogok az égre.
Nos, itt vagyok. Talán nem a legokosabb, de mégis csak Kornél mellett sikerül eltöltenem ezt az estét. Reménykedtem benne, hogy egy jó darabig nem találkozunk az ominózus jé-te-még-élsz eset után, de ha én egyszer valamiben reménykedek, egészen biztos, hogy a visszájára fordul a helyzet.
Mint mondtam, a világ utál engem.
Ez most nem csak egy amolyan gyermeteg kijelentés, mert éppen elveszítette, a fülbevalóm, vagy letört a körmöm. Ennél engem sokkal komolyabb problémák vesznek körül. Átlagos tininek lenni; a fél karomat odaadnám ezért.
-Majdnem elfelejtettem, köszi, hogy emlékeztetsz! -villantok meg egy mosolyt és igyekszem nem tudomást venni a kezéről.
Nem mintha annyira jól menne, sőt. Kifejezetten rosszul kezelem a helyzetet odabent, aminek csak az lehet az oka, hogy senki sem ért még hozzám, mióta olyan lettem, amilyen. Jó, ne számoljuk azt, amikor éppen az életemet akarták megmenteni. Ritka kivétel.
Már épp valamiféle frappáns visszavágással készülök, amikor egyszer csak egy Kornéllal találom szemben magamat. A lehető leghülyébb a helyzet, tekintve, hogy én provokáltam ki, közben pedig mégis aggódok. Nem normális, igen tudom, de ez én vagyok.
-Egy igazi lovag vagy. -suttogtam, mielőtt beleolvadtam volna a csókjába.
Abban a pillanatban ötletem sem volt, mennyire okos ebbe belevágni. Vámpír vagyok, az ösztöneim túlpörögtek és vigyáznom kellett, nehogy kárt tegyek a fiúban.
Megkapaszkodtam a felsőjében és még közelebb húztam magamhoz. Szükségem volt rá, mint a - csak azért nem mondom, hogy a levegőre, mert arra nemigen van szükségem.

Kath


-Helyes, nem szeretem ha egy lapon emlegetnek mindenki mással.
Talán ez volt az egyik leggyengébb pontja. Nem akart ő betegesen különbözni a többiektől, nem tett meg semmit azért, hogy más legyen. Nincs teletűzdelve fémmel a teste, nem varratta ki a fejét, de még csak különlegesen sem öltözik. A lényeg csak annyi, hogyha a tömegről beszélnek ő ne legyen abból egy és rögtön mindenki boldog. Lehet, hogy ez is a gyerekes rigolyái közé tartozott, de ettől érezte magát jobbnak, mint a szürke átlag.
-Pedig nem vagyok az, illetve, egy orvos szemével biztos, de néha tudok egészen átlagosan viselkedni, mint ahogy most.
Ritka pillanat, amivel megtiszteli a lányt. Most nem érzi szükségét annak, hogy támadjon, vagy védekezzen, most csak van. Mivel a lány elmondta a kis titkát, igyekszik azzal viszonozni, hogy normálisan áll a dolgokhoz. Maga sem tudja, miért teszi, talán csak a saját lelkiismerete megnyugtatására. De egyelőre nem tart ott, hogy számba vegye ezeket a dolgokat a lány combja sokkal inkább lefoglalja.
-Tudom, de ne mond el senkinek.
Addig húzza, ameddig csak tudja. Hiába, azért mégiscsak férfiból van, egy csinos lány fekszik alatta. Részletekbe meg inkább bele sem gondol. Nem számít, hogy halott-e vagy élő, vagy mit eszik, jelen pillanatban nem. Maga is meglepődik rajta, hogyha kicsit megerőlteti magát, mennyire hétköznapi tud lenni. Igyekszik nem kibillenni a féltve őrzött egyensúlyból.
Lassan távolodik el tőle, de nem megy messzire az egyik kezét a lány nyakára teszi, megpróbálja vele kitapintani a pulzusát, de hiába próbálkozik, bármennyire is erősen, nem találja. Felnevet, a fejét csóválja. Egy kósza másodpercig még hitt benne, hogy Kathy talán csak kamuzott, de csalódnia kellett, megint.

"Well I like to be the one who chooses
but now babe I can't lose!"

-Rögtön gondoltam. –hagytam rá különösebb vita nélkül.
Én sem szerettem. Elég nehezen kezeltem, ha valaki a szürke átlagba próbált meg engem is beilleszteni. Annyira más voltam, hogy az már szinte fájt, épp ezért komolyan sértette az önérzetemet, amikor bárki mással egy lapon emlegettek. Már ha ez a bárki nem éppen egy volt az 1%-ból, ugye.
El kellett ismernem, hogy valóban hihetetlenül normális volt velem szemben. A mai este folyamán nem csak a vérfelajánlással lepett meg, de ha jobban belegondoltam, akkor azzal is, hogy nem úgy viselkedett, ahogyan szokott. Na, nem mintha bármi kifogásom lenne ellene. Akkor is éppen ugyanúgy érezném magam a társaságában, mint most.
Azért jöttem ki ide, mert szükségem volt a magányra, de ahogy Kornél mellém telepedett, rá kellett ébrednem, hogy úgy istenigazából arra lenne szükségem, hogy valaki helyre rakjon. Ez a beszélgetés már-már megfelelt minden kritériumnak.
-Most normális vagy. Fájó szívvel, de el kell ismernem. –nevettem fel.
A mai este folyamán többet nevettem, mint az elmúlt egy évben összesen. Ez persze nem probléma, csak éppen furcsa, hogy Kornél van rám ilyen hatással. De még mindig jobb, hogy éppen ő az, mintha teszem azt, valamelyik…hm…másik ház tagja lenne, nem? Például, ha egy navinéssel nevetni látnának, akkor egészen biztos, hogy én is be vagyok szívva.
Egy ilyen titkot szíves örömest megtartottam magamnak. Kifejezetten különlegesnek éreztem magam tőle, hogy Kornél pont nekem mondta ezt, de ha karóval fenyegetnek, akkor sem árultam volna el soha senkinek. Ez az én titkom volt. A mi titkunk. Egyébként is nehezen viseltem, ha belenyúlnak az életembe.
Nem moccantam, amikor megérztem a kezét a nyakamon, de mindez csak pár másodpercig tartott. Odanyúltam és óvatosan lefejtettem az ujjait, de továbbra sem eresztettem el őket.
-Nem tudom eldönteni, hogy most megpróbáltad kitapintani a pulzusom, vagy egyszerűen csak meg akartál fojtani. –állítottam szembe a tényekkel egy ici-pici éllel a hangomban. –Tudod, a legtöbb nő már rég sikoltozva rugdosódna.
Bizonyára bennem van a hiba, de én továbbra is kapaszkodom belé, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Az érzelmi gátam előbb vagy utóbb romokba fog dőlni; mindenki meneküljön amerre lát!

Kath

-Most kivételesen.
Nem akar arra gondolni, hogy vajon mikor fog borulni az agya. Bármelyik pillanatban elöntheti a szomorúság, a bánat, vagy a csalódottság, azt pedig most nagyon akarja. De legalább a lány miatt nem kell aggódnia, Kathy megtudja védeni magát ha esetleg arra kerülne sor, ettől pedig könnyebb lesz a lelkének, legalább egy kicsit. Nem egészen biztos benne, hogy Kath emlékszik-e a becsavarodásaira? Nem sűrűn lehetett abban az állapotban elkapni, legtöbbször olyankor elbújt valahol, kivárta amíg jobb lesz a közérzete, de mindig volt szerencséje. Akadt olyan pillant amikor társaság előtt csavarodott be. Nem emlékszik, hogy vajon Kathyt is megtisztelte-e ezzel a viselkedéssel. Reménykedik benne, hogy igen, mert legalább nem foga váratlanul érni a dolog.
-Nem lehetek egy kicsit kíváncsi?
Féloldalas mosoly terül szét az arcán. Tudta, hogy simogatásnak kellett volna álcáznia, de Kath simán átlátott rajta. Sok dolog érdekelte ezzel a vámpír dologgal kapcsolatban, de nem akarta egyből letámadni szegényt, előtte még kiélvezte a pillanatot. Ráhajolt a lány nyakára és csókoknak álcázva folytatta a keresést.
-Te tényleg halott vagy. Megfojtani nem akartalak, az már eljutott az agyamig, hogy nem tudnálak.
Félig négykézláb, félig Kathen fekve egyensúlyoz, igyekszik megtalálni a megfelelő fekvő pozíciót, ami még nem válik kényelmetlenné. Eszébe jut, hogy talán nem itt kellene ezt lerendezniük, de sötét van és sehol senki. A gátlások pedig felszabadulnak a sötétben, még akkor is ha csak egyikük lát rosszul, az már haladás.
-Milyen időközönként szoktál enni? Most éhes vagy? Tényleg kíváncsi vagyok, milyen az, amikor megcsapolnak.
Nem tehet róla, gyermeki bolondsággal és lelkesedéssel áll neki a témának. Tetszik neki Kath, de így még jobban tetszik neki, hogy nem hétköznapi, legalább nem lehet fölötte elsiklani egyszerűen, igéző.