Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Egyikőjük se volt már az a naiv kisgyerek. Az intézetben gyorsan kellett felnőniük, olyan körülmények között, amiket senki más nem tud megérteni. Éjszakánként még kísértik az emlékek, a hallott nyögések és sikoltások, amik sose akartak abbamaradni. De most ketten voltak.
Kellemes? Nem mondhatni. Mikor egy tragédia tartja össze a barátságos, az sose lehet felhőtlen. Viszont annál erősebb. Bensőséges, ahogy senki mással, éppen ezért figyelt fel azonnal Fanni hangjára Zsombor. Vonásai megváltoztak, aggodalmas és törődő lett, és még gyorsabban szedte a fokokat, mint előtte.
- Dehogy cseszted el. Nézd, hiszen itt vagyunk mind a ketten - ült le mellé. Ujjaival letörölt egy könnycseppet a lány arcáról. - Mond el mi a gond valójában - tért rá kertelés nélkül a fiú. Mindig is utálta az értelmetlen cseverészést. Főleg akkor, amikor látta a másikon, hogy nincs jól. Egy része mindenkit meg akart gyógyítani, mert magát képtelen volt. Mégis folyamatosan akadályokba ütközött.
- Beszélgessünk. Mint régen. Szeretnéd, hogy kihozzak két széket a faházból? - mosolyodott el féloldalasan. Csoportos terápia, milyen őrült dolgok is történtek azokon. - Vagy a légzésgyakorlattal szeretnéd esetleg kezdeni? - ajánlgatta. Csak egy kis nevetést akart kihúzni Fanniból. Egy vigyort, egy megremegő ajkat, hogy tudja, nem reménytelen a helyzet.
- Beszélj hozzám. Mond el - tette kezét a másikéra. Pontosan úgy, ahogy annak idején Fanni tette vele. Elkezdeni mindig olyan nehéz. A szégyen egyszerűen megbénítja az embert.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Minden ember a belső démonjaival küzd. Éjszaka előjönnek a fiókból vagy az ágy alól, és nem hagyják, hogy lehunyjuk a szemünket. Kísértenek, mint a nap közben elejtett kínos mondataink, újra és újra visszapörgetve az agyban. És aztán vannak az olyan emberek, akiknek a belső démonok valóságos alakot öltenek. Már nem csak az este sötét fátyolában rajzolódnak ki, hanem a napsütötte szoba falára is kivetülnek. Fanni és Zsombor ilyen ember volt. A déli sugarak mellett kísérték őket az éjszaka szörnyetegei, és képtelenek voltak a menekülésre. Néha egyedül voltak, néha egy baráttal. De annak a vállán is ott csücsült az elítélés vörös démona. Zsombor azonban enélkül a kis lények nélkül, őszinte kíváncsisággal hallgatja a másikat. Nincsenek tabuk, azokat már rég maguk mögött hagyták. Helyette a göndör óvó érintése maradt, mikor átölelte Fanni vállát, és magához húzta. Haját óvatosan simította meg, így csitítva a lányt.
- Nem fogsz visszamenni - jelentette ki határozottan a srác, aztán elengedte Fannit, és egy félmosollyal ránézett. Aztán el a messzeségbe.
- Egy időben én is trükköztem a bogyókkal - jelentette ki érzelemmentes hangon. - Tizennyolc lettem, az állam már nem támogatott tovább, a szüleim örökségét pedig nem vehettem át, mert a bíróság szerint nem voltam beszámítható. Nem volt pénzem a pirulákra, én pedig konok módon ahelyett, hogy segítséget kértem volna, magamtól próbáltam bájitalt kitalálni. Egyiknek rosszabb mellékhatása volt, mint a másiknak, és az egyikbe majdnem bele is haltam - ismertette a történetet röviden Zsombor. Nem volt rá büszke, Rara szerencsére azóta se tud az esetről, és nem is szándékozta elmondani neki. A szégyen leple egyszerűen túl sok mindent betakar.
Fanni szemébe nézett, mélyen, mintha a lelkéig le akarna látni. - Hiába nem akarod őket tenni, nélkülük nincs életünk. Ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet többet - kérte, íriszeiben az aggódás aranyló csíkokat hagyott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Ahogy a szavak kifutottak Zsombor száján, úgy érezte meg újra a reszkető félelmet, ami elöntötte testét azon a délutánon. Ha Hayden nincs ott, már nem ücsörögne Fanni mellett a faház verandáján, és valaki más mesélné neki a történetét. Egy időben bármit megtett volna azért, hogy legyen benne mersz véget vetni az egésznek. Utálta saját magát, ahogy az emberek ránéznek, az ítéletet a szemükben. De leginkább azt, ahogy magát látta. Pontosan úgy, ahogy most Fanni. Vakmerőn mindent kipróbált, amit csak ember tud, mert úgy érezte nincs veszíteni valója. Az maradt csak a fejében, hogy jobb lenne a világ nélküle.
Mégse merte meglépni az utolsó lépést. A félelem, vagy valamiféle józan ész miatt, de az utolsó percben folyton visszavonta az elhatározását. - Fanni, én... - kereste a szavakat, hogy választ tudjon adni a másiknak. Ki kellett mondania, amit már oly régóta leleplez. - Mi soha nem leszünk már normálisak. Minden éjszaka remegve ébredem fel valami rémálom miatt, mert olyan dolgokat éltünk át, amikről mások egyáltalán nem tudnak. És őszintén, szerintem nem is akarnak - ingatta meg göndör buksiját, és elhúzva a száját sorstársára nézett. Valahogy most mindent értett. Azokat a pillanatokat, amikor Rara feszülten figyeli a fel-alá járkálását, mert míg a lány képes őt elfogadni, ő nem magát. Eljön vajon a pillanat, hogy képes lesz?
- Ez most nagyon sallang lesz, de a szerelem - húzta féloldalas mosolyra a száját Zsombor. Sokszor teszi ezt, mondhatni a védjegye, de most egy kicsit mégis édesebb volt. - Éppen őrült ámokfutásban voltam. Mindent kipróbáltam, amit csak lehetett, és egyik nap fogtam magam és blicceltem a vonaton Pestig. Pont abban a kabinban volt, mint én, és segített kimagyarázni a kalauznak. Mondjuk nem hagytam neki sok esélyt - vigyorgott, alig bírta visszafogni a mellkasából áradó szeretetet, amit Rara gondolata ébresztett benne. - Éreztem, hogy van valami benne, és másnap elmentem a hangversenyére. Hogy újra lássam. Aztán a városba. Meg Big Jimhez, emlékszel rá, ugye? - emlegette fel Fanninak a férfit, akivel az első hónapokban szinte minden nap összebalhéztak valamin. Többnyire Zsombor dühkezelési problémáinak hála. - De aztán rájöttem, hogy nem csinálhatom ezt vele. Mármint tudod, azt gondoltam, hogy az olyanoknak mint mi, ez nem jár - próbálta megmagyarázni, de azt a belső késztetést, a menekülés érzését nehéz volt szavakba önteni. - Ő mégis maradt - fejezte be a történetet, és egy pillanatra elgondolkodva nézett maga elé. Vajon hol lenne Rara nélkül?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

A félelem és az undor mocskos szörnyetege a bőre alá kúszott, ahogy hallgatta a felsorolást. Hónapok teltek el, mire megszokta az üvöltözést. Néha egyenesen ő volt, aki kiáltozott az éjszakában, mert félt, hogy elveszti az eszét. Nem aludt, nem evett, megdermesztette a rémület, hogy Márton újra megjelenik. Az altatótű olyan gyakran marta fel a bőrét, hogy még mindig pontosan emlékezett a fájdalomra, ami kísérte.
Reflexből nyúlt a lány válla felé, és húzta a mellkasához, miközben a buksiját simogatta. - Nem, nem vagy gyáva. Az egyik legbátrabb ember vagy, akit ismerek - vallotta meg Zsombor, aztán elengedve a törékeny testet maga elé meredve mesélte el a történetét az ELME utánról. Nem a sötét részt, az azutánit. Amikor megjelent egy fény az alagút végén, és ahelyett, hogy lelépett volna az útról, az utolsó percben kihátrált. Sokat jelentett neki Rara. A legtöbbet eddig az életében. Talán ezért fogta el reszkető félelem a gondolatra, hogy elveszítheti. Ahogy a többieket is tette.
Fannira nézett, azokra a bizakodó szemekre, és elmosolyodott. - Egymást kaparjuk össze. Csak nekem már régebben volt az ELME. De emlékszel hányszor törölted fel velem a padlót, mert a dührohamok miatt az összes temperát a földre borítottam? Vagy amikor eltörtem a gitárt? Senki más nem volt ott, hogy megnyugtasson - sorolta a keserédes emlékeket. Fanni még őrülten is sokkal épebb volt, mint Zsombor.
Elnevette magát az utolsó mondaton. Megkönnyebbülten, mert ez már sokkal jobban hasonlított arra a Fannira, akit ismer. - Nem biztos, hogy neked is a szerelem lesz a mentőöv. Lehet elég ha örökbe fogadsz egy kutyát. Vagy macskát. Sokkal egyszerűbb, hidd el nekem - bólintott Zsombor. A szíve sokszor volt nehéz a félelemtől, hogy Rara talán nem szereti úgy. Hogy a lány minimum annyira labilis, mint ő. És hát a nővérével se volt épp könnyű dolga. - Kevesebb a dráma - tette hozzá, összefoglalva az egyetlen dolgot, ami miatt talán jobb egy háziállat.
- Viszont én is szeretném, hogy találkozzatok. Szombaton lesz egy koncertünk a leprikónba. Eljössz? Akkor bemutatlak - kérdezte lazán. Még mindig furcsának érezte, hogy mások előtt gitározik. Olyan sokáig volt ez Márton dolga, hogy aztán nem merte. Aztán meg csak magának, félve, hogy az emberek rájönnek mit érez. Most pedig mindennél nyitottabban tárta a törött szívét mások elé, hogy rácsodálhassanak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Megint nem jön álom a szemére. Lecsukja szemhéját, de mögötte már csak a sivár sötétség köszönti újonnan. Ezek az esték a jobbak. A rémálmok néha visszalátogatnak hozzá, pontosan mint Rara előtt, csak ezúttal már ő is meg szokott jelenni benne. A rémképekben nem egyedül kezelik az ELMÉben. Megtörte. Egymást törték el. Fülében visszhangzik a betegek sikolya, még akkor is, mikor a parkban ül egy padon. Szeme alatt hatalmas karikák hirdetik az utóbbi éjszakák kimenetelét. Minden nap értelmetlennek tűnik Rara nélkül. Számot is írt róla. Egy dühöset aznap este, mikor a lány otthagyta a barátaival, és egy szomorút a napokban. Winter örülni fog. Ő viszont teljesen elveszett.
Lehajtott fejjel gondolkodott az utóbbi heteken. Eleinte azt hitte a levegővétel is nehezen megy Rara nélkül. Nem látta értelmét semminek, az óráit is kihagyta az egyetemen. Csak feküdt egész nap, gondolkodva azon a pár mondaton, amik elhagyták a száját. És a barnáét. A sötétséget ismerős barátként fogta mellkasához egy ölelésre. Egészen addig, míg meg nem jött a levél. Nyugodtabb lett? Nem mondhatni. Már nem voltak olyan pillanatai, csak őrült kirohanásai, és terápiás rajzolásai.
Karjai térdén támaszkodtak, ahogy előre dőlve a földet mustrálta. Nem akarta látni. Félt látni. Vajon jól lesz? Nélküle? Ő nincs jól. Még gubancos haja is gubancosabb, mint szokott. Aztán érezte, hogy megjelenik valaki. Az összes idegszála megfeszült, és habár előre eldöntötte, hogy ő fogja kezdeni, hirtelen a hangszálai mind feldagadtak és megtagadták a parancsot. Csak azt érezte, hogy összetört. Nem volt hova menekülnie a fájdalom elől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Szemét lehunyta egy pillanatra, befogadva a szemhéja mögötti sötétséget. Nem akarta kinyitni. Sokkal egyszerűbb volt elbújni a problémák elől, hiszen már annyival szembe kellett néznie. És valahogy érezte, hogy ez sem lesz kellemesebb, mint bármelyik előtte. Végül pilláit mégis lassan felnyitotta, és félve oldalra nézett. Csak egy röpke csekkolást szeretett volna, ám barnái ott ragadtak. A meggyötört arcon, testen, elmén. Kemény vonásai ellazultak, és legszívesebben olyan szorosan ölelte volna magához Rarát, hogy elhiggye neki, hogy a világ egy szép hely, és ők mindent megoldanak. De nem lehetett. Olyan üres tér szorult kettejük közé, ami azóta nem furakodott oda, hogy azon a vonatúton segített neki. Bizalom. Ez volt az ő kapcsolatuk rugója már az első pillanattal. Egy kincs, melyet olyannyira féltettek; a mellkasukhoz szorították, és szorongatták, míg...
- Azt hiszem... - kezdte Zsombor kiszáradt ajkakkal. Fájt beszélnie. Utálta magát, amiért ezt tette Rarával. Soha nem akarta bántani. De az olyanok, mint ő sose akarják, csak megteszik, nem igaz? - ...azt hiszem összeroppantottuk az egymásba vetett bizalmunk - szólt halkan, hogy a téren a járókelők akkor se hallhatták volna meg, ha hat fülük van. Újra elhallgatott egy pillanatra, aggódó pillantása végigsiklott a másikon, majd úgy törtek ki a szavak a tüdejéből, mintha belülről égetnék. Talán így is volt.
- Én soha többé nem akarlak bántani Rara. Sose akartalak, de úgy tűnik, képtelen vagyok rá - vallotta meg, és habár teste elfordult a lány irányába, hozzáérni továbbra sem mert.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Újra visszatért belé a sötétség. Elborította a tagjait, és fagyos hitetlenkedést hagyott maga után. Érezte Mártont. Évek óta először olyan volt, mintha újra szét akarna szakadni két emberre, de közben nagyon is jól tudta, hogy csak a pszichéje játszik vele egy ismerősviadalt. Bántani akarta magát azért, amit akkor éjjel tett, pedig visszagondolva is csak ugyanazokat tudná elmondani. Szebben, elfogadhatóbb köntösben, de a gondolatok, amik aggasztották hónapok óta, nem változtak.
Visszaejtette pillantását összekulcsolt kezeire, amelyeket Rara szavainak nyomán tördelni kezdett. Nem akarta, hogy bocsánatot kérjen. Beszélni szeretett volna, csak nem tudta hol kezdje. Rara utolsó mondatai segítették csak kizökkenteni, hogy ne vesszen a gondolatok közé.
- Én mindig megbíztam benned - szögezte le Zsombor azonnal, ideges mozdulatai is stabillá váltak, és lassan visszafordult Sári felé. - Már az első nap a vonaton. Anélkül, hogy tudtam volna ki vagy. És azóta is folyamatosan - fejtette ki még inkább. ideges mozdulattal göndör fürtjei közé túrt, és felegyenesedve nagy levegőt szippantott.
- Nézd, én nem tudom hol siklottunk el ennyire. Sajnálom, amiket mondtam. Főleg a... - egy pillanatra a bocsánatkérésben is megakadt, ahogy visszaidézte az emlékeket. - ...a legrosszabb helyen bántottalak... - suttogta, a mondat végét elnyelte a tenyere, ahogy belesüllyesztette arcát. Nem hitte, hogy innen van kiút. Hogy ő ezek után képes bízni saját magában ahhoz, hogy az eridonos közelébe engedje.
Kiemelte a fejét. Nehéz volt nem elfutni a problémák elől, pedig számára sose volt lehetőség. - Sajnálom azt is, hogy megszegtem az ígéretemet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Csöndes Bogolyfalvi utca. A sötétben egy fehér macska szalad át két szemetes között az úton. Szőrének alsó felén a sárcsomók úgy ringtak, mintha Hádesz háromfejű kutyáját hívnák keringőzni a fertőzött sikátorba. Aztán hirtelen kivágódott az ajtó, lilára festve egy csíkban a mocskot. A zene kiszűrődött, aminek ritmusára egy ember teste csapódott a sárba. A kidobó még ingatta egy kicsit a fejét, elnézve a dühtől tajtékzó tagot, akinek bal arccsontján vöröslő foltból lehetett sejteni a kidobásnak az okát.
Lassan felállt, dühösen rázta le zakójáról a sarat, miközben még mormogott valamit az orra alatt. Nehézkes, kissé suta léptekkel indult előre, csakhogy a boglyas tér első padjára lezsugorodjon. Egy kicsit pihennie kellett, mielőtt a Prambergerre fordul. Ha így látják meg, kiforgatják mindenéből, mielőtt annyit mondana bu.
- A rohadt életbe... - nyögött fel, ahogy véletlenül keze a foltra tévelyedett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A talaj minden fizikai elmélethez képest jobban mozgott, mint kellett volna. A ringatózást pedig eltompult beszélgetések zaja tette még inkább gyomorforgatóvá. Zsombor összeszoratotta szemeit, majd egy grimasszal egyidőben nyitotta fel barnáit, hátha a kép kicsit életszerűbb lesz. A hang irányába fordult, és félszeg mosollyal lesett barátja felé.
- Álmodom - jelentette ki végül egykedvűen, ám ahogy újra előrepillantott az alak nem tűnt el. Sőt, egyenesen beállt elé. Összeszűkített szemekkel latolgatta mennyire hihet a szemének a göndör, és egy kínos másodpercig csak meredt a tekintetbe. Kissé heves, ám annál ingatagabb mozdulattal állt fel végül, és ölelte át Benettet. - Haveeer, rég láttalak. Hogy megy a hopponálgatás? - csapkodta meg jóindulatúan a másik vállát, ám zsibbadt tagjai talán túlon túl erősen markolták a zsenge karokat.