Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Arca semmi érzelmet nem mutatott. Kihúzta magát, és egy fél fejjel az eridonos felé kerekedett. Széltében lehet nagyobb volt és izmosabb, Márton akkor is kihasználta a fölényét, hogy onnan nézhessen le a másikra.
- Menj innen, amíg szépen kérem - mondta ki ridegen a szavakat. Szinte ijesztő volt az egész egybe. Az összes izma megfeszült, tenyere ökölbe görbült. Mégis az arcán és a hangján úgy uralkodott, mintha egy kicsit sem esne nehezére.
- Ne merj rosszat mondani a családjáról! - Hangja végre megemelkedett. Eddig bírta. Mind a két tenyerét a másik mellkasára tette, és akkorát lökött rajta, amekkorát csak tudott. A másik jó pár lépést tett hátra, mire visszanyerte az egyensúlyát, de nem esett el. A két haverja a háttérben feszülten figyelt, de nem jöttek közelebb.
- Akarsz egyet? - kérdezte a piros, de nem jött közelebb.
- Próbáld csak meg!
- Szeretnéd?
- Gyere csak! - Márton annyira vágyott erre az ökölharcra, mint a sivatagi róka a vízre. Túl sok mindent zárt mostanában magában, és le kellett vezetnie valakin, és tökéletesen kapóra jött most ez neki. Igaz, hogy nem tudott sokat a verekedés művészetéről, de néhány alap ütést és védést sikerült megfigyelnie a filmekből.
- Tudod... - mosolyodott el féloldalasan az ismeretlen. - Kezdem megérteni a szüleid miért hagytak itt. Egy ilyen kattant gyereket én sem akarnék - hátrafordult, hogy a haverjaival összeröhögjön. Ez volt az utolsó csepp Mártonnak. Támadt.
Két-három könnyed, mégis határozott lépéssel ott termett közvetlenül a fiú előtt, és mielőtt az visszafordulhatott volna teljesen, lendült az ökle. Csont csontot ért, és egy pillanattal később az eridonos az orrát fogta és keze tele volt a saját vöröslő vérével.
Márton agyában tengett az adrenalin, és gyorsan vette a levegőt, mint aki lefutotta a maratont. Marka zsibbadt, de alig érzékelte. Mindig beszélt, járt a szája, de igazán még soha nem ütött meg senkit, és még ő maga is meglepődött rajta, hogy most megtette.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Csak állt. Mint akit sóbálvánnyá változtattak. A kezét nézte, a zsibbadás egyre erősödött, és tudta, hogy észhez kéne térnie abban az esetben, ha az eridonos újabb csapásért jönne vissza. De képtelen volt. Egyedül Thomas ébresztette fel révüléséből. Meglepődött azon mennyire határozott volt barátja, talán még sose látta így. Tisztelte, amiért neki eszébe jutott olyan, mint a jelvény, hiszen az ő talárján is ott virított az a bigyó, bár nem nagyon értette miért. Ez a kis összetűzés is arra utalt, hogy mennyire nem neki való ez a tisztség.
Ahogy mindenki elkezdett körülöttük mozgolódni, a tekintetük összekapcsolódott. Nem volt sok idő, mégis Mártonnak egy életnek tűnt. Haragudott rá a navinés. És látta a szemében megcsillanó könnyeket is. Csak éppen azt nem értette, hogy miért rá. Mit tett, ami ennyire rosszul jött ki.
Próbálta visszapörgetni az eseményeket az elméjében, és csak egy dologra tudott következtetni. Hogy nem is ő volt a hibás, hanem talán olyan titkot mondott el a két srác, ami nem lett volna publikus.
Odacsoszogott Thomas mellé, és ő is elkezdte szedni a könyveket. - Ne figyelj rájuk. Azt se tudják miről beszélnek. Ráadásul a bácsikád olyan messze van, hogy semmit nem is sejthetnek - próbált a fiú megnyugtató hangnemet megütni, hiszen biztos volt benne, hogy ez bántotta barátját. Más nem lehetett.
Mikor az egyik könyvéért nyúlt, akkor vette észre, hogy bizony az  ő ökle is felrepedt amikor behúzott a másiknak, és az alvadt vér most ott vöröslött a kézfején. Nem akart vele foglalkozni. Csak azt akarta, hogy Tom jól legyen, legalábbis jobban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Megkönnyebbült a lelke, mikor úgy tűnt a másik tényleg meghallgatja a szavait, és megfogadja a tanácsát. Nincs miért tovább rágódnia azokon a hülyeségeken, amiket az olyan bunkók mondanak, mint az az eridonos. Hiszen Tom biztos többet tud Liamről mint bárki más.
Elhúzta a száját, és egy halvány mosoly suhant át az arcát. - Igyekszem haver - tette közelebbi kezét a másik vállára, hogy megveregesse, s kicsit rá is szorítson. Ez volt az ő kötelékük. Mind a ketten sebezhetőek és defektesek. De legalább ott vannak egymásnak.
Átvette a könyveket, és felkapta a táskáját, amelyet már nem is emlékezett mikor dobott le.
- Be kell neked vallanom, hogy eléggé fájt is - nézegette a kezén lévő sebet. Bár mostanra inkább büszkén, mint félve. Életében először verekedett, és jól jött ki belőle. Bár meglehet, hogy ha nincs ott Thomas, akkor a másik két piros jól elbánt volna vele. Most hogy ebbe belegondolt, szerette volna, hogy barátja is tud erről az infóról. Mert lehet, hogy ő húzott be az eridonosnak, és védte meg a becsületüket, de a másik mentette meg a fenekét.
- Tudod, ha nem lépsz közbe, talán ennyivel nem úsztam volna meg - húzta el a száját. Márton remélte, hogy Tom ezek után többre értékeli majd a szerepét, hiszen általában fordítva szokott tenni, legalábbis ahogy eddig feltűnt neki.
Tovább ballagtak, maguk mögött hagyva a tett színhelyét, reménykedve, hogy ezek után nem változik meg semmi. Semmi következmény a verekedésért, semmi leplezett titok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Ruganyos léptekkel haladt végig a folyosón a kezelője oldalán. Nem sietett, nem volt kíváncsi. Szeme alatt a karikákba már beköltözött a tél és lilás hidegséggel terítette be a magas fiú arcát. Olyan volt, mint akit hónapok óta nem ért napfény, se egy kedves arc. Pedig a mellette lépkedő dolgozó még így is próbált sugárzó arcot felvenni, és kedves szavakkal illetni az igencsak lassan lépkedő szellemfiút.
Beértek a nagyterembe. Zsombinak eszébe jutott, amikor először pillantotta meg a hatalmas falakat, melyeket színes tintára festettek az évek alatt megperdülő kezeltek. Akkor ámulattal nézte a csodát, most pedig számos műve nézett vissza rá. Aztán ahogy a tekintete tovább siklott, hirtelen megállapodott az ismerős arcon. Megtorpant, szinte a világ is megállt forogni. Rá nem haragszom. Ő nem ártott nekünk. Ő írta a levelet.
Ahogy agya hátsó zugából felzizzentek ezek a mondatok, úgy kezdett el hozzá visszatérni a környezete. A lassú Bach muzsika, amely a gramafonból csengett, az ápoló keze a karján, mely arra ösztökélte, hogy folytassa az útját és az a feledhetetlen mosoly annak a fiúnak az arcán, akit egyszer a legjobb barátjának tartott. Mintha csak egy másik életben lett volna.
Lassan újra nekiindult. Lábai nehezek voltak, csikorogtak mint egy roboté. Legalábbis a fejében. Ott minden más volt. Minden különbözött a régitől. Megállt az asztalnál, ahol Thomas helyet foglalt, és nézte. Remélte, hogy nem neki kell kezdeni. Remélte, hogy nem érinti meg. Remélte, hogy mégis.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A félelem elárasztotta a testét, szinte legyűrte minden végtagját, ahogy közeledett. Aztán csak állt. Még akkor is, amikor Tom átölelte. Olyan furcsa érzés volt valaki mást olyan közel éreznie magához, hogy teste nem is reagált rá. Aztán agyában valami végigment. Lassú volt és erőteljes. Zsombor megmozdult, és hevesen visszaölelte barátját, mint aki soha nem akarná elengedni.
Látszólag az addig mellettük álló ápoló megnyugodott, és kicsit távolabb ment. A reakció nem volt légből kapott, hiszen mindenki emlékezett rá, amikor Kirill jött látogatóba...
- Haver... - nyögte ki Zsombor egy félmosolyt megengedve magának. Fogalma sem volt róla hogyan folytassa. Hiányzott neki? Hiányzott. Akkor miért nem tudja kimondani? Vagy hogy mennyire örül, hogy itt van. Mintha minden szavával egy újabb lyukat tudna ütni abba a kis hajszálvékony falva, amit épített ott bent.
Leültek. Aztán Zsombi mégis felállt. - Akarok mutatni valamit - jelentette ki. Talán az volt az egyetlen dolog, amivel bizonyítani tudta a gondolatait anélkül, hogy ártott volna bármit is.
Átvezette Thomast egy másik, kisebb szobába, ami tele volt festőállványokkal. Néhol egy-egy kép is megpihent, volt ami befejezetten, volt ami csak épp el lett kezdve. De mindegyik más volt. Zsombor a szoba falához ment, ahol még több vászon foglalt helyet, és keresni kezdett közöttük. Aztán kihúzott egyet, és megnézte magának.
- Emlékeztem - nyújtotta végül a titkát a másik fiúnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Amint meglátta az ismerős vigyort, szinte neki is kedve támadt nevetni. De csak egy halvány mosolyra futotta. Ez is sokkal több pozitív érzelmet fejezett ki, mint amiben a fiúnak része volt az utóbbi hónapokban.
- Küzdök - felelte szűkszavúan. Sose volt a szavak embere, de most még inkább visszafogta őket. Hiszen hogyan is mesélhette volna el Thomasnak az első időket? A dühkitöréseket? Vagy talán a naplókat? Esetleg azt, hogy a folytonos félelemtől nem alszik? Hogy hátha megint visszaesik. Vagy talán még inkább arról, hogyan csapta be Kirill amikor idehozta? Vagy amikor elmondták neki a szüleit. Újra, és újra. A gitár, amit összetört. Vagy a másik, aminek csak a húrját szakította el. A mélységre. Képtelen volt rá.
- Mesélj inkább te - dobta vissza a labdát Zsombor. Kettőjük közül mindig is Thomas volt a beszédesebb. És a boldogabb is. - Menjünk vissza a nagyterembe, az ápoló egy idő után utánunk jönne - jegyezte meg közben a fiú. - A kép a tiéd. Hogy tudd, én milyennek látlak. Később talán jól jön - kacsintott rá, és újra visszatértek a társalgóba. A zene újra megjelent, ezúttal Haydn egyik műve kényeztette a füleket.
- Ha kiengednek egy évfolyamon leszünk - dobta be a témát Zsombor. Így is volt pár közös órájuk, de javarészt eddig csak a szünetekben tudtak találkozni. A kihagyott év miatt viszont most onnan folytatná a tanulmányait a fiú, ahol abbahagyta. Vagyis pont ott, ahol Thomas tart.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Hallgatta, ahogy Thomas darálja a mondanivalóját. Közben nagyban mutogat, és többek odanéznek a többi asztaltól, hogy mi ez a hirtelen támadt hangzavar. Zsombort viszont éppen nem érdekli, csak az, amit barátja mond. Közben egyre inkább összeszűkült a gyomra. A fejében valami vékony, hideg hang azt kezdte el kántálni, hogy egyedül van. Nem kell senkinek. Kezével a halántékához nyúlt a fiú, és elkezdte dörzsölni a pontot, mintha ezzel elűzhetné a rossz gondolatokat.
Valami megváltozott. Szinte egyszerre elvágták a fájdalmat is, ahogy realizálta barátja hangjának változását. Ránézett, de úgy igazán. El volt pirulva. Aztán bumm. Derült égből villámcsapás. Bedobta a bombát. Egy pillanatig Zsombor csak meredten nézte. Agyában valami elpattant, és küzdött azzal a másik gondolattal, hogy most örülnie kéne. Elmosolyodott. Annyira megszokta már hogy hazudik, szinte igazinak tűnt. - Nagyon örülök neked. Remélem boldog vagy vele - jelentette ki, és a szavak szinte fájtak neki, ahogy a torkán végigfolytak. Tudta, hogy a barátja ül vele szemben. Az az ember, akinek sose mondott mást, csak az igazat. Az, aki még akkor is elfogadta, amikor elmondta neki, hogy valami nincs rendben. Az, aki akkor is jött hozzá, amikor az elmegyógyba került. Mégis, a fejében csak az járt, hogy elvették tőle. Nem is. Inkább csak hogy kimaradt. A barátja életéből. Talán már nem is azokat a dolgokat szereti, mint régen. Talán nem is örült a rajznak. Vagy nem is akart eljönni hozzá, csak Liam mondta neki.
Az ocsmány gondolatok, mint a vírus terjedtek szét az agyában, és egy pillanat alatt az őrületbe kergették. Sajgott a feje, kezével újra a halántékához nyúlt, közben nyakát tekergette. Az ápoló feszülten ült mellette, majd pár perc után felállt, és odament a fiúkhoz.
- Minden rendben? - nézett egyikről a másikra.
- A fejem. Borzasztó... - csukta be a szemét Zsombor, és már nem is próbálta takargatni a fájdalmát.
- Talán az lesz a legjobb, ha most elmész, fiam. Majd visszajöhetsz máskor - jelentette ki a nő ellentmondást nem tűrő hangon Thomasra tekintve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Kevésbé sápadt, rezgő lábú, nyurga fiú. Egyik keze az asztalon dobolt, míg másikon a körmét rágta. Erre is itt szokott rá. Sok rossz szokása volt. És még többet kapott a gondolataitól. Szürke, álmatlan éjszakák után sorra jöttek a kellemes, andalgós nappalok. A csoportfoglalkozások, a beszélgetések. Rajzolt. Sokat, talán soha ilyen sokat. Beszélgetett. Volt egy kedvenc embere az épületen belül, aki mindig meghallgatta, és mindig valamilyen másik sztori volt rá a válasza. Idős volt. Meg fog halni. Az épület tele van járkáló halottakkal. Ő is egy volt közülük. Tudta és meg se próbálta tagadni, hogy a lelke már olyannyira kifacsarodott, hogy már csak egy doboznak érezte magát.
Mégis, ahogy most ott ült, újra erőt vett rajta valami érzelem. Szorongás és vágyakozás feszült egymásnak, és folyamatosan az ajtót pásztázta. Fogalma sem volt hány óra. Itt az idő szubjektív, nem mérik műszerekkel. Legalábbis nem a betegek.
- Nem lehetne, hogy kint várom? Olyan szép időnk van - nyüsttette tovább ápolóját, akinek már vagy ötvenedik alkalommal mondta el ugyanazt a mantrát. Amaz nagyot sóhajtott, szemében látszott a törés. A sajnálat a fiú iránt, amit mindig, mindenki szemében látott az utóbbi egy évben engedésre bírta, és bólintott egyet. Először idegesítette a szánalom. Majd beletörődött. Mára pedig megtanulta kihasználni.
Mint egy gizella, olyan gyorsan termett kint a teraszon, ahol innentől kezdve megkezdődött a fel-alá mászkálás. Elméjében újra és újra felbukkant a gyanú, hogy barátja talán még sem jön el hozzá. A legutóbbi eset után ő sem tette volna. De túl van rajta. Hinnie kell neki. Nincs dühkitörés. Nincs féltékenység, csak az érzelemmentes űr a mellkasában. Legalábbis szerette ezt hinni magáról. A pszichiátere szerint túlságosan is empatikus ehhez.
- Nem jön el - jelentette ki Zsombor maga elé mormogva, majd suta oldalpillantást vetett az orvosra. Tudta, hogy meg fogja nézni a karóráját. Azt, amelyet mindig olyan jól elrejtettek, hogy csak ők láthassák. Azt is sejtette, hogy az arcára ki fog ülni a szomorúság egy pillanatra, ha már elmúlt az idő, amikor Thomasnak jönnie kéne. Nem látta.
- Nyugalom - jelentette ki a férfi, és habár nem a szavai, hanem a tettei segítettek inkább, egy kicsit azért segített. Nincsenek késésben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Félelem. Az egyik legerősebb minden érzelem közül, pontosan ezért volt olyan nehéz kordában tartani. Összeszorította a szemeit Zsombor. Koncentrált, az elméje zsongott. Le kellett nyugtatnia. Tudja ő hogy kell, csak egyszerűen nehéz. Már semmi sincs a helyén ott bent. Dr. Lahoczky azt mondta ez jó jel, de ő rosszabbnak érezte, mint amikor nem tudott semmiről.
Mikorra végre kinyitotta pilláit, már látta is a felé baktató Thomast. Halványan elmosolyodott. Továbbra sem mutatott ki nagy érzelmeket, még mindig tartott tőle, hogy nem tudja majd őket kezelni egy idő után. Folyamatos kontroll. Kontroll. Kont.... Ahogy barátja átölelte, átjárta a szeretet melege, melyet első alkalommal nem is engedett meg magának érezni. Amelyet már azóta nem tapasztalt, mióta bekerült. Teljes szívéből átérezte, és magába szívta. Mintha nem lenne következő alkalom. Vagyis... nem tudta, hogy mikor lesz.
- Hiányoztál - jelentette ki, és a csomagra nézett. - Köszönöm, lesz mit pótolnom, ha fel akarom venni veletek a versenyt - viccelődött, mint régen. Régen? Az ő volt? Vagy az a másik? Kusza. Márton és Zsombi, Zsombor és Márton. Egy test, két lélek, különböző emlékek, melyek beszorultak egy elmébe, és most kiválasztódtak véletlen sorrendben. Ő viccelődött. Csak az nem biztos, hogy kinek a szemén keresztül.
- Sétáljunk egyet, olyan jó időnk van - ajánlotta fel, és elindult lefelé a lépcsőn. Hűséges védelmezője felült a korlát tetejére, de nem ment utánuk. A legutóbbi alkalom után rájöttek, hogy Thomas különleges Zsombor számára, éppen ezért több mindent megengedtek neki, mint bárkinek. - Dr. Lahoczky szerint az a legjobb módja a gyógyulásnak, ha beszélek róla. Gondolom sok kérdésed van, szóval... megpróbálok válaszolni - hezitált a fiú, hiszen még mindig voltak számára is homályos részletek a történetben. Olyan volt ez, mint egy tízezer darabos kirakó, amelynek minden részletét a helyére kell pakolnia, mielőtt megláthatná a képet. Semmi segítség, csak a darabok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Furcsa, de egészen nyugodt érzés lengi körbe. Valami meghitt, ahogy a kis réten járkálnak. Az első napokban nem hitte, hogy bármikor is érezhet ilyet. Akkor még minden fagyos volt, hideg és rémes. Amikor kicsiként hozták be akkor is, és amikor most, akkor is. Nincsenek mosolygós arcok mindenhol, csak a kerítések és a bezártság érzése. Hogy Kirill átvágta. Hogy itt hagyta. Magára. Feladta. Pedig bízott benne.
Gondolatait újra Thomasra koncentrálta össze, elrévedő tekintete most barátja testtartását és arcát fürkészte. Látszott az idegesség, a segélykérés, mint régen az övén. - Teljesen mindegy mit kérdezel. Ha nem tudok, vagy nem akarok válaszolni, akkor nem fogok - vont vállat Zsombor, és egy kicsit széttárta a kezeit. Biztosítani akarta Tomot, hogy nincs semmi baj azzal, ha kíváncsi, és ha akár hülyeséget is kérdez. Mert ez a normális, és ő vágyott a normálisra. Vagy legalábbis azt hitte.
- Disszociatív személyiségzavarban szenvedek. Ilyenkor a szenvedő egyén „szétkapcsol”, a gondolatok, memória, a környezet, az önazonosság és a cselekedetek akár teljességgel szétválnak egymástól. Az agy létrehoz egy másodlagos, alternatív személyiséget - adta meg a választ, mintha csak valami tankönyvből olvasta volna ki. Ami félig igaz is volt. Egyszer ezt elmondták neki konyhanyelven, de ő nem hitt az egészben. Szóval amikor elkezdett hatni a terápia, és egyre többet volt önmaga, ellopott egy könyvet a rendelőből, ami ezekkel foglalkozott. Onnan tanulta meg ezt a sort.
- Nehéz volt az orvosnak jutnia velem valamire, mert akárhányszor ismertetni akarta a tényeket, hagytam, hogy a dühkitörések átvegyék az uralmat. Azóta tanulom kezelni őket. Amit.... - kicsit megremegett a hangja ennél a résznél. Nehéz volt beismernie, nagyon is. Főleg annak az embernek, aki a legtöbbet jelentette neki. Tekintetével a cipője orrát vizslatta, nem mert felnézni, ahogy folytatta. - ...amit a legutóbbi látogatásodkor tapasztalhattál, az egy gyenge előjele volt annak, hogy nem tudtam magamban tartani - fejezte be nehezen. Kifújta a bent tartott levegőt, és elnézett az épület irányába. Az ápoló ugyanott ült, őket nézve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Furcsa, hogyan változhat meg az ember gondolkodásmódja egy hónap alatt. Látott ilyen csodákat megfordulni itt, az ELMÉ-ben. Csak ő éppenséggel nem tartozott ezek közé. Minden nap újra és újra megküzdött a démonaival, amik akkor sem akarták elengedni, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. A gondolatai folyton gyötörték, és az sem segített rajta, hogy nincs vele senki, aki legalább egy kicsit is megértené min megy keresztül. Aztán jött a levél Thomastól. Az első látogatás, és most ez. Tudta, hogy valaki támogatja a harcaiban, amiket vív, és ez sokkal nagyobb erőt adott neki, mint bármi amivel a terapeutái próbálkoztak.
- Ne sajnáld, nincs mit. Nem a te hibád - jelentette ki Zsombor, bár továbbra sem nézett barátjára. Azon agyalt, vajon megossza-e vele a gondolatait. Elmesélje-e, mi okozta a kiakadását, hogy honnan épült fel olyanná amilyen most. Elmondaná neki azokat az estéket, amikor nem mert elaludni, nehogy elveszítse magát, viszont olyan nehéz lett volna mindezt rázúdítani.
Talán kicsit túl sokáig húzta a gondolkodást, mert Thomas újabb kérdést tett fel a számára. Dehát nem lehet ezért a fiút hibáztatni. Ők másképp mérik az időt...
- Csonka Zsombor személyesen - nézett újra barátjára, és halványan el is mosolyodott. Szándékosan nem mondta hozzá azt a másik nevet, amit régen a sajátjaként viselt. Azt le kell zárnia, méghozzá minél gyorsabban. - Igazából elég nehéz megmondani. Most, hogy lebomlottak a falak, az emlékek is össze-vissza vannak. Olyan dolgokat látok álmomban, amiket nem én csináltam, és mégis tudom, hogy igaziak. Egyik este például azt álmodtam, hogy a folyosón sétálunk. Mi ketten. Beszélgetünk, és azt mondom neked, hogy ne szólíts Zsombornak, mert úgy a testvéremet hívják. Annyira tiszta az egész, hogy tudom, ez nem álom volt. Igazam van? - kérdezett rá azért Zsombor, mert ugyan a pszichiáter is azt mondta, igaza van, de azért nehéz eldönteni már mi igaz, és mi nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Minden mondat, ami elhagyja a száját szándékos. Megfontolt, sőt egyenesen túlgondolt. Úgy érezte, hogy soha többet nem bízhat már a saját elméjében, és ha suttog is valamit, készteti, hogy mondja ki, akkor is előbb mérlegelnie kell. Éppen ezért nem mondhatja senki, hogy csak 'lefelejtette' a másik nevét. Annak hallatán egy kicsit összerezzent, és tekintete azonnal elsötétült. - Fél év múlva nagykorú leszek. Addig pedig a gyámhivatal alá tartozom - adta meg a félválaszt. Hangja színtelenül csengett, és az Istenért se mondta volna ki AZT a nevet. Pedig biztos volt benne, hogy a doki elvárja tőle, hogy arról is beszámoljon. Hogy azt is könnyebb legyen feldolgozni, elengedni. Hiszen ha visszamegy a kastélyba, muszáj lesz szembenéznie vele, ez elkerülhetetlen.
Nem őrült meg teljesen. Lassan kezdett összeállni a kép a fejében arról, mi is történt a szülei halála óta. A szülei... vajon Tom tud róla?
- Igen, valahogy úgy. Az a cél. Nem mondom, hogy könnyű, de valahogy csak lesz, mint ahogy mindig - vonta meg a vállát. Haladhatna jobban is, gyorsabban is, de egyszerűen képtelen. Folyamatosan csak azokra az emlékekre gondol, amiket elvesztett. A pillanatokra, ahol ott volt, de mégsem. Elvesztegette a sulis évei nagy részét, szinte semmire nem is emlékszik belőle. Szinte... Úgy tűnt Mártonnak volt valakije. Fontos, hiszen az emlékek közül ezt kapta vissza elsőként. A szőke tincseket, az esőt, és azt, milyen közel voltak egymáshoz. Az első csók, amelyet nem ő élt meg. Ha pedig szerelem...
- Hogy van Laura? - kérdezte Zsombor. Mostanra feldolgozta a tényt, hogy nem egyedül ő szereti úgy a barátját, és nem az övé az összes figyelme. Ha pedig így áll a helyzet, muszáj lesz barátságot kötnie a szöszivel. Nem nagyon ismerte, de azért volt elképzelése kiről is forgott a szó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Hallgatta, ahogy barátja könnyeden beszél. Úgy, mintha nem lenne a világon semmi baj. Talán mindig ezért is szerette annyira. Naivitása és pozitív kisugárzása egy idő után átragadt a másikra. És erre nagyon nagy szüksége volt.
- Klassz, sok időt töltesz nála? Vagy ti így mennyire... - kezdte tárgyalni a kérdést Zsombor. Fogalma sem volt róla, hogy ő maga mennyire is tapasztalt a kérdésben. Ainsley Mártonhoz tartozott. Azokról az emlékekről pedig nem tud biztosat mondani. No meg azt sem, hogy Tom ezekből mennyit is tud pontosan. Talán Márton el sem mondta neki a dolgokat. Vagy épp ellenkezőleg, többet tud, mint ő maga. - Szóval érted, hogy ő... hogy te.... hogy ti.... - folytatta a rávezetést, de nem akarta megbántani barátját ilyen kérdések feltevésével sem. Nem akarta siettetni vagy számon kérni, semmi ilyesmi. De ha elég időt tölt együtt egy lánnyal az ember, akkor csak gondol arra IS.
- Alapjáraton a kastélyban fogok lakni. Szünetekben pedig vissza kell jönnöm ide. A gyógyulás hosszú folyamat, és ez a fajtát jobb szemmel tartani - magyarázta. Senki nem szerette volna, ha visszaesik, és az eddigi fejlődése mind a semmibe vész. Ő a legkevésbé. - Amikor pedig nagykorú leszek, akkor megöröklök mindent. A házunk Budanekeresden, a vagyont, mindent, ami a szüleimé volt. - Hangszíne ugyanolyan maradt, idegességét egyedül léptei könnyedségének elvesztése mutatta. A "baleset" óta senki nem járt a lakásban. Olyan lehet ott minden, mintha az idő megállt volna, és egyedül a por árulkodna a korról. - Különben is, nem hiszem, hogy Liam még egyszer szívesen látna. Azok után, ahogy a múltkor ráhoztam a frászt... - húzta el a száját, ahogy felrémlett az emlékképe. Igen, ezúttal az övé. Legalábbis merte remélni, hogy jól emlékszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Szőke tincsek, vállig érő haj, barna szemek. Pontosan el tudta képzelni Laurát Thomas mellett. Akárhányszor látta a lányt, mindig naiv mosolygás ragyogott az arcán, melyek felkúsztak egészen a szembogaraiba. Hasonlóan barátjához. Akinek habár feltett egy kusza, rejtvényekkel teli kérdést, és olybá tűnt nem kapta meg a választ, Zsombor tökéletesen értette a lényeget. Ha megtörtént volna az eset, a fiú összehúzta volna magát, gügyögött volna valamit, és valószínűleg még el is pirul. De ő csak a templomról és a misékről hadovált össze mindenfélét. Ennél nagyobb nemet nem is mondhatott volna.
- Nem csak te, haver - ejtett meg egy félmosolyt Zsombor is. Valamennyire azért benne volt a félsz, hogy mégis mit fognak róla gondolni. A fiú, aki egy és fél évet töltött az ELMÉ-ben, visszatér, mintha mi sem történt volna. Az, akit az egyik tanár majdnem örökbe fogadott. Az, akinek a szülei meghaltak, és azóta nem tudott viselkedni. Az, aki újra magára maradt. Pontosan emlékezett arra az Eridonosra, akinek Márton betörte az orrát. Ő vajon miért képtelen erre?
Nagyon sóhajtott, és az égre vetette tekintetét. - Fogalmam sincs, Tom, fogalmam sincs. - Ezek olyan döntések voltak, melyek inkább egy felnőtt vállát kellett volna, hogy nyomják, nem egy személyiségzavaros gyerekét. - Tudod, amióta meghaltak, csak a gondolat van meg nekem. Hogy milyenek lehettek, én milyen voltam. Semmi tárgyi emlékem nem volt, mert azonnal hoztak ide, aztán meg... tudod. Az elmémben pedig nem tudom bízhatok-e most már, az is meglehet, hogy az egészet csak kitaláltam - akadt ki teljesen a fiú. - Talán nem is az történt, amire emlékszem, és nem is úgy. Talán az anyámnak nem szőke, hanem vörös haja volt. Már nem tudom miben hihetek... - túrt bele hajába idegesen Zsombor. Érezte, ahogy egyre kezdi elveszíteni azt az álarcot, ami mögé elbújt. Lehunyta a szemeit, és mélyeket lélegzett. Közben fejben elszámolt lassan tízig. Egy, kettő, három... érezte, ahogy minden számmal egyre jobban kitisztul az elmélye... hat, hét... kinyitotta a szemét... kilenc, tíz. Folytathatják.
- Tudod, aznap este, amikor ott aludtam nálatok - vezette be mondandóját. - Felébredtem, és nem tudtam hol vagyok. Az egész estét Mártonként töltöttem veled, és felébredve nem tudtam mi történt. Kiment a nappaliba, és hát... Liam is. Szét voltam esve. Ő pedig, hát... nem tudott mit szólni. Próbált megnyugtatni. De biztos ijesztő volt számára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Sokkal nehezebb elfogadni a magányt, mint azt az ember elsőre gondolná. Eleinte örülsz neki, hogy senkinek nem tartozol felelőséggel a cselekedeteid miatt. Aztán elkezd ez hiányozni. A felelősség, hogy valaki rád szóljon, ha őrültséget csinált, és visszarántson a földre. Zsombor ezt az utolsó kapcsolatot vesztette el aznap, hogy bekerült az ELMÉ-be. Többek között ezért is tartott neki olyan sokáig a felépülés. Dühös volt, és nem volt senki, aki kontrollálni tudta volna. A próbálkozás az intézet részéről, hogy hozzák vissza Zsombor életébe Kirillt csak még inkább rontott a helyzeten. A fiúnak már nem maradt senkije, csak saját maga. Egyedül kellett megfontolnia mindent és magára szólnia, ha túl ment a határokon. Ez egy borzasztóan nehéz feladat, hiszen az első lépés ehhez az önmagadba vetett bizalom. Zsombor pedig a saját emlékeiben nem lehetett biztos, akkor mégis hogy várhatják el tőle a javulást?
Mégis, valahogy sikerült neki. Az első lépések nehezek voltak, és sokat segített neki Thomas. Az első jelentősebb áttörést akkor sikerült elérniük, miután megjött az első levél, és Zsombornak újra volt kapcsolata a külvilággal. Most pedig, hogy a kis csomagot a kezében tartotta, egyszerűen sikerült felfognia, hogy az egyetlen, akiben megbízhat, és aki foglalkozik vele, most is ott áll mellette.
- Tom... - kereste a szavakat. Azokat, amelyek nem feltétlenül a cukorkákra és a kisebb mütyűrökre vonatkoztak, hanem a kapcsolatukra általában. - Köszönöm, hogy itt vagy nekem. Nélküled nem tartanék ott, ahol most - vigyorgott, és egy minutnyi szünet után megölelte barátját. Ha az előbbiből nem is, ebből Thomas biztos sejthette, milyen nagy dologról van szó, hiszen általában ő az, aki az érintkezést kezdeményezi, és sohasem fordítva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Az ablakon kinézve nem látszódott más, csak a nagy feketeség, mint egy féreglyuk. Ha elég ideig figyelte az ember, akkor olyan dolgokat láthatott bele, amik ott sincsenek, vagy ami még rosszabb, el is aludhatott. Persze Zsombinak már nem az a legnagyobb félelme, hogy elalszik, de továbbra sem szerette. Olyankor mindig vissza-vissza látogatott arra a helyre, pedig amúgy sem volt már messze az ideje a távozásnak. Látszódott a kastélyon is, ahogy ki-kiszállingóztak a diákok, kik már hazamentek, kik egy utolsó partit csaptak. Ő pedig ott ült, és azt a hatalmas űrt figyelte.
Tekintete végigjárta az unalmas kis szobát, és egy idegenen állapodott meg. Amióta visszatért, nem volt kenyere a lakókkal való beszélgetés. Mindig attól félt, hogy valamelyik tudja merre is járt az utóbbi egy évben, és talán még saját magánál is nagyobb hülyének gondolja. Vagy ami még rosszabb, felhozza azokat a bizonyos tabu témákat. Viszont most épp itt volt az ideje kibújni a csigaházból, és elkezdeni élni. Ha valami rosszul sülne el, holnap majd kikezelik belőle az intézetben.
- Haver, te nem unod el itt az életed? Mit szólnál egy kis mókához? - kérdezte Zsombor, és közben leszállt a párkányról, ahol addig ücsörgött. - Van egy oltári tervem arra, hogy dobhatnánk fel az estét. Benne vagy? - kérdezte pajkos mosollyal lépve oda Benetthez, hátha amannak nem lenne nyilvánvaló, hogy kihez beszél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Az igazat megvallva számíthatott volna a nemleges válaszra, hiszen nézzen körül az ember. Itt a társalgóban, két szerencsétlen, akinek vagy nem maradt a kastélyban barátja, vagy egyáltalán nincs is, ücsörögnek, pont azelőtt, hogy haza kéne menniük.
- Na várj, előbb hagyd, hogy beavassalak a tervbe - szögezte le Zsombor, és a fiú karfájára támaszkodott. - Először is, minden amit most elmondok teljes egészében illegális. - Élete legjobb kezdése volt, ezt el kellett ismernie mindenkinek. Hiszen hogy teszel egy teljesen bizalmatlan embert a cinkostársaddá? Hát... vannak erről különböző elképzelések, maradjunk annyiban. - Szóval. Múltkor hallottam egy csapat diákot arról sutyorogni, hogy Várffy szobája tele van elkobzott bájitalokkal. Állítólag egy kis szekrényben tartja őket. Na már most, az előbb láthattad, ahogy abban az ablakban ücsörgök, mint a világ legnagyobb vesztese. De így legalább lehetőségem nyílt megpillantani az előbbi férfit és az ő állítólagos barátnőjét, azt az Átváltoztatástanárt elsétálni. Ha pedig ők ketten leléptek, az azt jelenti, hogy a szoba teljesen üres, és ha elég ügyesek vagyunk, ki tudunk onnan hozni két fiolát. Senki nem tudja mi a hatásuk, mi lennénk az elsők, akik kipróbálják! Képzeld csak el! - ahogy a tervét a másik elé tárta egyre jobban csillogott a szeme, és a hangja az izgalomról árulkodott. Talán azóta nem érezte ezt, mióta megtalálta a kis korgit a kanapéjuk alatt. De az már évekkel ezelőtt volt.
- Na, mond, hogy benne vagy! Nincs annyi időnk azért - mosolygott őrülten partnerére.
- Amúgy Zsombor vagyok. Csonka Zsombor - mutatkozott be. - De a fedőnevem mostantól legyen Arab éjszaka - suttogta el a végét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Éppen a nagy bemutatója közepén volt, még csak nem is sikerült belemennie a részletekbe, amikor a fiúban felmerült az első kérdés.
- Mond csak, tudod te, hogy én ki vagyok? - kérdezte meg, és amennyiben megkapta a nemleges választ, legyintett egyet. - Akkor mondjuk azt, hogy nem vagyok átlagos - hagyta rá, aztán folytatta tervének kifejtését. Csak mondta, és mondta, mindenbe beavatta a másikat, hiszen ha ő nem tart vele, valószínűleg nem is csinálja meg, hiszen az úgy nem igazi móka.
- Hát, akkor legközelebbre már tudjuk, hogy nem szabad ilyet csinálni - adta meg az első kérdésre a választ csípőből. - Természetesen ebben az esetben a két fiola közül te választhatsz elsőként. Ha pedig kiadom az életemről szóló könyvet, akkor beleírlak, és még az ajánlásba is beteszlek.
- Erre a kérdésre alig vártam - húzódott huncut mosolyra a szám. - Gyere velem, és megmutatom - állt fel teljesen a fiú, és elindult az ajtó fele. Aztán eszébe jutott, hogy még be se mutatkozott. Hoppá.
- Lehetsz te a Baktató teve - válaszolta félvállról a fiú. Végül is, egy arab éjszakába kell valami, ami mocorog. - Na gyere, ne legyél nyuszi - intett neki, és már kint is volt a folyosón. Igazából csak remélni tudta, hogy nem fog eltévedni az odafelé vezető úton.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Nem válaszolt Zsombi semmit a másik ajánlatára, mert szerinte az övé ezerszer jobb volt. Pénzt pedig nem volt amúgy sem hajlandó adni neki. Ha jön jön, ha nem nem. A hallgatását meg bárhogyan is értelmezheti.
A folyosón aztán eléggé szótlanok lettek, mind a ketten kezdték érezni küldetésük súlyát. - Na figyelj, a terv szerint fogjuk a fiolákat, és visszamegyünk a Társalgóba. Ha valami közbeszólaz a tervbe, ne felejtsd el, hogy az ábécének van még további negyvenhárom betűje - emlékeztette, aztán benyitott az ajtón. Egy pillanatra csak körbelesett, de nem látott bent senkit. Rámutatott Benettre, aztán a szemeire kétszer, majd a vitrinre. Imádta ezt a titkos kézjeleket használni, de csak remélni merte, hogy a másik érti őket.
Lassan sunnyogott be a szobába, és rögtön az asztalhoz lépett. Egyesével húzta ki a fiókokat, aztán egy őrült mosolyt eleresztve ült be a nagyfőnöki székbe. - 10 pont mínusz a levitának! - mondta elváltoztatott hangon, mintha csak Várffy tette volna. Az üres szobában olyan hatást keltett, mintha ordított volna, pedig még a normális hangszínét meg se ütötte.
Módszeresen elkezdte átnézni az asztalon lévő cuccokat, de semmi érdekeset nem talált. Néhány kviddicsról szóló könyv, órajegyzetek, hasonlók.
- Elég unalmas élete lehet. Vagy csak a hálóban tartja a magánéletét - vonta fel egyik szemöldökét a fiú, és újabb félmosolyra húzódott a szája. - Mit gondolsz, lessük meg? - kérdezte bűntársát, bár már előre sejtette mi lesz a válasza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Egész kis takaros kuckója van a férfinek, ezt Zsombornak is el kellett ismernie. A szék, amiben helyet foglalta pedig kényelmesebb volt, mint aminek kinézett. Hátradőlt benne, és úgy adta elő a kis jelenetét, bár az igazat megvallva nagyobb sikerre számított.
- Várffyról köztudott, hogy vadássza a levitásokat, amióta a házvezető-helyettesük volt - ismertette a tényt Baktató tevével. Felállt, és a vitrinhez sétált. Itt nincs is fiola. Próbálta kivenni az üvegen keresztül a tartalmát, de csak a különböző csecsebecséket találta.
- Látom neked is elnyerte tetszésed az ötlet - mosolygott huncutul társára. - Nézzenek oda, még a végén kiderül, hogy egy igazi Jesse James bújt meg benned - nevetett, aztán valami hirtelen feltűnt neki. Lassan közelebb sétált a hatalmas földgömbhöz, amely az asztal mellett állt, és szétnyitotta.
- No de Mr. Várffy-Zoller úr, szabad ilyet? - nézett végig a rengeteg italon, majd szeme csak megakadt az egyik sarokba rejtett kis fiolákat.
- Lehet, hogy van benned valami rejtett tehetség, de kettőnk közül én vagy Bonnie, és te Clyde - szögezte le, és felkapott két üveget, hogy átadja azokat Benettnek. Egy gyors mozdulattal összezárta a minibárt, és intett a másiknak, hogy irány az ajtó, mielőtt tényleg az xyz tervet kell sutba vetniük, amivel ugyebár nem készült.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

A kérdésre csak vállat vont. Tudta is ő, miben rejlik a kettejük utálata, hiszen nem is levitás, és nem is áll közel Várffyhoz sem. Aztán szépen folynak az események, és meg is találják a keresett tárgyakat. Jó sok alkohol társaságában, de ez már részlet kérdés.
- Szeretnél te választani? - állt félre az útból Zsombor, hogy ha akarja, vállalja csak el a felelősséget azért, amit utána megisznak. Hiszen lehet a gyengélkedőn kötnek ki utána. Bármi megtörténhet.
Már a folyosón is úgy sétált végig Zsombor, mintha most nyerte volna meg a lottót, és most aztán mindenki csodájára járhat, micsoda vagyona van. Tetszett neki ez a szórakozás. Az ELMÉben folyton csak arra tanították, hogy minden érzelmét fojtsa vissza, és uralja a gondolatait. De arról senki nem számolt be ez milyen jó érzés. Amikor a szabályok ellen mész.
- Hagyjuk annyiban a témát, hogy nekem egy életre elég gigszer jutott - vont vállat a fiú, hiszen végre találkozott valakivel, aki nem néz rá úgy. Két változata létezett ugyanis ennek. Az első, hogy gyűlölték. A pillantásukkal üzenték neki, hogy jó lesz, ha visszamegy a diliházba. Viszont a másik még ennél is rosszabb volt. Szánalommal. A világ legértelmetlenebb érzelme ez, senkinek nincs erre szüksége. Főleg nem neki.
Egy pálcasuhintással odavarázsolt egy széket az ajtóhoz. Ne úgy, hogy utána ne lehessen kinyitni, de ha valaki bejön, akkor azt meghallják. - Na válassz! - adta utasításba, majd elvette a saját fioláját. - Bonniera és Clydera, és a többi kalandra - mondott tósztot Zsombor, majd a koccintás után felhívta annak tartalmát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Fel is idegesíthette volna magát azon, hogy Benett nem hagyja annyiban a témát. Minden oka megvolt rá, hogy ezek után kiviharozzon a szobából, vagy elkezdjen tombolni. Márton biztos ezt tette volna, ha még lenne. De szerencsére már csak halványan volt jelen az elméjében.
- Igazad van, nehéz lehet a te kis 165 centiddel ellenni ebben a világban - ismerte el helyette röhögve Zsombor, hiszen vagy egy fejjel magasabb volt a másiknál.
Ezek után rendesen bezárkóztak, és kibontotta ki-ki a maga fioláját. Itt az idő. Koccanó üvegcsék, tószt, és már gurult is végig a torkukon az édes nedű. Vagy mégsem annyira édes?
Zsombor azonnal köhögni kezdett tőle, úgy érezte annak mentolos illata az orrába is betódult, és könnyezni késztette szemeit. De csak ez után jött a rosszabb. A mentás alap valamiféle savanyú, keserű ízzé kezdett átalakulni, amely marta a torkát. Próbált hatalmasakat nyelni Zsombor, hogy elűzze a rossz érzést, és csak hamar sikerült is.
- Atyám, ez nem volt semmi - nézett rá barátjára, és rögtön kitört belőle a röhögés. - Úgy nézel ki, mint egy 1000 éves Merlinke, hatalmas ősz szakállal és bot is kéne neked, honnan szerezzük. Fa, fém? Mi lenne jobb? Ott egy mutatópálca. Várjunkcsak hova tűnt. Hatalmas! Vajon az öreg él még? KISMACSKA! Vagy talán hattyúvér kellene nekünk. Jajj, hát ez állati, állati muri... - tolta folyamatosan a dumát értelmetlenül, olyan gyorsan, hogy embernek kellett lennie a talpán, ha valaki ezt mind végig akarta hallgatni. És persze meg is érteni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Már egy ideje nem gondolkodott. Élte a napokat egymás után, ott volt az órákon testben - lélekben már kevésbé -, de mindig érezte azt a fojtogató kínt. Élni akart. Mindent megtenni, amit szeretne. A vére folyamatosan hajtotta, állandóan adrenalinra éhezett.
Folyton kijárt a kastélyból, amikor akart, nem érdekelte, hogy ez a házirend ellen van. Eddig soha nem kapták el, és nem is fogják. Túl okosnak tartotta magát, ami valamilyen szinten igaz is volt. A másfél éves kihagyása nem lett semmilyen káros hatással rá, az összes vizsgáján tökéletesen átment anélkül, hogy nagyobb erőfeszítést tett volna.
Egyszerűen unta az életet. Éppen ezen gondolkodott, amikor meghallotta a vonatfüttyöt, ami a hamarosan bekövetkező indulást jelezte. Piszkosan elmosolyodott. Ideje egy kicsit élni. Gyors léptekkel szelte át a fennmaradó részt az állomásig, és anélkül, hogy bárki szemébe nézett volna, fellépett gyorsan. Lassan haladt a szűk folyosón, de mindenhol ültek. Fintorgott egyet a nagyobb tömegekre, végül egy vállvonással kinyitotta a következő fülke ajtaját.
- Szabad lesz? - dugta be fejét Zsombor, és kétszer megemelte szemöldökét. Igenlő válasz esetén kitárta a nyílást, és egy gyors pördüléssel már bent is volt. - Be kell vallanom, nagyon tetszett a játékod. Beethoven? - kérdezte meg, ahogy levágódott elé, mint akinek az ég világon semmi dolga, csakhogy ismeretlenekkel beszélgessen.
- Mondok neked egy titkot. Sokkal jobb lesz, ha nem izgulsz annyira. Ha valamitől félsz, akkor akaratod ellenére megfeszíted az izmaidat, és nem lesz olyan könnyed a játékod. Vizsga lesz? - tette fel a következő kérdést, és felrakta lábát az ülésre, mintha övé lenne a hely.
- Egyébként meg tudnád mondani hová tartunk éppen?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Meglepetésként érte, hogy a lány felajánlotta, hogy náluk aludhat. Még egymás nevét sem tudták, de máris annyira megbízott benne, hogy elvinné Biához, bárki is legyen az. Egyszerre volt megnyugtató a tudat, hogy lesz hova mennie a vonatállomásról, és aggasztó is. Nem nagyon kötött barátságokat az utóbbi időben, csak egy-egy mókára invitált meg pár embert, néha csak úgy belerángatva őket. Ha viszont elmegy hozzá, az már valamiféle kapcsolódást jelent...
- Majd meglátjuk - zárta le a témát.
Belevaló lány volt, ezt el kellett ismernie. Azok után, hogy rávette, hogy félig kilógva az ablakon élvezze a szabadság szelét, még hazudni is képes volt érte. Majdnem el is mosolyodott, ahogy bizonygatta igazát a barna.
Az ellenőr sóhajtott egyet. - És mi van a te jegyeddel? Valami szellem repítette el? - fordult fáradtan a lányhoz. Ha a lány megmutatta neki a saját jegyét, akkor a nő leolvastatta.
- Ő mindig is jobban figyelt mint én, tényleg nagyon sajnálom - vágott bűnbánó fejet Zsombor. Egy picit még méregette a fiút a nő, majd csettintett egyet a nyelvével.
- Sajnálom fiam, de a nevedet és címedet akkor is el kell kérnem - vont vállat, és elővett egy füzetet.
- Persze, megértem - bólintott a srác, és abban a percben eszébe jutott a lehető legjobb ötlet, hogyan úszhatja meg mégis a dolgot. - A nevem Láng Róbert. - Igaz, nem volt a legjobb tükörfordítás, de szóljon, aki egy perc alatt jobb alternatívát talál ki a Robert Langdon névre. - A címem pedig Kiskőrös, Petőfi Sándor utca 6. - Hát de most komolyan, tuti van olyan út a városban, amit a költőről neveztek el, mégiscsak ott született.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Miután leellenőrizte a lány papírjait, újra Zsomborhoz fordult. Feljegyezte a nő az adatokat, aztán még egy utolsó lesújtó pillantást vetett a fiúra, és elindult kifele. Egyértelmű volt, hogy nem hitt neki, viszont azt sem tudta bizonyítani, hogy az ellenkezője élne, így nem akarta a következő állomáson leszállíttatni.
- Még egyszer nagyon sajnálom. Legközelebb jobban figyelek - mondta még a kabinajtóban, mire a kalauz csak intett. Zsombor becsukta az ajtót, nézett maga elé, mint aki tényleg bánkódik, majd egy kacér mosollyal fordult a lány felé.
- Remek alakítás, bravo, bravo - tapsolta meg a barnát, hiszen mégiscsak az ő jelenléte segített neki. - Ezt meg kell ünnepelnünk! - mosolygott rá Zsombi, és benyúlt a kabátja alá, hogy valami titkosat húzzon ki, aztán egy huncutul kihúzott onnan egy csomag kígyós gumicukrot. - Remélem szereted - nyitotta ki egy könnyed mozdulattal, és már le is vetődött a lány oldalára, és odanyújtotta a csomagot. Viszont amit a keze közelíteni kezdett, elhúzta egy picit.
- Szóval hogy is hívnak Rara? - húzta fel egyik szemöldökét a fiú, és amint megkapta a választ, engedte a lánynak, hogy vegyen magának az ünneplős cukorkából. Közben úgy nézte, mintha nem lenne más, csak ő. Lábát feltette a szemben lévő ülésre, és egészen közel helyezkedett hozzá. Nem szándékosan, csak egyszerűen úgy érezte ez a helyes. Vonzotta, mint amennyire csak egy ember tudta. Az az ember sem pont őt. Csak emlékeiben élt az a szőke, aki egyszer elcsavarta Márton fejét. Nem Zsombort. És mégis őt is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Elgondolkodott egy pillanatig. - Mindig? Nem, nem hiszem. Neked például egyetlen szavam sem volt hamis - ismerte el. Nem akarta megjátszani magát a másik előtt. Olyan volt, mintha valami furcsa kapcsolat alakult volna ki köztük már az első pillanattól kezdve. Megértették egymást még azelőtt, hogy a másik nevét tudták volna.
- Nehéz is vetekedni az én zsenialitásommal, de neked talán sikerült - cukkolta a lányt. Igazából meg akarta köszönni neki, hogy nem árulta be, de aztán rájött, hogy azzal elszállna a pillanat. Bízott benne, hogy a barna anélkül is tudná, hogy kimondaná.
- Fogadni mernék, hogy nem annyit, amennyit én... - pillantott oldalasan a lányra, ezzel kekeckedve. Talán veszi a lapot, és egyszer rendeznek egy evő versenyt. Esetleg a nagyteremben. Vagy ha megünneplik a lány meghallgatását. Zsombor biztos volt benne, hogy a lánynak jól fog menni, hiszen látta, hogy tudja. Ő pedig épp azon van, hogy elfeledtesse vele a stresszt.
- Sára? Akkor nem is lőttem mellé azzal, hogy Rara - vigyorgott elégedetten Zsombor. Nem állt szándékában továbbra is ezen a néven emlegetni a másikat, de ha már amúgy is ilyen jól jött ki, akkor talán rajta fog ez maradni.
- Inkább lennék a Da Vinci kód főszereplője... - húzta el a száját a fiú, de aztán egy sóhajtás után elárulta a rendes nevét. - Csonka Zsombor - biccentett hozzá egy aprót. Nem szerette a nevét, túl sokan ismerték fel. A fiú, akit visszaküldtek az ELMÉbe. A fiú, akinek két személyisége volt. Mégsem tudta megváltoztatni. A szülei emléke nem hagyta neki.
- Szóval, hogyan tudnám megköszönni neked ezt a rögtönzött segítséget? - nézett rá egy féloldalas mosollyal Zsombor. Hirtelen rájött, hogy milyen közel is van a másikhoz. Érezte az illatát, mélyen a szemébe nézett. Hirtelen megszólaltak a vészharangok a fejében, és inkább betömött egy gumikukacot a szájába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Tetszett neki, hogy a lány is ugyanúgy benne van a csipkelődésben, mint ahogy ő. Nem olyan volt, mint a többi, akit megismert.
- Kihívás vagy nem, le foglak győzni - mondta ki egyszerűen egy vállrándítás kíséretében. Alapjáraton nem evett sokat, általában nem volt hozzá kedve, amikor más is ott volt. Gyakrabban járt le a konyhába, ami tudta, hogy teljesen szabályellenes, de mikor csak rágondolt a sok diákra, elfogta a rosszullét. Viszont egy olyan ember társaságában, mint Rara, el tudta képzelni, hogy felfaljon egy jó adag ételt. Csak hogy legyőzze őt, természetesen, semmi más célja nem volt vele.
- Látod, akkor már ez sem volt hazugság. Ha itt vagy, egészen belejövök az igazságba - vigyorgott rá Zsombor, mint a tejbetök. Ez úgy hangzott, mintha annyit hazudott volna életébe, pedig nem. Igazság szerint akkor tanulta meg manipulálni az embereket, amikor először került az intézetbe. Kirill idején többnyire ezt nem gyakorolta, viszont az elmúlt másfél évben Márton tökélyre fejlesztette. Onnan maradt meg ez benne. De ezt nem tudhatta senki. Ahogy azt sem, milyen nehéz is elfogadni, mikor kiderül, hogy soha nem vagy egyedül.
- Nekem bármelyik megfelel, akár adhatsz nekem egyedi nevet is, ha már te is megengedted nekem - ezúttal ő kacsintott egyet. Kíváncsi volt, hogy mégis milyen kreatív dologgal fog előállni a lány.
Egy hosszú másodpercig csak néztek egymásra, érezték, hogy valami akkor ott történt, de nem akarták bevallani. Nem lehet. Tudta, hogy nem szabad semmi ilyesmiben bíznia. Mindig átverik, elhagyják. Az eszére kell hallgatnia.
- Nem tudod? Ez esetben muszáj lesz nekem kitalálnom - kezdte el igazgatni nem létező szakállát, hogy ezzel is bizonyítsa mennyire gondolkodik.
- Megvan! - pattant fel. - Milady? - nyújtotta kezét, hogy felsegítse a lányt. Aztán elengedte. - Oh egy pillanat, a zene - emelte fel mutatóujját, hogy várjon a lány, és az ablakhoz lépve újra zongorázni kezdett. Ezúttal nem egy klasszikust választott, hanem a 'Million Dreams'-t a kedvenc musicaléből. Eljátszott egy refrént, majd a lányhoz lépve először jól megforgatta, és megragadva a kezét elkezdett vele erre-arra dülöngélni, és forogni közben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Volt valami abban, ahogy a lány incselkedett vele. Egyre fokozódott benne az a régről ismerős érzés, és ez nem volt így helyén. Voltak lányok, akikkel barátkozott, akikkel hasonló szócsatákat vívtak, de ez mégis különleges volt. Éppen ezért nem tetszett, ahogy a lány azt mondta "aranyos". Nem kellett volna ezen fennakadnia, de mégsem tudta elnyomni a hirtelen jött ellenszenvét.
- Tudod mit, legyen inkább Zsombor - ráncolta az orrát. Valamiért nem akarta, hogy Rara cukinak találja. Inkább egy erős férfiként, még ha nem is volt teljesen az, csak félig.
Ha ez a gondolat nem lett volna elég, az a pár másodpercnyi varázs biztosan meggyőzte Zsombort arról, hogy jobb lesz, ha este nem alszik a lánynál. Amúgy is van mit csinálnia Pesten, ha már úgy is eljut oda. Bár se lelkileg, se sehogyan nem volt felkészülve ARRA. Jobb is volt, ha elterelte a figyelmét. Mondjuk a lánnyal.
Kusza gondolatai után egy pillanatig fel sem fogta, hogy a lány összekulcsolta a kezeiket. Miféle játékot játszottak ők pontosan?
Folyamatosan mosolygott, ahogy a másikat nézte, hogy mit szól a rögtönzött kis köszönetnyilvánításához. Egyre kevésbé hevesen rángatta jobbra balra, mígnem már csak kicsit dülöngéltek.
Hirtelen nagyot fékezett a vonat. Zsombor teljesen elvesztette egyensúlyát, és az ülésre huppant, magával rántva a lányt is.
- Azt hiszen megérkeztünk Pest külvárosi részéhez - nevetett a fiú, továbbra is erősen tartva a lányt. Eleinte azért fogta, nehogy beverje valamijét. Aztán meg... ki tudja miért.