Mesélő
Ha két évvel ezelőtt kerülök ide, valószínűleg nem éreznék semmiféle aggodalmat, annak ellenére sem, hogy nem vagyok se illúziómágus, se animágus, és még az elemekhez sem értek. Most viszont már nem vagyok olyan magabiztos, ami a mágiát illeti. A pálcám után kezdek kutatni és bele telik jó pár másodpercbe míg megtalálom. Aztán elgondolkodom mire is használhatnám, megkocogtatom vele a kezem, leírok egy kisebb kört, aztán zsebre vágom újra. Leülök a földre, háttal a tánctérnek. Igaz a falakon levő tükrök miatt így sem lehet kizárni a többiek "művét", kénytelen vagyok hát lehunyni a szemeimet, a kezeimet pedig a fülemre tapasztom. Magamnak dúdolni kezdek, így zárva ki a külvilágot, amíg kitalálom mit is csinálok.
Hamar rájövök, hogy ha nem is a varázslás a legnagyobb erősségem, a félvámpírságból eredően jóval gyorsabb vagyok, mint az átlag, s ha az elemeket, az illúziót a maga javára fordíthatják mások, akkor én is kihasználhatom az "újonnan" szerzett sebességemet. Elmosolyodom, s felidézek magamban néhány lépést, amit korábban, csak úgy szórakozásból begyakoroltam. Egy újabb ötlet tolakszik a fejembe, aztán még egy, és már azt is tudom, a pálcám mire fog kelleni. Nem lesz tökéletes a produkció, hiszen évek óta nem táncoltam komolyan, s a koreográfiát sem gyakoroltam be. Mégis valamivel nyugodtabban engedem le a kezeimet, nyitom ki a szemeimet és fordulok vissza a valóságba, amikor úgy érzem készen állok.
A terem közepére sétálok, a nadrágom szárát felhajtom térdig, aztán levarázsolom a korlátokat a falakról. Gondolom ez nem fog annyira tetszeni a hölgynek - elsőre, legalábbis -, de nekem szükségem van rájuk. Megbűvölöm őket, hogy úgy mozogjanak, mintha keresztezett Tinikling bambusz rudak lennének, ezzel meg is adva a kezdő ritmust. Aztán jöhet a zene, ami megint csak kiakasztó lehet, de számomra több jelentéssel is bír. Beindul hát PSY Gangnam Style-ja, én pedig hip-hop-os mozdulatokkal kezdek el lépegetni-ugrálni az össze-össze ütköző rudak között. A pálcámat ezután pedig arra használom, hogy festéket varázsoljak a földre, először vöröset és sárgát, s a lépéseimmel kenem azt el a tánctéren, így alakítva a látszólag értelmetlen képet. Elsőre legalábbis biztos, hogy semmi értelme nincs.
Az összeütköző korlátokon kívülre is lépegetek, sőt még egy breakes mozdulattal is bepróbálkozom, egyik kezemet téve csak le földre a testemet pedig forgatva a levegőbe. Sosem tudtam, mi ennek a szakszerű megnevezése, csak próbálkoztam, amíg szerintem jó nem lett. Hirtelen jön az ötlet, hogy beugorjak a rudak közé megteszem hát, még mindig egy kézen (a jobbon), a másikkal meg a pálcámat szorongatva fekete festéket varázsolok, ami a pálcám végéből folyik a földön levő tenyerem alá, s azzal festek tovább. A harmadik kézen ugrás után, ismét a talpam helyezem a földre, s azzal kenem szét még jobban a fekete festéket.
Egy-egy lépés pontatlanul sikerül, de nem esem ki a ritmusból, s nem is állok meg csak mert valami nem tökéletes. Az utolsó hanging meg sem állok. Sőt utána sem. Még rátoldok egy ütemet, hogy befejezzem a képet, s csak utána próbálok meg jó messzire kiugrani az egészből, megállítva rudakat.
Természetesen tiszta maszat vagyok a festéknek köszönhetően. A falról levarázsolt korlátok is vöröses-sárgás-fekete foltokkal díszelegnek, de a foltokat egy intéssel eltávolítom aztán visszavarázsolom a rudakat eredeti helyükre. Kissé lihegek, jóval több energiát vett igénybe a tervem, mint képzeltem. De a tánctér közepén most ott virít PSY. És ha nem is nyűgöztem le senkit ezzel, én rettentően elégedett vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy így is tudok festeni, de lám-lám, sikerült!
A művemről Madam Brisbois-ra emelem a tekintetem, hogy megpróbáljam leolvasni a nemes vonásokról, mi is jár a fejében.
zene
kép
tinikling
