Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Ezzel a léccel? - kérdeztem félrehúzott szájjal, és már hajoltam is le, hogy lecsatoljam őket a lábamnál egy számmal nagyobb csizmáról. - Hát nem tudom.
Az orrom alatt, vacogva beszéltem, és úgy kerteltem, mintha a kérdésre nem mondhattam volna egyszerűen nemet. Talán, mert nem akartam nemet mondani, valójában azonban nem csak a léccel volt baj. Pyromágusként a hőháztartásom különbözött a legtöbb emberétől, a testem kifejezetten rosszul reagált a hidegre, és egy ideje már éreztem, hogy kezdek kihűlni. Ha levettem volna a kesztyűmet, Kriszta láthatta volna, hogy a körmeim ellilultak, mint ahogy abban is biztos voltam, hogy az ajkaim is elszíneződtek. Az igazságot persze nem mondhattam el egy feltételezhetően mugli lánynak, így mikor visszaegyenesedtem és magyarázatképpen felmutattam neki a sérült lécet, csupáncsak egy tétova, kedvetlen mosolyt küldtem felé.
- Asszem nekem ennyi volt mára, de ha te szeretnél még menni... - a hangom bizonytalanul csengett és a gondolat felénél el is halt. Persze, hiszen nem tudtam, hogyan folytassam. Csak álltam ott, majd megfagytam, tekintetem az övét kereste. Végül elnevettem magam, és futólag a kölcsönző felé pillantottam. Úgy viselkedtem, mint tizenhat éves koromban, mikor még fogalmam sem volt arról, hogyan adjam egy nő tudtára, ha tetszik.
Pedig tudtam. Nagyon is jól beszéltem a nők nyelvén. Az utóbbi időben viszont túl sok volt a zátony, és az utolsó csalódás óta jobbnak láttam kikerülni az utamba sodródó veszélyforrásokat.
- Nagyon örültem a találkozásnak, Kriszta - szólaltam meg néhány pillanat múlva, mikor sietve átpörgettem a lehetőségeimet és azok esetleges végkimenetelét. A fejemet megdöntve lassan biccentettem egy mélyet, majd halvány mosollyal a kölcsönző felé folytattam az utam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Úgy tűnt, ahogy csípőmmel a korlátnak támaszkodtam abban a csúnya karácsonyi pulóverben, amit még a nővérem elsőbbségi bagolypostával küldött, hogy engem is elért az ünnepi hangulat. Mi tagadás, ez volt az utolsó karácsonyom a kastélyban, és ha eddig egy évben sem vettem részt a készülődésben, legalább most illett úgy tennem, mintha valóban hasznára válnék a hatalmas fenyőt körberajongó diákseregnek. Ha ez máshogy nem is nyilvánult meg, a kezem legalább tele volt kisebb-nagyobb díszekkel, és mikor a fára véletlenül ferdén került fel egy éneklő gömb, még odaszólni is hajlandó voltam a pálcáját egyelőre még ügyetlenül használó elsős lánykának.
A háttérben ünnepi dalok szóltak, és odalent, a bejáratnál egyre ingerültebb manók sürögtek, újra meg újra feltakarítva a sáros cipőtalpak nyomait. Hiába, azok nem akartak elfogyni. Miután szófogadón odaadtam a mutatóujjamon lógó csiklandozáskor sivító csengőt az egyik navinés srácnak, megfordultam, és alkaromat rátámasztottam a széles korlátra. Mindenki sietett, úgy éreztem, csak nekem nincs semmi dolgom. Ráérősen figyeltem a kilincset egymásnak adó diákokat. Volt, akinél már bőrönd volt, volt, aki véget nem érő percekig ölelte a barátnőjét. Talán még sírtak is.
Elmosolyodva lehajtottam a fejem, és hogy leplezzem zavarom, ujjaim között egy vékony cukorbotot kezdtem forgatni. Annak ellenére, hogy három lánytestvérem volt, és az évek során nem egy könnycseppet láttam, képtelen voltam hozzászokni az egereket itató lányok látványához. Kezelni meg aztán pláne nem tudtam őket. Sem a helyzetet.
Az érzelmes búcsúzkodás - még, ha a fejem udvariasan el is fordítottam, és a piros-fehér csíkos bottal játszottam - beférkőzött a bőröm alá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

A vásár forgataga mostanra megritkult, és én sem nézelődni jöttem, csupán lerövidítettem a Lévaihoz vezető utat. Az ujjaim egy üveg vörös nyakára fonódtak, cipősarkaim visszhangot vertek a betonon, ahogy a sötétben áthaladtam a lassan szedelőzködő árusok között. Útközben javarészt csak magam elé, a semmibe figyeltem, csak néztem, de nem láttam. A gondolataim egész máshol jártak, de elég volt egyetlen jobbra kószáló pillantás... hirtelen még az ütő is megállt bennem.
Tanárnő?
Lassuló léptekkel meredtem a békésen nézelődő nőre, majd önkéntelenül is megálltam, és szemközt vele, pislogás nélkül kezdtem őt bámulni. A hidegtől elszíneződő ajkaim elnyíltak, egyszerűen képtelen voltam hinni a szememnek.
De hisz... az nem lehet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Míg a csarnok bejárata előtt kibontakozó búcsújelenet helyett gálánsan inkább az ujjaim között forgatott karácsonyi cukorbot útját figyeltem, észre sem vettem, hogy gondolatban pillanatok alatt a régen látott fehérvári otthonunk falai között jártam. Mostanra a legkisebb húgom, Bori is felnőtt, komoly udvarlója volt, aki miatt persze kétnaponta könnyáztatta baglyokat kaptam. Hol azt kérte tőlem, hogy menjek haza és kotyvasszunk valami áldásos mérget, amivel egy péntek esti gyertyafényes vacsora keretein belül szolidan kinyuvaszthatja Richárdot, hol meg azt, hogy rakjunk máglyát anya virágoskertjében és úgy égessük el szerencsétlent. Hiába mondtam neki számtalanszor, hogy spórolnunk kell az aranyvérű ifjakkal, mert vészesen megfogyatkoztunk, és nem biztos, hogy talál még egyet, aki ráadásul önként el is viseli, ő csak a szemeit forgatta. Hát, nálunk már csak így mentek a dolgok. Senki sem rendelkezett túlzottan egyszerű személyiséggel.
Gondolataimból egy közeli, kiábrándult hang rántott vissza a valóságba. A cukorbot még mindig az ujjaim között forgott, a szám szegletében pedig egy aprócska, még a húgomnak szóló mosoly ült.
Alig hallhatóan sóhajtottam egyet, és nyakamat egy határozott mozdulattal kiroppantva a mellettem támaszkodó lány felé fordultam. Magamban még gyorsan megfogadtam, hogy amint időm engedi, hazamegyek, de ebben az ígéretben már én magam sem hittem. Ha az év legszebb ünnepén szívesebben maradtam a kastélyban, hogy idegeneknek segítsek egy idegen fa díszítésében, akkor vajon mikor lesz alkalmas időpont arra, hogy a családommal töltsek egy kis időt? Az apám már abban sem hitt, hogy valaha újra belépek a kapun.
Pillantásom a korlátszomszédomról a búcsúzkodó lányokra esett. Igen, sírtak, most már egyértelműen látszott. Reszketett a válluk, hangosan szipogtak, és újra meg újra egymás nyakába borultak.
- Ezt nevezik érzelemnek. És képzeld, néha még az is előfordul, hogy ebben a formában mutatkozik meg - magyaráztam a lányokat nézve, a mellettem ácsorgó nehogy a végén enélkül a bölcselet nélkül haljon meg. A vonásaim komolyak maradtak, igaz, nehezen tudtam elfojtani a kitörni készülő röhögést. Sajnos a számszéle így is megrezzent, de bíztam benne, hogy ez elkerülte a sevörössebarna lány figyelmét, és a szemében tovább tündökölhetek a suli okostojásaként. - Legalábbis úgy hallottam.
Pont úgy mondtam, mint aki életében addig még soha nem tapasztalt meg egyetlen érzelmet sem. Kifürkészhetetlen arccal, higgadt, színtelen hangon, kissé értetlen pillantást küldve az indulni készülő lánykák felé. Aztán visszasandítottam újdonsült társaságom felé, és féloldalas vigyorra húztam az ajkaim.
- Menő a pulcsid - jegyeztem meg, majd a vállam fölött az engem, mint "Hé, te... ott, a díszekkel, a korlátnál, a... izé pulóverben" szólító srácra néztem, és odaadtam neki a kezemben tartott maradék díszt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A zene olyan hangosan szólt, hogy a saját gondolataimat sem hallottam, mondjuk, annyi pohár italtól, amennyi az elmúlt egy órában megfordult a kezemben, az Edictum azt is csodaszámba menő hírmorzsaként hozhatta volna le, hogy egyáltalán voltak. Merthogy rendkívül jól voltam, a szám fülig ért, ahogy az étkező és konyha közötti boltív falának dőlve Balázzsal, a házigazdával beszélgettem. Alig értettem, amit mondott, de mint általában, úgy most is valami kihagyhatatlan üzletről áradozott, amibe már holnap bele kellene vágnunk, és amelyhez elsődlegesen tőkeként kellenék. A szeme csillogott a lelkesedéstől, de én, ahogy azt el is mondtam neki, évek óta minden knútomat az erdélyi tanulmányútjaimra és a sárkányokra költöttem.
- Ezt majd megbeszéljük, Ba... - a hangom idejekorán halt el. A szám úgy ahogy volt, eltátva maradt, kikerekedett tekintetemet a sarokban csókolózó húgomra függesztettem. Nem azzal volt a baj, amit csinált - jó, hát annak sem örültem -, hanem azzal, akivel. A srác, tudniillik, jól láthatóan nem Ricsi volt. - Bocsáss meg.
Jobbommal meglapogattam Balázs vállát, majd ellöktem magam a faltól, és Borit a karjánál fogva húztam el ittas párjától. Nem akartam jelenetet rendezni, főleg nem a többiek előtt, így a röhögcsélő lányt az emeleti mosdóba vittem fel. Hosszú, barna haja az arcába lógott, zöld tekintete párás volt az elfogyasztott alkoholtól. A kád szélére ült le, és vállvonogatva, a nevetést abba nem hagyva pillantgatott fel rám. Én a fejemet csóválva kezdtem el kioktatni, kezdve azzal, hogy ne legyen olyan, mint amilyen én is voltam, egészen odáig, hogy Ricsi az egyetlen srác, akit el bírok mellette viselni, és ha mással nem is törődik, legalább velem ne toljon már ki, legyen szíves.
A mosdó ajtaja csak nagy sokára nyílt ki, és először a nevetgélő barnaság lépett ki rajta. Én csak kisvártatva, kezemben üres üvegpohárral követtem őt, és az erkély felé indultam. Rossz érzés volt látni, hogy a testvéreim éppen olyan esendőek, mint én, és pontosan úgy követnek el hibákat, mint ahogyan én is tettem. Hiába, azonkívül, hogy néhanapján megráztam őket, nem tehettem semmi mást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az erkély tolóajtaját halkan csúsztattam a helyére, és a telefonáló lánytól udvarias távolságot tartva, tőle néhány méterre támaszkodtam rá a korlátra. Noha a gondolataimat teljes egészében kitöltötte a Bori-probléma, a bongyi hangjából így sem volt nehéz kihallani, hogy ott sincs minden rendben.
A város fényeiről felé sandítottam, de csak a haját láttam. Összeszűkült szemekkel, csendben hallgattam velős válaszait, a húgomról úgy feledkezve meg közben, mintha a világon se lenne. Azt nem tudtam, hogy a szösszencs kivel beszél, de a stílusból ítélve a vonal túlsó végén kizárásos alapon csakis le nem koptatható exbarát vagy családtag lehetett.
Aztán a telefon elrepült.
- Az szép - jegyeztem meg kiszélesedő vigyorral, miután a szárnyakat növesztő mobil útjáról visszapillantottam a bongyorra. - Tippelhetek? A volt barátod volt, akit azért dobtál, mert megcsalt, és most leígérte a csillagos eget is, csak fogadd vissza, mert ő bizony soha többé, és te vagy álmai nője, aki nélkül az élet nem élet...
Pontosan azt mondtam, amit én is előadtam volna, ha lett volna barátnőm és telefonom. Utóbbi még soha nem volt. Na, ez a nem mindegy.
Még a hangomat is elváltoztattam, a szavak végén pedig bánatos kiskutyaszemekkel sóhajtottam egyet, és karjaimat a korláton csúsztatva végig közelebb araszoltam a lányhoz.
Az alkarjaimat takaró fehér alapon kék-piros pöttyös ingem valószínűleg minden koszt összeszedett a ki tudja mikor takarított korlátról, de most még azzal sem foglalkoztam. Alulról, oldalasan néztem fel a bongyorra. Egyébként kemény vonásaimat egészen finommá varázsolta a mosoly.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Okoskodó báty.
Úgy sejtettem, egy emelettel lejjebb az én húgom is éppen ezt súgta az előbbi srác fülébe. De hát a fiútestvérek már csak ilyenek voltak; mindent jobban tudtunk, mindenbe beleszóltunk, és úgy jelöltük ki a járandó utat szeretett húgaink számára, mintha nekik sem vágyaik, sem döntésjoguk nem lett volna.
- Úgysincs pénzem lottóra - vigyorogtam a távolinak tűnő pesti látványba, majd oldalvást fordultam a végre rám néző lányhoz. Pillantására szemöldökeim összeszaladtak, vonásaimba némi értetlenség költözött. Először csak néztem őt, a hangomat keresve, sután.
- Ezt én is kérdezhetném tőled... - szólaltam meg néhány pillanattal később. Bár a sötétbe boruló város felé fordultam, a mosoly nem volt hajlandó eltűnni az arcomról.
- Az egyik húgommal vagyok itt. A legkisebbel - mondtam, és csak egy félszeg sandítást engedtem meg magamnak Kriszta felé. - Három testvérem van. Mind lány.
A mosolyom vigyorrá szélesedett, vállaim alig láthatóan vontam meg. Gyerekként ki nem állhattam őket, Sárán kívül persze, de mostanra már nemcsak, hogy megbékéltem a létezésükkel, talán még hiányoznának is, ha nem lennének.
- Jó ismerősöm a házigazda, néha megfordulok itt - fűztem tovább a szót, majd úgy, a támaszkodásban kissé meggörnyedve fordultam a lányhoz. - És... Kriszta, mondd, pesti lány vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Míg emlékeimben a válasz után kutattam, hogy Balázs testvérei vajon melyik egyetemre is jártak, észrevétlen haraptam be a szám, és a kezeim között tartott üres üvegpoharat figyeltem. Ha jól tudtam, egyikük sem volt kvibli, így az, hogy Kriszta melyikük szaktársa volt, többé nem is számított. A lényeges egyedül az volt, hogy neki minden kétséget kizáróan boszorkánynak kellett lennie. Pompás. Győztes mosollyal pillantottam fel a városra, majd már konszolidáltabb vonásokkal fordultam az elszomorodó nőhöz.
- Nem - ingattam meg a fejem, a hangom lágyan csengett. - A nővéremmel kifejezetten szoros a kapcsolatom, és Borival is, aki most itt van velem. A nagyobbik húgom meg...
...nos, Nelli világéletében érdekes személyiség volt. Hirtelen nem is tudtam, mit merjek elmondani róla Krisztának, hogy ne hagyjon itt és rohanjon el fejvesztve valami rögtönzött kamu kifogással. Az, hogy Nelli elhivatott mugligyűlölő, vasággyal negyven kiló és combközépig érő fekete haja van, a hangja mély és rekedt a túlzásba vitt dohányzástól, hogy stílusával és megjelenésével kisgyerekeket lehetne rémisztgetni, nem tartozott azok közé az információk közé, amelyekkel az ember szívesen hozakodik elő.
Kriszta pillantását fürkészve húztam végül félre a szám, jelezvén, hogy jobb, ha a nagyobbik húg témát hagyjuk, azonban megjegyzésére elnevettem magam. Igen, ezen már én is gondolkodtam, és mindig ugyanoda lyukadtam ki: Merlinre, hogy valamit már nagyon, de nagyon korán elrontottam. Lehet, hogy nem kellett volna annyit játszani a tűzzel.
- Mit tanultál? - kérdeztem, csak, hogy újabb bizonyosságot szerezzek a kilétéről. Addig ugyanis, míg boszorkányságában nem voltam biztos, nem is lehettem vele teljesen őszinte. - Én jelenleg egy magániskolába járok, felsőoktatásba. Különleges lényekkel foglalkozok.
A pillantását, a reakcióit figyeltem, és bár szívesen meséltem volna még, nem akartam áthágni egyetlen mágusjogi passzust sem éppen itt, egy muglilakta övezetben, egy olyan buliban, ahol egy varázslóra öt varázstalan jutott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Szóval féltékeny lettél - fordítottam meg Kriszta előbbi szavait, és tűnődve gondoltam vissza a saját életemre. Sára idősebb volt és egyébként is mindig éretten gondolkodott, Nelli szóba sem állt a barátnőimmel, mondjuk sokszor velem sem, Bori viszont igen, így belegondolva, egyszer-egyszer rendezett jelenetet. Akkoriban kis semmiségnek tűnt, egyszerű hisztinek, amit anya simított el, de néhány év távlatából már másként gondoltam.
- Gyógyító vagy? - eddig tartott a köntörfalazás. A türelmem az idők során noha sokat javult, még mindig véges volt. Nem akartam bajt, olyan saját-félét, hát inkább rákérdeztem, és a poharat a korlátra téve kiegyenesedtem. Így jóval Kriszta fölé magasodtam. Hátrébb léptem, majd a vállaimat és hátamat kiroppantva visszamosolyogtam a nőre.
- Tetszik a szemed, mikor mosolyogsz - jegyeztem meg mielőtt a kérdésére válaszoltam volna, és a pohárért nyúlva az ajtó felé intettem. - Gyere, nehogy megfázz.
Elég volt elhúznom az ajtót ahhoz, hogy a zene ismét bekebelezzen minket. A szobák közti folyosók zsúfolásig teltek, úgy tűnt, az emberek egyre csak érkeztek. Hátrapillantottam a bongyorra, és szabad kezemmel a keze után nyúltam.
- Kihaltnak hitt állatokkal - lassítottam lépteimen, és a szőke füléhez hajolva egy percre még visszakanyarodtam a megválaszolatlanul hagyott kérdéséhez. Zöldjeimben semmihez sem fogható izgalom csillant, a szám szegletében csibészes vigyor bujkált.
A lépcsőn lefelé megláttam Borit, de a srác, akivel volt, nem volt vele. Valószínűleg már másik lányt fűzött. Küldtem felé egy bátorító mosolyt, aztán a konyha irányába kezdtem húzni Krisztát.
- Ha hallanánk egymást, azt mondanám, van egy játékom - kiabáltam a hangszóró mellől, míg megtöltöttem a poharat whiskyvel. - De így... - először a nappaliban twisterező társaság, majd a konyhaasztalnál pókerezők felé pillantottam, tekintetem végül Krisztán állapodott meg. - Add a poharad.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem voltam benne biztos, hogy Kriszta úgy értelmezte a szavaimat, ahogy én azt szerettem volna, de az arcát elnézve jobbnak láttam hagyni a testvértémát. Semmi kedvem nem volt elrontani az egyébként jól induló estét, azt meg végképp nem kockáztattam meg, hogy idő előtt megutáljon, ha már az élet ismét egymás útjába sodort minket.
- Engem a tekintet érdekel a leginkább - mondtam, mikor elvettem tőle a poharat, és néhány kockányi jeget dobtam az aljára. Persze, nem tagadtam volna le azt sem, hogy mi minden mást is megnézek egy nőn, de kellethette volna magát nekem a világ legjobb testű modellje is, ha a pillantásában nem látok semmit. Gondolatban futólag felidéztem egy-két emléket, viszont a kezem közben járt, és csakhamar átnyújtottam Krisztának az italát.
- Állítok rólad valamit - mondtam a nőnek, miután ittam egy kortyot a tiszta whiskyből. A jégdarabok össze-összekoccantak, ahogy a poharat ringattam. - Ha igazam van, iszol. Ha tévedek, én iszok.
Kihívóan néztem végig rajta, szemeimben visszacsillant a konyha fénye. Szabad kezemmel megtámaszkodtam Kriszta mellett a pulton, majd elgondolkodást színlelve hümmögni kezdtem.
- Lássuk csak - még tovább húztam az időt, de az arcomon kirajzolódó huncut mosolyomat leplezni sem tudtam volna. - Azt mondom, már csaltad meg a párodat.
Kíváncsi szemekkel vizslattam; nemcsak a válasza érdekelt, hanem az is, hogy a negatív élű feltételezésemre hogyan reagál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A kérdésére nem válaszoltam azonnal. Tűnődve ingattam a fejem, a mozdulataim végtelenül lassúak voltak. Sokáig kerestem a megfelelő szavakat.
- Is - pillantottam fel a pulton ülő nőre, és csak kisvártatva, hogy a lehető legkifejezőbb szavakat megtaláltam, folytattam. - És van benne valami megfoghatatlan. Egy női pillantás igazán bizsergető tud lenni. És szexi.
Ahogy a szemébe néztem, jobb szemöldököm árnyalatnyit feljebb araszolt, kiszélesedő mosolyomat azonban még idejében elbújtattam a számhoz emelt pohár mögé. Ittam egy kortyot, majd rábólintottam a feltételeire.
- Benne vagyok - végtére is, ez így volt igazságos. Ha pedig szerencsém van, akkor a múltam nagyon rizikós dolgaira sem derül fény. Nem hazudnék róluk, ha már vállaltam a megváltozott játékszabályokat, de... az ember általában meggondolja mit hol árul el magáról.
- Hm - nem szóltam mást, csak halkan hümmögtem, és a szemeit keresve emeltem ajkamhoz a poharat. Ittam belőle két nagyobb kortyot, azután Kriszta kiegészítésére felnevettem. - Tudtál róla? Hogy a másiknak van valakije.
Érdeklődve figyeltem, és az italomat az asztalra téve két ujjal a nő kezében lévő üveg alá nyúltam, és kisfiús vigyorral megtolva azt elértem, hogy a kelleténél kicsit több alkohol kerüljön abba a bizonyos pohárba.
- Igyál - mondtam ki a nyilvánvalót, de gondolataim már a következő kérdés körül forogtak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kínos lehetett. Már nem Krisztának, hanem a srácnak. Az egyik percben még ő a világ ura, barátnő és szerető is kijut, a másikban meg már senkit sem érdekel. Szerencsére ilyen csúnya lebukásban még nem volt részem, hiszen abban a néhány esetben, mikor úgy döntöttem, hogy kipróbálom az élet addig még ismeretlen szegmenseit, és kockáztattam a biztosat, akkor is úgy csináltam, hogy arról senki se szerezzen tudomást. Fontos volt, hogy a kerülőutaimban senki se sérüljön meg, főleg ne az, aki a fájdalmat korántsem érdemelte meg.
- Ha le akarnálak itatni, nem így csinálnám - jegyeztem meg egy sejtelmes pillantás kíséretében. Ha a célom az lett volna, hogy Kriszta félig-meddig öntudatlan állapotig igya magát, nem időztem volna ennyit kérdésekkel és játékkal, sőt, egyáltalán nem adtam volna jelét érdeklődésnek. Egészen máshogy, sokkal egyszerűbben oldottam volna meg, bár nem tagadom, az is élvezetes lett volna, a beszélgetés mégsem képezte volna a dolog szerves részét.
A kijelentésére nem válaszoltam. Csak néztem őt, fürkésztem a szemeit, majd szavak nélkül adva feleletet neki, a pulton pihenő pohárért nyúltam, és többször kortyoltam belőle. Míg ittam sem vettem le Krisztáról a tekintetem; látni akartam, ahogy azt is, hogyan reagál. Azt ugyan nem tudta meg, hogy hány lány volt egyszerre az életemben, de azt igen, hogy volt ilyen. Azt meg majd látjuk, ez elegendő-e számára.
A pohár vastag üvegalja hangosan koppant a márványon, mire én a levegőt békésen,  már-már egészen ráérősen kifújva cuppantottam egyet.
- Nos, kedves Kriszta - mindkét kezemmel a pultra támaszkodtam, és oldalra billentett fejjel felmosolyogtam rá. A huncutság megcsillant rászegeződő zöldjeimben. - Szerintem neked volt már dolgod lánnyal is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Felszisszenve hajtottam hátra a fejem, és széles vigyorral futólag a mennyezetre pillantottam. Cö-cö-cö, kisasszony, hát nem tudja, hogy nem eszik olyan forrón a kását? Kriszta kérdése bármily őszinte is volt, eszem ágában sem volt válaszolni rá. Szavak helyett elnevettem magam, majd egy elnyújtott sóhajjal visszafordultam hozzá, és hagytam, hogy ráfüggesztett huncut-játékos tekintetemből - ha akarta - könnyedén kiolvashassa: tanulnod kell még egyet s mást a férfiakról.
- Úriember nem beszél efféle alantas témáról - mondtam halkan, beszéd közben direkt játszva a nő tekintetével; hol kerültem a bongyor csokoládéfényeit, és az arcomat elfordítva az ebédlőasztalnál pókerezők felé pillantottam, hol visszanéztem rá, és jobboldalas, fülig szaladó mosollyal húztam fel szemöldökömet. Kisvártatva aztán továbbfűztem a gondolatot, de a hangom úgy csengett, mintha az csupán egy jelentéktelen megjegyzés lett volna. - Inkább cselekszik.
Néhány perccel később Kriszta felemelte a poharat, és míg ivott, ajkaim elismerően összesimultak, és italomat felkapva a pultról, a tiszteletére én is kortyoltam egyet a whiskyből. Talán mégis vennem kellett volna egy szelvényt...
- Hát - halkan nevetve hajtottam le a fejem, éreztem, hogy a pultot támasztó kezeimből kifut az erő. Elég volt egyetlen eltévedt, kósza gondolat ahhoz, hogy tudjam, hamarosan a talaj is ingoványossá válhat a talpam alatt. - Szívesen hallanám, hogy a viharba ne, de... - küldtem egy beszédes pillantást a többiek felé, majd visszafordultam a szőkeséghez - talán nem itt és nem most.
Csak az hiányzott, hogy elveszítsem az eszem, pont mikor a húgom is velem van. Olyankor ugyanis, mikor Borit is magammal vittem, sem nők, sem balhék nem fértek bele. Engem nem láthatott összeforrva táncolni, vagy a sarokban romantikázni, de előtte pénzről sem beszéltem senkivel. Ezt pedig az ismerősök is tudták és tiszteletben is tartották. A szabály egyszerű volt: ha a kis barna az oldalamon van, majdhogynem minden tabu. A gyeplőt szorosan fogtam, minden pillanatomat szigorú felügyelet alatt tartottam. Legalábbis azt gondoltam, hogy így van.
- Hééé! - elnyíló ajkakkal kiáltottam rá a nőre, és a fejemet csóválva, tettetett sértettséggel fordultam meg, és támasztottam én is a pultnak a csípőm. Oldalvást pillantottam le rá. - Minek nézel te engem?!
Egyébként vicces volt, hiszen Kriszta nagyon beletrafált. Habár egy csúnya átoknak köszönhettem, és valójában nem is fiúként viseltem női ruhákat, két hónapon keresztül sajnos több, mint elégszer bújtam lányos szettekbe.
- Érdekes, hogy épp ezt hoztad fel - tértem a lényegre, majd ajkamat megnedvesítve folytattam. - Az alapképzés során egy átoknak köszönhetően testet cseréltem egy lánnyal. Szóval, a válaszom...
Minden további magyarázat nélkül ittam. Kifejthettem volna, és egészen nyugodtan mesélhettem volna a rendkívüli és valóban szokatlan élményeimről, úgy döntöttem, most inkább nem teszem. Majd egy másik alkalommal, ha úgy hozza az élet.
Aztán felcsillant a szemem, és a farzsebembe nyúltam, hogy elővegyem a báránybőrből készült tárcámat.
- Mutatok valamit - mondtam, s a poharamat letéve az egyik nyílásból kihúztam az elemi mágikus igazolványomat. A rajta vigyorgó fényképemre rá se pillantva nyújtottam át Krisztának. Zöldjeimet mindvégig a nőn tartva, élénk kíváncsisággal vizslattam a vonásait, a számszegletében aprócska mosoly húzódott.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kijelentésére ajkaim elnyíltak, és egy amolyan na jó, én tényleg nem hiszlek el vigyorral felemeltem balomat, és meghúzogattam egy hosszabb, göndör tincsét. Hát nézd már, milyen kis szemtelen boszorkány, és ráadásul hogy élvezi!
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen gonosz nőszemély vagy - komolykodva jegyeztem meg, még néhány aprót is bólintottam hozzá, és karjaimat a dráma nevében sértetten összefontam mellkasom előtt. Aztán egy sunyi pillantást küldtem felé, és az arcomon kibontakozni készülő mosolyt elfojtva csípőmmel arrébb csúsztam tőle. Tessék, máris lehet próbálkozni a kiengesztelésemmel...
A köztünk megnövekvő távolság csupán egy méter lehetett, de már így is sokkal alacsonyabbnak éreztem a hőfokot. Szinte hűvös volt, pedig sem az ajtó, sem az ablakok nem voltak nyitva. Egész egyszerűen Kriszta energiái, egész lényének kisugárzása volt forró, és noha ezt könnyű volt érezni a közelében, a hiánya feltűnőbb volt, mikor eltávolodtam tőle. Izzott az egész nő.
- Egyszer elmesélem az egész sztorit - ígértem, és a nappaliba átpillantva megláttam a húgomat a házigazdával beszélgetni. Úgy tűnt, jól érzik magukat együtt; Balázs intenzíven bókolhatott, hiszen Bori zavarát leplezve a hajával babrált és somolygott. A jelenetre én is elmosolyodtam, egy perccel később, Kriszta beszólására viszont már hangos nevetésben törtem ki. Magabiztos vonásokkal fordultam vissza hozzá, és míg büszkén kihúztam magam, megvétózhatatlan hangon folytattam. - Ha tudnád, milyen jó vagyok activityben is...
Nem, korántsem voltam az. Sőt. Általában gyatra teljesítményt nyújtottam, és önszántából soha senki nem akart velem egy csapatba kerülni, mert az – ha bevallottam, ha nem – az este végére egyet jelentett az évtized vereségével. Se rajzolni, se mutogatni nem tudtam - de én ezt hajlamos voltam egy másik nézőpontból szemlélni, és szenzációs teljesítményem után a játékostársakról elnézően azt gondolni, hogy azok bizony még nem nőttek fel a művészetemhez.
- Neeem - ráztam a fejem türelmesen, és elvéve tőle az igazolványt, az izgő-mozgó, balra is, jobbra is mosolygó képemre mutattam. - Félreértesz. Csak szerettem volna megmutatni, hogy néztem ki régen.
A hosszú hajam ugyanis védjegyemnek számított, és néha a mai napig előfordult, hogy egy-egy üres percben elgondolkodtam azon, vajon hiba volt-e levágatni. Szerettem, én voltam, és akkoriban nem éreztem, hogy hátrányom származna belőle, ugyanakkor azt sem tagadhattam le, hogy mióta a nővérem levágta, sokkal könnyebb dolgom volt a munkában és a lányok körében. Érdekelt, hogy Kriszta miként vélekedett a néhány évvel ezelőtti Noelről, azt hittem, meglepem a képpel, ám nagyon úgy tűnt, hogy tévedtem.
- Visszatérve hozzád - rámosolyogtam a nőre, és közben becsúsztattam az igazolványt a helyére. A bongyor szemeit és száját figyelve gondolkodtam el egy pillanatra, azután kiszélesedő mosollyal, hangomban pajzán éllel folytattam. - Szerintem féltékeny típus vagy, hirtelen haragú, akivel hatalmasakat lehet veszekedni.
A hangos veszekedéseket pedig, mint tudjuk, hangos békülés szokta követni. A tárcámat eltettem, majd a nő felé fordulva balommal rátámaszkodtam a pultra. Kíváncsi pillantásom őt fürkészte, a házban tartózkodók lassan ismét ködbe vesztek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Soha? - kacéran vontam fel a szemöldökömet, majd megadóan visszacsúsztam hozzá. Biztos voltam benne, hogy léteztek olyan helyzetek, ahol okoska, ha nem is úgy, hogy az a másiknak komoly fájdalmat okozzon, de használta a fogait. Az ilyesmi - felém - elkerülhetetlen volt, én pedig különösen imádtam.
Kriszta hajamhoz fűzött megjegyzésére már nem válaszoltam, csak egy halvány mosollyal hallgattam őt, és magamban ismét fejet hajtottam Saci előtt, aki volt olyan bátor, és ollót ragadott, mikor egy lelki mélypont kellős közepén megkértem rá.
- Hú - billentettem meg kissé a fejem, és apró bólogatásokkal a nő felé emeltem a poharam, hogy azt futólag összeérintsem az övével. A mozdulat gyors és határozott volt, minden további nélkül is elismerésről árulkodott. Tekintetem a csokoládészín fényekben időzött, szavaimat a legkomolyabban gondolva ejtettem ki. - Veszélyes lehetsz.
Ebben megingathatatlan voltam, és annak ellenére, hogy alig ismertem Krisztát, abban a kis szegletben, amit a pesti ház ütemes zenétől reszkető falai között birtokoltunk, úgy éreztem, hogy többet tudok róla, mint néhány barátomról. És mint egy volt barátnőmről, akivel igaz, az utolsó időszakban a gyakornoki munkám miatt ritkán találkoztunk, de együtt éltünk, és őszintén, úgy kellett volna ismernünk egymást, mint a saját tenyerünket. Mégis távol voltunk egymástól, és nemcsak akkor, mikor országhatárok választottak el minket, hanem akkor is, mikor egy ágyban feküdtünk.
A poharat a számhoz emelve húztam le az utolsó kortyokat, majd a hirtelen kiüresedett whiskys üvegre pillantottam. Persze, egy ideje éreztem már az alkohol hatását, de az eltüntetett mennyiség így is meglepett. A nő következő kijelentésén elmosolyodtam, de ezt már nem láthatta, hiszen kikerülve őt a pult másik oldalához sétáltam, és ráérős mozdulatokkal bontottam egy másik üveg italt.
Komótosan, halkan dúdolva sétáltam vissza hozzá, de mielőtt bármit is válaszoltam volna, teletöltöttem mindkettőnk poharát. Aztán letettem az üveget, karjaimat összefűztem mellkasom előtt, és Krisztával szembe állva, állammal a kezében pihenő ibrikre böktem.
- Igyál - mondtam, akasztani való vigyoromat le se lehetett volna törölni. - Soha életemben nem voltam együtt olyannal, akit ne ismertem volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Kár is volna tagadni, Felagunddal annak idején megvívtuk a saját csatáinkat. Ő bosszantott engem, én bosszantottam őt, volt néhány kimondott és pár ezer elfojtott szitokszó meg dühös ajtócsapkodás, de az év végi K egyetlenegyszer sem maradt el. A professzor úr ugyanis addig ütött, míg mindennemű ellenkezésem és lázongásom ellenére ki nem hoztam magamból a legjobbat. Egyik évben az egész vizsgát újra kellett tennem, mert lett egy hibapontom, máskor év közben zsenírozott állandóan, amit akkor persze ki nem állhattam, és legszívesebben a fejére húztam volna a forró üstjét, aztán ég vele. Az Ombozi! kezdetű barokkos körmondatok lassan az óráink elmaradhatatlan részévé váltak, mint ahogyan a pluszmunkák és konstans farkasszemnézések is. Emlékszem, egyikünk jobban csücsörített, mint a másik.
Visszagondolva ezekre az esemény teli évekre, kész csoda, hogy én felnőttem, ő meg megöregedett, így, épségben.
Aztán, mikor mestertanonc lettem, megkért, hogy segítsek be egy óráján, ahol az egyik srácnak nem volt párja. Olyan jól sikerült, hogy azután is állandó tagja maradtam idegen évfolyamok idegen csoportjainak. Végül is, nem bántam, szerettem a bájitaltant, és ha nehéz is volt bevallanom, megkedveltem az öreg Felagundot is. Még az állandó problémázását is.
Lehajtott fejjel, a kopott asztal szélén támaszkodtam, és a mai feladatleírást olvastam. Az a bizonyos Eenie Veelx bájital. Érdekes választás. És bár nagyon hatásos, nem mellesleg veszélyes főzet, az elkészítése nem különösebben nehéz.
A következő pillanatban meghallottam egy furcsán ismerősen csengő hangot, mire felnéztem, és néhány hosszú másodpercig csak figyeltem aznapi üsttársamat. Mi a ménkű?! De komolyan.
Mit is gondoltam az előbb? Ja, hogy a bájitalt nem lesz nehéz elkészíteni? Ühüm. Így, a páromat elnézve jobb volt átgondolni ezt az elhamarkodott elméletet. Az elkészítése nagyon is nehéz, Bolygó kapitányával meg aztán igen kockázatos is lesz.
- Itt bájitaltan óra lesz - mondtam neki az asztalhoz fagyva, mintegy köszönésként, aztán segítségkérően a professzor úrra pillantottam, aki már a saját asztalánál állt, és a szükséges hozzávalókat ellenőrizte. Én higgadt vonásokkal, ám belül teljes kétségbeeséssel néztem körbe, mindenkinek megvan-e a párja, majd nagy levegőt véve visszafordultam a lányhoz. Hm, valami furcsa volt rajta. Újra meg újra végignéztem; bitang hosszú haj, macskaszemek, egy-két szeplő, minden stimmelt. Áhhá! Biztosan a talárja zavart. Ami alatt... fogadni mertem volna, hogy alatta megint valami hülye pulóver van. Ah, vajon ma mi? És miért érdekel? Uhmpf, na jó. Feladat, Noel, feladat! Tenyereimet összedörzsöltem, majd cuppantva egyet magunk közé húztam a receptet. Tessék parancsolni, Eenie Veelx.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Szóval tudja, gondoltam, és arcomat futólag elfordítva tőle asztalszomszédainkra pillantottam, majd nagy levegőt véve küldtem egy széles mosolyt a pince sötét mennyezetének. Lám, megadtam magam Merlin akaratának, hiszen mégis mit nekem a nagynevű Sors, elszórakozok én vele igazán szívesen.
- Nagyszerű - feleltem, mintegy szóban is elfogadva a kihívást, és visszafordulva saját játékterünkhöz felgyűrtem a pulóverem ujját. Annak ellenére, hogy a főzetet már jó néhányszor elkészítettem, csendben még egyszer átfutottam a lépéseket. A többi asztalnál mostanra már csörömpöltek az üstök és elkezdődött a nem értem susmogás is. Értetlenek.
Aztán rájöttem, hogy nemcsak a többieknél, de nálunk is akadnak kérdések. A lány dünnyögésére abbahagytam az olvasást, de egyelőre nem néztem rá, csak hallgatóztam. Így, elegánsan, mintha az Eenie Veelx tíz lépésével lennék elfoglalva. A homlokomon persze azonnal megjelent néhány halvány ránc, és a jobb szemöldököm is feljebb szaladt; így is, ezzel az ábrázattal fordultam a társamhoz. Nem szólaltam meg, csupán néztem őt. A talárja még mindig zavart, de jobbára az arcát figyeltem.
- Eltaláltad - bólintottam első megjegyzésére, majd visszafogott, már-már lágy hangon folytattam. - A disznópázsit egy közönséges, egyéves növény. A keserűfélék családjába tartozik, más néven porcogó pázsit vagy porcfű. Gondolom, a gyógynövénytan sincs a kedvenc tárgyaid között.
Beszéd közben oldalvást pillantottam a lányra, és míg elfojtottam egy vigyort, az előre kimért desztillált vízzel foglalatoskodtam. Az üstbe öntöttem, azután a jobb mutatóujjam hegyét használva, feltűnésmentesen alágyújtottam a vas fenekének.
- De és nem - támaszkodtam meg az asztal szélén egy perccel később, és visszanézve a lányra kezdtem magyarázni. - A pókméreg veszélyes, és van néhány fajtája, amit tiszta úton be sem szerezhetsz. A szalamandravér nélkül viszont neki se kezdjünk...
Elmosolyodtam, és azt a kis időt kihasználva, míg a víz felforrt, egész testemmel Bolygó kapitánya felé fordultam, és kezeimet farmerom zsebébe csúsztatva állammal a talárja felé böktem.
- Na, mutasd! - szólítottam fel kacéran, mintha valami egészen másra lennék kíváncsi, de valójában csak a pólójára gondoltam. - Ühm, egyébként pedig kösz a baglyot, megkaptam, és még idejében bevettem a nyugtatófőzetet...
Komoly csengésű szavaim alatt sejtelmesen mosolyogtam, a végén még sóhajtottam is egy aprócskát. Közben a talpamon előre-hátra hintáztam, és el-elpillantottam az üst felé, hátha kezd már forrni a víz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Míg kimértem a szalamandravért, addig arra is fény derült, hogy a mellettem álló barnaságot bizony művészi vénával áldotta meg az ég. A fiola fölött, oldalvást pillantottam le rá, és mozdulatlanul, figyelmesen hallgattam végig a szavait. Egyébként reális félelmére elnevettem magam, aztán visszafordultam a két ujjam között tartott üvegcséhez, és azt feljebb emelve, hunyorogva ráztam össze a két csepp vért. Azt látszólag elégedetten félretettem, és a pókméregért nyúltam.
- Ne légy túl szigorú a társadalomhoz - mondtam a szemeit keresve, egyre csak szélesedő mosolyomat hiába is próbáltam volna visszafojtani. - Az emberek minden szart megvesznek. Szóval félnivalód csak abban az esetben van, ha túl jól festesz...
Nem, nem akartam bunkó lenni. Igazából, azt hiszem, ez tőlem egy... amolyan bókféleség volt. Elvégre látatlanban is azt feltételeztem róla, hogy tehetséges. Az benne volt a szemében.
Akik ismertek, azt gondolták rólam, semmi nincs, ami távolabb állna tőlem a művészetektől. Hát, ez valahol igaz is volt, tekintve, hogy sem rajzolni, sem szobrászkodni, sem semmi mást nem tudtam, ami hozzá köthető, a pyromágiám azonban maga volt a megtestesült artisztika. A lángok megteremtését, formálását, végül pedig elfojtását semmi máshoz nem tudtam volna hasonlítani. Az érzés egyetlen más, megtapasztalható jelenséghez sem volt fogható. Mi ez, ha nem művészet?
- A nővérem is szépen rajzol - jegyeztem meg, habár a kelleténél kicsit visszafogottabban jellemeztem Sárát. - Van egy tetoválószalonja, meg néhány kiállítása évente. És ha jók az értesüléseim, még nem halt éhen, szóval van remény.
Biztatás á la Ombozi Noel. Vigyorogva sandítottam a lassan bugyborékoló víz felé, de mielőtt bármit is csináltam volna, visszafordultam a lányhoz, akiről időközben lekerült a talár. Na tessék, mondtam én, hogy Bolygó kapitánya!
- Randizni is ilyen cuccokban jársz? - kérdeztem tőle halkan, és úgy tűnt, figyelmemet teljes egészében leköti a fortyogó üst. Lejjebb vettem alatta a lángot, és belecseppentve a mérget kíváncsian fölé hajoltam. Az ahogyan kell, halványszürkévé színeződött. - Nemsokára ismét felforr, és jöhet a szalamandravér.
Felhőtlen örömmel pillantottam a lányra, a számszéle, akár egy kisfiúé, aki épp az új, menő seprűjét bontogatja, a fülemig ért. Hogy mit ki nem tudott váltani belőlem a bájitaltan... meglepő.
- Tudod, általában nem vetkőzök kérésre - szemtelen tekintetre szemtelen tekintet járt viszonzásul. - Főleg, ha még a kisasszony nevét sem tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A művésznő pimasz válaszára az üst fölött tört ki belőlem a röhögés, mire Felagund professzor homlokát ráncolva pillantott felénk, és bár úgy láttam, hogy szíve szerint meg is osztana velünk egyet a számtalan bölcsessége közül, csak megcsóválta a fejét. Én szégyenkezést tettetve egyenesedtem ki, és élénk tekintettel fordultam a lányhoz.
- Én tudok néhány ilyen helyet - jegyeztem meg kellőképpen pajzán hangsúllyal, és még a szemöldökeimet is megvonogattam közben. - Az elemi mágikus jegyemet például az egyiken találni...
Vigyorogtam. Akkor is, mikor visszasandítottam az üstre, amiben lassan újra forrni kezdett a víz. A szalamandravért rejtő fioláért nyúltam, és míg elnéztem a többiek asztala felé, a mellettem álló lány ismét megszólalt. Azt mondjuk ekkor még nem sejtettem, hogy konkrét kiselőadást fog tartani nekem. Édes Jézusom, beszéd közben vajon vesz levegőt? Anyám, még mindig mondja. Hm, ne légy negatív, Noel, talán már nem is hozzád beszél. Ja, de. És még mindig. Ez... vannak ennek egyáltalán barátai? Aha, szegény szalamandrák és az asszony és a kölykök, helyben vagyunk. És csak folytatja. Mi a...?
A szemöldökeimet lassan összehúztam, és mély értetlenségemben hunyorogva pillantottam át rá. Először csak óvatosan, oldalasan, később viszont már azon kaptam magam, hogy egész testemmel felé fordultam, és arcomon egy halványan kirajzolódó mosollyal, meg-megreszkető szájszéllel nézem őt.
- Majd szólj, ha befejezted. A világért sem szeretném, ha benned maradna valami fontos... - szólaltam meg egy sokat sejtető pillantással, mikor úgy ítéltem, hogy a kisasszony nekem is teret engedett, majd látványosan kifújtam a bent rekedt levegőt és nyomban utána hosszan be is szívtam a pince dohos, főzetszagú ájerját. - Szeretnélek megnyugtatni, hiszen manapság már egyetlen szalamandrának sem esik baja, mikor a vérét veszik.
Az persze más volt, mikor az állat lábára vagy szemére volt szükség. Ezt viszont okosan jobbnak láttam nem hozzátenni, különben félő lett volna, hogy újabb véget nem érő barokkos körmondattal találom szemben magam. Noha... bírtam, ahogy beszélt.
- Ti, nők, ösztönösen tudjátok, hogyan vegyetek rá minket arra, amit amúgy ti akartok - feleltem, és az üst fölé hajoltam, hogy belecsepegtessem a vért. - Ráadásul úgy, hogy közben elhitetitek velünk, hogy azt, amit ti akartok, azt természetesen mi akarjuk.
Féloldalas vigyorral sóhajtottam egy aprót, majd az üres fiolát félrerakva hátrébb léptem a munkaasztaltól, és kezeimet a mellkasom előtt összefűzve, szembefordultam a lánnyal.
- De egy ideje senki sem vesz rá olyanra, amit amúgy persze én akarok - egészítettem ki előző gondolatomat. Jobb volt már most tisztába tenni a dolgokat.
Az üstben fortyogó egyveleg pöfékelni kezdett, mire odaléptem, és két ujjammal elégedetten elfojtottam az alatta narancsban lobogó lángokat. A felszíne stabilizálódott, tökéletes volt.
- Kezdek hozzászokni a hé, te ott! kezdetű megszólításokhoz - vigyorogtam, egyértelműen a karácsonyi esetre célozva, amikor ez a lány odakönyökölt mellém a bejárati csarnok korlátjára, és míg az ajtóban búcsúzkodó lánykákat figyeltük, újra meg újra így szólítottak meg a fát díszítő diákok. - De általában a Noelre is hallgatok. Ombozi Noel, szia.
Nem nyújtottam kezet. Már nem éreztem szükségét, hiszen ennél mi már sokkal jobban ismertük egymást. A név... az csak egy név volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Csak futólag akartam ránézni, hogy azért mégis érezze, nemcsak a feladat érdekel, hanem ő is, de az a furcsán kutató pillantása, amivel engem fürkészett, amellett, hogy majdhogynem zavarba ejtő volt, arra késztetett, hogy az egyre sűrűbben bugyborékoló üst helyett őt figyeljem; zöldjeim az övéiben vesztegeltek, a szám résnyire nyílt, és egy percre egészen megfeledkeztem a körülöttünk dolgozókról, Felagundról és a szalamandrák sanyarú sorsáról...
- Ez esetben hallgatom a szempontjaid - feleltem végül, mikor a tekintetemről eltűnt a pillanatnyi fátyol, és ismét hallani véltem a terem zsivaját. Az ajkaim összesimulva húzódtak oldalra, én pedig vissza az üsthöz, hogy fel-felnézve a tanár úrra, ellenőrizzem a munkafolyamatot.
A lány legyintését csak a szemem sarkából láttam, és a szavait még nem is hallva, már a mozdulaton elnevettem magam. A vállaim megrázkódtak, a fejem ingott. Hihetetlen volt, vicces és nyitott, olyan, aki a saját értékeivel talán nincs is tisztában, éppen ezért mer önmaga lenni - hiszen valahová a többi, menő csaj alá helyezi magát a képzeletbeli ranglétrán.
- Hogy soha, senki nem hisz nekem... - dünnyögtem halkan az orrom alatt, és színpadias sóhajjal közelebb léptem hozzá, hogy az asztal szélére támaszkodva vessek egy pillantást a főzet receptjére. Jöhet a pókméreg. Aztán a disznópázsit, rendben. Az ajkaim némán formálták az olvasott szavakat, majd oldalvást rámosolyogtam a barnára, és megvontam a vállam. - Én sem hinném, hogy túl sok szalamandra jár önkéntes véradásra... de tudod, vannak állatok, amik sokkal, de sokkal rosszabbul járnak náluk.
Igen, valószínűleg éppen most szabadítottam el a poklot, és Bolygó kapitánya a Mágiaügyi Minisztert meghazudtoló beszédet fog lenyomni nekem itt helyben, de ez volt az igazság. A legtöbb szalamandra megúszta egyetlen tűszúrással, viszont számtalan faj számtalan példánya egészben repült az üstbe. Méghozzá élve.
A számat oldalra húzva vontam meg a vállam, és a lányról a mellette álló srácra vezettem át a tekintetem. A főzetük füstölt, ő meg - úgy láttam - a holdkővel bajlódott. Mégis mit akarhatott már most azzal a kővel? Mindenesetre az arca semmi jóval nem kecsegtetett. Egyszer tuti itt halok meg, gondoltam, majd visszasodródva a saját asztalunkhoz, futtában néztem rá a partneremre.
- Nagy hatással lehet rád Mácsai tanárnő - komoly arccal tértem ki azonnal a válaszadás elől, habár kár is lett volna tagadni, a kérdése semmi perc alatt férkőzött be a gondolataim közé. Nem ismertem a választ, vagy ha mégis, akkor sem akartam szembenézni vele. Az igazság nem festett valami jól; évekkel ezelőtt volt az utolsó komoly párkapcsolatom, azt a nőt pedig, akivel a viszonyunkban a konzervatív eszmék is szerepet játszották volna, elszúrtam. Nadine-nal azóta sem találkoztam, az égegyadta világon semmit sem tudtam róla.
Aztán feltette a következő, szívemet kettéhasító kérdését. Az ajkaim észrevétlen záródtak össze, hogy egyetlen vékony vonalként jelezzék a lány számára: sem a bájitaltan óra, sem pedig az ismeretségünk nem indokolja az efféle kérdéseket.
- Ismert - feleltem mégis, az előzőeknél jóval mélyebb hangszínen. Az arcomon megfeszült egy izom, és számat összeszorítva figyeltem az előttünk hűlő egyveleget.
És csend. A válaszom ennyiben merült ki, nem követte folytatás, magyarázat vagy kiegészítés. A témát lezártnak tekintettem - ha nem is örökre, de a mai órára biztosan.
Az asztal megreccsent, ahogy elengedtem, és ellépve Fannitól visszatértem az üsthöz. Nem néztem rá, nem mosolyogtam, egészen úgy tűnhetett, ott sem vagyok igazán. A gondolataimba mélyedve bámultam a professzor urat, kezeimet közben a farmerom zsebébe csúsztattam.
- Az...? Milyen? - fordítottam arcomat Fannihoz percekkel később, szemeimben újra megcsillant a fény. Most már nem csak ő, de én is kíváncsi voltam. Maróti Fanni furcsa egy lány volt, úgy értem... a szó legszebb vonatkozásában volt az.
Felagund időközben járkálni kezdett, és ugyan nem a mi oldalunkon indult el, az üvegcsébe kitöltött egyetlen kövér csepp pókméregért nyúltam, és közelebb lépve a lányhoz, észrevétlen adtam át neki.
- Ha ideér az öreg... - suttogtam a feje tetejének, majd az arcomon felsercenő borostát végigsimítva tettem egy nagyobb kört az asztalunk körül. Mintha ott se lennék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Szép, formás feneke volt - nos igen, jól sejted, kedves olvasó, abba, hogy ennek az információnak birtokába kerüljek, már első találkozásunkkor kellő energiát kellett fektetnem. Így pedig, azt gondoltam, egy visszafogott, elegáns tetoválás sem mutathatott volna rosszul rajta, azonban én sem tudtam elképzelni ezt a lányt a hátsóján Mentsük meg a bolygót! jelképekkel. Egyébként is, ami szép, azt hagyjuk meg önmaga tündöklésében, érintetlenül. Már hogy érintve, csak épp... egészen másként.
- Az unokatestvérem, aki lány, tetőtől talpig tetovált - szólaltam meg az üst fölül, míg ellenőriztem a főzet állapotát. - És elismerem, rohadt menő és nagyon jól néz ki, de... ha a barátnőm lenne, nem szívesen jelennék meg vele hivatalos helyen.
Annak ellenére sem, hogy Rebeka egy-két ügyes bűbájjal a testét takaró összes motívumot eltüntetheti néhány múló órára. Azt már hozzá sem tettem, hogy nem is járnék vele. Nem tudtam nőként tekinteni valakire, aki nem látszott ki a torzítások alól. Furcsa, régen egyáltalán nem zavart az ilyesmi, viszont ahogy idősödtem és értem, egyre inkább taszítottak a piercinges és tetovált lányok. A női test számomra egy ideje már úgy volt tökéletes és vonzó, ahogy volt. Önmagában.
- Tudom, hogy te elrejtenéd - fűztem még hozzá gyorsan, nehogy azt higgye itt nekem, hogy nem figyeltem rá. A pillantásom közben végigszántott a termen, de végül így is az ő arcán állapodott meg. Zöldjeim az ajka és íriszei között ingáztak, a szám közben lassan szóra nyílt, ám hiába, ha a végén egyetlen árva hang se jött ki rajta. Hiszen nem kérhettem arra, hogy a kedvemért gondolja át még egyszer, mint ahogyan nem mondhattam azt sem, hogy a szépségébe bolond volna belerondítani. Csak néztem őt, és míg kerestem a megfelelő szavakat balommal megtámaszkodtam az asztalon. - A nővérem rendszeresen készít mozgó mintákat, és biztosan szívesen segítene neked formába álmodni a vágyad.
Remek! Mindent akartam mondani, csak épp ezt nem. De már mindegy volt, kimondtam, és egyébként is, az ő teste, az ő döntése. És ha már csinálja, legalább Sáránál tegye. Benne bíztam. A gondolataim közé mégis beette magát egy kellemetlen képzet, hogy milyen kár is lenne, ha... hiába néztem az üstöt meg az alatta táncoló lángokat. Pedig gyönyörűek voltak.
- Megint? - pillantottam rá egy leplezni kívánt vigyorral, mikor fújtatva kifakadt. Tekintetemben játékos fény csillant, ahogy halk kuncogással átsandítottam Felagund professzorra. Szegény pára, ezek szerint nem csak velem kellett megküzdenie az évek során. Csoda, hogy idejekorán megőszült? Már majdnem tényleg megsajnáltam. A férfit nézve szólaltam meg ismét. - Kíváncsi vagyok mikor megy nyugdíjba.
Ha engem kérdeztek volna, úgy felelek: soha. Őszintén úgy gondoltam, hogy az öreg ebben a teremben hal meg - és nagyon bíztam benne, hogy nélkülem, bár a közvetlen szomszédunkban dolgozó srác erőlködését elhallgatva nagy esély volt rá, hogy mindannyian itt pusztulunk.
Mikor Fanni keresni kezdte a szavakat, amelyekkel leírhatja, milyennek lát engem és a tüzet, hirtelen mozdulatlanná dermedtem. Úgy éreztem, mintha a vérem egyszerre megalvadt volna a vércsatornában, a szívem viszont hevesebben vert. Ritkán hallottam magamról, még ritkábban hallgattam végig. Nem szerettem, ha tudatlanok véleményt formáltak rólam vagy a pyromágiámról. Azt meg mégannyira sem, ha olyanok álltak elő a farbával, akik jól ismertek. Nem fogadtam el bárkitől kritikát, legtöbbször nem is engedtem senkinek, hogy a tetteim mögé lásson.
Voltam én és voltak mások. Én magamnak éltem, egyedül én tudhattam mit miért tettem. Nem bírálhatott akárki, szemtől szembe legalábbis, mert az arcomon megfeszült ínnal, abban a pillanatban hagytam faképnél. Majd én azt tudom. Teszem, ahogy nekem jó.
Nehéz ember voltam, magának való, rosszul alkalmazkodó.
Fanni viszont... a testem ugyan ellenkezett; az ajkaim szorosan egymáshoz tapadtak, az ujjaim alulról préselték az asztal szélét, bütykeim elsárgultak a szorítástól. Tágra nyílt pupillákkal meredtem az üstre, nem néztem a szavait kereső, dünnyögő lányra, elhittem, hogy nem érdekel, bármit is mondjon, nem számít.
Azután...
- Igen - feleltem elborzadva. A hangomat alig lehetett hallani, magam sem értettem, mi történt. Hunyorogtam, a szemeimben lévő döbbenet egyre csak erősödött. Csendes sóhajjal vakartam meg az arcélem, és a fiolát a barna kezébe adva elindultam az asztal körül.
Távolról figyeltem a lányt, aki úgy tűnt, érti a kapcsolatomat a tűzzel, noha ez nem jelentette azt, hogy ért engem is. Vagy, hogy ismer.
Felagund Fannival szemben, kezeit a háta mögött összefűzve pillantott bele az üstbe, amelybe a lány éppen most cseppentette bele a pókmérget. Abból, hogy a férfi nem szólalt meg, társam pedig elmosolyodott, arra következtettem, hogy a főzetünk fehérré színeződött. A tanár úr hátranézett a válla fölött, tekintete az enyémbe ivódott. Végül továbbindult, egyenesen a holdköves srácékhoz. Én szórakozottan fürkésztem Fannit, a mosolyát, ami engem is mosolygásra késztetett, meg a szemeit, amelyekből visszaköszönt az őszinte, tiszta öröm. Vajon ez lehetett az első sikerélménye bájitaltanból?
- Most add hozzá a disznópázsitot - mondtam neki, mikor visszaértem mellé, és alkarjaimmal az üst mellé támaszkodtam. - Utána kevergesd, óvatosan, lassan, az óramutató járásával megegyezően.
Szerettem volna, ha megtapasztalja, milyen érzés efféle sikereket elérni. Milyen érzés az óra végén a legjobb főzet készítőjének lenni. Merthogy biztosan tudtam, miénk lesz az elismerés.
- Igazad van - szólaltam meg később, arcomat felé fordítva. Az ujjaimat imaformára fűztem össze, tördeltem a bütykeim. - A lángoknak tényleg van dallamuk.
Amit úgy hittem, a sorstársaimon kívül egyedül én hallok. Nem voltam benne biztos, hogy Fanni tudta, miről beszélt az előbb, hogy hallott bármit is, de a szavai elindítottak egy addig ismeretlen úton. A pillantásommal fogva tartottam, nem eresztettem, ha nem nézett rám is őt néztem.