31. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Ombozi Noel összes hozzászólása (3521 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 107 ... 115 116 [117] 118 » Le
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2018. augusztus 6. 13:23 Ugrás a poszthoz

Hát de cuki vagy. Cheesy
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2018. augusztus 6. 13:26 Ugrás a poszthoz

Te is az vagy Rolleyes Tongue
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2018. augusztus 7. 16:43 Ugrás a poszthoz

Egyetlen Fanni
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb!


Csak mi ketten voltunk ott; két fiatal ült a stég szélén, egy gyönyörű és egy gyönyörködő. Te és én. Lábunk a vízbe lógott, cipőink valahol mögöttünk várták, hogy a bennünk tobzódó szavak végül megtörjék a csendet. A néhány héttel ezelőtt még anyjuk után sorjázó kiskacsák mostanra egyedül úsztak. Felnőtt mind.
Pillantásom még a közelben úszó, serdülő gácsér útját követte, de jobbom a tiéd után nyúlt. Kezedet kezembe vettem, és mielőtt ölem biztonságába rejtettem volna, ajkamhoz emeltem, és múló csókot adtam rá.
Minden véget ér egyszer.
- Veled megyek - mondtam, és átsandítva rád, elmosolyodtam. A számszéle megreszketett ugyan, de biztos voltam a dolgomban. Nélküled, bármit is hozzon az élet, nem akarom. - Pénteken felmondok Romániában, és az ajánlólevelet elküldjük Linnek. Már persze, ha kapok.
Az sem érdekelt, ha a vezetőség nem hajlandó megtenni nekem ezt a kis szívességet. Akkor majd a nulláról indulok, vagy annál is mélyebbről, tekintve az előéletemet és a bőrömről soha le nem mosható priuszomat. Nem érdekelt. Az egyetlen, ami számított, az volt, hogy melletted leszek.
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2018. augusztus 7. 18:50 Ugrás a poszthoz

Egyetlen Fanni
Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.
Hová mégy – kérdezem
feleled – nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.
Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt mégis megállunk.
Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.


Nagyot nyeltem. Nem azért amit mondtál. Nem is, mert féltem volna az újtól, a változástól vagy a jövőtől. Ismertél, tudtad, hogy bármit is hozott volna a sors, bátran elé álltam volna. Az igazság az, hogy a múlttól tartottam, és a szeretteim, a szeretteink hátrahagyásától. A szürkévé válástól, az elmúlástól. A feledésbemerüléstől.
- Mit gondolsz, mennyire fognak ott jól fogadni egy valaha javítóintézetben nevelkedett és néha még ma is agressziókezelési problémákkal küszködő pyromágust? - nevettem rád, ahogy feléd fordultam,  és rászorítottam tenyerembe simuló ujjaidra. Annyira szerettelek, hogy szinte biztos voltam benne, hogy az érzés képes lett volna felemészteni, ha hagyom. A rabod lettem. Többé nem vágytam más nőre, ez pedig nem üressé, hanem éppen ellenkezőleg, egésszé formált.
Sokáig kellett erre várnom, de minden egyes nap megérte.
Anyám egyszer azt mondta a zajos és kíméletlen világ elől karjaiba menekülő Sárának, aki már órák óta zokogott egy fiú miatt, hogy egy nap majd rátalál az az egy, aki istennőként tekint rá.
Nekem te lettél az istennőm.
- Fanni - szólaltam meg végül, mikor már túl régóta néztelek. Addig csak fürkésztem az arcod, a gyönyörű szemeidet, és a szívem egyre hevesebben vert. - Nem hagyhatom el úgy ezt a helyet, hogy ez ne itt történjen meg. Ahhoz túl sokat adott. Mindent itt éltem át, azt hiszem mindent az ittenieknek köszönhetek. Téged is.
Téged is. Mindent, de legfőképpen téged. Először a kezem reszketett meg, aztán a tagjaim, majd a gyomrom is. Forgott, mintha körhintában ültünk volna. A világ elhomályosult egy pillanatra.
Hát én is megértem erre.
Elnevettem magam, úgy pillantottam vissza Rád. Vigyorogva, boldogan, izgatottan, mégis, a lelkemet megszállta valami egészen rendkívüli nyugalom. Földöntúli volt, nem e világi.
- Fanni - szorítottam rá újra a kezedre, mert a szavak mégsem adták könnyen magukat. Nehéz volt kimondani, hogy azok úgy is hallatszódjanak, ahogy én azt elképzeltem, ahogyan éreztem. Pontosan úgy. Az képtelenség volt. - Nagyon sajnálom, hogy nem kérhettem a papád áldását erre, de ha itt lenne közöttünk..., szerinted megengedné, hogy feltegyem neked a kérdést... hogy... hozzám jönnél feleségül?
Felpillantva láthatóvá vált a szemeimet takaró könnyfátyol. A torkomon gombóc nőtt, alig bírtam nyelni. Nem akartam sírni, de ez olyasmi volt, ami fölött már nem volt hatalmam. A forró levegő szakaszosan tört utat magának résnyire nyitott ajkaim között. Egyedül téged néztelek, csak téged láttalak.
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2018. augusztus 21. 16:21 Ugrás a poszthoz

Egyetlen Fanni
Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.
S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.


Csak az igent hallottam. Újra és újra, hogy aztán még vagy százszor visszhangozzon a szívemben: igen. Ebben az egy szóban váltál Te a Mindenséggé. Az erő hirtelen veszett ki testemből, ahogy kézfejemmel sután letöröltem az arcomon vándorútját járó könnycseppet. Szégyen árnya futott át a tekintetemen, amiért sok év óta először, akkor, ott, melletted ismét érzékenynek látszódtam. Félve pillantottam rád, de a lelkem hangja erősebb volt minden gyötrő félelmemnél. Ekkor éreztem először, hogy előtted nem kell sérthetetlennek vagy legyőzhetetlennek tűnnöm.
Egyszerre mindent megértettem.
Lehunytam a szemem, ahogy homlokod homlokomhoz ért, és míg tenyerem arcodhoz simult, nagyot nyeltem. A hideg futkosott a testemen, a szőrszálaim sorban emelkedtek meg, és ágaskodtak az ég felé amint csatasorba álltak a karomon.
- Mostantól. Mindig - suttogtam kettőnk közé amit bizonyára te is gondoltál. Ajkaim széles mosolyra húzódtak, és egy lélegzetvételnyi szünet után megdöntöttem az arcomat, hogy ajkaidhoz férve végre megcsókolhassalak. Már mint a menyasszonyomat.
Te voltál a legszebb. Én voltam a legboldogabb.
- Már akkor tudtam, hogy egy nap feleségül veszlek, mikor először kaviccsal dobáltam az ablakod - huncut vigyorral húzódtam hátrébb, zöldjeimben játékosság csillant. - Azelőtt soha nem éreztem ezt. Akartam, de őszintén, soha nem éreztem.
Ha annak idején ennek az érzésnek a hiánya okozott is néhány nehézségeket, abban a percben végtelenül hálás voltam érte. Ezért; Fanniért megérte minden bűntudat, minden baklövés, minden elhibázott lépés és az összes rossz döntés. A hozzá vezető út mi tagadás, hosszú és rögös volt, de ott, a stégen már tudtam, hogy minden pillanat azért volt, minden szóra, tettre és érzésre azért volt szükségem, hogy akkor ott ülhessek Fanni mellett. Kellett, hogy akkor a meztelen lábaink beleérhessen a tó hűvös vizébe, és mi pontot tehessünk a múltra, amellyel együtt valami egészen újnak nyitunk utat.
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2018. szeptember 30. 15:24 Ugrás a poszthoz

Egyenruhában vagyok, egyszerű
egyenruhában, mint a réti fű.

Akkor indultam útnak, mikor a Nap már alig világított az égen. A szél egyre erősebben csipkedett; vasalt gallérom alá fútt, és éreztem a csuklómnál is, ahogy újra meg újra megcsiklandozta bőrömet a gombolt szegő alatt.

Egyenruhában, mint a búzaszem,
kezdtem, folytatom s végzem életem.

Szabad kezemmel borzolódó hajamhoz nyúltam, és lefogtam néhány szőkébe árnyaló tincset. Úgy, fejtetőmre simuló kézzel fordultam hátra, és pillantottam vissza a kastélyra. Néhány ablakából kemény, télsárga fény tódult a birtokra. Elmosolyodtam, de a szívem összefacsarodott. Vannak ilyen mosolyok. Képesek egyszerre fájni és őszinte boldogságból fakadni.

Az egyenruhás tömeg alkotott,
mindenkihez nagyon hasonlitok.
De hajtom fejem a titok előtt.
Nincs már énbennem se szégyen, se gőg.

Aztán dobtam egyet a balomban lógó táskán, és elindultam a falu legszéle felé. Őzbőr csizmáim a lehullott őszi levelek által borított utat taposták, és habár teljes elmémmel ott voltam, már nem emlékszem mit láttam. Azt sem tudom mit érezhettem. Nem volt bennem akkorra már semmi, mégis, minden addigi perc és szó, minden érzelem visszhangot vert odabent. Egyszerre érezhettem, hallhattam és láthattam mindent. Az összes nevetést, az összes csókot, a gurkó vasszagát, Michelle lelkemig hatoló tekintetét és Annelie forró öleléseit. Ott sétált velem mindenki. Kornél fehér szálat nyújtott felém, Kamilla az ujjaim közé simította sajátjait. Mindenki ott volt, akit valaha is szerettem.

Mert indíthat gyár, a természeté,
egyetemes, nagy céljai felé,
bármi vagyok is, szabvány, szerkezet,
magam örülök, magam szenvedek,
ahogy a harmatot s a nap tüzét
csak külön szálain érzi a rét,
vagy ahogy a kiégett földeken
egyenkint hal meg a sok búzaszem.

Kowai távolról nézett engem, és ahogy felemeltem a fejem, hogy azt tátogjam: köszönöm, ő felém biccentett.
A könnyet, ami felforrósította a szemem, gyorsan kifútta a szél. Nem volt helye érzékenységnek. Nem volt helye ott többé emléknek. Már nekem sem volt helyem ott többé.

Együtt és külön, se szégyen, se gőg:
hajtom fejem a közös sors előtt.

A falu határa kietlen és üres volt. Csak néhány fa és egy nyúlcsalád mutatta, hogy itt éled marad énutánam is. Ki gondolta volna? Nevettem. Az élet megy tovább.
Jobbomat magam elé emelve pillantottam le a hófehér ingujjam alól előbukkanó órámra, és még egyszer visszasandítottam a házak felé. Miért sírsz? Elég időd lesz még visszatérni ide. Az ismerős falak között sétálni, beszívni a régen érzett illatot. Elég időd lesz még megtenni bármit, amit csak szeretnél. Amire csak vágysz. Ünnepelj!
Indulnom kellene. Fanni már vár.
Utoljára módosította:Sárközi Norbert Dorián, 2019. szeptember 12. 20:00
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
November 14.
Írta: 2019. november 12. 13:29
Ugrás a poszthoz

Isten éltessen, Bori
Székesfehérvár, otthon


Fáradt vagy, kisfiam?, kérdezi anya, mire szórakozottan összehúzom a szemöldököm, és homlokomat erősen ráncolva megcsóválom a fejem. Dehogyis, csak mostanában sok minden összejött a rezervátumban, felelem egy könnyed mosollyal, mintha tényleg semmi volna az egész, és az utolsó lufival vacakoló Fanni felé pillantok, aki majd leesik a székről, úgy nyújtózkodik, hogy a rózsaszín léggömb a helyére kerüljön végre.
A ház már órák óta zsong, mióta csak Nelli rábírta valami szégyenletes indokkal a legkisebbet, hogy menjenek be a városba, vagy legalábbis hagyják el a birtokot. Hogy az a zsarnok vásárolni vagy ásni viszi... fogalmam sincs, de teljesen mindegy, Borónak úgyis tetszene mindkét opció.
Az viszont biztos, hogy mi; Fanni és én azóta nem beszéltünk, hogy a nevetgélő húgaim mögött becsukódott az ajtó. A művészlány kerüli a tekintetem, és hiába kezdeményezek, nemcsak szóban, de fizikálisan is elzárkózik előlem. Ahelyett, hogy váltanánk pár szót, hogy viszonozná az érintésem, esetleg visszacsókolna, inkább kitér előlem, és míg lesütött pillantással halkan odadünnyögi, hogy segítenem kell édesanyádnak, már bújik is ki a karomból, és indul anya után. Neheztel; nem kell Levitás észjárással rendelkeznem ahhoz, hogy kitaláljam, az, hogy utoljára több, mint két hónappal ezelőtt jártam otthon, nem tett jót a házasságunknak. Igaz, néhány hete meglátogatott Romániában, az a találkozásunk sem zárult rózsásan. A vita tárgya mindig ugyanaz, és induljon bárhonnan is a beszélgetés, az végül úgyis veszekedésbe torkollik, és mi mindig, de mindig ugyanannál a pontnál kötünk ki. Hogy te akarod, én pedig nem.
Sára közben terít; előkerül az ünnepi étkészlet Bori kedvenc tányérjaival, az ezüst evőeszközökkel meg a legdrágább pezsgőspoharakkal, amiket még apám szüleitől örököltünk, és csak akkor vesszük elő őket, ha fontos eseményt ül a család. Mint például egy esküvő. Már nem az enyém, hiszen édesapám hetekkel előtte úgy határozott, hogy mivel éppen családunk legfontosabb ékét, az aranyvérünket készülök beszennyezni, és nem csak, hogy hagyom, hogy az végül elkerülhetetlen csorbát szenvedjen, de még tiszta akarattal elébe is megyek, ordítja újra meg újra, ezért aztán ne csodálkozzak egy minutumig sem, amiért engem többé nem illet meg semmi, ami a testvéreimet életük végéig és még azon túl is! Ostoba, pökhendi, szemtelen, neveletlen, egy kiégetni való mocskos pondró a tisztavérű családfán, nos, újabban ez vagyok én. Az apám fia.
Az, hogy most egy fedél alatt vagyunk, sem jelenti, hogy beszélünk. Fannira rá sem néz, ha pedig anya kér tőle valamit, ő válaszul csak morog valamit a bajsza alatt, majd leül a kandalló mellé, és elbújik - azaz kizár minket - egy rongyosra olvasott Reggeli Próféta mögé, hogy onnan folytassa véget nem érő zsörtölődését.
Sóhajtva nézünk össze Sacival, akinek a jegyese, Mike, az udvari fényeket intézi, és aki ha nem lenne pont olyan művészbeállítottságú, mint a nővérem, a családom láttán holtbiztos, hogy már rég felbontotta volna a jegyességüket. Mert ez, ami itthon van, téboly. Valóságos őrület.
Anya az összes ételt kihordja, és míg az asztalra pakolja az óriási adagokat, addig apámnak duruzsol, én meg Fannihoz lépve teszek még egy próbát, de mint ahogy anya, úgy én is kudarcot vallok. Megint. Tompán tarkómhoz érek, masszírozom megfeszült izmaimat, miközben visszafordulok az asztal felé, és a nővéremmel éppen szemközt, megtámaszkodom az egyik széktámlában.
Anya rámosolyog Sárára, mire ő, a család legidősebb gyermeke átveszi a családfői szerepet, és az utolsó simítások után behívja Mike-ot az udvarról, majd végignéz rajtunk lélegzetelállító mosolyával és dallamos hangján megkér mindenkit, hogy bújjon el, mert hamarosan visszaér a zsarnok meg az ünnepelt, nem, nem pont így mondja, és azt szeretné, ha Borónak olyan születésnapja lehetne, amit megérdemel. Ellentétek, újság mögötti piszmogás meg házastársi gondok nélkül. Jobbjában tartott pálcáját magasra emeli, és mielőtt kioltaná a birtok összes fényét, rámnéz.
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2019. december 28. 19:27 Ugrás a poszthoz



Az ajtó fölött bársonyos hangon csilingel az aranycsengő, ahogy óvatosan átlépem a cukrászda küszöbét. Bár mindig, mindenhol körbenézek, most egyetlen pillantást sem vetek a vendégtér felé, hiszen tekintetem azonnal megragad az édességpult fölé hajoló ismerős alakon, és azt, ha akarnám, sem tudnám elválasztani tőle. Zöldfényű íriszeim szótlan figyelik alakját, mellkasom előtt összefűzött karjaim fölött némán várok, a kisasszony hátha még a mai nap folyamán kitalálja, mit kíván. Nem siettetni akarom, ráérek, csak a hangjára vágyom, mint egy idióta kamaszfiú, aki még magának sem hajlandó bevallani, hogy rég kinőtt a lányok hülyék éveiből. A napjai tehát innentől kezdve meg vannak számlálva.
Míg a nő hátát nézem, azon filozofálok, vajon szabad-e megszólítanom azok után, hogy az évekkel ezelőtti incidenst követően az idei, gondolom, boldog karácsonyából is sikerült lecsippentenem egy napot. Örülnék, ha beszélhetnénk, ha egy kis időt együtt töltenénk, még akkor is, ha pontosan tudom, ebből, belőlünk nem lesz többé az, amit annak idején könnyű homokszemcseként hagytam kiperegni az ujjaim közül. Azt viszont nem tudom, ő hogy fog reagálni, ha hátrafordulva rám néz.
És akkor egyszerre meginduló szívvel pillantok le a kezemre, amin ott csillog házasságom záloga, és amit majd három éve minden nap viselek - akkor is, ha dolgozom, akkor is, ha mással vagyok. Nem vettem még le soha, most mégis úgy érzem, meg kell tennem, holott abban sem vagyok biztos, hogy Nadine - ha észrevesz egyáltalán - nem zár egy mosolygós intéssel rövidre. A szívem ritmikátlanul ver, ahogy a gyűrűmmel farkasszemet nézek. A gondolataim, mintha viharos tengeren hajóznék, keményen csapdosnak - fogalmam sincs, mit tegyek. Végül felpillantok a nőre, és nyelek egy nehezet.
Nem akarok hazudni Nádjának, de kínos helyzetet szülő, akár kimondatlan kérdésekre sincs szükségünk. Hiába húzom az időt, hiába keresek pro- és kontra érveket zakatoló agyamban, tudom, hogy erről, itt és most, nem szabad tudnia. Egyetlen gyors mozdulattal, mintha soha nem is létezett volna, mintha soha nem is rendelkezett volna semmilyen jelentőséggel húzom le a gyűrűt az ujjamról, és rejtem azt mélyen a nadrágzsebembe, majd megdörzsölve a helyét tekintetemet újra Nadine hátára emelem.
Ez vagy, Noel.
Férj, aki megtagadja a feleségét, hogy közelebb kerülhessen a napjait megszépítő, nyomorult vágyához.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2019. december 29. 19:07
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2019. december 29. 20:13 Ugrás a poszthoz



Alig várom, hogy végre megforduljon és rám nézzen, hogy a tekintetünk találkozzon, mert látni akarom, mit váltok ki belőle. A gyomrom reszket, mert úgy érzem, most minden - az egész életem - azon áll vagy bukik, hogy a szemei, amikor megpillant, hogyan változnak meg - fénytelenné fakulnak vagy épp ellenkezőleg, felragyognak majd.
Aztán elakad a lélegzetem.
Mert megtörténik.
Egyszerre visszacsillanni látom a szemében minden reményem.
Csak állok ott a sor végén, az ajtóban, nézek rá némán, még pislogni sem merek, mert attól tartok, hogy ha megteszem, ő a pillanattal együtt válik kámforrá. A mellkasom lassan emelkedik meg és süpped vissza a kabát takarásában, a térdeim, érzem, majd összecsuklanak, de nem engedek saját gyengeségemnek. Most nem. A levegőt bent tartva, vonástalan arccal figyelem, végül vele együtt mosolyodom el én is. Az, hogy beszélni kezd, először el sem jut a tudatomig, és csak mikor újra felém pillant, akkor kezdek ismét magamhoz térni.
Ajkaim kiszélesednek, ahogy elindul felém, tekintetemmel egy óvatlan pillanatra sem eresztem; zöldjeim kék íriszeibe, arcának puha vonásaiba ivódnak, a félelem pedig, ami egészen idáig hatása alatt tartott, most úgy tűnik ki belőlem, mintha soha nem is létezett volna.
- Úgy hallottam, egynémelyik igen hamis tud lenni - szívom be a levegőt résnyire nyitott számon, miközben bal szemöldököm habozva feljebb araszol. Bori mesélt már az itt kapható macaronokról, és arról, hogy az egyik ribizlis falatkától a teste összes, még a leggyengébb, leghalványabb szőrszála is napokig rózsaszínű volt - haj, szemöldök, szőrszál, minden. És ha ő nem is nézett ki hülyén, míg pinkben tetszelgett, nálam egy hasonló baleset biztos, hogy tragédiát szülne. Vagy tragikomédiát. Mondjuk az otthoni bejgliről már így is, úgyis lemaradtam, szóval... elnyíló ajkakkal megvakarom a halántékom, utána oldalra billentem a fejem, és magamat megadva beleegyezően felhúzom a vállaimat, hogy derűs mosollyal elinduljak a nő után. Jobbommal gyorsan, mielőtt még kinézhetne nekünk egy helyet, átnyúlok a válla fölött, és a sarokban magányosan várakozó asztal felé mutatok. Aztán előrehajolok, és hangomat visszafojtva, csak nagyon halkan kezdek Nádja fülébe duruzsolni. - Ha már úgyis varanggyá változom miattad, legalább ne premier plán, az ablak mellett kelljen, hm?
Már, ha nem bánja, persze.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2019. december 29. 20:36
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2019. december 30. 16:36 Ugrás a poszthoz



Ujjaim között elsárgult, gyűrűtt pergamendarab; a bőrömet mostanra vörösre színezte a csípős hideg. Nem tudom, mióta állok itt mozdulatlan.
Fázom.
Még a vastag, bélelt pulóver alatt is, amiben máskor az Ír vidéken, a szélfútta, zord szigeteken is viselni tudtam az időt.
Fázom, nagyon.
Leszegett fejjel állok, cikornyás, hosszú, kissé jobbradőlő betűimet nézem, és újra meg újra elolvasom azt a két szót, amit még órákkal ezelőtt, az otthon melegében karcoltam bele a papírba.
Most tél van és csend és hó és halál. Minden nyugodt, békés, egyenletes. Semmi sem rezdül, semmi sem mozdul, csak én reszketek.
Fázom.
Fázom, nagyon.
Saját csendemben hallgatom a szökőkút vizének ritmusos hangját, és közben azon gondolkodom, vajon a kívánságok tényleg beteljesülnek végül? Nem hiszem. Mégis itt vagyok.
Azután meghallom a közeledő léptek félreismerhetetlen zaját. Nem nézek fel, nem érdekel, ki érkezett, hiszen nagy valószínűséggel nem ismer, nem tudja a nevem, nem hallott a történetemről, számára én csak egy furcsa, csendes idegen vagyok, aki nem zavar túl sok vizet. És úgyis eltűnik.
A finom, gyönge léptek hamarosan elhalnak, és tudom, most már ketten állunk itt, a szökőkút két oldalán, egymással szemben, és talán ő is úgy tesz, mint én; a hidegben ócskán reszketve tartja elsárgult ujjai között saját kívánságát, és elmereng, és félve kér.
Később megszólal, és hangjára tekintetem elszakad az úgy szorongatott pergamendarabkától, hogy államat lassan megemelve ránézzek. Egyenesen az arcára, hogy pillantásunk találkozzon.
Aztán elmosolyodom.
- Remélem, nem engem kívánsz - felelek berekedt, mély hangon, míg zöldjeim egy kósza, eltévedt pillanatra ajkaira csúsznak. Sajátjaim elsötétülve vacognak. A testem rosszul tűri ezt a hideget, főleg az utóbbi időben, mióta az életem a feje tetejére állt, mióta elhagytam, s elhagytak, mióta nem kellek. Mióta nekem újra csak az az egy kell.
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2020. március 2. 13:00 Ugrás a poszthoz



A kora reggeli fények visszatükröződnek a pillantásomban, amellyel a Holdfény utcai házat vizslatom; régen jól ismertem, odabent is jártam, éjszakákat és nappalokat töltöttem az otthonos falak és a nő illatával átitatott bútorok között.
Ez persze már régesrég elmúlt. Ahogyan minden más is. A tenyeremben néhány apró kavicsot melengetek, egy ideje már mozdulatlan állok és az emeleti ablakot figyelem, ami mögött kirajzolódik Nádja gyönyörű alakja.
Merengek, mert nincs szívem meglépni; bármennyire is akarom, nem tudom megmozdítani a karom, nem tudom megzavarni őt - levegővételnyi erőmből mindössze csupán annyira futja, hogy önzőn bámuljam, hogy pislogás nélkül vesztegeljek a sötét sziluettben.
A kora reggeli fények visszatükröződnek a pillantásomban; a zöldes pigmentekbe árnyékként keveredik bele Nádja lénye.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2020. március 2. 13:02
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2020. március 29. 19:19 Ugrás a poszthoz

Krumplifej


Már egy ideje annak a mugli 'chewy candy' cukorkának a csomagolásával szarakodok, amit még Nádja rejtett a kabátom zsebébe valamelyik este, és amiről állítólag az a hír járja, hogy komoly függőséget okoz a varázstalanok bizonyos százalékánál. Ennek megfelelően kaptam narancsosat, epreset de meg citromosat is, gondolom, biztos ami biztos alapon, ha valamilyen oknál fogva nem hagynám ott a fogam a sárkányok között, azért legalább a cukorbetegség elvigyen. Hát most mit mondjak? Nadine okos lány. Akarom mondani vénkisasszony.
A gondolatra, hogy most mennyire kiakadna, ha itt lenne és belelátna a fejembe, nem bírom ki, hangosan kuncogni kezdek, majd az asztal fölött átpillantok a szintén vigyorgó tökszószra. Furcsán beteg-érzetű látványára a vonásaim azonnal megfagynak. Mia...
- Áruld már el, mit vigyorogsz itt állandóan? Ha így folytatod, egy-két éven belül lekörözöd a dédit ránctémában - jegyzem meg komolyan, míg a cukorkapapír végét fogaim közé veszem, és homlokráncolva tépni kezdem, akár egy ötévesforma, eszköztelen gyerek. - Amúgy is, rohadt ijesztő vagy így. Mintha mentális problémákkal küszködnél vagy nemt'om.
A narancssárga csomagolás végül csak megadja magát a befektetett energiának, és míg elégedetten hátradőlök, minden teketóriázás nélkül szaggatom szét a fóliát, hogy aztán egészen felvillanyozva pillantsam meg erőfeszítéseim gyümölcsét.
- Hű, ez furcsán műanyagnak tűnik - pillantok fel csodálkozva a húgomra, majd anélkül, hogy udvariasan megkínálnám a zsákmányból, egy kicsit ugyan kételkedve a muglik józan eszében, de azért különösebb hiszti nélkül tolom be az egész sor olvadós cukrot. Persze hajtogatva, ahogy azt - Nádja szerint - kell.  Borira meredve kezdek rágni, ráérősen kóstolgatom az édességet, majd váratlanul a hörcsögszerűen felpuffadt pofazacskóimra mutatok, és totál érthetetlenül megszólalok. Talán még néminemű sopánkodás is kiül az arcomra. - Baffusz! Ké'té' vó'na?
Mer' bármikor kiköpöm a cuccot, hogy testvériesen megosztozzam rajta, fele-fele meg minden, csak egy szavába kerül.
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2020. április 16. 14:46 Ugrás a poszthoz

Laura


Még hunyorogva felpillantok az üzlet kopott táblájára, csak hogy biztos legyek benne, jó helyen járok, aztán óvatosan betolom az ajtót, és magamat összébb húzva belépek a látszólag túl alacsony és meglehetősen szűk ajtón. Habár a száznyolcvannyolc centimmel nem én vagyok a világ legmagasabbja, ritkán velem is előfordul, hogy elszámítom magam, és csúnyán koppan a homlokom a félfában. Nagyon ritkán. Hát úgy... egyszer. Akkor is azért, mert egy kobold családhoz voltam hivatalos. Oké, mindegy, a lényeg, hogy jobb mindig felkészülten várni a semmiből előbukkanó ajtófélfákat, mintsem váratlanul durranni rajtuk egy hatalmasat.
- Esetleg segíthetek? - kérdezem aztán, alig egyetlen percnyi meghitt csend után, amit remekül kihasználva jobbra billenő fejjel és a másiknak adózó teljes figyelemmel - azaz kíváncsi várakozással - töltöttem. Érdekes, hogy a nők hogy neki tudnak feszülni a bútorzatnak, és aztán... aztán egyszerűen nem történik semmi. Csodálatos. Végül csak félszegen, bár számomra nyilvánvaló lehetőségként kérdezem meg: - Próbálta már pálcával?
Nem szeretnék tolakodónak tűnni, elvégre az égvilágon semmi közöm ahhoz, mit tesz vagy éppen nem tesz itt a másik, mindenesetre elindulok felé, és jobbommal a pálcámért nyúlok, hátha megengedi, hogy a segítségére legyek. Azután remélem, lesz olyan kedves, és viszonozva a gesztust ő is kisegít engem ereklyeügyben.
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2020. április 17. 17:51 Ugrás a poszthoz

Laura


Az arcán átfutó grimaszra csupán egy finom ívű mosollyal felelek, és miután ellép a komódtól, én felemelem a pálcám és eleget téve a kérésnek, a fal mellé lebegtetem a fehérre mázolt vintage bútordarabot. A gondolat, hogy mi már ismerjük egymást valahonnan, az elegánsan végrehajtott pálcamozdulat közben fogalmazódik meg bennem, míg pillantásom ártatlanul a nő arcára talál, és bár semmiféle mögöttes szándék nincs benne, az érdeklődéstől felcsillanó tekintetem egy idegen számára akár még félreérthető is lehetne.
- De... - vágom rá kiszélesedő mosollyal, karjaimat lazán összefűzve mellkasom előtt. Míg őt nézem és magamban a nevét próbálom felidézni, homlokomon keresztben végigfut egy kíváncsi ránc, nagy igyekezetemben pedig még az ajkaim is elnyílnak kissé. Kínomban végül hunyorogni kezdek, és a fogamat szívva dőlök picit hátra, hogy aztán nevetve hajoljak mégis inkább előre. Kellemetlen. Úgy, orcámat futólag megvakarva kezdek bele az első tippbe. - Lu... - figyelem arcának minden rezdülését - nem, nem, Li... - bal szemöldököm kínosan szalad fel - oké, várj, tudom..., La... Laura! Laura az Eridon toronyból! Tudtam elsőre is. Emlékszem ám rád, Nekedénmindigelérhetetlenleszek kisasszony.
Hogy a nevem előzött-e meg anno, mikor úgy éreztem, jó lenne, ő meg, hogy hát inkább nem, vagy, hogy két-három évvel fölöttem járt, és a korom jelentett problémát, azt a mai napig nem tudom, de azt hiszem, leszek olyan jótét lélek, és - noha soha nem haragudtam rá - megbocsájtom neki, hogy nem jött akkor össze velem. Azt is, hogy nem jött el randizni. Meg hogy gyakorlatilag szóba sem állt a pletykák szerint mindenkit is elcsábító gaz Rellonossal.
- Újra itt? - kérdezem derűsen, tekintetemet egy pillanatra sem választva el tőle. Azóta nem láttam, hogy elballagott, ami... nos, barátok közt szólva sem tavalyelőtt történt, ami pedig azt jelenti, hogy mostanra kábé... hm, hány éves is lehet? Harminc? Hát ez vicces. Nádja asszony, ha tudná, amit hála Merlinnek, nem tud, most biztos vállonveregetné Laurát, és hagyná, hogy a tapasztalat beszéljen belőle: bizony bölcsen tetted, mikor elutasítottad azt a gaz Rellonost. Mondjuk ő is megtette párszor, csak azt nem annyira vettem figyelembe.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2020. április 17. 17:59
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2020. április 26. 14:12 Ugrás a poszthoz

Laura


Egészen belesápadok a semmiből felhangzó gőgicsélésébe, ami nemcsak Laura, de az én figyelmemet is azonnal - az eddig észre sem vett - babakocsira vonja. Az arcom önkéntelenül is megváltozik; idáig íves mosolyban végződő ajkaim egyenes vonalban feszülnek össze, nevetőráncaim kisimulnak, a vonásaim pedig valamelyest keményebbé, bár korántsem zorddá válnak. Zavaromat még a vak is láthatja, holott a kissráchoz - nyilván - semmi közöm, mégis elfog egy megmagyarázhatatlan, minden ízében kényelmetlen érzés, mire védekezően még karjaimat is szorosabbra fűzöm magam előtt. Pillantásom követi a nő mozdulatait, csendben nézem végig, ahogy aggódva odalép gyermekéhez és teszi, amit ilyenkor szokás - tologat, ráz, csitít.
Míg őket figyelem, a torkomba fojtogató góc türemszik. Habár pontosan tudom, mi következik, éppolyan balfaszként állok és hagyom, hogy megtörténjen, mint eddig bármikor. Az igazság az, hogy ez ellen nincs orvosság, előle nem rejtőzhetsz el, vagy gyorsíthatod fel a folyamatot, mintha ott sem lennél. Tehetetlen vagy és kész. És tessék, a következő pillanatban már kívülről látom magam, miközben tökéletesen érzem, ahogy a jól ismert, régi ismerős visszamászik belém, tagjaimba gubózik, és a lelkemet zárt öklében kezdi szorongatni. A szédület pillanatok alatt fog el, a szám kiszárad, alig vagyok képes nyelni, és azt is tudom, hogy tőlem most még egy harmatgyenge lángocskára sem futná. A pánik erősen dolgozik testemben, minden szívdobbanásom őt táplálja, engem pedig percről-percre gyengít. Hamarosan reszketni kezdek, miközben légszomj gyötör, és a szám olyan száraz belül, hogy alig vagyok képes nyelni. Tekintetemet elválasztom Laurától, és míg a levegőt, ügyelve arra, hogy minél halkabban tegyem, hosszan beszívom, addig elfordulok a jelenettől, és ujjaimmal állam alá támasztva, rozoga léptekkel és a tünedező egyensúlyérzékemmel erősen dacolva indulok el körbenézni az antikvitásban.
Hallom Laura hangját, hogy a nevemen szólít, hogy visszakérdez, hogy érdeklődik, és érzem a belőle áradó kedvességet is, ahogy azt is tudom, hogy most feltehetőleg rohadt bunkónak tart, vagy legalábbis nem érti, mi a Merlin történt velem, amiért egyik pillanatban még ott vigyorgok alig két lépésre tőle, a másikban meg magamba zuhanva sétálgatok fel-alá, mint egy félkegyelmű.
- Ja, ja, Ombozi - nyögöm ki végül elhaló hangon, és visszapillantva a vállam fölött küldök neki egy fakó mosolyt. A gyomrom apróra zsugorodva várja, vajon mit fogok mondani, hiszen sok mindent tudnék. Kezdhetném a magyarázattal, ami a viselkedésemet és a pánikot illeti, folytatnám néhány költözéssel, rossz döntéssel meg ezzel-azzal, végül befejezhetném mondjuk Nadine-nal, meg hogy teljesen hülye vagyok, amiért ahelyett, hogy anno rendes gyerekként kitartottam volna mellette, még futottam jó pár felesleges kört. Bravó! És mire mentem vele? Hol tartok most? Hát hol máshol, mint a nőnél, aki mellett először éreztem magam felnőtt férfinak. - Én... - szólalok meg később, de a gondolataim olyan hangosan zúgolódnak a fejemben, hogy nem hallom a saját hangomat. Nehezet sóhajtok, majd karjaimat leengedem a mellkasom elől, és míg jobbommal megdörzsölöm a nyakam, kelletlenül felnevetek. Szenvedő vigyorral pillantok fel a plafonra, és a csillárt bámulva kezdek bele ismét. - Elköltöztem néhány éve. Megnősültem, és a feleségem egy isten háta mögötti helyen szeretett volna élni. Én meg vele, úgyhogy... - cuppantok egyet, és vállaimat megvonva átpillantok Laurára. - A dolgok persze nem a nagykönyv szerint alakultak, szóval tavaly visszaköltöztem a faluba. Ja, hát ez a helyzet most. Vissza a kezdetekhez. Hihetetlen, hogy legtöbbünk Bogolyfalván végzi!
Észre sem veszem, hogy időközben a hangom visszanyerte erejét, hogy a testem nem reszket többé, hogy már egyáltalán nem imbolygok és bár arról fogalmam sem lehet, de Laura láthatja, hogy az arcom is visszakapta eredeti színét. Fergeteges! Elmosolyodva sétálok vissza hozzá, majd kényelmesen a vevőpultra könyökölök, hogy onnan nézzek fel rá.
- Érdekelne, hogy néhanapján sárkányrelikviákkal is foglalkozol vagy jöjjek vissza akkor, ha vintage komód kell? - kiszélesedő vigyorral kutatok a nő tekintete után.
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2020. április 28. 20:06 Ugrás a poszthoz

Nádja ♥ és az ikrek
elveszve a Mátrában


Volt idő, méghozzá nem is olyan rég, mikor azt hittem, ennyi az élet. Nem törődve a családom és a rokonság aggodalmas sóhajaival, az értetlenül ráncba szaladó homlokokkal meg neheztelő összenézésekkel, nem foglalkozva a hátam mögött olykor túl hangosan sutyorgó tömeggel és apám intő szavával, elvettem egy nagyszerű lányt. Valakit, aki iránt soha nem éreztem émelyítően erős szerelmet, olyat, amiért élni érdemes, amit szinte már kezelni sem bír az ember, mert úgy érzi, megőrjíti ez az intenzitás, hogy egész egyszerűen bármelyik pillanatban meghalhat...; valakit, akit ha megláttam, nem ugrott össze a gyomrom, és nem csapdostak ezerfelé a pillangók sem. Néha azonban, mikor festés közben őt figyeltem, vagy mikor hozzám ért és lágyan végigsimított az arcomon, mikor mélyen a szemembe nézett és nem szólt semmit, tudtam, hogy a lelkemig lát. Olyankor megdobbant a szívem.
Biztos voltam a dolgomban. Abban, hogy őt feleségül kell vennem. Tudtam, hogy ha valaki, ő életünk végéig feltétel nélkül fog szeretni, hogy hűséges lesz hozzám, hogy rá sem fog nézni másra, hogy örömmel szül majd gyerekeket nekem, akiknek olyan anyukájuk lesz, aki szeretni és óvni fogja őket akkor is, mikor én már nem leszek. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Fanni szenved. És hogy minden kimondatlan kínja, az összes miattam hullajtott könnye ellenére is bármennyit várna rám. Hogy bármennyi időmet a rezervátumban tölthetem, mert ő otthon van és engem vár. Várja, hogy elinduljon a karrierem, hogy végre megtaláljam önmagam, hogy egy nap végül azt mondjam: itt vagyok. És én azt hittem, megérkeztem. Azt hittem, ennyi az élet.
Sejtelmem sem volt arról, hogy az életem valójában még kezdetét sem vette. Nem tudtam, hogy ahhoz, hogy megérkezzek, hogy elinduljanak bennem azok az érzések és vágyak, amelyeket igazán csak egy férfi érezhet, és amelyek a házasságomból sajnos mindvégig hiányoztak; ahhoz, hogy végül tényleg rátaláljak saját magamra, vissza kell térnem Bogolyfalvára és belebotlani a nőbe, akit évekkel ezelőtt egyszer már elhagytam. A Sors fintora talán, hogy bár elhagytam őt, tudtomon kívül azután is, végig csak rá vágytam. Nagy kerülőt kellett megtennem azért, hogy most újra foghassam a kezét, érezhessem az illatát és hazudnék, ha azt mondanám, hogy érdemes volt. Az út ugyanis a kevéske boldogság mellett vitával, tehetetlen dühvel, önmarcangolással, és fogadalomszegéssel volt kikövezve. Az én nagy kerülőm egyet jelentett azzal a nagy árral, amit nem egyedül én, hanem mindenki más is megfizetett, akihez közöm volt.
- Igaza van Keksznek - szólalok meg rögtön Nasi után, miközben leplezetlen vigyorral átsandítok Nadine-ra. Natashának persze nincs szüksége segítségre, ő jóformán rám se bagózik, inkább kitartóan kérleli tovább a barnaságot, és közben bőszen rángatja is a kezét, hátha megmozdul már végre, és táncol vele egy kicsit, hát lécci-lécci', a balancét - azaz mérleglépést - még apa is meg tudja csinálni!, mondja kislányos hangján, és úgy néz Nádjára, mint aki mindjárt sírva fakad. Chris egy ideje már a nyakamban ül, és fejét a fejemre hajtva, elismerő türelemmel figyeli a magát mindig produkáló húgát. Egyedül halk, kissé talán unott sóhajait hallom, és azt érzem, mikor jobb híján a hajamat kezdi piszkálni. - Tudjátok mit? Ha ti nem, akkor majd mi megmutatjuk Chrisszel, hogy táncolnak a vérbeli balerinák... ööö... balettfiúk...
Igazság szerint fogalmam sincs hogy hívják a férfi balettművészeket, de ez egyáltalán nem gátol meg abban, hogy elengedve Nadine kezét belecsimpaszkodjak a vállaimat nyomó kissrácba. Nyelvemet kidugva szökkenek előre, és profi balerinákat meghazudtolva pörögni-forogni kezdek, aztán meg jobb lábamat egyenesen hátratartva előredőlök, majd visszaegyenesedve felhúzom a bal lábam, és talpamat a jobb combomnak támasztva pipiskedni kezdek. Karjaimat Chrisével együtt nyújtom magasra, és apró, igencsak béna mozdulatokkal próbálok forogni, hátha mosolyt csalunk így a kishölgy, no meg a kicsit nagyobb drágaság arcára.
- A nyakamba ne merészelj hányni! - nevetve pislogok az ég felé, remélve, hogy meglátom a kis pöcsöst, aztán mielőtt valóban megtörténhetne az, amitől a legjobban tartok, inkább leemelem őt a nyakamból, és a túraútvonal első állomására már mindannyian a saját lábunkon érkezünk.
Nasi, mint egy kis ragadós matrica, féloldalasan nekidől a guggoló Nadine-nak, és Chris is közel mellette, elnyíló szájjal hallgatja a fakopáncs hangját. Én hunyorogva pillantok körbe a fák között, majd visszanézve a kis társaságra, elkapom Nádja tekintetét. Épp ahogy ő, én is melegen elmosolyodom, és most először arra gondolok, hogy lassan talán készen állunk arra, hogy igazi család legyünk.
- Tudjátok, melyik madár dobol a csőrével a fákon? - guggolok én is melléjük, majd Chris háta mögött átsandítva Nadine-ra jelentőségteljesen megcsóválom a fejem. Tátogva-suttogva folytatom. - Kizárt. Valszeg Hunter se tudja.
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2020. május 26. 10:39 Ugrás a poszthoz

András


Sápadt halántékomon egy árva izzadtságcsepp kacskaringózik lefelé, és én a fejemet lehajtva, ajkaimat összeszorítva markolok rá a farkasfejet formáló fa markolatra. Rég nem kellett már nagyapám botjára támaszkodnom, de néhány napja újra erős fájdalom gyötör. Az a sok évvel ezelőtti kocsmai baleset, mikor kielégíthetetlen éhségemnek köszönhetően mérgezett sárkányfoggal a vesémben amputoportáltam a csárdából, úgy tűnik, minden évben felbukkan, hogy a testemet kínban fürösztve emlékeztessen arra, milyen törékeny is az emberi élet. Hogy halandó vagyok. Ó, de még mennyire, hogy az!
- Ne haragudj - szűröm fogaim között halkan, és kézfejemmel megtörlöm forró homlokom. Nem célom András idejével játszani, épp ezért sem mondtam le a mai alkalmat, még annak ellenére sem, hogy Nadine a fejét csóválva fordított nekem hátat, mielőtt kibicegtem az ajtón. - Habár tudod, hogy Zarathustra próféta minden tanítása lenyűgöz, úgy érzem, most az egyszer nem fog elkapni a flow.
Hiába, a fájdalom nagy úr, főleg, ha feketemágiából ered, amit egyetlen gyógyító, de még javasasszony sem tud csillapítani. Elfojtott, néma nyögéssel egyenesedem ki, és a pohár vízért nyúlok, amit még Kapor, Bagolyköves éveim legkedvesebb házimanója hozott az előbb.
- Igazság szerint van - mondom eltűnődve, és András tekintetét keresve folytatom. - Csak nem tudom, mennyire vág témába. Mit gondolsz, azokkal az emberekkel, akikhez a jelenlegi életünkben kötődünk, lényegtelen, milyen formában, azokkal előző életekben is találkoztunk már? Azért van velük most dolgunk, mert előzőleg valamit nem fejeztünk be? Vagy talán akkor olyan mély gyökereket eresztettünk egymásban, hogy most ha... ha minden erőnkkel is azon vagyunk, hogy ne kötődjünk... tehetünk bármit, akkor is egymásba ivódtunk már. Már túl mélyen vagyunk ahhoz, hogy elszakadjunk.
Így, hangosan is kimondva hatalmas zagyvaságnak érzem a gondolataimat, de remélem, András legalább sejti, hova is szeretnék kilyukadni. Zöldjeimben izgalom csillan, úgy nézek át az asztal szemközti oldalán helyet foglaló férfira. Érdekes, külső jegyeiben mennyire hasonlít apámra. Áldás, hogy minden másban különbözik tőle.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2020. május 26. 11:01
Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 697
Összes hsz: 6209
Írta: 2020. május 27. 18:43 Ugrás a poszthoz

Krumplifej


Nahát, hogy a kis Ombozi már megint viccesnek képzeli magát! A szemtelen visszavágásra úgy döntök, szavak helyett inkább csak egy rendkívül előnytelen grimasszal felelek, viszont amint szóbakerül Nelli meg azok a jó kis tragikus évek, mikor családilag tervezett elmerülni a gót szubkultúra letisztult világában, nem bírok a lelkiszemeim előtt tolongó borzalmas emlékképekkel, muszáj elnevetnem magam. Meg-megrázkódó vállakkal bontogatom a 'chewy candy'-t, aztán jelentőségteljes pillantással nézek át az asztal túloldalán viruló tökfejre.
- Na de csókolom! - vonom fel a szemöldökeimet, majd az orromat ál-sértetten felhúzva, szavaimat már a sószórónak címezve folytatom. - Ha olvasnál újságot, tudnád, hogy a szakáll manapság nagyon is divatos. A 2020-as trend szerint tehát nem hajléktalan, hanem geci stílusos vagyok. Csak mondom. Hogy tudd. Meg hogy felzárkózz.
A mondadóm végére azért csak rápillantok, méghozzá egy igen kaján vigyor kíséretében, hiszen, ha jól tudom, neki sincs épp ellenére az arcszőrzet, már ha az nem rajtam, hanem valaki máson van. Eredetileg nem akartam felhozni a témát, mert igyekszem olyan testvér lenni, aki megadja a húgainak azt az egészséges teret, amit azok amúgy is kiharcolnának maguknak, és ahelyett, hogy minden szarért, amit a világban járva róluk hallok, rivallót meg sóbálványátkot küldenék a nyakukba, inkább türelmesen kivárom, hogy akkor keressenek meg, mikor azt ők érzik jónak, és maguk hozzák fel a dolgot, legyen szó akármilyen, számomra esetleg kínos témáról is. Most viszont, így, hogy beszólt, nem bírom ki, engednem kell a jobb vállamon pöffeszkedő kisördögnek, és...
- Amúgy meg fogalmam sincs, mi bajod a szőrömmel - pislogok át ártatlanul az asztal fölött Boróra, de a számszegletében bujkáló kacér kis vigyor tudom, hogy elárul. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. A tekintetét keresem, szuggerálom az Ombozi család nőtagjaira oly jellemző világos szempárt, és várok. Még egy pillanat, és még egy, és még egy. Aztán egyszerre elnyílnak ajkaim, és kimondom:  - Jasoné se szebb.
Úgy dobban meg a szívem, mintha egy fontos, ám mindeddig csupán egy néma, kettőnk között lappangó titokról rántottam volna le a leplet azzal, hogy kimondtam a férfi nevét. Nem tudom, hogy mi van velük, hogy egyáltalán van-e bármi is, de azt, hogy felmondott a mágustanodában, maga Jason árulta el a minap. Nem kérdezek, nem beszél - egyikük sem, így pedig nem könnyű mélyebben belelátni az életükbe.
- Mina tud Fanniról és Nádjáról - válaszolok automatikusan, mindennemű gondolkodás nélkül, és a magát éppen megadó cukorkapapíron felvidulva, széles vigyorral nézek fel Borira. Sikerült!, lelkendezik csillogva a tekintetem, pont mint egy meglett ötévesé hasonló helyzetben, egy pillanattal később azonban, mikor realizálódik bennem, mit is mondtam az előbb, ajkaimról eltűnik a vidám görbület, és homlokomat ezer helyen keresztező ráncokkal kezdem javítani magam. - Úgy értem... hogy izé, Mina, mint... mint egy nagyon jó barát tud róluk. Írország óta nem történt semmi közöttünk. Eskü. Az, hogy Fanni tud-e bárkiről is, egy nagyon jó kérdés, én azt gondolom, hogy nem. Nádja meg... - kelletlen sóhajjal vakarom meg a fejem - ...nem igazán említettem neki, hogy nős vagyok. A gyűrűmet azóta nem viselem, hogy összefutottunk a karácsonyi vásárban. Az mindent megváltoztatott. Úgyhogy ja - sóhajtok egy újabbat, már egy sokkal rövidebbet, mintha az életemben amúgy semmi sem számítana, és ezt erősítve széles mosolyra húzom a számat. - ...hamarosan valszeg tényleg megőrülök ennyi nő között.
Csak adja Merlin, hogy ne lányom szülessen, ha egyszer odajutok, mert akkor biz' isten visszakapok mindent, amit életem során elkövettem - és az koránt sem biztos, hogy tetszeni fog.
- Mit efünk? - az olvadós cukorkától majd megfulladva váltok témát aztán hirtelen, és az összegyűrt papírt az asztal közepére dobva húzok magam elé én is egy étlapot, hogy ha csak egyetlen percre is, de mögé bújhassak. Legalább addig ne kelljen találkoznom Bori megmondtam pillantásával. Pedig megmondta. Mindig megmondja.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2020. május 27. 18:58
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Ombozi Noel összes hozzászólása (3521 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 107 ... 115 116 [117] 118 » Fel