Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Két napja nem alszom, ami elég rendesen meg is látszik rajtam. Egész éjszaka forgolódtam, hallgattam a szobatársaim békés szuszogását, még az is megfordult a fejemben, hogy kimegyek egy kicsit sétálni. Képtelen voltam elaludni, és amikor reggel fél hét felé azt hittem volna, hogy sikerül egy kicsit pihennem, a rasekom mozgolódni kezdett. Szóval nem volt egy csodás éjszakám, ráadásul ma van a költözés napja, ami azt jelenti, hogy rövidesen ki fog ürülni a kastély - de ami a még fontosabb, hogy Ő is hazamegy. Én pedig itt ülök a szobámban egyedül és próbálom kitalálni, hogy hova tudnék menni, ami nem a szüleim háza. Otthon áll a bál miattam, mert nem beszélek a szüleimmel már hónapok óta és Vivien miatt, aki hirtelen el lett jegyezve. Igen, én is csak így hirtelen tudtam meg. Ezzel kapcsolatos dolgok járnak a fejemben, de bármire is gondolok, mindig ugyanoda lyukadok ki: hogy hazamegy. Látnom kell, beszélnem kell vele, ha kell haza is megyek, hogy felszállhassak a vonatra, hogyha így szóba áll majd velem. De az az igazság, hogy nem igazán tudom, mit tegyek. Frayec-re pillantok, a rasek erre megmozdul és megbökdösi a combom, mintha jelezni akarna így valamit. Nem is tudom miért hallgatok rá, de felpattanok az ágyamról és elhagyom a Levitát. Leszaladok a lépcsőkön, konkrétan letámadok két másodikos eridonost, akik készségesen elárulják nekem, amit tudni szeretnék, majd folytatom az utam. Talán még nem késő. A bejárati csarnokban érem utol.
- Norbi! - utánakiabálok, hangom megremeg a neve közepén. Megtorpanok és veszek egy mély levegőt, a bejárati ajtót tartó ismeretlen srác erre kilép a szabadba, bizonyára felfogta, hogy az, akinek segíteni akart, egy ideig még nem megy utána. A hatalmas ajtó hangosan vágódik be, mire összerezzenek egy kicsit, de ez juttatja eszembe, hogy miért is jöttem most le ide. Mielőtt bármit mondhatna vagy akár csak eszébe jutna, hogy most akkor továbbmegy, mert lekési a vonatát, elindulok. Halvány mosollyal az arcomon szaladok le a lépcsőn egyenesen felé, és eszem ágában sincs lelassítani. Gyorsan csökkentem kettőnk között a távolságot, és mikor elég közel érek hozzá, kinyújtom a karjaimat. Pólóját a nyakánál ragadom meg és ahogy közelebb rántom magamhoz, testünk hirtelen összeütközik. Lefelé húzom a fejét még mindig a felsőjét szorítva, és amint közelebb kerül hozzám, még belenézek a szemeibe, majd pilláimat lehunyva megcsókolom. Ne menj még.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

El sem hiszem, hogy utolértem. Az a két szerencsétlen eridonos, akiket még a lépcsőnél támadtam le, valószínűleg nem is sejtették, hogy milyen sokat segítettek a "nem tudom" és az "pár perccel ezelőtt ment el" válaszokkal. Remélem azért nem lesznek rémálmaik tőlem, azt túlságosan is a szívemre venném és lelkiismeret furdalásom lenne, de mivel fogalmam sincs kik voltak azok, nem igazán tudnék most már elnézést kérni tőlük.
Aztán megpillantom. Itt áll velem szemben és láthatóan fogalma sincs róla, hogy mi a nagy helyzet. Pedig nagyon is tudnia kéne, de én nem fogom az arcába üvölteni, mert az nagyon bunkó és ijesztő volt legutóbb is. Én inkább csak magamhoz rántom és megcsókolom, ujjaim valószínűleg elfehérednek a kapaszkodás közben, annyira szorongatom a pólója szélét. Igazából fogalmam sincs, hogy mit fog erre reagálni, de jó pontnak veszem, hogy nem tol el rögtön magától. Ahogy megérzem karját a derekamon, még jobban hozzásimulok, pedig már lassan nincs is hova simulni, a bennem élő lepkék - csak hogy olyan klisésen fogalmazzak - őrült csapkodásba kezdenek. Megremegnek a térdeim és nagy szerencse, hogy Norbi fog, mert úgy érzem azzal nem sokra megyek, hogy itt szorongatom a pólóját. A pulzusom rögtön megugrik, a futástól vagy a heves csóktól arcom kipirul, de mindez nem érdekel: még az sem, hogy úgy érzem, el fogok ájulni. Csak el akarom húzni a dolgot, a karjai között akarok lenni, hozzásimulni, megölelni, beszívni az illatát. Olyan jó így.
Mikor elhúzódik, nem válaszolok rögtön a kérdésére, előtte még mély levegőt veszek, hogy egy kicsit csillapítsam hevesen dobogó szívem.
- Búcsúajándék - halkan mondom ki, szinte suttogok, smaragdjaim eszeveszettül csillognak, ahogy ránézek. Egyelőre nem engedem még el a pólóját, mert attól félek abban a pillanatban már tényleg összeesnék, de tudom, hogy amíg tart engem, addig ez nem fog bekövetkezni. - Tudod úgy gondoltam, hogy ha ezt most nem teszem meg, akkor bánni fogom - rámosolygok, de egyelőre még nem mondok semmi konkrétat. Valószínűleg már úgyis tudja, ha meg nem, akkor jó lesz még egy kicsit húzni az agyát, még biztos van legalább tíz percünk a vonat indulásáig. Addig pedig szeretném kiélvezni a pillanatot, hogy itt vagyunk, így, együtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Nem eresztem a pólóját és a szemem sem veszem le róla, de arcomról lassan lefagy a mosoly, ahogy felfogja a szavaimat. Bátran kijelenthetem, hogy egy ideig még nem áll szándékomban elárulni neki azt, amit amúgy is tud, de ahogy látom a kétkedést a tekintetében és a homlokán feljebb kúszó szemöldökét, kicsit meginog ez a "bátran kijelenthetem". Már nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó lenne-e ezt hosszú ideig húzni, elvégre a vonata hamarosan indul és még le is kell gyalogolnia a faluig.
Valószínűleg most jönne az a rész, hogy én kétségbeesek és mindent bevallok neki, csak hogy ne menjen, de a fejemben nem ez a forgatókönyv él. Teszek még egy lépést felé, mikor elfordítja a fejét és megkeresi a bőröndjét, egyik kezemmel elengedem a pólóját és az állánál finoman magam felé fordítom a fejét. Belenézek a szemeibe és várok pár másodpercet, a kérdésére egy apró biccentéssel válaszolok. Tulajdonképpen még magam sem tudom, hogy mi akart ez lenni.
- Mert szeretlek - ha ő nem is, én mindenképp elmosolyodom, arcomon egy apró pír jelenik meg közben. Nem gondoltam volna, hogy ezt ennyi minden után ilyen könnyedén és ilyen halkan -khm - ki tudom majd mondani. Érdeklődve figyelem Norbit, várom, hogy erre mondjon vagy tegyen valamit, bármit csak ne menjen még el egy kicsit. Talán két-három percünk lehet még addig, hogy kényelmes tempóban is elérhesse a vonatát. - Szóval nem tudom, ez elég konkrétum neked? - összeszűkítem a szemem, szabad kezemmel ismét megragadom a pólóját. Egyértelműen jó nekem most itt így, hogy foghatom a felsőjét és még a körülöttünk a kastélyt elhagyó pár diák sem izgat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Egy pillanatig tényleg elhiszem, hogy itt akar hagyni. Hogy teljesen elereszti a derekam, ujjai ráfonódnak a bőröndje fogójára és vissza sem nézve kilép a kastély ajtaján, én pedig itt maradok egyedül. Úgy, ahogy mindig maradnom kellett volna. Túl sokáig várt rám, majdnem egy évig, ami nagyon sok idő, ahhoz viszont épp elég, hogy kihunyjon az a bizonyos láng. Nem kellett volna ennyi ideig elhúznom, és félek, hogy pont az történt, amit nem akartam, hogy megtörténjen.
Kimondom. Kimondom, amire olyan nagyon régóta vár már, és amire mélyen belül én is várok. Nézem a szemeit, szeretném, ha mondana valamit. Bármit mondhatna, még azt is, hogy rendben van, kimondtad, de nekem meg megy a vonatom, szóval csá. Egy kicsit még ennek is jobban örülnék, mint a közénk beállt csendnek. Engedek a szorításon, kicsit el is hajolok tőle és lesütöm a szemem, mikor összehúzza az övéit, komolyan megijedek egy pillanatra, hogy ez akkor ennyi volt és most tényleg el fog menni. Tudom, hogy nagyon régóta akarta már ezt, de nem szeretném, ha ennek itt most vége lenne.
Aztán megszólal. Kérdőn pillantok fel, majd fel is sikkantok, mikor megemel. Karjaimat a nyaka köré fonom és hozzásimulok, elsősorban azért, mert most komolyan félek attól, hogy elejt. Most mondhatnám, hogy tudom ez nem fog megtörténni, de nem mondom, mert a nagy örömködés közepette itt még bármi megtörténhet. Lábaim aztán ismét a földre kerülnék, de megszólalni még mindig nem tudok, Norbi ugyanis úgy dönt, ennek nincs itt az ideje. Teljesen belesimulok az ölelésébe, ujjaim összefonom a tarkóján, és épp oly hevesen csókolok vissza, mert ennek már itt az ideje. Az érintésétől egészen felforrósodik a testem, szívem hevesebben kezd el dobogni. Úgy viselkedem, mint az első alkalomkor.
- Le fogod késni a vonatod - hosszú idő után elszakadok tőle, homlokom a mellkasának döntöm és belesuttogok a felsőjébe, azt sem tudom igazán, hogy meghallja-e. De tudjátok mit? Nem is érdekel. Karjaimat lejjebb csúsztatom és ezúttal a hátán fonom össze ujjaim, lehunyom szemeimet és halkan szuszogva élvezem ki az utolsó pár pillanatot, amíg nem kell még elszakadnom tőle.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Szőke tincseim arcomba hullanak, mikor a vásár forgatagából kilépve a boglyas tér egyik csendesebb helye felé lépdelek, ahol keresek magamnak egy padot. Ahogy lehuppanok rá, hajam a vállamra omlik, az ujjaimmal átfogott forró pohárból majdnem kilöttyen a forró ital. Aggódva pillantok a kesztyűmre, majd miután megbizonyosodom arról, hogy nem esett baja semminek, nekidőlök a hideg támlának. Zöld szemeimet le sem véve a tömegről veszek egy mély levegőt, majd belekortyolok a forrócsokiba, amely végigforrázza a torkom. Égeti a nyelőcsövem a forró ital, keserű utóízt hagy maga után. Megköszörülöm a torkom, pillantásom ekkor a kezemben tartott italra siklik. Némán nézem a pohárban kavargó feketés folyadékot, mutatóujjammal a pohár szélén körözök. Veszek egy mély levegőt, aztán iszom egy újabb kortyot és felpillantok. Végignézek a vásárból épp kijövő vagy oda tartó embereken. Elhúzom a szám, mikor meglátok egy túlzottan is egymásba gabalyodott párocskát. Keresztbe rakom lábaimat, majd elkapom a fejem és lesütöm a szenem, a tömegből éppen kilépő nő ugyanis kísértetiesen hasonlít az anyámra, akit nem mellékesen hónapok óta nem láttam.
- Francba - suttogom csak úgy magam elé, poharam a szám széléhez emelve. Nem nézek fel, egyáltalán nem akarok találkozni anyámmal. Valószínűleg ez lenne most a legrosszabb időzítés, nekem pedig se kedvem, se energiám sincs ahhoz, hogy egy esetleges vitát most folytassak le vele. Nagyon sok mindenről nem tud, ami kiderülne és csak még inkább kiborítaná, plusz neki is rengeteg mesélnivalója lenne, ami meg engem nem érdekel. Ráadásul tuti, hogy több mint a fele az én életemről szólna, ha nem vigyázok a nővéremhez hasonlóan még egy házasságot is a nyakamba varr. Valami nagyon az agyukra ment a szüleimnek, az egyszer biztos. Óvatosan felnézek, hogy megkeressem anyámat, aki épp ekkor fordul felém... Én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel, az alak ugyanis nem az anyám. Az ismeretlennel találkozik a tekintetünk, majd ő továbbhalad, én pedig hátradőlve lehunyom a szemem és magamban hálát adok mindenkinek, hogy ezúttal nem lett igazam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A pillanatnyi szívritmus zavaromat követően nyugodt szívvel dőlök neki ismét a padtámlájának, hiszen az az alak, akit az anyámnak hittem, nem is az anyám, így nem kell attól tartanom, hogy egy szép napon majd levadásznak és hazahurcolnak, csak azért, hogy valami olyasmit csináljak, amihez se kedvem, se erőm nincsen. És akkor most nem a házimunkára gondolok, amit amúgy sem szeretek csinálni, itt a suliban is csak azért van körülöttem rend, mert rá vagyok kényszerülve, hiszen tudom, hogy anyu varázslatos módon nem terem itt, hogy elpakoljon utánam. De mondjuk egy tündérkeresztanya jól jönne néhanapján.
A gondolataimból egy hang, majd a vállamra sikló kéz zökkent ki. Megrémülve kapom a fejem az ismeretlen felé, és megpróbálok elhúzódni tőle, eddig ugyanis az sem tűnt fel, hogy egyáltalán valaki itt áll mellettem. Kis híján múlik csak, hogy nem kezdek el kapálózni szabadulás gyanánt, de aztán meghallom a hangját, megérzem az illatát és hirtelen rájövök, hogy ki ölel most engem. Szemeim tágra nyílnak, az ujjaim között szorongatott forrócsokit teljesen elfeledve emelkedem fel a padról, hogy átöleljem a lányt.
- Dasha?! - meglepetten mondom ki a nevét, államat közben a vállára támasztom, ajkaim meglepettségem ellenére mosolyra húzódnak. - Mit keresel itt? - hangom kissé vádló, ugyanis egy szóval sem említette, hogy ismét Magyarországra jön, vagy csak elkallódott útközben a baglya, amelyik azt a levelet szállította, amiben leírta. Én nem tudom, csak annyi biztos most, hogy úgy ölelem, mintha nem akarnám elhinni, hogy ez tényleg ő. Pedig igen, a külseje megváltozhatott, de a hangját még ennyi év után is felismerem. Könnyes szemekkel tolom el magamtól a lányt, hogy lássam az arcát, belenézhessek a szemébe és megnézzem, mennyit változott ennyi idő alatt. Aztán, amint megvolt a kötelező vizit, összeráncolom homlokom és megpróbálok nagyon csúnya arcot vágni - megjegyzem, a sírás határán ez nem is olyan könnyű ám.
- Miért nem mondtad, hogy jössz? Igazán szólhattál volna, akkor megbeszélhettünk volna egy találkozót, vagy meglephettelek volna én is a vasútállomáson vagy mi tudom én! - Dasha magyarázata, hogy miért nem szólt a látogatásáról olyan egyszerűen siklik tova, mintha nem is mondott volna semmit. Nyilván nem tudok most egyszerre olyan sok dologra figyelni, mint általában: rámosolyogni, visszanyelni az örömkönnyeket, feddő pillantásokat lövellni felé és még fel is fogni, hogy mit mond. Ez túl sok így egyszerre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Eléggé késésben vagyok az edzésről, ami ráadásul az első az új csapattal, szóval jó lett volna legalább erre pontosan érkezni, de hát ez sem jött össze. Először a rasekom bolondult meg, majd megláttam egy elkeseredett, eltévedt levitást az egyik folyosón, akit elkísértem úti céljáig, és csak azután tudtam tényleg elindulni az edzésre, amelyről egyébként már legalább tizenöt perce kések. Összeszorított ajkakkal tűrök egy tincset a fülem mögé, miközben a pálya felé sietek, ahol már egészen biztos elkezdődött az edzés. Mire leérek, eltelik még tíz perc, bár ki tudja Nyeste meddig szeretne várni a tagokra. Biztos ott van már a fél csapat, csak én hiányzom, mert még akkor is el tudok késni, ha időben elindulok. Hát ez van, a végére csak beesek. A távolban már látom is a levegőbe emelkedni az első pár embert, mire begyorsítok, szinte rohanva esek a pályára, tekintetemmel egyből a prefektust keresem, hogy ha nem vett esetleg észre, a karját óvatosan visszahúzva magam felé fordítsam.
- Ne haragudj a késésért, de baj volt a Levitában - mondom neki halkan, ennyivel pedig le is tudom Frayec meg az eltévedt levitás problémáját. Felpillantok a levegőben már gyakorló navinésekre, majd visszanézek Nyestére. - Nagyon sok mindenről lemaradtam? - direkt olyan kérdést teszek fel, amire tud egyszerű fejrázással válaszolni, hisz a prefektusi, az elemi mágia és most a csapat miatt is volt szerencsém kicsit jobban megismerni a lányt. - Mit csináljak? - nem akarom vesztegetni az időt, és ha van valaki, akinek tudok segíteni, akkor hajrá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Cipőm sarka hangosan kopog a budapesti forgatagban, vállam nekiütközik egy szembejövő nőének. Sietősen kérek elnézést, majd folytatom utam az egyik hoppanálási pont felé. Mióta nem járok már haza a szüleimhez, Budapest nem tartozik éppen a kedvenc városaim közé. Szeretnék gyorsan hazakeveredni, mielőtt a nagy város ellenére is megtalál valamelyik szülőm. Még mindig nem sikerült rendezni a kapcsolatunkat, de az idő elteltével szerintem ez már így marad, mert se én, se ők nem hajlandóak arra, hogy normális emberek módjára leüljünk és megbeszéljük a dolgot. Anyám tudom, hogy teljesen kifordult önmagából, én pedig nem akarok kedve szerint ugrálni.
A nővéremmel találkoztam, akit azért jó volt látni ennyi idő után, vele még mindig tartom a kapcsolatot. Hiába kértem, hogy jöjjön inkább Bogolyfalvára, ami nekem is közelebb van és távolabb a szüleinktől, hajthatatlan volt, így most kénytelen vagyok átverekedni magam a délutáni tömegen, hogy hazajuthassak. És közben muszáj rájönnöm, hogy miért is nem rajongok annyira a nagyvárosokért: a tömeg miatt. Még mindig ki nem állhatom a tömeget.
Felpillantok az egyik kereszteződésnél, a túloldalon pedig ismerős arcot vélek felfedezni. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a férfi az-e, akinek én hiszem,  de ha meg igen, akkor azt hiszem örülnöm kellene, hogy újra láthatom. Hunyorítva pillantok felé, majd amikor elfordul, elindulok felé. Próbálom tartani vele a lépést, és nagyon remélem, hogy tényleg az, akinek gondolom.
- Bálint! - utánakiabálok, hátha ezzel többet érek el, mint a szimpla követéssel, pedig lehet, hogy egy tök idegen pasas után üvöltözök. Még mindig nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy azt a férfit követem, akivel én olyan sok időt töltöttem gyerekkoromban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Fogalmam sincs, hogy egyáltalán megismer-e még, vagy tényleg a jó ember után kiabáltam. Nem akarok túlságosan sok időt tölteni Budapesten, ezt az időt meg pláne nem úgy szeretném eltölteni, hogy idegen emberek után üvöltözöm az utcán. Abban sem vagyok biztos, hogy tudja, ki vagyok. Mármint jó, nyilván ha bemutatkozom, talán majd megismer vagy tudom is én. Az mindenesetre egy jó pont, hogy a neve hallatán megáll. Akkor olyan nagyot mégsem tévedhettem.
Közelebb sietek hozzá, közben dobok egyet az alkaromon fekvő kabátomon, hogy ne csússzon le. Végigpillantok a férfin és meg kell állapítanom, hogy nagyon sokat változott tizenéves kora óta. Szerintem legalábbis sokat változott. Aztán mielőtt még bármit mondhatnék, megszólal, nekem pedig megugranak szemöldökeim. Zavartan rázom meg a fejem, ajkaim elnyílnak egymástól.
- Nem, én öhm... Drávecz Bálint, ugye? - A biztonság kedvéért inkább rákérdezek, hogy mégse érjen meglepetés. A végén még kiderül, hogy csak egy random Bálint állt meg a neve hallatán, aztán semmi köze sincs ahhoz, akit én látni véltem. Amennyiben megkapom az igenlő választ, biccentve felpillantok rá. - Nemes Izabella. Nem tudom emlékszel-e még rám - kérdőn keresem a tekintetét, hogy lássam az arckifejezését, amikor leesik neki, hogy ki vagyok. Vagy rosszabb esetben tovább állunk egymással szemben értetlenül, míg le nem esik neki. Én végül is ráérek még pár percig, annak az esélye úgyis kevés, hogy pont most és itt futok össze valamelyik szülőmmel, ez a város mégis elég nagy és távol vagyunk a minisztériumtól. Azt hiszem.
- Még évekkel ezelőtt találkoztunk, a szüleink nagyon jóban voltak és sok közös programot szerveztek, néhányon mi is ott voltunk - kezdek bele a magyarázásba újra. Az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg magázzam, bennem az a Bálint képe él, akivel olyan látványosan unatkoztunk, amíg a szüleink többnyire egy gyerek számára unalmas dolgokról beszélgettek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ajkaim halvány mosolyra húzódnak a férfi felismerését követően. Mikor kihúzva magát emelkedik még jobban fölém, elkeseredett sóhajtással lépek egyet hátra. Nem rajongok ezektől a túlzott magasságkülönbségektől, még abban az esetben sem, ha amúgy pártolom ezt „a férfi legyen magasabb” dolgot, nem vagyok elragadtatva azoktól az esetektől, mikor valaki szánt szándékkal akar magasabbnak tűnni nálam. Valamiért frusztrál és ilyenkor akaratlanul is elutasítóbb leszek a kelleténél. Ösztönösen akarok hátrálni, mint ahogy ebben a helyzetben is teszem, holott nincs mitől tartanom, nem fog bántani. Egy régi ismerőst még sem szokás bántalmazással üdvözölni.
- Izabella, de igen. – Nem tudom miért szólít pont Liliennek, mikor annyi minden lehetnék. Mióta ismerem nem hajlandó azt a nevemet használni, amit amúgy mindenki használ és én is jobban preferálnék, de akárhányszor szóltam rá, továbbra is a középső nevemen szólít. Szinte ösztönösen javítom ki, én magam már lassan észre sem veszem, a szavak maguktól csúsznak ki a számon. – Köszönöm – pirulok bele azonnal a bókba, majd engedelmesen megpördülök a sarkamon, hogy végignézhessen rajtam. Azt nem teljesen értem, mi szükség van erre itt az utca közepén a legnagyobb forgatagban, de csak hagyom, hadd csinálja. Amíg nem okozunk ezzel problémák másoknak, felőlem legyen.
- Miért olyan meglepő, hogy Budapesten vagyok? – Elvégre a szüleim is itt laknak tenném még hozzá, de egyelőre csak visszakérdezek. Homlokráncolva pillantok fel rá és mintha egy kis megrovó él is lenne a hangomban, bár ez utóbbit meglehet, csak beképzelem magamnak. Nem mindig egyértelmű, hogy mit akarok kifejezni, olyankor meg is kell erősítenem magamban. Megvárom, míg Bálint válaszol valamit a kérdésemre, majd én is megszólalok. – Egyébként a nővéremmel találkoztam. Vivien, nem tudom rá emlékszel-e még – mondom halkan, karjaimat összefonva magam előtt. Bár ha rám emlékezett, akkor nyilván rá is fog, Viviennel nagyon jóban voltak akkoriban és szerintem a nővéremnek tetszett is a fiú, bár ezt soha nem vallotta volna be magának, vagy nekem.
Mikor Bálint ismét megszólal és majdhogynem esdekelve kéri a segítségem, szemöldökeim lassan a homlokom közepéig kúsznak fel meglepetésemben. Zöld szemeim hatalmasra nyílnak csodálkozásom közepette és még akkor is csak pislogok rá nagy szemekkel, mikor elhallgat. Aztán észbe kapok és a torkomat köszörülve rendezem vissza az arcom abba a kedveskedő formába, majd el is mosolyodom.
- Gratulálok a kislányhoz. – Hát nyilván kislány, ha fiú lenne, neki tudna mit venni, elvégre ő is férfiból van. Arról egyébként nincs fogalmam, hogy nem övé a gyerkőc, de ha zavarja, majd úgyis kijavít. – Én ékszert javasolnék, az mindig nyerő és nem is kell olyan sokat vacakolni vele. Na, gyere – indulok el végül hangos kopogással, jobbról kikerülve a férfit. Lendületesen sétálok, a kviddics miatt megszoktam a gyorsaságot, na meg gondolom minél előbb végzünk, neki is annál jobb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Unalmában a gyerekek szintjére lesüllyedő és éppen nagyon duzzogó Frayec-et képletesen a hónom alá csapva hagyom el a kékek házát és indulok el az unikornisok felé, hogy onnan meg összeszedjem prefektus- és csapattársam és együtt tegyük tiszteltünket a diákönkormányzat újabb programján. Már nem tudom mennyire lehetne-e ezt programnak nevezni, elvégre egy nagyon nemes cél érdekében kampányolnak épp a boglyas téren, amit igazán kár lenne kihagyni, más szóval viszont jelen pillanatban nem tudnám emlegetni a ma délutáni időtöltésemet.
Frayec szokásához híven idegesen ugrándozik a lábam körül, de ezzel csupán csak azt éri el, hogy háromszor is majdnem hasra esek benne. A mellettünk elhaladó diákok szeretik megbámulni a rasekomat, amit amúgy meg is értek, mert elemi mágikus állatot nem mindennapi látni, az úriember viszont kevésbé viseli ezt olyan jól. Több éve itt él már ebben a kastélyban velem és nem is ez az első alkalom, hogy magammal vigyem valahova, mégis rosszabb a viselkedése, mint az antiszociális emberek kilencven százalékának. Mégsem tudok rá haragudni, csak felnyalábolom a zöld színű mosómedve formájú állatot és hagyom, hogy a karjaim között bújjon el, míg megérkezünk a navine előtt várakozó Ráhelhez, onnan pedig rögtön elindulunk a falu felé.
A kötelező edictumos, prefektusi, kviddicses és egyéb magazinos témák megtárgyalása közepette lassan csak leérünk a boglyas térre, az ott gyülekező lányokat pedig már messziről látni lehet. Képtelenség lenne innen eltéveszteni, hogy merre tovább, úgyhogy amennyiben Ráhelnek sem akad meg a szeme valamin, amit halaszthatatlan módon szeretne elintézni, egyenesen a dökösökhöz megyünk.
- Sziasztok! - köszönök mosolyogva a lányoknak, aztán felpillantok a Maja és Alíz által kifeszített plakátra. A kezemben ide-oda fickándozó rasekról pont annyira próbálok nem tudomást venni, amennyire csak tudok, bár nyilván neki is elég meggyőző eszközei vannak a terveim meghiúsítására: karmai végigszántják a bőröm, és habár tudok róla, hogy nincs szándékában bántani, csak nincs oda az emberekért, továbbra sem engedem, hogy menjen amerre lát. Nincs túl sok kedvem még keresgetni az erdőben, ha véget ér a kampányolás, így egyelőre tűröm a kínzást és a fájdalommal nem törődve mosolygok a többiekre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az előttem álló úriemberrel ellentétben nekem nincs ínyemre valamelyik szennylap címlapjára kerülni egy bizonyítékok nélküli cikk keretében, így sajnálatos módon, de ki kell hagynom azt a bizonyos Drávecz – Nemes sztorit, ami hatalmas port kavarna körülbelül mindenhol, ahol csak ismerik egy kicsit is kettőnk családját. Kedves szüleim elmúlt hónapos tevékenységei alapján pedig úgy érzem, egyre többen kezdik felismerni őket a varázsvilágban, ami engem egészen addig teljesen hidegen hagy, míg nem kevernek bele semmibe, ebbe pedig sajnos az a bizonyos címlapsztori is beletartozik. Meg gondolom, Norbi sem repdesne éppen az örömtől, ha olvasná.
A családom még mindig nem tartozik éppen a kedvenc témáim közé, mert azon kívül, amennyit a nővérem baglyiból néha megtudok, fogalmam sincs, most éppen mi van a szüleimmel meg a nagy aranyvérűségükkel, amit olyan bőszen igyekeznek helyreállítani. Még azt sem tudom, hogy ez a jó szó-e arra, amit művelnek.
- Mhm, most vagyok végzős mestertanonc, idén végzek – válaszolok a fel sem tett kérdésére, amit csak így magamnak kreáltam unalmamban, mert mi mást is csinálnék.
Bálint persze emlékszik Vivienre, amit csak egy halvány mosollyal nyugtázok. A nővérem a mai napig is ugyanolyan sziporkázó, mint fiatalabb korában volt, nem is értem miért nem talált még magának valakit, akivel aztán sziporkázva élheti tovább az életét. Vagy inkább hagyja az egészet a fenébe és majd a szüleink találnak neki valakit, mert miért is ne, aranyvérűéknél ez így megy ugyebár. Csak kár, hogy az előre elrendezett házassággal elkéstek pár évet, kétlem, hogy a nővérem belemenne bármilyen érdekházasságba.
- Korollnak? – Szemöldökeim egészen magasra emelkednek, zöld szemeim hatalmasra kerekednek, mikor kiejtem a számon az ismeretlen férfi nevét. Hamar kiderül, hogy valami nagyon drámaiba tenyereltem éppen bele, így le is hajtom a fejem. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy bölcs döntés lenne ezt a témát tovább feszegetni, inkább segítek neki valami ajándékot keresni, abban talán még jobb is vagyok, mint a párkapcsolati drámák kivesézésében. Wardnál sem jött be.
- A kislánynak nem feltétlenül kell ékszer, neki vehetsz akármit. Plüsst, társast, tiarát, tütüt, mini pónit, és persze rengeteg édességet, mert hidd el, semmi más nem fog számítani - vetek rá egy jelentőségteljes pillantást, ezzel pedig meg is magyaráztam mindent. Én is voltam három éves, akkor mindenkinek a rózsaszín tütü, a póni és a csoki a legfontosabb, egy kislányt pedig igazán bűn lenne megfosztani mindezektől.
Érzem Bálint ujjait a karomon, mire meglepődve lassítok le és fordulok felé, de mielőtt bármit kérdezhetnék, ő már válaszol is rá. Némán kérek elnézést egy vállvonással és némi pislogással, nekem ez teljesen természetes tempó és valószínűleg nem lesz olyan könnyű most majd itt lassan sétálgatni, mintha olyan sok időm lenne. Pedig van, ma már az ég világon semmi dolgom sincs.
- Megszoktam, hogy sietnem kell ide-oda, nem tehetek róla - vonom meg a vállam, és én ezzel el is intéztem a dolgot. Folytatom utam a kiszemelt bolt felé, majd a kirakat előtt lecövekelve ha szükséges bevárom Bálintot - bár mentségemre szóljon, igyekszem visszafogni magam - és fejemmel az üveg mögött csillogó ékszerekre bökök. - Mit gondolsz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Alexander 💕

Mennyi ideje is lehetünk itt? Tizenöt perce? Húsz, harminc, harmincöt? Talán már egy órája? Idejét sem tudom már, hogy ez az egész mikor kezdődött, vagy egyáltalán hogyan keveredtünk ide, a társalgóba, ennyi ember közé, mikor nyilvánvalóan valami csendesebb helyet kellene választanunk ehhez, nem pont a legforgalmasabbat, ráadásul délután, mikor mindenki tökre ráér. És az a mindenki pont ezt a helyet választja, hogy tanulás helyett a lábát lóbálja. ITT. Mondjuk megértem, én is sokszor csináltam már ezt és pontosan ugyanabban a fotelban gubbasztok most is, amelyikben szoktam, csakhogy ma nincs nálam se az állatsereg, se valami könyv, de még egy halom jegyzet se, csak a két kezem, amikkel a heves gesztikulálás közepette próbálom kiszúrni a rellonos szemét.
- Na ne mondd már ezt! - idegesen fújtatok és még a szemeimet is forgatom közben, hogy érzékeltessem, mennyire nem tetszik az, amit az előbb mondott. - Ez nem is igaz! Ti, férfiak vagytok azok, akik állandóan csak a testet nézitek! Legyen sovány, karcsú, vékonyabb a kisujjamnál, egy dekagramm felesleg sem lehet rajta, mert akkor már fújj, és hogy belemenjünk a klisékbe, legyen szőke hajú, kék szemekkel, mert az jelenti a tökéletességet...! - Azt hiszem nem valami nehéz felhívni magunkra a figyelmet, már csak Alexander kinézetéből adódóan sem, és biztosan vannak itt olyanok is, akik ismernek a kviddics meccsekről. Még jó, hogy időközben megszoktam a közönséget, így le sem véve a szemem a rellonosról folytatom is tovább.
- Teljesen rá vagytok kattanva erre a szépség dologra, manapság már minden nőt ez alapján ítéltek meg. Ráadásul... Jaj, bocsánat! - úgy kapok a fejemhez, mintha elfelejtettem valamit. - Arról pedig hadd ne kelljen mesélnem, hogy mi a véleményetek a mellméretről. Szerintem nagyon jól tudod, hogy miről beszélek - teszem még hozzá, mielőtt tiltakozni kezdene, aztán dühösen fonom össze a karjaimat magam előtt és mint aki jól végezte a dolgát, dőlök hátra a fotelben. Feljebb húzom eddig is az ülőalkalmatosságon tartott lábaimat, majd egy hatalmas sóhaj után ismét belekezdek, egyelőre nem törődve azzal, hogy ő esetleg akar-e valamit mondani. Pedig nem szép dolog más szavába vágni.
- Na de ha nem is a külső a legfontosabb, ott a másik: mi egy nő dolga. Egy nő ne dolgozzon, hanem legyen otthon, és főzzön, mert egy nőnek a konyhában a helye, nem? Főzni, takarítani, varrni kell és még mit tudom én mit gondoltok, hogy mi egy nő dolga, de azt hiszem nem is akarom megtudni... - ezt még elhadarom neki egy szuszra, majd levegőért kapva hallgatok el hirtelen, csillogó zöldjeimet továbbra sem véve le róla. Arcom egészen kipirosodott a magyarázás közben, de egy ideig most legalább csendben leszek, egyelőre azt hiszem elmondtam mindent, amit akartam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Alexander 💕

Hogy hogyan jutottunk el idáig, azt már pontosan én sem tudom. Arra még emlékszem, hogy Alexander hívott, mert mindenképpen tisztázni akarta ezt a helyzetet, de hogy ebből miképp alakult ki ez a heves vitázás, azt már nem tudom. Nem igazán szeretek senki torkának nekiugrani, de most úgy érzem, muszáj megvédenem magam és az igazam, mert egyszerűen nem hagyhatom, hogy úgy érezze, neki van igaza. Egyszerűen csak muszáj nekem győztesként kijönnöm ebből, még úgy is, ha azért fejjel lefelé kell kilógatnom az ablakon, csak hogy nekem adjon igazat. Mert a téma, ami miatt megy a cicaharc, már ősidők óta éket ver a párkapcsolatokba. Na jó, nem egészen, de akkor is lehetne itt estig sorolni, hogy kinek miért és miben van igaza.
Kifulladva hadarok el mindent, ami rögtön így az eszembe jut, aztán mint aki jól végezte a dolgát, dőlök hátra a fotelben. Némán pihegve hallgatom a rellonos okfejtését a másik oldalról, de egyáltalán nem hat meg az, amit mond. Tulajdonképpen megismétel engem, csak a saját szemszögéből mondja, meg kicserélget pár szót, hogy a férfiak által nézett pontokat sorolja fel. Nem igazán tetszik ez nekem, de most már nem fogok közbevágni, csak hagyom, hogy hadd mondjon el mindent. Addig legalább ki tudom fújni magam és gondolkodni is azon, ezek után mit fogok majd mondani.
- Óóó, pedig külön kérlek, sorold még, mire gondolsz. Égek a vágytól, hogy megtudjam milyen szörnyű kritériumoknak kell nektek megfelelnetek - ironizálni próbálok vagy valami olyasmi, de nem is figyelek igazán arra, amit mondok, máris azon jár az agyam, hogy mit fogok legközelebb a fejéhez vágni. Nem akarom ezt annyiban hagyni, de figyelnem kell, hogy mit mondok, mert ha olyanra kerül sor, amit könnyen visszafordít ellenem, semmi értelme sincs ennek az egész 'én győzök' dolognak.
- Egyébként is az teljesen hülyeség, hogy nem lennétek ennyire korlátoltak. Találkoztál te már a mai huszonévesekkel? Néha már én érzem rosszul magam, hogy milyen módon kezelnek néhány lányt. A külső már semmi ahhoz képest, hogy miket kell megtenniük egyeseknek ahhoz, hogy jöjjön értük a szőke herceg és elvigye őket fehér lovon. Még szerencse, hogy nekem már nem kell emiatt aggódnom, mert akkor tuti, hogy egyedül halnék meg - ez utóbbit már csak dühösen morgolódva teszem hozzá, de azt inkább magamnak, mint neki mondom. Mert ugye aki boldog párkapcsolatban él, annak nem fáj a feje semmi miatt. - Manapság stresszesebb elkezdeni járni valakivel, mint sikeresen átjutni a VAV-on - a fejemet csóválva dőlök ismét előre, mert azért mindenkinek mégsem kell ezt hallania. És most tekintsünk el attól a ténytől, hogy valószínűleg percek óta minket bámulnak, mert jobb dolga nyilván senkinek sincs.
- De tudod mi vágja ki nálam teljesen a biztosítékot? Az, ahogy kezelik egyesek a nőket, és most nem arra gondolok, hogy fogyókúrázzon egész életében, csakhogy a pasija felvághasson valamelyik haverjánál, aki nyilván le akar csapni a csajra, mert jól néz ki. Nem, én arról beszélek, hogy mennyire semmibe veszik néhányan őket. Lenézik a lányokat, a jelenlétükben megy az így szeretlek, úgy szeretlek, aztán mikor a csaj lelép, már megy az anyázás és úgy beszélnek róla, mint egy utolsó ribancról, pedig szerencsétlen nem tett semmit. Igen, vannak szükségleteitek, de az a legszomorúbb, hogy valaki ennél tovább már nem megy. Szó sem lehet érzelemről vagy valódi párkapcsolatról, mert az már vagy ciki, vagy tart két hétig, vagy pedig csak arra kell a csaj, hogy a sört hozza és éjjelente ébren tartsa a srácot.
Azt hiszem ennyit még életemben nem beszéltem egyhuzamban egy férfival, mindenféle pirulás vagy szemlesütés nélkül. Igazán büszke lehetnék magamra egy másik helyzetben, piros pont nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Norbertet otthon hagyva, régről ismert iskolás társammal, Sárival közösen indulunk el a Magpies – Tornados meccsre, ahova valamiféle luxusjegyünk van, amit meg hülyék lennénk kihagyni. Sári oda meg vissza volt, hogy maga Yarista Palarn küldött neki jegyet, és bár nem csak mi ketten kaptunk - bár fogalmam sem volt, hogy ki részesült még ekkora szerencsében -, szőke szemüveges háztársam majdnem kiugrott a bőréből, mikor meglátta a borítékban a jegyeket. Arról nincs tudomásom, hogy Yar mi alapján választotta ki a címzetteket, mert tudtam, hogy többen vagyunk, csak azt nem, hogy pontosan kik. Már Sárin kívül, aki nem viccelek, húsz percen keresztül járt körbe a szobájában torka szakadtából visítva, míg én az ágyán ültem és azon gondolkoztam, hogy ha leütöm, azért vajon mit kapnék a főnökasszonytól. Végül aztán kibírtam, hogy ne csapjam le a lányt, szerencsére. És akkor azt még nem is tudja, hogy nekem Yarista annak idején pár hónapig háztársam volt.
Sári mellettem izgatottan fészkelődik egy széken, míg én a falnak dőlve pötyögök rúnázott telefonomon Norbinak, és csak akkor pillantok fel néha, mikor nyílik az ajtó. Vagyunk már egy páran a helyiségben, de még mindig érkeznek az emberek és ahogy egyre nő a létszám, én kezdem megint egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Aztán mikor ismét nyílik az ajtó, Sári felsikkant mellettem, én pedig gyorsan a táskám aljára süllyesztem a telefonom, majd pillantok a belépő Yaristára. Gyönyörű mosolyt villantva lököm el magam a faltól és mielőtt még bárki mozdulhatna, meggondolatlanul egész egyszerűen Yarista nyakába vetem magam. A magassarkú ellenére is magasabb nálam, így kénytelen vagyok lábujjhegyre állni, mikor nekiütközöm a mellkasának és a nyaka köré fonom karjaimat. Még az se zavar, hogy mögötte már el is indultak felénk a biztonságiak, hogy leszedjenek róla és valahol a terem másik felében azonnal sercegni kezd egy penna - talán egy újságíró, talán csak egy izgatott rajongó, ki tudja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Abban a pillanatban, hogy konkrétan a férfi nyakába vetem magam mielőtt bármi történhetne, mindenki megőrül. Szinte hallom, ahogy a fiatalabb levitás felsikkant a széken és valószínűleg fel is áll onnan, hallom a fényképezőgépek csattogását és a pennák sercegését, és még ha nyitva lenne a szemem, talán azt is látnám, hogy az ajtóból elindul felénk két nagy termetű biztonságis. Én komolyan nem értem miért kell mindegyik biztonsági őrnek ekkorának lenni, egy kisebb is simán le tudna szedni róla, de biztos. Mielőtt még erőszakhoz folyamodnának, elengedem Yarista nyakát és hátrébb lépek, a két férfi pedig csak akkor áll meg, mikor kapok két puszit is az arcomra. Akaratlanul is elpirulok, ami csak fokozódik, mikor a kviddicses eltűri az egyik tincsem. Szinte ismét hallom Sári sikolyát magam mögül. Reagálni viszont már nincs időm, mert közben odaérnek hozzánk a többiek is, nekem meg muszáj visszalépnem, ha nem akarom, hogy rám lépjenek. Egészen Sáriig hátrálok, aki izgatottan bámul Yaristára és az őt körülvevő tömegre, mintha még mindig nem hinné el, hogy tényleg itt van és láthatja. Biztatóan veregetem meg a vállát, majd elfoglalom eredeti pozíciómat a falnál és míg várom, hogy elkezdődjön valami, ismét előveszem a telefonom, hogy írjak Norbinak.
Yarista beszédét érdeklődve hallgatom a falat támasztva, néha rápillantok a mellettem ülő levitásra, hogy megnézzem azért nem ájult-e még el a sztár láttán. Nem nagyon tudok vele együttérezni, tekintve, hogy Yarral háztársak voltunk és még szerenádoztunk is neki. Nehezemre esik úgy kezelni, mint egy igazi sztárt, mert attól függetlenül, hogy nagyon jól játszik és megérdemli a helyét a csapatban, nekem mindig is a levitás srác marad, aki Alex mellett állt értetlen fejjel, de nyilvánvalóan élvezve a helyzetet - és a dalt. De egyébként jó, hogy kaptunk tőle jegyeket, úgysem láttam még élőben játszani. Aztán ahogy véget ér a beszéde és odasiet hozzá az első pár ember, ismét csak előveszem a telefonom. Nem akarok én senkit megfosztani a lehetőségtől, hogy exkluzív interjút készítsenek vele és nem is sietek sehova, úgyhogy szépen megvárom, míg öt percig nem akar valaki a nyakába vetődni és mellélépdelek.
- Szép meccs volt, gratulálok - rámosolygok és összefonom magam előtt a karjaimat, mire majdhogy látni vélem, ahogy a két biztonsági megkönnyebbülten fellélegzik. Szerintem azt hitték megint megkísérelem megfojtani a kviddicsest. - Köszönjük a jegyeket egyébként, máskor is küldhetnél még. Mesélj valamit, kikkel játszotok legközelebb? - szinte azonnal témát is váltok, de egyelőre még fogalmam sincs, hogy miről kéne beszélgetnem vele - a kviddicsen kívül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Hajnali négyig bírtam. Nem aludtam szinte semmit, egész éjszaka vagy forgolódtam, vagy pedig a plafont bámultam kínomban. Remegett a kezem, hányingerem volt és az idegességtől azt sem tudtam, mit csináljak először. Frayec halk morgása keltett ki végül az ágyból. Ki kellett szabadulnom a kastélyból, valami belső kényszer hajtott egyre inkább, de ilyet még sosem éreztem. Olyan volt, mintha háborogna bennem az elemem, és valószínűleg ez dühítette fel a raseket is, aki halkan osonva mögöttem követett a folyosókon, ki a hideg reggeli levegőre. Nem is igazán tudtam, hogy merre megyek, csak hagytam, hogy vigyen a lábam, amerre akar. Órákon keresztül voltam az erdőben, de nem is igazán csináltam semmit, csak hallgattam a szél játékát a fák lombjai között és figyeltem az erdőt feltúró állatot.
Mielőtt – ezúttal Frayec nélkül – kisiettem volna a bejárati csarnok hatalmas ajtaján, még visszamentem a Levitába lezuhanyozni, összekészülni és még valami reggeliféleséget is sikerült magamba erőszakolni. Nem akartam elájulni, fontos volt ez a vizsga és a lehető legjobbat kellett nyújtanom. Liv is számít rám, a nővérem is számít rám, és ha Ádám itt lenne, tudom, hogy ő is számítana rám. És én is számítok magamra.
Már kevésbé vagyok stresszes, mint reggel voltam, de ez csak akkor múlik el teljesen, mikor megpillantom Livet. Ösztönösen húzom ki magam, a szavaira mégis ellazulok, mert tudom, de legalábbis remélem, hogy bármi történjen ma, rá továbbra is számíthatok. Azt akarom, hogy büszke legyen rám.
A nevemet hallva még egyszer bátorítóan rámosolygok a nőre, habár nem pontosan tudom, melyikünket akarom meggyőzni jobban, aztán elindulok az említett ajtó felé, még egyszer utoljára visszapillantva a tanárnőre, majd befordulok a sarkon a lépcső felé. Az ajtót könnyedén megtalálom, de veszek még egy mély levegőt, mielőtt bekopognék és csak az engedély megkapása után nyitok be.  
Tekintetem azonnal találkozik a bent várakozó vizsgabiztossal, aki felé csak bizonytalanul biccentek, aztán lopva körülnézek a szobában, mielőtt megszólalhatna. Nem számítottam igazából semmire, mégis kissé csalódott vagyok a kapott környezettel kapcsolatban. Azt hittem legalább több kapcsolatom lesz a természettel és nem egy sima szobában fogok vizsgázni, ahol van egy kanapé, meg egy asztal székkel. Na jó, talán mégis csalódtam egy picit.
Némán foglalok helyet a férfival szemben, innentől pedig csak rákoncentrálok. Tekintetem ide-oda ugrál a két szeme között, miközben igyekszem a lehető legtöbb fontos információt megjegyezni abból, amit mond. Figyelmesen hallgatom végig a feladatokat, az utolsónál el is sápadok rendesen. Az ajkamba harapva várom meg, míg befejezi a beszédet, majd ismételten csak biccentek, ezzel jelezve, hogy mindent megértettem. Azt már nem látom, hogy elindítja az órát, lehunyom a szemeim és kissé lehajtom a fejem, az ölemben összefűzöm az ujjaim. Érzem a reggel még zavarodottan háborgó elemem, de most nyugodtnak tűnik.
- Túl erős varázslat használata során az illető elájulhat, valamint teljesen kimerül, ilyenkor a következmény lehet láz, rossz közérzet, gyengeségérzet. Súlyosabb esetben bele is halhat, amennyiben nem tudja megszakítani a folyamatot – magabiztosan ejtem ki a szavakat, tekintetemmel a vizsgáztató szemeit keresem. Megvárom, míg mond-e valamit a válaszomra, aztán amikor szó szerint is lerántja a leplet a növényekről, felkelek a kanapéról és közelebb sétálok hozzájuk. Gyorsan vetek egy pillantást rájuk, aztán az elsőhöz fordulok és kinyújtott mutatóujjamat óvatosan hozzáérintem az egyik leveléhez. Érzem rajta, hogy más, valami más benne, de egyelőre még nem tudom megmondani, miért. Tekintetem ide-oda cikázik a növény felépítésén, ernyős virágzata az egyik árulkodó jel, ami segít rájönnöm, mit látok. Végigsimítok rajta, majd fel sem pillantva húzom el az ujjam.
- Angyalgyökér – szólalok meg ismét, a fejemben szinte ezzel egy időben idézem fel a róla tanultakat, aztán már oldalra is lépek, hogy megvizsgáljam a következőt. Ennél nincs semmi különös érzésem, csak olyan, mintha hozzám tartozna. Óvatosan húzom végig ujjamat a virág szárán, majd a lila virágra téved a tekintetem. A szín sokat segít, nem beszélve arról, hogy mikor összenyomom az egyik virágját, meg is fogja az ujjam.
- Epergyöngyike – mondom a nevét, de továbbra sem nézek a férfira. A következőt viszont azonnal felismerem, még csak meg sem kell érintenem hozzá.
- Homoktövis – elhúzom kissé a szám, mert túlságosan is rossz emlékeim vannak ezzel kapcsolatban. Pontosabban a csipkebogyóval, kisebb koromban mindig összekevertem őket. Most már ezer közül is megismerném, hogy melyik micsoda, így ezt gyorsan átugrom. A negyedik már kicsit trükkösebb, de miután ezt is végigtapogatom, megtalál az ismerős érzés és a halványsárga virágok is a segítségemre vannak.
- Sisakvirág – becsukom a szám, de egy kis gondolkozás után ismét kinyitom. – Méregölő sisakvirág – halkan egészítem ki a válaszom, bár nem csak magamnak mondom, elvégre az lenne a cél, hogy a férfi is hallja, amit mondok. Megismétlem egy kicsit hangosabban, hogy biztosan hallja, aztán már fordulok is a következőhöz. Ahogy hozzáérek, rögtön elkap az az érzés, amit a legelsőnél éreztem és már tudom is, hogy miért. A lila virág és a szőrös szára sokat segít, magamban pedig egyre csak ismételgetem a növényekről tanultakat, így sikerül gyorsan rájönnöm erre is.
- Osztrák sárkányfű – fedem fel az utolsót is, majd a férfi kérésének eleget téve nekiállok visszafejleszteni mag formába, miközben beszélni kezdek. – Ez és az angyalgyökér a két kakukktojás, ugyanis a többivel ellentétben ez a kettő levegő elemű, nem pedig föld – lassan beszélek, hogy közben tudjak dolgozni is. Gyakorlottan végzem a munkámat, szinte nincs is szükségem a kezeimre, már csak megszokásból mozgatom őket a növények felett. Gyorsan megy, már el sem kell képzelnem, ahogy a kifejlett növény összecsukódik és zsugorodik egészen kicsi, mag formába.
Mikor az utolsóval is elkészülök, felpillantok a férfira és csak ekkor veszem észre, hogy megváltozott körülöttünk a környezet.  Túlságosan is a növényekre koncentráltam, így a rám várakozó gurkókat is késve fedezem fel. Ismét elsápadok és elhátrálok az asztaltól, ami nem is tudom, itt van-e még, szemeimet a lassan felemelkedő labdákra szegezem. Hogy én mennyire utálom őket! Ráadásul ütő sincs nálam, amivel megpróbálhatnám elütni őket. Bár annak az esélye, hogy én sikeresen másfelé ütök négy gurkót, egyenlő a nullával – már az elsőnél törne mindkét csuklóm.
Tudom, hogy nem szabad bepánikolnom, mert onnan egyenes út vezet az ájuláshoz, ami túlságosan régen történt meg velem, hogy igaz legyen, mégsem tudom nem hevesebben kapkodni a levegőt. Az ajkamba harapva kezdek el gyorsabban hátrálni, a gurkók pedig mintha csak erre vártak volna, hirtelen elindulnak felém. Egy apró sikkantás hagyja el az ajkaimat, mikor védekezőn felrántom a kezem magam elé, ezzel párhuzamosan emelkedik meg előttem a föld, vastag sziklafalat emelve közém és a kedvenceim közé. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt!
Azt meg sem várom, hogy mi lesz a sorsuk, csak megfordulok és egyelőre még nem futva, de gyors léptekkel távolodok el tőlük ismét. Legalábbis ez lenne a célom, de csak egyet sikerül leráznom, mert mikor hirtelen hátrapillantok, hármat látok közeledni. És ha már látom a gurkót, abból sérülés lesz. Egyéb ötlet híján ismét csak magam elé húzok egy falat, azzal pedig pont nem is törődök, hogy az egyiket közelebb kéne magamhoz engedni. Érzem a jelenlétét, olyan mintha pulzálna a mellkasomban valami, ami felé akar húzni. Tudom, hogy itt van, de nem tudom megkülönböztetni a másik kettőtől. Addig nem, míg ennyire egymásra vannak tapadva.
Csak pár pillanat telik el aközött, hogy felemelek egy falat, majd oldalasan kerülök, hogy konkrétan oldalba kapjam a gurkókat. Vetek rájuk egy pillantást és egy hirtelen ötlettől vezérelve megemelem a kezeimet, mire indák csapnak ki a földből, az ég – pontosabban a plafon, már ha még mindig bent vagyunk – felé nyúlva, a sebesen száguldó gurkók felé. Tudom, hogy ilyen sebesség mellett nem vagyok képes megállítani őket, épp csak annyira akarom lelassítani a labdákat, hogy egyrészt megtaláljam végre, melyikkel kéne foglalkoznom, másrészt pedig kitaláljak valamit, amivel leszedhetem magamról a másik kettőt. Mindezt még azelőtt, hogy teljesen kimerülnék és valóban összeesnék.
Sikerül ugyan megfognom a labdákat, de tudom, hogy pörögnek a másodpercek és gyorsan kell cselekednem. Veszek egy mély levegőt és a mellkasomban pulzáló valamire koncentrálok, arra az érzésre, próbálom megtalálni. Elképzelem, hogy jön felém, mintha csak egy ember lenne, én pedig már szinte tárt karokkal várom. Lassan húzom magam felé a legközelebb lévő gurkót, és ahogy egyre csökken közöttünk a távolság, nő az érzés is. Ez az. Megvan.
Egyszerre hirtelen elengedem őket, az indák visszacsúsznak a földbe, én pedig hirtelen lebukok, hogy elkerüljem a találkozást az elemi mágikus labdával. Nem nézek hátra, hogy megkeressem, csak a pulzálásra hagyatkozom, ami csökken, ahogy a labda is egyre távolabb kerül tőlem. De csak addig, hogy megforduljon.
A másik kettővel akarok most foglalkozni, amik továbbra is felém tartanak. Élesen szívom be a levegőt és kinyújtom a kezeimet, igyekszem egyszerre rákapcsolódni mindkettőre, majd bizonytalanul elkezdem összezárni az ujjaimat. Látom magam előtt, ahogy a labdák először csak lelassulnak, azután összezsugorodva más, egy sokkal kisebb alakot vesznek fel. Gyorsan kell dolgoznom az utolsó miatt, így nem pont olyan hatást érek el, mint szeretnék, de addig megteszi, hogy belesüllyeszthessem őket a földbe – lehetőleg jó mélyre ahhoz, hogy ha fel is élednek, ne szabadulhassanak ki addig, míg össze nem haverkodom az elemissel.
Megfordulok, és közben igyekszem valamennyire el is lépni az irányából, de még így sem tudom elkerülni, hogy ne súrolja a karom. Felszisszenek, a felkaromhoz kapok, ujjaimat egy pillanatra erősen rányomom a sebre. Fáradok és most már a kezem is lüktetni kezd, a gurkó pedig már fordul is meg. Félig kinyújtom az ép kezem, és a gurkó közepében érzett mágiára koncentrálok. Egyrészt át akarom formálni, hogy ne csapjon agyon, másrészt össze akarok kapcsolódni vele. Megremeg a kezem és levegő után kell kapnom, de nem hagyom magam. Lehunyom a szemem, ezzel kockáztatva azt is, hogy nem látok belőle semmit és csak a bennem és benne áradó mágiára koncentrálok.
Elképzelem, ahogy a sárga fény – nem tudom, miért pont sárga – utat tör magának a vaslabdán keresztül felém, az enyém pedig összekapcsolódik vele és eggyé válnak. Eszembe jut a hajnal, mikor szinte tombolt bennem az erőm, most viszont semmi ilyesmit nem érzek. Csak az jár a fejemben, hogy valahogy átadjam neki ezt a nyugodt érzést. Lassan és mélyeket lélegzek, a pulzálás pedig csökken. Szédülni kezdek, a karom meg egyre jobban lüktet, képtelen vagyok úgy koncentrálni, hogy minden egyszerre sikerüljön, így felhagyok a gurkó átalakításával és hagyom, hogy kisebb alakban, a földhöz közel, de továbbra is felém tartson. Lassabban, mint ezelőtt, mert hat rá ez a fényes elképzelésem, de nem eléggé ahhoz, hogy teljesen megálljon. Olyan lassúnak tűnik, hogy sikerüljön megnyugodnia, pedig valójában gyorsan pörögnek az események.
Ismét lehunyom a szemeimet és megpróbálkozom ezzel még egyszer, a biztonság kedvéért viszont hátrálni kezdek. Óvatosan haladok, nem akarok elbukni semmiben, mert azzal teljesen kizökkennék a koncentrációból.
Megremegnek a pilláim a folyamat közben, míg a mellkasomban lévő érzés csökkenni kezd. Egyre gyorsabban kezdem elveszteni azt a valamit, amit eddig pulzálásnak hittem, a labda ezzel párhuzamosan kezd lassulni és ahogy a férfi fogalmazott, megnyugodni. Nehezen lélegzek és szédülök is, mikor legközelebb kinyitom a szemeimet, de a gurkó úgy tűnik, mintha veszélytelen lenne. Mivel nem tudom, meddig fogom még bírni, így hátat fordítok neki és ujjaimat rászorítva a felületi sebre szemeimmel a férfit keresem. Remélhetőleg ennyi elég volt neki és meg van elégedve velem. De legalábbis elenged, mielőtt tényleg összeesnék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Fogalmam sincs, mi történt. Nem tudok gondolkozni, zavarosak a gondolataim és képtelen vagyok másra gondolni, mint a testemet végigjáró fájdalomra. Csak tompán hallom a körülöttem zajló eseményeket, a vér a fülemben dobol és konkrétan megakadályozza, hogy bármit is megértsek a beszédből mellettem. Szemeimet szorosan lehunyom, körmeim a tenyerembe vájnak, ahogy összeszorítom az ujjaimat, hogy eltereljem a figyelmem a kínzó fájdalomról, ami a hátam irányából érkezik. Érzékelem, hogy mozgatnak valahova és sietnek, de nem tudom hol vagyok, hogy kik vesznek körbe, hova akarnak vinni, vagy mit akarnak csinálni velem. Fel akarom emelni a fejem, ki akarom nyitni a szám, sikítani akarok, üvölteni, bármit megtennék most, hogy enyhüljön a fájdalmam. Az egész testem lángol, körmeim felsértik a tenyerem és vékony vércsík fut ki az ujjaim közül, szőke hajam a homlokomhoz tapad az izzadtságtól. Ide-oda forgatom a fejem és panaszosan nyüszítek, mint valami megkínzott kutya, de még mindig nem szűnik a fájdalom. Sírni akarok, az elemem egyre jobban mozgolódik bennem, de nem tudom megemelni egyik végtagom sem. Az arcomon lefolyó könnyek az utolsó dolog, amire emlékszem, mire végre sikerül elájulnom és ezzel megszabadulnom egy kis időre a fájdalomtól.
Fogalmam sincs, hogy mennyivel később ébredek fel, de félhomály van a teremben, odakint talán már esteledik. Lassan nyitom ki a szemem és életemben először sikerül gyorsan hozzászoknom a sötétséghez. Valami ágyon fekszem, ami túlságosan is hasonlít a kórházi ágyakhoz, hogy ne essen le rögtön, ispotályban lehetek. Érzem a növekvő gombócot a torkomban és a hasam is bukfencezik egyet, szinte azonnal bepánikolok. Kétségbeesetten akarom megemelni a fejem, abban a pillanatban pedig, hogy egy kicsit is megmozdulok, ismét fájdalom hasít a hátamba és felkúszik egészen a nyakamig. Érzem az arcomon lefolyó könnyeket, szaporán kapkodom a levegőt és csak az jár a fejemben, hogy nem akarok itt lenni. Haza akarok menni, a szüleimhez, a nővéremhez, a kastélyba, bárhova, ami nem egy ispotály. Már tudom az idekerülésem okát és hát őszintén szólva nem vagyok túlságosan elragadtatva a ténytől, hogy ismételten gurkó miatt fekszem egy ilyen ágyon és várok arra, hogy valaki jöjjön és kiüssön, hogy ne érezzen a fájdalmat.
Emlékszem mindenre: a szélre, aztán a barátnőm üvöltésére, ahogy figyelmeztetni próbál a közeledő gurkóra, majd a pillanatokkal később becsapódó vasgolyóra, ami fogalmam sincs, mennyi és melyik csontjaim zúzta szét teljesen. Emlékszem a fájdalomra, a le-lecsukódó szemeimre, és arra is, hogy mennyire könnyen dobált ide-oda a szél, miközben lefelé zuhantam. Tudom, hogy a terromágia még félig ájult állapotban is segített, most viszont nem érzem. Egyáltalán nem érzek semmit és ez rémít meg a jobban. Most fordul elő velem először, hogy semmilyen kapcsolatom nincs a terromágiával, ettől pedig ismét sírni kezdek. Némán küszködök a könnyeimmel, ujjaim ismét ökölbe szorulnak. Mindenem fáj. Érzem a bennem egyre növekvő pánikot, de senki sem jön, hogy megnyugtasson. A nővéremet akarom, Livet akarom, ezekben a percekben pedig még annak is őszintén tudnék örülni, ha a következő pillanatban belépnének a szüleim, hogy átöleljenek és azt suttogják a fülembe, minden rendben lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem akarok itt lenni. Szívesen ráznám is a fejem, hogy így jelezzem, mennyire ellenzem ezt az ötletet és bárhol szívesebben lennék, mint egy ispotályban, bizonytalan ideig. Az a bizonytalan idő pedig több lesz csak egy pár napnál a hátamba nyilalló fájdalomból ítélve. Utálom ezt. Utálok itt lenni, utálom a fájdalmat, utálom a gurkókat, és most még magamat is utálom, amiért nyolc év kviddics után arra sem vagyok képes, hogy egyáltalán megpróbáljam kikerülni azt a rohadt vasgolyót. És egy ilyen embert akartak többen is az ificsapatukba...! Még talán az is jobb lett volna, ha egyszerűen csak elfogadom az egyik ajánlatot és mindez nem történik meg. Ha lett volna csapatom, nem kellett volna a barátnőimmel kviddicsezni, akik egyrészt se nem profi játékosok, se nem játsszák olyan élvezettel, mint én. Szeretik, de nem rajonganak annyira érte, mint én. Hiba volt ez az egész és most fizetek meg érte.
Aztán valaki hozzámér. Összerezzenek az érintésre és egy pillanatra azt hiszem, Norbi ül az ágyam mellett. Lassan nyitom ki a szemem, amit már nem is tudom, mikor csuktam be, fejemet óvatosan fordítom a kezem irányába, hogy szembenézzek a némán mellettem ülővel. Nem ismerem. Ez az első gondolatom, mikor rápillantok, majd élesen szívom be a levegőt és ösztönösen húzom el a kezem. A csuklómra pillantok, hogy megkeressem az elemi mágia jegyet a bőrömön. Hiába nem érzem jelen pillanatban, attól még itt kell lennie, nem tűnhetett csak úgy el, nem igaz? ...ott van. Megkönnyebbülten engedem ki az eddig észrevétlenül bent tartott levegőt, ujjaimat ezután ismételten ökölbe szorítom, végigkarcolva a délután - tegnap, bár jelen pillanatban fogalmam sincs, mennyi ideig voltam kiütve - okozott sebeket. Ha itt a jegy, hol az elemem? Mi történt? Érzem, hogy a pánik megint átveszi az irányítást, szaggatottan kezdek el lélegezni, de ugyanakkor kapkodom is a levegőt. Könnyek gyűlnek a szemembe és bár legszívesebben rá sem néznék, csak felkelnék és magam mögött hagynám az ispotályt, felpillantok a férfira.
- Nem érzem - nyögöm keservesen és szánalmasan halk hangon. Még magam is meglepődök, hogy mennyire nehezen megy a beszéd, ami csak még több könnyet eredményez. Ne sírj. Szipogva rázom meg a fejem és lehunyom a szemeimet, fejem elfordítom a férfitól, ujjaim még mindig ökölbe zárom. Még csak nem is a sérüléseimmel foglalkozom, nem azzal, hogy le is bénulhatok. Csak a terromágia érdekel, mégsem érzek semmit. Itt van, de mégis eltűnt. Tudom, hogy valahol velem kell lennie, mert nem akarom elveszíteni, az talán még jobban fájna, mint az, amit most érzek. Megmozdulok, fel akarok ülni, de a hátamba azonnal éles fájdalom hasít. Az ajkamba harapva fojtom el a kitörni készülő kiáltásomat, szemeim egy pillanatra felpattannak. Mielőtt a mellettem ülő férfit teljesen figyelmen kívül hagyva visszazárnám őket, még eszembe jutnak Noel szavai, amit egy vizsga után mondott nekem, a könyvtár egyik hátsó sorában. Akkor még nem értettem, hogy miért beszélt így a pyromágiáról, már szinte úgy hangzott, mint valami fanatikus. Akkor még nem értettem, hogy milyen együtt élni vele. Akkor még nem tudtam, milyen lehet elveszíteni. Pótolhatatlan. Olyan érzés, hogy ha elvennék, valószínűleg meghalnék. Nélküle nem én lennék. Már nem. Úgy érezném, hogy a gerincem tépték ki belőlem. Nincs semmi a világon, ami felérhetne ezzel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A kint tomboló viharról nem vagyok hajlandó tudomást venni. Hallom az eső kopogását az ablakon és gyanítom, hogy emiatt is van ennyire sötét a szobában, mert talán nincs még éjszaka, bár az időérzékem abban a pillanatban vesztettem teljesen el, hogy elájultam útközben a vizsgálóba. Nem mondhatnám, hogy ezúttal nem örültem az eszméletvesztésnek, mert így legalább nem éreztem a gerincem mentén végighúzódó fájdalmat, aminek eredeti helyét be sem tudtam volna azonosítani. Fogalmam sincs, hogy az a gurkó mennyire közel csapódott be a nyakamhoz, de ha szerencsém van, akkor el sem érte nagyon a gerincoszlopom. Nem mintha annyira nagy szerencsém lett volna, ha a kviddicsről volt szó, de hát nekem szerintem már csak a reménykedés maradt.
Nem ismerem a mellettem ülő férfit és csak sejteni tudom, hogy egy itt dolgozó lehet, habár az öltözete nem éppen ezt láttatja. Össze vagyok zavarodva, nem vagyok benne biztos, hogy mit is kellene most vele kezdenem, így inkább csak figyelmen kívül hagyom és koncentrálok a terromágiára. Most csak egy nagyon kicsit szeretném elérni, éppen annyira, hogy érezzem a jelenlétét és megnyugodhassak. A probléma pedig csak annyi, hogy ezt képtelen vagyok most megtenni és így a megnyugodás sem egy elérhető opció. Nekem meg valószínűleg éppen pihennem kellene, hogy minél gyorsabban gyógyuljak és elhagyhassam ezt a helyet, ezen pedig nem segít a visszatérő pánikrohamom.
Csupán ürességet érzek, ha a terromágiára koncentrálok, pedig annyit még mindig száz százalékig tudok, hogy emiatt éltem túl a zuhanást, nem más miatt. Az egy másik dolog, ha a gurkó beléd csapódik és összezúzza pár csontodat, mert meg lehet oldani pihenéssel meg csontforrasztással. Engem most még sem ez izgat a legjobban, hanem az elemem és ezt a férfi tudtára is adom, aki készségesen válaszol a fel nem tett kérdésemre.
Összeszorul a szívem. Dacosan egymáshoz préselem az ajkaimat és leküzdöm a kényszert, hogy ismét sírni kezdjek, mert attól egyikünknek sem lesz jobb. Attól viszont én jobban érzem majd magam, ha elmehetek, de nem tudok mozogni. Érzem a hátamon végigfutó fájdalmat, mégsem kiáltok. Szúr, zsibbad, éget, meg sem tudom különböztetni, hogy melyik hol van jelen. A jobb kezem nem is érzem, azt már meg sem próbálom megemelni, és ahogy a férfi mellettem először felpattan, majd rögtön utána már nyúl is, hogy visszanyomjon az ágyra, némán engedelmeskedem neki. Habár nem sikerül teljesen felülnöm, a visszafekvésbe elég rendesen beleszédülök, ép kezem ösztönösen emelem meg talán a férfi felé, miközben szemeimet szorosan lehunyom.
- Mi történt? - kérdezem tőle csendesen a kérdésére kérdéssel válaszolva. Nem a balesetre gondolok, mert arra sajnos tisztán emlékszem, hanem az az utáni eseményekre, ezt viszont már nem teszem hozzá. A beszéd most éppen nem fáj és valószínűleg nem is fog, de annak semmi értelme, ha csak megint elkezdek panaszkodni. Arra úgysincs főzetük, hogy visszahozzák a terromágiám.
Némán fürkészem a férfi arcát, lassan feltérképezem annak minden vonását, amíg a válaszra várok.
- Szóltak valakinek? - teszek fel kicsivel később egy másik kérdést, majd kis gondolkozás után folytatom. - Van itt valaki? - riadtan pillantok fel rá, mert még csak most tudatosul bennem, hogy arról szintén fogalmam sincs, a zuhanás óta mennyi idő telt el. Az is lehet, hogy már hónapok óta kómában voltam és csak pár órája ébredtem... mármint, ennek nyilván elég kevés esélye van, de azért megfordul a fejemben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Egy tömegből különösen kitűnő, göndör, vörös hajkoronát keresek, de minden egyedül eltöltött perccel egyre jobban kétségbeesve. A kezemben az elveszett illető táskáját szorongatom fehéredő ujjakkal, és ráadásul még a rossz helyen is állok, a büfébe vezető boltív közepén megállva ugyanis eléggé megnehezítem a ki-be járkálók dolgát. De hát igazán nem tehetek róla, minden a szobatársam hibája. Először is elrángat ide azzal a céllal, hogy majd jól bevágódik valami orvosnál, majd se szó, se beszéd, nálam hagyja a táskáját minden értékével - köztük a pénztárcájával és a telefonjával - benne. Nekem pedig még annyit sem mond, hogy visszamenjek-e az egyetemre vagy itt várjam meg. Végül az utóbbi mellett döntök, mert ennél a lánynál sosem lehet tudni.
Miután nem sikerül elkerülnöm egy eléggé rosszalló pillantást, amiért még mindig az útban állok, úgy tíz perc után igazából sikerül beljebb lépdelnem és magamhoz képest még elég sikeresen el is vegyülni az emberek között - vagyis levágódok egy szabad székre és felcsapom mindkét táskát az asztalra, hisz' csaknem viszi el senki... Most még kifejezetten bajom sincs ezzel a sok emberrel egészen addig, míg meg nem találom a barátnőmet. Azután majd szépen visszatérek a tömegutálatomhoz, hogy a mai napom is természetesen teljen el.
Már éppen kezdenék jobban belemerülni a szobatársam táskájának átkutatásába, hátha esetleg mégis elvitte magával a mobilját valamilyen csoda folytán, mikor valaki megszólal mellettem. A hangot nem, de felpillantás után az arcot azonnal felismerem és a mosoly láttán még el is pirulok.
- Jamie - barátságosan biccentek először neki, majd a velem szemben álló szék felé. Mégse álldogáljon már itt szegény. - Ó, hát én... Igazából nem az előadások miatt vagyok itt, de biztos vagyok benne, hogy mind nagyon érdekes. Nyilván mindenki azért rohant ide be, hogy minél több kajával tankolhasson fel a még ez után kezdődőekre. Bírni kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A férfival ellentétben én nem kapom el a tekintetem; továbbra is az ő arcát fürkészem kedves mosollyal az arcomon, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Habár nem ismerem túlzottan, mégis jó egy ismerős arcot látni egy teljesen vadidegen helyen, merthogy őszintén be kell vallanom, fogalmam sincs, mi történik körülöttem. Addig még eljutottam, hogy konferencia van, meg szünet, de hogy pontosan miről is szól, na arra a kérdésre már nem tudnék választ adni.
- Habár őszintén szólva fogalmam sincs, kiről beszélsz, kitartást az elkövetkezendő… egy órához? Másfélhez? Kettőhöz? Mennyi ideig tartanak ezek az előadások? – tanácstalanul pislogok a férfira, számat bocsánatkérően húzom el. Nyilvánvalóan nem erre a rendezvényre érkeztem, most meg már abban sem vagyok teljesen biztos, hogyan engedtek minket ide be. Ennek nem valami zárkörű eseménynek kellene lennie vagy valami? - Miért hívják meg folyamatosan, ha olyanról beszél, ami már elavult? Nem kellene újakat keresni, akik még talán fenn is tudnák tartani az érdeklődést? – Nem, most egyébként természetesen nem a nyúzott arcára gondolok, amit oly serényen igyekszik eltüntetni halvány mosolyával. Túlságosan fáradtnak tűnik, ennyire pedig még ez a megáldott konferencia sem lehet unalmas.
- Én és a képességem, köszönöm szépen, megvagyunk. Semmi olyan sérülés nem ért volna, amiből ne tudnék felépülni. Nem ez volt az első, hogy eltalál egy gurkó, és nagyon valószínűleg nem is az utolsó – olyan könnyedén beszélek az esetről, mintha ez nekem egy teljesen mindennapos dolog lenne, és akik jól ismernek, azok tudják is, hogy tényleg az. Nem akarom annak az ellenkezőjét bebeszélni magamnak, ami úgyis tudom, hogy meg fog történni, de semmi maradandó sérülésem nem lett, akkor meg minek ennyit rágódni rajta. - Eléggé, hát hogy is mondjam, rossz állapotban voltam még pár napig, hogy hazaengedtek, főleg az elemem miatt, de egy jó alvás és egy-két órával több gyakorlás mindent helyrehozott. – Azt meg hozzá sem teszem, hogy két héttel később már ismét seprűn voltam. Még ha nem is az orvosom, inkább megkímélem a jó hírektől.
- Öhm, van arra esetleg valami esély, hogy találkoztál egy feltűnően vörös hajú, körülbelül 165 centiméter magas, nagyon hangos és nagyon vidám lánnyal?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Figyelj, a leghátsó sor mindig jó lehetőség arra, hogy elszórakoztasd magad bármi mással, ami nem kapcsolódik ahhoz, amire figyelned kell, vagy mondok jobbat: alvásra. Főleg ha sötét van, akkor meg a kutya nem veszi észre, ha lecsukódik néha a szemed – egészen ártatlanul vonom meg a vállam, majd hátradőlök a székemen, mint aki jól végezte a dolgát. Imádom kisegíteni az embereket ilyen szempontból, mert biztos vagyok benne, hogy senki nem nézné ki belőlem, pedig nekem sem olyan szent a lelkem, mint azt hiszik.
- Muszáj volt. A terromágiával nem lehet csak úgy viccelni. Meg amúgy is, elvileg gyógyító lesz belőlem, ha össze nem töröm magam útközben még egyszer, szóval még az is megeshet, hogy a következő konferencián már én is itt leszek. Mármint… Úgy leszek itt, hogy eredetileg is ide készültem, nemcsak úgy idetévedtem – a végére magam is kissé belezavarodok a mondanivalómba, de végül csak sikerül kinyögnöm, hogy mit akarok. Igazán nem esett nehezemre a beszéd, ha leküzdöttem a kezdeti nehézségeket, de az már akkor megvolt, mikor kedves barátnőm volt szíves egyedül hagyni egy folyosó kellős közepén egy rakás idegen között.
Jamie válaszára konkrétan elsápadva pislogok a férfira, majd arcomat a tenyerembe temetve nyögök fel.
- Merlinre, csak azt ne! – a kezeimbe fújtatva rázom meg a fejem a férfi kérdésére, mert most legszívesebben letagadnám a lányt, csak hát elég furcsán venné ki magát, hogy az előbb még róla kérdezősködtem. Lassan elhúzom a kezeim az arcom elől és szőke tincseimbe túrva dőlök ismét hátra a széken. - Sajnos vele, igen. Minden szenvedésem okozója az a lány, úgyhogy ha bárhol találkoznál vele, csak tegyél úgy, mintha nem is látnád. Hidd el, jobban jársz – vetek rá egy elkeseredett pillantást, de teljesen komolyan gondolom, amit mondtam. Mindenkinek csak jobb, ha távol marad attól a lánytól, hiába szeretem nagyon, az emberiséget mégis jobban meg akarom védeni.
- Szerinted mennyi esély van arra, hogy a doktor három másodperc múlva lélekszakadva rohan vissza ide és hazarángathatom a vörös hercegnőjét? – érdeklődve vetek egy pillantást a boltíves ajtó felé, de igazából magam se hiszem el, hogy mindebből bármi is bekövetkezhetne, pláne nem három másodperc múlva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Még ha nem is gondolnám teljesen komolyan, amit megosztok vele, egy kis igazság ettől függetlenül van benne. Nem szoktam én rossz vagy értelmetlen dolgokat mondani, általában tőlem csak jót lehet hallani, és főleg hasznosat, mert a hasznos az jó és így végül is körbeért a kör. Csak hiába jártatom a szám, az esetek nagy részében senki sem fogadja meg a tanácsaim, de legalább figyelni figyelnek. Az is valami, azt hiszem.
- Hát úgy terveztük, igen – esetlenül rántom meg a vállaimat, pedig erről bőven lehetne még mit mesélni. Meg tudnám vele osztani, hogy az elemem mennyire a segítségemre lehetne benne, hogy hogy jutottam el ehhez a döntéshez és honnan indultam, hogy miért nem valami más munkát keresek magamnak, hogy egyáltalán dolgozom-e már vagy még iskolába járok. Ha nem is én lennék, még egy kellemes beszélgetés is kerekedhetne ebből, de én csak lezárom ezt a témát ennyivel, ekkor viszont Jamie felteszi az egymillió galleont érő kérdését. Tanácstalanul rázom meg a fejem és veszek egy nagy levegőt, mielőtt belekezdenék a válaszba – ami ezúttal sem valami hosszú, de hát próbálkozom.
- Hát látod, ez az a kérdés, amit minden nap felteszek magamnak… - Itt egy kissé összezavarodom, mert Jamie természetellenesen kedvesen kezd el mosolyogni, amitől meg kell állnom a beszédben, és kell egy kis idő, amíg rájövök, hogy amúgy biztos van valaki a hátam mögött és mindez nem nekem szól. - Ugyan, nem probléma. Szóval… Nem tudom, mit akartam mondani. De már nem tudom, miért nem a kviddics mellett döntöttem. Valószínűleg köze lehetett hozzá annak a rengeteg sérülésnek, amit nyolc év alatt sikerült összegyűjtenem. – A mai napig bizonytalan vagyok a döntésemben. Minden felkérést visszamondtam, ennek pedig köze volt az iskolai bajnoksághoz is, Norbihoz is, a családomhoz is, voltak problémáim az elememmel, és akkor jött a gyógyítás is, mint lehetséges opció.
- Vagyis sosem szabadulok innen. Remek – utóbbit már csak morgolódva teszem hozzá, közben a táskák mellé dobott telefonomra pillantok. Nagyon jól tudom, hogy annyi idő biztosan nem telt még el a kockázatmentes lelépésemhez, bár talán ezt kellett volna tennem abban a pillanatban, hogy elvesztettem a tömegben Liza vörös fejét. Már rég otthon lehetnék.
- Hogy micsoda? – majdhogynem meg sem hallom a férfi ajánlatát, amire csak meglepetten pislantok fel. Értetlenül bámulok rá, egyrészt nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, másrészt abban is kételkedem, mennyire gondolja ezt komolyan. - De… Azt el kell mondanom, hogy én nem legálisan vagyok itt, Liza csempészett be mindkettőnket, bár azt sem igazán tudom, hogy van-e itt valamiféle biztonsági… Szervezet...?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Túlságosan régen jártam az iskolában. Annyira ugyan nem elég régen, hogy elfelejtsem errefelé a járást, de még így is minden itt töltött alkalommal felfedezek új dolgokat. Hiába töltöttem itt nyolc évet, még mindig van mivel meglepnie a kastélynak.
Ma ismét rokonokat jöttem látogatni, hiszen alapvetően nagyon nincs már miért visszajárnom ide. Órákra nem kell járnom, legalábbis ezekre nem, a hozzám közelebb álló barátok pedig szintén elmentek már innen. Csak az a pár rokon maradt itt szétszórva a kastélyban, akikkel viszont tartom a kapcsolatot és imádom is őket, így természetesen néha visszajövök hozzájuk egy délutáni teára vagy hasonló.
Ezúttal velem van az elbűvölő, Frayec névre hallgató rasek is, aki még ennyi idő után sem volt képes megszokni az iskolát. A sok együtt töltött év elteltével azt hinné az ember, hogy jól nevelt az állata és nem kóborol el semerre, még akkor sem, ha esetleg valami újat talál, de ez nálunk nem így van. Abban a pillanatban, hogy megérez valami újat, amiből egyébként elég sokat érezhet, hiszen legalább egy éve nem járt ebben az épületben, Frayec hirtelen elrúgja magát a földtől és vissza sem nézve kilő a folyosó vége felé, én meg utána. Habár nem olyan gyors, hogy ne sikerüljön könnyedén elkapnom, a meglepetés erejét használta, így tulajdonképpen esélyem sincs. Csak azt remélem, hogy ezt a folyosót legalább nem hagyja el, mert jaj lesz neki, ha elveszik az iskolában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Már lassan én sem tudom pontosan, Frayec mióta van velem, ami azt jelenti, hogy igen nagyon régóta. Ő is, mint minden másik állatom, akik iskolás éveim alatt velem voltak, rendesen meg lett nevelve. Sassy és Roxy is hosszú ideig volt velem, mégsem volt rájuk olyan nagy panasz, pedig azért egyik sem volt igazából annyira lusta kutyus, a macskám viszont nem töltött annyi időt a kastélyban, hogy bármi bajt okozzon. Frayec hármójuk helyett is rossz, ezt meg szeretem ráfogni arra, hogy mágikus lény. Ezzel a kifogással bármit meg lehet magyarázni.
A rasek egy kecses mozdulattal elrugaszkodik a földtől és félig ugrálva, félig szaladva elindul a folyosón, nekem meg nagyon nincs más választásom, mint elindulni utána. Ha kirohan az iskola ezen részéről, úgy eltűnhet, hogy még napokkal később se fogom megtalálni, az idegenekkel meg még mindig olyan semmilyen viszonyban van. Most már nem bújik előlük annyira, de nem is lehetne azt mondani, hogy nagyon szívélyesen fogadja őket.
Az állatot végül egy lány társaságában találom meg nem messze. Frayec kíváncsian pislog a levitásra, majd kis idő után leül a földre. Így talán még kisebbnek tűnik, pedig amúgy sem olyan nagy állat. A lány kérdését még pont elkapom, így mikor közelebb érek hozzájuk, bátorítóan rámosolygok.
- Ő egy rasek. Mágikus lény – és főleg egy mosómedvére hasonlít, tenném még hozzá, csakhogy ez elég egyértelmű. - Remélem nem ijesztett meg nagyon, vagy tett bármit, ami veszélyeztetné az életed.
Na jó, ez így elég ijesztően hangzik, de én most konkrétan arra gondolok, hogy nem futott-e be a lábai közé, amitől ugye szegény lány eleshetne, vagy karmolta meg, vagy lökött ki valamit a kezéből. Frayec hiába szégyenlős idegenek előtt, még bármikor veszélyben érezheti magát, ami miatt tehet olyan dolgokat, amit amúgy máskor nem tenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Lábfejem egyenletes dobolása kíséretében lapozok még egyet a könyvemben, aminek egy kicsit sincs köze a kutatásunkhoz. De mindegy is. Jelenleg egyedül ülök az egyik asztalnál, körülöttem több könyv itt-ott kinyitva és elszórva. Masa valahol a polcok között mászkál újabb kötetek után kutatva, hátha azoknak több haszna lesz, mint az előttem lévőnek. Halvány fogalmam sincs az időről, hogy mióta ülök már itt, vagy Masa mikor tűnt el a sorok között, és bár soknak tűnik, biztos nem lehet több pár percnél.
Fáradtan dörzsölöm meg a szemem és a mellettem lévő széken pihenő rasekra pillantok, aki egyáltalán nem zavartatva magát összegömbölyödve alszik. Mosolyogva rázom meg a fejem és egy másik kinyitott könyvért nyúlok, hogy azt magam elé húzva olvasgatni kezdjem. Valaminek kell lennie. Valaki, valahol, valamikor csak látott már vagy részt vett benne és aztán feljegyzést készített róla. Muszáj találnunk egy kis információt.
- Masa, ebben semmi nincs a kviddicsről. Csak az animágiáról van benne szó – panaszkodok a lánynak, amint visszatér gyűjtögető körútjáról. Ezt a könyvet is eltolom magamtól és közelebb húzok egy harmadikat, hátha abban lesz valami hasznos. - Amúgy meséld már el még egyszer, hogyan is sikerült neked kiharcolni egy terelőpárbajt?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Szóval ebben a könyvben sincs semmi használható. Hiába lapozom át az egészet, futom át gyorsan a sorokat valami hasznosat keresve, még csak meg se említi a labda szót. Vagy a kviddicset. Vagy bármi ehhez kapcsolódót.
Masa közben visszatér az asztalhoz pár újdonsággal, mire érdeklődve csusszanok hozzá közelebb a székkel – amilyen halkan csak lehet, elvégre ez mégis csak egy könyvtár. Mondjuk az első oldalnál tovább nem jutunk, mert nekem is fel kellett azért tenni egy kérdést. A lány válaszát hallgatva először csak figyelmesen tanulmányozom az arcát és bólintok egy aprót, mint aki teljesen érti a helyzetet. Pedig nem.
- Szóval annyira mérges lettél valakire, hogy felajánlottad..? Felajánlottad neki, hogy akkor rendezzétek ezt le ilyen módon? Bencére lettél ennyire mérges a meccs miatt, vagy mi történt? – értetlenkedve ráncolom a homlokom és bár nem akarok belekérdezni valami nagy párkapcsolati drámába, mert tudom az milyen, mégis muszáj feltennem pár kérdést. Párat.
- Lapozz bele abba – mutatok rá az előtte fekvő könyvre. - Az ábrákból ítélve talán több köze van a kviddicshez, mint azoknak a könyveknek, amiket én hoztam - teszem még hozzá mosolyogva, de közben már azon jár az agyam, hogy ha nem is a könyvtár segítségével, hát hogyan máshogy lehetne kideríteni, mi is az a terelőpárbaj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Egyik kezem a kinyitott oldalakon tartva, türelmesen várom meg, míg Masa erőt vesz magán és elkezdi magyarázni, hogy mi történt pontosan, amiatt most egy kis kutatómunkát végzünk. Tényleg nem akarok semmibe beletenyerelni és készen állok közbevágni, ha valami érzékeny dologról van szó, bármennyire is illetlen dolog más szavába vágni. Nem tudom mennyire lenne hajlandó ilyet megosztani velem, de azt sem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát miatta. Inkább akkor ne tudjam meg az okot.
Aztán mesélni kezd. Béla hallatán csupán egyik szemöldököm emelkedik feljebb, arcom rezzenéstelen marad, de már tudom, hogy ez az aprócska dolog életem végéig velem marad. Pláne most, hogy az Edictumban is szó volt róla. Ó igen, még mindig olvasok Edictumot. Csak Norbi ne olvassa és értelmezze félre, mert akkor bajok lesznek otthon.
- Figyelj, először is, ezt a taktika kihallgatást teljesen megértem. Mi is csináltuk anno még ifjabb koromban – végül is csak 24 vagyok, de mindegy -, bár mi inkább kimentünk a többi ház meccsére és ott írtuk össze, hogy ki, mi, merre, hogyan – azért kedvesen mosolygok rá, hiszen ez egy teljesen érthető és normális dolog. Meg hát tinédzserek vagy mi – ismétlem, 24 vagyok – és ilyenkor meg kell bámulni mindenkit, aki él és mozog.
- Másodszor meg… Mindenkivel előfordul, hogy kicsúszik a száján valami, amit esetleg nem akart volna kimondani és igen, a helyedben valószínűleg én is így tettem volna. De… Ki az a Henrik? Nem hiszem, hogy játszott ellenünk – kérdezek vissza lassan. Kutakodom az emlékeim között és próbálok, nagyon próbálok arcot kötni a névhez. Squadron kviddicses ez biztos, de mivel egy ideje nem vagyok már napi látogatója a kastélynak, nem ismerem az emberek többségét. A kviddicseseket szoktam, de Henrik most még sem ugrik be. Csak Béla, mert vele szívatnak mostanában a lányok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Igazából feleslegesen próbálok rájönni Henrik kilétére, mert egy random iskolás gyerekről úgysem fogom tudni, hogy kicsoda. Ellenünk nem játszott, így onnan nem ismerem, a pirosak minden edzésére meg sajnos nincs időm az egyetem mellett kicsücsülni. Masa majd bevállalja ezt is és kiszökik a legközelebbi edzésre is, hátha felbukkan ez a bizonyos Henrik.
A lányt lepisszegő hangokra idegesen pillatok oldalra-előre a körülöttünk tanulni vagy olvasni próbáló emberekre. A mellettem alvó állat is mocorogni és egy pillanatra azt hiszem lezuhan a székről, de csak még kisebbre húzza össze magát.
- Ha szabad bejárása van, akkor nem diák – hangosan kezdek el gondolkozni, hátha ez segít rájönnöm a férfi kilétére. - Szóval idősebbnek kell lennie. Idősebb egy diáknál. Jesszusom, Masa, te terelőpárbajra hívtál egy felnőtt férfit? – a székemen hirtelen előredőlve sziszegek a lánynak, mielőtt még ismét felbolydul a könyvár, amiért mi itt próbálunk beszélgetést folytatni. Addig örüljenek, amíg ingerülten össze nem csapom az egyik könyvet.
- Jó, oké, oké. Oké. Oké – motyogom lassan, az előttem kinyitott kötethez fordulva. - Akkor viszont sürgősen találni kell valamit – aggódva pillantok fel a lányra és gyorsan lapozni kezdek. Egyáltalán nem akarom, hogy valami felnőtt férfival bármiféle párbajba kezdjen, de nem vagyok az anyja, nem tilthatom meg neki. Aggódni viszont aggódhatok.
- Figyelj, mennyire sürgős ez a dolog? Vannak ismerőseim, például a régi csapatom terelői és Norbi csapattársaival is jó a kapcsolatom, tudok esetleg írni valakinek egy baglyot és megkérdezhetem őket, hogy mi a fene pontosan a terelőpárbaj. Ahhoz viszont kell egy kis idő, míg megfordulnak a baglyok. Jézusom, ugye nem holnap lesz?