Én még itthon suli után kitakarítottam a lakást, úgyhogy én már nem is akarok menni. XD Jó helyen ülök a székemen. :'D
Nálam csak a főkarakterem fog évet lépni. Hacsak meg nem emberelem magam Ninával és megírom a sárkánytant...

Zseniális ötlet én is csináltam már ilyet. Tulajdonképpen így kerültem ki a mestertanonccá válást. :3
Egyébként egészen jól megszoktad a beceneved. *-* Olyan jó, hogy végre valaki nem lázad...

Benjamin Lawrence Krise - 2014.03.15. 19:11

Gondolom azonnal rányomulnál saját magadra. Még egy ilyen pasit.

EZ ITT A REKLÁM HELYE!
Léna úgy érzi, hogy nagyon fél tőle mindenki, úgyhogy jól figyeljetek, mert egyszer mondom el! Léna nagyon aranyos, ÉDES lány, nem kell tőle félni, mert nem harap a néni (rímelt, ez az! *-* XD). ^^ *---*

*közérdekű közlemény vége XD*

Jamie: Az ilyenekkel nem érdemes foglalkozni. Szerintem ma már az ilyen nem meglepő - sajnos.

Almásy Léna - 2014.04.08. 14:52

Hát én csak kedveskedem ám neked. Csak azért, hogy ne féljenek tőled...

Almásy Léna - 2014.04.08. 14:54

Meg az, hogy nem a "Cuki vagyok"-ot raktam be gramofonba... XDDDD

Almásy Léna - 2014.04.08. 14:57

Úgy érted azzal a sárkánnyal, akitől félsz, mert téged is majdnem szétcincált? Nagy esély van rá...

Leonard Harris - 2014.04.09. 18:01

Őszinte részvétem. Komolyan.

    Néma csendben ültünk egész úton odafelé. Mindannyiunknak megvoltak a maga gondolatai, de valahogy nem mertük elereszteni őket. Megtehettük volna, hogy megállás nélkül beszélünk, de csak újabb vita kerekedett volna mindenből, amit már olyan sokszor átnyálaztunk. Tántoríthatatlanul küzdöttem azért, hogy idáig eljussunk és nem ez lesz a pillanat, amikor majd közlöm, bocs, mégsem. A tájat bámulva rengeteg dolog cikázott a fejemben. Először is megpróbáltam magam megnyugtatni, hogy hiába a többszörös túlerő, nekünk sikerülni fog az, ami lehetetlen, mégpedig azért, mert sikerülnie kell. Nem engedhettünk meg magunknak egyetlen botlást sem, mert ha túl nagyot esünk, akkor többet nem kelünk fel. A másik gondolatom a volánnál ülő David volt. Borzalmasan restelltem még mindig azt a csókot Mihaellel és tudtam, hogy nem felejtette el. Pedig az ő szájára akarom tapasztani ajkaimat, pedig tényleg őt akarom ölelni. Miska a barátom, az egyik legjobb, de nem több. Történt, ami történt, de egyszerűen képtelen vagyok többet adni magamból Davidnek, ha megszakadok se megy. Hogyan értethetném meg vele, hogy nem számít más? Persze sehogy. De az is lehet, hogy a szíve Ráhelhez húzza és ahhoz az édes lányhoz, aki a szerelmük gyümölcse lett. Miért is akarna egy kőszívű, felvágott nyelvű, szarkasztikus és kiállhatatlan nőszemélyt egy boldog, idilli család helyett? A választást én döntöttem el a partin. Amikor látott Mihaellel, akkor dőlt el, hogy nem engem fog választani, de talán sose tette volna.
    Az autó megállt, ezzel egy időben pedig a gondolataim is. Ahogy David hátrafordult és beszélni kezdett én makacsul bámultam a sivár semmit és némán hallgattam a mondandóját. Csak azért sem pillantottam rá, bármennyire is jól esett volna. Miután kiszállt még vártam pár másodpercet a járműben, de éreztem, hogy ez sem tart örökké, így végül kiszálltam, az ajtó pedig halkan csukódott mögöttem. A hátsó fegyvertárhoz sétáltam és kapásból elvettem pár kést, egy shotgunt, meg ami még elfért nálam. Mindenből egy kicsi. A halk megoldások emberének tartom magam, így ha lehet egyszerűbb késsel nekiindulni valaminek. David hangja rántott vissza a valóságba és ekkor ráemeltem a tekintetem. Fájdalmat láttam benne és mérhetetlen kétséget. Odaléptem hozzá és tenyereimbe fogtam arcát, nem érdekelt az, hogy mit mondott.
- Félek… - suttogtam, de nem mondtam többet. Helyette olyan puhán érintettem ajkaimat övéihez, mintha egy lágy párna simogatná. Életem egyik legérzékibb csókja volt ez, remélhetőleg pedig nem az utolsó. – Minden rendben lesz – mondtam, azzal elengedtem Davidet. Visszahajoltam a csomagtartó fölé és folytattam az eddig megkezdett tevékenységet. Ha Mihael is mellém ért, végigsimítottam a vállán. Nem búcsúzni készültem, de még csak feszültséget kelteni sem akartam. Egyszerűen csak jobb volt így tovább menni. Mondjuk abban azért reménykedtem, hogy a két srác nem borul egymás nyakába, mert sírógörcsöt kapok és kimenekülök az országból. Futva.
    Elléptem a járgány mellől és a tájat figyeltem. Egyetlen árva lelket sem láttam, még egy hangyát sem, ami jelezhette volna, hogy itt élet is van. Kissé ijesztő volt, hogy tényleg nincs segítség. Nem hívhattunk senkit, csak és kizárólag mi maradtunk, egymagunkban. Ha itt megtámadnak minket, védtelenek vagyunk. Szippantottam egy mélyet a levegőből és szinte dögszagot éreztem. A miénket.

    Lélekszakadva futottam David után, hogy aztán hülyét csináljak magamból. Bár ha jobban meggondolom, legalább nem lökött el és alázott meg. Még mindig nem értem, miért is kell bocsánatot kérnem. Nem én ugrottam rá Mihaelre, hanem pont fordítva, ráadásul amint magamhoz tértem az első sokkból, rögtön csattant az a jól megérdemelt pofon. Mit tehettem volna még? Megakadályozni? Fogalmam sem volt, hogy mire készül, ráadásul igazán meglep, hogy Dave ennyire a szívére veszi ezt az ügyet. Persze ezek a gondolatok nem futottak át az agyamon akkor, mikor épp az orra előtt lihegtem, mint valami eb és hebegtem valami magyarázatfélét. Kész röhej. Ettől függetlenül sokat jelentett nekem ő is, az meg pláne, hogy ne feltételezzen olyasmit, ami nem igaz. Mikor végre reagált és simogatni kezdte a hátamat, még egy adag levegő szakadt fel belőlem. Hallelujah. Természetesen nem utasítottam vissza a csárdás ajánlatot, egyértelmű volt, hogy megyünk és szépítünk ezen a semmin. Mert tényleg az.
    Ahogy átkarolta a nyakam, kezem rögtön derekára csúszott és meglepő módon szinte egyből megtaláltuk a közös tempót, egyszerre léptünk. Utunk ettől függetlenül csendesen telt, ő is gondolkodott, én is szívtam a saját vérem, úgyhogy mikor végre megérkeztünk a célhoz, alig vártam, hogy leülhessek. Körbepillantottam, de nem láttam ismerős arcot, csak páran ücsörögtek az asztaloknál, így mondhatjuk, hogy szerencsénk volt. Aztán a fiúra emeltem a tekintetem és valami belenyilallt a szívembe. Mi a jó édes életet keresek itt Vele? A kétely undorító hulláma tarolt le egy pillanatig, főképp azzal a tudattal, hogy egy családos embert szédítek, már ha ezt annak lehet nevezni. A hideg is kirázott tőle. El is hessegettem ezt az egész hóbelevancot és inkább arra koncentráltam, hogy kérjek magamnak egy helyes kis pohár tequilát. Gyors és hatékony. Miután megkaptam a poharat, szépen sorban jött a só és citrom is. Na jó. Meg sem vártam David kér-e valamit, vagy egyáltalán van-e hozzám intézendő szava, mint valami tisztességes alkoholista nyakaltam be azt a kis pohárkát, miután nyaltam egy kis sót. Fantasztikus és most hamm, bele a citromba. Egyszerűen tökéletes élményt nyújtott és végigégette a nyelőcsövemet. Nem tudom, ki volt az a zseni, aki ezt kitalálta, de gratulálok neki. Ritkán élek ilyesmivel, sosem kedveltem az italt, annak ellenére sem, hogy jól bírom, így ma különleges napot iktattam be. Amúgy is kellett az ihlet ahhoz, hogy beszélni kezdjek, ez a kis pohárka megadta.
- Tök felesleges féltékenynek lenned. Mihael a barátom. Mármint nem úgy barátom, hanem barát barátom. Jesszus, ennyiszer kimondani ezt a szót… - forgattam meg szemeimet, majd kértem még egyet. A franc essen belé, már most sok volt, pedig ez csak a kezdet. A fiúra néztem és legszívesebben az arcába üvöltöttem volna, hogy: „ha lenne eszed, megmondanád végre, mit akarsz tőlem, de legfőképpen lekapnál itt helyben!”, amiből persze nem lett semmi. Ahhoz nem ittam még eleget. Helyette csak tenyerembe temettem az arcomat.
- Nem is értem miért magyarázkodom, végtére is nem nekem van komplett családom. Hová tettem az érzéseimet? – tettem fel a költői kérdést fennhangon, de mégis úgy, hogy csak ő hallja. Csóváltam a fejem, ezzel is rákontrázva a mondandómra, majd újra tenyerembe másztam a képemmel. Híg egy nap, mi tagadás. Az összes humorérzékem kezdett elhagyni, főleg azért, mert egyre inkább dühített az egész helyzet, amiben ültünk. Hová a fészkes fenébe csöppentem? HOVÁ?

    Állandóan hülye kérdések cikáznak a fejemben. A szótlan út, a buli, az a sok ember, aki megbámul… Most valami rosszat teszünk? Biztos még az égiek is azért imádkoznak, hogy essek pofára és ezzel tűnjek el a képből. Gondolom nem mondok újdonságot azzal, ha kijelentem, maradok és ringbe szállok Davidért. Lehet, sőt, biztos, hogy ez helytelen döntés, de kivételesen itt az ideje, hogy utat engedjek annak, amit a ketyegőm akar. Legalább egyszer az életben.
    A csárdában minden szem az asztalunkra szegeződött, ahogy se szó se beszéd magamba borítottam a tequilámat és rögtön kértem a következőt. Közben persze az elmés eszmefuttatásaim is előkerültek, de én ezt rögtön az alkoholnak tudtam be. Már nem azért, de alapjáraton mikor beszélnék én a hivatalosan nem is létező érzéseimről? Szóval értitek… Só, pia, citrom. Tökéletes hármas, nevezhetnénk őket a legújabb triumvirátusnak is, csak hát ez nem így működik. A féltékenység volt az első téma, amit bedobtam a közösbe. Talált süllyedt. David köpni nyelni nem tudott, míg én kérdő tekintettel meredtem rá. Nos, akkor jöhet a következő. Só, tequila, citrom. Sokszor fogom én ezt még elismételni. A kapott válaszra felemeltem a fejem – de csak miután intettem a következő körért, ezúttal azonban hármat kértem, ne aprózzuk el -, szinte értetlen arccal meredtem rá. Ez az, az alkohol öl, butít és nyomorba dönt! Vagy az a szerelem?
- Tudod mit? Nem az a gond, hogy féltékeny vagy. Hanem az, hogy te halál komolyan gondolod, hogy összeállok vele – életemben nem néztem még ilyen lesajnálóan valakire. Ideges lettem volna? Áh. Szinte éreztem a zsigereimben, hogy egy kanál víz sem kéne ahhoz, hogy megfojtsam szívem választottját. – Ha ennyi eszed van, meg is érdemled! – háborodtam fel. Az alkohol elkezdett száguldozni az ereimben, elképzelhető, hogy ezért voltam ilyen bátor. A következő „tessék”-re csak felhorkantam. Na ne már!
- Mit csodálkozol? Te mondtad, hogy gyereked van! Csodálatos idilli képek villannak fel előttem a családi délutánjaitokról hármasban, ahol a harmadik személy nem én vagyok – immáron vakmerőségemről tettem tanúbizonyságot. Csóváltam a fejem, aztán meg morcosan figyeltem, ahogy közelebb ül hozzám. Ezt kihasználva legurítottam a következő kört. Bánatba vele! A fülemhez közel hajolt, én pedig elpirultam, amikor bele is csókolt, a kérdésre meg nem tudtam mit felelni. Túlságosan is velem volt…
- Megyünk – jelentettem ki és ha David elindult, utána mentem, megvártam, míg bezárja azt a nyüves ajtót és akkor elszabadult bennem a pokol. Úgy éreztem vannak dolgok, amiket hallani akarok, biztos akarok lenni bennük. A talaj a lábam alatt kissé bizonytalanná vált, így hátam nekivetettem a falnak, de ez sem segített. Éreztem, hogy az alkohol szép lassan felkúszik az agyamba, hirtelen már nem is szerettem volna fékezni magam. Kezemet homlokomra tapasztottam és újra ránéztem, mélyen a szemébe, majd magam mellé ejtettem ugyanezen részem.
- Ha nem vagyok indiszkrét, mit akarsz tőlem? Csak mert furcsa helyzetbe kerültünk. Őszintén szólva ínyemre való falat vagy, de kételkedem abban, hogy neked rám van szükséged. Kevés vagyok én ehhez... - mosolyodtam el. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy szerintem túl ocsmány, túl buta és összességében egy érzelmi csődtömeg vagyok. Na mondjuk ezt így nem jelenthettem ki, mert a szükségesnél jobban nem óhajtottam megalázni magam. A szobában lévő vodkás üvegre sandítottam, majd vissza Davidre. Hogyan tovább?

    Teljesen fel voltam háborodva David felháborodásán, ami amúgy valahol legyezte is az egómat. Nyilván nem arról beszéltem, hogy tapsikoljon örömében a jelenet láttán, vegye fel videóra és tegye be a családi mosolyalbumba. Csak ez az elrohanás sztori egészen gyerekes játék volt, amolyan teszt, hogy követem-e. Az már egészen más kérdés, hogy pincsi módjára utánamentem – mert naná hogy! -, de azért remélem nem várja el tőlem, hogy most felhőtlenül mosolyogva beszélgessek az időjárásról. Ugye nem?
- Én ezt egy szóval sem mondtam! Arról beszélek, MÉG MINDIG, hogy a gyerekes elrohanásod ahhoz vezetett, hogy már a harmadik megveszekedett tequilámat iszom meg! – totál kikelve magamból nyúltam a következőért és gurítottam le. Nagyjából külső szemlélőként azt gondolnám, hogy egy házaspár veszekszik, csak ez jelen esetben nem volt igaz. Ha jobban belegondolok, hasonló szituációban megtéptem volna az illető nőszemélyt, de nem elrohanok. Ezen felül úgy ítélem meg, hogy az a pofon teljesen tökéletesen kifejezte részemről, hogy Mihaeltől semmit sem akarok abban az értelemben, ahogy épp David féltékeny. Oké, elhiszem, hogy ez nem mentesít minket az alól, hogy marha rossz látványt nyújthattunk, de na. Most nézzük meg, meddig jutottunk. Ezekből a gondolatokból David következő heves beszéde zökkentett ki.
- Oroszország után lesz elég időd, hogy beleszokj ebbe, nemde? – vontam fel szemöldököm kihívóan. Igen, miután hazatérünk, nyilvánvalóan visszamegy Ráhelhez és Rékához, eleve emiatt az egész maffia ügy miatt kellett elszakadniuk egymástól. Most egy ideig még jó vagyok, aztán fontosabb lesz a család. És mielőtt bárki lehülyézne ezért, gondolja bele magát az én helyzetembe is. Itt állok szingliként egy olyan pasival, akinek egy imádnivaló gyereke van, ráadásul az anya szerepében sem egy boszorkány tündököl vasorral. Épp ellenkezőleg. Vélavér ide vagy oda, ez ide már rég kevés egy családdal szemben. Mivel tudnám mégis megtartani? Magam mellett tartani. Semmivel.
    Meglepett, hogy belecsókolt a fülembe, de továbbléptem az ügyön, már csak azért is, mert be kellett mennünk valami csendesebb helyre, ahol beszélgethetünk. Mikor a férfi odaadta Davidnek a kulcsot és cinkosan rákacsintott, úgy összeszűkítettem a szemem, hogy szinte csak egy csík maradt belőle. Nem az vagyok, akinek EZ is néz. Már épp azon töprengtem, hogy rárivallok, de aztán nem tettem semmit. Felesleges lett volna. Helyette a szobába beérve higgadtan figyeltem, ahogy kattan a zár és magunkra maradunk. Több se kellett, hogy azonnal rázúdítsam azon kételyemet, hogy jelenleg kellemesen elszórakozunk, de ez számomra már lassan másba kezd átcsapni. Még csak belegondolni is iszonyatos, hogy kötődni akarok valakihez. Csak pislogtam, ahogy határozott lépésekkel közeledett. A fejem mellett csapódó kezek kissé megrémítettek, de nem volt időm reagálni, mert azonnal megcsókolt, ráadásul olyan intenzíven, hogy az már túllépi azt a határt, amit mondjuk a kedves olvasóbizottság elképzel. Első felindulásból magunk közé préseltem a kezem, hogy eltolhassam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs esélyem. Mondhatni beletörődve adtam át magam az érzelmi hullámnak, miközben kacsóim David nyaka köré kúsztak. Igen, ez biztos az alkohol hibája, semmi másé. Aztán ahogy jött, úgy múlt el minden, mert elhúzódott, én pedig ösztönösen engedtem el őt. Mélyen szemébe néztem, hogy tartsam a kontaktust.
- Komolyan azt gondolod, hogy pár külsőségnél leakadok? Köszi a leminősítést – küldtem felé gúnyos mosolyt, de nem hagytam, hogy válaszoljon, szinte rögtön folytattam is. – Lássuk inkább azt, hogy te miért választanál engem Ráhel helyett, aki gyönyörű és Réka helyett, aki a gyereked. A vélavérem az oka nyilvánvalóan, no meg persze a kémia is tökéletesen működik kettőnk között. De nagyjából egy szórakoztató esti programon túl nem jelenthetek sokat, nemde? – vázoltam most én is azokat a dolgokat, amiket gondoltam. Így már egy-egy. Meghúztam az időközben kapott vodkás üveget, majd odanyújtottam neki. Ránk fért.
- Biliárd – közöltem és elindultam a dákók felé, természetesen ringó csípővel – mert miért is ne játsszak akkor én is? -, de útközben nem szégyelltem végigsimítani David derekán finoman, jelzés értékűen. Nesze neked.

    Ééééés győzelem! Az első menetben kiütéssel vertem le Davidet, aki vagy nem akart, vagy nem tudott reagálni a továbbiakban mondandóimra. Egy idő után a tequila elhitette velem, hogy nem is akarom hallani azt a reakciót, mert úgyis csak a magam verzióját hajtogatnám. Eközben megkaptam magától a fiútól is az elismerő tekintetet, miszerint tudok inni. Nos, igen. A mi modell estjeink egyáltalán nem olyan előkelőek voltak, mint ahogy azt a sajtónak mutattuk. Miután minden paparazzi elment, fergeteges alkoholmámoros bulikat csaptunk és, bár nem szívesen álltam be, ha kihívóm volt, bizony leittam a pályáról. Ráadásul még sosem voltam részeg. Ez is valamit.
    Nem kellett sokáig győzködni a jótékony szoba előnyeiről, úgyhogy teljes csendben vonultunk félre. A zár kattanása egyet jelentett azzal, hogy a gátak és határok is megszűntek valahol félúton, vagy korábban, így hiába minden tiltakozásom, tolakodó csókot kaptam. Na nem mintha rossz lett volna, csak épp nem erre akartam kihegyezni a szituációt. De ez nyilván érthető. Elszakadva egymástól nem vettem le Davidről a tekintetem egy percre sem. Láttam a szemén, hogy nála is kezd hatni a kis fröccspartynk, úgyhogy külön öröm volt hallgatni a következő magyarázatát.
- Azt is hihetném, hogy csak sérti az egódat a jelenetünk. De felesleges is ezen tépelődnünk, nem igaz? – vontam fel szemöldököm, majd elindultam mellette, szándékosan hergelve őt. Ha teljesen tiszta lett volna az elmém, nyilván nem környékezem meg a vadászt, főleg nem így. Lehet, hogy akkor egészen máshol simítottam volna meg… Mondjuk a karján, mielőtt félreértené bárki is. Bizony ám, láttam, hallottam, hogy mit vártál! Ne is tagadd. Amíg David berakott valami zenét – bár fogalmam sincs, miért -, addig én a golyókat összerendeztem és készen állva vártam arra, hogy nekikezdjünk. Enyém volt az első lökés, de lévén sosem voltam jó biliárdban – nem úgy, mint pókerben! -, így sutára sikeredett. Megjegyzem, az alkohol sem lendített előre, úgyhogy double handicappel indultam. Remek. A következő kérdés hallatán teljesen ledermedtem.
- Csak nem gondolod, hogy számon fogsz kérni? – pillantottam rá hitetlenül. Aztán úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz, kitálalok. Úgyis kikívánkozik belőlem a dolog, miért is ne? – De haaaa tudni akarod… Töltöttünk már el együtt egy fergeteges éjszakát. És mielőtt bárkit péppé akarnál verni édesem, az előtted volt – kacsintottam rá, majd meghúztam a vodkás üveget. Hmm, ezt így nem biztos, hogy el kellett volna kotyognom. Mármint, pont Davidnek. Egyébként meg minek iszom? Nem is vagyok szomjas… Na mindegy, inni kell és kész.
- A partyn egyébként csak a lányokat akarta velem szívatni. Úgy gondolta, ez még belefér a barátságunkba. Én meg úgy, hogy nem – jelentőségteljesen néztem bele David szemeibe, olyan mélyen és olyan kutakodóan, ahogyan eddig még egyszer sem. Innentől volt nyilvánvaló az, hogy ÉN mit érzek. Most rajta volt a sor.
- És mi volt veled és Ráhellel? Pontosan.

    Biztosan nevetséges, amit mondani fogok, de tudtam. Előre tudtam. Úgy értem, mire számítottam? Nem vakációzni jöttünk ide és mondjak bármit, Davidnek az egy búcsúcsók volt, Mihaelnek meg egy végső simítás. Ha azt gondoljátok, enyhén világvége hangulatom volt, akkor kezditek megközelíteni a valóságot. Megindultunk néma csendben az épületkomplexum felé, de sajnos útközben igen „kedves” társaságunk akadt. Már épp örültem volna, hogy milyen könnyen beosonunk, hahaha, amikor a fejünkhöz szorítottak pár jól szituált AK47-est – amit végtelenül imádok és nem mellesleg a kedvenc fegyvertípusom. Nem hittem soha, hogy le lehet izzadni röpködő mínuszokban, de isten bizony levert a víz. Mivel kezdésnek felráncigáltak a földről, így szintén kezdésnek úgy éreztem, jobb, ha valakit megajándékozok egy talpnyommal a fején. Aha. Meg ahogy azt én elképzeltem. Végtelenül kecsesen és óriási lendülettel suhant a lábam, csak izomagy egy olyan reflexszel kapta el, hogy még én is csak pislogtam. Utána amolyan filmes jelenethez illően kifordította a csavarral rögzített bokámat – köszi bunkókám! – és végtelenül elégedetten vigyorgott rám. Én el voltam foglalva a fájó végtagommal, Davidék azonban nem mondhatták el ugyanezt magukról. Csak a kilátástalan harcot láttam kibontakozni magam előtt, ahogy minden fegyver szép lassan hullik a földre és bár pár vágással gazdagodnak támadóink, alapjáraton röhögve püfölnek vissza.
    Gondoltam, itt az ideje a menekülésnek, végtére is ki nézi, mit csinál egy szerencsétlen pára… Itt megint meg kell jegyeznem, hogy végtelenül naiv voltam, ugyanis visszakézből úgy megrántották a hajam, hogy csak úgy nyekkentem. Ekkor eldördült egy lövés és David a földre hullott. Elkerekedett szemekkel néztem oda és kivételesen én leptem meg ellenfelemet. Olyan sajtost kapott, hogy fel is nyögött. Kár, hogy a fejét is olyan izomréteg védi, hogy egy kalapács kéne a simogatásához. Nem csoda, hogy ezután én is kaptam egy pofont, majd a vállára kapott és úgy cipelt, mint ahogy egy zsákot szokás. Persze ész nélkül püföltem a hátát, rúgtam, kapálóztam, még haraptam is volna, ha láttam volna szabad bőrfelületet.
    Az épülethez érve végre talajt ért a lábam, de mielőtt reagálhattam volna, vasmarok fogott rá csuklóimra és ráncigált be egy szobába, ahol akkorát löktek rajtam, hogy szerencsétlen csípőcsontom a padlótól kapta a másikat. Felnyögtem, mert hiába voltam pehelysúlyú, azért ekkora erőnél baromira tud fájni a landolás. Megakadályozva, hogy szorosabbra fűzzem kapcsolatom a hideg kővel felrántottak, hogy egy székhez kössenek.
- Engedj már el te veszett állat! Hogy törne ketté a gerinced és a varjak kaparnák ki a szemed! – üvöltöttem neki, de mindhiába. Eleve lehetetlen volt a szabadulásom szorításából, ahogy pedig kezeimen horzsolásig húzta a kötelet végképp befellegzett a „fuss, amíg látsz” tervem. David, lábában golyóval, Mihael pedig kissé megtépázottan várhatta a folytatást. Én azért annyira nem voltam kíváncsi a következő lépésre.

    Oroszországot még mindig nyögtük, nem is kicsit. Nagyon. David valahol otthon heverészett, nekem viszont bármennyire fájt mind a bokám, mind a csípőm és végérvényesen minden tagom is, el kellett indulnom. Egy korábbi üzletből – csókoltatlak Olivér! – maradt egy remek kis bájitalom, amit a faházban rejtettem el, valahol a házi dzsungelünk kellős közepén. Mivel a falu felől közelítettem, ráadásul éjnek évadján, színtiszta meggyőződésem volt, hogy nincs olyan elvetemült kastélylakó, aki kimerészkedik ide. Persze "üdítő" kivétel mindig akad és én sem vagyok formában igazán, azért abban biztosan lehettek, így előre bocsájtva, hogy nagyon csúnya végük lesz, ha ott találom őket.
- Oh, hogy az a… - igen, ez volt az a pont, ahol beleléptem valami nagyon nem tudom mibe. Szemeimet forgatva vonszoltam magam tovább, full feketébe öltözve, hogy az esetleges váratlan látogatókat kiátkozzam az erdőből. Ezúttal biztos voltam a dolgomban és nem kellett attól tartanom, hogy eltévedek, mint anno Benjivel – pedig olyan jó volt azon a nyüves fán lógni, de tényleg. A házhoz érve elkerekedett szemekkel kellett konstatálnom, hogy két kenyérpusztító is tartózkodik este tizenegykor a helyszínen. Nem voltam szórakozós fajta, de úgy döntöttem, kicsit rájuk fogok ijeszteni, csak nem a hagyományos „szörny van a természetben, megtámad és megesz” módon. Finom lendülettel löktem be az ajtót és a két igencsak fiatal szabályszegőre hunyorogtam.
- Na mi van, nálatok nem lőttek pizsit? Tilos a kijárás tíz után, pláne ide. Nevet, házat, évfolyamot – rúgtam be magam mögött az ajtót könnyed monológom után. Egyikük sem tudhatta, hogy közel sem vagyok prefektus, mind megjelenésben, mind habitusban simán lehettem a rend ezen őrzője. Hátam a faajtónak vetettem és sztoikus nyugalommal vártam a válaszokat, amit adott esetben egy-egy átokkal is hajlandó voltam díjazni, főleg, ha a delikvensek bárminemű ellenállást tanúsítanak.

    Na tessék. Épp csak elugrik otthonról az ember lánya – mert miért ne tehetné – és mire hazaér, a sebesült szíve választottjának már csak hűlt helyét találja. Na pont ugyanebben a cipőben cammogtam én is, miután egy kis séta után hazaértem és gondoltam, ugyan már, meglepem Davidet valamivel. Aha. MEGLEPNÉM, ha otthon LENNE. Megnéztem minden lehetséges helyen, amíg rá nem bukkantam a régi kötésekre. Természetesen a pumpa pillanatok alatt felment bennem, lévén a múltkori kiruccanásunk alakalmával egy jól szituált seblázzal értünk haza. De persze Davidnek ez mindegy, ő egy rohadt hős, aki mindent túlél és marhára biztos a dolgában. HÁT HOGYNE. Én meg abban vagyok biztos, ha feldobja a pacskert, akkor megölöm. Igen, hullagyalázás, jól hallottad.
    Sík ideg módjára kaptam magamra a kabátomat, meg a cipőmet és ahogy bokám engedte, siettem a kastély felé. Tulajdonképpen ötletem sem volt, hogy hol keressem, így némileg idegbetegen kaptam el egy-egy ember grabancát a folyosókon, hogy „most megmondod, hol van David, vagy a te májadat fogják rántani a következő vacsorához”. Talán ezt nem így kellett volna, de mindenesetre bejött, mert nagy nehezen eljutottam a Lélek szobáig, ahol már jártam párszor. Nagy levegőt kellett vennem, hogy ne berúgjam az ajtót, hanem finoman nyomjam le a kilincset. Belépve elég durva látvány fogadott, amit a hangulatom valamelyest megváltoztatott. A falak ismét zöldre váltottak, ezzel is jelezve, rellonos énem enyhén felkúszott az agyamig. A földre pillantottam és egy csapásra eltűnt szememből a szigorúság, ráadásul valamilyen különös oknál fogva a helyét melegség vette át. Oda sétáltam Davidhez és letérdeltem mellé, miközben reccsent egyet a bokám. Felszisszentem, de ennél tovább nem tartott, az utóbbi időben állandóan fájt, úgyhogy lassan az lett volna a különös, ha nyugalomban van. Így utólag be kell látnunk, hogy ez az oroszországi kiruccanás hülye ötlet volt, főleg ekkora túlerővel szemben. Kezemmel finoman végigsimítottam David arcán. Ramatyul nézett ki. Látszott rajta, hogy fogyott pár kilót, szemei pedig tartós kialvatlanságról árulkodtak. Összeszorult a szívem, ahogy láttam, mennyire össze van törve. Megviselte a múlt, ahogy az akciónk sem lendített sokat a helyzetén, ám az haladás volt, hogy többet nem fogják keresni.
- Bolond – csak ennyit mondtam, majd ha hagyta, akkor felsegítettem az ülőgarnitúrára, hogy fejét az ölembe fektethessem. A szoba színe szép lassan világosra váltott és mintha valami halk zene is megszólalt volna közben. Ha sikerült elhelyezkednünk, bárhogy legyen is, simogatni kezdtem David fejét. Éjszaka rémálmai vannak, azt hiszi, hogy nem hallom, de én is ébren vagyok. Érzem a belőle áradó feszültséget, ahogy látom is, a végkimerülésig hajszolja magát. Talán nem kellett volna utána jönnöm, de úgy éreztem, szüksége lehet rám. Bár együtt lakunk, ez nem jelenti azt, hogy éjjel-nappal együtt töltjük az időt. Ő a ház egyik felében, én a másikban. Beszélünk, ahogy a kaját és innivalót is én viszem fel neki, hogy ne kelljen lépcsőznie, de mintha lenne valami, ami mindkettőnket nyomaszt és nem mondanánk ki. Így mindig a fejünk felett lebeg, de mi csak némán várjuk a talán soha el nem érkező alkalmat, hogy beszéljünk róla. Haját finoman kisöpörtem szeméből és tovább simogattam, hátha megnyugszik és tud pihenni egy kicsit.
- Éreztem, hogy nem vagy jól, de hogy ennyire rosszul légy… Ne haragudj rám – nem is értem, miért kértem hirtelen bocsánatot, azt meg pláne nem, hogy miért jelent meg az a bűnbánó félmosoly az arcomon. Mielőtt elindultunk volna a pokolba, előtte ittunk a csárdában. Most már hivatalos, hogy részegen még a szokottnál is őszintébb vagyok, ugyanis nincs kontrollom megválogatni a szavaimat. Hibásnak éreztem magam abban, ami akkor történt és talán az is helytelen volt, hogy rábeszéltem Oroszországra. Annyi mindenért kértem most egyetlen mondatban bocsánatot, amit nem fogok tudni soha megfogalmazni.

    Nem vagyok híve az éjszakai murinak, de kivételesen szükségét éreztem megfingatni a csöppöket. Igen, nekem ők kicsinek számítottak, tekintve, hogy a hetedik évemet taposom itt. Még kimondani is sok, főleg ha arra a sok dilettánsra gondolok, akikkel egy levegőt kellett szívnom. Hála végtelen mennyiségű toleranciámnak, nem kaptam még agyhúgykövet, de ami késik, nem múlik.
    Összehúzott szemmel figyeltem a kis fényforrást a házból. Ki és mit csinál ilyenkor odabent? Lévén nem vagyok teketóriázós típus lazán belöktem az ajtót, hogy jó prefektus módjára viselkedjek, pedig szó, ami szó… Nem vagyok az. Kár, hogy ezt a két áldozatom nem tudja, azonban nekem jelenleg elsődleges célom kiebrudalni őket a helyiségből. Van itt valami, ami nem az ő gyermeki lelkületüknek való, akár tetszik, akár nem. Az első kapott válasz láttán megforgattam a szemeimet, majd gyanússá vált a reakció. Felvontam szemöldökömet, ugyanis a leányzó pechére a Rellon házat gyarapítom jómagam is és nagyjából tisztában vagyok az oda járókkal. Hálát adtam Zalánnak, hogy legilimenciát tanított, ugyanis eljutottam arra a szintre, ahol pálcázás nélkül is kileshetem a gondolatokat mások fejéből. Harmadik lépcső pipa. Könnyedén túrtam bele a lány fejébe és szemrebbenés nélkül szedtem össze a nekem kellő információt.
- Sokat lendítene a helyzeteden, ha nem néznél hülyének. Azt mondtam, hogy nevet, házat, évfolyamot, de ha lehet, most az igazat akarom hallani – halálosan higgadt hangomban egy cseppnyi fenyegetés sem volt, sokkal inkább hangozhatott unottnak, mintha legalábbis egy rossz mozira vettem volna jegyet. A vénasszonyos sértést természetesen leráztam magamról, elég volna egyetlen véla mosolyt megeresztenem, de ez a helyzet még annyit sem ért meg. Figyelmem közben a másik delikvensre irányult, aki mélyen hallgatott.
- A felszólítás természetesen neked is szólt. Hadd ne ismételjem magam – itt már volt egy olyan gyanúm, hogy rellonos a lány. Így tehát nem terveztem komolyabban megszívatni, lévén nekünk, háztársaknak össze kell tartanunk. Azonban a másik, felvágott nyelvű áldozatom kemény menetre számíthatott, ha ki akart kezdeni velem.

    Nagy nehezen felsegítettem Davidet a kanapéra, de éreztem, hogy fáj neki minden mozdulat. Nem is haboztam sokáig, szinte rögtön simogatni kezdtem a fejét, ráadásul a Napot megszégyenítő melegséggel a szememben. Másik kezem óvatosan karján nyugtattam, ezzel is vigyázva rá. Talán kívülállóként ez anyai gesztusnak tűnhetett, ahogyan az egész jelenet is, de a legkevésbé sem volt az. Ezek a gyengéd érintések többet értek ezer szónál is, hiszen érzékiek is voltak a finomságuk mellett. Aztán ki is bukott belőlem egy bocsánatkérés, amit személy szerint jogosnak éreztem. Így látni Davidet elég nehéznek bizonyult, főleg azért, mert valahol mélyen tudtam, hogy én sodortam ebbe a helyzetbe. Én és az ultimátumom. Utána voltunk, igaz, de engem mardosott a bűntudat, hogy tulajdonképpen én amortizáltam le a makacsságom következményeképp. A válasza rángatott vissza a jelenbe, ahol is épp… Hálás volt nekem? Felemeltem fejem és a szemközti falra néztem, majd utána vissza rá. Nem éreztem igaznak és nem azért, mert nem így gondolta, hanem azért, mert én nem így gondoltam. Az utolsó megkezdett mondat igazából elkerülte a figyelmemet, annyira meglepett a reakciója.
- Szeretném, ha eltűnnének… - suttogtam neki és nagyon nehezemre esett, hogy ne nyomjak egy puszit a homlokára. Annyi férfi járt már az életemben… Mindegyik akart tőlem valamit, én viszont semmit sem, így kidobtam őket úgy, ahogy megérkeztek. Esélyük sem volt bizonyítani, hogy komolyan gondolják-e, amit mondanak nekem, vagy éppenséggel olyan szintre lépni, amit csak minden nőtől akartak. Aztán voltak jelentős állomások. A halálos beteg Lucas, akinek már csak pár napja lehetett hátra és akivel két évig voltam együtt. Ott van a végtelenségig idegesítő és idegtépő Olivér, akit bármennyire is belefojtanék egy kanál vízbe, nem teszem, mert (lehet) negatív értelemben, de fontos lett. Đomi is ott volt, de vele egyszerűen nem ment. Persze a korkülönbség is elég nagy volt, de azt hittem, áthidalhatjuk, ahogyan ő is. Aztán nem lett belőle semmit. Az egyik legmeghatározóbb mégis Mihael közülük, akivel érthetetlen módon annyira egy hullámhosszon voltunk és vagyunk még most, hogy ezt megírni sem lehetne jobban. Félszavakból értjük egymást és minden működhetne, ha éppenséggel nem csak barátok lennénk. Nem is vágyunk többre, sosem tettük. De aztán egyszer csak berobbant az életembe David minden baromságával és elviselhetetlen szokásával együtt, a makacsságával, a lendületével, a sármjával, az eszével és az összes érzésével. Vele is kiegészítjük egymást, de ez egészen más, mint eddig korábban. Itt valami egészen különös kapocs van, amit nem mertem soha feszegetni, mert féltem, talán ő máshogy érez, ahhoz pedig a büszkeségem túl nagy, hogy elmondjam az érzéseimet.
    Egyszer csak elkerekedtek szemeim, kissé szétnyíltak ajkaim és döbbenten hallgattam a szavakat. Annyira sokkoltak a hallottak, hogy hagytam felülni Davidet és csak igen lassan követtem a tekintetemmel. Minden információmorzsa, a magáról kialakult vélemény, mintha képtelen lenne feldolgozni az agyam. Zavarodottan fürkésztem a fiú tekintetét, még akkor is, mikor kimondta az utolsó mondatot. A szívem olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy attól tartottam, kiugrik a helyéből és rohanni kezd, ki a világból. Köpni-nyelni nem tudtam, tekintve, hogy nekem sosem vallottak még így szerelmet, főleg azzal az apró ténnyel megtoldva, hogy én azt viszonoztam is. Mint valami sült hal úgy bámultam rá, valamiféle értelmi fogyatékos szintjén kattogtatva az agyam, mégis mit mondjak. Annyi mindent akartam. Hogy amit mondott, az hülyeség, mert ő a legtökéletesebb, főleg nekem, hogy mennyire szeretem és mióta, arról nem is beszélve, ami a szívemet nyomja. Mert volt egy titkom, de hallgattam róla, mint a sír. Mikor már végképp éreztem, hogy kezd kínos lenni a csend, szavak híján kezemet az övébe kulcsoltam, puszta időnyerés céljából. Nehéz dolgok ezek.
- Tudod… Van egy lány, akit mindenki tökéletesnek hisz. Képzeld, nem az… - mondtam gúnyosan, de közben sütött belőle, hogy így is gondolom. - Ami pedig a legkülönösebb, beleszeretett egy Senkibe – azzal közelebb húzódtam hozzá és ajkaimat övéire tapasztottam. Nem voltam követelőző, vagy sürgető, sokkal inkább lassú, mint aki ki akarja élvezni minden pillanatát, mielőtt felébredne. Egyetlen ember sem volt eddig, akinek ezt az oldalamat megmutattam volna, így nyilvánvalóan kicsit idegennek hathatott, főleg az egyes szám harmadik személyben történő beszéd. Ha David engedte, akkor óvatosan, de kezeim nyaka köré csúsztattam, lábaimat pedig pofátlanul átvetettem övéin. Nem ültem rájuk, mert tudtam, hogy fáj neki, de a feeling így is megvolt, hogy az ölében tart. Fejemet nyakába fúrtam és nem engedtem volna el a világért sem.
- Egyébként tudsz róla, hogy iszonyat szexi így a hajad? Le ne merd vágatni… - játékos fenyegetés volt ez, de ő nyilván érthette. Nem véletlenül mondtam ezt és így. Végre valahára az enyém lehetett az illata, az érintése és ami eddig sosem számított, most pedig mégis olyan fontos lett: a szíve.

    A falat támasztva túl nagy volt a lazasági erőfölényem. Meg mindenféle erőfölényem. Úgy szerettem ezt kihasználni, hogy az leírhatatlan, többek között azért, mert a mai fiatalok elfajzottak lettek. Most is, tessék, szemrebbenés nélkül hazudott nekem a kis szabályszegő, talán át is vert volna, ha nem vagyok legilimentor tanonc. Mindenesetre végighallgattam az immáron valóságos nevet és hozzá tartozó információkat, hogy aztán bólintsak egyet. Nem terveztem szóra nyitni a számat, de jobb is így, mert Gwen folytatta a mondandóját, amit enyhén nevetségesnek találtam. Vakmerőségről tett tanúbizonyságot, amit talán valahol értékeltem is, így megvolt az esélye arra, hogy felhagyjak a szórakozással és eláruljam, nem is vagyok prefektus.
- Ugyan kérlek, nem szoktam fenyegetőzni. Ígérni szoktam és azt be is tartom – komoly volt az arckifejezésem és egy percig eltöprengtem azon, hogy a kérdésére mit feleljek. Füllenthetnék úgy, mint ő, de a prefektusi gárdánkban csak egyetlen nő van, az pedig a Saint-Venant lány, aki történetes szőke és kék szemű. Nem igazán hasonlítunk, hogy úgy mondjam… Szóval az igazat kellett mondanom, hiszen ha a vörös ismerné a prefektusi gárdát, akkor már rég levágta volna, hogy kamuzok. Nem volt vesztenivalóm. – Nina – biccentettem, majd a másik lány felé fordultam, míg Gwen ízlelgette a szavaimat.
- Örvendek Dana. Diszkrimináció lenne, ha elengednélek, így sajnos nem slisszolhatsz ki mellettem, de… - mikor Gwen feltette a kérdést időm sem akadt válaszolni, ugyanis egy könyv váratlanul leesett a polcról. Elkerekedett szemmel néztem és nagyot dobbant a szívem, mert teljesen tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ki az, aki ezt műveli, főleg miután meghallottam a nevemnek tűnő segélykérést. A pumpa másodpercek törtrésze alatt ment fel bennem, csapkodva a maximumot. Egy szemvillanás alatt megpördültem és feltéptem az ajtót, hogy aztán szembesülhessek David elég gyér látványával. Nem láttam a pipától, szinte rögtön jellegzetesen csípőre vágtam kezemet, miközben tekintetem villámokat szórt.
- David ’S***fej Vagyok’ Bennett! Mi a kénköves poklot keresel te itt a seblázaddal együtt? Annyi eszed van, mint egy rosszul összegyúrt hógolyónak! – üvöltöttem vele, de mindegy is volt, mert lerohantam hozzá és rögtön néztem a homlokát, ami nem mellesleg háromezer nyolcszáz fokon égett. Hirtelen már nagyon nem érdekelt a két éjszakai portyázó, sem az, amiért eredetileg jöttem. Megpróbáltam az ölembe fektetni és a pálcámat előtúrni a zsebemből.
- Ti ketten, lányok! Vagy segítsetek, vagy menjetek innen gyorsan. Most megúsztátok, de ilyenre több lehetőségetek nem lesz. Oh és Gwen! Ezt legilimenciának hívják – vetettem oda, majd a fadarabbal a kezemben gondolkodni kezdtem, de iszonyat gyorsan. Most cipelhettem vissza, de azt se tudtam, hogyan lássak hozzá.
- Egy méretes ökör vagy érted?! Egy oltári nagy barom, egy marha, egy… - és egyszerűen nem tudtam folytatni. Lehajoltam Davidhez és a fejére nyomtam egy puszit, miközben legszívesebben megütöttem volna. Ezért még számolok vele…

Elég legyen fiúk. Mihael, ne hergeld az uramat, te meg ne lapítsd ki a lelki társam Déjv. XD Mindenkit szeretek, úgyhogy elég legyen.

*leinti Mihaelt* Mondom ne hergeld. Ebből megint verekedés lesz... XD De én hozom majd hozzá az iszapot. :3

Vérnyusziii. *-* Nekem is ilyenem van. :3

Na gyere Luca, szervezzük meg a birkózást és szedjünk belépőt. :3

Ugyan Misi, én nem vagyok féltékeny típus. Annyira... XDDD

Davidet ne fagyasszuk le, rá még szükségem van. <33

Helyes, bírom a munkamorálod Luccs.

Mesi: Neeee, ez az a film, amit soha a megveszekedett trojkába nem fogok megnézni. XDD

Bagoly mondja verébnek, drága Déjv. Nem én próbálom aprítani az ártalmatlan ellenfelemet.

Luca: ............... XDDDDDDDD Jólvan. XD *buksisimi*

Mesi: Ne nekem mondd édesem. Az uramnak próbáld elmagyarázni. XD

Ugyan Luccs, semmi különös.

Leocicc... *dob egy puszit búcsúzóul*

Itt volna már az ideje Mesi. XDDDD Jó lenne, ha nem versenyeznétek azon, hogy melyikőtök az alfahím. :'D

Czettner R. Luca - 2014.05.11. 14:08

Akkor te vagy az új fiúm? Minő meglepetés.

Aztán adj meg nekem minden szépet és jót. Van egy listám az igényeimről, ha érdekel. Déjv alapján csináltam.

Itt csak egy alfanőstény van. *végigmutat magán*

Vigyázz magadra kékike. Túl bátor lettél Greg mellett. Egyszer még elhúzzuk a nótádat.

Luccs: Azért vigyázz, mert belelátok a fejedbe, bár csak egy pöppet.

Hát igen. Vállalom ezt a komoly szerepet. *hátradobja a haját* XD

Tudod Runa, könnyű úgy nagyszájúnak lenni, hogy bebújsz más szoknyája - akarom mondani nadrágja mögé.

Jaj már Greg, egy pillanat és elkezdek félni.

Ugye Luccs? Feláldozom itt magam. Egyébként kösz az engedélyt. XD

Ugyan Axi, van egy fegyverem. A hegedűd. Biztos nem akarsz te belém kötni.