Sheela

Dr. Meyers

Bár Sebastian ezúttal eltekintett a hangos választól, azért egy halk fújtatást engedélyezett magának - nem volt benne biztos, hogy valóban szeretné-e, hogy visszakerüljön a Farkasodúba, vagy úgy általában az iskolába. Ez az egész még mindig szörnyen értelmetlennek tűnt számára.
- Tényleg szükség van arra, hogy megmondja az ember, hogy milyen akar lenni? Nem elég, hogy milyen nem akar? - szaladt ki a száján a kérdés. Szörnyen nehéznek tűnt ebben a pillanatban számára, hogy meghatározzon bármi konkrétat, még ha tudta is, hogy nem kell azonnal megtalálnia ezekre a dolgokra a válaszokat. Azt már viszont látta előre, hogy nem fog neki jót tenni, hogyha sokáig kell várakoznia itt tétlen, mert bár az a fajta ember volt, aki nagyon nehézkesen szánta el magát a tettekre többnyire, ha egyszer megvolt az elhatározás, akkor szeretett mielőbb nekiugrani a megvalósításnak. Most még kába volt ugyan, de ettől függetlenül még elevenen élt benne az éjszaka emléke és a döntés, amit hozott.
Utána viszont a családtagokra terelődött a téma, és Sebastian újabb jó pontot adott fejben a dokinak, amiért hajlandó volt Sherlock sorsával is foglalkozni.
- Köszönöm - mondta, kicsit nyugodtabban húzva fel az álláig a takarót, helyezkedve az ágyon.
Bár kétségtelen, a következő pillanatban már kedve lett volna hirtelen felülni a döbbenettől, de még jó, hogy megkímélte magát ettől, mert hamarosan kiderült a turpisság.
- Nem hiszem, hogy nagyot tévedett, aki ezt mondta - felelte Sebby kicsit csipkelődve, ami talán megengedhető volt azután, hogy a férfi épp ráhozta a frászt az imént, de, hogy lássa a másik, hogy nem gondolja komolyan, szavait a már korábban megmutatott halovány mosoly kísérte.
Az viszont, amit a gondolatok védelméről mondott a doki, Sebastian számára minimum kétséges volt. Nem is tudta megállni a "na persze" hangú szusszanást és a kis mosolyt, amivel erőteljesebben fejezhette ki kétségeit.
- Hiszem, ha látom - vonta meg végül a vállát. A másik biztosan látta az aktáját és akkor tisztában van azzal is, hogy mennyire erőteljes Sebastian képessége. Valószínűleg némi figyelmeztető felhang is volt Dr. Meyers szavaiban, tekintettel a legilimenciával való múltbéli visszaélésre, de efelett Sebby inkább elsiklott egyelőre - nem volt értelme most firtatni vagy nagyszabású ígéreteket tenni arról, hogy nem fog megpróbálni a férfi fejébe nézni. Most nem is ment volna.
- Ó, a szemüvegem! - jutott eszébe aztán hirtelen váltással, mikor pillantása a könyvekre vándorolt, hogy hiába az olvasnivaló, ha látni nem fogja. - Nem tudom, hogy egyben van-e, de valahol a szobánk társalgó részén lesz, a fal mellett. Arra szükségem lenne - adta meg a szükséges paramétereket a férfinek, hogy teljesíthesse a kérését.
Ezen kívül gyakorlatilag már csak az érdekelte, hogy mikor fog a másik legközelebb erre járni, mert ismét álmosodni kezdett kissé. Na meg talán jó lett volna kicsit tájékozódnia a könyvekből, mielőtt folytatják a dolgot, de volt olyan jó fej, hogy meg akarta adni a lehetőséget a férfinek arra, hogy továbbfűzze a gondolatai szálát, mielőtt Sebastian jelzésszerűen lezárná a beszélgetést a kérdéssel.

Alíz
Épp csak közelgett a kedvenc évszakom, de már tűkön ültem. Vártam, hogy minden a lelkemmel megegyező színbe boruljon. Szeretem a világot, ahogy van, ám a legszebb mégiscsak hófehéren, jegyeztem meg magamban, miközben hasonló izgatottsággal készülődtem. Nemsokára mennem kellett Alízhoz a társalgóba, akinek kártyavetési lehetőségére mondtam a közel múltban egy lelkes igent. Előtte fogalmam sem volt, megéri -e élni vele, idővel viszont rá kellett jönnöm: változtam. Valahol megerősödtem, valahol pedig fenekestül felfordult az életem, pedig másokon nem láttam sok változást. Ezt inkább magamon belül érzékeltem, de esküszöm, hatalmas!
Valósággal beleremegtem a gondolatba, ahogy kék felsőmhöz, és szürke csőfarmeromhoz felkaptam a Navinés talárt, majd egy kis tükörben utoljára végignéztem az arcomon. Azt vettem észre, hogy kissé tartok az egésztől. Nem egészen tudom, mit várjak a helyzettől. nem tudom, mi jelent majd olyan támpontot, amire biztosan támaszkodhatok. Őszinte leszek magamhoz: a kérdések se fogalmazódtak még meg bennem. De tudom, mennem kell. Ott tudni fogom, mi lesz a helyes darab, amire a lapok választ adhatnak. Addig viszont marad ez a mérhetetlen izgalom, keveredve a félelemmel, és uhh.... elkések!!
Ijedten pattantam fel helyemről. Elraktam a kis faburkolatú tükröcskét, majd sietősen a Társalgóba eredtem, aminek ajtófélfájánál bekukucskálva rögtön észrevettem Alíz türelmetlen ábrázatát. Ajkaimba harapva lassan besétáltam, bocsánatkérő pillantások közepette. Ezután az órára pillantottam: két percet késtem, ha nem többet. De az idő számomra is idő...
- Ne haragudj! - kértem elnézést, ezúton hangosan, amint közelebb értem hozzá. Végül helyet foglaltam mellette. Megcsapott valami fura a kisugárzásában. Azonban, hogy mit is éreztem, képtelen lettem volna megfogalmazni. Nem voltam én tisztán érző, csak valaki, akinek nagy az empátiája a társai felé.
- Sokat vártál rám? - kérdeztem a feszült helyzetet enyhítő, majd tekintetem az asztalkán tornyosuló kártyapaklira siklott.

Sheela

Rosie

Will

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Ma a délutáni olvasás helyett látogató érkezett hozzá, ami egyszerre jelentett örömteli változatosságot, és hozott némi szorongást, amit behangolás nélkül Seth közelében mindig érzett. Mostanában a legtöbbet, természetesen Rurun kívül, érdekes módon Averyvel beszélgetett, mert a férfi minden délután benézett hozzá, még ha csak néhány percre is. Narancsot hozott neki, édességet, amit éjszaka Sebastian általában be is majszolt, illetve könyveket, hogy tudjon akkor is foglalkozni valamivel, ha az orvostól kapott olvasmányok már elfognak. Seth csak egyszer jött, igaz, akkor elég sokáig beszélgettek, de mégis furcsállotta kicsit a fiú, hogy a bátyja ilyen ritkán néz felé. Talán ez is az "új" Seth sajátossága, hiszen régen talán az ágya szélét sem lett volna hajlandó elhagyni. A gondolattól sóhajtott egy nagyot, aztán megérkezett a nővér, ő pedig cipőt húzott, hogy elinduljon a társalgóba. Nem tudta, hogy meddig engedik még, hogy itt töltse az időt, holott a legutóbbi ülésen ismét időt kellett kérnie Riley-tól ahhoz, hogy elmondja a fő problémát, ami miatt nem akar hazamenni. Egyszerűen képtelen volt olyan formába önteni ezt az egészet, ami nem jelentett veszélyt az ő szemében, ilyen vagy olyan módon.
Az ápoló csak az ajtóig kísérte, hiszen tudta már a járást, kezdett megszokott vendég lenni itt. Viszonylag semleges érzésekkel indult el a bátyja felé, még várva is, hogy valami érdekesről beszélgessenek, de gyakorlatilag abban a pillanatban riadót fújt az elméje, amint meglátta a pálcát az asztalon. Pillantása Seth-re rebbent, aztán vissza az asztalra, arcán pedig látszott a pillanatnyi riadalom. Aztán összeszedte magát, vagy legalábbis elkezdte győzködni az agyát, hogy Seth talán csak a kávéját melegítette meg, ez semmit sem jelent, és leült.
- Szervusz. Hogy vagy? - kérdezte, egyre növekvő szorongással, mert meglehetősen nehéz volt hinnie saját magának.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Valami nem volt rendben. Lehet, hogy most koránt sem értett mindent, amit Seth-től látott, mert olykor máshogy reagált, mint amit megtanult tőle gyerekkoruk során, de mégis egyértelműen volt valami zavaró az egész helyzetben. Talán az arckifejezése, az a furcsa mosoly, talán valami más... talán csak Sebastiannak volt rossz előérzete.
- Köszönöm - viszonozta a halvány mosolyt és maga elé húzta a kakaót, de csak a bögre köré simította ujjait, bele nem ivott.
Amit nagyon is jól tett.
Nem hitte, hogy bárki is a kezébe veszi az irányítást, és elmondja Seth-nek, hogy mi történt, pedig számíthatott volna rá, miután orvosi vélemény mondta ki, hogy nem döntésképes és némileg beszámíthatatlan. A szavak hallatán azonnal végigszaladt a tagjain a remegés, gyomra összeszorult és elindult a torka felé, miközben meglódult körülötte a világ. Egyszerre volt ijedt és kétségbeesett, és ha képes lett volna felpattanni, akkor minden bizonnyal menekülőre fogja, azonban a lábai nem igazán akartak engedelmeskedni, így csak elengedte a bögrét és gyakorlatilag belepréselte magát a fotelbe, ösztönösen próbálva távolabb kerülni Seth-től, aki még ha fenyegetést nem is jelentett, de olyan problémába nyúlt bele, ami Sebastiant egy pillanat alatt padlóra küldte.
És Sebbynek még mindig az volt az érzése, hogy Seth roppant kíméletesen vetette az orra elé a témát.
Végül eltépte a tekintetét Seth-től és felhúzta a lábait, hogy térdei mögé bújhasson, átölelve lábait. Egészen kicsire húzta össze magát, miközben próbált úrrá lenni azon a rémisztő kavalkádon, ami a lelkében tombolt épp, és igyekezett normálisan lélegezni. Nem igazán ment.
- Féltem - nyögte ki végül, nagyon nehezen préselve ki a szót, mert mintha valami erősen szorította volna a torkát. Valójában a múlt idő nem volt reális, mert most is félt éppen, nagyon is, irreálisan erősen érezve azt, hogy el akar tűnni a föld színéről. De most legalább hadakozott az érzés ellen, mert valami egészen aprócska hang, ott legbelül, azt mondta, hogy már legalább túl van ezen is, és igazából meg kellene könnyebbülnie. Most már úgyis mindegy.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Ettől a pillanattól, ettől a beszélgetéstől úgy rettegett mindeddig, hogy szinte megbénította a félelem, ha rá gondolt. Nem véletlenül nem lépett - először még Seth-et védte, aztán már saját magát is, ahogy egyre inkább elodázta az egészet. Tudta, hogy kellett volna, de mintha máshogy érzékelte volna az időt - noha másfél éve tartotta sötétségben a bátyját, valójában számára alig néhány hónapnak tűnt az egész. Tudta, hogy nem így van, de nem érezte.
Seth szavai az akkori időket idézték, távoli visszhangként mondva el szinte teljesen ugyanazt. Talán Sebastian pillanatnyilag orvosolta a bajt, valójában éppen ugyanoda lyukadtak ki most is, hiszen Seth megkérdőjelezte, hogy mennyire van értelme bárminek is, amit tesz. A fotelben kuporgó fiú még nem tudott válaszolni, egyelőre még mindig magával viaskodott, és csak akkor reagált, mikor Seth a gyengélkedő kérdését hozta fel. Lassan bólintott, mert kénytelen volt igazat adni a bátyjának. Nem tagadhatta, valóban miatta nem akart hazamenni. A javaslatra viszont nem tudott mit mondani igazán.
- Semmit. Már mindegy. - Kényszerítette magát, hogy ne fogja be a fülét, és ne zárja ki teljesen a külvilágot, ahogy letaglózta az elveszettség érzése, de nem követhette el még egyszer ugyanazt a hibát. Belemart hát inkább ujjaival a nadrágjába, hogy ne kezdje el emelni a kezét, és mély lélegzetekkel nyugtatta magát. Mikor egy kicsit jobb lett, akkor felemelte a fejét, de szemei csukva volt egyelőre. Még túl sok lett volna körülötte a világ.
- Nem kell a szavamnak hinned. Ha megengeded, akkor megmutathatom - felelte végül kissé megkésve bátyja mondanivalójának az elejére, rekedtes hangon.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Nem vette észre, hogy illúzióba burkolták és nem érdekelte, hogy ki látja. Elég feladatot adott neki az, hogy kievickéljen abból, ami elragadni készülte. Egy régi emlék sejlett fel valahonnan, ahogy klausztrofóbiától beszűkült tudattal remegett egy szekrény mélyén, és a bátyja fogta őt, nyugtatta őt, igyekezet biztonságot teremteni a világban. Most ott ült mellette és csak nézte, magán érezte a pillantását, vagy talán csak képzelte, de mindegy is volt - sehol sem volt a védelem. Sehol nem voltak azok a karok, amik visszaránthatták volna őt ennek az egésznek a széléről, és még csak nem is a bátyja tehetett róla, hogy ez így van, hanem ő, csakis ő, többszörösen is ő. Túl sok helyen fordíthatta volna meg a történetük folyását, rengeteg alkalma lett volna, hogy elkerüljék ezt a pillanatot, ezt a beszélgetést, ami ki tudja hova vezetett.
- Érezhetnéd, hogy miért tettem - felelte halkan Sebastian. Nem a töréseket akarta mutatni, és nem azt, hogy hogyan pusztítottak az emlékek. A szeretetet akarta megmutatni a másiknak, ami miatt megpróbálta őt óvni, a félelmet attól, hogy baja esik, és azt, ami munkált benne - a vágyat, hogy időt adjon és esélyt a gyógyulásra, még ha egy ponton ő maga is volt az, aki miatt félrecsúszott az egész. Mert nem tudott megbirkózni azzal, amiről azt hitte, hogy menni fog. Meg akarta mutatni, hogy milyen érzés volt attól félni, hogy ha elmondja, amit tett, és Seth visszakapja az emlékeit, akkor rosszra fordul minden és elveszíti.
A másik hangja, mintha csak hallotta volna a gondolatait, úgy szólalt meg ismét mellette.
- SOHA! - kiáltott fel Sebastian őszinte dühvel. Szeme kipattant és haragosan nézett szembe Seth-tel, egy pillanat alatt váltva testhelyzetet, és előbbi összegubózásából ugrásra kész mozdulat vált, pedig nem akart sehova sem menni, csupán az indulat dolgozott benne. Arca kipirosodott és mintha könnyek gyűltek volna a szemébe, de lehet, hogy csak a fények játéka láttatta úgy. Hogy juthat ilyen a másik eszébe?! Sebastian számára nem volt kérdés, hogy áldozatot hoz-e, és még csak nem is érezte annak. Az események szerencsétlen láncolatának élte meg az egészet, és ha valakit, hát azokat tekintette tehernek, akik bár tudtak a dologról, de segítség helyett csak hibáztatták, vagy éppen elmentek mellette.
- Azt visszhangzod, ami miatt féltem elmondani! Nem akarom, hogy ezt érezd, nem, ezt nem lehet, nincs igazad!! - hajolt még inkább előre, hogy ki tudja, mi tartotta csak egyensúlyban. Ekkor vette csak észre, hogy jószerével kiabál, és riadtan nézett szét maguk körül, ám de senki sem reagálta hangra. Evidensen egy varázslat kellős közepén ültek. Ennek ellenére elhallgatott és ismét hátradőlt a fotelben. A hirtelen harag kiragadta a legrosszabb mélypontról egy időre, és most szúrós tekintettel méregette a bátyját.
- Mennyit mondtak el? - kérdezte végül, hosszú hallgatás után. Nem számított, hogy ki volt, aki felfedte az igazságot, az viszont nagyon is, hogy mennyire mondott valós információkat Seth-nek.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Kimondva még jobban fájtak a szavak, mint amikor csak saját magában gondolt rájuk. Tudta, hogy Seth igazat mond, és neki sem volt igazán jobb szava arra, amit tett, még ha szükséges is volt abban a pillanatban. Azzal is tisztában volt viszont, hogy az már tényleg az ő lelkén szárad, hogy nem tett semmit az elmúlt másfél évben.
- Nem kell feloldozás. - Ennyi volt csupán a hozzáfűznivalója. Nem érdekelte ebben a pillanatban, hogy megbocsássanak neki, bár tény, hogy gondolatai szanaszét csapongtak. Olyasmire vágyott, ami nem történhetett meg, mert szerette volna, ha az idő kereke valahogy visszafordul és újrakezdhetik. Mindketten.
Helyette azonban maradt az indulat és a szégyen.
Csendben figyelte, ahogy válasz helyett a másik egy könyvet rak az asztalra - mostanában mindenki ezt csinálta vele -, de jobban megnézve ez nem is könyv volt igazán. Seth így válaszolt, értette ő, mert a másik egyszerűen felkelt és elköszönt ezek után, Sebastian pedig még sokáig meredt a helyre, ahol bátyjának háta eltűnt a szeme elől. Fogalma sem volt, hogy mit kezdjen most ezzel az egész helyzettel, és valójában túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy bármit is tegyen, így hát lassan, vontatottan felkelt végül ültéből, felvette a könyvet, és elindult a szobák irányába. Érezte, hogy vagy most, vagy soha, mert még talpon tartotta az előző adag érzelem, de ez nem sokáig lesz így.

Éjszaka ébredt, a gyengélkedő halk neszei vették körbe, odabent pedig feketén játszó cseppek kergették egymást, a másodperceket számolva. Éppen az ágyára vetült a hold halovány sugara, hát kinyitotta a szemét, és szemben találta magát a könyvvel, amit az éjjeliszekrényre tett, mielőtt a délután elbújt volna a takarója alatt, várva a megváltó öntudatlanságot. Most viszont felült és felkapcsolta a kislámpát, szemüvege után kutatott egy darabig, aztán belelapozott a kötetbe. Kézzel rótt sorokat talált, naplóbejegyzéseket, amibe véletlenszerű sorrendben olvasott bele, mert egyszerre nem tudta volna átrágni magát rajtuk. Évek során felgyűlt jegyzetek voltak, amik egy olyan darabkát adtak neki a bátyja életéből, amit még az emlékei birtokában sem ismert. Egy olyan töredéket, ami egyszerre volt megnyugtató és mélységesen felkavaró, ahogy felfedte, hogy talán teljesen felesleges volt minden, amit Sebastian eddig tett.  Szükségtelen, céltalan.

Nem indult el a pszichológusi ülésre, és az ápoló, akit délben jószerével elküldött a fenébe az étellel együtt, nem is merte igazán győzködni, inkább eltűnt valamerre, ismét magára hagyva a fiút az ágyban. Nem kelt fel egész nap, csak összegömbölyödve feküdt a paplan alatt, és hol elnyomta az álom, hol önmagával és a végtelen üresség érzésével viaskodott, ami aztán át-átcsapott fájdalmas önmarcangolásba. Újabb körök, újak és régiek egyaránt, amik egyre mélyebbre rántották.

Hát sohasem lesz vége?

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Dr. Meyers

Ugyan számíthatott volna rá, hogy ha nem indul el az ülésre, akkor a pszichológusa jön majd el hozzá, ezt a tényt mégis kizárta valamiért az elméje. Mikor a férfi a vállához ért és meghallotta a nevét, Sebastian egész testében összerezzent, mintha áram szaladt volna végig a testén, de aztán ismét elernyedtek izmai, és belemarkolt a paplanba, hogy arca elé húzza a puha takarót. Szinte egészen összegömbölyödött az ágynemű alatt, csak szőke, kócos tincsei kandikáltak ki legfelül.
Egyszerre érezte azt, hogy legszívesebben elküldené a másikat, és azt, hogy talán könnyebb lenne tényleg beszélni vele. Talán kicsit még jól is esett neki az érdeklődése, még ha tudta is, hogy Riley törődése csupán a munkája miatt létezik. Hosszú csend következett, miután a férfi befejezte a mondanivalóját, aztán egy ponton halk hangok kezdek kiszűrődni a takaró alól, és megrázkódott a fiú válla. Gyűlölte magát érte, hogy egy idegen előtt sírta el magát, de jelen pillanatban ez sem tudta annyira érdekelni, hogy megpróbálja visszafogni a zokogást. Arcát belefúrta a párnába, hogy alig kapott levegőt, és így legalább biztosan nem kellett látnia Riley arcát, ahogy az ő rettenetesen szánalmas kínlódását nézi - legalábbis Sebastian ilyennek érezte a helyzetet. Aztán lassan elcsitult, megint csend következett, végül, nagyon hosszú idő után mozdult egy kicsit, hogy érthető legyen, amit mond.
- Rendben - hangzott a rekedt, csendes, törődött hang. - Elmesélem az egészet - tette még hozzá, miközben nagy nehezen rávette magát, hogy oldalára forduljon az ágyban, aztán félig ülő helyzetbe tornászta magát. Szemein tisztán látszott, hogy nem először sírta el magát az utóbbi órákban. - De adna előbb egy zsebkendőt? - szipogott halkan. Ezen a ponton már mindegy volt, hogy elmondja-e az egész históriát a másiknak, vagy tovább ül a titkain, hiszen Seth már tudta. Seth már mindent tudott, és ő is tudta már, hogy mennyire értelmetlen volt ez az egész.

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Gálffy Erik

Dr. Meyers

A férfi mosolya apró és jóindulatú volt, Sebastian fejében mégis megfordult, hogy mennyire különös, hogy mások ilyenkor is képesek rá. Tűnődve nézte a férfi mozgását aztán, ahogy zsebkendőért indult, aztán arcát, amikor megállt mellette. Kicsit irigy volt rá, mert Sebby ebben a pillanatban úgy érezte, hogy olyan messze van a boldogság és nyugalom, hogy talán soha többé el sem éri.
Törökülésbe tornászta magát, és miután már némileg kapott levegőt és az arcát is megtörölgette, a teáért nyúlt. Egyelőre nem ivott bele, de a stressztől jégcsapszerű kezeinek jólesett a bögre melege, ahogy köré fonta ujjait. Riley szavaira bólintott csupán némi gondolkodás után, amíg mérlegelte a férfi mondanivalóját. Nem mondta volna, hogy teljes lélekkel el tudja hinni, amit mondott neki, de legalább megpróbálja, ha más nem. Sajnos a Selwynekbe belenevelt, egyébként teljesen felesleges feszes tartás és álarc még most is dolgozott benne, talán ezért is nem tudott mindig sírni, mikor azzal könnyíthetett volna a súlyon, ami rátelepedett.
A merengős ötlet viszont kicsit meglepte, oldalra is billent a feje egy aprócskát, elmerengve nézve a másikra.
- Rendben - bólintott aztán ismét. Talán valóban lesznek részek, amiket egyszerűbb lesz megmutatni, de nem most. Legalábbis nem az elején. Erről még úgy érezte, hogy tud beszélni, a régi emlékek viszont lehetnek ennél sokkal kényesebbek, szavakba nehezen önthetők. Ez most lényegében csak egy vallomás.
- Levédené az ágy környékét, hogy ne halljanak minket? - kérdezte aztán, kissé még mindig tompa hangon. A férfi pedig becsülettel neki is állt, hogy eleget tegyen a kérésének, még ha a teljesítménye Sebastiant arra is késztette, hogy némi hitetlenséggel és felhúzott szemöldökkel nézzen rá. Ha kicsit jobban érezte volna magát, akkor talán csípős megjegyzést is tűzött volna mellé, például, hogy ennél még jelenlegi állapotában is erősebb varázslatot hozhatott volna létre, de a célnak tulajdonképpen megfelelt, amit Riley kreált - csak nem fog túl sokáig kitartani, maximum egy-két órát. Igaz, ennyi valószínűleg bőven elég is lesz nekik.
Miután a fiú végül belekortyolt a teába, némi hallgatás után, maga elé és a bögrére meredve elkezdte.
- Másfél évvel ezelőtt a bátyám annyira rosszul volt, hogy egy szóváltás során nekem esett. Bár bajom nem lett, de kiderült, hogy kis híján múlik, hogy megölje magát. Legalábbis úgy tűnt - gyűltek újra könnyek a szemébe egy pillanat alatt, de két nagy levegő után, ha nehezen is, de folytatni tudta. - Mivel kiütötték, így ideiglenes megoldásként sok-sok óra munkával átnéztem a legtraumatikusabb emlékeit, és ahol kellett, ott elzártam őket, ahol muszáj volt, ott pedig újat adtam neki. Voltak dolgok, amik egyszerűen nem juthattak ki... - akadt meg. Hirtelen már arra sem emlékezett, hogy mégis mik voltak azok. - Az volt a terv, hogy ha jobban lesz és stabil lesz, és ha elkezd foglalkozni a problémával, akkor majd visszakap apránként mindent. De... féltem. Hogy ha ez megtörténik, akkor elveszítem. Közben meg gyötört a bűntudat, mert ez fekete mágia - szorultak rá ujjai a bögrére, ahogy küszködött, hogy tovább tudjon beszélni. - És az emlékei... rettenetes dolgokat tettek vele! - szinte jajdult a hangja, ahogy kiejtette a szavakat. - És én... én nem akartam, hogy ismét rosszul legyen. - Lassan hintázni kezdett, ahogy Ru szokott. - Szinten volt tartva... hazudtunk neki. Gyűlöltem magam érte, de féltem lépni. És arra gondoltam, hogy ha nem lennék, akkor boldogan élhetne, anélkül, hogy tudná, mi történt vele, hogyan nőtt fel... hiszen az apánk csak eszköznek használta, hogy testőr legyen mellettem! - Elkezdtek folyni a könnyei. - És most.. most elmondták neki, hogy mit tettem, és... és... - akadozott a hangja, ahogy ismét rátört a sírás. - Az egész értelmetlen volt! A naplója... - pillantott oldalra. - Azt írta, hogy nem akart meghalni, és sok mélypontja volt, és én még csak észre sem vettem! És az amit vele tettem, az színtiszta értelmetlen gonoszság! - Megremegett a keze, hogy a tea is kilöttyent kicsit, de nem érdekelte, csak szorongatta tovább, mert legalább fogódzkodót jelentett és egy olyan pontot az ágyon, amire rászegezheti a tekintetét. - Eddig legalább láttam az elmúlt időszak célját, de most... most pontosan tudom, hogy mit érzett azon az éjszakán. A feleslegességet, hogy amiket tett, azoknak nincs súlyuk.
Hirtelen hallgatott el, mert hirtelenjében kifogyott a gondolatokból. Ujjai lassan elernyedtek, a sírás is abbamaradt, ahogy az érzelmi hullám átcsapott rajta, aztán elcsitult. Nem volt benne biztos, hogy Riley-nak ezért az egészért fel kell-e őt jelentenie, de ezen a ponton nem is érdekelte igazán.