Glenn Grim

A tervek szerint Rach az egyik barátnőjével találkozott volna a társalgóban, csak hogy az illető elfelejtett szólni neki, hogy nem ér rá. A lány megírta a kötelező leckéit, majd a melegre való tekintettel egy zöld színű egyberészes nyári ruhát, hozzá fekete szandált vett fel, haját lófarokba fogta, és elindult a megbeszélt helyre. A társalgóban jelenleg nem sokan tartózkodtak, csak néhány diákcsapat lézengett ott legnagyobb meglepetésére, mert már hozzászokott, hogy ez a helyiség általában tele van, mivel sok diák fő találkozó pontjaként szolgál. Nem volt kedve ácsorogni, ezért levetette magát az első fotelba, ami igencsak kényelmesnek tűnt számára, így várta a barátnőjét. Már vagy fél óra eltelt, de a lány még mindig nem volt sehol. Rach alapjában véve türelmes típus volt, de kezdett elfogyni a türelme, mivel már jó ideje várt a barátnőjére.
~ Ez nem lehet igaz! Tuti, hogy nem fog már eljönni... Azért szólhatott volna! ~ - mérgelődött magában, bár még élt benne némi remény, hogy hirtelen megjelenik majd a lány, de igazából tudta, hogy erre nem sok esély van. Sose szerette, ha felültették, bár most biztos jó oka volt arra a barátnőjének, hogy nem jelent meg a megbeszélt időpontban, talán hirtelen közbejött neki valami, de azért mégiscsak jelezhette volna ezt.
~ Menjek, vagy maradjak? Nem is tudom... Na jó, várok még egy kicsit, hátha... ~ - gondolta magában a lány, mivel nem adta fel a reményt, hogy még megjelenhet a barátnője, de úgy volt vele, hogyha még negyed óra múlva sem tűnik fel, akkor inkább visszamegy a szobájába és befejezi azt az érdekes könyvet, amit nemrég kezdett el olvasni, de annyira érdekfeszítő volt, hogy egyszerűen nem tudta letenni, csak akkor hagyta abba az olvasást, amikor már végképp elálmosodott. Azóta tervezi, hogy végigolvassa, hiszen már nincs sok hátra végkifejletből, de idáig egyszerűen nem volt ideje ahhoz, hogy bejezhesse.

Glenn Grim

Telt, múlt az idő, de még mindig nem történt semmi... Már majdnem úgy döntött, hogy inkább visszavonul a szobájába, amikor a hozzá közel ülő srác, akit idáig valamilyen ok folytán észre sem vett, mivel annyira elmerült a gondolataiban, megszólította. Kedvesnek tűnt, semmilyen rosszindulatot nem vélt felfedezni a szavaiban. Felajánlotta, hogy szórakoztatja, amíg a várva várt személy megérkezik, ez pedig igazán kedves felajánlás volt tőle.
- Szia! Rachel vagyok, nem zavarsz... Tényleg nagyon unalmas a hosszú várakozás. - felelte neki angolul Rach, hiszen végtére is ez volt az anyanyelve. Még mindig visszavágyott szeretett hazájába, Amerikába és nehezen tudta feldolgozni, hogy Magyarországra kellett költöznie az egész családjának csupán azért, mert itt az édesapjának jobb álláslehetősége akadt. Persze ezt is meg tudta érteni, de szíve mindig is a szülőhazájába húzta, nem igazán érezte itt otthon magát, de legalább az némi vigaszt nyújtott neki, hogy szert tett néhány barátra.
- Mi jót olvasol? - érdeklődött a Rellonos, mert látta, hogy a fiú egy könyvet tart a kezében, bár gyanította, hogy inkább valamiféle tananyag, vagy ismeretterjesztő mű lehet, mintsem valami könnyed olvasmány. Ő is imádott olvasni, igaz ő jobban preferálta a pszichológiai jellegű műveket és mindazt, ami egyszerűen érdekelte, a száraz, nyers anyagokhoz már nemigen füllött a foga. Sejtette, hogy a barátnője akarattal vagy anélkül, de felültette, bár azért még élt benne a remény, hogy egyszer csak megjelenik, bár erre továbbra is csekély esélyt látott. A társalgó továbbra is kongott szinte az ürességtől, még mindig csak pár diákcsapat foglalt helyet a helyiségben, ezek szerint a legtöbben a szabadban vagy a szobájukban töltötték a drága szabadidejüket.

Glenn Grim

- Örvendek, Glenn! - üdvözölte a fiút, azt pedig gyorsan elkönyvelte magában, hogy a beszélgetőpartnere teljes mértékben tisztában van az udvariassági formákkal, aminek kifejezetten örült, mert manapság egyre kevesebben törődtek ezekkel a dolgokkal.
- Hm, hát nem is tudom, elég nyers olvasmánynak hangzik. De kíváncsivá tettél, ha tényleg rájössz, hogy mi az, ami megragadott benne, akkor szólj! - felelte mosolyogva Rachel, mivel nagyon érdekelte, hogy egy ilyen száraz műnek mi a legfontosabb mondanivalója.
- Nos, fogalmazhatunk így is... végül is valóban úgy tűnik, hogy felültettek. Nos, az egyik barátnőm volt az. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, de már több, mint fél órája várok rá és még nincs sehol. Gyanítom, hogy nem is fog eljönni, bár még hosszú az este. - válaszolta bizakodóan a Rellonos, bár kicsit cikinek érezte, hogy ennyire felültették, de megfogadta magában, hogy majd kideríti, miért is nem volt képes eljönni a barátnője, na és miért nem szólt neki előre.
- Hát, mindig minden egyébként sem lehet happy. Ezért nem is szeretek előre tervezni, mert általában mindig máshogy alakulnak a dolgok, mint ahogyan az elterveztem. - tette hozzá Rach, miközben Glenn-re emelte a tekintetét. Elsőre nem tudta megállapítani róla, hogy magányos farkas típus vagy sok barátja van,de nem is akart előre ítélkezni. A mostani esetével úgy volt, hogy jobban örült, hogy a barátnője "ültette fel", mert cikibbnek érezte volna, ha egy srác hívja el randizni aztán el sem jön. Legalábbis a lány számára az sokkal nagyobb pofáraesés lett volna, úgyhogy ezt a dolgot jobban viselte. Ő korrekt volt, mert mindig ott volt a megbeszélt találkozó előtt legalább tíz perccel, ha pedig nem tudott elmenni, ami ritkán történt meg, akkor még időben értesítette az illetőt. Persze el tudta képzelni, hogy a barátnője valószínűleg azért nem jött el, mert valami halasztatatlanul fontos dolga akadt és már nem tudott neki időben jelezni.

Glenn Grim

- Igen, én is ezzel nyugtatom magam. Jaj neki, ha kiderül, hogy átejtett! - mondta komoly arccal Rach, bár nem állt szándékában semmi komolyat tenni, de amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ahogyan mi viselkedünk másokkal, úgy fognak ők is viselkedni velünk. Bár ez a mostani helyzetben pont fordítva volt, úgyhogy a Rellonos szívből remélte, hogy nem tud meg semmi rosszat a barátnőjéről, hiszen minden kiderül előbb vagy utóbb. Nem olyannak ismerte meg, aki hazudozik, bár számára a kegyes hazugság még a megengedett kategóriában volt, bár idáig ezt csak másokon alkalmazta, hiszen tudta, hogy kivel nem ajánlatos ujjat húzni, ebbe a körbe pedig a kedves barátosnéja is beletartozott. Szóval ismerte annyira Rach-t, hogy jobb, ha nem füllent neki és megmondja az igazat, úgyhogy a lány merte remélni, hogy ez a mostani találkozójukra is érvényes. A lány eléggé kiszámíthatatlan volt, de benne volt minden őrültségbe és már többször is bizonyította, hogy méltó Rach barátságára.
- A tervünk jól mondod a csacsogás volt, bár azt terveztünk, hogy ellátogatunk az akváriumba, ha belefér takarodó előtt, ha nem. Egyszer jártam ott régebben, nagyon klassz! - áradozott Glenn-nek, ott ismerkedett meg egy másik barátnőjével, akivel mostanság sajnos ritkán találkoznak, és egyébként is imádta a víz alatti világot.
- Gondolom te jártál már ott. - mondta a fiúnak, hiszen elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne fordult volna meg ott a srác, kivéve, ha víziszonyos vagy valami hasonló. Az nem izgatta, hogy abba is beleavatta, hogy esetleg takarodó után mentek volna oda, hiszen nem tűnt prefektusnak és különben se feltételezte volna, hogy beárulná őket. Ha meg igen, akkor így jártak, bár a mostani mókából úgy tűnt, hogy semmi sem valósul meg, mivel a barátnője nem jött el sajnos. Erre gondolva Rach kissé elcsüggedt, de próbálta magát összeszedni, hiszen nem akarta Glenn hangulatát is tönkretenni azzal, hogyha búvalbélelt képet vág.
- Te csupán olvasni jöttél ide? Bár tudom, ez most hülye kérdés volt. - tette fel a kérdést a lány, de máris rájött, hogy tényleg zagyvaság volt eziránt érdeklődni, hiszen mi mást csinálhatna valaki, ha egy könyvvel jön ide? Tuti, hogy az olvasás a fő célja, a társalkodás pedig másodrendű dolog, hiszen ha senki sem lett volna itt a közelben, akkor a fiú nyilvánvalóan most is olvasna.

Büszkén kihúzza magát, hogy sikerült ma is elérnie valamit. Legalább a kilincseket eléri biztosan, így minden más lehetőség nyitott előtte. Talán tényleg feltalál valamit az iskolai évei alatt. Ki tudja.
- Ennek tökre örülök! Majd a siklódnak is kiagyalok valamit, hogy tudd sétáltatni. Biztos szereti ő is a természetet – biztos, ami biztos, és az is, hogy ha csak úgy kiengedné, akkor lenne nagy riadalom. Na meg a kígyó is biztos hamar meglépne, és olyan helyre menne, ahonnan nem húzza ki senki élő ember. Ezért is nem szokott az ember ilyen jeleneteket látni. Azonban az is fix, hogy azok az állatkák is szívesen lennének kint. Azok, akik háziállatokként vannak fenntartva. A többiről nem tudna gondoskodni. Visszakanyarodik az ötlet-halomtól a lányhoz. Figyelmesen hallgat, ismét, mint mindig ha kérdez, és pár stílust, vagy épp kategóriát, ki hogy nevezi, ő is ismer. Szemezgetett már ő is belőle párszor, és bár nincs kifejezett kedvence, olyan kategória, amelyből mindent, mostanság a mugli könyvek között is keresgél, ahol igencsak mulatságos, ha épp a mágustéma a fő központi jellem. Lehet, hogy azok a kedvencei?
- Az utóbbi szövege nekem nagyon nehéz, sose értettem belőle egy mukkot sem - vakarja meg a tarkóját, miközben színt vall ebben. Hát igen, nem mindenkinek van érzéke hozzá. - De amúgy a többi jó. Volt hogy bele-belenyúltam. Én azokat is szeretem, amikben mágusok vannak. De amúgy muglik írják. Tök fura, mert ott a kezükkel varázsolnak, nincs benne pálca. Meg sok fura dolog van benne.. de így nekem olyan, mintha nem is lenne titok előttük a mágia. Persze, az írok biztos belezöldülnének abba, ha kiderülne, hogy igazat írnak, csak kicsit.. elferdítve – erre kicsit elneveti magát. Elképzelte az arcot, amikor mondjuk egy mugli íróval szemben áll egy igazi varázsló, és vadul magyarázza neki, mi nem korrekt, mi a ferdítés, de amúgy tök igaza van, mert minden létezik. Bárcsak egyszer lehetne ilyen! Nem bánja ő a titoktartást, de nehéz a fiatal léleknek. Majd megérti ha benő a feje lánya.
- Bleh, bizony! Anya szokása ilyesmiket forgatni. Szóval van otthon pár kötet belőle.. – nem ítéli el amúgy édesanyját, csak nem értékeli. De egy fiú sosem fogja, maximum a nővérei.
- Nagyon sokat. Nem tudom meddig tart a meccs.. de rövid. Tekintve, hogy volt olyan kviddics-mérközés, ami hetekig tartott. Na de a lényeg. Futnak, és egy kapuba rúgják a labdát. Abból is csak egy van. Nincs se fogó, se terelő.. Így nem olyan izgi – sőt, egyenesen unalmas. De mágia nélkül nem is lehet máshogy. Vagyis így képzeli.
- Ó, jó. Nem faggatok akkor, de akkor te nagyon ügyes vagy! – zárja le ennyivel, ha már nem szabad tudnia. Lehet, hogy egyszer majd megtudja, csak mástól. Nem lehet tudni.

Csendesen figyeli a kora délutáni forgalmat a folyosón; most üres órája van, amit illene mondjuk az egy óra múlva írandó dolgozatra való felkészüléssel tölteni, de hát na, születésnapja nem minden héten van az embernek, bűbájtan dolgozata viszont többnyire igen. Amúgy is, elég sokat tanul így tortaosztogatás alatt az emberi természetről. Többek között azt is, hogy hiába most volt ebéd, senki, de senki sem tud ellenállni egy jó kis oroszkrém tortának - őt magát kivéve, mert nem szereti a sok krémes süteményeket. Így nagyobb az esélye, hogy nem eszi meg más elől a saját tortáját.

 - Szia! - mosolyog kedvesen a frissen jött, csacsogó lányra, mindezt rutinosan, egy pillanat alatt. Persze, pár óra folyamatos figyelés és kedvesség nem elég, de azért egész jó kis hostess-t farag magából, ha így folytatja. Egy pillanat alatt feladja a kényelmes és kicsit unalmas szemlélődést, ellöki magát az ablakpárkánytól, ahol berendezkedett, és minden figyelmét a következő kliensre fordítja. - Igen, szülinapom van, és gondoltam, szerzek másnak is egy jó napot. - nem hiába került a navinébe a lelkem, nem igaz?

 - Én meg Anna, szia - kérsz egy szeletet? Oroszkrém torta, eddig mindenkinek ízlett, hm? - ide neki a kóstoltatós pultot, ezzel a tömény és őszinte (!) jóindulattal pótolni tudja, hogy nem kifejezetten szép, és talán el tudná kóstoltatni az összes fogpiszkálóra szúrt minta húsvéti sonkát vagy a vadiúj csokimikulást is a sarki boltban. Tényleg, nem keres valaki Boglyfalván hostesst?

Egész egyszerű volt kimászni az asztal alól és szembe nézni a többiekkel. Mondjuk azt hiszem az rásegített egy kicsit, hogy nem önszántamból tettem, hanem Ákos megragadta a kezemet, és maga után húzott. Rám támaszkodott, igyekezte fent tartani a halálos beteg látszatát. Mindennek ellenére próbáltam kerülni a többiek tekintetét, és mintha mi se történt volna, átkaroltam a fiút és vezetni próbáltam.
-Ügyeskedem, ügyeskedem - súgtam vissza a fiúnak, már csak pár lépést volt a Javasasszonyig, ám a fiún éreztem, hogy súlya egyre inkább rám nehezedik majd pont a tanári asztal mellett egyszer csak összeesett. A Javasasszonnyal karöltve fogtuk meg Ákost, majd felvittük a gyengélkedőbe. Szerencsére nem volt odabent senki, ami meglepő ahhoz képest, hogy hányan vagyunk ebben a kastélyban, és ennyi ember között egy beteg sincs. Lefektettük a fiút az egyik ágyra, majd jött a kikérdezés. Próbáltam a legnagyobb nyugodtsággal, mintha teljesen természetes dolog lenne ami történt, elmondani mindent, majd a Javasasszony csak megforgatta a tekintetét, és elvonult. Én ez idő alatt a fiú ágya szélére ültem, kissé arrébb pakoltam a lábait, hogy rendesen el is férjek. Hihetetlen milyen gyors ez a nő, visszaért pár másodperc alatt, de csak egy darab tabletta és egy borogatás volt nála, így viszont már érthető volt, ezt még én is meg tudtam volna csinálni. Megköszöntem, majd távozott. Tekintetem a fekvő fiúra vándorolt, és most, hogy már egy kicsit fényesebb helyiségben voltunk jobban láthattam az arcát. Homlokát egy kisebb, de annál erősebben vöröslő folt díszítette, nem hiszem el, hogy hogy verhette ennyire be. Egy kis haragot éreztem, olyan lehettem mint egy anyatigris, miért tagadta, hogy valami baja van. Egy ekkora ütéstől még jó, hogy összeesik az ember.
- Te most komolyan elájultál? - kérdeztem, gyengéden megragadva a fiú karját, és egy aprót ráztam rajta, mivel már olyan régóta volt csukva a szeme, hogy kezdtem aggódni, a színészkedése kissé túl jól sikeredett, és itt ülhetek mellette egy hétig mire felébred. Miközben vártam, hogy kinyissa a szemeit, körbenéztem a teremben, és elemezgettem magamban a szobát. Kissé nyomasztónak találtam, bár szerintem mindenkiben ez van, ha kórházban van vagy orvoshoz kell mennie.

Beletelt egy kis időbe, de a fiú szépen lassan tért magához, mikor már nyitva volt a szeme, én is megnyugodhattam. Tényleg már kezdtem azt hinni, hogy minden nap ide kell majd járnom, ellenőrizni, hogy felébredt-e már. Nem szeretem a kórházakat, így ez a szoba is kissé kényelmetlen érzést nyújtott. Mikor Ákos szóra is bírta magát, elmosolyodtam.
- Még ilyenkor is milyen huncutul tudsz mosolyogni!- mondtam, kissé talán gunyorosan megjegyezve. Most elkezdhetném neki az "én megmondtam" monológomat, de van elég baja, plusz, semmi kedvem kioktatni őt, mert még a végén úgy elhajt, hogy utána már soha többet még csak rám se pillant. Tudok én idegesítő is lenni, hogyha kell. Kezemet a fiú karján felejtettem, amit gyorsan elkaptam, mikor ráeszméltem. Kicsit kijjebb csúsztam az ágyon, hogy a fiúnak még több helye legyen, de rosszul mozdultam, aminek köszönhetően le is csúsztam az ágyról, és fenékkel a földön landoltam.
- Aúú!- kiáltottam fel, miközben feltápászkodtam a földről, a derekamat fogva. Ez azt hiszem nem a mi napunk, bár én mindig ilyen szerencsétlen voltam, így Ákos épp tanúja lehetett egy tipikus Dália pillanatnak. Felsóhajtottam, majd kissé zavarban néztem rá a fiúra.
- Lehet nekem is be kellene feküdnöm- állapítottam meg, majd halkan felnevettem, és most már inkább a szomszédos ágyon foglaltam helyet. A fiú ágya melletti kis komódra szállt a tekintetem. 3 szál sárga rózsa volt egy átlátszó vázában, egy gyertya, illetve tabletták. Az egyik virágért nyúltam, megszagoltam, majd visszatettem a helyére. Már rég itt állhatnak, mivel az illatuk már nem voltak olyan erősek mint kellene. Ákos feje nem nézett ki valami biztatóan, bár biztos voltam benne, hogy azért túléli.
- Talán, de tényleg csak talán- mondtam, ismét kissé gúnyosan, ebbe már talán beleépítve egy apróbb kis "szidást". Legalább beismerte, hogy elszámolta azt az ütést.

Jaj, de nagyon utálja ezt...bár különösebben semmi ellen nem szokott berzenkedni, de ez már egy kicsit sok neki. Egyébként sem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé a felvigyázás, még az óvodában sem, itt meg aztán... Mióta a felügyelők a kastélyban táboroznak, őt is szigorúbban ellenőrzik, ellátja-e a szokásos őrködést, hol itt, hol ott. Egyetlen jó van a dologban, amire sokat gondol, hogy egyáltalán legyen valami kedve ehhez az egészhez, hogy a Társalgóban kell szolgálatot teljesítenie. Gyomrában a fürge szárnyú pillangók nem azért repkednek, mert szerelmes lenne, hanem egy új élmény ígérete hajtja, így sietősre veszi a lépéseit, már amennyire a vacsorára elfogyasztott gombás, rakott tök, kapros zöldséges öntettel, ezt megengedi. Kicsit sokat markolt a főfogásból, de talán csak a szeme kívánta már az utolsó pár falatot. Nehézkesen akarnak bent elhelyezkedni az estebéd rétegei, ezért pár mély levegőt vesz, hogy segítsen azoknak. Megigazítja nadrágszíját a kényelem kedvéért, ennek ellenére csak nem viszik gyorsabban a lábai, pedig már így is késésben van. Erőltetett menetben fújtat végig a hosszú folyosón, mire eléri a nem vágyott célt és benyithat végre az ajtón. Magában elenged egy fohászt, hogy abban a pár percben, amíg nem volt itt, nem történt incidens. Nem szeretne kellemetlenségeket magának. Körülkémlel egy kényelmes ülőalkalmatosság után, hogy nyugodtan tudjon emészteni és reméli, hogy a tanulók is jól nevelten hagyják ezt. Lehuppan a stratégiailag legjobb pozícióban lévő fotelba, onnan veszi szemügyre a céltárgyat. A régi szekrény...Pletykás szájak azt suttogják az iskolában, hogy mumus lakik benne, ő pedig még nem találkozott egyetlen példánnyal sem. Már-már selejtesnek is érzi magát, hogy nem volt szerencséje a fajtához, ráadásul, amikor ő járt suliba, ennél az anyagrésznél hiányzott. Enélkül pedig nem élet az élet. Most itt a lehetőség. Izgatottan várja, hátha kibújik a szög a zsákból ma este, már csak azért is, mert fogalma sincs, hogy milyen alakot vehetne fel a lény. Nem tud olyan félelméről, amit ne küzdött volna le, de ez legalább jó kontroll lenne, ha kiderülne, hogy mégis van. Szóval egy tanulmányút neki a Társalgó, egy hasznos tapasztalat, jobb móka, mintha mondjuk a Járda-szigetekre menne nyaralni. Mintha megmozdult volna...Áááá, mégsem.

Csanád

Csend és nyugalom honol a Társalgó nagyobbacska légterében, ami Attilát is békével tölti el. Nem kívánja sem az intézkedést, sem az avval járó papírmunkát a háta közepére sem. Ez a fajta foglalatosság, mindig is halálosan untatta, erre a kis időre pedig nem fogja megszeretni. Eddig még, mikor ő ügyelt, sohasem volt semmi gond, ezért reméli, hogy a jó hagyományokat nem töri meg ezúttal sem. Időnként elemeli pillantását az öreg szekrény szúette deszkáiról, hogy egy panoráma kitekintést adhasson a rá bízott diákságnak. ~ Nincs itt semmi baj, nem is lesz ~ konstatálja magában a pillanatképet, hogy aztán visszatérjen az érdekesebb tárgy szemléléséhez. Sajnálja, hogy az életéből kimaradt a mumus téma, de most itt az alkalom, hogy bepótolja. ~ Talán akkor kéne belenéznem, ha már nincs itt senki - utasítja agya az önmérsékletre, felhívva a figyelmét a mumussal járó, valós veszélyekre. ~ Igen, várni kell vele! ~ Nagyot ásít, mivel a vacsora maradéka levitte a vérnyomását a béka popója alá. Kávézni nem szokása, maximum a tea, amit ilyenkor elfogyaszt, így barnáival az asztalon kutat, akad-e ilyen nedű a kínálatban. Szuszogva áll fel, hogy közelebb menjen a finomságokhoz, ahol meg is pillantja a teás kannát, benne forró, gőzölgő vízzel és a filtereket. Egyet a csészébe pottyant, majd rátölti a vizet. Leteszi az ibriket, mivel égeti a kezét a forrósága. Nagyon lefoglalja a tea készítés, ezért csak az utolsó utáni pillanatban eszmél arra, hogy egy légi tünemény siklik el a lábai mellett a föld felé, hangosan landolva a padlón. Még az a szerencse, hogy a teát idejében letette, így reflex szerűen utána kap a zuhanórepülésben lévő lánynak, még mielőtt leérne, de sajnos csak megérintenie sikerül, tanítványa megállíthatatlanul közeleg a végzete felé. Estében meglöki az ominózus szekrényt, melynek billegési együtthatója annyira magasra kúszik, hogy felébreszti a belsejében szunnyadó valamit. Egyelőre azonban még csak éledezik, az ajtó csak résnyire nyílt, Attila pedig igyekszik felsegíteni a levitást. Ha jól emlékszik a nevére, igen különleges: Csermely. Igen, biztosan az. Finoman a vállához ér, ne ijessze meg most meg ő.
- Fáj valamid? Megütötted magad? - kérdezi hangjában ijedtséggel. Nem csak a sérülés lehetősége rémiszti, hanem a történések túl hirtelen lefolyása is. Szíve hevesen kalimpál, pedig még nem is sejti, nem is látja, hogy a szekrény életre kel, ajtaja kinyílik és megjelenik az, amire egész este várt, ám nem így képzelte a találkozást.

Minden olyan gyorsan történt, hogy Attila sem volt képes megakadályozni és a legrosszabb az egészben, hogy semmiféle előjele nem érződött a dolognak. Tanerőnk radarjai ennek ellenére jól behangoltak, ezért kicsit furcsállja, hogy nem jeleztek neki. Van ilyen. Amikor az élet olyan meglepetést tartogat neki, amiről nem küld táviratot, úgy látszik, hogy a mai este is ilyen. Mióta a suliban dolgozik és mióta mind a nyolc évfolyam, sőt még az előkészítő is a nyakába zúdult, valahogy kevésbé szenzitívek az érzékei. Az is lehet, hogy annyi mindent kéne jelezzenek, hogy úgy döntöttek, nem jeleznek semmit. Az esést sem, meg a szekrényből kilépő mumust sem. Most amúgy is más dolga akad, aggódik az elterülő levitás testi épségéért. Az megretten az érintésre, hiába óvatoskodik a tanerő.
- Nincs semmi baj, csak Huszthy Attila vagyok, a felügyelőtanár - ismeri fel, hogy kivel áll szemben, meg hogy talán a másik joggal ijedt meg, hisz nem tudhatta ki háborgatta az auráját. Újra felé nyúl, ezúttal még sokkal óvatosabban, hogy felsegítse, miután megnézte nem tört-e csontja, de keze megáll félúton a levegőben. Nem tudja, hogyan reagáljon a lány fura viselkedésére. Előre mered a semmibe, kapkodva veszi a levegőt, egész testében remeg, mint a kocsonya, láthatóan egy pánikroham kezdetén van. Attila gyorsan számba veszi a lehetőségeket: az esés nem válthat ki ilyet, hacsak nincs fejsérülése. Sokkos állapot, esetleg belső vérzés....már fontolgatja, hogy segítséget hív a Gyengélkedőről, mikor meglátja a szekrényt. Az ajtaja nyitva, a lökéstől kitárult, engedett az öreg, rozsdás zár, valószínűleg a mumus kiszabadult. Sebtében összerakja fejében a mozaikot, pótolja a hiányzó részeket és a lány elé ugrik. Az elméletet tudja, hiszen vizsgáznia kellett belőle, ám a gyakorlattal más a helyzet. Vajon mivé alakul a mumusa? Vajon le tudja-e győzni a félelmét. Utóbbiban majdnem biztos, de pálcát tartó keze azért remeg kicsit, mikor kimondja a varázsigét a nagy kupac hivatalos iratnak, mely rádőlni készül éppen.
- Comikulissimus! - kiáltja hangosan, erőteljesen, közben arra koncentrál, hogyan hajtogat sok-sok papírrepülőt a lapokból. Reménykedik a sikerben, ami be is következik, némi hatásszünet után. A mumus visszatakarodik a helyére, Attila pedig lendületesen rácsapja az ajtót, be is zárja a kulccsal, kettőre. Egyfelől elégedett, hiszen legyőzte a mumust, másfelől bebizonyosodott, hogy vannak még félelmei, azzal azonban ráér még foglalkozni, most a diákokat kell biztonságba helyeznie, elsőnek Csermelyt.
- Fel tudsz állni? -

- Igen, azt kezdem észrevenni- mondtam, és próbáltam én is egy huncutabb mosolyt az arcomra erőltetni, ami igencsak próbára tett mivel sose volt még rá szükségem ezelőtt. Nem tudom, hogy hogyan sikerült, lehet, hogy úgy néztem ki, mint akinek arcgörcse van, de legalább megpróbáltam. Különös, hogy Ákos mintha átnevelnem engem. Mondjuk pont abban a korban vagyok, amikor a még azt se tudom, hogy ki vagyok és hova tartozom, bár ezzel mindenki egyetértett és én is tudom, hogy érettebb vagyok a koromnál, még ha néha nem is látszik teljesen. Még is, a fiú ha csinál valamit, próbálom utánozni, valamilyen módon. Különös. A kisebb balesetemet persze Ákos sem hagyhatta szó nélkül, nem is gondoltam, hogy csak úgy el fog nézni felette.
- Ha engem nézünk, akkor bármelyik lehetséges, higgy nekem- vallottam be, kissé gúnyosan, ezzel elárulva, hogy borzasztóan szerencsétlen egy ember vagyok. Odahaza minden héten lila és kék foltok díszítették a testemet, vagy a karomon vagy a lábamon, úgy néztem ki, mint akit rendszeresen vernek. Nem, csak egyszerűen mindennek vagy neki megyek, vagy hasra esek. De az is lehet, hogy a véremmel van valami, sose tudtam, nem voltam emiatt orvosnál, egyszerűen csak elfogadtam, hogyha neki megyek valaminek, színessé változom. Nagy valószínűséggel ennek a kis koppanásnak is meglesz majd az eredménye. Tekintetemmel a fiúét figyeltem, megfejteni próbáltam, bár egyenlőre csak a kábaságot láttam rajta, amit nem is csodálok. Lehet inkább egy kiadós pihenés tenne neki jót, én úgy is csak felesleges fejfájást okozok. Ahogy figyeltem, és elemezgettem magamban az arcát, kicsit elszállt az idő, valószínűleg ő is észrevette, hogy elég ijesztő módon méregetem, de mire magamhoz tértem, láttam, ő is engem figyel, majd megszólalt. Halványan elmosolyodtam, majd megvontam a vállamat.
- Nem hagylak egyedül- mondtam, kedvesen- Ha csak te nem kérsz arra, akkor szívesen elmegyek, és hagylak pihenni- mondtam a fiúnak, csak, hogy kedves és udvarias maradjak. Számomra az a legrosszabb érzés, ha felesleges vagyok, valakit zavarok, de az nem közli velem. Kissé megalázónak érzem.
- Tényleg amúgy még meg sem kérdeztem, miért is volt tulajdonképpen ez a kis túra az asztalunk alatt?- tört fel bennem a kíváncsiság, hiszen erre a kérdésre még mindig nem kaptam választ, de a történések hevében el is felejtettem megérdeklődni igazából a legfőbb történés okát. Kezeimmel az ágyra támaszkodva, mosolyogva tekintettem a fiúra, várva, hogy válaszoljon, de persze türelmes voltam, ha valaki nincs jól, azokra mindig is igyekeztem odafigyelni. Remek ápolónő lennék, de kizárt, hogy az leszek. Nem bírom a vért.

I can't control myself
So what if you can see the darkest side of me?

Annamari

Csak figyeltem Ákost, arcomon a gyengédség tükröződött. Furcsa módon aggódtam érte, elég komolyan, mintha már vagy ezer éve ismerném, pedig csak nem olyan régóta vagyunk egyáltalán beszélő viszonyban. Pontosabban ma óta kerültünk kissé közelebb. Hiába, ez valahogy mindig is benne volt a jellememben, hogyha valakihez egy kicsit is közelebb kerülök, azzal törődöm. Egy halk kacaj kíséretében válaszoltam a fiúnak.
- Nálam ügyetlenebb emberrel nem találkoztál, ha jobban ismernél, ezzel te is teljes mértékben egyet értenél - világosítottam fel a fiút, ezzel is elárulva egy fontosabb információt magamról, bár azt hiszem, ezt Ákos már rég észrevette önmagától is. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat a gyengélkedőn, túl csendes volt minden, és az egész szoba bűzlött a gyógyszerek és mindenféle kenőcsök szagától. Mindig kiráz a hideg, ha csak bármilyen gyógyszerre is kell gondolnom, kislány korom óta alig tudtak rávenni, hogy bevegyek valamit, mindig nagy cirkusz volt belőle. Azt hiszem, ezt a tulajdonságomat mára már kinőttem, szerencsére, de még most sem ez a kedvenc elfoglaltságom. Végül is, ki szeret beteg lenni, most komolyan? Ha Ákos egyedül akar lenni, majd szól, ez megnyugtatott, ezzel azt éreztette velem, hogy nem vagyok zavaró tényező, így csak megértően bólintottam feléje egyet. Kicsit próbáltam elhelyezkedni az ágyon, amin ültem, már az is megfordult a fejemben, hogy magam is lefekszem, de azt kicsit kellemetlennek tartottam, sőt, ha a javasasszony visszajön, még rendesen zavarba is jöttem volna. Borzalmasan el tudok vörösödni, ha zavarban érzem magamat, és azt nem szerettem volna megmutatni Ákosnak.
- Hát, az meg, hogy lehet, hogy téged nem imád mindenki? - kérdeztem vissza, hatalmas meglepődöttséggel, és egy széles, és bájos mosollyal az arcomon. Én egész jól megkedveltem a fiút, ezalatt a kis kaland alatt, de azt is éreztem, hogy hihetek neki. Magamban azon kezdtem agyalni, vajon mi lehet ebben a fiúban, ami miatt vannak akik nem kedvelik. Biztos mert él benne az a tipikus Rellonos jellem, már ha hihetek a sztereotípiáknak. Vagy, csak én vagyok annyira naív, hogy megfogott valami a fiúban. Ákos egyik pillanatról a másikra hunyta le a szemét, láttam ahogy szépen lassan álomba szenderül. Elmosolyodtam.
- Aludj csak - mondtam, majd felálltam az ágyról, és magam sem tudom miért, de egy apró puszit nyomtam a fiú homlokára, szinte majdnem pont oda ahol megsérült. Pár percig csak álltam mellette, és néztem. Lehet kicsit ijesztőnek tűnhettem, ezért is mikor észbe kaptam mit is csinálok, gyorsan megfordultam, majd halkan kisétáltam a gyengélkedőről. Később majd még visszajövök, vagy ha már kiengedték, megkeresem a fiút, hogy minden rendben van-e vele.

The sound of iron shocks is stuck in my head