A lehető legnagyobb óvatossággal teszem le tarantuláim terráriumát az éjjeliszekrényem mellé. Napok óta csak a pálcámat használva pöckölgetem be nekik a rovarokat. A nőstény megint lepetézett és nem tudtam a mérgét lefejni, ergo ha benyúlok azt támadásnak véli, megmar és itt fogok a szoba közepén fetrengve a nyálamba belefulladva meghalni. Így belegondolva nem túl szép halálnem. Bár teljesen mindegy, hogy élek-e vagy halok. Ez csak az én álláspontom. Apám a lelkemre kötötte, hogy Laurára, az ő egyetlen kincsére, anyám utolsó hagyatékára, a húgomra úgy vigyázzak mint a szemem fényére, sőt még annál is jobban. Tehát engem nyugodtan eltalálhat egy gyilkos átok, eljön a temetésemre és slussz. Nem fogja magát megerőltetni, viszont ha Laurának baja esik, rajtam veri el a port, mert én vagyok az idősebb és nekem kell rá vigyázni. Ezt a sok fegyelmezés és verés alatt volt időm bőven megtanulni. A testvérem az első. Persze én ezt nem érzem így, ahogy semmi mást nem érzek, de legyen meg apámnak az öröme és fogja be azt a nagy száját. Aprót fintorogva kapcsolom be az éjjeli szekrényen álló melegítő lámpát, majd a terrárium fölé szerelem. Most, hogy beállt az ősz és egyre hidegebb van, nem kéne, hogy reggelre megfagyjanak a pókjaim. Fölkelek, igazgatok még egy kicsit a lámpán, majd ránézek az órámra. Fél hat. Lemaradtam a reggeliről, az ebédről. Reggel történetesen elaludtam, az ebédidőm meg azzal telt el, hogy Laurát hajkurásszam, vagy esetleg másoljam az órai anyagot, talán a leckét. Egyszer ébren kéne maradnom az órákon és lyukas órán meg kéne írnom a leckét, vagy már este ivászat helyett. Néha úgy érzem, hogy ide csak nyaralni jöttem. Persze az ember a nyaralást máshogy képzeli el. Általánosan mindenki úgy képzeli el a nyaralását, illetve inkább az emberek nagyja, hogy egy tenger parton heverészik egy napágyon, kókuszdióból issza a kókusztejet, vagy esetleg valamilyen szeszes italt fogyaszt és égő vörösre pörköli a bőrét a napon. Én hogy képzelem el a nyaralásomat? Sehogy. Éppen elég, hogy el tudom képzelni más milyet akar, akkor pedig meg már nekem is megvan egyfajta elképzelés, nem kell magamat túlhajtani. Többször mondták már, hogy lusta vagyok, nem tagadom le. Értelmetlen lenne. Elsétálok szobám ajtajáig és menet közben megigazítom kockás ingemet, ami testvéremnek az egyik nagy kedvence. Véleménye szerint parasztos, szerintem meg simán kényelmes. Nem vakarózom benne, mint az összes többiben. Több helyen elszakadt farmeromból kikandikál már a térdem, és talán tornacipőm az egyetlen olyan dolog, ami még normális. Nem szakadt, nem parasztos, sima és fekete. Nincs rajta semmi kivetni való. A kilincset lenyomva nyitom ki az ajtót, majd kilépek rajta és csak behúzva magam mögött az ajtót indulok el a házamból kifelé vezető portré felé. Kezemet  a zsebeimbe gyömöszölve kerülgetem a többi rellonost, akik valami csínytevésen törik a fejüket, főleg az elsősök, akik másik házbéli társaikkal szeretnének kibabrálni. Amikor én voltam elsős, már ezzel kilógtam a  sorból, hogy csak álltam és néztem, hogy a többiek hogyan kínoznak másokat. Sosem vettem részt semmiben, Laurával ellentétben, aki élvezettel tett másoknak ott keresztbe ahol lehetett, utána nekem büszkélkedett el vele. Akkor még úgy tettem, mintha lelkesednék az egészért, mosolyogtam, próbáltam normális lenni, de ma már akkor mosolygok, amikor nagyon muszáj. Még akkor is ritkán. Kilépek a portré mögül és kisétálok a folyosóra, majd a lépcsők felé veszem az irányt. Itt már valamivel nagyobb, sőt sokkal nagyobb az élet, mint a házon belül. Beszélgetésektől hangos  az egész iskola. Minden beszélgetés eggyé olvad és csak egy hatalmas kavalkád lesz belőle. Elcsíp az ember egy-egy szót, melyből megpróbálja kitalálni, hogy mi lehet a beszélgetés tárgya, aztán továbbadja másnak. Így indul el a pletyka. Szlalomozva haladok magabiztosan a konyha felé, bár elég lenne, hogyha beülnék vacsorázni a többiekhez, hiszen nemsokára nekik is itt a vacsora idő, utána meg a takarodó, vagy másoknak a kilógás időszaka. Én szerintem az utóbbit választom, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy ma este sem fogok tudni aludni. Ez a második nap. Ilyenkor még csak fel sem merül bennem, hogy akár egy percre is lehunyja a szemeimet. Bár alattuk éktelen fekete karikák vannak és ezt még a legerősebb fedésű alapozó sem tudná eltüntetni, nem tudom álomba ringatni magam. Se zene nem segít, se könyv, sem az, hogy számolom az ugráló bárányokat, vagy hogy elszámolok százig. Éjszakáim nagyja olvasással telik el, vagy forgolódással, amit szobatársaim a nyikorgó rugók miatt nem igazán tolerálnak és már párszor kaptam is érte, hogy ahelyett, hogy aludnék, nyikorogtatom direkt nekik a rugókat, vagy égetem a lámpát. Ezért választom inkább a faluban való csavargást éjjelente és a konyhában való éjszakázást. Nem zavarok senkit és még enni is adnak kérés nélkül. Lábaimban már benne van az útvonal, hogy mikor merre kanyarodjak, mennyit menjek egyik kanyartól a másikig. Óvatosan körülnézve a haladok a folyosókon, elsietve a portrék előtt, nehogy valamelyik lármázni kezdjen. Az első alkalommal ez történt. Elindítottam ezzel egy kisebb lavinát, amikor elsősként beszöktem a manók közé a konyhára. Mára meg már megszokták a jelenlétemet, néha látom a szemem sarkából, hogy csóválják a fejüket, amikor erre járok, de nem szólnak egy szót sem, hanem a maguk dolgával törődnek. Ezért is jutok el hiba nélkül a konyháig. Még egyszer utoljára körbenézek, majd a kilincset lenyomva lépek be az ajtón és csukom be magam után. Jó formán az összes itt dolgozó manó nevét megtanultam az évek folyamán, meg tudom különböztetni egyiket a másiktól, és már kedvencem is akad. Tira. Ennivaló kis manó lány, akinek vékonyka hangja nagyon bántja az ember fülét az első időkben, de lassan hozzá lehet szokni. Viszont amikor másnapos vagyok, mindenre felkészülve hozok magammal egy füldugót, hogy ne robbanjon le a fejem a helyéről a cincogó hang hallatán. Automatikusan sétálok már az egyik sarokban álló asztalhoz, amit már nevezhetek a saját helyemnek. Tekintetemmel Tirát keresem a manók között, de nem látom sehol. Biztos valamit halaszthatatlanul fontos dolga akadt és most robotol. Leülök a helyemre és a falnak dőlve kezdek a mai vacsorámon gondolkozni, miközben cigarettás dobozomat elővadászom nadrágom zsebéből öngyújtóval együtt. Elmosolyodva húzom végig ujjamat az öngyújtóba gravírozott sason, mely az egyik önkényuralmi jelképet fogja a lábaival. Kihúzok a dobozból egy szál cigarettát, majd felnyitom az öngyújtóm tetejét és a kis magányos sárga lánghoz tartva cigarettám végét megnyújtom azt. Bezárul az öngyújtó a végén s a dobozzal együtt újra a zsebemben kötnek ki. Máris otthonosabban érzem magam a konyhában.

Balázs

A mai nap a tökéletes semmittevésé. Délben épphogy felkelt, egy órán át mosta a haját, majd még egy órán át ápolgatta, fésülgette, fonogatta. Természetesen mindebből semmi nem látszik, csak egy nagy vörös madárfészek hölgyünk fejecskéjén. Pedig tényleg nagy erőfeszítésébe került, mire hajkoronája úgy lett gubancos, ahogy ő akarta. A következő óra azzal ment el, hogy összeválogatta mai ruházatát. Végül megfésülgette Trillian nyuszi bundáját, írt a hazaiaknak, bátyjának küldött egy marék nyúlszőrt, mivel az allergiás rá, majd elérkezett arra a pontra, hogy ideje lenne megejteni a nap első étkezését így az este eljöttével. Hát csoda, hogy csont és bőr ez a lány? Édesanyja is minden levelébe beleírja, hogy biztos sokat fogyott, és egyen rendesen. Ezek a szülők azt hiszik, nélkülük megáll a világ. Ömm.. ebben azért van igazság, mert Leonie anyuci nélkül tényleg igen sok mindent elfelejt. Enni, inni, rendet rakni, vigyázni magára… de azért még él. Itt a lényeg! Még sok-sok embert kikergethet a világból, és így is fog ez történni. Talán már ma este. Vajon Balázs felkészült erre?
Még Leonie sem. Egyelőre azzal van elfoglalva, hogy leosonjon a konyhába, amiről csak hallott, de nem járt arra. Fogalma sincs róla, hogy ez most tiltott dolog vagy sem. De hát miért tiltanák meg, hogy az ember lánya szétnézzen egy kicsit, illetve beszerezzen némi nassolnivalót? Vörös törpénknek is ez a szándéka. Vagyis… ha jobban megfigyeljük, már van a kezében egy tányér, és séta közben arról falatozik. Nutellás kenyeret. Ha figyelembe vesszük az arányokat, akkor kenyeres nutellát. Azon kívül, hogy fülig csokis, valószínűleg még a kislábujja is olyan. Így mikor háborítatlanul eléri a az ajtót, könyökkel nyitja ki azt.
Hazaért! Nem az, hogy nem látott már manót életében, de ennyit egy helyen! Egyszerűen csodálatos. Egyrészt végre nem ő a legkisebb, másrészt olyan kis aranyosak ezek a lények! Persze Leonie mindent imád, ami él és mozog, meg azt is, ami nem.
Mire lábbal berakja maga mögött az ajtót, már ott is terem előtte egy manó, hogy segíthet-e neki valamiben.
-Jajj, nagyon kedves vagy! – Ámuldozik hatalmas vigyorral a fogadtatáson – Én csak… egyelőre… nem tudom – Nevetve beljebb tipeg, majd ujjait egyenként cuppogja körbe, hogy azért mégse legyen már tiszta ragacs, ha egy mód van rá. Pár lépés után feltűnik neki, hogy itt bizony nincs egyedül. Mármint a manókon kívül. Hoppá! Először megijed, mert hátha mégiscsak tilosban jár, aztán hamar rájön, hogy ha valaki, akkor most valószínűleg a másik fél szeg szabályt. Hacsak nem szimplán füstölög a feje.
-Szia! – Köszön rá vidáman, miközben tányérral a kezében odaugrándozik hozzá, és mindenféle bevezető nélkül letelepedik elé a padlóra törökülésben.
-Tudtad, hogy ez káros az egészségre? – Kérdezi nagy szemet meresztve a cigire. – És büdös is leszel tőle. Meg sárga fogaid lesznek. És úgy amúgy is szörnyen nézel ki. – Utal itt a hatalmas karikákra újdonsült ismerőse szemei alatt. De milyen kis kedves, nem? Igazából nem rosszindulatból mondta, csak hát, ami a szívén, az a száján is.
-Kérsz nutellás kenyeret? – Balázs felé nyújtja készségesen a tányért, amin egy félig megrágott vacsora található. De azért ő szívesen osztozik ám rajta.
-Miért ücsörögsz itt egyedül? – Kérdezi rendíthetetlen mosollyal. Örök jókedvét most sem felejtette otthon. – Vacsorára vársz? Mit eszel? Iszol velem kakaót? Az mindig jól esik lefekvés előtt. – Újabb szófo… szóáradattal örvendeztet meg egy tökéletesen ismeretlen embert.

Fejemet az ajtó felé fordítom, miután hallom halk nyikordulását. Tanár jött ellenőrizni, vagy esetleg egy diák szánta magát ugyanarra a sorsa mint én? Csöndben tovább szívva cigarettámat állapítom meg, hogy egy kislány sétál be az ajtón, kezében egy tányérral, arcának eredeti színe pedig nagyon elüt a szája körül találhatótól. Kissé hunyorítva veszem szemügyre az újonnan érkezett személyt, majd a hunyorgást abbahagyva figyelem az egyre közelebb érkezőt. Köszönésére csak egy bólintással válaszolok, majd belehamuzok a manók által elém pakolt teás csésze tányérkájába, mivel nem tudtak hamutállal szolgálni. Ez is valami, legalább nem a földet hamuzom tele szegényeknek. Lábamat már készülök levenni a padról, hogy a kisasszony helyet tudjon foglalni mellettem, de szándékomtól el is térek, amint meglátom, hogy kényelmesen elhelyezi magát a földön. Mindenkinek vannak furcsa szokásai. Lábamat ismét kinyújtom, és már emelem a számhoz újra, reflex szerűen a cigarettát, amikor az újonnan érkezett egy halom kérdéssel és információval kezd el bombázni. A kezem félúton megáll és felvont szemöldökkel nézek át az asztalon, hogy lássak is a lányból valamit. Állításaival nem mondott túl sok újat, pláne nem azzal kapcsolatban, hogy szörnyen nézek ki. Már többen megállapították és szóltak is, hogy valamit tegyek karikáim ellen, mert félnek rám nézni, este meg egyenesen szívrohamot kapnának tőlem a sötétben. Az ő bajuk.
-Tudok róla. A vacsorám pedig ott jön, és nem köszönöm nem kérek. Te meg tudtad, hogy a túlzottan sok csokoládé elhízáshoz vezet? Ha már te tájékoztattál a cigarettázás veszélyeiről, gondoltam én is megteszem. - intek cigarettámmal az egyik manó felé, aki két jól megrakott tányérral siet asztalom felé. Felesleges volt a lánynak mondanom, hogy a nutella elhízáshoz vezethet, mivel rajta úgysem látszódna meg. Összesen lehet az egész lány 40 kiló körüli, ha nem kevesebb. Akár pálcika baba cérnametélt hajjal. Az első szellő elfújja, az első betegség, még a legkisebb nátha is ledöntheti a lábáról, ami nem is igazán nehéz vagy megerőltető feladat. Cigarettámat ajkaim közé illesztve veszem el a kis lógó fülű manótól a tányérjaimat, majd pakolom le őket magam elé. Az egyiken egy nagy adag sült krumpli található, ropogósra sütve, a másikon pedig két akkora szelet halfilé, hogy a krumplik már nem is fértek oda mellé. Nem lenne ellenemre, hogyha minden nap ezt kapnék vacsorára. Teás tálkámat odébb tolom egy picivel, majd újra belehamuzok és elnyomom benne a csikket. Nem ül meg a konyhában a füst, hiszen épp elég nagy ahhoz, hogy eloszoljon benne, és még a manók az ablakot is folyton nyitva tartják, úgyhogy nem okoz problémát a beltéren való dohányzás. Tekintetem az újdonsült vacsora társamra téved, akinek arcán még mindig ott virít a mogyorókrém újféle arcápoló gyanánt, a kezeit is beleértve. Mint egy kicsit túl nagyra nőtt 6 vagy 7 éves, aki még nem tud normálisan enni. Zsebemből előkotorva egy használatlan, kissé meggyűrt pappírzsebkendőt tolok oda felé az asztal szélére, hogy mégse a ruhájába törölje a kezét. Pár manó is felsorakozott már konyharuhával a kezében, azzal a céllal, hogy megszabadítsák a kislányt az arcára tapadt mogyorókrémtől. Mókás menet lesz, főleg hogyha a hölgyemény nekiáll az egész ellen görcsösen ellenkezni és hadonászni fog a tányérral, a kenyér meg a plafonon köt ki. Egész kis kabaré alakulhat ki belőle. Magamban mosolyogva kezdek neki a halfilé apró darabokra való szétszedésének és elfogyasztásának, miközben tekintetem néha a manók hármasára és a hölgyemény nutellától áztatott arcára téved. Csodálom, hogy jól fésült haja még lett nutellás. A nagyjából majdnem teljes csöndet csak a manók sürgés forgása, tányérok csörömpölése töri meg, de már majdhogynem nem veszem ezeket észre. pár év alatt hozzászoktam és már olyan általánosságnak hat az egész, mint amikor valamelyik szobatársam hangosan szidkozódik vagy pakol a szobában, miközben én vagy megpróbálok elaludni, vagy esetleg olvasok, nagy ritkásan tanulok. Főleg Benjaminra jön rá rendszerint a dobálózhatnék, amikor olvasok, vagy próbálnék aludni. Vagy még lehetséges opciónak tekinthető nála a Balázs nem akarunk inni egyet és közben beszélgetni? című időszak, amikor valakinek nagyon a tetőfokára hág és utána megbánja. Rendszerint nekem önti ki a lelkét, mert tudja, hogy túl sok kommentárt nem fűzök az eseményekhez, tanácsokat meg pláne nem adok. Nem tudom mennyire ismeri az igazi oldalamat, aki nem színészkedik, nem játssza meg, hogy vannak érzelmei, hanem egyszerűen csak van, vegetál és elvan magában csöndesen. Gondolom nem túl sokat tud erről az egészről, vagy épp eleget Laura révén. De ezek szerint nem nagyon foglalkozik vele. Mindegy is, nem azért jöttem most le, hogy másokkal foglalkozzam, hanem azért, hogy a hasamat megtömjem. Két szem krumplit tuszkolok be a számmal és kifejezéstelen arccal meredek immáron az asztal falapjára és készülök fel a lányból kitörő újabb információ vagy kérdés áradatra, mert valószínű, hogy ennyi beszélgetéssel nem érte be.

Balázs

Remek! Ismét sikerült egy olyan diákot kifognia, aki valahol útközben elfelejtette, hogyan kell beszélni. Ez már csak az ő szerencséje. Persze sosem volt az az alkat, akit nagyon zavarba hozott volna egy ilyen társaság. Valahogy mindig feltalálja magát. Ha más nem, akkor majd egész este ő fog fecsegni, mert azt úgyis szereti. Balázs pedig végre aludhat egy jót. Annál úgysincs unalmasabb, mint mikor Leonie elkezd magyarázni. Márpedig most elkezd.
-Ezt komolyan gondolod? – Csodálkozástól elkerekedett szemekkel pislog fel a srácra. – A csoki nem hizlal! Vagy szerinted én kövér vagyok? – Hangja átmegy a sipítozós rib… ömm… plázalány stílusba. Mindeközben megpróbál felállni a padlóról, de tiszta csokis kezét nem akarja lerakni a földre, így lényegében csak fetreng össze-vissza. Már az kész kabaré, mire tényleg fel tud kelni.
-Most nézd meg! Pedig mennyit fogyóztam és edzettem! De nem bírom megállni a bűnözést. Örök életemben kövér maradok..! – Már majdnem nekiállni sírni, mikor hirtelen visszavált „normális” üzemmódba, és odacsoszog Balázshoz.
-No vidd arrébb kicsit a lábad, hadd üljek le – Ezer wattos vigyort ereszt meg. Tény, hogy nem ép a lány. – A csoki jóóó! És boldog leszel tőle! Próbáld ki! De tényleg! – Nyüstöli tovább újdonsült ismerősét. Láthatóan ő maga rengeteget nassolhat, mert ennyi vidámságot nehéz csak úgy a semmiből előteremteni.
-Amúgy meg nem zavarna, ha elhíznék. Maximum azért, mert nem jönnének rám a kedvenc ruháim. Persze újrahasznosítani lehetne, mondjuk, hogy egy szoknyát egy lábra.. mit gondolsz? – Ezt úgy adja elő, minta halálosan komolyan gondolná, pedig… de igen. Ezt komolyan is gondolja.
-Ezt nekem? Őőő.. miért…? – Néz értetlenül a zsepire, majd a felsorakozott manókra. Egy kisgyerekeknek készülő horrorfilmbe pont elmenne a jelenet, ahogy szegény ártatlanul falatozó leányt betámadják a tisztogatók.
-Hát ez igazán.. nem kéne.. – Neveti el magát, miközben felveszi a zsebkendőt, és elkezdi törölgetni a kezeit. Eközben a kis manók is közelíteni kezdenek készségesen, hogy letörölgessék az arcát. Hát mi ő, egy bébi?
-De komolyan.. ne fárasszátok magatokat… - Addig-addig csúszik előre, míg végül megbillen és lepottyan a padról. Immár röhögő görcstől szenvedve fetreng tovább a földön, és törölgeti magáról a mogyorókrémet. Annyira jól elvan, hogy abszolút nem zavarja, ha Balázs totál idiótának nézi őt. Nagyjából egy percbe telik, mire elhessegeti a segítőkész manókat, és immár patyolat tisztán visszakászálódik a padra a fiú mellé. Majd mintha mi sem történt volna, derűsen ismét belekezd.
-Mit eszel? – Közelebbről megszemléli a tányér tartalmát. Igazán nem akar belemászni sem az ételbe, sem szerencsétlen Balázs arcába, de nem tudja igazán befékezni magát.
-Úúú, sültkrumpliiiii – Hogy ez miként passzol a nutellához, senki ne kérdezze.
-Kapok egy szemet? Tudod, már ezer éve nem ettem! – Ha nem kap, akkor bizony számolni kell azzal, hogy nyálcsorgatva kinéz minden egyes falatot a srác szájából. Neki most muszáj ilyet ennie! És az nem jó, ha a manók készítenek egy adaggal a számára. Nem, nem! Balázs vacsorájából kell neki.

-Igen, komolyan gondolom. - felelek ennyit, miközben vacsorám lehető leglassabb elfogyasztásán dolgozom. Csak akkor állok meg egy pillanatra, amikor a lány elkezdi a lányok legfőbb hisztériáinak a tárgyát: a Kövér vagyok! című előadást. A sült krumplit szám előtt tartogatva nézek rá, majd ujjaim között kezdem el forgatni, mintha játszanék vele. Na már most erre ilyenkor mindig mondani kell valamit, mert akkor soha nem fog megnyugodni és minden nap hallgathatom. Már nagy sóhajtás kíséretében nyitom kis a számat, hallva a lány egyre sírósabbá váló hangját, amikor az arca hirtelen felderül és sírásnak, még csak elkeseredésnek a legapróbb nyomait sem találja rajta az ember. Számat becsukva veszem le lábaimat a padról, majd húzódok odébb kicsit, hogy elférjen. Bár fogadni mernék rá, hogy ez az apró mozdulat is hisztériás rohamot vált ki belőle és megint kitalálja, hogy ő kövér. Miért kell a nőknek mindig ezt hajtogatniuk? Persze, teljesen tiszta a kép, hogy két, vagy három okból. Az első: önbizalom hiányosok, tudják magukról, hogy nem kövérek egyáltalán, sőt már egy partvisnyéllel rokonságba lehetne őket hozni, de nekik azért is kell a visszaigazolás, hogy Nem, dehogy vagy kövér! Olyan vagy vékony vagy mint egy modell. Ezután még egy kicsit nyafognak, de a lelkük legmélyén teljesen megnyugodtak, hogy nem kövérek egyáltalán, volt értelme a diétázásnak, a diétázáshoz elengedhetetlen kellékként szolgáló tablettáknak, a sok edzésnek a konditeremben, a futásnak a futópályán. A második ok: pszichés tévképzetük van, mert annyira magukba sulykolták, hogy ők kövérek, hogy egyszerűen már ha tükörbe néznek akkor is azt látják, hogy bizony van rajtuk egy-két csúnya zsírpárna, míg egy külső szemlélő annyit lát, hogy egy élő-halott csontváz remegve áll a tükör előtt, fogdossa a bőrt a karján, húzkodja, csavarja miközben majd leesik róla a ruha. A harmadik: az illető tényleg kövér, tudja magáról de nem tesz ellene semmit, vagy nem tud. Ezt úgy érzem, hogy nem is kell magyaráznom. Szórakozottan kapom be az ujjaim között lévő krumplit, hogy aztán a lány maszatos arcára tekintve kaphassak igazolást arról, hogy a csoki mennyire jó. Kíváncsi vagyok, hogyha valaki ennyire hiperaktív és életvidám, akkor hány adag csokoládét tömhet napi szinten magába. Világ életemben ellenségemnek tekintettem a csokoládét. Mondanám, hogy ezért vagyok ilyen fapofa, sőt az embereknek a legtöbbje el is hinné, de akkor megszállnának és naponta öt táblányit belém diktálnának. Így inkább azt hazudom, hogy allergiás vagyok mindenféle csokoládéra és cukros dologra. Nagyobb az esélye, hogy elhiszik. Kobakomat megrázva utasítom vissza a lány ajánlatát a csokoládéra vonatkozóan.
-Majd máskor talán. - török egy jókora darabot a halfilémből, de még mielőtt számba vehetném, partnerem előáll forradalmian új divatötletével. Egy lábra egy szoknya? Felvont szemöldökkel bámulom a velem szemközt lévő falat és próbálom elképzelni ezt a lehetetlen ötletet, bár ki tudja. Ma már mindenfélét kitalálnak az emberek divat címén. Senki nem veszi észre, hogy bohócnak öltöztetik őket. Különösen a lányok nem.
-Manapság már mindent lehet hordani, úgyhogy szerintem nyugodtan hordhatod a szoknyáidat mind a két lábadon, ha meghízol. Amire igen kicsi esélyt látok, mármint az elhízásodra, de ha mégis bekövetkezne legalább van egy B terved. - vonom meg vállamat, majd utána folytatom a vacsorázást és semmit mondó arccal figyelek a kis kabaréra, amit összehozott nekem a lány a manókkal együtt. Hangos kacarászásától visszhangzik az egész konyha. Kezdek tőle tartani, hogy előbb-utóbb betörnek az üvegek, elrepednek tőle az üstök, összetörnek a poharak meg a tányérok. Egyik rellonos mesélte nekem nemrég könnyes röhögés közepette, hogy az egyik festményen szereplő hölgy áriázva igyekezett eltörni egy üvegpoharat, de nem nagyon akart neki összejönni. És amikor már a sokadik diák szólt rá, hogy mindennek van határa - de ez a portré kapott sajna egy útlevelet -, akkor sértődötten hagyta abba, a poharat pedig gyorsan a falhoz vágta, majd azzal dicsekedett, hogy a hangjával sikerült eltörnie. Csodálatos. Nem lesz miből kortyolgatnia a délutáni borocskáját.
Szó nélkül tolom oda elé a krumplis tálamat, még mielőtt ténylegesen egy-két nyálcsepp a vacsorámon landol.
-Vegyél amennyit szeretnél. - veszek el a tálról egy szemet, majd azt rágcsálva tolom odébb újra a hamutálként funkcionáló csészés tányért. Ezzel az egésszel zöld utat adtam a lánynak, hogy csináljon a vacsorával, amit akar és ki tudja, hogy mi zajlik le abban a furcsa agyában. Lehetségesnek tartom, hogy elkezd velük bábozni, vagy az orrába dugja őket, esetleg megdobálja velük a manókat csak mert le akarták törölgetni az arcáról a mogyorókrémet. Fél szemmel azért odafigyelek, hogy az ártatlan krumpliknak mi lesz a sorsa és hogy hol kötnek ki.

Egy kis Bogár
Éjjel

Szuper Alex

Uuutálom az éjszakát. Sötét van, meg hideg is, és senki nincs a folyosókon. Kinek jó ez? Nem elég, hogy folyton attól rettegek, hogy melyik folyosó végén futok bele egy unatkozó szellembe, már rég elmúlt a takarodó ideje is, így még a prefektusokra is ügyelni kell... Csodás. Na de ha Bogárka hasa korog, akkor nincs mit tenni, indulás a konyhába!
Kimásztam a sárkányokkal tarkított ágyból, hogy kilopakodjak a gólyákkal teli szobából, ami nem is ment olyan egyszerűen, mint gondoltam. Répa az ágy melletti kis szőnyegen feküdt, én meg a sötétben botorkálva nem vettem észre. Tökéleteset bukfenceztem, csak ennyit mondok.
A szobatársak közül valamelyik sötét hajú lány morogni kezdett, de átfordult a másik oldalára, és aludt tovább, mint a bunda.
Szuper meleg, szőrös, bundás, szinte bohóccipőnek tűnő mamuszomban csoszogtam ki a hálókörletből, és mint aki se hall se lát, úgy vonultam végig az egész Rellonon. Valahonnan hangos horkolást hallottam, és elég nagy késztetést éreztem rá, hogy rádobjam a háztárs arcára Buksit, a madárpókomat. Éjféli nevetés...ki lehetett volna pipálni. Kár, hogy nem volt velem a pókica.
Fogalmam sem volt, hogy pontosan hol van a konyha, annyi helyiség található az iskola falai között, hogy én sosem fogom megjegyezni... Elég volt az évek során megtanulni a Roxfort alaprajzát. Ó Griffendél, hogy hiányzol!
A bóklászásom közepette vagy hatféle olyan helyre nyitottam be, ahova nem kellett volna. Még meg is kergetett egy...valami állat. A sötétben nem láttam mi volt az.
Hetedikre azonban sikerült befutnom a konyhába. Jobban mondva esnem. Fél óra alatt összehoztam, hogy már másodszorra essek pofára. És ebben az volt a ciki, hogy mint kiderült, nem egyedül voltam odabent...
-Bigyó, szia! -meglepetten pislogtam az ismeretlen fiúra, olyannyira, hogy még a padlóról is elfelejtettem összevakarni magamat. Eléggé ostobán nézhettem ki, ahogy szinte a lábai előtt hevertem, lábaim a magasban, félig az ajtón kívül.

Bogárka, Szuperhusi:)

Balázs

*Valójában nincs semmi gondja az alakjával. Hogyan is lehetne? Sosem értette azt sem, miért kell mindenki másnak azon aggódni, hogy esetleg akad pár felesleges kiló nyak alatt. Nincs is furcsább teremtmény az embernél, erre mindig rá kell jönnie. Főleg ilyen fiatalon hova kéne aggódni egyfolytában? Leonie remek példája annak, hogyan kell felhőtlenül éldegélni. Mint az látható, ő aztán művészetté fejlesztette az élet jókedvvel való fűszerezését. Lassan órákat kéne adnia belőle. Vagy fenntartani egy lelkisegély szolgálatot a diákoknak? Az ő boldogságából mindenkinek jutna, és a legnagyobb örömmel osztogatná is. Most is éppen azon igyekszik, hogy Balázsra tukmálja. De láthatóan nem akar összejönni, mert a srác olyan unott fejjel ül mellette, mintha legalábbis nem volnának érzelmei. Pedig... érzelmei vannak mindenkinek! Nem létezik, hogy Balázs ne legyen néha boldog vagy szomorú, esetleg mérges. Ha Leonie megtudja, miféle defektje van az uraságnak, egyből életcéljának fogja tekinteni, hogy kihozzon belőle valamit. Valami őszinte érzelmi reakciót. Azt pedig Balázs sem akarhatja. Komolyan nem.
-Máskor? Következő alkalom már lehet nem lesz! Jegyezd meg jól! Apa mindig azt mondja, hogy éljünk a mának, és amit megtehetünk ma, ne halasszuk holnapra. De azt is szokta mondani, hogy csak az probléma, amiből azt csinálunk magunknak. Meg azt is, hogy… - Apuka a közhelygyáros, és Leonie most az összes valaha hallott bölcs gondolatát megpróbálja felsorolni újdonsült ismerősének. Csak azért persze, hogy ne haljon meg ő sem hü… bután. Persze le lehet állítani a fecsegésben, mert különben úgysem fog sosem elhallgatni. És a nevetést sem mostanában fogja abbahagyni. A legkevésbé sem félti a poharak épségét, sem a jelenlévők dobhártyáját.
-Hűű! Tényleg kapok? Kösziii! – Miután már csillog-villog az egész feje, vigyora is legalább olyan fényes, harminckét fogat villantóra sikerül. Feltérdel a padon, mert nyilván képtelen akár egy percig is ugyanabban a pozícióban megmaradni. Egészen közel mászik a krumplihoz, megropogtatja ujjait, majd ínyenc módjára, kisujját kitartva mutató- s hüvelykujja közé csippent egy szemet, majd jóízűen rágcsálni kezdi.
-Jééé, Neked van fülbevalód! – Mutat rá egy darab megrágcsált sült krumplival a tényre. – És nem is egy! Vúúú, egész kis sorozat! – Ezzel már le is vették a lábáról. Menten lefolyik az asztal alá. Még szerencse, hogy ennyi manó van itt, hiszen közös munkával egész gyorsan össze is tudják kanalazni a földről.
-Imádom a fülbevalókat! Igazi gyűjteményem van otthon belőle! Ezt például nemrég kaptam – Haját eltűri, hogy láthatóvá váljék az ékszer. Egy aprócska kék kismadár, amely olykor meglengeti szárnyait, csak hogy ne unatkozzon annyira.
-Kíváncsi vagy a többire? – El sem tudja képzelni ennek ellenkezőjét – Legközelebb elhozom Neked megmutatni őket! Egész kis bőröndre való, mert mindig azt kapok. Születésnap, névnap, karácsony… talán még Te is találsz benne kedvedre valót. Nem unod a karikákat? Mindig ez van benne? Igazán feldobhatnánk, mondjuk, fűzzünk bele egy szál krumplit! – És már vészjóslóan közelít is a sráchoz. Arcán persze bájos gyermeki mosoly. Ki gondolná, hogy mögötte némi őrület rejtőzik?

Szuper Alex

Nem is tudom mit gondoltam, amikor papucsban indultam el ételt szerezni. Csoda, hogy a nyakamat nem törtem ki. Szép kis este lett volna egy törött nyakkal, a padlón fekve ismeretséget kötni.
-Nem, nem, megoldom -vágtam rá gyorsan, kissé nyögdécselve miközben úgy ahogy feltápászkodtam a földről. Automatikusan leporoltam magam, aztán megigazítottam a rózsaszín nyuszikkal ellátott pizsamámat. Hajamat kisöpörtem a szememből, hogy barna szemeimmel megnézzem, mit alkot éjnek évadján az idegen.
-Titkos? Hamburger? Huhú! -tapsikolni kezdtem, és szélesen vigyorogtam, mint valami elmebajos. Imádom a hamburgert, főleg olyankor, amikor nem szabadna. Ez amolyan bűnös időszak, mert mi lányok mindig figyelünk rá, hogy azért ne éjfélkor álljunk neki zabálni. Hiába nézek ki úgy, ahogy éppen kedvem tartja, a pocim is kifejezi nemtetszését ha nem a megszokott napirendben folyik az étkezés és nasizás. Viszont egy ilyen alkalmat ki hagyna ki?
-Vigyázz paradicsom, Bogár jön! -hangom határozott, és aranyos volt, olyan bogaras. Nem tudom, hogy az előttem a konyhát elfoglaló fiú mit szólhatott a jelenségemhez, de én tutira körberöhögném magam, vagy szimplán elfutnék. Illetve...hát az ő helyében nem.
-Ó, a nevem Bogárka, és téged hogy hívnak? -felvont szemöldökkel néztem rá, és késsel a kezemben hadonászni kezdtem felé. Az első paradicsomnak már egy húzással vége volt. Szegény meghalt...kinyiffantottam.
-Óh, szegény pari -ujjammal búcsúzásképpen megsimogattam az egyik felét, majd tovább kezdtem aprítani. Pontosan nem tudtam, hogy mi ez a hamburgerparti, de a gyorsítást megkísérelve szeleteltem a paradicsomkarikákat.

Bogár

-Mindig van következő alkalom mindenre. Arra is, hogy helyre hozd a dolgokat, meg arra is, hogy elrontsd őket még jobban. Meg valószínűleg a csokoládé gyárak termelése nem áll le már holnap. Túl jól megszedik magukat a gyártók ahhoz, hogy abbahagyják vagy bezárassák őket. Ha akarok, akkor az elkövetkező negyven évben csokoládét fogok zabálni. - ami persze teljesen lehetetlen elképzelés. Az elkövetkező negyven évben csak halon és sült krumplin fogok élni, sőt lehet, hogy az okozza majd a halálomat is. Lelki szemeim előtt látom magam plusz ötven kiló súlyfelesleggel, ahogy ülök az asztalnál és tömöm magamba marék számra a krumplit meg a halat. Egy apró fintor fut át az arcomon és visszadobom a krumplit a többi közé. Most úgy gondolok rá, mint esküdt ellenségemre, de holnap úgyis ugyanezt fogom kérni ebédre és még vacsorára is. Ameddig reggeli sportként tudok a kastély körül futkározni és edzeni, nagy bajom nem lehet. Halam utolsó darabkáit fölcsipegetem a tányérról, majd eltolom magamtól. Kissé olajos ujjaimat  a nadrágomba törlöm és jól lakottan a falnak dőlök. Úgy nézhetek ki mint egy jól lakott óvodás. Jobb lábamat fölhúzom a padra és lepillantok a zsebemre, melyből a cigarettás doboz sarka hívogatóan kikandikál. Ebéd után esik mindig  a legjobban. Meg leckeírás után, futás után, fürdés előtt és után, lefekvés előtt és még sorolhatnám. Igazából minden pillanatban jólesik a romlott levegőt szívni, de jaj ha egyszer elfogy. Kihúzom zsebemből a fehér dobozt, miközben pillantásom néha a lányra téved jelezvén, hogy odafigyelek a mondanivalójára. Apukának aztán rengeteg bölcsesség van a tarsolyában. Az én apám csak akkor szól hozzám, ha valamiért esetleg le kell hordani, vagy valamit meg kell csinálni valaki helyett. Egyetlen épkézláb mondata akkor volt, amikor Laura sírva fakadt, mert már nem bírta az otthon történő dolgokat. Akkor láttam életemben először érzelmeket az arcán. A teljes megbánás ült ki rá és szinte hallottam, ahogyan a fogaskerekek kattognak az agyában miközben arról gondolkodik, hogy megéri-e ezt művelni a gyerekeivel. Persze miután Laura lenyugodott újra magára öltötte a kemény apuka szerepét, de már tudtam, hogy hogyan lehet a pajzsán rést ütni. Ezt soha nem fogom elfelejteni és a megfelelő pillanatban kijátszom ezt a kártyát. Laura lett az én titkos fegyverem. Nem, ez nem bosszúskodás azokért az évekért, melyeket tönkretett még gyerek koromban. Az butaság lenne. Inkább amolyan ingyen cirkusz és ember tanulmányozási célzattal tenném. Idiótaság.
Dobozomból előkerül egy újabb aranyszűrős cigaretta szál, ami az asztalon landol öngyújtóval együtt. A dobozt biztonságba helyezem a zsebembe, aztán pedig magamhoz veszem a cigarettát és a gyújtót. A lány kérdésére csak bólintok egy aprót, miközben rágyújtok és visszateszem az öngyújtót az asztalra. Kissé előredőlök és magamhoz húzom a kis tálkát, melyet hamutartóvá avanzsáltam. Ha már ezen meglepődik, hogy adok neki a krumpliból, akkor azon hogy megfog, hogy most már az egész tányér tartalma csak őrá vár és arra, hogy megcsodálhassák a gyomrát belülről. Újra a falnak vetem a hátamat és egy apró füstfelhőt eresztek útjára a konyhában, persze jó messze a vacsorázó partneremtől, nehogy megfulladjon véletlenségből a füsttől, vagy esetleg újabb sírógörcsöt kap, hogy cigaretta szagú lett a haja. Bár amilyen szétszórt, életvidám és nagyra nőtt gyerek módjára viselkedik valószínűnek tartom, hogy megpróbálna valamit rajzolni a füstfelhőbe. Hamuzok egyet a tálkába, majd a cigarettát tartó kezemet megtámasztom felhúzott jobb lábamon. Bólintok csak egyet a megállapításra, melyek a fülemben lévő karikákra vonatkoznak. Én nem igazán fülbevalónak nevezem őket, hiszen nem a fülcimpámban vannak, hanem a porcon szúrták át őket, ráadásul nem rendes fülbevalók, hanem apró fémkarikák és nincs rés a fülem és a karikák között. Felvont szemöldökkel figyelem a lány rajongását a karikáim iránt, arcomra pedig egy apró mosolyt húzok fel. Ritka az ekkora lelkesedés a karikáim iránt. Újabb slukkot szívok a cigarettámból, arcomról pedig lelohad a mosoly, mialatt a kis energiabomba mutogatja a fülbevalóját és rögtön fel is ajánlja, hogy elhozza a gyűjteményét, hogy megmutassa őket.
-Nem unom őket. Jól elvannak ők itt bent, de azért köszönöm az ajánlatot. A sült krumplinak pedig senki nem örülne. Fájna, hogyha azt megpróbálnád áterőszakolni a kis lyukakon, ráadásul hely sincs, ahova bedughatnád. Viszont neked tudom adni az egyiket, hogy sikeresen átdugdosd rajta a krumplidat. - utasítom el ajánlatát és ajánlok fel neki én egy lehetséges opciót. Nagylelkűségemet történetesen az okozza, hogy a szobámban van még egy kis csomagnyi karika arra az esetre, hogyha valamelyiket elhagynám. Jobb a biztonság. Túl sokat nem kell válogatnom, mert mindegyik ugyanolyan fém színű mint társai és alakjuk sem különbözik a többitől. nincs sem nagyobb, sem kisebb az összes ugyanakkora. Finoman eltolom magamtól a lányt, még mielőtt már csak azért is megpróbálná a krumplit áttömködni a karikákon. Maradjon szépen a helyén és egye a krumplit, ne játsszon vele. Persze nem az én dolgom, hogy ki mit csinál az étellel.

Szuper Alex

-Kétbalkezes nem vagyok, csak kétballábas, megnyugodhatsz, Alex -mosolyogva hangsúlyoztam a fiú nevét, és megcsóváltam a fejem. Persze, egy dolog, hogy hadonászok, de szoktam zsonglőrködni, ezért egy kést sem fogok kiejteni a kezemből. Bár most, hogy a rellonos bandát erősítem, talán még jobban ki is nézhető belőlem, hogy hoppá, véletlenül kinyírok egy ártatlan srácot, csak úgy totál véletlenül. Habár ő még nem is tudja, hogy zöld vagyok...jobb is.
Lökött vagyok, ez tény, szegény srácon láttam is, hogy párszor elég furcsán nézett rám. Csendben vagdaltam a hozzávalókat, vagyis hát...hangosan dúdolni kezdtem, de nem beszéltem. Nem szerettem volna levágni az ujjaimat.
A kérdésre felemeltem a fejem, és egyik szemöldökömet felvontam. Értetlenül néztem rá, de vállat vontam a végén.
-Minden jó. Vannak barátaim, Kurdi Domu a legeslegjobb, de mindig eltűnik... -szomorúan lebiggyesztettem ajkamat, ugyanis nem szeretem, ha a kis göndör hajú barátom felszívódik. Mindig találok magamnak valakit, akit ideig-óráig elszórakoztathatok, de az mégsem ugyanaz, mint amikor egy igazi baráttal játszik az ember. Hozzá még régi szálak is fűznek, nem úgy mint a többiekhez itt...
-Kicsaptak a Roxfortból, mert rossz voltam...pedig tanultam, én nem akartam leégetni a tanár úr haját... -szinte megjelent a glória a fejem fölött, olyan édesen pislogtam Alexra. Mint egy ártatlan kis angyalka nyuszis pizsiben.
-Mesélj te is. Nem nehéz neked itt? Érted mire gondolok -kíváncsi vagyok, és nem félek nyíltan rákérdezni bizonyos dolgokra. Nem tudtam, hogy a fiú hogyan fog viszonyulni a kérdéshez, de hát próba cseresznye.
Közben letettem a kést, és a deszkával együtt a paradicsomot odébb toltam.

Dávid

A tegnapi este után, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy éjszaka után nem sokat sikerült aludni, jobban mondva semmit. Ágyba is olyan 4 óra körül kerültem, de egyáltalán nem voltam fáradt, sokkal inkább fel voltam pörögve, pedig a kis kincskeresés, meg kvíz egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztem, elbénáztam rengeteg dolgot. De be kell valljam, annak ellenére, hogy mennyire nem volt kedvem az egészhez, annyira jól jött össze a dolog, régen nevettem ennyit. Bár volt bennem egy kis rossz érzés, hogy a tucat emberből csak Mirát ismertem, és ilyenkor jön bennem az, hogy megbánom a dolgokat, amiket tettem. Hogy elmentem több hétre az iskolából, és nem voltam sokkal szociálisabb. Elég magányos kis farkas tudok lenni, de ha egyszer ilyen a természetem?! Sajnos nincs mit tenni. Na de majd most belevetem magam az iskola életbe. A gondolaton jót kuncogtam magamba, és elindultam egy kis sétára a szobából. A hajamat ugyanúgy kiengedve hagytam, kis hullámokkal, mint ahogy tegnap este állt a jelmezemmel. De már nem ijesztő Piroskaként jártam a folyosókat, hanem egy egyszerű farmerben, és fehér pulóverben. Még gyorsan csináltam magamnak egy bögre forró kávét, amit vittem is magammal a kis utamra. Igazából nem tudtam, hogy merre menjek, csak jártam körbe-körbe. Néha láttam egy-egy ismerős arcot, néha pedig a festmények szóltak be valamit, de azokra már megszokásból nem is figyeltem. Annál rosszabb, ha felveszem a kis gonosz megjegyzéseiket. Így meg nem hatnak meg túlságosan, bár be kell valljam, azért akadnak köztük rendesek is, de a kastély másik felében. Jelenleg éppen a bejárat felé kóboróltam, és a pontversenyes homokórákat vettem szemügyre. Mire büszkén kihúztam magam, hogy eddig a Rellon vezet, az egyik gonosz banya már mondta is a magáét, hogy "hiába örülsz kedveském, úgy is a tündéri kis Navine fog nyerni". Ezt azonban már nem bírtam ki, és eléggé hangosan visszakiabáltam neki, hogy "Törődjön a saját dolgával, és ne irigykedjen a fiatalságra." , mire sétődötten elvonult, én pedig bosszankodva pillantottam vissza a homokórákra.

Em

~Hát itt vagyok!~
Ez az első gondolatom, ahogy belépek az óriási kapun. A második pedig az, hogy "hát"-al nem kezdünk mondatot, de ezen csak jót nevetek magamban. Igazából egyáltalán semmi kedvem nincs itt lenni, de muszáj. Magamnak intéztem el, akkor viselnem kell a következményeket. Igazság szerint a nyári eset akkor még iszonyatosan jó mókának tűnt, de így utólag be kell ismernem, hogy óriási nagy barom voltam. Hogy is gondolhattam, hogy a nevelőapám el fogja nézni ezt nekem?! A bűntudat viszont mégse emiatt fog felemészteni, hanem azért, mert így egyedül kellett hagynom vele az anyámat. Eleinte még egész tűrhető volt a helyzet, egészen addig a napig, amikor először jött haza részegen. Akkor körülbelül 12 éves lehettem és egyáltalán nem értettem, hogy anya miért rángat be a konyhába, majd zárja ránk az ajtót. Azóta felnőttem és minden erőmön azon voltam, hogy bosszút állhassak azon a szeméten. De elcsesztem. Semmi esélyem nincs hazajutni és ez nagyon megijeszt. Nem magamat féltem, hanem édesanyámat. Féltem, mert az az ember bármire képes ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte. Egyszerűen gyűlölöm és gyűlölöm, hogy hatalma van felettünk.
Miután kicsit körbenéztem, fölkapom a csomagjaimat és már indulnék is, hogy keressek valakit, aki körbevezet, amikor hirtelen erős nyomást érzek a mellkasomnál, majd valami forró ömlik a pólómra.
- Basszus, a fenébe! Köszi, ez jól esett! -Mérgesen nézek az előttem állóra, miközben a felsőmet rángatom, hogy ne égessen az ital, ami valószínűleg kávé, az illatából ítélve. Ahogy figyelem a lányt, hirtelen beugrik, hogy én már láttam ezt az arcot valahol. Hamar a helyükre kerülnek a darabok és felismerem, hogy kivel futottam össze. Emily az. Körülbelül 1-2 évvel ezelőtt találkoztunk egy táborban. Már nem igazán emlékszem, hogy milyen tábor volt, mert én az egészet Em-el töltöttem. Hihetetlenül jól kijöttünk, ami meglepő, mert akkor pont nagyon rossz időszak volt otthon és én teljesen bezárkóztam. De vele nem így történt. Mindent megosztottam vele és ettől megkönnyebbültem. Úgy éreztem, hogy valakit tényleg érdekel amit mondok és odafigyel rám. A tábor utáni hetekben, hónapokban még sokáig tartottuk a kapcsolatot Em-el, de valahogy ez abbamaradt. Nálunk egyre rosszabb lett a helyzet otthon és a lány túl messze volt ahhoz, hogy ezt mind megtudjam osztani vele.
- Te hogy kerülsz ide? Mármint, atyaúristen de rég láttalak! Bocsánat, hogy előbb úgy rád kiabáltam...-

Dávid

Hihetetlen, hogy milyen módon fel tudnak húzni az emberek. Vagyis jelen esetben, egy öreg, idióta, vén banya. Aki már igazából nem is él, csak van, és lóg fent a falon. A jelenlegi legfőbb célom az, hogy egy kicsit változtassak ezen a tulajdonságomon, hogy könnyen felkapom a vizet. Nem egyszer vesztem már össze emiatt emberekkel, pedig semmi rossz szándék nem volt se bennem, se bennük, egyszerűen csak elborult az agyam. Jó, mondjuk olyankor mindig van valami közrejátszó tényező, mint például a fáradtság, vagy ha előtte éppen valaki mással vesztem össze, vagy egyszerűen bal lábbal keltem fel. Bár kinél nincs ez így? Mondjuk a Navines emberkéknek elképesztően nagy türelmük, és jóságuk van. Talán ezért is nem szeretem annyira az ő jellemüket, mert egyszerűen csak felidegesít, hogy őket nem idegesíti fel semmi. Érdekes egy jellem vagyok, tudom. Pontosabban temperamentumos, és modnhatni imádom, ha valaki hozzám hasonló, és pörögnek az események, na meg az élet. És nem egy unalmas, kis lötyögős emberkéhez van szerencsém. A nagy gondolatmenetemből persze rögtön ki is zökkentenek, amikor valaki nekemjön, és az értékes, finom, forró kávém kilöttyen az illető felsőjére. És már hallom is a hangját, ahogy elkezd mérgesen rámförmedni. Persze rögtön felmegy bennem is a pumpa.
- Talán nem kellene szétnézni? Egyébként szívesen, máskor is... -morgok rá, s nem is néztem először oda, de aztán csak hajtott a kíváncsiság. Először nem láttam az arcát, mivel próbálkozott, hogy nehogy megégesse magát, de amikor felnéz rám, hirtelen elönt a meglepettség, és a sokk, és talán még a szám is tátva marad egy kicsit. Nem is tudom mit mondjak először, csak bámulok rá, és ahogy látom, talán ő is hasonló helyzetben van. 2 éve ismertük meg egymást egy nyári táborban, talán 2 hetes volt, vagy lehet több is?! És végig együtt voltunk. Nagyon jól kijöttünk, olyan volt, mintha ezer éve ismertük volna egymást, és mindent megosztottunk a másikkal. Csak hát igen, megszakadt a kapcsolat, nem is tudom már miért. Annyira emlékszem, hogy ezért kicsit nehezteltem is rá... Talán ő nem írt többet?
- Te, én.. hát itt vagyok már majdnem fél éve.. de te? Atya ég, ezt nem hiszem el. Ugyanmár, semmi gond. Túlságosan is hasonlítunk, az itt a gond..- mondom neki, és eldobva a bögrét, ami darabokra törik ugrom a nyakába. Jobbkor nem is jöhetett volna Dávid, pont, amikor annyira egyedül éreztem magam...
- De egyébként meg elszámolni valód van, miért nem írtál? - változik meg a hangulatom, és számonkérően nézek rá.

Kis Balázs

Lemondóan biggyeszti ajkait Balázs szavaira. Nem szabad apuci bölcs gondolatait megkérdőjelezni. Leonie édesapja szent és sérthetetlen. A kis vörös hölgy legalábbis így tartja, hiszen rajong érte. Csüng minden kiejtett szaván, imádja minden poénját, s ha otthon van, egyfolytában ott lohol a nyomában. Nem véletlenül értik meg ennyire egymást a kedves szülővel, a kis törpe ugyanis minden bolondos, szétszórt tulajdonságát tőle örökölte. A férfi le sem tagadhatná őt, annyira megegyeznek jellemük fő vonásai. Csakhogy Leonie örökké gyermeki lelkéhez egyelőre még gyermeki test is párosul, így ez az apróbb defekt kevésbé okoz problémát, mint egy felnőtt férfi esetében. Talán még a fülbevalós hóbortja is elnézhetőbb neki.
-Tényleg kapok egyet? – Tapsikol örömében. Ilyen kis egyszerű darabja úgysem akad a tárban. Már nyújtja is türelmetlenül a kezét, hogy megkaparinthassa a zsákmányt. Bazsinak szerencséje van, hogy az imént arrébb tuszkolta a kishölgyet, mert így nem kezdi el maga kiszedegetni a fülbevalót. Máris kisebb a fiú károsodásának esélye a mai estén. Míg egyik kezét a váratlan ajándékért nyújtja, a másikkal egy krumplit vesz a szájába, de pont úgy kilógatja, ahogy a srác szájából is lóg a cigi.
-Hogy nem fulladsz meg tőle? – Ő maga még sosem próbálta, ezért elképzelni sem tudja, mi lehet benne annyira jó, vagy egyáltalán, miként működik a „szerkezet”. Nem ítéli el a dohányosokat, mivel igazán senki felett nem ítélkezik, csak azt nem érti, miért károsítják szándékosan az egészségüket egyes emberek. Mert az ugye teljesen más, mikor ő véletlenül eltöri a kezét bénázás közben, vagy szimplán belekortyolgat apu kísérleti bájitalaiba. Az olyankor teljesen véletlen. De a dohányzás igenis tudatos! Végül is, mit érdekli őt? Hiszen kap egy új fülbevalót! Mintha karácsony volna! A nagy örömködés közepette sem felejtkezik ám meg embertársáról, aki kényelmesen elhelyezkedett a vacsorája után.
-Szeretnél aludni? – Tudakolja készségesen, miközben a jóllakott óvodás arcot mustrálja. – Én mindig elálmosodom, ha nagyon sokat eszem. És tényleg egy kiadós vacsora után esik legjobban az alvás! Mondjuk, ha nagyon teletömöm magam lefekvés előtt, akkor meg rémálmaim vannak. Nemrég azt álmodtam, hogy Trillnek, a nyuszmókomnak egy centisre vágtam a szőrét. Most mondd meg! Hát nem borzalmas? Úgy érezhette magát, mint ahogy én érezném, ha levágnák a hajam! – Márpedig a vörös bozontot nagy kincsként kezeli. Képes órákat foglalkozni vele, hogy a végén az egész pont úgy nézzen ki, mintha elfelejtett volna fésülködni. Rögtön meg is lobogtatja egyik fonatát Balázs orra előtt, hogy amaz megcsodálhassa, és felmérhesse az értékét. Így már egyértelműen képes lesz átérezni, miféle rémálom lenne elveszíteni feje egyetlen ékét, és milyen szörnyű lehetett a szerencsétlen nyúlpárának abban az álomban.
-De ne félj, mert ha ledőlnél, én úgyis itt leszek, és ha rosszat álmodsz, felébresztelek. – Leonie, az álmok őre. Az egészben csak annyi a bökkenő, hogy a száját láthatóan (és jól hallhatóan) egy pillanatra sem tudja befogni. Nehéz lenne mellette elszundítani...
-Mondjak Neked esti mesét? – Igazából, nem is kíváncsi annyira a válaszra, mert levegővétel nélkül folytatja – Nem is mesét, inkább verset, mert pont tudok egyet, ami Neked való, és a nagypapámmal mindig ezt szavaltuk – Mély levegőt vesz, majd nekiáll a szavalásnak.

-Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Hmmm… Tovább most nem jut eszembe – Jelenti be hatalmas vigyorral.
–Alszol már? – Teszi fel a lehető legidiótább kérdést, miközben ujjai közé fog egy szem krumplit, és mint aki jól végezte dolgát, rágcsálni kezdi.

Emily

Az idegességen kívül, a fáradtság miatt is elég rossz kedvem van. Egész nap utaztam és ráadásul 3 órán keresztül hallgattam, hogy egy házaspár lényegtelen hülyeségeken veszekszik, miközben a gyerekük a babakocsiban bömbölt. Szívem szerint fölvettem volna a kicsit és kivittem volna onnan, hogy ne kelljen máris ezt hallgatnia. Gondolom, hogy milyen élete lesz, ugyanis az a házasság már elég reményvesztettnek tűnt. Nem hinném, hogy túl sokáig együtt maradnának és természetesen a kisfiú fog a legjobban szívni. Pont, mint én. Lehet, hogy ezért érint ez ilyen érzékenyen, de akkor is igazságtalan ez az egész. Hiszen nem mi tehetünk arról, hogy hova születünk, de a szülőknek tisztában kéne lenniük azzal, hogy mennyi felelősséggel tartoznak, amikor eldöntik, hogy ők gyereket vállalnak. Ez egy életre szóló döntés kéne legyen. Én már több éve elhatároztam, hogy valahogy segíteni fogok az ilyen gyerekeken ha felnövök. Nem azért, mert olyan adakozó lélek lennék, hanem, mert vissza kell adnom azt, amit a nevelőapámtól kaptam. És sokkal eredményesebb, ha nem egyenesen támadok. Bár mostanra már úgy gondolom, hogy az is elkerülhetetlen lesz...
Ahogy megérkeztem máris jól megöntöztek egy pohár forró kávéval, ami nem esett valami jól. Mit ne mondjak, ennél már úgyse lehet rosszabb napom, ráadásul a csaj semmi megbánás jelét nem mutatja. Már indulnék is, mondván, hogy "á egy ilyennel nem is éri meg szarakodni", amikor végre összekapom magam és megnézem, hogy kivel is van dolgom. A meglepetés olyan erővel hat, hogy egy pillanat alatt ki is megy a fejemből az előbbi incidens. Valahogy olyan érzésem van, mintha Emily jelenléte megint ugyanúgy megnyugtatna, mint akkor régen. Soha nem jöttem volna rá magamtól, de ez nagyon hiányzott már. És ő is.
- Mint látod, én ebben a pillanatban érkeztem. -mutatok a bőröndökre.- Hmm... Igazad lehet! -
Hirtelen megdöbbenek, ahogy elhajítja a bögrét és a nyakamba ugrik, de igazából ő mindig is ilyen volt és pontosan ezért kedveltem annyira. Olyan, mint én. Leszarja, hogy mit gondolnak az emberek, csak az a lényeg, hogy mi a fontos neki. Szorosan magamhoz ölelem, majd fölkapom és megpörgetem őt a levegőben. Közben persze hangosan nevetünk. Néhányan még meg is fordulnak a folyosón és lenézően rázzák a fejüket, de ez engem egy pillanatig nem tud érdekelni, mert hosszú idő után tényleg teljesen őszintén tudok mosolyogni. Ezért már megérte fölkelni!
Gyorsan el is tűnik a pillanat varázsa, amikor Em pontosan eltalálja a számomra legkínosabb témát.
- Figyelj, tudom, hogy ez szemétség volt tőlem, de egyszerűen annyira gyorsan és erőteljesen romlott a helyzet otthon, hogy nem éreztem elég személyesnek mindezt levélben leírni. Persze ez nem mentség, de ha adnál nekem még egy esélyt és esetleg leülnék valahova, akkor megbeszélhetnénk. És engem is érdekel, hogy mi történt veled. -
Látom Emilyn, hogy tényleg mérges amiért így cserben hagytam. Remélem, hogy legalább egy kicsit is meg tudja érteni a helyzetem és nem hagyja, hogy kizárólag a büszkesége irányítsa. Azért gondolok egyből erre, mert magamról is tudom, hogy a saját büszkeségem miatt nagyon haragtartó tudok lenni és ezzel a lánnyal tényleg annyira hasonlítunk egymásra, hogy még egy egyszerű pillantásában is magamra ismerek és így könnyen rá tudok jönni, hogy mit érez. 
~Nagyon jó lenne most beszélgetni vele egy kicsit...~

Dávid

Először még talán meg is fordult a fejemben, hogy segítek letakarítani a felsőjét, vagy hogy bocsánatot kérek, amiért nekem jött, és kiömlött a kávém, de azok után, ahogy rám förmedt, rögtön elszállt ez a jótékony szikra a lelkemből. És persze nem bírtam ki szó nélkül. De a mondanóm végére már megenyhült a hangom, és csak az öröm volt jelen. Aztán persze jött a nyakbaugrás, amin még én is meglepődtem, mármint magamon, hogy ilyenre is képes vagyok. Ritkán fordul elő, hogy ennyire kimutatom az érzéseimet, de ebben az esetben valahogy máshogy volt, tényleg őszinte meglepődéssel, és öröm árasztott el. Tudtam, hogy nála is ugyanez a helyzet, ahhoz képest, hogy mindössze két hetet töltöttünk el együtt, és akkor ismertük meg egymást, annak is már több éve. Ki merem jelenteni, hogy jobban ismerem őt, mint akárki mást. Vicces helyzet alakul ki, azután, hogy a nyakába ugrok. Rögtön magához szorít, és még pörögni is elkezdünk, amire hangosan, és önfeledten felnevetek. Körbe sem nézek, bár biztos vagyok benne, hogy többen is idiótának néznek minket, sőt, néhány festménynek még a nem helyeslő ciccegő hangját is hallom, és biztos vagyok benne, hogy a banya az, akivel az imént vesztem össze. De valahogy nem tud érdekelni, igen, csak az számít, ami fontos, és nem hagyom, hogy az ilyenek befolyásolják a kedvemet. Soha nem is hagytam, az már nem én lennék. Ebben is nagyon hasonlítunk Dáviddal.
-Jóó, látom, hülye kérdés volt, csak szerintem sokkot kaptam vagy nem tudom.. De hogyhogy ide jöttél?
Még boldogan vigyorgok rá pár pillanatig, de persze aztán csak jön az elkerülhetetlen, a felelősségrevonás. A megszakadt kapcsolat gondolata még mindig ott motoszkált a fejemben egy nagy kérdőjellel. Akkor tudom, hogy nagyon sokáig magam alatt voltam emiatt, de hát mindegy. Kérdőn nézek rá továbbra is, várva a választ, ami hamarosan érkezik is, bűnbánással. Mikor meghallom az okokat, a kérdő arckifejezés rögtön aggodalommá válik át, és csak hümmögök meg bólogatok.
- Hát, rendben, megértem. De azért egy aprócska levéllel megdobhattál volna, hogy na most rossz a helyzet, nem tudok veled is foglalkozni. De egy részről viszont megértem. Esélyt? Haha, ne viccelj, nem is kell esélyt adni, én nálam nem játszottál el semmit. Így, meg hogy tudom az okokat, főleg nem. Mondjuk velem nem sok minden történt, de mindenképpen össze kéne ülnünk. Akár most, vagy nagyon fáradt vagy? -
Mosolygok rá kedvesen, tényleg nincs már bennem semmi harag. Más esetben biztos, hogy még hagytam volna, hogy szenvedjen az illető, küzdjön csak meg azért, amiért itt elhanyagolt, most meg már beszélgetne, de ez más.
- És melyik házba kerültél? Vagy még nem osztottak be? -kíváncsiskodom tovább, miközben a lábammal a szanaszét szórodott bögredarabkákat összébb rugdosom, és leülök a lépcsőre.

Em

Nagyon ideges lettem a póló ügy miatt, de ez csak részben köszönhető a tényleges történésnek. A bosszúságom oka sokkal komolyabb, mondhatni az életem. Hisz már évek óta ebben a borzalomban éltem, ebben nőttem fel. Annyi előnyöm azért származott a dologból, hogy iszonyatosan megerősödtem és megtanultam szó nélkül elviselni a dolgokat. Megtanultam, de nem állítom, hogy ezt alkalmazom is. Ha tehetem, akkor mindig kiállok az igazamért és addig küzdök, amíg nem alakul minden úgy ahogy szeretném. Csak sajnos vannak olyan helyzetek, amikor ez egyszerűen lehetetlen és olyankor muszáj tűrni.
Amilyen rossz kedvvel érkeztem, pont annyira fel is vidít a találkozás Emilyvel. Saját magamnak se igazán vallottam be, de tényleg hiányzott a lány és legfőképp a beszélgetés. Amióta megszakítottam vele minden kapcsolatomat, azóta senkivel nem tudtam megosztani a problémáimat és csak gyűlt bennem a sok sérelem, ami már nagyon kikívánkozik. Egyedül attól félek, hogy olyan formában fog ez előtörni belőlem, amivel vagy másokban vagy saját magamban okozok kárt. Ezért is adok hálát, hogy most újra találkozhatok Em-el, azt hiszem a legjobbkor tér vissza az életembe. Pontosan amikor szükségem van rá.
- Semmi gáz, velem is előfordul. Igazából ez is hosszú sztori, de az a lényeg, hogy az a... szemétláda... küldött.-
Borzasztó nehéz most kiejtenem ezeket a szavakat a számon, hiszen már olyan hosszú ideje nem beszéltem senkivel a nevelőapámról, hogy nem is emlékeztem milyen fájdalmas tud ez lenni...
Amikor épp kezdenék teljesen megnyugodni, akkor jön a nagy váltás. A számonkérés. Hosszan magyarázok, ami lehet, hogy csak mentegetőzésnek tűnik, de én egyáltalán nem annak szántam. Tényleg őszintén sajnálom, hogy ez történt, de szeretném eltemetni a múltat és új lappal indulni.
- Igazad van... Tudom, hogy nem így kellett volna intéznem és köszi a nem második, második esélyt. Nem, igazából nagyon is jól esne most egy kis beszélgetés, csak nem nagyon ismerem még a helyet, úgyhogy neked kell eldönteni, hogy merre menjünk. Bár először talán praktikus lenne lepakolni ezt a sok cuccot.-
Én is elmosolyodom és érzem, hogy újra eltölt az a bizonyos békesség. Elindulok Emily után, de nem ülök le, mert már így is egész nap egy helyben feszengtem. Inkább körbe nézelődök és egy pillanatra se állok meg.
- A Rellonba. Tudod, hogy hol van az? Mert szerintem oda kéne mennem először.-
Remélem, hogy Em tisztábban van az ilyenekkel és tud nekem egy kicsit segíteni.

Dávid

Komoly tekintettel, de közben mosollyal az arcomon figyeltem, hogy mit készül mondani. Tudtam, hogy elég bonyolult náluk otthon a helyzet, és kényes a téma, mindent elmondott még akkor. De ahogy levettem a hanglejtéséből, és az arckifejezéséből, a helyzet talán még rosszabb lett. Próbáltam bátorító mosolyt küldeni felé, és kicsit jobb kedvre deríteni. Bár addig sajnos nem tudok semmit tenni, amíg nem tudom miről is van szó pontosan. Az igazat megvallva, lehet, hogy utána sem, talán a legnagyobb segítséget azzal tudom nyújtani neki, ha meghallgatom, és beszélgetünk róla. Csak nem tudom milyen kedve van. Ha magamból indulok ki, néha nagyon jól esik, ha kiadom a dolgokat magamból, de néha meg az ilyen emberek, akik segíteni akarnak csak az őrületbe kergetnek. Tudom, tudom... nagyon hangulatember vagyok, az a probléma.
- Akkor látom még mindig nem javult a helyzet. De hát hogy küldhetett ide? És anyukád mit szólt erre? Hosszú sztori, na akkor egyre jobban az az érzésem, hogy nagyon gyorsan le kell ülnünk beszélgetni. -
Húztam fel a szemöldököm. Nem akartam nagyon belemenni itt a témába, inkább csak felszínesen megtudni, hogy mi a helyzet. Jobb lett volna valami csendesebb helyen, nyugodt körülmények között, ahol mindössze ketten vagyunk. Bár ebben az iskolában még a falnak is füle van, ez az egy dolog, amit nagyon utálok benne. Ha valami pletyka van, fél órával később az iskola fele tudja, a következő tíz percben meg már az egész.
- Nem ismered? Ó, ne már, miért?-nevetek fel halkan. - Na, akkor az attól függ melyik házban vagy.-
Mosolyogva nézek rá fel a lépcsőről, de ő nem ül le. Inkább csak várom, hogy válaszoljon, hogy melyik házban van. Amikor pedig meghallom, hogy Rellon, a vigyor rögtö szétterül az arcomon.
- Na neee, komolyan? Én is ott vagyok. Micsoda véletlenek. Akkor mi lenne, ha elmennénk a Rellonba, és esetleg megmutatnám, hogy hol van az újak szobája. És akkor vagy ott vagy az én szobámban megbeszélhetnénk mindent... Vagy ahogy neked jó. -
Ajánlok fel neki pár lehetőséget, csak tud már választani közülük egyet. Bár ha csak a kastélyt szeretné felderíteni, abba is benne vagyok. Csak az a lényeg, hogy vele lehessek, és megoszthassunk mindent, ami az elmúlt két évben történt velünk. Mondjuk azigazat megvallva, nekem is van mit mesélnem, mert ha azt vesszük az életem 180°-os fordulatot vett az elmúlt két évben, és nem biztos, hogy a jó irányba. Válaszként rögtön bele is egyezik, hogy akkor menjünk el a házunk klubhelységébe, és keressük meg a szobáját, így pár percen belül már csak a törött bögredarabok jelzik, hogy az imént még voltak ott valakik.

KisBogár

'Lizbeth

Öröm. Kész röhej ez a szó. A többi mézes-mázassal együtt, amelyekről azt hiszed, bearanyozzák a napjaidat és az egész életedet. Mekkora baromság az egész! És ez is minden egyes embernek mást és mást jelent. Van, akinek egy ágyba hozott omlós briós és a forró kávé illata adja meg ezt az érzést, másoknak egy újonnan méregdrágán beszerzett ruha egy olyan üzletből, ami a nevéről híres de a minőségéről nem éppen. Megint másnak az okoz örömet, ha a haverjaival elmehet egy kocsmába és detoxra piálhatja magát, vagy a beteg, idős, őszülő szőrű német juhász kutyája odamegy hozzá és a fejét az ölébe hajtja. Mindenki megélheti valahogyan, csak nekem nem fog megadatni, hogy élvezhessem tovább pár hónapnál. Szinte csak belekóstolok a mennyországba, de ahova tartozom, a pokol mindig visszaránt magával a mélységbe. Ezt a csipetnyi önfeledt érzést pedig minduntalan elengedem, hisz ha kapaszkodnék belé, csak felsérteném a bevonatát. Nem az, hogy én sosem voltam boldog, sőt, szinte egy egész év megadatott, hogy élvezhessem. De amint az ördög megjelent, én szinte pattantam és engedtem el a fényt, nehogy utoljára lássam. No persze egyre nehezebb lesz visszamenni a fénybe, ami nem is csoda. Félek attól, hogy tönkreteszem, bemocskolom a világosságot, az örömöt.. saját magammal. Ezt persze senki se érti meg. Hogy is érthetné bárki is! Senki sem éli az én életemet, senki sem tudja, hogy ki vagyok valójában, honnan jöttem. Talán páran, 4-5 ember, és nekem ők jelentették a méz egy cseppjét, ami édesnek hatott.. Hmm.. Öröm. Miért van az, hogy annyian átélik nap mint nap? Hogy bármikor, amikor elhaladok a folyosón, mosolygó és boldognak tűnő emberek mennek el mellettem, mintha ott sem lennék. Nem is akarok mostanság beszélni senkivel se, még azokkal se, akik számomra az élet édes oldalát jelentették. Ez a nagy büdös helyzet és nincs mit tenni. Ha akarnék, talán végleg meg tudnék állni a fény vagy az örök sötétség mellett.. Idővel így is, úgy is választani kell. Talán nem én fogom meghozni ezt a döntést, talán csak rajtam fog múlni, nem tudom, de még nem akarom, hogy biztos legyen akármelyik is. Mert akkor a másikat elhagyom, és 99% van arra, hogy én lefelé fogok esni.
Lassan magamra húztam egy fekete nadrágot, egy zöld, valamilyen fehér írásos szövegű pólót és egy barna-fekete kockás kardigánt. Cipzárját egy darabon felhúztam, az ujjait könyékig feltűrtem és elindultam valami kajaféle után nézni. Cigarettás dobozomat a szobában hagytam Baileys-szel és Debrával egyetemben. Kezeimet zsebre vágtam és előre nézve, egyenes háttal végigvonultam a kihalt, koromsötét folyosón. Csupán pár portré mozgolódott, ahogy elhaladtam mellettük, de szerencsémre a számításaimhoz képest elég hamar elértem  a konyháig. Nem akartam nagy feltűnést okozni, így mielőtt belöktem volna az ajtót, körbetekintettem, és oldalra néző tekintettel léptem be a helységbe. Ahogy a kezeim lecsúsztak az ajtóról, az halkan visszacsukódott a helyére, én pedig szemet-szájat tátva figyeltem a manók reakcióját. Ahogy átléptem a küszöböt, hatalmas csend támadt, és vagy 10 másodpercig csak futtattam a pillantásom a tőlem balra eső manótól a legszélső jobbra esőig. Nyeltem egyet, és azon nyomban hangos csiviteléssel kezdték magyarázni, hogy pont jókor jövök. Mielőtt megmukkanhattam volna, már egy rakat édességet toltak elém és széles vigyorral várták, hogy egyáltalán mit kívánok. Kérdőre vont tekintettel álltam fel a székből, és mintegy menekülési út, észrevettem egy ajtót. Sandán körbepillantottam, elvigyorodtam, majd két lépéssel ott termettem a kiszemelt helyen. Még mielőtt utánam jöhettek volna, becsuktam.. becsaptam az ajtót és elreteszeltem belülről. Pálcámat előszedtem és halkan egy lumos-sal fényt csiholtam.
Ahogy próbálták betörni az ajtót, hátrapillantottam és tökéletesen pontosan valamibe rendesen hasra estem. Hanyatt fordultam, egy ideig még csak vártam, hogy betörnek, de elhalkult majd elhalt a dörömbölés az ajtón. Pálcám magam mellé ejtettem, lehanyatlottam a földre, kezeimet pedig a fejem alatt összekulcsoltam. Azt hiszem a reggelt vártam, vagy valakit, aki nem manó, és segítene.

David

 Ősz van. És ezzel mindenki teljesen tisztában van. Igen ám, csak nem mindenki szereti, kivéve persze engem. Ilyenkor minden olyan csodás lesz és földöntúli. Sokan úgy gondolják, hogy az ősz és a tél az elmúlás időszaka. Nem értem miért, hiszen ilyenkor mindig születik valami új, még ha néha nem is jó értelemben. A színek olyan pompázatosak, hiszen a levelek, narancssárga, piros, sárga, barna színben tündökölnek. Minden olyan más lesz, megváltozik. Én is. Ez azért van, hiszen hamarosan itt lesz a szülinapom és egyben a szüleim halálának évfordulója is. Most már nem rettegek tőle, mint korábban. Elfogadtam és valamelyest képes vagyok azzal a tudattal élni, hogy nincsenek itt mellettem. Ám a szívemben mindig jelen vannak, illetve az álmaimban, az emlékképekben is tudok rájuk emlékezni, és fel tudom idézni azokat a pillanatokat is, amikor egy-egy ölelést vagy puszit kaptam tőlük, amikor megfogtam a kezük, illetve amikor láttam rajtuk, mennyire szeretik egymást és mennyire szeretnek engem. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat, hiszen azok voltak életemnek a legfontosabb emlékei. És azok is maradnak. Illetve, azért szeretem még annyira a tavaszt, mert ilyenkor hideg van. Nem azt mondom, hogy szeretek fagyoskodni, de sokkal jobban bírom ezt az időt, mint a 40 fokot. Ilyenkor legalább van okom arra, hogy teát vagy forró csokit ihassak a kandalló előtt. Igen, nekem ezek jelentik az Őszt, semmi más.
Ma sem csináltam mást igazából, csak kint jártam a Kastély körül és a tájban gyönyörködtem, ahelyett, hogy elmentem volna vacsorázni. Igazából, nem is nagyon érdekel az étel, ellennék én anélkül is. Csak a gyomrom nem gondolta így, ezért indultam útnak a konyhába, hogy elcsenhessek valami finomat és ne kelljen üres és korgó gyomorral lefeküdnöm. Lassan lépegettem előre, tekintetemet előre szegeztem, hogy még csak véletlenül se mehessek neki senkinek sem, bal kezemet a pulcsim ujjába dugtam, míg jobb karommal viszont a falamat simogattam. Úgy látszik, nem tudok leszokni erről a szokásomról, de hát egye-fene. Persze, a portrék már nem voltak épp rózsás kedvükben, amikor elhaladtam előttük. Nem nagyon tudott érdekelni, sőt, amikor valamelyik elkezdett rimánkodni én csak kuncogtam, mint egy őrült. Megmondtam, hogy nem vagyok ép elméjű, ugye? Hát persze!
Kinyitottam az ajtót, amint odaértem. Rögtön vagy tíz kis fejecske sündörgött előttem, és mindegyik rám nézett hatalmas szemükkel. Én is rájuk mosolyogtam és már is előadtam a "megrendelésemet":
- Kaphatnék esetleg egy sonkás szendvicset és citromos teát? Tudjátok, kihagytam a vacsorát és nem szeretnék üres hassal lefeküdni - mondtam, majd megint elnevettem magam. A manók hevesen bólogattak és vidáman neki láttak az étel elkészítésének. Nem tudom mi van ma velem, olyan fura vagyok. De ha tudnám, hogy David lenne a zárt ajtó mögött, nem biztos, hogy ugyanígy itt ülnék békésen és mosolyogva. Ki tudja, mi történne akkor. Majd meglátjuk.

'Lizbeth

Beletörődtem már egy ideje a megváltoztathatatlan sorsomba, már nem próbálok evickélni ellene. Semmi sem történik véletlenül, mindennek van oka, és hiába tennék bár mit - annak is lesz következménye, ami szintén meg volt írva.
Ragyogóan elfeküdtem ott a sötétben. Amiről épp az imént merengtem, mintha utat nyert volna a tudatomban. A sötétség, a harag, a gyűlölet, a fájdalom és semmi egyéb..
Valami elkezdte nyomni a hátamat, így jobb kezemet elvettem a fejem alól és kicsavarva a hátam alá nyúltam. És kihúztam egy..Sodrófát! Pompás! Bezártam magam valahova, ahol kottasötét van és még egy ilyen tárgy is a hátamba állt. Komoran megingattam a fejem és egy laza csuklómozdulattal elhajítottam a fát. No persze, gondolkozhattam is volna előtte, de kissé berozsdásodtam mostanság e tekintetben. Szóval repült a tárgy, amíg nem találkozott egy - valószínűleg - fém szekrényszerűséggel. Hatalmas csörömpölés, amire - mivel váratlanul ért - rendesen megijedtem. Azonnal megragadtam a pálcámat és az ajtó felé kezdtem csúszni. Idővel egy pár másodpercnyi szünet után az összes fém és másból készült edény, ami a polcokon volt, szép ívben estek le egyre nagyobb zsiballyal. Fél perc alatt elkotortam mindent, ami a menekülésem útjában volt, behúztam az ajtót és gyakorlatilag szó szerint kiestem. Nagyobb volt a lendület, mint akartam, így a hátam érintkezett a talajjal és addig másztam a könyökömmel kifelé, amíg a lábam is kiért abból a helységből. Ismételten elengedtem magam, de mielőtt teljesen megnyugodhattam volna, egy tucatnyi manó vett körül.
- Én .. egy adag valami kaját .. izé .. krumplipürét kérek valami őő.. pörkölttel.
Igyekeztem minél nehezebb ételt kitalálni, és ahogy ezek elhagyták a számat, már szét is széledtek. Azonban azon az ajtón, ami mögött eltűntek, már meg is jelent pár jobban öltözött manó egy szendviccsel és egy pohárral a kezükben. És csak ekkor vettem észre, hogy nem vagyok az egyedüli éjszakai vendégük. Pillantásommal lassan követtem a mozgásukat, és még mielőtt megláttam volna, hogy ki van benn, nagyobbat vert a szívem. Nem tudom mire számítottam, tanárra, szellemre, prefektusra.. Mondjuk valahol igaz, hogy prefektus bukkant rám, de.. Nos, nem gondoltam volna, hogy így látom viszont. Hamar összeszedtem magam, talpra álltam, leporoltam magam ott, ahol tudtam majd elraktam a pálcámat.
- Üdv! Hogy vagy, hmm?
Odamasíroztam hozzá, majd kissé darabos mozdulatokkal, de adtam az arcára egy puszit. Ez is mint valami rossz vicc. A tök sötétből kijőve egyenesen a fényt találom. Amint a szám elvált az arcától, egyik kezemmel a hajamba túrtam és elmosolyodtam.
- Éjszakai vacsora? Azt hittem, csak nekem lehet ilyen elvetemült ötletem.
Lassan végignéztem a lányon, mint aki életében nem látott még nőt. Újfent elmosolyodtam - 1 napon belül már másodjára! - majd odaléptem az asztalhoz. Lizbethre pillantottam a vállam fölött, hogy velem tart-e, vagy inkább most azonnal eltűnik.

David

 Magam sem tudom miért, de olyan voltam, mint aki nem normális, és ez most a nálam megszokott őrültségnél is rosszabb volt. Kedvem lett volna mindenen nevetni vagy csak egyszerűen vigyorogni, mint a tejbetök. Igaz, úgy is tettem. Olyan voltam, akár az Alice Csodaországban a macska. Pontosan úgy vigyorogtam, mint ő csak én nem tűntem el. Pedig ha tehetném, szívesen eltűnnék. Nem tudom, de egyszerűen jól esne. Mondtam, hogy nem vagyok ép elméjű. Teljesen megőrültem, mintha nem is én lennék, vagy mintha dilibogyót kevertek volna az italomba vagy nem is tudom. Kedvem lenne táncolni, mindent elfelejteni, szórakozni. Furcsa, nagyon. Rossz előérzetem van, de mégsem. Olyan, mintha rajtam kívül lenne még valaki itt, de nem látok sehol senkit, csak a manókat.
- Gyerünk Elizabeth, szedd össze magad! - suttogtam magam elé, megpofoztam magam, majd újra elvigyorodtam. A manók, akik nem az én szendvicsemmel foglalkoztak, kérdőn pislantottak felém, mire én legyintettem nekik, hogy nincs semmi baj. Elmosolyodtak és csinálták tovább a dolgukat. Most már nem csak az emberek, hanem a manók is jót röhögnek rajtam és hülyének néznek. Úgy látszik, ez valami betegség lehet, hogy nem tudok nyugton maradni és normálisan viselkedni. Ujjaimmal az asztalon kalapáltam, míg a kajámra vártam, hangos puffanásra, majd csörömpölésre lettem figyelmes. Az ajtó mögül jött, amelyik be volt zárva. Felhúztam szemöldököm, ám vigyorom már csak mosollyá halványult és úgy fordultam az említett ajtó felé. Fogalmam sem volt arról, hogy mi vagy éppen ki lehet odabent. Meg akartam tudni, de szerencsére legyőztem a kíváncsiságomat, így nem mentem oda, hogy kinyissam. Nem kellett sokáig várnom és az ajtó magától kinyílt. Illetve nem is magától, hiszen egy ember nyitotta ki, ráadásul nem más, mint David. Nem szóltam semmit, csak nagy szemekkel meredtem rá és vigyorogtam. Igen, az előbb még mosolyogtam, de most már vigyorogtam. Hogy miért? Nem tudom. Talán azért, mert teljesen meg vagyok kergülve!
Először észre sem vett, ami valljuk be, jól jött. Legalább rendezni tudtam arcvonásaimat. Most már úgy bámultam rá, mint egy normális ember és csak mosolyogtam. Nagy ez a kastély, de soha nem hittem volna, hogy pont itt találkozok, ráadásul pont vele. Azért, jó volt látni, hogy nincs semmi baja és még mindig ugyanolyan rosszfiú. Persze, azért megváltozott. Kissé furán viselkedett. De ez már nem az én bajom, igaz? Attól még, szeretem. A manók végre meghozták a szendvicsemet és teámat, amit rögtön le is raktak az asztalra, de én nem törődtem vele, hanem Őt néztem. Észrevett, aminek az lett az eredménye, hogy újra elvigyorodtam. Normális vagyok én?
- Szép estét! Jól, köszönöm. És te? - olyannyira gépies szavak voltak, hogy nagyon. Nem tudom miért, de most valahogy így sikerült kimondanom, minden egyes szót. Próbáltam egy kis életet erőltetni magamba, ami sikerült is, valamennyire. Mikor megpuszilt, beleborzongtam, de nem szóltam semmit, csak mosolyogtam. Mintha minden a régi lenne, nem igaz? Hát, fogjuk rá. Sok minden történt azóta.
- Pedig igazán ismerhetnél és tudhatnád, hogy nem éppen vagyok ép elméjű - kuncogtam. Csak azért se fogok eltűnni és itt hagyni. Erős vagyok, képes vagyok bármire még arra is, hogy szembenézzek a valósággal és a félelmemmel. Viszont, a kíváncsiságom megint felül kerekedett rajtam és nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, mégis mit csinált odabent. - Egyébként, mit csináltál te ott?
Mutattam az ajtóra, majd a tea felé nyúltam, hogy megkeverhessem. Kérdem én, vajon mi lesz ebből a beszélgetésből? Tudjátok mit? Nem akarom tudni a választ. Majd meglátjuk, mi fog történni.

Yarista

Verocskah