Navinés sütiosztás
Rozsos Annamária

 Annamari nagyon belelkesedik a témán, inkább azon, hogy van egy másik diák is, aki érdeklődik a madarak iránt. Nem tartom magam nagyon fanatikusnak, aki állandóan lesi őket, de azért érdekelnek. Télen szoktuk etetni őket, és akkor a szobámból szoktam nézni, ahogy elvannak.
- Nem tudom elmondani neked konkrétan, miért éppen a gólya. Valahogy azért is, mert nem lehet őket állandóan látni egész évben, hanem csak időszakosan tavasztól őszig. Meg így mindig is megnézem őket, és a fészküket. Valahogy az az érzésem velük szemben, hogy nem akarnak feltűnni, de azzal sikerül, hogy ahova teszik a fészküket. Oda, ahol mindenki látja. Szimplán aranyos madarak. -
 Kifejtem, miért a gólyák a kedvenceim. Azt hiszem, nem nagyon adtam konkrét választ, mert tényleg nem tudom megfogalmazni, miért ők vannak nálam az első helyen.
- A verebeket én is kedvelem. Nem értem, miért olyan nem kedvelt madár, pedig nem is tartoznak a szemtelen fajták körébe. Ezzel szemben én, a galambokat vetem meg a legjobbak. szerintem azok úgy születnek, hogy bennük van a kéregetés, amikor az ember egy padon eszik valami péksütit. Vannak olyan madarak, amiket úgy ítélnek meg, hogy egyáltalán nem, vagy félre ismerik. Bagoly sem egy okos madár, és mégis úgy állítják be a mesékbe, mint egy bölcs madarat. Ez van, de akik ismerik jobban a madarakat, azok nem hiszik el az ilyen félrevezetéseket. -
 Utolsó mondatokat már mosolyogva mondom neki. Elsőre nem volt Annamari szimpatikus, de ahogy beszélgetünk, és rájövünk, mennyi közös témánk van, úgy kedvelem meg őt. Örülök annak, hogy egy újabb barátot találtam. Pedig nem nagyon volt kedvem eljönni, csak azért jöttem, mert jelentkeztem, és megígértem. Megérte, most már nem hogy nem bánom, hanem örülök, hogy itt vagyok ezen a sütiosztáson. Még az lenne jó, ha valaki még erre is jönne falatozni a sütiből. Lehet nem mi vagyunk a négy ház közül a legsikeresebbek, legkedveltebbek, de jó a közösség.

 - Én is szeretem a gólyákat, olyan jó lehet nekik olyan magasan, egyáltalán nem törődnek velünk. - mármint az emberekkel, és ez kicsit romantikus. Annyira azért mondjuk nem, hogy ne jusson eszébe a kérdés, amin egy ideje azért tűnődik már, ha gólyafészket lát. - Megeszi valami a gólyát? - kérdi olyan naivitással, hogy majdnem felesleges is megharagudni rá. A kis navinés annyira van tekintettel másokra és eközben annyira direkt, mint egy ötéves gyerek. Lehet, hogy ez változik majd, de őszintén, nem túl valószínű.

 - Most mér, a galambokkal sincs semmi baj. - áll ki rögvest az elesettekért. - Valakinek a szemetet is meg kell ennie - így visszahallva azért ez egy furcsa mondat volt -, és a galambok a takarítók. Nincs azzal semmi baj, aranyosan tudnak erőszakosak lenni. - látszik a lánykán, hogy hallja magát, amint ezeket így kimondja, de hát na. A galambok kis tyúkok: kis esetlen dinoszaurusz-származékok, akik nem csak hogy a maradékon élnek, de kikapják a fél kiflit a kezedből, mondván, hogy azt te már úgy se kéred. A kis navinés ilyenkor annyit mond, hogy de aranyosak vagytok, és keres még egy fél kiflit.

 - Amúgy meg, egészen elképesztő, hogy senki se kér sütit. Az is, hogy nincs itt senki. Ez mégis csak a bejárati csarnok. - néz körül, de sehol senki. Belegondolva, ki a fene akarna ilyen hidegben itt kódorogni, a szellemek meg nem fárazstják magukat olyannal, amit úgysem tudnak megenni. - Vajon mit szólnának a festmények, ha megkínálnánk őket? - egy picit kaján, de nkább butus ötlet. Mindenesetre, egy-két festmény tuti megsértődne, és hát, az is valami.

Navinés sütiosztás
Rozsos Annamária


 Közös témánkban is van egy pont úgy látszik, amiben nem értünk egyet, méghozzá nagyon is. Védi a galambokat, ez már nekem nagyon sok. Amióta az eszemet tudom, ki nem állhatom ezeket a teremtményeket. Persze van ennél rosszabb is számomra, de ez most nem ide tartozik.
- Látod! Ez a baj velük, mindent megesznek. Számomra ők a madárvilág legalja, nem tisztelnek semmit, és senkit. Te még véded őket. Nagyon nem szeretem őket. Ez az öreg nénik hibája, ők rontották el őket. Időtlen idők óta nevelték így őket, és elszoktak ezek a madarak. Legrosszabb az, hogy nincs semmi hasznuk. Remélem őket nem akarod itt etetni. Ne haragudj, de a galambokat nem vagyok hajlandó etetni. A többit igen. -
 Kicsit jobban feltüzeltem magam, mint kellett volna ezen a dolgon. Kicsit felfújtam ezt a nem annyira nagynak tűnő dolgot. Ennek is ki kellett jönni. Nem akartam letámadni Annamáriát, sajnos így sikerült a galambokról való véleményalkotásom most.
- Ne haragudj, hogy kifakadtam! Nem akarlak megbántani ezzel -
 Mond egy dolgot, amit szerintem viccnek szánt, komolytalannak kósza gondolatnak. Valami mégis lehet szerintem benne. Nem tudunk adni kaját a festményeknek, de segíthetnek reklámozni, ezt a kifulladt megmozdulást.
- Szerintem megsértődnének, ha ilyennel próbálkoznánk. Szerintem egy dologban hasznunkra lehetnének ezek a festett emberkék. reklámozhatnák egy kicsit máshol, másik festményekben ezt a süti osztást. Úgy tudom, nagyon is szeretnek pletykálni. valahogy elérni náluk, hogy másik helyeken beszéljenek rólunk. Persze, tudod úgy, hogy mennyire nem megy nekünk meg ilyesmi. A diákok meghallják, és azért is idejönnek, mi az hogy, nem megy ez a dolog. Azért is megnézi, tudod hogy megy ez. Elültetik a bogarat a diákok fejében. -
 Lehet, ez az ötlet sem működő képes, de azért felvetem, hátha tetszik a lánynak is. Ötletelni azért lehet még. Abból nem lehet semmi rossz, talán valami jó is kisülhet belőle.

Oké, erre nem számított. Nem csak arra, hogy valaki ennyire utája a galambokat - felvetődik az az érdekes kérdés, hogy mért is pontosan -, hanem hogy az idős nénik is belekeverednek a dologba. Mármint.. most hogy? Miért? A kis navinés láthatólag nem érti a dolgot, de úgy dönt, hogy inkább nem kérdez rá. Jobb a békesség-alapon, de azért ez meredek volt. Ő még sose hozta kapcsolatba az idős néniket a galambokkal. Ennek is eljött az ideje, úgy tűnik.

 - Nincs semmi baj. - rázza a fejét még kicsit meglepetten, de azért nem változtat a galambokkal kapcsolatos véleményén. Kis pofátlan dögök, de most mit csináljon, aranyosak, na.

 - Áh, fölösleges, ők már tudják. - legyint nagyvonalúan a festményekre, minden tisztelettel, persze. - Ők már rég tudják, hogy mi itt esszük ezt a jó kis zserbót, mert nem kell másnak, és a kastély másik felén valószínűleg azt is tudják, hogy azért nem kell senkinek, mert minimum megmérgeztük őket nagy unalmunkban. Egészen csodálatos, mennyire kreatívak ezek a festények, ha pletykálkodásról va szó. A Edictum hozzájuk képest a afsorban sincs. - na nem mintha baja lenne az iskolaújsággal, éppen csak fölösleges elolvasnia, mert vagy rejtvény van benne, amihez ő túl buta, vagy petyka, ami meg nem érdekli. Evvan.

Navinés sütiosztás
Rozsos Annamária

 Láthatóan nem esett jól Annamáriának, a galambokkal kapcsolatos kitörések, nem is tudja hirtelen hova tenni. zavarba is hoztam ezzel, amit nem akartam, hiszen egy kicsit előtérbe került önzően a véleményemet, amit nem így kellett volna elmondanom.
- Bocsáss meg az előbbi kirohanásomat. nem így akartam elmondani neked, ilyen tolakodóan. -
 Hát igen, az ember lelkiismeret egyszer megszólal, és hallgat is arra, akkor még meglehet oldani a dolgot, az ilyen esetekben is. A portrékról igazat mond, legalábbis a bő két hónapos ittlétem alatt én is ezt érzem.
  - A portrék tényleg ilyenek. Nehéz azt megszoknom, hogy mozognak, jönnek mennek. Ez már nem zavar annyira, de néha ez is zavaró ezért. Ami a legnagyobb problémáim közé tartozik velük kapcsolatban, az állandó figyelésük, susmognak, amikor beszélgetek valakivel. Attól, hogy nem nézek oda a társalgás közben, még érzem, hogy állandóan figyelnek, vagy hallgatóznak. Nem mondom, hogy mindegyik ilyen, de szerintem mind helyiségben van ilyen, nagyon zavar engem. Nem lehet sehol nyugodtan lenni, hogy ne hallgatná valaki, a beszélgetőpartnerén kívül. -
 Megint bőven engedtem a véleményemet, de legalább nem mondhatja el azt, harapófogóval kell kihúzni a dolgokat belőlem. Az Edictum újságról is mond párszót. Nekem nem jön be az az újság. Jónak találom, de valahogy nem talál el, hogy állandó olvasója legyek. Néha belenézek van e benne érdekes cikk, de ha nem látok benne számomra érdekes cikk címet, teszem is le, hátha valaki igényt tart  rá, és olvasni szeretné.
- Az Eductumot nem nagyon olvasom, belelapozok, de ha nem találok benne figyelemfelkeltő címet, ami érdekel, nem is olvasok bele. Lehet, azért van, mert a Navine újság jobban tetszik, legalábbis abban olyan cikkek vannak, amik érdekelnek. Az kielégít engem, jobban is vonz, mi a pálya a házam táján. Mit írnak a diáktársaim. Nem azért olvasom, mert én is írok oda, hanem mert tényleg érdekel. Amúgy a saját írásomat nagyon ritkán olvasom el, miután leírom, és beadom. Az olvasók visszajelzései annál inkább érdekelnek. -
 Remélem nincs semmilyen kapcsolatban az Edictummal Annamária, mert nem akarom pár percen belül kétszer is megsérteni. Ahogy halottam, a festményekkel való viszonyítását az újsággal, nem hiszem, hogy bármi köze is lenne hozzá. Majd kiderül.

 - Jaj, én is úgy voltam vele sokáig. - bólogat egyetértően a festmények okozta folyamatos kényelmetlenségekre, és mindannyiszor, ahányszor kitör belőle ez a falusi jaj, keres valami ehetőt, amivel ezt nyomatékosíthatja. - Meg a páncélok, azt mondjuk a mai napig nem szeretem, ahogy utánazörögnek az embernek... - a kis nyelvújító. Mindenesetre időnként tényleg ilyesmit csinálnak a páncélok; figyelik az embert és ezt tudatják is vele. - Olyanok, mint valami mágusvilágbeli robotok. Nem kell. - kicsit fél tőlük, az az igazság, úgyhogy még sose csinálta meg, ami mondjuk tervbe van véve, hogy Valentin-napra a legtöbbjükre akasztgat kis rózsaszín csillámos szíveket. Van egy olyan érzése, hogy nem szeretnék érte.

 - A navinés újság, tényleg.. és te abba írsz? Miket szoktál bele írni? - mint kiderült, valahogy törölte az újság létezését is az agyából, ami mondjuk teljesítmény, ha egyszer a klubhelyiség tele van szórva velük. Mármint, kiadás napján minden egyes ülőhelyen van belőle. A kis navinés ilyenkor reflexszerűen dobja át a szomszéd fotelbe, már bele se gondol, hogy mit is fogott meg az imént. Túl sok az unikornis a címlapon. Meg a sárga. Egy picit még hadilábon áll a háza jelképeivel.

 - És tényleg, kaptok visszajelzést? Mármint, állítanak meg folyosón, hogy hú, az a cikk az de jó lett? Meg küldenek levelet, ilyesmit? - egy kicsit belelendült, de érdekli a dolog. Újságírás, még ha az a legjelentéktelenebb házé is, minden tisztelettel persze, az olyan felnőttes meg misztikus meg okos dolog. Valami olyasmi, amihez neki nem egyhamar lesz köze.

Várkonyi Arnold

 Az ifjú csillogó szemekkel hallgatja szavaimat, kicsit zavarba is hoz ezzel, de kezelem legott a dolgot és igyekszem ezt a tisztelet jelének betudni, ami pedig nagyon kedves tőle. Ám szavaival még egy hasábot rak a dicstűzre, amire már mindenképp reflektálnom kell, nehogy azt gondolja nekem nincs árnyoldalam.

- Tudja hatalmas árat fizettem én ezért a hozzáállásért. Többször építettem újjá az életem a semmiből, mint Kőmíves Kelemen a falat, abban a bizonyos versben. Igaz ugyan, hogy ha nem így lett volna, ma nem az vagyok, akit maga előtt lát.

 Míg elmeséli milyen terveket szövöget figyelem őt és elismerően bólintok, csak nézem, ahogy a teáinkhoz való vizet készíti, feltéve a tűzre, majd elém rak egy nagy halom különféle filtert. Válogatás közben folytatom a beszélgetést.

- Komoly hivatást választott, biztos vagyok benne, hogy meg fogja állni a helyét, csak ne felejtsen el soha embernek maradni.

 Szavaimban felfedezheti a bizalmat, melyet megkapott tőlem amikor elkezdtünk vacsorát csinálni. Mert nem tudom más miként cselekszik, de számomra egy ilyen bensőséges mozzanathoz bizony bizalom kell, elvégre ő egy diák és ez a szituáció kimenetele szempontjából nem elhanyagolandó tény. Azt hiszem mindeddig jól kezeltem az ilyesfajta helyzeteket és ez ma sem lesz másként.
 Elmém kósza szellője visszafúja a bőség zavarából való választáshoz, mely nem is olyan egyszerű, mint hittem. A rántotta nehézségét egy könnyű citrom-menta-gyömbér keverékkel fogom feloldani, rebben tova gondolatom az előttem heverő teák sorjázásáról a döntés meghozatala után. A citrom fertőtlenít, a menta tisztít, míg a gyömbér felpezsdíti a vérkeringést. Felmelegít anélkül, hogy izzasztana. Tökéletes kombináció lesz.

- A finomakat szeretem, mindenben. Szenvedélyem az evés és még inkább a főzés, ezt mondjuk le sem tagadhatom azt hiszem és ezt is jól esik megosztanom másokkal. Ön milyet választott és mivel issza majd?  

 Kérdezem, mialatt ujjaimat összefonva üldögélek az asztalnál és várom a teám, Nagyon jól érzem most magam, olyan nyugodt lettem és békés mint már nagyon rég. Örülök, mert ez azt jelenti, hogy bár el nem felejtek semmit, mégis tovább tudok élni újra és itt az élni szón van számomra a legnagyobb hangsúly.

Navinés sütiosztás
Rozsos Annamária

 Valahogy nem lepődöm meg a lány válaszán, hogy nem mindig néz bele a ház újságjába. Inkább félredobja. Szerintem is csicsás egy kicsit a borító. Nem mondom, figyelemfelkeltőnek kell lenni, hogy egyáltalán szembetűnjön. Már nekem is sok.
- Így azért nem kapunk visszajelzést, ahogy te mondod. Legalábbis engem még nem szólítottak le, de nem mondom, hogy nem esne jól, ha ezért kapnék pár jó szót a folyosón, a diáktársaimtól. Nekem van egy külön kis rovatom, a Havi album ajánló. Eddig mindig úgy mondták, hogy jókat mondanak az újságról, szóval külön - külön még nem mondták senkinek. Lehet, addig jó, míg nem kap az írására senki rossz kritikát. Sok helyen működik így, amíg nincs rossz vélemény a cikkre, addig lehet úgy tekinteni a munkára, hogy jól csinálja az ember. -
 Nagyon érdeklődő a lány, ez nem is baj, én nem jövök zavarba e miatt. Sőt, még örülök is annak, ha kérdeznek erről. Még nem jött visszajelzés a rovatomat illetően. Ebből két dolgot következtetek le. Az első. hogy egyáltalán nem olvassa senki, bár néha felmerül bennem, hogy az egész újságot nagyon kevesen forgatják. A második viszont az, hogy jól csinálom, és nincs semmi probléma vele, úgy lehetnek vele, ha jól megy, miért is szóljanak bármit.
- Amúgy lehet ám az is, hogy a kutya nem olvassa az újságot, és ezért sem kapunk semmi visszajelzést. Majd kiderül, mi lesz a jövőben, de addig is, írom a cikkeimet. -
 Most tudatosult bennem, lehet tényleg senki sem olvassa. Remélem van valami visszajelzés, legalább a vezetőségnek, érdemes e fenntartani ezt az egészet. Szerintem, ezek után Annamária elolvassa az újságot, már csak azért is, mert mondtam neki, hogy írogatok oda.
- Amúgy a festmények nem érdekelnek olyan tekintetben, hogy miket mondanak rólam, vagy kinek mondják el. Nem vagyok ahhoz olyan ismert a suliban, hogy ez kérdés lenne. Inkább a zajaikkal, és egyéb dolgaik miatt zavarnak. Néha nem tud az ember odafigyelni a másikra, mert elvonja a figyelmét.-
 Fejtem ki a festményeket, de néha zavaróak a matatásaikkal, hangjaikkal.

 - A hónap albuma.. hm.. - igyekszik megjegyezni, hogy legközelebb majd elolvassa először ezt, aztán ki tudja, talán a többi cikket is. Ahogy kitűnik, a társa is tisztában van vele, hogy a legtöbben a kiömlött tea felitatására használják a házújságot, ami így belegondolva, csúnya hálátlanság. De a diákok többsége ilyen, el van kényelmesedve, ami itt a kastélyban nem is csoda. A széket is odatolják nekik gyakorlatilag, és ezen az időnkénti üstsúrolós büntetőmunka se nagyon tud változtatni.

 - Csak írjad csak, biztos azért nem szólnak, mert jók. - egész komolyan is gondolja végeredményben, sütiosztogató partnere elég szépen beszél, írni is biztos tud. A cikksorozata kicsit szerencsétlen, mert a zenénél kevés szubjektívebb dolog létezik, de hát nem baj.

 - Hiszen a legtöbbnek nem is tudják a nevét ők sem, leszámítva egy-két rögzött bajkeverőt. De elég az nekik, hogy unatkoznak, és fantáziájuk az van. Mi itt ketten sütit osztogatunk, de nem jön senki, vajon miért? Vajon megmérgeztük a zserbót, vagy szimplán azért, mert én ronda vagyok, te meg mulya? Nem vagy az, csak hát valahol el kell kezdeniük, és rosszat szólni a legegyszerűbb. - picit kifakadt itt a festményekre, pedig akármilyen kellemetlenek is tudnak lenni, hiányoznának, ha nem lennének. Azt hiszem.

Karina

Az ajtószárnyak zengő dörrenéssel csapódtak be, apró, ijedt ugrásra késztetve a csarnokban megállni készülő alakot, aki a hatalmas kötött sál mögött láthatatlan fintorral nyugtázta az érkezésével járó zenebonát. Igen, feltett szándéka volt lehetőleg mindenkit felébreszteni a kastélyban és környékén, sőt, ha valaki esetleg képes lett volna átaludni a nagy eseményt, azt személyesen is értesíti erről a kivételes alkalomról, miszerint élőben láthat egy gólyát megérkezni. Erre tán még sose volt precedens!
 - Bocsi - motyogta az üres térnek, arcát még inkább a sálba fúrva, ami már önmagában is teljesítménynek minősült, s így eredményként - a fején üldögélő, hajnak becézett pulikutya közbenjárásával - alig egy kisujjnyi csík maradt szabadon az arcából, mely mögül ő is épphogy kilátott - mások pedig semmiképp nem be -, de arra bőven elégnek bizonyult, hogy elnavigáljon.
Vagy ha pont erre nem is, arra igen, hogy a saját lábában ne essen el, miközben halálosan eltéved egy középkori kastélyban és vacsorául szolgál a labirintusban tanyázó rémlénynek, aki a mendemondák szerint már jóízűen elfogyasztott egy diákot még az iskola alapításakor.
Bár legyünk pontosak; arról nem szólt a fáma, mennyire volt gasztronómiailag kielégítő falat a nebuló, szóval az is lehet, szegény szörny napokig émelygett az esemény után.
A fiú bizonytalanul tekintgetett jobbra-balra, nem tudván, merre menjen. Egyébként is emberfeletti mértékű döntésképtelensége ezúttal az irányválasztásban kumulálódott - meggyőződése volt, hogy ha rosszul választ, az végzetes következményekkel jár majd az élete további részére, ki tudja, hogyan. Jobb is, ha nem megy semerre, elvégre nem olyan kényelmetlen az a hely, ahol éppen áll, csak kicsit huzatos, meg nem nagyon van hova leülni, de biztos volt benne, hogy ha nagyon nekiveselkedne, sikerülne összehajtogatnia magát a bőröndjébe. És ha igazán szerencséje van, valaki felkapja és hazapostázza, s megmenekül attól a szörnyűségtől, amit a kastélyban lakó több száz vadidegen ember jelentett számára.

Adrian

Jared nem olyan régen ért fel munkából, mert ma sokáig maradt segíteni Arvidnak, mivel az egyik manója csúnyán megfázott. Lassan kezdett belejönni a konyhai munkába, legalábbis ami a szeletelést illette, mert a többihez egyelőre nem nagyon engedték oda - teljesen jogos és érthető módon. Viszont ki tudja miért, talán mert a bájital hozzávalókat is pontosan kellett vágni, ebben tényleg jó volt.
Szóltak neki, hogy jönni fog ma egy új diák a késői vonattal, akit jó lenne majd eligazítani, de nem vetemedett arra, hogy az állomáson várja meg, hiába jött a faluból. Túl hidegek voltak az éjszakák, nem akart ő is a manó sorsára jutni, pláne, hogy az immunrendszere sosem volt egy világ csodája. Egy idő után azt is feladta, hogy a Bejárati csarnokban várakozzon, mert az ujjai már jegesre fagytak a fűtetlen folyosón, úgyhogy beugrott egy teára a konyhába, majd mikor végzett, akkor visszaindult várni a diákot.
Valahol félúton járt, amikor meghallotta az ajtó csapódását. Nem lehetett benne biztos, hogy a gólya az, aki ilyen hatásos kényszerébresztőt adott a rellonosoknak (mert hát Jared szerint az ilyen dörrenések valószínűleg a pincében visszhangoznak a legnagyobbat), de mindenképp jobb volt, ha megnézi, mielőtt a valaki eltűnne a láthatárról.
Az első, ami azonnal feltűnt neki, az enyhe meglepődést okozott nála és egy felvont szemöldököt, amit szerencsére sikerült pár másodperc alatt visszaigazítania a helyére - ugyanis a fiú arcából jó, ha a fele látszott. Valamiért az jutott eszébe, hogy olyan, mintha a fejére ült volna egy gigantikus macska, de nem tette szóvá, inkább csak odasétált a másikhoz és köszönt neki.
- Helló. Te vagy az új eridonos diák? - érdeklődte meg, majd ha igenlő volt a válasz, akkor kezet nyújtott neki és bemutatkozott. - Sebastian Jared Selwyn vagyok, prefektus.

Sebi ^^

 
Vajon ha elég erősen kívánja, beleolvadhat a mögötte lévő ajtóba?
Ez, és ehhez hasonló gondolatfoszlányok futottak át a fején, ahogy meghallotta a kövön koppanó lépteket, és rájött, hogy nem sok esélye van felszívódni, mielőtt ide érne gazdájuk; s valóban, alig pár pillanat múlva fel is bukkant egy fiú, aki célirányosan Rian felé tartott.
A friss főnix empirikus kutatásai azzal a konklúzióval zárultak, hogy nem, sajnos nem elég erősen kívánni a fa nyílászáróvá átlényegülést annak tényleges bekövetkezéséhez.
Rian szemüvege mögül kissé hunyorogva felmérte az érkezőt. A másik hidegnek vélt pillantása nyomán inkább a freskókat kezdte cseppet sem feltűnően fixírozni, ugyanis tartott tőle, hogy a másik esetleg sértésnek venné a bambulását, és igazán nem szerette volna semmilyen balhé részeseként kezdeni a tanévét. A fiú azonban - Rian minden szuggesztiója ellenére is -  megállt mellette, sőt, be is mutatkozott. A gólya válaszként - és azt megelőzőleg - igazított sálján; akármennyire is vonzó volt a lehetőség, hogy kommunikációja kimerüljön a kötött anyagnak köszönhetően eltompult "örhhhhhhgh" hangzón, ez talán mégsem lett volna a lehető legudvariasabb beszédforma.
 - Hát...egy új diák vagyok, ennyi a biztos - jelentette ki végül, kerülve a másik pillantását, elvégre honnan tudná, hogy ő-e az a diák?! Meg amúgy is, milyen ergonómus diák? Azt hitte, itt varázslókat képeznek, nem munkakörnyezeti technológiával foglalkozó szakembereket, mert ha utóbbi az igazság, akkor meglehetősen rossz helyen jár. Bár mintha Gil is ebbe a csoportba járt volna, Rian határozottan emlékezett rá, hogy valami ilyesmi volt a hangzása annak, amit mondogatott, és belőle biztos, hogy nem lett semmiféle ergonómus...És ezt még tetőzi, hogy ki tudja, mit csinált az a diák, ami miatt keresik? Ráadásul mint kiderült egy prefektus? Lehetőségek tárháza.
 - Ri...őh...Adrian. Blythe. Rian, igazából. Vagy Blythe. Bár igazából az Adrian is jó - zagyvált, az utolsó néhány szót már csak motyogva, miközben hideg ujjaival épp csak érintette a prefektus kezét.
Ha egyedül lett volna, lehet még vállon is veregeti magát, amiért ilyen remek első benyomást sikerült tennie. Pont így szerette volna elkezdeni az új iskolát: értelmetlen dadogás, némi retardáltsággal fűszerezve. Reméljük kitart az évek során.
 - Segíthetek valamiben? - sandított a másikra a fejét övező kóc mögül. Vajon a srác azért jött, hogy valami figyelmeztetést adjon neki, amiért ilyen későn itt ácsorog és még azt se tudja, merre kell menni?

Adrian

A másik eléggé úgy festett, mint aki mindjárt bele óhajt süllyedni a padlóba, ami egy kicsit összezavarta Jaredet, mert lehet, hogy nem is új diákot fogott, hanem egy kószálót? De... nála volt a holmija, szóval biztos nem. Aztán pedig mondta is, hogy tényleg új - hurrá, legalább nem kell kreatív büntetésen törnie a fejét.
A fiú eléggé nehézkesen mutatkozott be, amit Sebby az idegességnek tudott be, bár kevéssé értette az okát. Nem volt ő emberevő, még csak nem is szólt csúnyán a fiúhoz, de... Végül megesett rajta a szíve, és segítő szándékkal közbeszúrt egy kicsit személyesebb megjegyzést.
- Jól van Rian, engem szólíthatsz Jarednek vagy Sebby-nek, amelyik jobban tetszik, de ha nagyon hivatalos akarsz maradni, akkor a Sebastian is jó - eresztett meg egy halványra sikerült mosolyt, majd nem kicsit lepődött meg a másik kérdésén.
- Elvileg én vagyok itt azért, hogy segítsek neked - mondta. - Szeretném elkérni az iskolától kapott papírjaid. Ha tényleg az vagy, akiért küldtek, akkor felkísérlek a házba és megmutatom, hogy hol van a gólyalak és a fontosabb helyiségek - mondta, majd nyújtotta a kezét, jelezve, hogy a másik helyezze csak bele az iskolai értesítőjét és a beosztásról szóló igazolást. Mivel nem a többi elsőssel együtt érkezett, így valószínűleg már beiratkozáskor megcsinálták vele a próbát, hogy melyik házba is fog végül kerülni.
- Az itt léted alatt ha bármilyen gondod van, akkor a házad prefektusait bizalommal keresheted, de szükség esetén bármelyik prefektushoz fordulhatsz - magyarázta neki az alapokat. - A jelvényünkről felismersz minket - mutatott rá a sajátjára, mielőtt tovább ment volna. - Ha nagy a probléma, akkor azt is megteheted, hogy te keresed meg a házvezető vagy a házvezető helyettes tanárokat, vagy ha arról van szó, akkor a prefektus is segíthet felvenni a kapcsolatot velük. Egyébként ha bármilyen kihágást észlelsz, esetleg téged akarnak megátkozni a folyosón, vagy bármi hasonló, szólj az első felnőttnek, akit meglátsz, az a biztos - tette hozzá a végén a saját véleményét is.

Kamilla

Jared

Szaporán bólogatott, azon igyekezve, hogy valóban meg is jegyezze a nevet - memóriája több tekintetben is kenterbe verte az aranyhalak feledékenységét -, majd enyhe meglepetéssel konstatálta, hogy egy prefektus csak azért indult el, hogy őt - vagy egy másik gólyát - kísérgesse a hálókörletébe.
 - Izé, köszi - szúrta közbe gyorsan, elvégre végtelenül udvariatlan lenne nem megköszönni Jarednek a segítségét. - Igen, az iratok... - töprengett el kissé szórakozottan, majd vállat vonva nemes egyszerűséggel fejjel lefelé fordította hátizsákját, melyből így az ezernyi könyv és kacat mellett különböző formájú és méretű papírfecnik garmadát szórta a padlóra, tulajdonából szőnyeget gyártva a csarnok kövén. Még szerencse, hogy anyja törésgátló bűbájjal kezel mindent, aminek moszatméretű lehetősége is van kárt szenvedni Rian stílusából adódóan.
 - Így talán kicsit könnyebb átlátni... - szabadkozott, miközben lehajolt megnézni, hogy mire is lesz pontosan szüksége. A rendezettség sose volt műfaja, s most is minden elképzelhető témában és minőségben hevertek az iratok, fénymásolatok, felkarcolt jegyzetek, kották, ameddig a szem ellát...de még a harmadikos padtársi levelezést se kellett sokáig keresgélni.
Volt némi problémája a dolgok elengedésével.
 - Kérsz pad thai receptet? - emelt meg egy random papirost, Jared általános irányába nézve. - Nem is tűnik rossznak - hümmögött, majd mikor egy pillanat múlva eszébe jutott, miért is csinálja ezt az egész felhajtást, lendületesen a háta mögé hajította a papírt - már amennyire egy lapot lendületesen lehet hajítani, magyarán épp csak elengedte a háta mögött, de a szándék adott volt -, és beletúrt újra a halomba.
 - Á, 20%-os forrócsoki kedvezmény! Tavaly nyárra. Még kellhet - vágta zsebre a kupont, elsősorban inkább magának motyogva. - Nem...nem...ez sem...Bagolykő! - Megállta a késztetést, hogy diadalmasan a feje fölé tartsa a pergament - így is épp kellő mértékben járatta már le magát a prefektus előtt -, inkább átadta az irományokat, miközben gondolatban füstölgött, hogy neki miért nem jutott eszébe ezeket megnézni. Jó, fáradt volt már, meg bőven benne jártak az éjszakában, de akkor is mérhetetlenül inkompetensnek érezte magát, amiért még csak fel sem merült benne a lehetőség, hogy talán csaptak a kezébe egy térképet is, amikor beiratkozott.
A gyakorlottak sebességével seperte vissza táskája tartalmát a helyére, miközben Jared vethetett néhány pillantást a pergamenre, így mire a prefektus átfutotta, már nyoma sem maradt a Rian-katasztrófának, amit az imént előidézett.
Vaskos, fekete keretes szemüvege mögül erőteljesen alultáplált baglyot idéző pislogással hallgatta az idősebb fiú magyarázatát, miközben azon morfondírozott, vajon tényleg tartania kell-e a folyosón repkedő rontásoktól, vagy ezt csak amolyan..."készülj-fel-minden-eshetőségre-fiacskám" szellemben közlik vele. Nem mintha irreális lenne; a mugli iskolákban a lúzerek fejét belenyomják a vécébe, itt beleátkozzák. Ilyen típusú diákok mindenhol vannak.
 - Öm, oké - válaszolta kicsit bizonytalanul. Úgy tűnik, a másiknak se kellett sok, hogy felmérje, Rian valószínűleg a bűbájok kapó felére esne, semmint a pálca használó oldalára, ami számításba véve a fiú fizimiskáját és leginkább riadt őzikére emlékeztető tekintetét, nem egy meglepő fordulat.
 - Sok ilyen szokott történni? Mármint átkozódás a folyosón - kérdezte gyorsan, mielőtt még valamiféle kényelmetlen csend állt volna be kettejük között, remélve, hogy a másik beszéde azt jelenti majd, hogy neki nem kell többet megnyilvánulnia.

Rian

Jared arcára mélységes megdöbbenés ült ki, mikor a fiú fogta magát és kiszórta a holmiját a földre. Nem hajolt le, hogy segítsen turkálni, elvégre nem az övé volt a táska tartalma, de csak nehezen tudta visszarendezni az arcvonásait a helyére, hogy ne bámulja ezt az egészet tátott szájjal.
- Hogy mit? - kérdezett vissza önkéntelenül, amikor valami thai dologról volt szó, de padnak csak az iskolapadot ismerte, meg azt, ami az út szélén van és ülni lehet rá, esetleg azt az Ipad micsodát, amiről Avery beszélt múltkor olyan nagy elánnal, de valahogy nem érezte úgy, hogy bármelyik is speciálisan thai lenne. Pláne nem olyan, amihez recept kell.
Végül mikor Rian megtalálta a szükséges papírost, Jared kicsit bénultan nyúlt érte, hogy elvegye, és vessen rá egy pillantást, amíg a másik villámgyorsan visszagyömöszölt mindent a táskájába. Becsületére legyen mondva, legalább nem szemetelt, azért rászólt volna.
- Az Eridonba osztottak be, igen - bólintott inkább csak úgy magának. - Ezek szerint tényleg téged vártalak - adta vissza az iratot, aztán zsebre vágta a kezét. - Nem tudom mennyire vagy képben a dolgok működésével, úgyhogy... négy ház van az iskolában, gyakorlatilag olyan, mintha négy kollégium lenne, te pedig az Eridonba kerültél. A színünk a vörös, a jelképünk a főnix, és az egyik toronyban van a hálókörletünk, amit, ha követsz, akkor meg is mutatok. Az iskola házirendjéből minden bizonnyal kaptál egy példányt, de azért felhívnám rá a figyelmed, hogy este tíz után tilos elhagyni a körleted. Ezért is küldtek most érted - fejezte be, majd intett a másiknak, hogy kövesse.
A fiú kérdésére jutott csak az eszébe, hogy lehet, hogy mugli származásúval van dolga és akkor most jól meg is ijeszthette akár. Ezt kijavítandó, válaszában próbálta kicsit ellensúlyozni a dolgot.
- Elég gyakori, de elég hamar meg fogod tanulni megvédeni magad, szerintem. Ráadásul a mi házunk nagyon összetartó, úgyhogy ha baj van, akkor egymást is megvédik legtöbbször a diákok - mondta, miközben haladt a folyosón. Nem sokára fel is tűnt az Eridon bejáratát jelző festmény, ami előtt megálltak.
- Emögött a kép mögött van a bejárat. Hogy bejuss, tudnod kell a jelszót - magyarázta, aztán kimondta a kérdéses szócskát, és kinyílt előttük az ajtó. - Innentől pedig már mindig csak fölfelé a lépcsőn, amíg el nem éred a megfelelő szintet - folytatta. - Van valami kérdésed esetleg? - fordult a gólya felé kérdőn, mielőtt elindultak volna a Gólyalakba.

Jared

Ha észre is vette Jared döbbenetét, nem adta jelét; szorgosan keresgette a papirost, mert valahol meg kellett lennie. Valahol.
 - Kaja. Ne törődj vele - válaszolta fel sem nézve, miközben folytatta a turkálást. Lehet itt lenne a dolgok kiszelektálásának ideje, de...olyan nehéz megválni bármitől is.
Bólogatva igyekezett elraktározni a prefektus szavait - ami nem volt egyszerű feladat, mert teljesen átfagyott az úton és álmos is volt, de megtette a tőle telhetőt, és megjegyezte, hogy valóban ergonómus, pontosabban most már tudta, hogy nem az (amitől egy kicsit meg is könnyebbült), de hasonlít. Remélhetőleg a többi háznak valami merőben más nevet adtak, különben lesznek még problémái.
 - Hát, azért hallottam ezt-azt, csak a részletekkel vagyok gondban - mosolyodott el zavartan, miközben szabad kezével pótcselekvés gyanánt a kabátja ujját húzogatta. - Ide járt a féltestvérem is pár éve. Gilbertnek hívják, lehet ismerted - tette még hozzá, csak úgy mellékesen.
Szó nélkül, engedelmesen követte Jaredet a folyosón, kezében a sebtében felkapott bőrönddel, mely valószínűleg súlyosabb volt, mint Rian maga, de csak mert a fiú olyan fizimiskával rendelkezett, mint egy kicsit kivállasodott fogas. Véletlenül sem azért, mert képtelen szelektálni a dolgai között.
Némiképp kételkedett Jared optimista gondolataiban, miszerint hamar megtanulja megvédeni magát, de inkább elhallgatta kétségeit, no meg a tényt, hogy ő annak is örülni fog, ha a legalapvetőbb bűbájokat el tudja majd sajátítani; a mágiához való affinitása sajnos aggasztóan alacsonynak bizonyult, varázsló szülők ide vagy oda.
Menet közben a fáklyák időszakos fényénél igyekezett legalább felületesen átfutni a pergamen tartalmát is, nem különösebben foglalkozva azzal, hogy a lába/maga elé is kellene néznie, így mikor Jared megtorpant, egészen kicsin múlott, hogy össze ne fejeljenek.
Tagadás fél egészség megfontolásból inkább úgy tett, mintha mi sem történt volna, s igyekezett nagyon megjegyezni a festményt és a jelszót. De komolyan. Úgy, mint a ház nevét, ami...
Oké, nem úgy.
 - Kettő. Egyrészt, mekkora hibaaránnyal történik a házakba osztás? - érdeklődött, továbbra is a kezében tartott pergament bámulva. Vajon van-e olyan, hogy - mivel egyik házba se illene az egyén - a süveg csak képzeletbeli hasára ütve kibök egy nevet? Mert hát ha őszinte magához, akkor be kell látnia, hogy a házakról adott rövid jellemzések közül egyik se igazán passzol hozzá...bár ebből kiindulva bármelyik házban van esélye ellébecolni különösebb gond nélkül.
 - És mit javasolsz, melyik tanárt kerüljem el messziről? - tette fel a kérdést, elvégre minden iskolában vannak szadisták és dilettánsak, Rian pedig speciel szerette volna mindkét fajtától megkímélni magát, ha tehette.
Lett volna egyébként még kérdése, de még mennyi  - például, a párszaszájúaknak vajon vannak külön dialektusaik? Vagy hogy az iskolában ki végzi a mosást, ők vagy a házimanók? És ha a házimanók, honnan tudják, mi az, amit a ruhadarabok gazdái koszosnak tartanak? Vagy nem érdekli őket? De mi van, ha ő nem szeretné, hogy hozzápiszkáljanak a dolgaihoz? Vagy lehet, van erre egy rendszer? Meg amúgy is, miért használnak még pergament és pennát? A toll-papír páros nem defektel a mágia miatt, mint az elektronika...a vécékről nem is beszélve. Ha ragaszkodnak mindenben az antikvitáshoz, miért nem a kert végében van a pottyantós? Vagy ott van, csak Gil megkímélte ettől a részlettől?!
Igen, ezeket a kérdéseket valószínűleg jól teszi, ha megtartja magának.

Rian

Megrázta a fejét, ő nem ismert semmilyen Gilbertet. Valószínűleg vagy az előtt végzett, hogy ő ideérkezett volna, vagy valamikor akkor, amikor még nem állt senkivel sem szóba.
Közben el is indultak az Eridon felé, aminek Jared eléggé örült, tekintettel arra, hogy már eléggé fáradt volt az egész napos munka és tanulás után. Ma legalább járőröznie nem kellett, már ez is könnyebbség volt - mióta Radúznak szóltak, hogy idén fogja letenni a VAV-ot, úgy tűnt, a férfi igyekezett neki kicsit több időt hagyni a felkészülésre.
- Előfordulnak problémák, de többnyire pontosan meg tudják állapítani, hogy hova való vagy - felelte aztán, megállva a fiúval szemben és tűnődve nézve rá. - Ha valamiért mégsem érzed jól magad a közösségben, akkor ritkán ugyan, de engedélyezik, hogy házat válts - tette hozzá, bár ő maga egyedül Farkas Kamillát ismerte, akivel ez megtörtént.
A második kérdés kicsit meglepte. Sosem gondolkozott azon, hogy el kéne kerülni némelyik tanárt, mert túlságosan is jó tanuló volt ahhoz, hogy igazán belekössenek. Neki még a híres-neves Felagunddal sem volt problémája.
- Hát... A házvezetőhelyettes múltkor fejbe dobott engem egy áfonyás tekerccsel... - gondolkodott el hangosan. - De igazából ha teljesíted, amit kell, akkor egyik tanár sem igazán emberevő. De egyébként a házvezetőnk nagyon kedves, Kafka Radúz Arvidnak hívják és van egy szivárványszínű kecskéje és egy sámán mellett nevelkedett - magyarázta vidáman. Neki az egyik legjobb barátja volt Rad, már az előtt összeismerkedtek, hogy házvezető lett volna, és szeretett vele lógni.
- A Gólyalakban lesznek még páran rajtad kívül, bár most már nincs sok olyan lakónk, aki nem került volna be valamelyik szobába. Ők mind elsősök, úgyhogy ha megvan az órarended, akkor nyugodtan tudsz majd tőlük segítséget kérni, vagy egyszerűen velük menni órákra - vette még fel az ötletet a másiknak, hogy kicsit megkönnyítse neki a holnapi napot.

Jared

Csak akkor jutott Rian eszébe, hogy az utat is figyelnie kellett volna, amikor már a portré előtt álltak, és rájött, hogy abszolút semmi emléke nincs arról, hogy hogyan jutottak el ide. Feltétlenül keresnie kell majd egy térképet - akkor is állandóan késésben volt, ha tudta, hogy jusson el oda, ahová indult, így viszont végképp halálra voltak ítélve a próbálkozásai.
A házváltás lehetősége egészen meglepte, és nem is készült kihasználni - az érzés azonban, hogy egy olyan helyre került, ahová sehogy sem lehet majd a személyiségét beerőltetni, továbbra sem igazán hagyta nyugodni.
 - Á, nem hiszem, hogy aktuális lenne - tette azért hozzá, mert tényleg nem fog házat váltani; nem igazán hitte, hogy ha itt nem sikerül beilleszkednie, majd egy toronnyal odébb menni fog.
Akaratlanul is megmosolyogta a lelki szemei előtt lejátszódó jelenetet az áfonyás tekercs főszereplésével, s az még különösen szórakoztatóvá tette ezt az egészet a számára, hogy a Jaredről született első benyomása szerint a prefektus annyira komoly, hivatalos és precíz volt, hogy emiatt különösen jól szórakozott a gondolaton.
Valószínűleg pont ezzel a teljesítéssel lesz még probléma - alapvetően igyekvő kölyök volt Rian, még ha nem is rendelkezett szuperaggyal, csak hát amikor belefogott valami érdekesbe és átmenet nélkül hirtelen három nappal később lett, hajlamos volt lemaradni néhány óráról...beadandóról...vizsgáról. Igaz, most megfogadta, hogy abbahagyja a linkeskedést és rendesen fog tanulni, de az ilyen motivációk is jellemzően igen hamar elhaltak, ahogy a tanév haladt előre.
A házvezető jellemzését hallva az egyetlen dolog, ami Rian eszébe jutott, hogy bivalyerős pszichedelikumokat szedhet itt mindenki, mert bár ő maga is hajlamos egy teljesen más dimenzióban létezni, szivárványszín kecskéket ritkán haluzik csak úgy.
 - Érdekes személyiségnek tűnik... - jegyezte meg jobb híján, s kissé lefagyva fogadta a hírt, hogy többen fognak egy szobában lakni. Igaz, ennek abszolút evidensnek kellett volna lennie a számára is, de valamiért nem gondolt egyáltalán bele, és kissé készületlenül érte az információ - még szerencse, hogy a haj-sál kombó jóvoltából ez nem látszódhat az arcán. Nem mintha annyira nagy dolog lenne ez az egész, de már most tudta, hogy nem lesz képes aludni a szorongástól, amiért ennyi idegen ember van körülötte - bár nem tudta mennyi, de épp elég, az biztos.
 - Köszi - válaszolta a felvetésre, noha egyelőre eléggé nehezére esett elképzelni, hogy a többiekkel bandázzon órák előtt, de a tanulás mellett azt is megfogadta, hogy optimistább lesz. - Meg az alapinfókat és a vezetgetést is - tette még hozzá, mikor már a csigalépcsőhöz értek. Ezt követően még megtették a gólyalakig vezető utat, ahol Jared megmutatta, pontosan melyik ajtó lesz az övéké, majd a prefektus is lekanyarodott a saját hálókörlete felé.

Rian & Hell's Kitchen... ja nem, itt nincs is Viasat

Kíra

Bianka

Igaza volt.
Ez önmagában egy meglehetősen ritka állítás Rianre vonatkoztatva, bár ezúttal nem kellett jóstehetség ahhoz, hogy képes legyen megállapítani, fizikai képtelenség, hogy a gólyalakban egy halom idegen diák közt képes legyen aludni. Ebből természetesen egyenes úton következett, hogy egész nap fáradt volt, és a legegyszerűbb dolgokat is elrontotta, ami már csak azért is problémát jelentett, mert plusz hátráltató tényezők nélkül is hajlamos volt mellényúlni a dolgoknak, ráadásul az új helyzetek miatti stressz sem segítette az előrejutását. Mindennek az lett a végeredménye, hogy a leginkább random helyeken nyomta el az álom:  alapvetően bárhol, ahol le lehetett ülni, vagy nem kellett semmit tennie pár percig - zuhanyzás közben, a nagyteremben ebédnél, a könyvtárban, mikor kölcsönzéshez állt sorba...
...vagy a konyhában, ahová tényleg csak két percre helyezkedett el a tűzhely mellett, mert annyira átfázott a kinti LLG óra után, hogy még a gondolatai is megfagytak (bár lehet ezzel csak igazolni akarta, hogy miért nem emlékszik még arra se, amit a tanár két perce közölt).
Áriára ébredt - mindezt csak azok mondhatják el magukról, akik voltak már operában -, s elfojtott egy aprócska nyögést, mivel valahogyan sikerült lefordulnia a székről és az asztal alá kerülni, így utólag pedig igencsak megérezte a szerencsétlen malőrt.
 - Merlin tundraalsójára, ez tarthatatlan - motyorászta magának, miközben a padlót szenzuálisan végigtapogatva kutatott szemüvege után, hogy az árnyékok és formák homályos összjátékán kívül mást is lásson a világból.
Pont jókor sikerült rátalálnia - épp szerencséje volt végignézni, ahogy a koncertet adó hölgy kecses puffanás kíséretében hátával megsimogatta a konyha kövezetét, mindeközben magára rántva a kezében tartott zsák tartalmát.
Rian odasietett, lévén egészen ritkán látott katasztrófát testközelből, de úgy tűnt, a lány nem szenvedett maradandó károsodást, vagy legalábbis nem akkorát, hogy beleájuljon, szóval annyira nagy baj nem lehetett.
Így hát Rian az egyetlen dolgot tette, ami eszébe jutott.
Megsózta.
 - Rakjalak be a sütőbe? Belülről nehéz lehet bezárni az ajtót - ajánlkozott, elvégre ki ő, hogy megítélje mások döntéseit az életben. - Bár lehet egy kicsit jobb fűszerezésre lenne még szükséged - mutatott rá a vitathatatlan tényre, elvégre lisztből és sóból nem lesz konyhai remekmű.

Rian - vegyél nagyobb dioptriás szemüveget, látsz a fejemen fazekat? Nem én vagyok a kaja xDDD

Bianka

Kezdte kicsit zavarni, hogy a legváratlanabb pillanatokban nyomja el az álom - pedig még csak nem is volt narkolepsziás, egyszerűen csak irritálta, hogy annyian szuszognak még mellette, így az éjszakái nagyrészt plafonbámulással, vagy kelletlen klubhelységi tartózkodással teltek. Remélte, hogy vagy sikerül megszoknia, vagy talál egy helyet, ahol képes legalább egy-két órát nyugodtan átaludni, mert már most úgy nézett ki, mint egy két lábon járó szellemlény, és a vizsgaidőszak még el sem kezdődött.
De van valami jó is mindebben: rekordot állíthat a "csökkent teljesítmény miatt leghamarabb eltanácsoltak" kategóriájában.
Nem sok ideje volt azonban ilyesmin töprengeni, ugyanis sürgős igény volt szolgálataira pár méterrel odébb, a fekvő liszteslányok sózása pedig igencsak igénybe vette a képességeit.
Majdnem felajánlotta, hogy segít ő abban is, hogy behajtogassa magát a sütőbe, de úgy érezte, ezzel kicsit túllépne a jóízlés határán, és hát látható volt, hogy a lány nem önmagát szerette volna feltálalni kései vacsoraként. Láthatóan volt gyakorlata abban, hogy feltakarítson maga után - valószínűleg nem ez volt az első alkalom, amikor így járt. Kíváncsi volt rá, hogy ő vajon eléri-e valaha is azt a szintet, hogy ilyen magától értetődően, szinte gondolkodás nélkül használjon bűbájokat...legalább az alapokat.
 - Én már túl vagyok a vacsorán - hárított. Általában olyan lelkesedéssel várta a nap ezen szakaszát (tekintve, hogy azt jelentette, tuti nincs több tanóra), hogy amint lehetett, már le is foglalt egy széket a nagyteremben. - De segítek szívesen. Csak hogy egyben maradjon a konyha. Meg mindkettőnk minden testrésze - ajánlkozott halvány mosollyal, elvégre a legtöbb végtagja igencsak hozzánőtt az évek alatt, és szerette volna jó viszonyukat permanensen megőrizni. Tizennégy éves fiú létére egészen jól főzött - kiskölyökként vagy az apja bájitallaborjában, vagy az anyja konyhájában lábatlankodott feszt, így szépen lassan különösebb próbálkozás nélkül is ráragadtak a dolgok.
 - Már ha maradt még valami alapanyag...és a manók nem rúgnak ki minket páros lábbal rendbontásért - vakarta meg az állát, hajkölteménye mögül zavartan - és bocsánatkérően - pillogva a fejüket rosszallóan csóváló varázslények irányába, bár azok valószínűleg nem láttak sokat a gesztusból, de talán jobb is.
 - Mi is kellene? Tojás tuti - morfondírozott, miközben megigazgatta egy kicsit vaskos szemüvegét, majd némi küzdelem árán felmászott az egyik bárszék-szerű ülőhelyre, amely a konyhapult mellett helyezkedett el.

Függöny

Függöny